Élet a halál után - 19. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena
Megjegyzés: Sajnálatos módon ebben a hónapban valószínűleg ez az utolsó Élet a halál után rész. A jövőben be kell iktatnunk egy határozatlan időre szóló szünetet. Kérlek benneteket, hogy legyetek türelemmel és megértéssel Andi iránt. Köszönöm. - HexiTVD


XIX. rész - Nem várt fordulatok

„Kedves Naplóm!
Már az idejét se tudom, mikor írtam utoljára. Egyáltalán, hogy nevezhetek naplónak egy jegyzettömböt? A naplómat a régi életemmel együtt magam mögött hagytam évekkel ezelőtt… A végén úgyis tűzre dobom ezt is.
Amióta Kol elment minden megváltozott. A ház teljesen kihalt lett, mintha teljesen üresen állna az óta. Búcsúlevele minden szava mélyen belém égett, s szüntelenül kísért a gondolat, hogy miattam ment el. Számtalanszor elolvastam, telesírtam, összegyűrtem aztán széthajtottam, ismét olvastam, sírtam, majd amikor rájöttem, teljesen értelmetlenül kínzom saját magamat, mert Kol úgyse jön vissza, széttéptem és a kandallóba szórtam a darabkáit.
Elijah reakciója végtelenül megdöbbentett. Elolvasta a neki címzett levelet, majd felvonult Kol szobájába és bezárkózott. Először azt hittem, hogy csak egy kis magányra van szüksége. De lassan három napja ott gubbasztott és semmi életjelet nem adott magáról.
Olyan magányos lettem ebben a pár napban. Szívemben csak egy hatalmas tátongó űrt éreztem, és arra vágytam, hogy valaki, pontosabban Elijah előjöjjön és velem legyen. Hiányzott a közelsége és az a végtelen nyugalom, ami belőle áradt. Kol vidámsága és a fárasztó tréfái is hiányoztak. Úgy éreztem, mintha mindketten elmentek volna, és csak én lennék itt ebben a hatalmas házban. Mintha csak egy kísértet lennék, aki őrzi a ház fájdalmát és ürességét.
Bonniet is legalább húszszor próbáltam hívni, de egyszer se jött válasz. Fogalmam se volt, mitévő legyek. Elijah állapota is aggasztott, ha legalább inni lejött volna, de még az se. Bezárkózott és teljesen kizárta a külvilágot. Próbáltam bejutni hozzá, órákig dörömböltem az ajtón, de semmi válasz nem érkezett. Magam se tudom, már miért nem törtem be inkább azt az átkozott ajtót. Talán átragadt rám Elijah jólneveltsége…
Végül feladtam a küzdelmet, és bár Kol arra „kért” ne tegyem, mégis az egyetlen dolgot tettem,a mire még képesnek éreztem magam. Hibáztattam, és sajnáltam magam. Felmerült bennem, hogy újra kikapcsolom az érzelmeimet, csak, hogy megszabaduljak végre ettől a kínzó fájdalomtól. Valamiért azonban mégse tudtam megtenni. Talán az tartott vissza, hogy pontosan emlékszem, milyen fájdalmas volt, amikor hosszú idő után, újra érezni kezdtem.
Próbáltam erős maradni, és csak vártam, hogy hátha Elijah véget vet az önsanyargató magánzárkának, vagy hogy Kol a tőle megszokott stílusban kivágja a bejárati ajtót, felverve ezzel az egész házat és egy újabb fárasztó, vagy ízléstelen viccbe kezd. Ez azonban csak álmaimban valósult meg. Valójában, minden nappal egyre magányosabb és elkeseredettebb lettem."


Ennél a pontnál nem bírtam tovább írni, mert szememből potyogni kezdtek a könnyek és, mint már számtalanszor az elmúlt pár nap folyamán, keserves sírás tört rám. Lenéztem az előttem heverő papírlapokra, és csak bámultam, ahogy könnyeimtől szép lassan elmosódnak és olvashatatlanná válnak. Egy pillanat alatt vált szinte semmivé, amit írtam. Egy jegyzettömbnek sírtam el, amit inkább Elijah-nak mondtam volna el, remélve, hogy megnyugtat és támogatjuk egymást ezekben a nehéz napokban. Amilyen közel éreztem magamhoz pár nappal ezelőtt, most olyan távol voltunk egymástól. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miért zárkózott be, és viselkedett úgy, mintha csak ő lenne.
Önsajnálatomnak egy hívatlan vendég érkezése vetett véget, pontosabban az egész házat rázó dörömbölése az ajtón. Olyan hirtelen ért, hogy majdnem felsikoltottam ijedtembe. Az első gondolatom az volt, hogy talán Kol. De hát neki nem szokása kopogni… Ennek ellenére villámgyorsan az ajtó előtt termettem és kitártam. Azonban aki a küszöbön állt nem Kol volt, hanem valaki egész más… Hirtelen azt se tudtam, mit mondhatnék, vagy tehetnék, amikor felismertem az illetőt. Magas, szőke, arcán pedig egy önelégült vigyor terült szét. Láthatóan rendkívül élvezte a helyzetet, és a döbbenetet, ami az én arcomra ült ki.
- Jó újra látni téged, Elena! – mosolygott rám a szőke vámpír. Nem kis döbbenetemtől szóhoz se jutottam, majd hosszas hallgatás után mégis kipréseltem magamból pár szót.
- Te meg mi a fenét keresel itt, Rebekah?
- Ugyan Elena. Egy csepp jó modor se ragadt rád a bátyámmal töltött idő alatt? – kérdezte tettetett sértettséggel a hangjában, majd hozzátette – Inkább hívj be szépen, és mindent elmesélek.
- Ezt a házat vámpírok lakják, miért van szükséged a beinvitálásra? – vágtam vissza értetlenül.
- Nincs rá szükség, csak formaság. – vont vállat, majd átlépte a küszöböt és elsétált mellettem. Kissé frusztrált a jelenléte, s hogy egyértelműen élvezte a helyzetet, hogy most ő a „főnök”. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha sóbálvánnyá merevedtem volna, aztán nagy nehezen megmozdultam és Rebekah után indultam.
Meg se lepett, hogy a mini bárnál találtam meg, és épp egy nagy adag whiskyt döntött magába.
- Le se tagadhatnád, hogy Mikaelson vagy. – jegyeztem meg kissé cinikusan
- Nem is akarom. – válaszolta egy vállrántás kíséretében. Mivel nem igazán volt kedvem végig nézni, ahogy egy hajtásra kiissza az egész üveget, inkább a tárgyra tértem.
- Nézd Rebekah, távol álljon tőle, hogy megzavarjam az ivászatodat, de igazán elmondhatnád, miért jöttél!
- Mióta van bezárkózva? – kérdezte kitérően, majd letette az üveget és a plafont kezdte fixírozni. Valamivel később egy rosszalló tekintet szegeződött rám, mivel eszem ágába se volt válaszolni neki. Ezt nyomatékosítva összefontam magam előtt a karjaimat és úgy néztem vele farkasszemet. Végül mégis feladtam vele a küzdelmet, mert egyértelmű volt, hogy ő is ugyanolyan makacs, mint a fivérei.
- Lassan négy napja. – mondtam gondterhelten.
- Pedig muszáj lesz előjönnie, ha vissza akarjuk hozni az öcsikénket. – morogta egészen halkan.
- Hogy mondtad? – kérdeztem vissza döbbenten. Rebekah arcán egy újabb önelégült vigyor terült szét. Mintha csak Kolt látnám. A jelek szerint nagyon élvezte, hogy végre minden figyelmem rá irányul. Leült a mini bárhoz legközelebb eső kanapéra, majd felém biccentett, hogy kövessem a példáját.
- Jobban teszed, ha leülsz. Amit mondani fogok talán kicsit meg fog döbbenteni. –mondta némi iróniával a talánt. Így inkább leültem vele szembe.
- Nos… Kolnak hála, elég sok mindent tudok, rólad illetve rólatok. Tudom, mit érez irántad, bár nem igazán értem, hogy miért van ennyi oda érted mindenki, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy végig tartottuk a kapcsolatot, onnantól, hogy ide kerültél, egészen az eltűnéséig.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy te voltál…?
- Kol titkos forrása? – vágott közbe- De. Én voltam. És kissé meglepett, hogy Kol napok óta nem adott életjelet magáról, pedig máskor naponta beszéltünk. Tudtam, hogy el akar szökni innen, és megbeszéltük, hogy eljön hozzám, de valami történt és azt hiszem, nagy bajban van, vagyunk.
- Hogy érted, hogy vagyunk? – vágtam közbe ezúttal én.
- Ha nem kérdezgetnél közbe állandóan, már rég elmondhattam volna. – csattant fel idegesen
- Nem csak Elijahnak vannak forrásai, így én is ráállítottam pár „embert” az ügyre, és nagyon úgy tűnik, hogy bár Kol elindult tőletek, valaki elkapta és magával vitte. Nem kevés kutatás és vallatás után kiderítettem, hogy ki állhat e mögött. – Rebekah szavai valósággal letaglóztak, és most alaposan eldőltem volna, ha korábban nem figyelmeztet, hogy üljek le. Kis hatásszünet után, gondoltam igazán rákérdezhetek, ki az illető…
- És, ki az?
- Mivel úgyse találnád, ki magadtól elárulom. Az anyám!
- Hiszen ő halott. – csattantam fel kétkedve.
- Én is ezt hittem. De nem. Nem tudom, hogy csinálta, de még mindig él, és az óta is feltett szándéka eltűntetni minket a föld színéről. Gondolom, nem kell részleteznem, mi lesz, ha mi meghalunk…
- Igen tudom… - morogtam, bár a döbbenettől még mindig nem tudtam rendesen gondolkozni.
- Van itt még valami. – jegyezte meg Rebekah. – Itt jössz te a képbe.
- Én?
- Elég hosszú lett a lista, hogy Esther mi mindent követett el ellened. Kezdve Alaric halálával, és a te „Őrületeddel”, ahogy a bátyáim nevezik.
- Hogy… Mi… ? – dadogtam nehézkesen, mivel egyre kevésbé értettem a dolgot. – egyáltalán honnan… ?
- Tudok róla? – vágott közbe. – A testvéreim igen csak megdöbbennének, ha tudnák, mi mindenről tudok. Az Őrületet anyám illetve az egyik boszorkánya hozta létre. És anyám intézte el, hogy Damon valahogy rávegyen téged az emberekből ivásra.
- De miért? – kérdeztem kissé hisztérikusan.
- Mert gyűlöli a vámpírokat. A fajt, amit Ő teremtett, és bármire képes, hogy elpusztítson minket. Mi pedig ezt nem fogjuk hagyni. – mondta gyilkos csillogással a szemében.
- Van terved? – kérdeztem feszülten.
- Még szép, hogy van. Összeszedtem pár vámpírt, akik szintén bosszúra vágynak. Élen a bátyámmal.
- Klaus?
- Most, hogy már te is közénk tartozol nem fog bántani, ne félj. Te már családtag vagy. – mondta, bár erősen kételkedtem a szavában. – Nézd, a fivéreim szeretnek, és Koltól elég részletes beszámolókat kaptam rólad. Ne kérdezd, miért, meg hogyan, de azt hiszem megkedveltelek, és aki egy évnél többet kibír a családommal, az már úgyse szabadul tőlünk. De azért ne várd el, hogy ölelkezni fogunk és pletyózunk majd, mint az „Öri barik” – tette hozzá cinikusan. Próbáltam elképzelni, milyen lenne, ha mi ölelkeznénk, vagy csajos témákról beszélgetnénk.
- Ehhez nem elég jó a fantáziám. – jegyeztem meg, majd nevetni kezdtem.
- Na, gyerünk, robbantsuk ki a bátyámat abból a szobából, mielőtt ideérnek a többiek!
- Többiek? Kik?
- Klaus, a hasonmásod, Stefan, Damon, ő több okból akart jönni. Azt mondta van valami személyes elintézni valótok. Mondtam nekik, hogy hozzanak még pár embert, mert ez nem lesz könnyű játszma. De majd mindent elmondok, ha itt lesznek.
- És Elijaht, hogy akarod „kirobbantani”? – érdeklődtem – Nekem sehogy se sikerült.
- Még szerencse, hogy engem nem tart vissza egy satnya ajtócska. Bízd rám, csak hozz vért. Sokat!
Bár nem különösebben élveztem, hogy Rebekah dirigál nekem, tudtam, hogy ha valaki, akkor ő ki tudja szedni a testvérét abból a szobából. Ha kell, betöri az ajtót. Így hát, elindultam a konyhába, magamhoz vettem, annyi vért, amennyit csak tudtam, és utána mentem. Útközbe, cseppet sem udvarias szavak ütötték meg a fülemet.
- Nos, kedves bátyám, ki jössz a szobából, szép szóval, vagy azt akarod, hogy bekeményítsek? – közbe szüntelenül dörömböl az ajtón, ahogy én tettem az elmúlt pár napban.
- Menj a pokolba Bekah! – jött a goromba válasz a túloldalról, és bár nem épp erre számítottam, legalább életjelet adott magáról. Rebakah arcán nyoma se volt sértődöttségnek, egyszerűen csak hátrébb lépett egyet.
- Te akartad! – mondta, majd egyszerűen, berúgta az ajtót. Csak úgy repkedtek a miszlikbe szakadt ajtó darabjai, Rebekah pedig nemes egyszerűséggel besétált az immár akadálytalanított szobába, egy pillanatra megállt és rám nézett.
- A vért hagyd itt, jobb, ha ebből most kimaradsz… Be kellett látnom, hogy esélyem sincs ebben a helyzetben, és valószínűleg csak útba lennék, így némán bólintottam, letettem az ajtó mellé a tasakokat és visszamentem a nappaliba. Még hallottam, ahogy egymás ócsárolásába kezdenek, ami nem kis meglepetést okozott, mivel Elijahtól nem volt megszokott ez a stílus. Erős késztetést éreztem, hogy visszaforduljak és közbe avatkozzak, mégis erőt vettem magamon és a nappali helyett a konyha felé tartottam. Kivettem egy tasak vért a hűtőből, és annak ellenére, hogy nem erre a napra már letudtam az adagomat, úgy éreztem, most nagy szükségem van rá. Eközben az emeleten Elijah és Rebekah megállás nélkül kiabáltak egymással.
- Elment az eszed húgom? – ordította Elijah egy hatalmas csattanás után. Nem kellett túl nagy fantázia hozzá, hogy kitaláljam, a berendezési tárgyakkal próbálta nyomatékosítani mondandóját Rebekah.
- Nekem ment el az eszem? Te vagy az aki napok óta itt gubbasztasz, és még most se jössz elő, hogy szükségünk lenne rád. – vágott vissza Rebekah, majd egy újabb csattanást hallottam.
- Boldogultok ti nélkülem is, hagyj békén!
- Te tényleg teljen begolyóztál! Szükségünk van rád! Az öcséd és mindenki más élete függ most tőlünk. – a hangokból ítélve ezek után egymásnak estek a testvérek, mert csak puffanásokat és jajgatásokat hallottam az emelet irányából. A tasak vér az óta is érintetlenül hevert a konyhapulton, egy korty se ment volna a torkomon, annyira feszült és ideges voltam. Az emeleten folyó vita percről fokozódott, és egyre rondább dolgokat vágtak egymást fejéhez az egyéb berendezési tárgyak mellett. Csak remélni tudtam, hogy hamarosan befejeződik ez az egész és elkezdhetünk a valós problémával foglalkozni. Másfél órával később a vita ugyanott tartott, ahonnan elindult. Kezdett komolyan elegem lenni az egészből, így úgy döntöttem felmegyek és megpróbálok véget vetni ennek a tarthatatlan állapotnak.
Minden igyekezetem és önuralmam ellenére, amilyen gyorsan csak tudtam, az emeletre rohantam, ahol megláttam az egymással viaskodó Elijaht és Rebekaht.
- Elég! – kiáltottam rájuk, mire két vérben forgó szempár szegeződött rám. Elijah láthatóan teljesen magán kívül volt, mivel még az én jelenlétem se tudta kizökkenteni, egyedül Rebekahn látszott némi reakció.
- Elena kérlek, maradj ki ebből! – nyögte nehézkesen, mivel bátyja épp a torkának esett, majd úgy folytatták a verekedést, mintha ott se lettem volna. Ott álltam tehetetlenül és csak néztem, ahogy reménytelen csatát vívnak egymással. A szoba már a felismerhetetlenségig le lett rombolva, és csak idő kérdése volt, hogy a ház is hasonló sorsra jusson. Mégse tudtam, mit tehetnék, hogy leállítsam őket. Aztán megpillantottam a földön heverő vértasakokból álló kupacot, amit még én hagytam ott. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam párat, és az egyiket
teljes erőből a falhoz csaptam, remélve, hogy a vérszag kicsit eltereli a figyelmüket egymásról. A tasak szétrobbant és szinte teljesen beterítette tartalmával a falat, a hatás sem maradt el. A két ős tekintete szinte azonnal a falra szegeződött.
- Hagyjátok már abba! – kiáltottam rájuk újfent, majd amikor láttam, hogy még mindig folytatni akarják egymás püfölését, berontottam a szobába és ellöktem az időközbe Rebekah fölé tornyosuló bátyját. Az utolsó pillanatban azonban Elijah magát védve felém kapott és kibillentett az egyensúlyomból, aminek következtében egyenesen kirepültem az ablakon. Átrepültem a fél kerten, majd az egyik fenyőfában fenn akadtam. Szinte hallottam, ahogy a becsapódás pillanatában eltörik pár csontom.

A következő pillanatban már a fűben feküdtem és egy aggódó tekintet vizsgálgatta az az arcomat.
- Jól vagy? – kérdezte egy kellemesen nyugtató, ám ideges hang. Megpróbáltam feltápászkodni a földről, de a testembe nyilalló fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy képtelen voltam rá.
- Ekkora esés után hogy lenne jól? - jegyezte meg egy cinikus hang, ami nagyon ismerősnek tűnt. Kinyitottam a szemem, hogy kideríthessem végre, kik vannak körülöttem, de a látásom se volt az igazi, homályosan láttam, és minél éberebb lettem, annál több tagomban véltem fájdalmat felfedezni.
- Úristen Elena! Mi történt veled?
- Re-be-kah? – dadogtam nehézkesen. Kezdtem egyre többet felfogni a külvilágból. Elsőnek a felém hajoló Rebekaht, majd a mellette álló aggódó Elijaht. A két alakot, akik rám találtak, viszont nem láttam, majd az egyik újra megszólalt.
- Be kéne vinnünk. – az első hang tulajdonosában Klaust véltem felfedezni. Egy pillanatra szörnyen megrémültem, amikor Klaus alám csúsztatta kezeit, hogy felemeljen, pedig szinte elugrottam előle. Fájdalmasan felnyögtem, mivel még mindig rettentően fájt mindenem.
- Nem akarlak bántani. – mondta egészen halkan Klaus, majd újfent megpróbált felemelni, ezúttal már nem próbáltam kitérni előle. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sikoltsak, amikor felemet, és az egész testemet átjárta a fájdalom. Ahogy haladtunk befelé, éreztem, hogy csillapodnak a fájdalmaim, majd mire a nappaliba értünk szinte teljesen el is múltak. Ennek ellenére jól esett, amikor Klaus letett a kanapéra és végre pihenhettem kicsit. Rebekah hisztérikus hangja vetett véget a sziesztámnak…
- Elmesélnétek végre, hogy mi történt?
- Szó szerint kirepült az ablakon át a fél udvaron, aztán a megboldogult fenyőfa vetett véget neki. – magyarázta Klaus.
- Béke poraira. – tette hozzá Damon a tőle megszokott cinizmussal.
- Akkor még örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. – nevettem fel keserűen. Szemeim még mindig csukva voltak, mégis éreztem, hogy mindenki engem figyel.
- És az előzmények? – érdeklődött Klaus. A nagy hallgatásból arra következtettem, hogy Rebekah és Elijah nem kimondottak büszkék arra, amit tettek. – Mit műveltetek?- szegezte két testvérének a kérdést. Kinyitottam a szemem, lassan felültem az ágyon, és vártam, miként tálalják fivérüknek a kis incidensüket. Mindketten lesütött szemmel álltak, mint a rossz gyerekek, amikor kérdőre vonják őket.
- Kicsit összekaptak! – közöltem egyszerűen. Klaus szemei elkerekedtek, majd a homlokát dörzsölgetve megszólalt.
- És ezúttal, a ház melyik részét sikerült lakhatatlanságig rombolni?
- Áh, csak Kol szobáját. – vágta rá Rebekah – Csak amikor elfogytak a bútorok egymásnak estünk, és kissé eldurvult a helyzet. Elena sajnos közénk állt és Elijah reflexből odébb lökte… a többit már tudod. – tette hozzá szégyellősen
- Aha, értem. – jegyezte meg epésen Klaus.
- A falhoz csapott vért nem említetted! – tettem hozzá Rebekah beszámolójához.
- És milyen hatásos volt. – kacsintott rám.
- Ez nem vicces Bekah! – rivallt rá Klaus, majd Elijahhoz fordult – Neked nincs semmi mondanivalód? Nem szokásod ilyeneket művelni! Elijah bátyjára meredt, majd nadrágja zsebéből előrángatott egy gyűrött papírdarabot, és átadta testvérének. Klaus gyorsan átfutotta a levelet, majd rám nézett, aztán Elijahra.
- Ez nem kifogás!
- Tudom, és őszintén sajnálom. – mondta bocsánatkérően Klausra nézve.
- Szerintem nem tőlem kell, bocsánatot kérned! – vágott vissza haragosan, és tüntetőlegesen kivonult a nappaliból. A többiek is értették a célzást, így alig egy perccel később, már csak Elijah és én maradtunk. hozzám sétált és leguggolt velem szembe, a kezeit pedig a térdemre tette, és mélyen a szemembe nézett.
- Elena, nagyon sajnálom, hogy ezt látnod kellett, hogy magadra hagytalak, és hogy miattam történt ez veled. Meg tudsz nekem bocsátani? Próbáltam úgy tenni, mintha még mindig haragudnék rá, de az az igazság, hogy sose haragudtam rá igazán, csak szomorú voltam. Némán bólintottam, majd gyengéden magamhoz öleltem. Az idilli hangulatnak Klaus türelmetlen hangja vetett véget.
- Befejeztétek? Sok dolgunk van még…
- Ünneprontó. – morogtam magamba.
- Ezt hallottam ám!
Mindenki visszajött a szobába, én pedig vártam, hogy Rebekah vázolja a korábban említett tervét. Látta rajtam, hogy türelmetlenül várom a fejleményeket. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Sajnálom Elena, de várnod kell, amíg mindenki ide nem ér.
- Ki jön még? – kérdeztem vissza türelmetlenül.
- Katherine, Stefan, Caroline. – kezdte sorolni Damon a neveket. Amióta itt volt feltűnően csendben volt, ezért kissé meglepődtem, amikor végre megszólalt.
- Minél többen annál jobb. – tette hozzá Klaus
- Addig Damon elmondja, miért ragaszkodott annyira hogy jöhessen. – jegyezte meg Rebekah. Damon arcán egy „Na persze” grimasz jelent meg, majd rám nézett, aztán ismét Rebekah-ra.
- Amit „mondani” akarok az leginkább Elenára és rám tartozik.
- Rám? – kérdeztem döbbenten
- Rád. Örültem volna ha Katherine is ideér, de így is jó. – válaszolta, majd felállt és elindult felém. Amikor megállt előttem, kezet nyújtott és kedvesen rám mosolygott.
- Gyere! Szeretnék mutatni valamit. Kissé bizonytalanul ugyan, de végül elfogadtam a felém nyújtott kezet és felálltam Elijah mellől. Több rosszalló tekintet is ránk meredt, amit valahol megértettem, mégis szörnyen idegesített. Ezt Damon is észrevette rajtam és, hogy kissé oldja a feszültséget, a tőle megszokott módon vonta kérdőre a társaságot.
- Most mi van? Nem fogom elrabolni.
- Csak tudni akarjuk hova viszed! – mondta Rebekah.
- Visszakapjátok, nyugi! – vágta rá Damon, majd meg se várva az ősök reakcióját, sarkon fordult és magával húzott engem is. A ház előtt ott állt a megunhatatlan kék Camaro. Melegség öntötte el a szívemet, ahogy ránéztem, és felszabadultan lépkedtem Damon után.
- Tudsz a környéken erdőt? – kérdezte, amikor az autóhoz értünk.
- Erdőt, Chichagoban?
- Akkor elhagyott raktárépületet.
- Talán. – válaszoltam kissé kétkedve.
- Helyes. – mondta, majd felém dobta a kulcsokat és hozzá tette – Akkor te vezetsz!