Élet a halál után - 17. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


XVII. fejezet - A vihar előtti csend

Amikor felébredtem üresen találtam az ágy másik felét. Nem tudtam, hány órát alhattam, de pocsékul éreztem magam. A fejem lüktetett, a szemeim égtek, és szörnyű bűntudatom volt, a miatt, ahogy viselkedtem. Elijahtól ugyan bocsánatot kértem, de az este hátralevő részében nem szólt hozzám, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék még neki. Fejemre rántottam a takarót és eltökélt szándékom volt az egész napot az ágyban tölteni. Úgy tűnt, hogy ez csak az én fejemben fordult meg, mivel alig tíz perccel később kivágódott, a szobaajtó.
- Ki az ágyból, álomszuszék! – harsogta Kol a szobába lépve.
- Hagyj békén! – nyögtem a takaró alól.
- Eszembe sincs. – mondta, és leült mellém az ágyra, majd lerántotta fejemről a takarót. Szemem elé kaptam a kezeim, hogy kissé megszokják a hirtelen jött világosságot, végül hasra fordultam és a párnák közé temettem az arcomat.
- Az önsajnálattal semmire se mész. Attól nem oldódnak meg a problémák, ha a takaró alá bújsz. – morogta. Tudtam, hogy igaza van, mégis könnyebbnek tűnt elbújni, mint szembenézni a következményekkel.
- Szörnyen viselkedtem. – mondtam. Felemeltem a fejem a párnáról és Kol felé fordultam.
- Kissé túlreagálod néha a dolgokat. Nem történt tragédia, csak nem értettünk egyet valamiben. – jegyezte meg kissé meglepetten.
- Túlreagálom? – kérdeztem vissza.
- Igen. Most is úgy viselkedsz, mintha valami főben járó bűnt követtél volna el, pedig csak szimplán összekaptunk, picit. – magyarázta. Egy pillanatra az az érzésem támadt, mintha nem is Kollal, hanem Elijah-val beszélgetnék. Tényleg olyan egyformák… Kol szavai eljutottak az agyamig, és rájöttem, hogy tényleg igaza van. Régen azért voltam ilyen, mert úgy éreztem hasznavehetetlen vagyok, és végül is most is ez volt a bajom, mert úgy éreztem, csak visszatartom őket. Mindenképp segíteni akartam nekik, és nem csak csaliként, ahogy annak idején. Elhatároztam, minden erőmmel azon leszek, hogy hasznos tagja legyek újdonsült családomnak.
- Ne haragudj. – szólaltam meg kisvártatva. Kol arca felderült, majd elnevette magát.
- Majd ha összedöntöd a házat, vagy megpróbálod kinyírni valamelyikünket, akkor kérj bocsánatot. – mondta nevetve. Amikor meglátta, milyen képet vágok, még jobban nevetni kezdett.
- Most mi van? – kérdeztem, közbe erősen kétségbe vontam normálisságát.
- Olyan arcot vágsz, mintha a világ végét jósoltam volna meg, pedig csak a Mikaelson család, egy kissé eldurvult szóváltást írtam le neked. – közbe hasát fogta a nevetéstől. Nem igazán tudtam, mit válaszolni erre. Sok mindent kinéztem belőlük, de hogy egymásnak mennek, azt valahogy nem…
- Gyere, menjünk inkább reggelizni. Ha érdekel az eset, elmesélem közbe. – mondta, majd rám kacsintott és eltűnt a szobából. Gyorsan magamra kaptam, a köntösömet, átfésültem a hajamat és elindultam utána a konyhába.
Mire leértem Kol nagyjából elővett pár dolgot a reggelihez, és kikészített nekem egy pohárba vért is. ”Mi ez a feltűnően nagy kedvesség?” Különös volt az biztos, megszoktam már Koltól, hogy kedves velem, de ez a reggeli beszélgetés, és most a reggeli…
- Kol, minden rendben? – kérdeztem kétkedve, közbe leültem a poharamhoz. – Nem szoktál ennyire… fura lenni. – tettem hozzá. Kol épp a tűzhelynél foglalatoskodott, az illatokból ítélve rántottát csinálhatott. Összefutott a nyál a számban az illattól, azonban nem tudta teljes mértékben elterelni a figyelmemet Kol viselkedéséről. Végül nem tudtam meg, viselkedésének az okát, mert Elijah jelent meg a konyhában. Eddig azt se tudtam, hogy egyáltalán a házban van. Azt hittem, azért jött fel hozzám Kol, mert ő nem volt itthon. Elijah arcán nyoma se volt annak, hogy haragudna rám azért, ahogy korábban viselkedtem. Teljesen normális volt. Félve néztem a szemébe, ő azonban kedvesen mosolygott rám, majd közelebb lépett hozzám és homlokon csókolt.
- Jól aludtál?
- Hát azt nem mondanám. – válaszoltam kissé elgyötörten. Kol dolga végeztével szó nélkül elhagyta a konyhát, kezében a reggelijével és a nappali felé vette az irányt. Egyre furcsábbnak tartottam a viselkedését, ahogy azt is, hogy amikor Elijah belépett a helyiségbe szinte megfagyott a levegő a két fiú között. Elijah az arcomat vizsgálgatta, nem tudtam eldönteni, mire vár, végül összeszedtem magam és megszólaltam.
- Sajnálom, ahogy az este viselkedtem.
- Nem haragszom. Valahol érthető, hogy nem szeretnéd, ha kihagynánk ebből, hisz téged is érint. – magyarázta békésen.
- Attól még nem kellett volna ennyire kiakadnom miatta. – vágtam közbe, bár utólag megbántam, hogy megint gondolkodás nélkül jártattam a számat.
- Megesik. Én nem teszek érte szemrehányást. Tudom, miért tetted, és meg is értem.
- Ettől függetlenül itt kell maradnom, ugye?
Elijah válasz helyett csak bólintott, majd két keze közé fogta az arcomat és gyengéden simogatni kezdte.
- Nem csinálok, galibát megígérem.
- Tudom. – válaszolta Elijah és magához ölelt. – Ettől viszont még nem lesz könnyebb itt hagynom téged. – tette hozzá, kissé szomorkás hangon. Kibújtam az öleléséből és elővettem a legmagabiztosabb énem.
- Ne félts! – mondtam egy kacsintás kíséretében. Elijah arca felderült és jókedvűen láttunk neki a reggelinek, amit még Kol készített. Kol a nap hátralévő részében nem mutatkozott, azt se tudtam, itthon volt-e egyáltalán. Mindenképp tudni akartam, miért viselkedett olyan furcsán reggel, és valahogy az volt érzésem, nem Elijahtól kéne ezt megkérdeznem. A reggeli fagyos hangulat rányomta bélyegét az egész napunkra, valahogy, minden olyan nyugtalanítóan csöndes volt, akár a vihar előtti csend.




Álmatlanul forgolódtam Elijah mellett az ágyban, sehogy se jött álom a szememre, mivel nem akartam felébreszteni őt, csendben kisuhantam a szobából és elindultam a konyha felé. Igen erős, De Ja Vu érzés kerített hatalmába, mintha csak az előző estét élném újra. Síri csend honolt a házban, kísérteties, és ijesztő volt. Hideg futkosott a hátamon, mintha valaki figyelne, mégis bárhova néztem, csak a szokványos berendezést láttam magam előtt, mégis megesküdtem volna, hogy van itt valaki rajtam kívül. Szinte éreztem, ahogy az ismeretlen tekintete lyukat éget belém, rejtekét, azonban nem találtam meg. Buta dolognak tartottam, hogy vámpír létemre így félek a sötétben, mégis nyugtalanító érzés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban előbukkanhat a titokzatos idegen. A félelem, egy igen csak enyhe kifejezés lett volna arra, amit éreztem. Ez inkább rettegés volt, a legrosszabb, pedig az volt benne, hogy fogalmam se volt, mitől is félek ennyire. Aztán hirtelen, mintha elfújták volna az egészet. Megszűnt az égető érzés a hátamban, és a görcsös szorítás is a gyomromból. Egy árnyat láttam elsuhanni az egyik ablak előtt, amitől azonnal levert a víz. Mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakamba, remegtem, szívem olyan vadul kalapált, hogy már emberi füllel is hallani lehetett volna. „Mi történik velem?” Ekkor váratlanul, halk léptek zaja ütötte meg a fülemet. Alig, hogy leküzdöttem a rémületet, újra hatalmába kerített, és belülről emésztette fel. Az emeletről jöttek a léptek, és egyre közeledtek. Behúzódtam az egyetlen helyre, amit biztonságosnak tartottam, a lépcső alá. Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni, a szívemet azonban nem tudtam megkérni arra, hogy verjen egy kicsit halkabban, így szinte értelmét vesztette, hogy elbújtam. Az illető pont a fejem fölötti
lépcsőfokon állt, egy pillanatra megtorpant, majd tovább haladt lefelé a lépcsőn. Magamban számoltam, hányat kell még lépnie, hogy elérje a lépcső alját. 5…4…3… és csönd…
- Mit settenkedsz itt az éjszaka közepén? - hallottam a suttogó hangot, mellőlem. Ijedtemben felsikoltottam, szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Az alak előbújt a sötétből és a számra szorította a kezét, majd közelebb lépett hozzám.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – mondta, ekkor már normális hangerővel. Ekkor ismertem fel őt. Egy hatalmas kő gördült le a szívemről, testem elernyedt és erőtlenül borultam a karjai közé.
- Elijah… - sírva mondtam ki a nevét. Az egész olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentem volna, és hirtelen felébredtem volna belőle.
- Mi történt? – kérdezte aggódó hangon. Én azonban csak sírtam, és sírtam. Nem tudtam gondolkozni, csak elkeseredetten zokogtam Elijah vállán. Ahogy a könnyeim utat törtek maguknak, úgy hagyta el testemet a történtek okozta félelem, feszültség, és bizonytalanság, majd szép lassan megnyugodtam. Elmúlt a remegés a tagjaimból és a gyomromból is, ennek ellenére, még mindig szörnyen gyengének éretem magam. Lábaim, ólomsúlyúvá váltak, és mozdulni se bírtam. Elijah felnyalábolt és a nappali felé indult el velem. Lefektetett a kanapéra, majd egy whiskyvel teli poharat nyomott a kezembe, és leült mellém. Egy hajtásra kiürítettem a poharat, amikor azonban az asztalra akartam tenni, újra remegni kezdett a kezem, és kiesett belőle pohár, majd tompa puffanással földet ért a szőnyegezett padlón. Elijah ügyet se vetve a pohárra, engem nézett. Aggodalom, sőt talán félelem látszott rajta. A belőle áradó végtelen nyugalom helyett most bizonytalanságot, és tanácstalanságot éreztem.
- Mi történt? – szólalt meg rekedtes hangon. Közelebb csúszott hozzám, és kezébe fogta az arcomat, tekintete, pedig vizsgálgatni kezdte. Kicsit féltem elmondani neki, mert végül is, csak egy árnyat láttam, az összes többi talán csak a képzeletem szüleménye volt… „De mi van, ha nem csak képzeltem ezt az egészet, és tényleg ólálkodott valaki a ház körül?” Végül, úgy döntöttem, inkább elmondok neki mindent, így vettem egy mély lélegzetet és belekezdtem.
- Lehet, hogy. tovább kéne állnunk. – jegyezte meg Elijah, amikor befejeztem. Nem igazán tudtam, hogy hangosan gondolkodott-e, vagy komolyan gondolta, minden esetre jó ötlenek tűnt.
- Nem kéne előbb kideríteni, ki volt az?- kérdeztem kétségbe vonva ötletét. - Már ha tényleg ólálkodott itt valaki, és nem csak a fantáziám tréfált meg.
- A vámpíroknak, nem szoktak ilyen megérzéseik lenni, főleg nem ok nélkül. Ha egy vámpír ilyet, vagy ehhez hasonlót érez, azt komolyan kell venni. – válaszolta gondterhelten Elijah. Nem tudtam, mennyire látszott rajtam, de halálra rémisztett azzal, amit mondott. Jobban örültem volna annak, ha csak közli, hogy megbolondultam és csak rémeket látok.
- Ettől most sokkal jobban érzem magam. – ironizáltam. Elijah arcán egy keserű mosoly futott át, majd felkelt és a mini bárnál újratöltötte a poharamat, majd magának is töltött. Jobban éreztem magam, mint korábban, ennek ellenére még nem éreztem magam elég erősnek a sétálgatáshoz. Elijah miután kiürítette a poharát, visszajött hozzám, és a kezembe adta a poharamat. Rájöttem, hogy kis mennyiségben tényleg nyugtató hatású az alkohol, csak tudni kell, mit takar a kis mennyiség.
- Hogy érzed magad? – kérdezte, közbe figyelte, ahogy a teli pohárral játszogattam.
- Jobban. Már nem érzem magam kocsonyának. – válaszoltam viccelődve. Elijaht azonban, nem tudtam megnevettetni. Meg is lepett volna, ha sikerül, tekintve a történtekre. Némán meredtünk magunk elé. Nem tudtam ugyan leolvasni Elijah arcáról, hogy mit gondolt, én viszont szüntelenül azon törtem a fejem, ki lehetett az ismeretlen. Megrémisztett a bizonytalanság, és az ismeretlen. Fészkelődni kezdtem a keskeny kanapén, Elijah-ból azonban semmi reakciót nem váltottam ki ezzel. Hátát az ágy támlának támasztotta és a plafont bámulta. Ölébe hajtottam a fejem, és próbáltam pihenni egy kicsit. Még éreztem, ahogy Elijah rám néz, és a hajammal kezd játszani, aztán lehunytam a szemem és szinte azonnal elaludtam. Csakhogy, az ismeretlen árny álmomban sem hagyott nyugtot
nekem. Rémálmomban kísértett az érzés, ahogy figyelt, és élvezte, hogy félek tőle. Tekintete lyukat égetett belém és belülről emésztett fel, egészen lassan. Zihálva riadtam fel, hálát adtam az égnek, hogy csak egy álom volt. Elijah két karjai védőn körém fonódott, és magához szorított.
- Jól vagyok. – mondtam kissé remegő hangon.
- Persze. – válaszolta ironikusan és még szorosabban húzott magához. Azt viszont nem vette észre, hogy már túl erősen csinálja, és kiszorítja belőlem a szuszt.
- Így nem kapok levegőt. – nyögtem rekedtes hangon. Elijah szorítása enyhült körülöttem, majd, amikor teljesen elengedett megfordultam, és a nyakába kapaszkodva bújtam hozzá. Észrevettem, hogy már nem az a nyugtalanság árad belőle, mint pár órával korábban, hanem újra a megszokott békés, nyugodtság. Végignyúltunk az ágyon, és csendben pihentünk tovább. Elijah újfent a hajammal kezdett játszani. Nem értettem, miért szereti ennyire, de elég gyakran csinálta ezt, nekem pedig jól esett, így nem firtattam a dolgot. Lehunytam a szemem, beszívtam Elijah kellemes friss illatát, és átadtam magam a jóleső nyugodtságnak, ami belőle áradt és lassan körülölelt engem is.

Síri csend honolt a házban, a percek, s órák, mintha repültek volna. Észre se vettem és már reggel lett. Az udvar felől hívogató madárcsicsergés hallatszott. Kedvem lett volna kimenni, és kiűzni kicsit fejemből, az éjszaka történtek emlékét. Elijah közelsége megnyugtatott, mégse tudta elfeledtetni velem. Felemeltem kicsit a fejem, és az arcát vizsgálgattam. Őt se hagyták nyugton pihenni a problémák, alig egy órája aludt el, és nem akartam felébreszteni… Így inkább visszatettem a fejem a vállára és próbáltam még egy kicsit pihenni. Megnyugtató volt a karjai közt, biztonságban éreztem magam. Karjai úgy öleltek át, mintha a világ minden bajától egyszerre akarna megóvni. Ábrándozásomból, mocorgása zökkentett ki, majd halkan morgolódni kezdett. Arcát simogatva próbáltam csitítgatni, ezzel viszont csak felébresztettem. Szemei kipattantak, karjai szorosabban fonódtak körém, és zavartan nézett körbe a szobában. Tekintete megállapodott rajtam, és aggódó szemekkel meredt rám.
- Semmi baj, csak rosszat álmodtál. – nyugtatgattam. Fáradtnak és elgyötörtnek nézett ki, mint aki legalább egy hete nem aludt.
- Nem hagyom, hogy bárki bántson. – mondta egészen halkan. Egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy azt hiszi, még mindig álmodik.
- Tudom.
A békés csendnek, Kol nem kis zajjal járó hazaérkezése vetett véget.
- Mi ez a temetői hangulat? – kérdezte a nappaliba lépve. Láthatóan jó kedve volt, bár mi ezt nem különösebben éreztük át. Nehézkesen felkeltünk a keskeny kanapéról, némi felüdülést nyújtott, hogy kinyújtóztathattuk elgémberedett tagjainkat.
- A csend, és a pihenés, nem egyenlő a temetői hangulattal. – válaszolta Elijah. Kissé kimértre sikerült megjegyzése, Kol pedig nem bírta megállni, hogy ne kössön bele.
- Jól van, le ne harapd már a fejem… - vágott vissza nyűgösen.
- Valaki ólálkodott a ház körül az éjszaka. Aludtunk túl sokat. – magyaráztam Kolnak. Kételkedő arccal nézett ránk, majd harsányan nevetni kezdett.
- Szerintem, csak rémeket láttok. – mondta még mindig nevetve.
- Kol!- csattantam fel sértődötten. Mi baja van ennek? Nem szokott ilyen lenni… Elijah csendre intett, majd Kol felé fordult, cseppet sem barátságos arccal.
- Te is tudod jól, hogy a vámpírok megérzéseit nem szabad félvállról venni. Ha Elena megijedt valamitől, akkor annak biztos komoly oka volt. Te nem láttad, mennyire meg volt rémülve. Én igen. – oktatta ki öccsét, aki ezt egyáltalán nem vette jó néven, és újfent nem bírta megállni, hogy ne vágjon vissza valamivel.
- És most mit akarsz csinálni, megkeresed a titokzatos idegent? – nem kis cinizmus volt a hangjában, amitől én is kezdtem kijönni a béketűrésemből. Kol viselkedése egyszerűen felháborító volt, és tarthatatlan. Ekkor vettem észre, hogy furcsán imbolyogva indul el felénk.
-Te be vagy rúgva? – kérdeztem döbbenten. Kol rám meredt, tekintete fátyolos volt. Hirtelen megcsapott a tömény alkoholszag, ami felőle áradt. „El se hiszem, hogy eddig nem vettem észre, bár ez a szag…”
- Attól tartok… - válaszolta cinikusan. Elijah-ra néztem, aki fejét fogta tanácstalanságában.
- Megyek, megnézem, mekkora kupit hagyott maga után. – szólalt meg, majd elhagyta a szobát, anélkül, hogy Kolra nézett volna. Használható ötlet híján, karon ragadtam, és elkezdtem a szobája felé vonszolni. Nem különösebben díjazta a helyzetet, sajnos ennek hangot is.
- Engedj már el! Nem kell engem cibálni. – csattant fel hisztérikusan, és megpróbálta rántani magát a kezeim közül.
- Az a szerencsém, hogy részegen gyengébb vagy, mint általában. – gondolkodtam hangosan.
- Ezt még megbánod. Nem vagyok gyenge. – vágott vissza, és megpróbált önerőből tovább menni, aminek az lett a következménye, hogy elterült a folyosón. Ezen a ponton már nem bírtam uralkodni magamon, és kibuggyant belőlem a nevetés. Kol rosszallta, hogy kinevettem, később azonban ő is nevetni kezdett. Felsegítettem, illetve inkább felkapartam a földről, és újra megkíséreltük elérni a szobát. Ezúttal sikeresen. Belökdöstem a szobába, eltaszigáltam az ágyig. Azt terveztem, hogy belököm az ágyba és hagyom aludni. Ez volt a terv… a kivitelezés viszont egy ponton meghiúsult. Kol elkapta a kezem és magával rántott az ágyra. Nem tudtam hirtelen, mit tehetnék. Az egyik pillanatban még az ágy szélénél állta, a következőben pedig Kolon feküdtem.
- Ne hagyj itt. – kérlelt, és magához ölelt, illetve szorított.
- Előbb engedj el, mert így nem kapok levegőt. – mondtam nehézkesen, mire enyhült a szorítás a derekam körül, és fel tudtam kelni. Leültem Kol mellé az ágy szélére és azon törtem a fejem, mi oka lehetett arra, hogy így betintázzon. Elszörnyedtem,a mikor elképzeltem, azt az alkohol mennyiséget, ami még őt is így kiütötte.
- Mit műveltél Kol?
- Kiittam az egyik közeli kocsmát… - morogta.
- Azt gondoltam. De miért csináltad ezt?
Kol válasz helyett rám nézett és mélyen a szemembe fúrta tekintetét. Amit akkor láttam mindent megmagyarázott. Szóra nyitottam a számat, de a döbbenettől, semmi se jutott eszembe.
- Kol… - szólaltam meg könnyeimmel küszködve.
- Amikor láttam, mennyire boldogok vagytok majd meghasadt a szívem, és nem jutott eszembe más… - megfogta a kezem, és egy halvány mosoly futott át az arcán. – Ne aggódj, nem próbálok meg közétek állni. Jól leszek, csak ki kell aludnom. – mondta, majd meg se várva reakciómat, becsukta a szemét és szinte azonnal elaludt. Néztem ahogy alszik, közbe akaratlanul is észrevettem a hasonlóságokat a vonásaiban közte és Elijah közt. Mégse tudtam „úgy” gondolni rá. Olyan volt, minta a kisöcsém lett volna. Most pedig rá kellett jöjjek, hogy ő egészen máshogy érez irántam… Betakargattam, majd nesztelenül kiosontam a szobából. Kol sose mondott semmit, arról, hogy érezne valamit irántam. Visszagondolva az elmúlt egy évre… tényleg nem mondta, jelei viszont voltak bőven… Hogy nem vettem észre? Kol majdnem az első pillanattól fogva úgy nézett rám,a hogy az előbb nézett. És én nem vettem észre… Tekintete bűntudatot ébresztett benne. Annyira el voltam foglalva magammal, és az Elijah iránt táplált érzéseimmel, hogy egyszer se tűnt fel. Megláttam az üres nappalit és csak akkor jutott eszembe, hogy Elijah elment, Kol után „takarítani”. Mondjuk jobbnak is tartottam, hogy kicsit magam lehettem. Muszáj volt rendeznem a gondolataimat. Elijah nem tudhatja meg… ha még nem tudja. Miért kellett ennek pont most történnie? Miért? Tanácstalanul rogytam le a nappali foteljába, és arcomat a tenyerembe fektetve próbáltam kitalálni, mihez kezdjek… Megint egy szerelmi háromszög, és újra két testvér között… Mintha vonzanám az ilyeneket. Ez a hasonmások átka, nem az Őrület… Az első, ami eszembe jutott, az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, összecsomagolok, és eltűnök innen, mielőtt mindent a feje tetejére állítok. Megint. Nem lehetsz ennyire önző Elena, ha megszöknél, csak a saját lelkeden könnyítenél, de ők ettől nem éreznék jobban magukat…- szidtam magamat gondolatban. Elijah nem bírná ki, ha elhagynám. De mi lesz így Kollal? Nem tehetem ezt velük, nem lehetek ennyire önző…Megállás nélkül szidtam magam. Értelmes ötletem nem volt. Fél órával később, ugyanott voltam, ahonnan indultam.

18. rész >>