Napjainkban:
- Te sem gondoltad komolyan, hogy elárulom –
vicsorgott a szőke, székhez kötözött férfi, majd lenézésének jeleképp egy
merész mozdulattal arcon köpte Klaust, telibe találva annak jobb oldalát.
Az ősi vámpírnál itt betelt a pohár. Gyilkos
indulatait leplezendő, hihetetlen lassúsággal emelkedett fel, kézfejébe törölte
az arcát, majd visszakézből felképelte az előtte terpeszkedő, elégedetten
vigyorgó férfit, de olyan erővel, hogy annak eltört az álkapcsa, és legalább öt
foga kiesett a helyéről, majd jelentős vérmennyiséggel vegyítve távozott az
áldozat szájából.
Klaus legszívesebben abban a pillanatban megölte
volna a férfit, ám uralkodott dühén, mert tudta, hogy valószínűleg pont arra
játszik rá a vámpír. Hiszen akkor semmiféle információt nem tudna kiszedni
belőle, sőt, még kínozni sem tudná. Ravasz. De ő nem fog bedőlni a cselnek! Ezek
után az a minimum, hogy hosszú, keserves kínzásra számíthat tőle.
- Biztos vagy benne? – vonta fel rosszat sejttetően
a szemöldökét Klaus, majd egy hirtelen, váratlan mozdulattal bicskát húzott elő
a nadrágzsebéből, és belevágta a kikötözött vámpír combjába. Az csak makacsul
összeszorította ajkait, de nem merte válaszra nyitni a száját, nehogy hangjának
megbicsaklása elárulja szenvedését.
Az ősi indulatosan nyomott egyet a bicskán, ami így
markolatig merült a húsban, izomban, sőt egy hangos reccsenésből, és a vámpír
elkínzott, fojtott kiáltásából ítélve még a csontot is eltörhette. Ám a válasz
még váratott magára.
Klaus azonban nem tervezte feladni a néma párbajt,
főleg, hogy egyre jobban élvezte. Vértől csúszós kezét felemelte a késről, hogy
aztán a következő pillanatban már áldozatának belső szervei között turkálhasson
vele. Szórakozottan meghúzott egy keze ügyébe kerülő bélcsatorna-darabot,
elégedetten konstatálta, hogy sikerült összenyomnia a hasnyálmirigyet, és még
mélyebbre nyúlt.
A vámpír izzadtan, zihálva terült el a széken, és
megállás nélkül, szorosan lehunyt szemekkel üvöltött, fejét a plafon felé
fordítva. Rég nem volt már olyan állapotban, hogy uralkodhasson magán. Ezzel
csak még nagyobb élvezetet okozott kínzójának, aki épp egy lengőbordát kocogtatott
belülről.
Hosszú perceken át folytatta Klaus a belsőségek
részletes felfedezését, aminek következtében az informátor már az
eszméletlenség közelében járt mind a vérveszteségtől, mind a hatalmas
mennyiségű fájdalomtól, bárhogy is küzdött az ájulás ellen. Ráadásul az ősi
vámpír is kezdte unni, hogy egy arasznyit sem jutott előrébb. Hacsak nem
számítjuk, hogy a boncolási tapasztalatai jelentősen gazdagodtak.
Így egyik kezét felnyomta egyenesen a szőke
mellkasába, megragadva annak szívét. Másik kezével belemarkolt a férfi csapzott
tincseibe, hátrahúzta a fejét, és odahajolva utoljára a fülébe suttogta
kérdését:
- Hol. Van. A. Bátyám? – lehelte, lélegzete
vészjóslóan simított végig az áldozat nyakán, aki ebben a pillanatban döbbent
rá, hogy mindegy, mit és mennyit árul el, meg fog halni. Ez a tudat pedig
elegendő volt hozzá, hogy összekaparja akaratereje utolsó megmaradt morzsáit,
és egy nagy lélegzetvétellel elszánja magát.
Klaus már épp kezdte azt hinni, hogy megtört a
vámpír ellenállása, mikor az egy pillanatra ellazult kezei közt, ám a következő
pillanatban igencsak kellemetlen meglepetés érte.
- Sosem fogod megtalálni Elijah-t! – pillantott fel
a szőke áldozat színtiszta gyűlölettel kínzójára, majd hirtelen megfeszítette
izmait, és hátralökte magát, székestől borulva fel. Klaus, aki nem számított
erre a mozdulatra, meglepetésében nem is mozdult, így csak több másodperces
késéssel jött rá, hogy bár a vámpír már a földön fekszik az összetört szék
darabjain, a szívét még mindig a markában tartja.
Ezzel jött a felismerés is, hogy a szőke férfi
valahogy csak túljárt az eszén, és mielőtt bármit kiszedhetett volna belőle, kimódolta,
hogyan ölheti meg magát. Pusztító harag fortyogott fel benne, az energia
lávaként öntötte el végtagjait, indulataitól vörös köd ereszkedett elméjére.
Remegő kézzel hajította el a még meleg, csupa véres szívet, ami a dobás
erejétől gyakorlatilag beleállt a szoba falába. Majd felrúgott néhány bútort,
és hátra sem nézve a pusztításra kiszáguldott az épületből, hogy kitombolhassa
magát.
10. század:
- Fiúk! Fiúk! – rontott be Rebekah lelkendezve a
házba, tárva nyitva hagyva a kis, deszkákból összetákolt ajtót maga mögött. Egy
pillantással felmérte, hogy mind a négy bátyja a félhomályos, zsúfolt
helyiségben tartózkodik, és már közölte is a nagy hírt: - Lesz egy pici tesónk,
azt hiszem. Véletlenül meghallgattam, ahogy anyu beszélgetett a gyógyítós
nénivel, és azt mondták, hogy megint lesz egy kisbaba. És nagyon halkan
beszéltek, hogy ne hallja meg őket senki, de én meg nagyon közel voltam, és nem
vettek észre, és gyorsan hazafutottam utána.
Bátyjai döbbenten hallgatták a kis szőke lányka
izgatott szóáradatát, és hitetlenkedve néztek egymásra. Legidősebb bátyjuk tért
először magához a váratlan információ után. Félrerakta a kést, amit éppen fent,
mikor húguk berobbant a konyhaként és nappaliként funkcionáló szobába, majd
felállt, és nyugodtan az ajtóhoz sétált, hogy kinézzen ellenőrizni, tiszta-e a
levegő. Mikor meggyőződött róla, hogy anyjuk még nem tér haza, becsukta az
ajtót, és a higgadtság álarcát ledobva fordult vissza testvérei felé.
Érdeklődve, ugyan akkor kételkedve guggolt le
Rebekah elé. Két kezét a lány vállaira rakta, és felvont szemöldökkel
megkérdezte:
- Biztos vagy benne, húgom? Anyánk elmondta volna
nekünk is, ha terhes. Hiszen úgyis megtudjuk majd – szólt kedvesen, ugyanakkor
érezhetően nem vette túl komolyan a kislány szavait. Bizonyára úgy gondolta,
csak kitalált valamit, hiszen a gyermeki elme határtalan.
- Biztos! Hallottam, mikor a büdös kendős, gyógyítós
néni mondta neki, hogy most már biztos, hogy lesz kisbaba. Hogy anyu … - itt
egy pillanatra elgondolkodott a megfelelő szó után kutatva, majd mikor beugrott
neki, elégedetten kibökte: - terhes. Anyu terhes – bólogatott diadalmasan, hogy
egy ilyen komoly dolgot közölt ilyen felnőttesen.
- És honnan tudjuk, hogy nem csak kitalálod ezt is,
mint a gonosz nagyfiút, aki meghúzta a hajad és hazáig kergetett? Mindenki
tudja, hogy csak simán elestél, és azér’ lettél sáros, és nem merted elismerni,
hogy ügyetlen vagy – kételkedett továbbra is Kol, az egyik árnyékos sarokban
gubbasztva.
- Nem is vagyok ügyetlen! – csattant fel dühösen
Rebekah, majd hozzátette: - És tényleg hazakergetett, és nem magamtól estem el.
- Persze, még majd el is hiszem – morogta Kol az
orra alatt, majd, mint aki lezárta a témát, visszahajolt a kukoricacső fölé, és
tovább fejtette róla a levelét. Így nem is láthatta, hogy húga egy
szempillantás alatt ott terem mellette, és indulatosan rácsap a lábára.
Erre Elijah is megmozdult, és elkapta a kislány
karját, mielőtt az újra megüthette volna testvérüket.
- Nem bántjuk egymást, húgom! – szidta meg
erélyesen, ugyanakkor apró mosoly kíséretében folytatta mondandóját: -
Egyébként én elhiszem, hogy megkergetett a fiú. Majd ha legközelebb is
előfordulna ilyen, csak szólj nekünk, és megvédünk – biztatta.
Kol nem szólt többet, de azért duzzogva motyogott
valami olyasmit, hogy nem csak a lányokat kell védeni, főleg ha azok ráadásul
még hazudnak is. Ám erre már senki nem figyelt, ugyanis ebben a pillanatban
lépett be az ajtón anyjuk, mire mind igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem
történt volna, és látszólag rettenetesen elmerültek a munkában, amit rájuk
osztottak. Csupán egy köszönést motyogtak mindannyian, majd csendben dolgoztak
tovább.
Esther nem fogott gyanút, fonott kis kosarát a
konyhaasztalhoz vitte, és elkezdett kipakolni belőle. A fiúk lopva figyelték a
szemük sarkából, észrevétlenül tanulmányozták, de nyíltan nem mertek felnézni
rá.
- Rebekah, kicsim, kérlek, segíts nekem hátravinni
az élelmiszertárolóba a friss zöldségeket – törte meg a feszültségtől szinte
vibráló csöndet a nő. A kislány odafutott az asztalhoz, és felmarkolt néhány
paprikát meg hagymaszárat, majd elindult kifelé a kertbe, anyjával a nyomában.
Mikor becsukódott utánuk a hátsó ajtó, Klaus
abbahagyta a krumplik bősz pucolását, és izgatottan fordult feléjük:
- Szerintetek tényleg terhes?
- Hát, nem tudom, én nem láttam, hogy nagyobb lenne
a hasa – húzta el bizonytalanul a száját Finn, aki eddig olyan szinten
beleolvadt környezetébe, hogy szinte észrevétlenül szemlélte az eseményeket.
- Persze, hogy nem, mert Rebekah megint csak hazudik
össze-vissza – forgatta szemeit Kol, ám legidősebb bátyjuk leintette:
- Hiszen először még senkinek sem nagy a hasa. Mikor
ti voltatok anyánk hasában, akkor is először egészen kicsi volt neki, mint most
is. Utána nőtt meg, és többször is jött és elment a telihold, mire olyan nagy
lett, hogy meg tudtatok születni – magyarázta komoly képpel a fiú, míg öccsei
ámulattal itták költőinek ható, bölcs szavait.
- Én szerintem akkor sem lesz kistestvérünk. De
miért nem kérdezzük meg tőle? – jött a logikus felvetés Koltól, aki immár újra
félretette a kukoricát.
- Rendben – bólintott határozottan Finn. – Majd én
megkérdezem – ajánlotta fel.
Testvérei csak rábólintottak, majd újra a feladatuk
felé fordították figyelmüket, mert hallották, hogy anyjuk és húguk közeledik.
Mikor a kislány beszökdécselt, és az asztalhoz ülve lóbálni kezdte lábait,
várva a következő lehetőséget, hogy segíthessen, Esther elkezdte előpakolni a
kellékeket az ebédhez, halkan dudorászva közben.
- Anyánk, lenne egy kérdésem – szólalt meg Finn, egy
hatalmas sóhajjal gyűjtve erőt a folytatáshoz. A nő kíváncsian fordult kedvenc
fia felé, és bátorítóan intett, hogy kérdezzen csak.
- Anyánk, az lehetséges, hogy nekünk kistestvérünk
legyen? A közeljövőben, úgy értem – tette hozzá, ugyanakkor nem bírta
kimondani, hogy azt gyanítják, nagyon is lehetséges.
- Hát ezt meg honnan veszed? – csodálkozott Esther,
lerakva kezéből a két fazekat.
- Csak felmerült bennünk, hogy nagyon örülnénk egy
másik kistestvérnek. Rebekah-val is mind nagyon jól kijövünk, úgyhogy miért ne?
– sietett öccse segítségére Elijah, mert azon látszott, hogy sehogyan sem
találja a szavakat.
- Meg mert a szomszédban is terhes Archie anyukája –
tette hozzá Kol, továbbra sem pillantva fel a kukoricafejtésből. Külső szemlélő
számára igazán szorgalmas kis krapeknak tűnhetett volna, ám a helyiségben
tartózkodók közül mindenki elég jól ismerte már ahhoz, hogy tudják, rossz fát
tett a tűzre, ha még egyelőre nem is derült ki, mégis mit csinált újabban. De ezzel
előre próbálja bebiztosítani magát a szidás ellen, amit kapni fog, ha rájönnek
a szülei. Eddig azonban egyszer sem sikerült megúsznia a büntetést, hisz több
kellett volna apja megpuhításához pár szorgos munkával eltöltött óránál.
- Nos, ha már így rákérdeztek, apátoknak akartam
először elmondani, de igen, valóban gyermeket várok – bólintott az anyjuk, aki
ugyan nem tűnt túl meggyőzöttnek gyermekeit hallgatva, de úgy döntött, nem
lényeges, honnan juthatott eszükbe. Végül is, igazuk van. Ráhibáztak, és amúgy
sem titok.
- Jujj, de jó! Nekem is lesz kistesóm – lelkesedett
máris Rebekah, és lopva kiöltötte a nyelvét Kolra. – És kisfiú vagy kislány
lesz? – fordult érdeklődve édesanyjához, aki mosolyogva lehajolt hozzá, és
megsimogatta a fejét, miközben válaszolt.
- Nem lehet még biztosat tudni, de valószínűleg
újabb fiútestvéretek lesz – nézett végig gyermekein, Klauson meglehetősen rövid
ideig nyugtatva pillantását, aki ezt észrevette, de esze ágában nem volt
mutatni, hogy bármiféle érzelmet kiváltott volna belőle a néma, burkolt utalás
anyja ellenszenvére.
És talán így is volt, hisz ha valakit olyan gyakran
érnek atrocitások valami miatt, amit nem is sejt, és fel sem fog tudatlan, gyermeki
elméje, mint Klaust, egy idő után megszokottá válnak. És bár értetlenül
szemléli az ilyen jeleneteket, beletörődik, és elfogadja, hogy biztosan nem
elég jó, és valószínűleg tényleg csak szégyent hoz a családjára, sosem tudja
majd valóban megérteni, miért is nem tudják ugyanúgy szeretni, mint a
testvérit.
Mindaddig, míg nem jön a leleplező tudás, ami
alapjaiban rengeti meg a gyermek gondolkodásmódját, ám egyúttal megvilágítja
neki, miért kellett korábban oly sok mindent elszenvednie egy bűnért, melyről
nem tehet, melyet el sem követett igazán. Hisz hogyan róhatnánk fel bárkinek is
bűnként, hogy a világra jött? Mert Klaus legnagyobb problémája ez volt, örök
szálka anya szemében, állandó bizonyítéka egykori hűtlenségének. És noha még
nem tudhatta, folyton éreztették vele, hogy nem teljesen olyan, mint a
testvérei. Ő más volt, bármennyire is igyekezett szófogadóan viselkedni,
szorgalmával, kedvességével kitűnni.
És mikor azon a napon egy szempillantásnyi ideig
összenézett anyjával, még egyikük sem tudta, mennyire át fog fordulni az édes,
szeretetért kuncsorgó kisgyerek egy indulatos, összetört, megbántott és gonosz
tettekben tobzódó szörnyeteggé, aki csupán a szíve legmélyén raktároz
szeretetet és bizalmat, gondosan elzárva a felszíntől, nehogy véletlenül is
előtörhessen jobbik énje; vállalva így a magányt, csak hogy ne kelljen még
többet szenvednie.
Napjainkban:
Fájdalmas sikolyok visszhangoztak az éjszakában,
felverve a mocskos sikátorok néma csöndjét. Egy vértől szennyes, konténerektől
bűzlő zsákutcában egy vámpír ült, körülötte legalább egy tucat szétmarcangolt
áldozat, szinte teljesen lecsapolva, maradék kis vérük vékony patakokban
csordogált a piszkos macskakőre.
Már csak két fiatal, hiányos öltözékű lány volt
életben, bár ők is egyre erőtlenebbül tiltakoztak, ahogyan a férfi hol az
egyikből, hol a másikból harapott ki jókora darabokat, vagy szívta a vérüket,
testük különböző pontjain mártva éles szemfogait sápadt, verejtékes bőrükbe.
Rég nem próbáltak menekülni, noha Klaus örült volna
egy kis extra mókának. Ezért is nem igézte meg őket, hogy maradjanak csendben
és tűrjék, ahogyan táplálkozik belőlük. Nem enni akart, hanem tombolni. Nem
csupán vért szipolyozni, hanem játszani az áldozataival, szórakozni a
prédájával. Ő volt az utcák csúcsragadozója, és ezt ki is akarta használni.
Ám hiába választott kitartónak és dacosnak tűnő,
látszólag erős embereket, előbb vagy utóbb mindegyikből kifogyott a
küzdőszellem, az élni akarás utolsó kis szikrája is kialudt a szemükben.
Pontosan be tudta azonosítani a pillanatot, mikor adják meg magukat végleg, és
hódolnak be neki, elfogadva a halált.
Még szívott párat a karjai közt vergődő szőkéből,
aki így végleg elvesztette az eszméletét, és félholtan roskadt a hideg talajra,
ám a másik csajt már nem volt kedve vámpírmódra kivégezni, így csupán csuklója
egy halálos mozdulatával gondoskodott a haláláról, szimplán kitörve a lány
vékony nyakát.
Felemelkedve végignézett saras, vérben ázó
öltözékén, majd végighordozta pillantását halálos áldozatain is. Noha kissé
csillapodott gyilkolás utáni vágya, még mindig azt érezte, hogy sürgősen el
kell pusztítania valamit. Így aztán fogta magát, és otthagyva az általa okozott
borzalmas mészárlás helyszínét és a brutálisan meggyilkolt embereket, elindult
keresni egy helyi kocsmát, hogy jól leigya magát, hátha attól megkönnyebbül
kissé.
- Egy üveg jóféle whiskyt – mordult a csaposra pár
perccel később, miközben letelepedett egy bárszékre egy zsúfolt, lepusztult
szórakozóhelyen. Az öreg, ápolatlan pultos oda sem nézve tolt elé egy üveg
borostyánszínű italt, majd nekiállt a piszkos ronggyal eltörölgetni egy csorba
kristálypoharat hozzá, de rájöhetett, hogy már csak rontani tud a helyzetén,
így megfordulva vállat vont, és lecsapta Klaus elé a pultra, szemet hunyva a tárgy
igencsak koszos mivolta felett.
A vámpír csak egy pillantásra méltatta a szebb
napokat látott ivóedényt, majd úgy döntött, marad az üvegből ivásnál. Végülis,
az egészet el tervezte fogyasztani, sőt. Így hát meghúzta a whiskyt, majd
fintorogva megállapította magában, hogy borzalmas minőségű, és valószínűleg
hígították is valamivel. Azonban nem volt kedve jelenetet rendezni, ha már
egyszer eldöntötte, hogy gátat szab indulatainak, és csupán az ital által éli
ki sötét énjének ezen kiemelkedő megnyilvánulását.
Már az üvegnyi pia legalább felét ledönthette a
torkán, mikor újra felnézett, és ekkor találkozott a tekintete az igencsak
döbbent csaposéval, aki valószínűleg már azóta állt ledermedve ebben a pózba,
mióta megfordulva észrevette legújabb vendége elborzasztó külsejét.
Klaus, sikeresen leküzdve a késztetést, hogy
gúnyosan elmosolyodjon az öreg leginkább bugyuta aranyhalra emlékeztető, tátott
szájú ábrázatán, csupán a szemöldökét húzta a magasba jelentőségteljesen. A
pult túloldalán szoborrá dermedt férfi azonban úgy tűnik, nem tudta túltenni
magán a vámpír gyakorlatilag horrorfilmbe illő megjelenésén, ugyanis továbbra
sem mozdult, csak bambult ostobán. Valószínűleg sokkot kaphatott a nem
mindennapi jelenségtől.
Az ősi vállat vont, majd újra az italba temetkezett.
Mikor azonban az utolsó cseppig kiürítette a whiskyt, és a csapos öreg továbbra
sem mutatta bármi jelét, hogy magához tért volna annyira, hogy újabb üveggel
hozhasson, Klaus sóhajtva belefúrta tekintetét a ködös, hatalmasra tágult
pupillákba, hogy megigézhesse a férfit, ha már magától nem fogja hozni neki a
következő adagot.
- Most pedig idehozod nekem az összes raktáron levő,
viszonylag tömény alkoholt – mordult rá a pultosra, aki engedelmesen bólintott,
és elindult hátra a kis helyiség rejtekajtaja felé.
Pár perc múlva meg is jelent az öreg, szinte
görnyedezve a ládányi vodka és rum súlya alatt. Levágta a pultra, majd kissé
kinyújtóztatva hátizmait megindult visszafelé, az orra alatt morogva:
- Még szerencse, hogy csak három rekesz igazi
alkoholnak csúfolható italunk van, így sem tesz jót a derekamnak.
Mikor újra eltűnt, és becsapódott mögötte a kis
vasajtó, Klaus a doboz fölé hajolt, és szemrevételezte a felhozatalt.
Kiválasztott egy szimpatikusnak tűnő rumot, és jól meghúzta. A folyadék
végigperzselte a torkát, ám nem éppen úgy, ahogyan arra számított.
Krákogva köpte ki a folyadék maradékát, amit még nem
nyelt le, és könnyező szemekkel hajította át a helyiség túlsó felébe a hiányos
tartalmú üveget, ami így a falnak csapódva ripityára tört. Köpködve, káromkodva
pattant fel, és gyanakodva beleszaglászott még pár üvegbe.
Igen, nem tévedett. Semmi kétség, az italokba valaki
verbénát csempészett, méghozzá nem is kis mennyiségben. Hogy ezzel az volt a
célja, hogy kiszúrja a vámpírokat, vagy, hogy a szórakozóhely vendégeit védje a
vérszívóktól, esetleg mindkettő, vagy egyik sem, az teljesen mindegy. A lényeg,
hogy kellemetlenséget okozott Klausnak, méghozzá nem éppen jó hangulatában, aki
ezt többszörösen meg fogja torolni.
A csapos ezt a pillanatot választotta a
visszatérésre, kezei közt ez alkalommal egy nagy doboznyi whiskyt cipelve. Az
ősi vámpír hozzásuhant, és villámgyorsan beleszagolt az ott levő üvegek egy
részébe. Érdekes módon itt egyikben sem szagolt verbénát. Lehet, hogy az előző
adag csak véletlenül került ide?
Ám amikor felnézve elkapott a tekintete egy suhanó
foltot, ami a levegőben szelte át a kocsmát, és egyenesen felé tartott, gyanúja
beigazolódni látszott. Akárki is tette rá a kezét a helyre, tud a vámpírokról.
Reflexből kinyúlt, és elkapta a szíve felé száguldó karót, majd ugyan azzal a
lendülettel visszahajította azt a feladója irányába. A merénylő nem
számíthatott erre a fordulatra, mert hörögve kapott a mellkasához és görnyedt a
földre, majd szép lassan vér kezdett bugyogni a szájából.
Klaus higgadtan vette tudomásul, hogy eggyel nőtt az
aktuális éjszakai áldozatainak száma, majd nyugodt léptekkel a haldoklóhoz
sétált, akiről már világosan látszott, hogy ember.
Megbökdöste cipője orrával, hogy rá figyeljen, majd
leguggolva mellé a fülébe suttogott.
- Tudod, rendesen megleptél. És én nagyon nem
szeretem az ilyen jellegű meglepetéseket, úgyhogy légy oly jó magadhoz, és
áruld el szépen, ki a megbízód, vagy sokkal kényelmetlenebb módszerekhez kell
folyamodnom – fenyegette meg a sápadt, erőtlenül heverő férfit, aki nem úgy
tűnt, hogy válaszolni fog a kérdésére.
- Hát, vannak trükkjeim a tarsolyomban – csóválta a
fejét Klaus, majd megnyújt szemfogaival belemart saját csuklójába, amit lassan
a haldokló szája felé közelített. Az nyilván rájött, mit is tervez vele az ősi,
mert minden maradék erejét összeszedve igyekezett elvergődni a szemei előtt
lebegő véres végtag útjából. Persze esélye sem volt, és ezt ő is nagyon jól
tudta.
Egy másodperccel azelőtt tört meg, hogy a lassan, de
biztosan közelítő vámpírvéres csukló a szájára tapadhatott volna.
- Várj – nyögte, hangja színtiszta félelem és
gyötrődés. – Elmondom, csak… csak ne tedd.
Klaus türelmetlenül hajolt közelebb, így még pont el
tudta csípni a férfi halk, erőtlen hangját, mely által kilehelte az életet
halandó testéből, és vele együtt egy szót is. Egész pontosan egy nevet, mely
utána ott visszhangzott az ősi vámpír fülében, vegyes érzelmek hullámait keltve
benne, melyek belülről marcangolták, ugyanakkor végre valamiféle jelet adtak
neki, hogy jó úton jár.
Közelített céljához, de nem tudta, hogy ha egyszer
eléri, hogyan kéne cselekednie. Tisztán látta, miként akar eljárni, de azt nem
tudta, mit kellene tennie, hogy sikerre vihesse ezt a vállalkozást, melybe már
nem egyszer belebukott. Most azonban nem veszíthet. Azóta tökéletesítette
technikáját, edzette érzékeit. Többször nem hagyja, hogy kicsússzon a kezei
közül.
Céltudatosan egyenesedett fel a hulla mellől, és
határozottan kisétált a kis kocsmából, otthagyva az újfent kővé dermedt, tátott
szájú csapost és a több tucatnyi, verbénával szennyezett szeszesitalt
tartalmazó üveget.
Ahogyan kilépett a hajnal első fényeitől félhomályos,
csatornaszagú utcára, egy terv kezdett körvonalazódni a fejében. Első lépésnek
nem ártana egy váltás tiszta ruha, gondolta, miközben újra és újra felhangzott
fejében az az egy név, melyet a haldokló halandó elsuttogott.
Most úgy mondogatta magában, mint valami mantrát. Elijah… Elijah…
Valóban, sajnos már vége is a második fejezetnek. De ne aggódjatok, nemsoká jön a harmadik, melyben körvonalazódik Klaus terve, és újabb kis betekintést kaphattok az ősi család múltjába. A véleményeket még mindig szívesen fogadnám! :)
No comments:
Post a Comment
Tetszett? Nem tetszett? Kommentelj! Minket érdekel a véleményed.