Élet a halál után - 16. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


XVI. fejezet - Minden csoda három napig tart

Elijah hűs érintését éreztem az arcomon. A szobát kellemes, friss levegő töltötte be. Könnyűnek éreztem magam, mintha csak egy tollpihe lennék, amit ide-oda libbent a szél. Elijah figyelő tekintete az arcomat vizslatta, éreztem magamon a tekintetét, ettől akaratlanul is elmosolyodtam. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Őt. Arca békés volt és nyugodt, a szemei szinte ragyogtak a boldogságtól. Elmerültem a szemeiben, majd eszembe jutott a szó, amit akkor véltem hallani mielőtt elaludtam volna. Álmodtam volna csupán? Elgondolkodtam pár pillanatra, amire ő is felfigyelt.
- Minden rendben?
- Persze – füllentettem. Elijaht azonban még én se tudtam átverni, rögtön feltűnt neki, hogy nem mondtam igazat.
- Nem úgy nézel ki.
- Csak egy álom… azt hiszem – válaszoltam egykedvűen. Hanyatt dőltem az ágyon és a plafont kezdtem fixírozni. Elijah fölém hajolt és látszott rajta, hogy úgy is kiszedi belőlem, mi a „bajom”.
- Mond már el. Mit álmodtál? – kérlelt.
- Álmomban, azt mondtad, „szeretlek” – válaszoltam, őt idézve. Elijah arcán egy mosoly futott végig, majd a következő pillanatban el is tűnt, majd közelebb hajolt hozzám, és homlokon csókolt. Két keze közé fogta az arcomat, és újfent a szemembe nézett.
- Nem álmodtad. Valóban ezt mondtam – mondta egészen halkan. Nem hittem a fülemnek, hallani akartam, újra és újra…
- Mond még egyszer! – kértem mosolyogva, s közbe elkezdtem simogatni az arcát. Még közelebb hajolt hozzám, szinte összeért az ajkunk.
- Szeretlek – majd gyengéden megcsókolt.
- Én is szeretlek – szólaltam meg alig hallhatóan, mivel még mindig alig tudtam elhinni, hogy tényleg nem csak álmodom ezt az egészet. Észre se vettem, hogy könnyek szöktek a szemembe, csak amikor már alig láttam tőlük és kicsordultak a szememből. Elijah egyesével lecsókolta őket, majd a derekam alá csúsztatta a kezét és magára húzott.
- Tudod, sokáig féltem, elmondani, meg kimutatni, mit érzek irántad. Pedig, már nagyon rég óta érzem, hogy valami megmagyarázhatatlan kapocs van köztünk.
- Mióta? – kérdeztem, amikor elhallgatott, s felkönyököltem az ágyon, hogy láthassam az arcát.
- Hmm… Pontosan nem tudom megmondani, egyszer csak azt vettem észre, hogy máshogy érzek veled kapcsolatban – magyarázta nehézkesen. Kissé furcsa volt pont őt úgy látni, hogy nem találja a szavakat, mivel mindig is olyannak ismertem, aki pontosan el tud magarázni mindent. Ennek ellenére, nagyon tetszett ez az oldala is.
- Volt ennek a félelemnek köze az elődeimmel… történtekhez? – kérdeztem kisvártatva.
- Nagyon is sok, ami azt illeti – vallotta be. – Ezért mondtam azt, amit mondtam akkor reggel.
- Hogy, bár egy vagyok a Petrova hasonmások közül, egyáltalán nem hasonlítok rájuk? – idéztem fel, amit akkor mondott.
- Igen. Láttam, hogy nem erre a válaszra vártál, és amikor el akartál menni, úgy éreztem… - magyarázta, bár nem tudta be fejezni. – Olyan most, vagy soha érzés kerített hatalmába, és csak remélni tudtam, hogy nem utasítasz vissza. Annyi ideig voltam egyedül, és… - itt újra elakadt a szava.
- Féltél – fejeztem be helyette a mondatot. Tudtam, túl büszke ahhoz, hogy beismerje, félt a visszautasítástól, a magánytól, vagy, hogy összetöröm a szívét. Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy igazam van.
- És, mit gondolsz most? – kérdeztem
- Örülök, hogy mégis a szívemre hallgattam – válaszolta mosolyogva, majd szorosan magához ölelt. Hosszú percekig feküdtünk egymást ölelve. Azt kívántam, bár sose érne véget ez a pillant.
- Most jut eszembe – törte meg a csendet. – Meg se kaptad a meglepetést.
- Azt hittem, az te voltál – válaszoltam meglepette.
- Csak részben. Emlékszel? – válaszképp bólintottam, majd felragyogtak a szemeim.
- Ezek szerint van más is? – kérdeztem lelkendezve. Elijah arcán egy furcsa grimasz futott át. – Túl sok időt töltöttem Kollal – tettem hozzá, majd nevetni kezdtem. Elijah is osztotta a véleményemet, miszerint rossz hatással van rám az öccse. Elijah kimászott mellőlem az ágyból, nevetgélve konstatáltam, hogy a törülköző, csak rólam csúszott le alvás közben. A táskámhoz lépett és kiemelt belőle egy nagy, kék szalaggal átkötött dobozt.
- Szóval, ezért csomagolt be Kol helyettem. Kíváncsi vagyok, mit rejtett még el benne. – morfondíroztam magamban, mi közbe Elijah visszasétált hozzám, és letette elém a dobozt.
- Egy óra múlva várlak lent – mondta, majd homlokon csókolt és eltűnt a szobából. Kioldottam a szalagon levő csomót, és leemeltem a doboz tetejét. Egy gyönyörű, ezüstös színű ruha volt benne. Kikecmeregtem az ágyból és végig terítettem rajta a ruhát, hogy jobban szemügyre vehessem. Hihetetlenül finom és könnyű anyaga volt, szinte kifolyt a kezemből. Egyszerű volt, mégis meseszép. Legszívesebben azonnal, felvettem volna, előtte azonban mindenképp le szerettem volna tusolni. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd elindultam a fürdőszoba felé.
Egy órával később teljes díszben álltam a tükör előtt, és alig ismertem magamra. Hosszú hajam a szokásostól eltérően, most hullámosan omlott a vállamra, a ruhához illő, ám mégis szolid sminket készítettem magamnak. Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, majd elindultam a nappali felé. Elijah rejtélyességének köszönhetően megállás nélkül zakatolt az agyam, mi lehet a meglepetés, bár voltak ötleteim. Lassan haladtam lefelé a lépcsőn, aminek végében Elijah várt rám.
- Gyönyörű vagy – mondta, majd kezet nyújtott nekem.
- Te is jól nézel ki – válaszoltam elismerően, mi közbe végig futtattam rajta tekintetem. Meglepő volt fehér öltönyben látni, ennek ellenére el kellett ismernem, piszok helyes volt benne. Gyönyörűen megterített asztal várt minket. a régi családi étkészlet, az asztal közepén, pedig egy gyönyörű rózsa díszelgett, az egyik régi kristály vázánkban.
- Ez csodaszép… - dicsértem.

Végig beszélgettük a vacsorát, bár többnyire csak az ételeket dicsértem, és ámuldoztam, amikor megtudtam, hogy még az ételt is ő készítette. Mire befejeztük a vacsorát már teljesen besötétedett.
- Táncolnál velem? – kérdezte miután befejeztük az evést.
- Az idejét se tudom, mikor táncoltam utoljára – válaszoltam kelletlenül.
- Ez olyan, mint a biciklizés. Csak egy kis gyakorlás kell – mondta, mellém lépett és felsegített. Nappali közepére vezetett, majd a rádióhoz lépett. Pár pillanattal később kellemes lágy zene töltötte meg a helyiséget. Elijah visszajött hozzám, kezét a derekamra tette, és finoman magához húzott. Valóban igaza volt, ami a táncot illeti, mivel amint meghallottam a zenét éreztem, hogy bizsereg a testem, és szinte magától mozdult, amikor Elijah megtette az első lépéseket és követnem kellett. Majdnem egész éjjel táncoltunk, annyira élveztük. Kimerülten mentünk fel a hálószobába. A ruha levétele nehezebb volt, mint a felvétel, némi küzdelem árán, Elijah segítségével megszabadultam a ruhától, annak tönkretétele nélkül. Végül bebújtam a puha takaró alá, majd amikor Elijah is mellém feküdt, hozzábújtam és szinte azonnal elaludtam.



Az egy hét, amit a tóparti házban töltöttünk villámgyorsan eltelt, és már vészesen közelgett a hazaindulás időpontja. Minden napra volt valami programunk. Kirándulás az erdőben, egész napos úszkálás a tóban, de volt, hogy egész nap ki se dugtuk az orrunk a házból, vagy épp a szobából. Az együtt töltött idővel, egyre mélyült a kapcsolatunk, és egyre inkább éreztük, hogy nem bírnánk élni
egymás nélkül. De, mint minden tündérmese ennek is vége lett. Legalábbis, a nyugalmas tóparti napoknak, kettesben.
- Ugye, máskor is jövünk még ide? – kérdeztem kissé szomorkásan, amikor az autónk kigördült a tóparti ház garázsából és elindultunk vissza Chichagoba.
- Persze, hisz ez a te házad – válaszolta vigasztalóan Elijah. Az út hosszúsága miatt, még este elindultunk, hogy remélhetőleg másnapra megérkezzünk. Mivel erdős úton mentünk, és eléggé zötykölődött az autó, szinte azonnal álomba merültem, és csak másnap reggel ébredtem fel. Meglepetten láttam, hogy jóval gyorsabban haladtunk, mint amikor Kollal jöttünk.
- Nem szokásom a száguldozás, de néha azért jó érzés… - magarázta Elijah különös csillogással a szemében. Úgy döntöttem, inkább nem firtatom a témát, helyette gyönyörködtem a tájban. Legutóbb ezen a részen, pont éjszaka haladtunk át, és semmit sem láttam belőle. Mondjuk a végtelen szántóföld látványa nem különösebben kötötte le a figyelmemet, ezért hamar eluntam magam.
- Álljunk meg kicsit. Szeretném kinyújtóztatni a tagjaimat – kértem Elijaht.
- De akkor ma már nem érünk haza.
- Csak pár perc, kérlek – kérleltem.
- Rendben – adta meg magát, és leparkolt az út szélére. Kiszálltam az autóból és azonnal az arcomba vágott a szél. Jó érzés volt, ahogy a hajamba kapott és átfújt rajtam. A következő pillanatban ellöktem magam az autótól és futásnak eredtem. Fel, s alá cikáztam a szántó földön, szabad szemmel talán nem is lehetett látni. Tíz perccel később, normál tempóban sétáltam vissza az autóhoz, ahol Elijah már várt rám.
- Szélvész Kisasszony! – mondta mosolyogva. Először nem tudtam hova tenni a megnevezést, aztán elkezdtem nevetni. – Jól esett?
- De még mennyire – válaszoltam sugárzó arccal. – Ha gondolod, indulhatunk tovább – tettem hozzá a nyakába kapaszkodva.
- Mindjárt – gonoszkás vigyor jelent meg az arcán, majd eltűnt mellőlem. Nem igazán tudtam pontosan beazonosítani, merre lehetett, az viszont egyértelmű volt számomra, hogy sokkal gyorsabb, nálam. Hirtelen újra mellettem termett, majd kissé önelégült arccal megcsókolt.
- És még te neveztél engem Szélvésznek?
- A korral jár – jegyezte meg egy „ez semmiség” grimasz kíséretében.
Visszaültünk az autóba, és újra úton voltunk. Az út hátralévő része viszonylag eseménytelenül telt. Beszélgettünk, zenét hallgattunk, néha elbóbiskoltam. Csodáltam, hogy Elijah ennyire jól bírja az alvás hiányt, mivel végig ő vezetett és csak pár 5-10 perces pihenőt tartottunk. Nem foglalkozva a sebesség korlátozással, haladtunk illetve inkább száguldoztunk az úton, így másnap hajnalra el is értük a városhatárt. Itt már jóval körültekintőben, és lassabban haladtunk. Kol arcán széles vigyor jelent meg, amikor beléptem a házba. Elém rohant és szorosan magához ölelt.
- Megfojtasz… - nyögtem, amikor már elfogyott a levegőm. Kol elengedett, majd a fejemre tette a kezét és idétlenül simogatni kezdte. Mi vagyok én, kutya?
- Kol! – söpörtem le a kezét a fejemről.
- Túl kényes vagy, Hugi – jegyezte meg csipkelődve. Válasz helyett, egy taslival háláltam meg Kol megjegyzését, amitől mindketten hangos evetésbe kezdtünk.
- Öt perce sincs, hogy megérkeztünk, de ti már nyúzzátok egymást… - szólalt meg Elijah tettetett felháborodással a hangjában, amikor meglátott minket.
- Ő kezdte! – csattant fel Kol durcásan felém mutogatva.
- Egy fenét. Te kezdted! – vágtam vissza rögtön. Elijah fejét csóválva ment fel az emeletre. A lépcső tetejéről, még egyszer ránk nézett, akkor már
mosolyogva. Kicsit sajnáltam, hogy a véget értek a tóparti házban töltött békés napok, mégis úgy éreztem, hazaértem. Kolból megállás nélkül áradtak az fárasztó, és ízléstelen poénok, mégse bántam. Az elmúlt egy évben olyanok lettünk, mint egy igazi család. Kol a bolondos kistestvér, Elijah pedig az érett és megfontolt családfő. Magamat még nem tudtam, hova tenni a „családban”, de tudtam, csak idő kérdése.


Hajnaltájban felriadtam. Nyugtalanító álmom volt, nem tudtam értelmezni. Elijah békésen aludt mellettem, és mivel nem állt szándékomban őt is felkelteni, nesztelenül kiosontam a szobából. Leosontam a konyhába, azonban fél úton valami nesz ütötte meg a fülemet. A nappaliból fény szűrődött ki és megláttam Kolt, aki az ablakhoz fordulva telefonált.
- Biztos vagy benne? – kérdezte komoly hangon. Furcsa volt ilyennek látni, hisz mindig bolondozott, és vigyorgott. Igaz, hogy csak a hangját hallottam mégis meglepően más volt. Nem hallottam jól a választ a másik oldalról, viszont nagyon érdekelt, miről beszélgethet Kol, az éjszaka kellős közepén.
- Ne csinálj vele semmit! Én akarom kiszedni belőle az igazságot! – egyre különösebb lett az egész. Milyen ügyei lehetnek Kolnak, amiről nem tudok. Kíváncsi voltam Elijah tud-e a titkos telefonjairól, a rejtélyes idegennel. Kol bontotta a vonalat, majd a nappali ajtaja felé fordult. Biztos megérezte, hogy figyelem… Gyorsan kifordultam az ajtóból és szorosan a falhoz lapultam. Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni, bár a szívem hangos kalapálását nem tudtam megszűntetni. Idegtépő csend volt a házban, semmit se hallottam. Aztán hirtelen…
- Nem szép dolog hallgatózni Elena – szólalt meg mellettem Kol. Ijedtemben, majdnem felsikoltottam, ám Kol az utolsó pillanatban befogta a számat. – Nyugi… Nem akarlak bántani. – suttogta alig hallhatóan és levette kezét a számról.
- Nem akartam hallgatózni, csak véletlenül meghallottalak – mentegetőztem. Kol arcán semmi jele nem volt annak, hogy haragudna rám. Mégis valahogy furcsa volt.
- Mennyit hallottál? – kérdezte kissé gondterhelten.
- Nem sokat. Csak az utolsó pár mondatot – vallottam be őszintén. - Pont annyit, hogy érdekeljen, miről volt szó. Ugye?
- Hát…
- Ne is próbálkozz! Bénán hazudsz – szakított félbe Kol. – Majd még dolgozunk rajta – tette hozzá és rám kacsintott. Halványan rámosolyogtam, de még mindig nagyon kíváncsi voltam, miről beszélgethetett, és főleg, hogy kivel, ilyen kései órán. Elindult vissza a nappaliba, s intett, hogy én is kövessem. Kezembe nyomta a szokásos pohár whiskyt, töltött magának is és leült velem szemben.
- Tudod, bár nem rajongok Damon Salvatoreért, de igencsak felkeltette az érdeklődésemet, amikor azt mondta, valaki megigézte, hogy vigye fel hozzátok azt a lányt, és vegyen rá, hogy igyál belőle. Valaki tudta, mi történhet akkor, ha élőből iszol. Sőt szerintem még a „Hasonmások átkáról” is tudott. Mivel Damon azt mondta, megigézték, így elég rövid a lista, hogy kik jöhetnek szóba… - magyarázta aprólékosan.
- Mivel, csak az Ősök tudnak más vámpírokat megigézni. – gondolkoztam hangosan – Elijaht és téged pedig kapásból ki is zárhatunk – tettem hozzá. Kol bólintott majd folytatta.
- Maradt tehát, Klaus és Bekah… Vannak forrásaim, akik talán elvezethetnek hozzájuk, mivel az utóbbi években nem igazán van róluk hír. Mintha a föld nyelte volna el őket… Amit te hallottál, az csak az első lépés volt. Az egyik forrásom, talált valakit, aki ismer valakit és így tovább, aki talán tudja, merre vannak a testvéreim.
- De Klaus nem halt meg, amikor Rick leszúrta a fehér tölgy karóval? – kérdeztem elmélkedve.
- Ismerem a bátyám, biztos kitalált valamit, hogy megússza az affért. Különben, már rég kihalt volna a vámpír társadalom egy jókora fele – válasz helyett csak bólintani tudtam, mivel még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy Klaus, aki annyi szenvedést okozott a családomnak, és a szeretteimnek, talán még mindig él.
- És akkor hova megyünk? – kérdeztem kisvártatva.
- Mi, sehova. Egyedül megyek, ezt túl veszélyes neked – válaszolta határozottan Kol.
- Nem várhatod el tőlem, hogy itthon üljek a fenekemen, amíg te kockára teszed az életedet miattam – csattantam fel félig hangosan. Kol arcán egy halvány mosoly futott át.
- Látom, azért nem tudsz kibújni a bőrödből. Mindig ilyen voltál – jegyezte meg.
- De most már erősebb vagyok – vágtam vissza, némi sértettséggel a hangomban.
- Tévedés. Akikhez megyek, tapasztaltabbak nálad, sokkal. Fél pillanat alatt lekapják a nyakadról azt a helyes fejedet, vagy szépen kitépik a szívedet – magyarázta Kol, és látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja.
- Akkor taníts meg harcolni – kértem. Kol a tenyerébe hajtotta a fejét és nagyon sóhajtott.
- Makacs vagy és kitartó.
- Ezt bóknak veszem.
- Elenának igaza van – szólalt meg Elijah az ajtóból. – Meg kell tanítanunk, harcolni, különben nem tudja megvédeni magát. És abban is igaza van, hogy nem mehetsz oda egyedül.
- Ejnye, bátyám. Hallgatóztál? – kérdezte tettetett sértettséggel Kol.
- Nem volt nehéz, amilyen hangerővel beszéltetek. Viszont Kolnak is igaza van, túl veszélyes lenne ez most neked, és taníthatjuk meg neked azt egyik napról a másikra, amit mi sok év alatt tanultunk.
- Itt akartok hagyni? Egyedül? – csattantam fel kétségbe esetten.
- Egyedül semmiképp. De nem jöhetsz velünk – válaszolta Elijah.
- Egy hét múlva Londonban kell lennem, addig van időnk kitalálni, mihez kezdjünk vele – mondta Kol.
- Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt se lennék – vágtam vissza még mindig kétségbe esetten. Felálltam és elindultam a mini bárhoz, hogy töltsek magamnak még egy pohár whiskyt, hátha attól megnyugszom kicsit, Elijah azonban elém állt.
- Neked akarunk jót – szólt rám kissé ingerülten. – Nagy esélyed van arra, hogy nem éled túl az utat, ha valami balul üt ki. Csak téged akarunk megvédeni.
- Tudom – vallottam be szomorkásan. – Úgy érzem, hiába lettem vámpír, még mindig hasznavehetetlen vagyok.
- Ez nem igaz – hallottam a hátam mögül Kol hangját. – Csak még nem vagy kész rá, hogy ha kell, megvédd magad. Eddig csak embereket öltél. Nem vámpírokat.
- Oké, felfogtam – Kol is felkelt a kanapéról és mögém lépett.
- Ha visszajöttünk, ígérem, megtanítunk harcolni – mondta vigasztalóan. Felé fordultam és a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy igazat mond, így feladtam az erősködést, és megadtam magam.
- Akkor viszont sürgősen találjátok ki, mi lesz velem addig, mert halálra fogom unni magam ebben a nagy házban. Az utcára menetelt inkább nem is említem… - Kol elnevette magát és én, viszont nem tudtam együtt nevetni vele. Inkább kivonultam a konyhába, és felraktam egy kanna vizet a tűzre, hogy csinálhassak magamnak egy teát. Gondolataimba merülve álltam a konyhába, észre se vettem, hogy már nem vagyok egyedül, csak amikor két kar fonódott a derekamra és finoman magához húztak.
- Ne aggódj nem lesz semmi bajunk – súgta a fülembe Elijah és megpuszilta a nyakam.
- Magam miatt jobban aggódom – válaszoltam, és szembe fordultam vele.
- Tudom – mondta és végig simított az arcomon. – Ezért nem hagyunk egyedül.
- De kit akartok idehívni? – kérdeztem kétkedve. – Bonnie most nem ér rá, Jeremy se, bár neki talán jobb is. a többiekről semmit se tudok.
- Előkerítjük őket, de az éjszaka közepén semmit nem tudunk csinálni, úgy hogy szerintem menjünk vissza aludni.
- Menj csak, én nem vagyok álmos – válaszoltam egykedvűen. Időközbe felforrt a teavíz, így elzártam a tűzhelyet és kitöltöttem egy bögrébe a vizet, majd beledobtam egy tea filtert.
- Elena, ne csináld ezt – sóhajtott fel Elijah. Maga felé fordított, és a szemembe nézett. Tényleg nem volt kedvem visszamenni és aludni. Elfordítottam a tekintetemet és újra a teámmal foglalkoztam. Elijah sóhajtott egy nagyot, majd halk léptekkel elhagyta a konyhát. Alig 10 perc alatt rájöttem, hogy megint úgy viselkedek, mint még emberkoromban. Ha valami nem úgy alakult, ahogy azt én elképzeltem, levágtam egy hisztit, utána pedig magán akcióba kezdtem. Legtöbbször teljes kudarcot vallottam ezekkel, így most bármennyire is nehezemre esett megpróbáltam lenyelni a dolgot, és nem megőrjíteni magam körül mindenkit. Gyorsan megittam a teámat és felmentem Elijah után mentem. A szobában teljes sötétség volt, így is tökéletesen láttam őt. Oldalra fordulva aludt, legalábbis ezt akarta elhitetni velem. Mivel össze-vissza vette a levegőt, azonban tudtam, hogy csak tetteti, hogy alszik. Bebújtam mellé az ágyba és a hátához bújtam, átöleltem a derekát és reméltem, hogy nem vetettem el a sulykot a konyhában. Éreztem, ahogy megfogja, és kissé megszorítja a kezem.
- Ne haragudj… - suttogtam, s kigördült egy könnycsepp a szememből.

17. rész >>