Élet a halál után - 18. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Kol


XVIII. fejezet - Kol

Az alkohol okozta zsibbadtság, és kábaság, még mindig az ágyhoz láncolt. Akárhányszor próbáltam felkelni, mindig visszarántott, és elragadott az álom. Legszívesebben azonnal Elena után mentem volna, és visszavontam volna mindent, amit mondtam, és tettem. Megfogadtam magamnak, hogy sose vallom be neki az érzéseimet. Tudtam ezzel, csak fájdalmat okoznék neki, mert egy olyan helyzetbe kényszeríteném vele, amibe már egyszer beleesett, és nem akartam, hogy szenvedjen.
- Miért? Miért pont ő?- kérdezgettem magamtól. Miért kellett pont Elena Gilbertbe beleszeretnem? Évekig olyan jól megvoltam szinte érzések nélkül. Csak az érdekelt, hogy életben maradjak bármi áron. Leéltem 1000 évet úgy, hogy nem voltam szerelmes. Jártam a világot, boszorkányokkal éltem, utaztam. Gondtalan életem volt. Azt ugyan sose tudtam meg, Klaus miért ítélt arra, hogy engem is koporsóba záron, de az már régi história. A család többet ér, egy „apró” incidensnél. Túltettem magam rajta. De Elena…
Már az első találkozásunkkor lenyűzött. Akkor még csak egy 17 éves, lány volt. De hisz én se nézek ki többnek tizennyolcnál! A családunk újra egyesülésének tiszteletére bált rendezetünk a Mikaelson villában. Unottan álltam a lépcső tetején, néztem, ahogy szép lassan megtöltik a hatalmas házat a vendégek. Aztán megpillantottam Őt. Ahogy belépett az ajtón, hirtelen azt hittem káprázik a szemem. Mintha csak Tatiat, vagy Katherinet láttam volna. Tudtam, hogy hasonmások, de látni és tudni, mégis csak más. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mivel úgy gondoltam, belsőre is ugyanolyanok. Mekkorát tévedtem!
A második találkozónk, se volt az a tipikus „Nagy könyvbe” illő, de hát akkoriban azt tettem, amit Klaus mondott és nem érdekelt semmi más, csak, hogy megvédjem a családom. A denveri kiruccanásom eredménye egy törött nyak volt, semmit más. Végül mégis bekövetkezett az, amitől féltünk. Apánk halála után, anyánk, egy új vadászt teremtett Alarick Saltzman személyében, így el kellett hagyjam az otthonomat. Gyáva dolognak tartottam a futást, mégis ez volt az egyetlen esély, ezért megettem.
Újra utazgatni kezdtem, és megismertem az új világot. Nem mintha olyan nagyon sokat változott volna 100 év alatt, de azért volt pár újdonság. A gondtalan életemet nem nyerhettem vissza, mivel szüntelenül aggódtam testvéreimért, bár ezt nekik sose vallottam be.
Alig fél év elteltével, egyik éjszaka egy különös hívás érkezett Elijahtól. Állandó kapcsolatban voltunk, mégis furcsálltam, hogy az éjszaka közepén hívott fel…


- Kol! – szólt a telefonba nyugtalanító hangon
- Elijah?- kérdeztem álmos hangon
- Segítened kell!
- Az éjszaka közepén?
Elijah hallgatása fölöttébb rejtélyes és aggódó volt, így nem akadékoskodtam tovább.
- Rendben. Miről van szó?- kérdeztem Bátyám nagyot sóhajtott.
- Elena Gilbert. - mondta ki a nevet. Akkor még fogalmam se volt róla, hogy amire Elijah készül, meg változtatja az egész életemet. Valószínűleg azonnal nemet mondta volna, ha ezt előre tudom… Amikor meghallottam az jutott először eszembe, hogy Klausnak van megint egy őrült terve a hasonmással. Aztán Elijah megelégelve hallgatásomat, folytatta.
- Történt vele valami, amit most nem tudok elmagyarázni, de a lényeg, hogy elvesztette teljesen a konrollt. Valamit tennünk kell.
- Elena? Hogy érted, hogy elvesztette kontrollt?- kérdeztem vissza kétkedve.
- Elena vámpír. – magyarázta nemes egyszerűséggel Elijah. Rögtön odalett az álmosságom, és kipattantam az ágyból.
- És ezt mégis mikor akartad elmondani? – csattantam fel idegesen. – Jó mindegy, hagyjuk. Szóval, mit akarsz csinálni? Megkeresed és megölöd?
- Nem tervezem megölni. – vágott vissza ingerülten Elijah, ami nem volt egy kimondottan megszokott dolog tőle. Mindig ő volt, az önuralom mintaképe. Ennek ellenére, akárhogy tagadta, és mutatta az ellenkezőjét, pontosan tudtam, hogy Elijah gyengéd érzelmeket táplál a hasonmás iránt. Bár igazán nem is lepett meg, tekintve az előéletét.
- Kol?- szólt a telefonba bizonytalan hangon. – Ott vagy még?
- Persze, persze, csak elgondolkodtam. – válaszoltam – Nos, akkor mi a haditerv? – kérdeztem
- Megkeressük, elkapjuk és meggyógyítjuk.
- Mi sem egyszerűbb, mint megtalálni egy tomboló vámpírt, végül is, csak a hullákat kell követni. – vágtam vissza cinikusan.
- Kol!- méltatlankodott bátyám. – Kicsit több komolyságot. Természetesen figyelem Elenát egy ideje, de eddig mindig kicsúszott a kezeim közül. Szükségem van rád.
- Miért nem hívod Klaust?
- Ugye ezt te se gondolod komolyan?
- Jó, befejeztem. Egyébként hol vagy?
- Az ajtód előtt. – válaszolta, majd kopogást hallottam az ajtón.
- Remek. – válaszoltam és letettem a telefont.
Kikecmeregtem az ágyból és ajtót nyitottam Elijahnak. Vámpír létére, úgy tűnt, mintha öregedett volna pár évet.
- Nem festesz túl jól tesó. – jegyeztem meg, majd felé dobtam egy tasak vért. Habozás nélkül kiitta a tartalmár, aztán egy hanyag mozdulattal a kukába hajította.
- Kosaraznod kéne! – mondtam viccelődve. Elijah arcán egy halvány mosoly futott át, majd ismét komoly lett. Sejtettem, hogy nem igazán van kedve humorizálni, ezért inkább visszafogtam magam kicsit. – Akkor, hol kezdjük? – kérdeztem komolyra fordítva a szót. Elijah a táskájából elővett egy térképet, széthajtogatta az asztalon, és vizsgálgatni kezdte. A sok piros „X”-ből megállapítottam, hogy Elenával igencsak elszaladt az a bizonyos szekér.
- Mik ezek a számok? – kérdeztem a térkép szélére mutatva, később feltűnt, hogy a térkép szélei telis tele van számokkal.
- A számok azt jelölik, hogy körülbelül, hány napot töltött egy helyen Elena, az elmúlt fél évben. – válaszolta. Alaposabban megvizsgáltam őket, majd kissé döbbenten konstatáltam, hogy 1-2 hétnél többet nem töltött, a legtöbb helyről 7-8 nap után tovább állt. Volt pár város, ahol csak 1-1 napokat töltött.
- Gondolom itt nagyobb pusztítást végzett. – gondolkodtam hangosan az „1”-es számmal jelölt városokra utalva. Elijah némán bólintott, majd tovább nézte a térképet.
- Az volt az első. – jegyezte meg gondterhelten. – Még a tévébe is bekerült. – tette hozzá.
- Tényleg! – kiáltottam fel. – A bárban mindenkit megöltek, és sehogy se jöttek rá, ki vagy mi tette. – magaráztam felidézve az eseményt. Elijah ismét csak egy bólintással reagált. Bár nem értettem az indítékait, és Elenát se kedveltem különösebben, mégis úgy döntöttem, segítek neki.
- És most hol van?
- Most először nem tudom. Elvesztettem a nyomát. – vallotta be lemondóan Elijah.
- Csak meglesz. Ha más nem, követjük a nyomait, és csapdát állítunk neki. Szerintem hamarosan visszatér valamelyik helyre. Lassan nem marad ország, ahol még nem járt.
Elijah arcán látszott, hogy lát rációt abban, amit mondtam, és kezdett kissé visszatérni a reménye.
- Szerinted, hova megy?
- Hm… Mivel Elenáról van szó, elég nehéz megjósolni, tekintve, hogy elég kiszámíthatatlan. És egy tomboló vámpír duplán az. Ettől függetlenül, én a helyében, biztos olyan helyre mennék, ahol rég voltam, szóval szerintem Chichagoba visszatér előbb, vagy utóbb.
- És mi a terved?- kérdezte Elijah érdeklődve.
- Honnan veszed, hogy van tervem? – kérdeztem vissza nevetve.
- Mert ismerlek. – válaszolta egyszerűen. Elijah arca kezdett kissé felengedni és még egy mosolyt is megengedett magának. Elég nyomasztó lehetett, egyedül kutatnia és takarítania Elena után, így érthető, hogy olyan búskomor lett. Majd én rendbe szedem.
- Csapdát állítunk neki.
- Csapdát? Egy vámpírnak? – kérdezte kétkedve
- Igen, csapdát. Egy vámpírnak, aki megőrül, ha vért lát. – válaszoltam, majd vázoltam a tervemet…


A következő pillanatban ismét a jelenben voltam, megráztam a fejem, így próbáltam kiűzni belőle a kósza gondolatokat. Nem sok sikerrel. Nagyjából már kitisztult a fejem, úgy tűnk kezdek kijózanodni. Megkíséreltem felkelni az ágyból, ezúttal sikerült is. Elindultam a konyha felé. A folyosón látni véltem Elena elsuhanó alakját, később rájöttem, csak káprázott a szemem. Ahogy Elenára gondoltam rögtön megjelent előttem a kép, amikor hosszas keresgélés után végre sikerült becserkésznünk és elkapnunk a lányt.



Hossza keresgélés és várakozás után, végre úgy tűnt Elena visszatér Chicagoba, és alkalmunk nyílt elkapni őt. Elijah-n sokszor láttam, hogy lassan feladja a reményt, én azonban végig tartottam benne a lelket. Bár szinte teljesen elzártam az érzelmeimet, a testvérem iránt nem tudtam közömbös maradni. Szinte éreztem a fájdalmát, amit a sorozatos kudarcok
váltottak ki belőle. Két évig hajszolta a szökött vámpírt, eredmény nélkül. Nem tudtuk, hogy tudatosan csinálta-e vagy ösztönből, mégis mindig az utolsó pillanatban oldott kereket. Az első pár alkalommal még viccesnek tartottam a dolgot, de látva Elijah csalódottságát, hamar alábbhagyott a lelkesedésem. Hosszútávon elég lehangoló volt Elena után takarítani, megsajnáltam Elijah-t, így egy idő után, már önként vállaltam, hogy elintézem a piszkos munkát.
Egyik ilyen alkalommal, eszembe jutott, milyen érzés is lehet neki teljesen egyedül, céltalanul élni, és csak ölni és ölni. Kicsit magamra ismertem belőle, mivel nekem is volt egy ilyen időszakom. Életem legsötétebb évei voltak, és ha tehetném, meg nem történtté tenném őket. Tudtam, hogy egyszer Elena is ezt fogja érezni, feltéve hogy sikerült Elijah terve. Azok alapján, amiket mesélt róla, már szinte meg is kedveltem a lányt. Váltig állította, hogy bár ugyanúgy néz ki, mint elődei, köszönő viszonyban sincs velük.

Amikor rátaláltam Elenára, épp egy fiatal fiút akart lecsapolni. Az este folyamán többször is megérezte jelenlétemet és sikerült elbizonytalanítanom. Tervemet azonban a kezelhetetlen vérszomjára alapoztam, így tudtam, hogy előbb utóbb nem fogja már bírni a nyomást, és kerüljön bármibe, vadászni fog. Megint igazam lett. Elena szépen elsétált a csapdám mellett, és a külvárosba ment, én viszont végig a nyomába voltam. Elijah is mindenképp velem akart tartani, de biztos voltam benne, hogy Elena nem adja fel küzdelem nélkül, így szétváltunk. Amint Elenán eluralkodott a vérszomj és megfeledkezett rólam, lecsaptam rá. Elküldtem a fiút, de előtte „megállítottam” a lányt. Pontosan úgy reagált, ahogy számítottam, tombolt és őrjöngött. Mindent megígért csak, hogy végre szabadulhasson. Én pedig készségesen megadtam neki a hőn áhított szabadságát. Amint eltűnt a szemem elől, előkaptam a telefonomat és üzentem a pár háztömbnyire váró Elijahnak.
„Elindult, egyenesen feléd.” Majd én is elindultam utána. Mire beértem Elijah már akcióba lendült, és a meggyőzőbb, ám kevésbé barátságosabb énjét vette elő, mivel tudta, hogy mással úgyse tudna hatni a lányra.
Én dolgom végeztével kiléptem a képből és bár egy fedél alatt éltem velük, éltem a saját életemet. Csak akkor avatkoztam közbe, ha Elijah megkért rá, vagy magamtól is láttam, hogy kellek.
Elena a körülményekhez képest, egész jól viselte az Elijah féle „Elvonó kúrát”, pár apróbb botlása volt, mint az éjszakai vérlopási kísérlete, amit meghiúsítottam. Ezt leszámítva csak rémálmok gyötörték. Azok viszont nem kímélték, minden éjszaka visszatértek hozzá és addig gyötörték, amíg már Elena félt lehunyni is a szemét. Ekkor döntöttem úgy, hogy mégis csatlakozom a „klubba”.
Itt hibáztam… Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak simán nem nézek oda és hagyom, hogy csak a bátyám bajlódjon vele. Mégis megsajnáltam a lányt. Amikor először megláttam rémálmából riadtan, könnyes szemekkel, remegő tagokkal, olyan volt, mint egy elveszett kiskutya, aki szeretetre és otthonra vágyik. Későn vettem csak észre, hogy a lány iránt érzett sajnálatom, és együttérzésem, átcsapott szeretetbe.
Attól az éjszakától kezdve, szinte mindennap vele voltam. Beszélgettünk, filmeket néztünk, segítettem neki kontrollálni a vérszomját. Elijah örült, hogy a lánnyal együtt én is fejlődésnek indultam, és kezdtem újra érző lénnyé válni.
Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok egészen családias lett a kapcsolatunk. Elijah olyan volt, mint egy szigorú, de szerető apa, mi pedig a vásott gyerekek, akik borsot törnek az orra alá. Aztán bekövetkezett, amire senki se számított. Damon Salvatore… Megjelenése felforgatta az addigi nyugalmas életünket. Elenának tudomásul kellett vennie, hogy ő maga
volt, aki végül is a vesztét okozta, bár ennek akkor még nem volt tudatában. Ahogy én se. Elijah a történetnek ebbe a részébe nem avatott be. Tudtam, hogy mi történik Elenával, de a miértjét nem tudtam, se azt, hogy Elijah miért nem tett semmit, hogy megakadályozza ezt.
Arra azonban egyikünk se volt felkészülve, hogy a lány ezt megtudva megkísérli eldobni magától az életét. Szerencsére, és Elijahnak köszönhetően ez is egy meghiúsult kísérletként lett elkönyvelve. A testvéremből azonban azt váltotta ki, hogy feladja hőn szeretett és féltett büszkeségét feladva bevallja magának és Elenának, hogy mit érez iránta. Ekkor szembesültem a szörnyű ténnyel, hogy én is szeretem Elena Gilbertet. Egész éjjel vívódtam magammal, hogy mit tegyek, végül az átkozott önzetlenségem a fivérem iránt győzött, és félre álltam az útból. Ezáltal végtelen gyötrelemre és szenvedésre ítélve magamat. Nem érdekelt. Olyan boldogok voltak együtt, keserédes érzés volt így látni őket. Egyszerre volt szép, és fájdalmas. Soha semmit nem irigyeltem a testvéreimtől, egészen mostanáig…

Aztán mégis betelt a pohár és nem bírtam tovább. Szó nélkül, szinte elmenekültem itthonról, és meg se álltam az első kocsmáig… Ahogy beléptem a helyiségbe, megfagyott a levegő és minden szem rám tapadt. Nem törődtem velük, kikértem magamnak egy üveg jó erős whiskyt és inni kezdtem. Szép lassan kiittam mindenéből a tulajt, aki bár nem önszántából, de készségesen kiszolgált és a kedvemért egészen reggelig nyitva tartotta a helyet, ami általában hajnal négy körül azért bezárt. Amikor már nem volt mit inni, egy hanyag mozdulattal átvetettem vállamon a kabátomat és bár már nem emlékszem, hogyan, és milyen úton, de hazajöttem.
Elijah amint meglátott elszörnyedt és már magában elképzelte, ahogy kiirtottam egy fél falura való embert és vadul tivornyázok. Szinte azonnal elindult, hogy feltakarítsa utánam, a semmit, bár ő ezt nem tudta. A töménytelen alkoholtól zsibbadt voltam és kába, így csak halványan érzékeltem az engem körülvevő világot. Elena áldott jó szíve ezúttal is megmutatkozott, karon fogott és felcibált a szobámba, amit bár nem akadálytalanul, de végül elértünk. Nem emlékeztem pontosan, hogy is kerültem az ágyra és rám a lány, mégis úgy éreztem, mintha valóra vált volna, egy rég dédelgetett álmom.
A következő emlékem, hogy Elena az ágyam szélén ült és azt kérdezgeti tőlem, „miért?”Ha tudná miért ittam le magam… Mélyen belenéztem gyönyörű barna szemeibe, és hagytam, hogy tekintetem mindent eláruljon rólam, majd megnyugtatásképp elmondtam neki, hogy nem áll szándékomban közé és a bátyám közé állni.
Ez után lehunytam a szemem és vártam, hogy értem jöjjön az álom. Még halottam, ahogy Elena elhagyja a szobámat, és elindul a folyosón, majd megszűnt körülöttem a világ és mély álomba merültem.

Gondolataim közepette fel se tűnt, hogy megérkeztem a konyhába, bár már fogalmam se volt, miért is indultam el, majd hogy ne érezzem magamat még ennél is rosszabbul, kivettem a hűtőből egy tasak vért és egy hajtásra kiittam a tartalmát. Józanul végig gondoltam az egész esetet és rájöttem, hogy hatalmas nagy ökör voltam, amikor felfedtem érzéseimet Elena előtt. Hisz ő annyira törékeny és érzékeny, még így vámpírként is, nem is beszélve arról, hogy már egyszer belekerült egy hasonló helyzetbe. Egy utolsó szemét dögnek tartottam magam, mégis a szívem mélyén örültem, hogy nem kell többé titkolóznom, bár Elijah reakciójától tartottam. Biztos voltam benne, hogy csak idő kérdése, hogy mindent megtudjon, ha nem jött rá már korábban. A konyhapultra könyököltem, arcomat a tenyerembe fektettem és halkan ismételgettem magamnak az egyetlen a kérdést, ami kitöltötte a fejemet, egészen azóta, hogy kijózanodtam. Mihez kezdjek ezután?

Sajnos csak egyetlen kézenfekvő megoldást találtam megfelelőnek, ami bár egy szörnyen önző és gyáva tett lenne, mégis az egyetlen ésszerű megoldást jelentené a helyzetre.
A szökés…
Felrohantam a szobámba és egy gyorsan összeszedtem párat a legszükségesebb a dolgaim közül. Leültem az íróasztalhoz, elővettem egy tollat és írni kezdtem. Húsz perc elteltével kész volt, mindkét levél, az egyik Elanának, a másik pedig Elijahnak címezve.

A két levelet az asztalomon hagytam, vállamra dobtam a táskámat és elindultam a kijárat felé. Feltett szándékom volt vissza se nézni, csak szépen, csendben elmenni. Mégse tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza egy pillanatra, amikor kiléptem az ajtón. Újra felidéztem magamban az itt töltött napok emlékét, szememből kigördült egy könnycsepp, egy pillalantra elbizonytalanodtam, és majdnem visszafordultam. A következő pillanatban azonban szúrást éreztem a nyakamon elsötétült körülöttem a világ, és elterültem az udvaron, akár egy élettelen rongybaba. Tompán érzékeltem, hogy valaki erősen megragad, elkezd húznia füvön, végül betesz egy autó hátuljába, rám zárja az ajtót és elindul. Gyanítottam, hogy vasfűvel ártalmatlanított valaki, ám mihelyst fontolóra vehettem volna ki lehetett az, szervezetem feladta a küzdelmet a méreggel és elájultam…





„Drága Elena!
Kérlek, ne magadat okold, azért ami történt. Az én hibám és gyengeségem miatt kellett ezt tennem. Bár megfogadtam magamnak, hogy nem tudod meg talán soha, mit is érzek irántad valójában, megtudtad. Nem akarok a boldogságod útjába állni, de egyelőre nem tudom elviselni a tudatot, hogy ezt Elijah mellett találtad meg.
Ígérem, visszatérek, amint tudok. Addig is vigyázz magadra és a testvéremre.
Szeretettel,
Kol”


„Elijah!
Remélem, egyszer megbocsátod, hogy ilyen gyáva módon megfutamodtam, és búcsú nélkül mentem el, de nem volt tovább maradásom. Gondolom te is tudod, miért. Megértem, ha neheztelsz ezért rám, mégis remélem, ha mire visszatérek, enyhül haragod irántam.
Kérlek vigyázz Elenára, helyettem is, és persze magadra is.
Szeretettel,
Öcséd” 

19. rész >>