Áprilisi Menetrend

Mivel már csak egy nap választ el minket az év negyedik hónapjától, eljött az ideje, hogy ezúttal is összeállítsam az aktuális menetrendet. Lássuk, mit tartogat nekünk április:

DAMON & ELENA
Április 1. (hétfő): 6. rész - Logan
Április 7. (vasárnap): 7. rész - Barbie naplója
Április 12. (péntek): 8. rész - Születésnap
Április 20. (szombat): 9. rész - A vadász
Április 27. (szombat): 10. rész - Párok az idegösszeomlás szélén

ÉLET A HALÁL UTÁN
Április 14. (vasárnap): 19. rész - Nem várt fordulatok
Április 23. (kedd): 20. rész
Április 30. (kedd): 21. rész

DAMON & ELENA - RÖVID TÖRTÉNETEK
Április 10. (szerda): Az igazi Démon
írta: LadyLoss15 és HexiTVD

Április 25. (csütörtök): Végzősök (egyrészes Spin-off a Damon & Elena fanfic a 2. évadának 4. fejezetéhez)
írta: LadyLoss15

Április 30. (kedd): Út kettesben (Nőnapi egyrészes)
írta: HexiTVD

Egyelőre ennyi lenne április. Sajnos kicsit kaotikus hónap lesz, mert egy hétig Angliában leszek, így kicsit kevesebb időm lesz írni. Azért remélem, nem lesztek csalódottak. Addig is, kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek! :)

Részletek a 6. fejezetből

Mint azt már korábban említettem, a 6. fejezet, amely a Logan címet kapta, április elsejére várható. Igen, pont bolondok napján! De először íme két rövid részlet a szóban forgó részből.

"- Várj, engedd meg, hogy kitaláljam, mire gondolsz: borzasztóan hiányoltál!
- Rossz válasz. Egyáltalán nem hiányoztál - vágott vissza Caroline. - Ellenben kifejezetten kíváncsi vagyok, mi hozott vissza ide, ugyanis van egy sanda gyanúm, hogy nem a húgod iránt érzett szeretet, habár egészen véletlenül, meglepő módon, ő is megjelent itt nem sokkal előtted.
- Szóval Rebekah itt van - visszhangozta Klaus. - Erről nem tudtam. Viszont ami a visszajövetelemet illeti, szerintem pontosan jól tudod, miért jöttem.
- Csupa fül vagyok.
- Ha jól emlékszem, tartozol nekem valamivel. Egy randevúval, ahogy te nevezted.
- Most komolyan azért jöttél ide, hogy számon kérd rajtam a hülye randidat? - fakadt ki Caroline.
- Nyugalom, szívem, hiszen mindketten tudjuk, hogy megígérted nekem - Klaus önelégülten elmosolyodott. - Vagy már elfelejtetted, hogy mennyi követ megmozgattam a kis barátaid miatt, holott egyáltalán nem érdekelt egy fikarcnyit se, mi van velük?
- Mi folyik itt? - Tyler jelent meg a hallban, gyanakvó arccal figyelve a jelenetet.
- Semmi, csak Klaus szimplán nem képes megtenni egy szívességet anélkül, hogy ne kérne valamit cserébe - válaszolta Caroline.
- Attól tartok ebben az esetben nem engem kéne hibáztatnod - felelte Klaus nyugodtan. - Elvégre te voltál az, aki megígérte, hogy eljössz velem egy randira, ha megteszem, amire kérsz.
- Állj le, haver - szólt közbe Tyler, védelmezően Caroline elé lépve. - Nem kényszerítheted valami olyanba, amit nem akar megtenni.
- Ó, én nem kényszerítem semmire. A kényszer nálam nem eszköz a céljaim elérése. Egy kitépett szív, egy eltört nyak, vagy egy karó sokkal inkább jellemzi a módszereimet."


"TUDNI AKAROM, HOGYAN SZEREZZEM VISSZA ŐT!" - írta Stefan, igyekezve nagy betűkkel, olvashatóan írni. Miután végzett, összehajtotta a papírt és letette az asztalára. Sejtette, hogy az ismeretlen valaki úgysem fog megjelenni előtte és elolvasni az üzenetet, így fogta magát és lement a nappaliba, hogy ott várjon a válaszra. Szerencsére az egész ház üres volt, aminek kifejezetten örült, mert végre nem kellett Damon és Elena idegesítő turbékolását hallgatnia egész nap. Ami még jobban idegesítette azon kívül, hogy folyamatosan egymáson lógtak, az az éjszakai tevékenység volt. Mert nem elég, hogy egész éjjel fáradhatatlanul hemperegtek, mindennek tetejébe Elena olyan hangerővel szokta sikoltozni Damon nevét, hogy azt már nem bírta elviselni. Bezzeg amikor ők ketten együtt voltak, a legtöbb, amit ki tudott préselni belőle, az pár halk sóhajtás volt.
Ilyeneken gondolkozott, amikor nagyjából tizenöt perc várakozás után megcsörrent a telefonja. Egy pillanat alatt előkapta a készüléket, azt várva, hogy megérkezett a várva várt válasz. Így is történt.
"Pontosan tudom, hogy szerezd vissza Elenát.. De először meg kell tenned cserébe valamit, különben nincs alku. A papíron ott áll, mit kell tenned. Vér lesz, sok-sok vér, Stefan."

Tovább a részhez >>

Egyelőre ennyit a fejezetről, remélem, izgalmasnak ígérkezik! :)

Örök szerelem - 4. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena, Damon & Stefan


IV. fejezet - Emlékek

/Elena szemszög/

A vér íze mámorító volt. Vadász ösztöneim eluralkodtak rajtam: előbújtak a szemfogaim, szemeim vörösen izzottak és sötét erek jelentek meg alatta. Csak egy valamire tudtam gondolni: a vérre. Egyre többet és többet akartam belőle. Vadul töltöttem magamba a tasak tartalmát, de ez sem csillapította szomjamat, így kikaptam Damon kezéből a második tasakot. Ezt elfogyasztva már nem voltam annyira éhes. Teljesen új világ tárult a szemem elé: mindent élesebben láttam, hallottam, intenzívebben éreztem.
Hirtelen elhomályosodott a világ, majd képek jelentek meg a fejemben. A szobámban találtam magam, Damon társaságában, ahol bevallja, hogy szeret, de nem érdemel meg - viszont Stefan igen. Majd ad egy puszit a homlokomra és egy könnycseppet ejtve elfeledteti velem mindezt.
Ezután egy másik emlékkép jelent meg előttem, ami láttán majdnem elájulok.  Damonnel  beszélgetek még a szüleim halála előtt. Közli velem, hogy mire vágyok: egy szerelemre, ami felemészt, kalandra, szenvedélyre, és még egy kis veszélyre is. Majd a szüleim kocsiját látom közeledni felénk, és Damon ismét megigéz, hogy felejtsem el a történteket.
Hirtelen kitisztult a fejem. Ismét a kórteremben találtam magam. Stefan ült az ágyam szélén, és a vállamat rázogatta.
- Elena, Elena, mi a baj? - kérdezgette. Erre hirtelen nem is tudtam a választ. Szörnyen fájt a fejem...  Csak arra tudtam gondolni, hogy Damont ismertem meg először. Most először nem voltam biztos a választásomban. Csak egyedül akartam lenni, kitisztítani a fejem, átgondolni mindent. Hirtelen felpattantam az ágyról, és szaladtam, ahogy csak tudtam. Most először használtam vámpírképességem. Nem is tudtam, hogy hová tartok, most csak arra koncentráltam, hogy minél előbb eltűnjek innen. Eszembe jutott egy számomra kedves hely, ahol már régen nem jártam. Egy hely, ahol mindig egyedül lehettem, és gondolkodhattam: a temető. Megálltam a szüleim sírja előtt, majd térdre rogytam. Szemeimből patakzottak a könnyek. Sosem akartam ezt. Nem akartam vámpír lenni… egy alávaló gyilkos szörnyeteg. Boldog emberi életet szerettem volna egy szerető férjjel és gyerekekkel. És ez már sosem fog megtörténni… Örökre 18 éves maradok… E gondolatra még több könny marta az arcomat. Aztán eszembe jutott Stefan és Damon… Újra át kell gondolnom a döntésemet… De fogalmam sem volt, hogy kit válasszak. Stefan csendes és tiszta, vagy Damon tüzes szerelmét?  Stefan akkor jelent meg az életemben, mikor szükségem volt valakire. Damon pedig mindig mellettem volt… De miért feledtette el velem pl. az első találkozásunkat? Miért nem mondta el? Ezeken rágódva észre sem vettem, hogy elnyomott az álom.

/Damon szemszög/

Tudtam, hogy mikor Elena átváltozik, emlékezni fog mindenre, amit egykor elfeledtettem vele. Kicsit aggódtam, mikor szó nélkül elviharzott, de tudtam, hogy időre van szüksége, hogy feldolgozza a történteket. De muszáj vele beszélnem, elmagyarázni neki, hogy mit miért tettem.
-    Damon, mi folyik itt? – kérdezte Stefan értetlenül.
-    Nem tudom, öcsi – hazudtam. – De meg kell találnunk őt. Most még teljesen kiszámíthatatlan. Figyelni kell rá, hogy nehogy olyat tegyen, amit később megbán. Te menj el a Gilbert házba és a Grillbe, én megnézem az erdőben.
-    Igen, igazad van. Indulok is – mondta az öcsém, majd vámpírképességeit használva már távozott is a kórházból. Tudtam, hogy Elena valahol az erdőben rejtőzik. Most biztos egyedüllétre vágyik, de akkor is muszáj beszélnem vele. El kell mondanom neki, hogy miért nem mondtam el neki az igazat. E gondolatokkal indultam el a temető felé. Nem telt bele sok idő,  hogy a Gilbert család sírjához érjek. Elena  ott aludt békésen a sír mellett. Annyira gyönyörű volt… De már sosem lesz az enyém, hiszen az öcsémet választotta. Bár még titkon bízom benne, hogy végül mégis mellettem dönt… Gondolatmenetemet Elena nyöszörgése zavarta meg.
-    Damon… - nyögte, és szemeiből folytak a könnyek. Azonnal mellette termettem, és szorosan átöleltem.
-    Shhhh, Elena, nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz – vigasztaltam. De éreztem, hogy erősen belém kapaszkodik, és egyre jobban rázkódik a sírástól.
-    Damon, ké-kérlek ne haragudj rám – mondta erőtlenül.
-    Nem haragszom rád – válaszoltam mosolyogva. – De most hazaviszlek, rendben?
-    Az jó lesz – felelte, majd kezeit a nyakam köré fonta. Én pedig karomba véve vittem egészen a Gilbert házig. Odaérve  nem tudtunk bemenni a házba – hiszen már Elena is vámpír volt, így be kell őt invitálni. Becsöngettem, és Jeremy nyitott ajtót:
-    Sziasztok – köszönt vidáman. Majd meglátta a kezemben Elenát, és azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. – Uramisten! Gyertek be gyorsan! Mi történt? – kérdezte aggódva.
-    Semmi különös, csak Elena egyedül szeretett volna lenni, de mi aggódtunk érte Stefannal, ezért a keresésére indultunk. A temetőben találtam meg, ahol éppen aludt. Úgyhogy ha nem haragszol, kicsi Gilbert, most felviszem a szobájába, és hagyom pihenni – villantottam egy gúnyos mosolyt.
-    Persze, persze, menjetek csak – felelte, de ekkor már a lépcsőn mentem fölfelé kezemben Elenával. Szobájába érve óvatosan lefektettem az ágyába, majd szépen betakargattam. Távozni készültem, mikor megragadta a kezem:
-    Damon, kérlek ne menj el! – mondta. Ezt hallva melegség töltötte el a szívemet. Talán mégis teljesülhet a vágyam… Nem, Damon, most nem szabad ilyenekre gondolnod!
-    Rendben, visszajövök, csak még felhívom Stefant, biztosan aggódik érted – mondtam, és elindultam az ajtó felé.  Közben már tárcsáztam is az öcsém számát, aki azonnal felvette:
-    Mi az, megtaláltad? – kérdezte idegesen.
-    Találd ki, öcsi – feleltem egy ördögi vigyor kíséretében, amit ő nem láthatott.
-    Damon, ne szórakozz velem! - morogta. Imádom felhúzni őt. Annyira szórakoztató látni, mikor így felidegesíti magát.
-    Igen, igen megtaláltam – böktem ki végül.
-    Hála az égnek – fújta ki a levegőt. - És jól van? Most azonnal átmegyek, és beszélek vele.
-    Most inkább ne, öcsikém. A temetőben találtam meg, mikor épp aludt. Eléggé fáradt, pihenésre van szüksége. A bambis sztorijaid holnap is megvárják – mondtam gúnyosan.
-    Rendben, nem megyek át. De holnap mindenképpen beszélnem kell vele  - felelte, majd letette a telefont. Visszamentem Elena szobájába, ahol éppen az ágyán ült, és csendben sírdogált. Odasiettem mellé, majd ismét átöleltem.
-    Mi a baj? - kérdeztem aggódva. Mélyen a szemembe nézett, majd pár másodpercnyi hallgatás után megszólalt:
-    Miért nem mondtad el? - Hangjában fájdalmat véltem felfedezni. Gondoltam, hogy fel fogja hozni a témát, csak azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
-    Figyelj, Elena – kezdtem. Őszinte akartam vele lenni, elmondani neki mindent, amit gondolok, érzek. - Te mindig is az öcsémmel voltál, őt szeretted, és szereted még most is. Nem akartam bonyolítani a dolgokat azzal, hogy elmondom, hogy tulajdonképpen velem ismerkedtél meg először. Én sosem érdemeltelek meg téged... Viszont azon nem tudok változtatni, hogy szeretlek, és valószínűleg mindig szeretni foglak. De mondd, mi változott volna, ha elmondom a teljes igazságot?
-    Sok  minden, Damon – felelte alig hallhatóan. Ha nem vagyok vámpír, talán nem hallom meg. - Most teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit érzek... Minden intenzívebb lett...Hiszen én... vámpír lettem. Már örökre 18 éves maradok – hangja elcsuklott és ismét rázkódott a zokogástól. Ismét átöleltem, majd a füléhez hajolva suttogtam:
-    Nyugodj meg, kérlek. Nem lesz semmi baj. Átvészeljük ezt is. - Sírása alább hagyott, de még mindig engem ölelt. Óvatosan befészkelte magát a karjaim közé, majd mindkettőnket elnyomott az álom.
            
***
/Elena szemszög/

Reggel arra ébredtem, hogy Damon már nem fekszik mellettem.  Kikeltem az ágyból, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Semmire sem vágytam, csak egy forró fürdőre. A zuhany alá belépve megengedtem a kellemesen langyos vizet, és úgy éreztem, hogy minden bajom eltűnik a lefolyón. Miután végeztem, magamra kaptam egy farmert és egy egyszerű kék ujjatlant. Hajamat kiengedve hagytam és feldobtam egy halvány sminket is. Hangokat hallottam a konyhából, így elindultam lefelé a lépcsőn. Damont pillantottam meg, amint épp rántottát készít. Annyira sármosan festett egyszerű sötét farmerében és fekete V-kivágású pólójában. Tincsei össze-vissza álltak, mégis tökéletes volt.
-  Jó reggelt, álomszuszék – ejtett meg egy szívdöglesztő mosolyt. - Jól aludtál?
- Jól, köszönöm – feleltem. - Csak nem reggelit csinálsz?
- De igen, rántottát. De természetesen egy tasak vér is jár mellé – kacsintott. Erre a kijelentésre nevetnem kellett. Leültem az asztalhoz, majd megittam a már  kikészített vért. Damon elém csúsztatta a rántottát, majd ő is leült velem szembe és vért kezdett kortyolgatni. Ekkor úgy éreztem, ismét fel kell hoznom a számára kényes témát. Tisztázni akartam vele a dolgokat.
- Damon, beszélnünk kell valamiről – kezdtem komoly arccal. Erre ő is elkomorodott, de nem vágott közbe. - Tudom, hogy kerülöd ezt a témát, de muszáj tisztáznunk a dolgokat.
- Elena, nincs itt mit tisztázni. Mint már tegnap is mondtam, azzal, ha elmondtam volna neked az igazat, nem változik a felállás – jelentette ki egy erőltetett mosoly kíséretében.
- De igen, Damon. Mert minden megváltozott – mondtam mélyen a szemeibe nézve. - Eddig magamnak sem mertem bevallani, hogy mit érzek. Mindig azt hittem, hogy számomra Stefan a megfelelő társ. Ő volt a jó fiú, aki mellettem állt, és kihúzott a depressziómból. Aztán megjelentél Te. Sokáig csak a szerelmem gyilkos bátyját láttam benned, és bevallom őszintén, nem egyszer kedvem támadt volna megkarózni téged. De aztán elindítottál bennem valamit. Egy olyan vonzalmat, amit nem tudtam megmagyarázni. Egy ideig küzdöttem ellene, de egy idő után már nem bírtam tovább. Már nem bírok tovább küzdeni ez ellen az érzés ellen. És most, hogy tudom a teljes igazságot is, bátran kijelenthetem, hogy szeretlek, Damon Salvatore! - erre a kijelentésemre Damon felkapta a fejét, és hitetlenkedve pillantott rám. - Úgy bizony, szeretlek teljes szívemből, és ezen semmi és senki nem tud változtatni!
- Elena...  - kezdte. Láttam rajta, hogy nem találja a megfelelő szavakat. - Ez... igaz? Tényleg szeretsz engem?
- Végleg és megmásíthatatlanul – feleltem mosolyogva, majd átszelve a kettőnk közt lévő távolságot tapasztottam az ajkamat az övéire. Nem ez volt az első csókunk, mégis a mennyekben éreztem magam. Ebbe a csókba sűrítettük az érzéseinket: a vágyat, a szenvedélyt, a szerelmet... Damon vált ki a csókból, majd kimondta a legédesebb szavakat a világon:
- Én is szeretlek, Elena. Örökké – szemei olyan boldogan csillogtak, mint még soha. Hirtelen felállt az asztaltól, elém suhanva felkapott és addig forgott, még mindketten elszédülve estünk le a földre. Szorosan hozzásimultam Damonhöz, majd egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.

***
/Stefan szemszög/

Egész éjjel nem tudtam aludni. Csak Elena körül jártak gondolataim. Azon rágódtam, hogy mi lett volna, ha előbb őt mentem ki a kocsiból? Akkor most nem kellene élete végig egy vérszívó szörnyetegként élnie... Elvettem tőle a boldog emberi élet örömeim, amire mindig is vágyott. Olyan bűntudat marta a szívemet, mint még soha. Úgy éreztem, muszáj beszélnem vele. Bocsánatot kell kérnem tőle. Hirtelen felpattantam és a Gilbert ház felé suhantam. Odaérve hangok szűrődtek ki a házból. Füleltem, hátha meghallok valamit. Elena hangját véltem felfedezni, amint azt mondja:
„- De igen, Damon. Mert minden megváltozott. Eddig magamnak sem mertem bevallani, hogy mit érzek. Mindig azt hittem, hogy számomra Stefan a megfelelő társ. Ő volt a jó fiú, aki mellettem állt, és kihúzott a depressziómból. Aztán megjelentél Te. Sokáig csak a szerelmem gyilkos bátyját láttam benned, és bevallom őszintén, nem egyszer kedvem támadt volna megkarózni téged. De aztán elindítottál bennem valamit. Egy olyan vonzalmat, amit nem tudtam megmagyarázni. Egy ideig küzdöttem ellene, de egy idő után már nem bírtam tovább. Már nem bírok tovább küzdeni ez ellen az érzés ellen. És most, hogy tudom a teljes igazságot is, bátran kijelenthetem, hogy szeretlek, Damon Salvatore! Úgy bizony, szeretlek teljes szívemből, és ezen semmi és senki nem tud változtatni!” - Ekkor úgy éreztem, mintha száz karó fúródott volna  a szívembe. Elena... már Damont szereti és nem engem... többé már nem. Elmémet elborította a zöld köd. Csak arra vágytam, hogy pusztíthassak, hogy ölhessek. Arra, hogy az utolsó csepp vért is kiszívjak egy ártatlan testből. Elindultam az erdő felé, majd egy fiatal lányt pillantottam meg, aki éppen telefonált. Nem is próbáltam leplezni jelenlétemet, csak a testében áramló vér lüktetésére figyeltem. Hirtelen előtte termettem, ő pedig ijedten ejtette ki kezéből a telefont.
- Ki maga? - kérdezte.
- Stefan vagyok. Stefan Salvatore, a vérengző gyilkos ripper – feleltem egy 1000 wattos mosoly kíséretében. - És egyben a halálod is én leszek.
- Ne bántson, kérem ne! - felelte rémülten, majd hátrálni kezdett. De megint előtte termettem, majd a füle mögé tűrtem egy kóbor tincset.
- Nem kell félned, szépségem – búgtam a fülébe, miközben az arcát simogattam. - Nem fog fájni. - Ekkor szemfogaim megnyúltak, és a nyakához közelítettem. Mielőtt belekóstoltam volna a lányba, Elena jelent meg lelki szemeim előtt. Ekkor észbe kaptam, és ellöktem magamtól a lányt. Ezt nem hiszem el. Most próbáltam megölni egy ártatlan lányt, aki semmiről sem tehet. Most készültem kiszívni az utolsó csepp vérét is... És meg is tettem volna, ha 'Elena' nem állít meg. Nem lehetek megint az a gyilkos szörnyeteg, aki voltam. Megváltoztam... Igaz, hogy csak Elena miatt, aki már nem szeret... Akkor sem válhatok megint ripperré, aki csak pusztításra képes. De ez a fájdalom, amit érzek... elviselhetetlen. Csak a vér, a sok kioltott emberi élet tudná enyhíteni mindezt... Vagy a halál. A kérdés csak az, hogy ölök, vagy meghalok... Ha a halált választom, azzal megóvnám az ártatlanok életét. Mellesleg úgysem hiányoznék senkinek sem.  Hirtelen a napfénygyűrűmre pillantottam. Csak egy mozdulat és minden fájdalom megszűnik. Az égre emeltem tekintetem. A napsugarak kellemesen simogatták a bőrömet. Mosolyra húzódott a szám. Már nem éreztem haragot a szívemben senki iránt. A halálom gondolata elhozta a megbocsátást. Boldog és teljes életet kívántam szeretteimnek, de legfőképpen Elenának és a bátyámnak.
- Viszlát, Elena. Legyél nagyon boldog a bátyámmal, de azért tudd, hogy én mindig szeretni foglak még halálom után is – suttogtam azt remélve, hogy ő is meghallja mondandómat. E szavakkal búcsúztam, majd lerántottam az ujjamról a gyűrűmet és a földre dobtam.

Örök szerelem - 3. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


III. fejezet - Döntés

Mikor felébredtem, nem tudtam, hogy hol vagyok. Körülnéztem, és rájöttem, hogy egy kórteremben fekszem. Az ágyam fölött a két Salvatore fivér állt, s gyilkos szemekkel méregették egymást. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt velem... Az utolsó emlékem az volt, hogy elfogyott a levegőm, magával ragadott a sötétség és egyre mélyebbre és mélyebbre húzott...
- Mi történt? - kérdeztem hirtelen. Egyikőjük sem válaszolt, így Stefanra pillantottam, aki fájdalmas tekintettel a padlót bámulta. Könnyáztatta arcáról csak fájdalmat és bűntudatot tudtam leolvasni. Ezután Damonre pillantottam. Az ő arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Viszont ő nem kerülte a pillantásom. Mélyen a szemébe néztem, és egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ. Úgy éreztem, hogy el tudnék merülni abban a gyönyörű kék óceánban... Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat... Ekkor hirtelen Meredith rontott be az ajtón. Elég idegesnek látszott. Lopva Damonre és Stefanra pillantott, majd végül rám. Kérdő pillantást küldtem felé, így rájöhetett, hogy még semmit sem tudok és neki kell beavatnia.
- Elena... - kezdte - én annyira sajnálom ezt az egészet...
- Mégis mit, Meredith, miről beszélsz? - kérdeztem. Fogalmam sem volt, hová akar kilyukadni.
- Elena, emlékszel, mikor Jeremy behozott a kórházba? - szólalt meg először Stefan. Hangjába fájdalom tükröződött.
- Igen, emlékszem - feleltem. - Meredith megállapította hogy agyrázkódásom van, de azt mondta, hogy semmi komoly, ezért hazaengedett. Ugye?
- Nos, a helyzet az, hogy ez nem teljesen így volt... - kezdte Meredith. - Valójában agyvérzésed volt, és elég súlyos állapotban voltál... Segítenem kellett rajtad!
- Hogy mi? - kérdeztem. Még mindig nem értettem semmit.
- Vért adtam neked, Elena. Damon vérét...
Hirtelen megfordult velem a világ. Damon vére volt a szervezetemben, mikor lehajtottunk a hídról. De hiszen Damon vámpír... És ha a vére volt a szervezetemben volt, akkor...
- Úristen! - kiáltottam fel. - Akkor én most... én most átváltozom? - kérdeztem el-elcsukló hangon. Nem hiszem el! Átváltozom... vámpírrá. Vagy meghalok. Sajnos nincs harmadik variáció... vért iszol és élsz egy örökkévalóságon át szörnyetegként, vagy éhezel, majd meghalsz. Legszívesebben a halált választottam volna. Már kész voltam meghalni - kétszer is. De ekkor eszembe jutott Jeremy... Nem hagyhatom magára, hiszen annyi embert veszített már el... Miatta kell harcolnom! Miatta kell élnem!
- Elena, én annyira sajnálom - sírta Stefan -, ennek nem így kellett volna lennie...
- Bizony nem, öcsi. Ha igazi férfi lettél volna, és Elenát hozod ki a kis focista helyett, most nem lennénk ilyen helyzetben - fejtette ki véleményét Damon, mire Stefan a mellette lévő asztalra csapott, ami azonnal összetört.
- Elég! Most nem ez a legfontosabb - szólaltam meg -, vért kell innom, hogy befejezzem az átváltozást.
Erre a kijelentésemre mindhárman rám szegezték a tekintetüket, majd Stefan törte meg a csendet:
- Szóval befejezed? - kérdezte megkönnyebbülve.
- Jeremy miatt muszáj - feleltem. - Majdcsak megbirkózok vele valahogy - erőltettem egy mosolyt az arcomra. Ekkor észrevettem, hogy Damon már nem áll az ágyam felett. Körülnéztem, hátha megpillantom, de sehol sem láttam. Ekkor lépett be, kezében vértasakokkal. Leült az ágyamra, majd mosolyogva átadta az egyiket. Milyen szexi a mosolya... Várjunk csak! Mióta gondolom én Damon mosolyáról, hogy szexi? Hiszen én Stefant választottam... Vagy mégsem? Gondolatmenetemből egy csábító illat zökkentett ki... Vér... Hirtelen feltéptem a tasakot, majd szívni kezdtem az éltetű nedűt...

4. rész >>

Élet a halál után - 18. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Kol


XVIII. fejezet - Kol

Az alkohol okozta zsibbadtság, és kábaság, még mindig az ágyhoz láncolt. Akárhányszor próbáltam felkelni, mindig visszarántott, és elragadott az álom. Legszívesebben azonnal Elena után mentem volna, és visszavontam volna mindent, amit mondtam, és tettem. Megfogadtam magamnak, hogy sose vallom be neki az érzéseimet. Tudtam ezzel, csak fájdalmat okoznék neki, mert egy olyan helyzetbe kényszeríteném vele, amibe már egyszer beleesett, és nem akartam, hogy szenvedjen.
- Miért? Miért pont ő?- kérdezgettem magamtól. Miért kellett pont Elena Gilbertbe beleszeretnem? Évekig olyan jól megvoltam szinte érzések nélkül. Csak az érdekelt, hogy életben maradjak bármi áron. Leéltem 1000 évet úgy, hogy nem voltam szerelmes. Jártam a világot, boszorkányokkal éltem, utaztam. Gondtalan életem volt. Azt ugyan sose tudtam meg, Klaus miért ítélt arra, hogy engem is koporsóba záron, de az már régi história. A család többet ér, egy „apró” incidensnél. Túltettem magam rajta. De Elena…
Már az első találkozásunkkor lenyűzött. Akkor még csak egy 17 éves, lány volt. De hisz én se nézek ki többnek tizennyolcnál! A családunk újra egyesülésének tiszteletére bált rendezetünk a Mikaelson villában. Unottan álltam a lépcső tetején, néztem, ahogy szép lassan megtöltik a hatalmas házat a vendégek. Aztán megpillantottam Őt. Ahogy belépett az ajtón, hirtelen azt hittem káprázik a szemem. Mintha csak Tatiat, vagy Katherinet láttam volna. Tudtam, hogy hasonmások, de látni és tudni, mégis csak más. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mivel úgy gondoltam, belsőre is ugyanolyanok. Mekkorát tévedtem!
A második találkozónk, se volt az a tipikus „Nagy könyvbe” illő, de hát akkoriban azt tettem, amit Klaus mondott és nem érdekelt semmi más, csak, hogy megvédjem a családom. A denveri kiruccanásom eredménye egy törött nyak volt, semmit más. Végül mégis bekövetkezett az, amitől féltünk. Apánk halála után, anyánk, egy új vadászt teremtett Alarick Saltzman személyében, így el kellett hagyjam az otthonomat. Gyáva dolognak tartottam a futást, mégis ez volt az egyetlen esély, ezért megettem.
Újra utazgatni kezdtem, és megismertem az új világot. Nem mintha olyan nagyon sokat változott volna 100 év alatt, de azért volt pár újdonság. A gondtalan életemet nem nyerhettem vissza, mivel szüntelenül aggódtam testvéreimért, bár ezt nekik sose vallottam be.
Alig fél év elteltével, egyik éjszaka egy különös hívás érkezett Elijahtól. Állandó kapcsolatban voltunk, mégis furcsálltam, hogy az éjszaka közepén hívott fel…


- Kol! – szólt a telefonba nyugtalanító hangon
- Elijah?- kérdeztem álmos hangon
- Segítened kell!
- Az éjszaka közepén?
Elijah hallgatása fölöttébb rejtélyes és aggódó volt, így nem akadékoskodtam tovább.
- Rendben. Miről van szó?- kérdeztem Bátyám nagyot sóhajtott.
- Elena Gilbert. - mondta ki a nevet. Akkor még fogalmam se volt róla, hogy amire Elijah készül, meg változtatja az egész életemet. Valószínűleg azonnal nemet mondta volna, ha ezt előre tudom… Amikor meghallottam az jutott először eszembe, hogy Klausnak van megint egy őrült terve a hasonmással. Aztán Elijah megelégelve hallgatásomat, folytatta.
- Történt vele valami, amit most nem tudok elmagyarázni, de a lényeg, hogy elvesztette teljesen a konrollt. Valamit tennünk kell.
- Elena? Hogy érted, hogy elvesztette kontrollt?- kérdeztem vissza kétkedve.
- Elena vámpír. – magyarázta nemes egyszerűséggel Elijah. Rögtön odalett az álmosságom, és kipattantam az ágyból.
- És ezt mégis mikor akartad elmondani? – csattantam fel idegesen. – Jó mindegy, hagyjuk. Szóval, mit akarsz csinálni? Megkeresed és megölöd?
- Nem tervezem megölni. – vágott vissza ingerülten Elijah, ami nem volt egy kimondottan megszokott dolog tőle. Mindig ő volt, az önuralom mintaképe. Ennek ellenére, akárhogy tagadta, és mutatta az ellenkezőjét, pontosan tudtam, hogy Elijah gyengéd érzelmeket táplál a hasonmás iránt. Bár igazán nem is lepett meg, tekintve az előéletét.
- Kol?- szólt a telefonba bizonytalan hangon. – Ott vagy még?
- Persze, persze, csak elgondolkodtam. – válaszoltam – Nos, akkor mi a haditerv? – kérdeztem
- Megkeressük, elkapjuk és meggyógyítjuk.
- Mi sem egyszerűbb, mint megtalálni egy tomboló vámpírt, végül is, csak a hullákat kell követni. – vágtam vissza cinikusan.
- Kol!- méltatlankodott bátyám. – Kicsit több komolyságot. Természetesen figyelem Elenát egy ideje, de eddig mindig kicsúszott a kezeim közül. Szükségem van rád.
- Miért nem hívod Klaust?
- Ugye ezt te se gondolod komolyan?
- Jó, befejeztem. Egyébként hol vagy?
- Az ajtód előtt. – válaszolta, majd kopogást hallottam az ajtón.
- Remek. – válaszoltam és letettem a telefont.
Kikecmeregtem az ágyból és ajtót nyitottam Elijahnak. Vámpír létére, úgy tűnt, mintha öregedett volna pár évet.
- Nem festesz túl jól tesó. – jegyeztem meg, majd felé dobtam egy tasak vért. Habozás nélkül kiitta a tartalmár, aztán egy hanyag mozdulattal a kukába hajította.
- Kosaraznod kéne! – mondtam viccelődve. Elijah arcán egy halvány mosoly futott át, majd ismét komoly lett. Sejtettem, hogy nem igazán van kedve humorizálni, ezért inkább visszafogtam magam kicsit. – Akkor, hol kezdjük? – kérdeztem komolyra fordítva a szót. Elijah a táskájából elővett egy térképet, széthajtogatta az asztalon, és vizsgálgatni kezdte. A sok piros „X”-ből megállapítottam, hogy Elenával igencsak elszaladt az a bizonyos szekér.
- Mik ezek a számok? – kérdeztem a térkép szélére mutatva, később feltűnt, hogy a térkép szélei telis tele van számokkal.
- A számok azt jelölik, hogy körülbelül, hány napot töltött egy helyen Elena, az elmúlt fél évben. – válaszolta. Alaposabban megvizsgáltam őket, majd kissé döbbenten konstatáltam, hogy 1-2 hétnél többet nem töltött, a legtöbb helyről 7-8 nap után tovább állt. Volt pár város, ahol csak 1-1 napokat töltött.
- Gondolom itt nagyobb pusztítást végzett. – gondolkodtam hangosan az „1”-es számmal jelölt városokra utalva. Elijah némán bólintott, majd tovább nézte a térképet.
- Az volt az első. – jegyezte meg gondterhelten. – Még a tévébe is bekerült. – tette hozzá.
- Tényleg! – kiáltottam fel. – A bárban mindenkit megöltek, és sehogy se jöttek rá, ki vagy mi tette. – magaráztam felidézve az eseményt. Elijah ismét csak egy bólintással reagált. Bár nem értettem az indítékait, és Elenát se kedveltem különösebben, mégis úgy döntöttem, segítek neki.
- És most hol van?
- Most először nem tudom. Elvesztettem a nyomát. – vallotta be lemondóan Elijah.
- Csak meglesz. Ha más nem, követjük a nyomait, és csapdát állítunk neki. Szerintem hamarosan visszatér valamelyik helyre. Lassan nem marad ország, ahol még nem járt.
Elijah arcán látszott, hogy lát rációt abban, amit mondtam, és kezdett kissé visszatérni a reménye.
- Szerinted, hova megy?
- Hm… Mivel Elenáról van szó, elég nehéz megjósolni, tekintve, hogy elég kiszámíthatatlan. És egy tomboló vámpír duplán az. Ettől függetlenül, én a helyében, biztos olyan helyre mennék, ahol rég voltam, szóval szerintem Chichagoba visszatér előbb, vagy utóbb.
- És mi a terved?- kérdezte Elijah érdeklődve.
- Honnan veszed, hogy van tervem? – kérdeztem vissza nevetve.
- Mert ismerlek. – válaszolta egyszerűen. Elijah arca kezdett kissé felengedni és még egy mosolyt is megengedett magának. Elég nyomasztó lehetett, egyedül kutatnia és takarítania Elena után, így érthető, hogy olyan búskomor lett. Majd én rendbe szedem.
- Csapdát állítunk neki.
- Csapdát? Egy vámpírnak? – kérdezte kétkedve
- Igen, csapdát. Egy vámpírnak, aki megőrül, ha vért lát. – válaszoltam, majd vázoltam a tervemet…


A következő pillanatban ismét a jelenben voltam, megráztam a fejem, így próbáltam kiűzni belőle a kósza gondolatokat. Nem sok sikerrel. Nagyjából már kitisztult a fejem, úgy tűnk kezdek kijózanodni. Megkíséreltem felkelni az ágyból, ezúttal sikerült is. Elindultam a konyha felé. A folyosón látni véltem Elena elsuhanó alakját, később rájöttem, csak káprázott a szemem. Ahogy Elenára gondoltam rögtön megjelent előttem a kép, amikor hosszas keresgélés után végre sikerült becserkésznünk és elkapnunk a lányt.



Hossza keresgélés és várakozás után, végre úgy tűnt Elena visszatér Chicagoba, és alkalmunk nyílt elkapni őt. Elijah-n sokszor láttam, hogy lassan feladja a reményt, én azonban végig tartottam benne a lelket. Bár szinte teljesen elzártam az érzelmeimet, a testvérem iránt nem tudtam közömbös maradni. Szinte éreztem a fájdalmát, amit a sorozatos kudarcok
váltottak ki belőle. Két évig hajszolta a szökött vámpírt, eredmény nélkül. Nem tudtuk, hogy tudatosan csinálta-e vagy ösztönből, mégis mindig az utolsó pillanatban oldott kereket. Az első pár alkalommal még viccesnek tartottam a dolgot, de látva Elijah csalódottságát, hamar alábbhagyott a lelkesedésem. Hosszútávon elég lehangoló volt Elena után takarítani, megsajnáltam Elijah-t, így egy idő után, már önként vállaltam, hogy elintézem a piszkos munkát.
Egyik ilyen alkalommal, eszembe jutott, milyen érzés is lehet neki teljesen egyedül, céltalanul élni, és csak ölni és ölni. Kicsit magamra ismertem belőle, mivel nekem is volt egy ilyen időszakom. Életem legsötétebb évei voltak, és ha tehetném, meg nem történtté tenném őket. Tudtam, hogy egyszer Elena is ezt fogja érezni, feltéve hogy sikerült Elijah terve. Azok alapján, amiket mesélt róla, már szinte meg is kedveltem a lányt. Váltig állította, hogy bár ugyanúgy néz ki, mint elődei, köszönő viszonyban sincs velük.

Amikor rátaláltam Elenára, épp egy fiatal fiút akart lecsapolni. Az este folyamán többször is megérezte jelenlétemet és sikerült elbizonytalanítanom. Tervemet azonban a kezelhetetlen vérszomjára alapoztam, így tudtam, hogy előbb utóbb nem fogja már bírni a nyomást, és kerüljön bármibe, vadászni fog. Megint igazam lett. Elena szépen elsétált a csapdám mellett, és a külvárosba ment, én viszont végig a nyomába voltam. Elijah is mindenképp velem akart tartani, de biztos voltam benne, hogy Elena nem adja fel küzdelem nélkül, így szétváltunk. Amint Elenán eluralkodott a vérszomj és megfeledkezett rólam, lecsaptam rá. Elküldtem a fiút, de előtte „megállítottam” a lányt. Pontosan úgy reagált, ahogy számítottam, tombolt és őrjöngött. Mindent megígért csak, hogy végre szabadulhasson. Én pedig készségesen megadtam neki a hőn áhított szabadságát. Amint eltűnt a szemem elől, előkaptam a telefonomat és üzentem a pár háztömbnyire váró Elijahnak.
„Elindult, egyenesen feléd.” Majd én is elindultam utána. Mire beértem Elijah már akcióba lendült, és a meggyőzőbb, ám kevésbé barátságosabb énjét vette elő, mivel tudta, hogy mással úgyse tudna hatni a lányra.
Én dolgom végeztével kiléptem a képből és bár egy fedél alatt éltem velük, éltem a saját életemet. Csak akkor avatkoztam közbe, ha Elijah megkért rá, vagy magamtól is láttam, hogy kellek.
Elena a körülményekhez képest, egész jól viselte az Elijah féle „Elvonó kúrát”, pár apróbb botlása volt, mint az éjszakai vérlopási kísérlete, amit meghiúsítottam. Ezt leszámítva csak rémálmok gyötörték. Azok viszont nem kímélték, minden éjszaka visszatértek hozzá és addig gyötörték, amíg már Elena félt lehunyni is a szemét. Ekkor döntöttem úgy, hogy mégis csatlakozom a „klubba”.
Itt hibáztam… Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak simán nem nézek oda és hagyom, hogy csak a bátyám bajlódjon vele. Mégis megsajnáltam a lányt. Amikor először megláttam rémálmából riadtan, könnyes szemekkel, remegő tagokkal, olyan volt, mint egy elveszett kiskutya, aki szeretetre és otthonra vágyik. Későn vettem csak észre, hogy a lány iránt érzett sajnálatom, és együttérzésem, átcsapott szeretetbe.
Attól az éjszakától kezdve, szinte mindennap vele voltam. Beszélgettünk, filmeket néztünk, segítettem neki kontrollálni a vérszomját. Elijah örült, hogy a lánnyal együtt én is fejlődésnek indultam, és kezdtem újra érző lénnyé válni.
Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok egészen családias lett a kapcsolatunk. Elijah olyan volt, mint egy szigorú, de szerető apa, mi pedig a vásott gyerekek, akik borsot törnek az orra alá. Aztán bekövetkezett, amire senki se számított. Damon Salvatore… Megjelenése felforgatta az addigi nyugalmas életünket. Elenának tudomásul kellett vennie, hogy ő maga
volt, aki végül is a vesztét okozta, bár ennek akkor még nem volt tudatában. Ahogy én se. Elijah a történetnek ebbe a részébe nem avatott be. Tudtam, hogy mi történik Elenával, de a miértjét nem tudtam, se azt, hogy Elijah miért nem tett semmit, hogy megakadályozza ezt.
Arra azonban egyikünk se volt felkészülve, hogy a lány ezt megtudva megkísérli eldobni magától az életét. Szerencsére, és Elijahnak köszönhetően ez is egy meghiúsult kísérletként lett elkönyvelve. A testvéremből azonban azt váltotta ki, hogy feladja hőn szeretett és féltett büszkeségét feladva bevallja magának és Elenának, hogy mit érez iránta. Ekkor szembesültem a szörnyű ténnyel, hogy én is szeretem Elena Gilbertet. Egész éjjel vívódtam magammal, hogy mit tegyek, végül az átkozott önzetlenségem a fivérem iránt győzött, és félre álltam az útból. Ezáltal végtelen gyötrelemre és szenvedésre ítélve magamat. Nem érdekelt. Olyan boldogok voltak együtt, keserédes érzés volt így látni őket. Egyszerre volt szép, és fájdalmas. Soha semmit nem irigyeltem a testvéreimtől, egészen mostanáig…

Aztán mégis betelt a pohár és nem bírtam tovább. Szó nélkül, szinte elmenekültem itthonról, és meg se álltam az első kocsmáig… Ahogy beléptem a helyiségbe, megfagyott a levegő és minden szem rám tapadt. Nem törődtem velük, kikértem magamnak egy üveg jó erős whiskyt és inni kezdtem. Szép lassan kiittam mindenéből a tulajt, aki bár nem önszántából, de készségesen kiszolgált és a kedvemért egészen reggelig nyitva tartotta a helyet, ami általában hajnal négy körül azért bezárt. Amikor már nem volt mit inni, egy hanyag mozdulattal átvetettem vállamon a kabátomat és bár már nem emlékszem, hogyan, és milyen úton, de hazajöttem.
Elijah amint meglátott elszörnyedt és már magában elképzelte, ahogy kiirtottam egy fél falura való embert és vadul tivornyázok. Szinte azonnal elindult, hogy feltakarítsa utánam, a semmit, bár ő ezt nem tudta. A töménytelen alkoholtól zsibbadt voltam és kába, így csak halványan érzékeltem az engem körülvevő világot. Elena áldott jó szíve ezúttal is megmutatkozott, karon fogott és felcibált a szobámba, amit bár nem akadálytalanul, de végül elértünk. Nem emlékeztem pontosan, hogy is kerültem az ágyra és rám a lány, mégis úgy éreztem, mintha valóra vált volna, egy rég dédelgetett álmom.
A következő emlékem, hogy Elena az ágyam szélén ült és azt kérdezgeti tőlem, „miért?”Ha tudná miért ittam le magam… Mélyen belenéztem gyönyörű barna szemeibe, és hagytam, hogy tekintetem mindent eláruljon rólam, majd megnyugtatásképp elmondtam neki, hogy nem áll szándékomban közé és a bátyám közé állni.
Ez után lehunytam a szemem és vártam, hogy értem jöjjön az álom. Még halottam, ahogy Elena elhagyja a szobámat, és elindul a folyosón, majd megszűnt körülöttem a világ és mély álomba merültem.

Gondolataim közepette fel se tűnt, hogy megérkeztem a konyhába, bár már fogalmam se volt, miért is indultam el, majd hogy ne érezzem magamat még ennél is rosszabbul, kivettem a hűtőből egy tasak vért és egy hajtásra kiittam a tartalmát. Józanul végig gondoltam az egész esetet és rájöttem, hogy hatalmas nagy ökör voltam, amikor felfedtem érzéseimet Elena előtt. Hisz ő annyira törékeny és érzékeny, még így vámpírként is, nem is beszélve arról, hogy már egyszer belekerült egy hasonló helyzetbe. Egy utolsó szemét dögnek tartottam magam, mégis a szívem mélyén örültem, hogy nem kell többé titkolóznom, bár Elijah reakciójától tartottam. Biztos voltam benne, hogy csak idő kérdése, hogy mindent megtudjon, ha nem jött rá már korábban. A konyhapultra könyököltem, arcomat a tenyerembe fektettem és halkan ismételgettem magamnak az egyetlen a kérdést, ami kitöltötte a fejemet, egészen azóta, hogy kijózanodtam. Mihez kezdjek ezután?

Sajnos csak egyetlen kézenfekvő megoldást találtam megfelelőnek, ami bár egy szörnyen önző és gyáva tett lenne, mégis az egyetlen ésszerű megoldást jelentené a helyzetre.
A szökés…
Felrohantam a szobámba és egy gyorsan összeszedtem párat a legszükségesebb a dolgaim közül. Leültem az íróasztalhoz, elővettem egy tollat és írni kezdtem. Húsz perc elteltével kész volt, mindkét levél, az egyik Elanának, a másik pedig Elijahnak címezve.

A két levelet az asztalomon hagytam, vállamra dobtam a táskámat és elindultam a kijárat felé. Feltett szándékom volt vissza se nézni, csak szépen, csendben elmenni. Mégse tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza egy pillanatra, amikor kiléptem az ajtón. Újra felidéztem magamban az itt töltött napok emlékét, szememből kigördült egy könnycsepp, egy pillalantra elbizonytalanodtam, és majdnem visszafordultam. A következő pillanatban azonban szúrást éreztem a nyakamon elsötétült körülöttem a világ, és elterültem az udvaron, akár egy élettelen rongybaba. Tompán érzékeltem, hogy valaki erősen megragad, elkezd húznia füvön, végül betesz egy autó hátuljába, rám zárja az ajtót és elindul. Gyanítottam, hogy vasfűvel ártalmatlanított valaki, ám mihelyst fontolóra vehettem volna ki lehetett az, szervezetem feladta a küzdelmet a méreggel és elájultam…





„Drága Elena!
Kérlek, ne magadat okold, azért ami történt. Az én hibám és gyengeségem miatt kellett ezt tennem. Bár megfogadtam magamnak, hogy nem tudod meg talán soha, mit is érzek irántad valójában, megtudtad. Nem akarok a boldogságod útjába állni, de egyelőre nem tudom elviselni a tudatot, hogy ezt Elijah mellett találtad meg.
Ígérem, visszatérek, amint tudok. Addig is vigyázz magadra és a testvéremre.
Szeretettel,
Kol”


„Elijah!
Remélem, egyszer megbocsátod, hogy ilyen gyáva módon megfutamodtam, és búcsú nélkül mentem el, de nem volt tovább maradásom. Gondolom te is tudod, miért. Megértem, ha neheztelsz ezért rám, mégis remélem, ha mire visszatérek, enyhül haragod irántam.
Kérlek vigyázz Elenára, helyettem is, és persze magadra is.
Szeretettel,
Öcséd” 

19. rész >>

Damon & Elena - A testvérem őrzője

Korhatár: 18
Figyelmeztetés: Erotikus tartalom
Szemszög: Elena
Leírás: Egy történet arról, hogy én hogyan képzeltem el a negyedik évad hetedik részét, a My Brother's Keepert. Innen ered a cím is, ugyanis a rész címe magyarul annyit tesz: A testvérem őrzője. Tehát, újabb Delena finomság - kötődés és egyéb komplikációk nélkül.


Damon & Elena
A testvérem őrzője

Settle down with me
Cover me up
Cuddle me in

Lie down with me
And hold me in your arms
 

And your heart's against my chest, your lips pressed to my neck
I'm falling for your eyes, but they don't know me yet
And with a feeling I'll forget, I'm in love now
 Ed Sheeran - Kiss Me

A világ szétesni látszott körülöttem: Jeremy meg akart ölni, Stefan éppen gyűlölt, Caroline pedig szimplán azon volt, hogy rávegyen arra, hogy tovább tagadjam az érzéseimet. Egyszóval, imádtam a mai napot. Mondanom sem kell, nem győztem elrejteni a könnyeket, amiket akkor ejtettem, miután kénytelen voltam elhagyni az otthonomat. De nem élhetek éjjel-nappal fenyegetésben. Nekem is, és Jeremy-nek is jobb lesz így.
Mégis, visszavágytam azokba az időkbe, amikor még sejtelmem sem volt az engem körülvevő természetfeletti világról, amikor nem voltam több, mint Elena Gilbert, egy egyszerű iskoláslány. Azonban volt valaki, aki mindennek ellenére azt éreztette velem, hogy a létezésemnek igenis van értelme, hogy én több vagyok, mint egy elfuserált hasonmás, aki elvesztette a családját.
Ezt éreztem akkor is, amikor megláttam az arcát belépve a Salvatore - házba. Ahogy a tekintetünk találkozott, azt vettem észre, hogy az idő megáll, és csak mi vagyunk. A köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt, és ezt Stefan is érezte, aki csöndben figyelt minket a nappali másik végéből.
- Azt hiszem, én valahol máshol töltöm az éjszakát - dörmögte. Fájdalmas, sőt, goromba hangja zökkentett ki az álmodozásomból, és csodálkozva néztem, ahogy elmegy mellettem és bevágja maga mögött az ajtót.
- Ne is törődj vele - legyintett Damon. - Nincs ki minden kereke a megszállott gyógyír-keresés miatt.
Megengedtem magamnak egy mosolyt, és hagytam, hogy Damon elvegye az egyik táskámat.
- Tudom, hogy hagynom kellett volna választanod egy szobát, de úgy gondoltam, hogy tudom, melyik lenne a legjobb számodra. Akarod, hogy megmutassam?
Damon bátorítóan elmosolyodott, mire én azonnal bólintottam. Az idősebbik Salvatore felvezetett egy lépcsőn, és megállt a folyosó végén, a saját szobája mellett.
- Ez az - mondta, majd kinyitotta a szoba ajtaját, és udvariasan előre engedett. Belépve elámultam a szoba nagyságán, az ablakok méretén, és a beszűrődő fény mennyiségén, ami nem volt jellemző a Salvatore-házra.
- Tetszik? - érdeklődött Damon mosolyogva, mire én lelkesen bólintottam.
- Tökéletes.
- Valahogy éreztem, hogy tetszeni fog. Most magadra hagylak, pakolj ki nyugodtan; viszont ha kellek, itt leszek melletted, úgyhogy csak szólj.
Hangtalanul bólintottam, figyelve, ahogy becsukódik Damon mögött az ajtó. Csendben kipakoltam a táskákat és a helyükre tettem azt a kevés holmit, amit magammal hoztam. Amikor már majdnem készen voltam, a kezembe akadt egy fénykép, ami nem sokkal a szüleim halála előtt készült, és nem mellesleg az utolsó fotó volt rólunk egy családként. Ahogy néztem a képet, hirtelen rám zúdult mindaz a szomorúság, bánat és fájdalom, amit eddig olyan jól palástoltam a külvilág kíváncsi szeme elöl. De már nem bírtam tovább cipelni az elmúlt időszak terheit. Lerogytam az ágyra, és csak zokogtam, másra sem vágyva, mint hogy végre jól kisírjam magam, megszabadulva a bennem felgyülemlett feszültségtől és kilátástalanságtól.
Alig telt el pár perc, amikor egy erőteljes kopogás hallatszott az ajtón, de nem voltam képes válaszolni rá, ebben az állapotban nem akartam, hogy bárki is meglásson. Damon azonban nem várta meg, hogy beinvitáljam, hanem szó szerint beviharozott a szobába és magához ölelt engem, gyengéden simogatva a hajamat.
- Nincs semmi baj - suttogta lágyan, erős karjaiba zárva a testem. - Sírd ki magad nyugodtan, nem látja senki.
A jelenléte megnyugtatott, így lassan kezdtem lecsillapodni. A fejemet a mellkasának döntöttem és lehunytam a szemem, élvezve, hogy ennyire közel tudhatom magamhoz. Keze tovább simogatta a hajamat, ami leírhatatlanul jólesett, olyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak soha nem lenne vége. A karjai között olyan volt, mintha biztonságra, otthonra leltem volna; végre úgy éreztem, hogy nem fenyeget se veszély, se tragédiák és veszteségek sora, se fájdalom, se szenvedés, se halál...csak a belőle áradó, furcsa nyugalom, és az a végtelen szeretet, amit felém sugárzott. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy Damon jelenléte nyugtató, vagy hogy képes egyáltalán szeretetet sugározni. Igazság szerint nem volt az, mert ezek csak akkor volta igazak rá, amikor velem volt. Soha, senkivel nem viselkedett úgy, mint velem, és senkinek nem volt hajlandó megmutatni az emberi, sebezhető oldalát, amely olyan gyönyörű és szerethető volt benne. Akárhányszor vele voltam, mindig azt éreztette velem, hogy számára nincs fontosabb ember a világon. Úgy szeretett, mint senki más és mégis, ő volt az, akinek a világon legtöbbször tört össze a szíve. Már nagyon régen nem vontam kétségbe az irántam érzett, hihetetlenül erős szerelmét, és tudtam, hogy az, aki ilyen odaadóan képes szeretni, valaki olyat érdemel, aki önzetlenül képes viszontszeretni őt. Én tehát soha nem voltam érdemes Damon Salvatore szerelmére, és ő ennek ellenére sem adta fel a benne lobogó tüzet.
- Minden rendben lesz, hidd el - ígérte halkan, majd némi tétovázás után egy puszit nyomott a homlokomra. Észre sem vettem, hogy felszáradtak a könnyeim, ahogy azt sem, hogy tulajdonképpen rajta fekszem Damon mellkasán. Ő hátradőlt az ágyon, és úgy ölelt magához, én pedig befészkeltem magam a karjai közé. Titokban azt kívántam, bárcsak örökké tartana a pillanat és nekem soha nem kéne elengednem őt többé. Holott tudtam, hogy igazából csak egy szavamba kerülne, hogy tényleg így legyen. És igen, akartam is, teljes szívemből, de nem még mindig nem voltam benne biztos, hogy valóban szerelem -e az a felemésztő érzés, amit iránta érzek.
Damon azonban, mint mindig, megpróbált úriember módjára viselkedni és óvatosan eltolt magától. Borzasztóan rossz volt kiszakadni az öleléséből, bár valahogy éreztem rajta, hogy a teste megfeszül. Olyan volt, mintha saját magával küzdene, éppen ezért növelte meg a köztünk lévő távolságot.
- Azt hiszem, most megyek - szólalt meg végül. - Most már nincs rám szükséged. - Azzal felállt és becsukta maga mögött az ajtót. De én nem akartam, hogy itt hagyjon, ezért némi hezitálás után felpattantam és utána mentem. A nappaliban értem utol.
- Damon, várj! - kiáltottam utána. Rögtön hátrafordult, halványan mosolyogva.
- Mi az? - kérdezte kedvesen, miközben töltött magának egy pohár whisky-t.
- Miért mentél el? - szegeztem neki a kérdést, mire arckifejezése rögtön megváltozott, és hirtelen olyan szomorúság és gyötrelem futott át rajta, hogy majdnem megszakadt a szívem.
- Ne kezdd, Elena, kérlek...
- De mit?
- Te is tudod - sóhajtott. - Te is tudod, hogy mennyire fáj...hogy mennyire rossz átölelni téged úgy, hogy tudom, hogy sosem lehetsz az enyém - vallotta be, a kandalló felé fordulva. Egykedvűen bámulta a vidáman pattogó, vörösen lobogó tüzet, de a szemében lévő fájdalom csak nem akart eltűnni.
- Ó, Damon...Kérlek, ne csináld ezt. Annyi minden összejött most, hogy nem hiszem, hogy képes lennék még kezelni azt a tudatot is, hogy megint fájdalmat okoztam neked.
Erre megfordult, és az arca látszólag megenyhült.
- Ne haragudj - válaszolta csendesen. - Nem akartalak letámadni a problémáimmal, hiszen tudom, mennyi bajod van.
Tagadólag ráztam a fejem, hiszen nem volt igaza. Borzalmasan éreztem magam a viselkedésem miatt, hiszen tudtam, hogy mennyire szeret, én mégis kihasználtam, sőt, lebecsültem az érzéseit irántam.
- Sajnálom, hogy ilyen érzéseket keltek benned - folytattam, kicsit közelebb lépve hozzá. - Sajnálom, hogy annyi mindenen kellett keresztülmenned miattam és annyiszor elutasítottalak.
Hirtelen felpillantott, zavartan pislogva rám, majd egy váratlan pillanatban mellém suhant, és alig pár centiméterre állt meg előttem.
- Sajnálod? - visszhangozta. - Ugyan mit sajnálsz?
- Azt a rengeteg fájdalmat, szenvedést és bánatot, amit okozok neked már a puszta jelenlétemmel - viszonoztam, mélyen a szemébe nézve. Kobalt színű szemeiben annyi érzelmet láttam kavarogni: hitetlenséget, kíváncsiságot, zavarodottságot, de haragot még nyomokban se vettem észre.
- Ne sajnáld, Elena - suttogta, kezei közé véve az arcomat. - Mert mindez eltörpül a többi érzés mellett, amit bennem ébresztesz. Soha, senki ezen a világon nem volt képes rábírni arra, hogy ilyen erővel, ilyen hihetetlen odaadással szeressek valakit, mint téged. - Miközben beszélt, óvatosan a mellkasára húzta az egyik kezemet. - Érzed ezt, Elena? Amióta élek, nem dobogott még olyan hevesen a szívem, mint amikor veled vagyok. És ha valamiért, hát ezért a szerelemért érdemes harcolni és elviselni minden fájdalmat!
A szemeim megteltek könnyekkel, nem először az este során. De ez most más volt, jóval több, mint egy kamaszlány összeroppanása a ránehezedő terhektől, hanem a felszínre törő, gondosan eltemetett érzelmek elsöprő kinyilatkoztatása, amely minden földi érzésnél erősebb, minden álomnál csodásabb, és minden fájdalomnál elviselhetetlenebb volt. Ezek az érzelmek intenzívebbek voltak minden eddiginél, és ahogy egyszer, robbanásszerűen előtörtek, soha többé nem lehetett őket újra száműzni a szívem mélyére. És ahogy ez a rengeteg erőteljes érzés eggyé összpontosult, nem éreztem mást, mint tagadhatatlanul mély és lángolóan szenvedélyes szerelemet Damon Salvatore iránt. Hihetetlen volt, de mégis olyan csodálatos, mintha nem lenne több puszta vágynál és álomnál.
Bizonyára Damon is észrevette rajtam a változást, mert tekintete gyanakvóbban fürkészte az arcvonásaimat, de ő nem volt az az ember, vagyis vámpír, akit olyan könnyen meg lehetett győzni bármiről is. Többé nem. Ellenben most, hogy végre, olyan hosszú idő után beismertem az iránta érzett, gondosan őrzött és titkolt érzéseket, nem maradt más hátra, mint neki is megmondani. Csakhogy fogalmam sem volt, ezt mégis hogyan közöljem vele. Hál' Istennek végül támadt egy használható ötletem.
- Tudod, - kezdtem - nagyon szerettem volna ma táncolni veled...mint egy éve.
Szinte látni véltem, ahogy felcsillannak a szemei, ahogy említettem a közös emléket.
- Hát, még bepótolhatjuk - viszonozta, miközben arcán megjelent az a önbizalommal teli, pimasz félmosoly, amitől mindig elolvadtam. Kinyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam. Lassan a kandalló elé vezetett, majd lassú, kellemes ritmusban táncolni kezdtünk, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Nem volt szükségünk zenére, hiszen a szívdobbanásunk üteme tökéletes ritmust adott a tánchoz. Olyan őrjítően közel volt hozzám, hogy az iránta érzett vágy újult erővel söpört át rajtam, de láttam rajta, hogy ismét vívódik. Ajkaink nagyon közel voltak egymáshoz, éppen csak egy kis előrehajlásra lett volna szükség...
- Elena - suttogta erőtlenül, hangjában érezhető volt a tehetetlenség. - Ha ezt most nem hagyjuk abba, félek, nem leszek képes megállni. Ha pedig egyszer átélhetem azt, amire vágyom...többé nem leszek képes elengedni téged.
- De mi van, akkor, ha én nem akarom, hogy megállj? - tettem fel a költői kérdést, egyik kezemmel magam felé húzva a nyakát. Éreztem rajta, hogy ideges.
- Akkor ez jön - szólt végül halkan, áthidalva az ajkaink közt lévő minimális távolságot, hogy azok egy meglepően gyengéd, mégis álomszerűen érzelemdús csókban egyesüljenek. Nyelve hamar utat talált a számba és boldogan engedtem át neki az irányítást, hagyva, hogy tökéletesen magával ragadjon minden egyes érintésével. Amikor pedig a levegő hiánya miatt kénytelen voltam elszakadni tőle, máris éreztem közelségének hiányát. Csak néztünk egymás szemébe, pislogás nélkül, és úgy éreztem, hogy elmerülök szemének végtelen, kék tengerében. Olyannyira, hogy meg se hallottam, hogy szól hozzám.
- Mi volt ez, Elena? - Kérdésére azonban nem kapott választ, annyira rá voltam fókuszálva a rabul ejtő tekintetére.
- Elena? - ismételte zavarodottan.
- Istenem, úgy szeretlek - csúszott ki a számon. De akár véletlen volt, akár nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy végre kimondtam. Damon megérdemelte az igazságot. Egy nagyon hosszú percig úgy tűnt, nem szól semmit, annyira ledöbbent. A szemében annyi hitetlenséget láttam, hogy korábban nem gondoltam volna, hogy ilyen mennyiségben létezik egyáltalán a világon.
- Mit mondtál? - tudakolta, miután nagyjából felfogta a hallottakat.
- Azt, hogy szeretlek - ismételtem, ezúttal jóval magabiztosabban. Ekkor hirtelen elengedte a kezem és elfordult tőlem. Láttam, hogy mennyire megérintette a vallomásom, de fogalmam sem volt, mit érez ezzel kapcsolatban. Muszáj volt látnom az arcát, és megtudni, milyen érzések kavarognak benne.
- Damon... - suttogtam, óvatosan visszafordítva őt a jobb karjánál fogva. Ahogy rápillantottam, észrevettem a könnycseppet a szemében, hiába hajtotta is le a fejét. - Mi a baj?
- Hogy mi a baj? - viszonozta, megszorítva mindkét kezemet. - Éppen ez az! Nincs semmi baj...csak nem bírom elhinni....egyszerűen elsöpör, rám zúdul, fogva tart. Képzeld el, hogy a legeslegszebb álmod, amelynek a bekövetkezése még a lehetetlennél is távolibbnak tűnt, egyszer csak ajándékként az öledbe hullik. Hát ezt érzem én most, a legerősebb vámpír érzéssel. Fogalmad sincs, mit művelsz velem, Elena! - mondta, majd egy szempillantás alatt hevesen, sőt, szinte vadul magához rántott és újból megcsókolt, ezúttal sokkal szenvedélyesebben, mint az előbb. Ez a csók most másról szólt: a szükségről, a vágyról és beteljesült álmokról, de ez semmivel sem volt rosszabb, mint az előző.
- Mondd még egyszer - kérte, továbbra is lehunyva tartva a szemét, én pedig boldogan megtettem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek - válaszolta. Tekintetéből olyan mennyiségű szerelem és szeretet sugárzott, hogy azt leírni is lehetetlen. Kicsit közelebb hajolt, pont annyira, hogy a homlokunk összeérjen. Bőrének érintése továbbra is remegésre késztetett, amelyet közelsége csak felerősített.
- Most mi következik? - érdeklődött, egyik kezével gyengéden végigsimítva az arcomat.
- Ez jön - visszhangoztam korábbi szavait, és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam. Lágyabb volt, mint az előző, mégis tele volt az eddig elfojtott, újfajta szenvedéllyel, ami olyan vágyat keltett bennem, amilyet soha nem éreztem eddig. Őt csókolni finomabb volt minden édességnél és magával ragadóbb minden földi érzésnél. Olyan volt, mint a legkeményebb drog: ha egyszer elkezdi valaki, soha többé nem tud és nem is akar leállni vele többé. Úgy éreztem, hogy ezentúl másra sem vágyom, mint az ő csókjaira, az ő érintésére, az ő közelségére, amelyek ezerszer többet mondtak minden szónál.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor kezeink kölcsönösen egymás testére vándoroltak, elkezdve megszabadítani a másikat különböző ruhadaraboktól. Amikor sikeresen lehúztam róla a pólót és a nadrágot is, ő hirtelen megemelt, pont annyira, hogy lábaimat könnyedén a dereka köré kulcsolhassam.
- Mi lenne, ha ezt fönt folytatnák? - duruzsolta fülembe, majd gyorsan visszatért az ajkaimhoz és ott folytatta, ahol abbahagyta. Szavak híján egy sóhajtással jeleztem beleegyezésem, mire ő egy szempillantás alatt felsuhant a szobájába, anélkül, hogy egy milliméterrel is megnövelte volna a köztünk lévő távolságot. Éreztem, hogy letett az ágya közepére,  miközben egyik kezével kicsatolta a melltartómat és eldobta valahová jó messzire. Rajta már nem volt más, csak egy alsónadrág, de pár másodperc múlva már darabokra szaggatva téptem le róla, míg ő az én maradék ruhámmal foglalkozott. Annyira akartam, hogy az már elviselhetetlen volt. A vágy ellepett és nem hagyott nyugodni.
- Elena - kezdte Damon, hosszú idő után elszakítva magát tőlem. Sejtettem, mit akar mondani, így belé is fojtottam azzal, hogy a szájára helyeztem a mutató ujjamat.
- Igen, akarom ezt. Csak téged akarlak, most azonnal. - Úgy látszott, sikerült meggyőznöm, ugyanis arcán egy óriási mosoly terült szét, ahogy ismét közelebb hajolt hozzám, hogy apró csókokkal halmozza el a nyakam, majd a testem összes további pontját. Fenomenális érzés volt.
- Damon...kérlek - nyögtem, szinte könyörögve, remélve, hogy nem hosszabbítja még tovább ezt az édes szenvedést, amiben részesített. Látni véltem, ahogy elégedetten elmosolyodik, de végül mégis engedett a leküzdhetetlen vágynak, ami minden bizonnyal őt is emésztette. Ismét megcsókolt, olyan édesen, hogy éreztem, menten elolvadok a karjai között.
- Szeretlek - suttogta lágyan, miközben összekulcsolta kezeinket közvetlenül a fejem fölött. Soha nem csengett még szó ilyen gyönyörűen, mint az, ami az előbb elhagyta az ajkát.
- Én is szeretlek - feleltem, egy pillanatra sem véve le róla a szemem, miközben lassan, gyengéden belém hatolt.
- Damon - sóhajtottam, mikor elkezdett mozogni bennem. A tekintete csordultig volt érzelemmel és szeretettel, és ez még gyönyörűbbé tette őt, holott azt hittem, az már lehetetlen. Kicsit felgyorsította a mozgását, ahogy a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, de még így is megmaradt az a gyengéd, ugyanakkor szenvedélyes érzés, amit bennem ébresztett. Ekkor elengedte a kezeimet, és átfonta karjaival a testemet, még közelebb húzva magához. Úgy tartott, mintha a világ legtörékenyebb tárgya vagy egy múló álom lennék. Ezen azonban nem lepődtem meg többé, hiszen tudtam, hogy számára nem létezik semmi nálam értékesebb a világon. Gyorsan a nyaka köré fontam a karjaimat, égető vágyat érezve, hogy még közelebb tudhassam őt magamhoz. Bőrének forró tüze, ami lángolt a benne égő szenvedélytől, újabb és újabb bizsergést keltett bennem, ami már szinte elviselhetetlenné tette az iránta érzett, leküzdhetetlen vágyamat.
Egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos ponthoz, ahonnan már nem volt visszaút, és láttam, hogy ő is hasonlóan érez. Nem kellett hozzá sok idő, hogy egy utolsó döféssel elérjem a paradicsomot, ahová ő is követett pár másodperccel később. Örültem, hogy nem volt rajtunk kívül senki a házban, ugyanis elég kínos lett volna, ha bárki meghallja, ahogy Damon nevét sikoltom az extázistól túlfűtött, magas hangerővel. Lehunytam a szemem, ahogy a határtalan élvezet hullámai végigsöpörtek a testemen. Még soha életemben nem éreztem ehhez hasonló gyönyört, és ezt csakis neki köszönhetem.
Ahogy lassan visszatértünk földre, Damon óvatosan felemelte a fejét, amit eddig a mellkasomon nyugtatott és legördült rólam, de rögtön ki is tárta a karját, felajánlva ölelése melegét. Egy pillanatig sem tétováztam, hanem olyan szorosan hozzábújtam, amennyire csak tudtam, összekulcsolva a lábainkat. Belélegeztem közelségének részegítő mámorát, amely tovább növelte újdonsült elégedettségemet.
- Ez...leírhatatlan volt - szólaltam meg végül, felnyitva a szemem, kíváncsian fürkészve az arcát. Még sosem láttam ilyennek: az arca nyugodt volt és sima, a szeme szinte szikrázott, míg az ajkán egy halvány, mégis ismeretlen, ugyanakkor őszinte mosoly táncolt. Aztán rájöttem, miért nem mutatta meg eddig ezt arcát: mert még soha életben nem láttam boldognak. A tudat, hogy én tettem boldoggá, engem is megtöltött a földöntúli boldogság azon érzésével, ami kétségkívül az ő testét is átjárta.
- A leírhatatlan még közelében sincs a valóságnak - jegyezte meg, szélesebbre húzva az arcán lévő gyönyörű mosolyt.
- És ez csak a kezdet - feleltem, összekulcsolva ujjainkat. - Gondolj bele, milyen lesz ezt egy egész örökkévalóságon keresztül átélni!
- Alig várom minden egyes napját - sóhajtott, egy gyengéd csókot lehelve a számra, ami még mindig duzzadt volt végtelennek tetsző csókjaitól.
Éreztem, hogy a szemhéjaim egyre súlyosabbá válnak, akárcsak az övéi, én pedig engedtem az édes álom ellenállhatatlan csábításának, és ahogy elaludtam, tudtam, hogy végre megtaláltam a másik felemet, a végzetemet, megtaláltam az igazi boldogságot.

So kiss me like you wanna be loved
You wanna be loved
You wanna be loved
This feels like falling in love
Falling in love
We're falling in love

Hát, ennyi lett volna ez a kis egyrészes! Igazság szerint már november óta nem hagyott nyugodni ez a gondolat, de csak most volt időm arra, hogy szavakba is öntsem, én hogyan képzeltem el azt a bizonyos hetedik részt. Remélem, tetszett, és ha a sorozatban jelenleg nem is, de itt azért sikerült egy kis Delena-romantikát csempészni a mindennapokba :)
Esetleges megjegyzéseknek, észrevételeknek, véleményeknek továbbra is örülök. 

2x05 Bal kéz, gyűrűs ujj

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Gyilkosság
Megjegyzés: Közkívánatra hamarabb hoztam a részt, remélem, örültök neki! Ahogy ígértem, kiderül, döntésre jut -e Elena Damon kérdését illetően. Lentebb minden titokra fény derül!

- Elena Gilbert, hozzám jössz feleségül?
 Elena egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett, annyira meglepte az előtte térdelő Damon kérdése. Hirtelen azt sem tudta, mit feleljen első megrökönyödésében. Egyáltalán nem számított erre a gesztusra, sőt, soha eszébe sem jutott az, hogy Damon egyszer majd megkéri a kezét. Ez az egész annyira szürreális volt, mintha egy álom kellős közepére csöppent volna. Azonban ez nagyon is a valóság volt. Damon továbbra is ott térdelt előtte, a gyűrűvel a kezében, reménykedve várva azt a bizonyos igent, ami csak nem akart Elena szájára jönni.
- Úristen. - Ennyit sikerült végül nagy nehezen kinyögnie. Még mindig kereste a szavakat és igyekezett felfogni mindazt, amit az elmúlt két percben átélt.
- Igen, sejtettem, hogy meg fogsz lepődni - válaszolta Damon, kissé idegesen. - Nem is várom el, hogy rögtön válaszolj. Elvégre van egy egész örökkévalóságunk, nem? - A fiú elkezdett össze-vissza beszélni izgalmában. - Nyugodtan várj, gondolkodj, amennyit csak akarsz. Meg hát, nyilván nem vártad, hogy valaha felteszem ezt a kérdést, igaz? Igazából én sem gondoltam magamról, de te valahogy olyan dolgokra késztetsz, amilyeneket álmodni se nagyon mertem volna. Ezt persze pozitív értelemben, nyilvánvalóan...De, mint mondtam, nyugodtan gondolkozz rajta, egy napot, egy hetet, egy évet; akármennyit is, én... - Elena ekkor félbeszakította, gyengéden szerelme ajkára téve a mutatóujját.
- Befejeznéd végre, hogy igent mondhassak?
- Micsoda? - értetlenkedett Damon.
- Azt mondtam, hogy IGEN. Igen, hozzád megyek! - ismételte Elena, ahogy egy vigyor jelent meg az arcán. Damon kezdte fölfogni a választ, és így az idegesség helyét átvette a felhőtlen öröm és boldogság.
- Komolyan?
- Teljesen komolyan.
A fiú nem tétovázott többet, hanem Elena bal kezéért nyúlt, hogy ujjára húzza a gyűrűt.
- Megengedi, kisasszony? - Elena mosolyogva bólintott, és kinyújtotta a karját; Damon pedig óvatosan ráhúzta az ékszert, majd gyengéden megcsókolta a lány kezét. Még soha életében nem érezte magát ilyen boldognak, és ez a tudat fenomenális volt. Egyszerűen nem bírta elhinni, hogy igenlő választ kapott. Lassan föltérdelt, továbbra sem engedve el a lány kezét, s tekintetét. Már ahogy egymásra néztek, az a pillantás is csordultig volt a szerelemnek avval a fajtájával, amely oly ritka volt, és ami az ő kapcsolatukat jellemezte már az elejétől fogva.

- Igen? - kérdezte végül Damon.
- Igen - bólintott Elena. Majd lassan, ünnepélyesen közelebb hajoltak egymáshoz, és megcsókolták egymást, emlékeikbe vésve a pillanat mámorát. A csók egyike volt azoknak az édes, soha véget nem érő, gyengéd, álomszerű csókoknak, amelyeket az örök szerelmekről szóló filmekben szoktak mutogatni. A különbség mindössze annyi volt, hogy míg a filmekben mindez megjátszott és kitalált volt, addig ők nagyon is valódiak voltak. Ajkaik és nyelveik tökéletesen szinkronban mozogtak együtt, mintha valami láthatatlan erő vezénylete volna őket a ritmusra. A Damonből áradó szeretet kellemesen bizsergető érzéseket keltett Elena testében, ami a gerincén végigfutó elektromosságban és szívének egyre hevesebb dobogásában nyilvánult meg. Kezdte úgy érezni, hogy elolvad a fiú karjaiban. Nyelveik egyre bonyolultabb, egyre szövevényesebb táncban kapcsolódtak össze, kíváncsian kóstolgatva a másikat. Elena karjait Damon nyaka köré fonta, a lehetetlennél is összébb préselve testüket, amelyek fokozatosan kezdtek egyre inkább lángra lobbani. A bennük lobogó szenvedély éltette tovább a csókot, mely nem akart megszűnni; olyan volt, mint egy örökké tartó, lassú, ám mégis gyönyörű melódia, melyet a természet komponált. Damon kezei lágyan simogatták Elena derekát, s már a puszta érintése is olyan vágyat ébresztett a lányban, amilyenre soha senki nem volt képes azelőtt.
Talán ha akkor nem szakítja őket félbe valaki, lehet, hogy még mindig ott állnának, egymásba olvadva, mint egy kirakós két darabja, amelyet földi erő nem képes szétválasztani, hiszen a világ legerősebb ragasztója kötötte össze őket: a szerelem.
De mint minden gyönyörű pillanatnak, így ennek is véget kellet vessen valami. Jelen esetben Caroline belépője, ami enyhén szólva hangosra sikeredett.
- Jézus Krisztus - nyögte a szőke lány. - Ti egy vagytok azok közül!
Damon és Elena úgy érezte, hogy szétdurrantották a kis buborékukat, melynek segítségével kizárták a külvilágot. Egyszerűen nem bírtak elválni egymástól, így hát erővel kellett kényszeríteni magukat, hogy mégis megtegyék. Még úgy is, hogy megszakították a csókot, arcuk pár milliméterre volt egymástól, s egyikük sem akarta felnyitni a szemét és felébredni abból a varázslatos, édes álomból, amelyben az elmúlt néhány percet töltötték. Végül csak felnyitották a szemeiket, de akkor is csak egymást akarták látni. Mindkettejük tekintetében ott volt a végtelennek tetsző szerelem mellet egy újfajta hitetlenség is, hiszen soha ennyire intenzíven nem érezték egymást, mint abban a pillanatban.
- Hé - köszörülte meg a torkát Caroline. - Ideje tudomásul venni a külvilágról.
- De ha egyszer nem akarunk - motyogta Damon, le sem véve a szemét Elenáról.
Eközben a lány keze a fiú arcára tévedt, és gyengéden végigsimította azt.
- Oké, föld hívja a turbékoló párocskát!
Elena nagy nehezen elszakította tekintetét Damonről és barátnője felé fordult.
- Jé, szia Caroline! Mi csak...
- Nem, nem kell magyarázni - szakította félbe Caroline. - Esküszöm, rólatok mintázzák azokat a romantikus hollywoodi filmeket.
- Mi nem egy nyálas film szereplői vagyunk, Barbie - horkant fel Damon, mire Caroline csak a szemét forgatta.
- Sajnálom, hogy megzavartalak benneteket...
- ...hát sajnálhatod is - vágott közbe Damon.
- ...de ha nem vettétek észre, itt egy buli készülődik - folytatta Care, elengedve a füle mellett Damon megjegyzését. - Én pedig kötelességemnek érzem, hogy ez tökéletesen süljön el, így ti ketten semmi esetre sem fogtok külön kétszemélyes partit rendezni valamelyik hálószobában. És igen, Damon, nem nyitok vitát erről.
A két szerelmes felsóhajtott, még szorosabban összekulcsolva kezeiket. Végül Elena felsóhajtott és láthatóan beadta a derekát.
- Jól van. Mit csináljunk?
- Hát te velem jössz és kicsit feldobjuk a szerelésedet - Caroline vetett egy pillantást Elena egyszerű, mégis csinos fekete ruhájára. - Damon, te pedig jobban tennéd, ha elpakolnád azokat az antik vázákat, mert ha maradnak, nem végzik egy darabban a nap végére.
Damon vetett rá egy gyilkos pillantást, majd ismét Elena felé fordult és ezt suttogta a fülébe:
- Ha elég gyorsak vagyunk, még elmenekülhetünk.
- Kár, hogy ezt hallottam - jegyezte meg Caroline, miközben megragadta barátnője karját és a lépcső felé kezdte vonszolni. Elena sajnálkozóan nézett Damonre, majd követte Caroline-t.
- Oké, ez mi volt? - szegezte neki a kérdést Care, amint magukra zárta az egyik használaton kívül lévő szoba ajtaját.
- Mi? - értetlenkedett Elena egy ártatlan arckifejezést felöltve.
- Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Őszinte leszek: rengeteg embert láttam már csókolózni, talán többet is a kelleténél, de így soha senkit. És mivel a radarjaim csalhatatlanok, biztosra tudom, hogy ez nem valami spontán dolog volt, nem igaz? - Caroline felvillantott egy mosolyt, ahogy a zavartan pislogó Elenára nézett.
- Nem történt semmi...csak csókolóztunk. Ha jól tudom, két ember, aki történetesen szeretik egymást, gyakran csinálják.
- Ezt nem adod be nekem - forgatta a szemét a szőke. - Gyerünk Elena, te is tudod, hogy lehetetlen előlem bármit is eltitkolni.
- De ha egyszer nincs mit!
Caroline már éppen feltette volna a következő vallató kérdést, amikor tekintete véletlenül Elena bal kezére siklott, ami a csípőjén pihent.
- Te jó ég, Elena, mi az a gyűrű az ujjadon? - tudakolta, szinte hisztérikus kíváncsisággal a hangjában. Elena abban a pillanatban a háta mögé rejtette a kezét, eltakarva az élszert.
- Semmi, csak egy gyűrű... - hadarta idegesen, bár tudta, hogy valószínűleg lebukott.
- Mutasd! - utasította Caroline, megragadva Elena balját. Abban a pillanatban, hogy meglátta az ezüst gyémánt gyűrűt, tudta, mit rejtegetett Elena. - ELENA GILBERT, DAMON MEGKÉRTE A KEZED? - Care olyan felfokozott volt, mintha vele történt volna mindez.
- Hát izé...Na jó, igen, most boldog vagy? - bökte ki végül Elena.
- Megkérdezte, hogy leszel -e a felesége? - kiáltotta Caroline. - És mit mondtál? Igent?
- Szerinted? - kérdezett vissza Elena, felmutatva a bal kezét.
- Úristen, Elena, te hozzá fogsz menni!
- Nagyon úgy látszik.
Caroline-nak nem kellett több, hanem fogta magát és vámpírsebességét használva Elena karjaiba vetette magát.
- Úúúúúúúgy örülök! - lelkendezett, a szuszt is kiszorítva barátnőjéből. - Nem mondom, hogy nem vagytok elmebetegek, de attól még tudom, hogy boldog vagy!
- Öhm...Caroline, jelen pillanatban azt tenne boldoggá, ha nem törnéd el a gerincemet - nyögte Elena. Care abban a pillanatban lazított a szorításon, lehetőséget adva Elenának, hogy viszonozza az ölelést.
- Na, mutasd azt a gyűrűt! - utasította Caroline, mire Elena kinyújtotta a bal kezét, hogy a lány szemügyre vehesse az ékszert. - Gyönyörű - sóhajtott fel. - Kíváncsi vagyok, mennyibe kerülhetett Damonnek. Bár ha jobban belegondolok, valószínűleg semennyibe, ahogy őt ismerem.
- Szerintem is nagyon szép - értett egyet Elena. - Jó ízlése van.
- Még eggyel több ok, hogy valami irtó szexi szerelésbe öltöztesselek ma este!
- Miért van az az érzésem, hogy ezt úgysem kerülhetem el?
- Ne már, Elena! - fakadt ki Caroline. - Leérettségiztünk, ezt minimum egy hajnalig tartó, féktelen partival kell megünnepelnünk! Vámpír vagy, élvezd az életet! Különben is, utána annyiszor fekszel le Damonnel, akárhányszor csak akarsz!
- Caroline!
- Most úgy csinálsz, mintha nem pont arra készültetek volna, amikor beléptem. - Elena nem válaszolt, hiszen Caroline-nak szokás szerint igaza volt. - Éppen erről beszélek. Most viszont nincs más választásod, mint tűrni, hogy kínozzalak, hogy aztán a pasid, pardon, vőlegényed nyálcsorgatva bámuljon egész éjjel.
- Legyen! - adta be a derekát Elena, vigyorogva Caroline megjegyzésén. Vőlegény. Tetszett neki a gondolat.

XOXO

- Tudod, Elena, elég hosszú ideig éltem ahhoz, hogy megtapasztaljak olyan dolgokat, érzéseket, mint a fájdalom, a szenvedés, a harag, a gyűlölet, a szomorúság, a bűntudat vagy a halál. De mégis, több, mint másfél évszázadig volt egy olyan érzés, amit hiába kerestem, nem találtam. Valami, amire jobban vágytam, mint bármi másra a világon; valami, ami úgy tűnt, hogy soha nem adatik meg nekem, akármennyire akartam is. Aztán jöttél te, és magaddal hoztad mindazt, amit kerestem. Új értelmet adtál az életemnek, megtanítottál olyan dolgokra, amikről azt hittem, hogy sosem léteztek. Szeretetet hoztál az életembe, Elena, és megváltoztattad az egész világomat. Soha, egyetlen ember nem volt az édesanyámon kívül, aki képes lett volna viszont szeretni, aki akkor is a jót látta és kereste bennem, amikor az olyan mélyen el volt temetve belül. - Stefan idegesen felsóhajtott, ahogy közelebb lépett a ház falához. Vajon mi a francra akart a bátyja kiakadni. Habár borzasztóan idegesítette Damon vallomása, mégis kíváncsi volt, mit is akart kérdezni.

- Azonban te hittél bennem, és ez a hit az, ami erőt adott nekem ahhoz, hogy jobb ember legyek, hogy valaki olyanná váljak, aki méltó a szeretetedre. Ugyanakkor tudtam, hogy soha nem foglak megérdemelni téged, de éppen ezt ösztönzött még jobban arra, hogy küzdjek, és ne adjam fel azt, amit irántad érzek, mert te vagy az, akiért dobog a szívem. És hála neked, százhetven hosszú, fájdalmas, sötét év után rátaláltam a szeretetre. Éppen ezért soha többé nem akarlak elengedni téged. Tudom, önző vagyok, de másra sem vágyom, minthogy egy egész örökkévalóságon keresztül veled lehessek; hogy mindennap elmondhassam, mennyire szeretlek; hogy mindennap azon legyek, hogy egyszer, valamikor a jövőben, elég érdemes legyek arra, hogy szeress. Mert szeretlek, Elena, és szeretni is foglak az életem végéig. - Stefan egyre türelmetlenebbül hallgatta bátyja monológját. Ekkor mozgást vélt hallani belülről, majd érezte, hogy valakinek elakad a lélegzete és egy kifejezetten meglepett sóhajtást hallat.

- Elena Gilbert, hozzám jössz feleségül?

Stefan érezte, hogy egy láthatatlan karó fúrt át a szívét. Damon képes volt megkérni Elena kezét? Egyszerűen nem bírta elhinni. Damon, aki képtelen volt megállapodni, hovatovább szeretni valakit saját magán kívül, meg merte kérni Elena, igen, Elena kezét? Hogy képzelte? Szinte biztos volt benne, hogy Elena kapásból elutasítja majd, sőt, kifejezetten reménykedett benne.
Mindig is tudta, hogy Damon önző volt, na de hogy ennyire? Mármint, négy hónap után csak úgy megkérni egy lány kezét? Semmi logika nem volt benne, színtiszta önzés. Bizonyára ez is egy jól megtervezett támadás ellenem, gondolta Stefan fogcsikorgatva. De Elena nemet fog mondani, mert azért nem ment el teljesen az esze. Elvégre, ha annyira hozzá akarna menni, már régen igennel felelt volna, ehelyett még egy szót sem bírt kipréselni magából, nemhogy egy igent. Stefan már dörzsölte a tenyerét, mikor hallotta, hogy a bátyja idegesen elkezdett össze-vissza hadoválni. Már csak pillanatok kérdése volt, hogy Elena utasítsa.
- Befejeznéd végre, hogy igent mondhassak? - hallotta ekkor Elena hangját. Abban a pillanatban érezte, hogy elsötétül előtte a világ.
- Micsoda? - hallatszott Damon hitetlenkedő hangja.
- Azt mondtam, hogy IGEN. Igen, hozzád megyek! - szólalt meg ismét Elena.
Stefan testét olyan harag és tehetetlen düh töltötte meg, mint létezésének százhatvanhárom éve alatt soha. Legszívesebben bement volna és darabokra szaggatta volna a bátyját, aki aljas módon elrabolta tőle a szerelmét. Hiszen mindenki tudta, hogy Elena és ők összetartoznak, őket egyszerűen és nagyszerűen egymásnak teremtették, csak a lány olyan makacs és önfejű volt, hogy képtelen volt mindezt beismerni. Ez az "állítólagos" nagy szerelem, ami köztük volt, nem lehetett több, mint puszta fellángolás, ami hamar el fog aludni. A vámpír csak is ezzel fog képes lenyugtatni magát, ám ezúttal még ezzel sem sikerült, így hagyta, hogy a harag átvegye az irányítást fölötte és engedett ragadozó ösztöneinek. Nem sokkal messzebb a háztól hangokat hallott. Emberek, gondolta. És az ember nem jelent mást, mint vért: friss, emberi vért. Egy pillanat alatt megtalálta a hangok forrását: egy tizenéves fiú és lány ült a park egyik padján, hangosan veszekedve valamin. Stefan mélyet szippantott a levegőből, és hagyta, hogy a vér bódító illata átjárja a testét. Érezte, hogy fogai átszakítják az ínyét; izmai megfeszültek, ugrásra készen, ő pedig hagyta, hogy a benne élő szörnyeteg irányítsa a cselekvését. A villámnál is gyorsabban rátámadott a padon ülő pár egyik tagjára, a fiúra: elkapta a nyakát és könyörtelenül szívta a vérét. A srác, hiába próbált, nem menekülhetett, csak tehetetlenül kapálózott Stefan karjai között, amelyek bilincsként zárultak a testére. A lány, aki vele volt, sikítozni kezdett rémületében, majd egy pillanatnyi hezitálás után rohanni kezdett, igyekezve minél távolabb kerülni a vámpírtól. Azonban Stefan gyorsabb volt: miután az utolsó cseppet is kiszívta a fiúból, a lány után vetette magát. Aztán hirtelen, mielőtt beleharapott volna, támadt egy sokkal jobb ötlete.
- Itt maradsz, és elfelejted, hogy valaha is láttál engem. Szépen visszamész a barátodhoz majd kihívod a rendőrséget. Amikor ők megkérdezik, ki tette ezt, te majd azt válaszolod majd, hogy egy fekete hajú, kék szemű, középmagas férfi. Megértetted?
Az áldozat gépiesen bólintott és visszaindult az áldozat testéhez, s mikor odaért, Stefan még látni vélte, hogy előveszi a mobilját.
- Na erre lépjél, bátyám - suttogta önelégülten. Gyorsan letörölte az arcán maradt vért és visszaindult a buliba, mintha mi sem történt volna.

XOXO

Egy fél óra múlva Elena és Caroline immár teljes harci díszben vonult le a nappaliba, ahol időközben már javában folyt a parti. Habár legalább száz ember tolongott a házban, Elena rögtön kiszúrta Damont, aki egykedvűen iszogatott egy üveg whisky társaságában.

- Szia - köszöntötte, mikor lehuppant mellé. Damon szeme rögtön felcsillant, amint meglátta őt.

- Azt hittem, már sosem jössz! Bár meg kell mondjam, Barbie-nak meglepően jó ízlése van, ha a szexi öltözködés kerül szóba - tette hozzá, hosszan legeltetve a szemét Elena vérvörös felsőjén, ami nemcsak jó helyen feszült, hanem kifejezetten keveset is takart. - Ellenben piszkosul nehézzé teszi dolgomat.

- Milyen dolgodat?

- Hogy ne legyen ebből villámgyorsan két személyes parti fönn az emeleten - suttogta Damon a lány fülébe.

- Arra még rengeteg időnk van - felelte Elena. - Most viszont igazán fölkérhetnél táncolni.

- Mi az, már választási lehetőséget sem adsz?

- Miért, talán nem akarsz?

- Naná, hogy akarok! - Damon elvigyorodott, majd egy szempillantás alatt berántotta Elenát a táncparkett közepére. - Vagy elfelejtetted, hogy én ebben is tökéletes vagyok?

Elena a szemét forgatta.

- Bizonyítsd be!

- Igenis! - Damon abban a pillanatban megragadta a derekát és ritmusosan mozogni kezdett a zenére.

Már vagy fél órája táncoltak megállás nélkül, fáradhatatlanul, amikor hirtelen a sok pörgős, gyors szám után egy lassú következett. Damon lelassította a mozdulatait, olyan közel húzva magához barátnőjét, hogy egy lélegzetvételnyi távolság nem maradt közöttük. Elena karjait szorosan a nyaka köré kulcsolva, kicsit előrehajolva, hogy homlokaik érintkezhessenek. Nem volt szükség szavakra köztük, hiszen szemeik csillogása mindent elárult.
- Mondtam ma már, hogy szeretlek? - suttogta Elena Damon fülébe.
- Nem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. - Már éppen közelebb hajoltak egymáshoz, hogy ajkaik egy csókban találkozzanak, amikor kivágódott a bejárati ajtó és a seriff lépett be rajta.
- Damon! - kiáltotta Liz, amint megpillantotta. Damon felsóhajtott, ahogy elszakította magát barátnőjétől, hogy a seriffre nézzen.
- Mi az, Liz? Csatlakozol a buliba? - kérdezte, igyekezve túlharsogni a dübörgő zenét és a beszélgető emberek tömegét.
- Attól tartok, nagyon is jól tudod, miért jöttem - válaszolta a seriff hűvösen.
- Mi folyik itt? - kapcsolódott be a beszélgetésbe Elena is, zavartan pillantva barátjára.
- Ezt szeretném én is megtudni. Nos, Liz, beavatnál?
- Úgy hiszem, kint alkalmasabb lenne - javasolta a seriff, majd elindult kifelé. Damon és Elena összenézett, de végül követték őt a hátsó udvarra.
- Szóval, mi történt?
- Damon, ne tettesd a hülyét! Nem sokkal korábban egy lány betelefonált, hogy valaki megtámadta a barátját. A fiút egy vámpír ölte meg; a nyakán egy méretes harapásnyom volt és egyetlen csepp vére sem maradt.
- És nincs valami ötletetek, hogy ki volt? - tudakolta Elena.
- Éppen ez az. Az áldozat barátnője, aki betelefonált, jelen volt a támadásnál, és a következő személyleírást adta a támadóról: egy fekete hajú, kék szemű, középmagas férfi. Mit tudnál hozzáfűzni, Damon?
Damon elkerekedett szemmel meredt a seriffre, akárcsak Elena.
- Elment a józan eszed, Liz? Nem öltem embert már...nem is tudom, mióta! Ráadásul végig itt voltam a házban, rögtön idejöttünk az évzáróról! A francba már, komolyan azt hiszed, hogy én öltem meg?!
- Elena, tudod ezt tanúsítani? - fordult Elenához a seriff.
- Természetesen. Szinte végig velem volt.
- Szinte?
- Egy fél óra volt, amit Caroline-nal töltöttem, de kizártnak tartom, hogy addig elment és megölt valakit! Nem igaz, Damon? - Damon már azon volt, hogy válaszoljon, amikor Stefan lépett ki a hátsó kijáraton.
- Forbes Seriff, mi történt? - kérdezte ártatlan arccal, mire Liz röviden elmondta neki, amit a gyilkosságról megtudott.
- Damon? Ugye nem? Mondd, hogy nem te voltál!
- A jó nagy francokat voltam én! - vágott vissza Damon dühöngve. - Nem vagyok akkora amatőr, hogy ott hagyjak egy hullát az út közepén, ráadásul úgy, hogy életben hagyom a szemtanút!
- Az lehet, de... - kezdte Liz, azonban egy hang félbeszakította:
- Nem ő volt.
Mindenki meglepetésére Rebekah lépett ki a ház ajtaján, kedvesen (vagy inkább gúnyosan?) mosolyogva az előtte állókra. Elenának óriási erőfeszítésbe tellett, hogy ne ugorjon rá, amint meglátta, de érezte, hogy Damon teste is megfeszül mellette.
- Rebekah, te meg mit keresel itt? - sziszegte Stefan, attól tartva, hogy dugába dől a tökéletesen kidolgozott terve.
- Ó, látom hiányoztam - viszonozta az ős.
- Hogy érted, hogy nem Damon volt? - értetlenkedett Liz.
- Úgy, hogy nem ő volt  - felelte Rebekah, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Egész nap figyeltem őket - bökött Elena és Damon felé - és tudom, hogy nem ő tette.
- Miért akarsz hirtelen megvédeni? - vetette oda fogcsikorgatva Damon.
- Egy köszönöm is megtenné. Különben is nem téged védelek, hanem elmondtam az igazat. Tudtommal ez nem bűn, de elnézve ezt az évszázadot, már ebben sem vagyok olyan biztos.
- Ha nem ő volt, akkor ki? - szegezte neki a kérdést a seriff.
- Fogalmam sincs. Attól még, hogy ezer éves vagyok, nem tudok két helyen lenni egyszerre, sajnos - biggyesztette le az ajkát Rebekah.
Elena és Damon váltottak egy jelentőségteljes pillantást.
- Remélem, ez elég bizonyíték, hogy nem én voltam - mondta Damon.
- Én is - így a seriff. - De akárhogy is remélem, hogy nem te voltál, azért meg kell várnom a halottkém jelentését.
- Felőlem. Úgyis tudom, hogy ártatlan vagyok. Befejezted.
- Be. Majd értesítelek, ha tudok valamit. - Azzal a seriff sarkon fordult és elment.
- Mit keresel itt, Rebekah? - ismételte korábbi kérdését Stefan.
- Ha nem tűnt volna fel, itt lakom - sóhajtott az ős. - Különben is, kíváncsi voltam mi minden folyik itt, és ha jól látom, éppen zajlanak az események.
- Nagyon javasolnám, hogy tűnj el innen - vicsorgott Damon.
- Nyugi, nyugi, nem érdekel már a kis életetek - legyintett Rebekah. - Már túltettem magam rajta. Egyébként, örülök, hogy találkoztunk. Egy élmény volt - búcsúzott, és egy szempillantás alatt eltűnt.
- Hülye ribanc - füstölgött Damon. Elena szorosan hozzábújt, míg Stefan szitkozódva odébbállt. Damonnek azonban ez nem tűnt fel, mert azt gondolta, hogy az öccse Rebekah visszatérése miatta akadt ki, és nem azon, hogy a legifjabb ős tönkretette az ötletét, amivel vele akart kiszúrni.
Stefan magában morogva viharzott fel a szobájába, út közben összetörve mindent, ami az útjába került. Amint felért, magára zárta az ajtót és elővett jó pár tasak vért, hiszen a düh csillapítására - szerinte - a vér volt a legjobb gyógyír. Nem  volt neki elég, hogy Elena hozzá akart menni Damonhöz, de Rebekah-nak is éppen most kellett megint beleártania magát mások életébe. Pedig nem létezett volna számára nagyobb elégtétel annál, mint amikor Elena megtudja, hogy Damon ölte meg azt a srácot. Talán akkor már nem lett volna akkora szerelem, gondolta, miközben folyamatosan döntötte magába a bátyjától lopott kórházi vért. Már a második adagnál tartott, amikor megszólalt a telefonja. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki küldte az üzenetet.

Testvérárulás? Na de Stefan! Talán nem láttad, milyen szépen csillogott az a gyűrű Elena ujján?

- Szemétláda - motyogta Stefan és feltépett még egy tasakot.

XOXO

- Istenem, úgy megijedtem - sóhajtott Elena. - Tudtam, hogy nem te voltál.

- Naná. Valaki viszont azt hitte, hogy érdemes velem szórakoznia.

- Mégis ki?

- Fogalmam sincs, de az ő érdekében mondom, hogy nem akarja, hogy kiderüljön kiléte. Mert ha igen, az biztos, hogy őt mindenképpen megölöm! - ígérte Damon. - De nem akarom tovább rontani ezt a napot, nem igaz? Még mindig jössz nekem egy lassúval.

- Igaz is - nevetett Elena. - Hiszen még javában folyik a buli. Először viszont kell egy ital.

- Alig várod, hogy lerészegedhess, mi?

- Valahogy meg kell ünnepelni, hogy eljegyeztük egymást, nemde? Ha már itt tartunk, mikor fogjuk elmondani a többieknek?

- Amikor akarod. Bár szerintem egyszerűbb lenne megvárni, míg lerészegednek, vagy hagyni, hogy Caroline elterjessze. Utóbbi esetén néhány óra múlva az egész állam tudni fogja.

- Jobb lenne, ha mi mondanánk el - forgatta a szemét Elena. - Egy józan Damon még mindig hitelesebb, mint egy részeg Caroline. Ellenben itt az ideje, hogy visszamenjünk. Ez a buli tökéletes lesz egy kis ünneplésre.

- Őszintén szólva, én a franciaágyat a szobámban képzeltem az ünneplés színhelyének - válaszolta Damon vigyorogva, végighúzva ujjait Elena csípőjén.

- Arra sajnos várnod kell, de ígérem, hogy amint eljutunk odáig, nem mindennapi élményben részesítelek.

- Inkább ne mondj ilyeneket, mert nem fogom tudni megállni, hogy ne tépjem le a ruháidat a táncparkett közepén.

- Sok sikert hozzá - nevetett Elena. - Most pedig gyere, ha jól látom, pont egy lassú szám megy. - Azzal kézen fogta barátját, behúzta a házba, és hajnalig folytatták a bulit.

XOXO

Rebekah hazafelé menet egykedvűen iszogatott abból a vodkás üvegből, amit a buliból tulajdonított el. Még önmagát is meglepte, hogy milyen simán kiállt Damon mellett.

- A végén még jókislány lesz belőlem - nevetett magában, miközben azon gondolkozott, vajon valamelyik bátyja otthon van -e. Igazából Klausra számított, bár a legutóbb ő valahol a Sziklás-hegységben vadászott átváltoztatásra alkalmas vérfarkasok után. Így elég valószínű volt, hogy hosszú időre övé lesz az egész villa, aminek már csak azért is örült, mert akkora (egyszemélyes) vacsorapartit csaphatott, amekkorát csak akart. Azonban tévedett, mert a ház nem volt üres és ezt ő is észrevette, amikor belépett a bejárati ajtón. 

- Te jó ég! - nyögte, amikor megpillantotta az előtt álló, kedvesen mosolygó férfit.

- Rebekah, régen találkoztunk! - köszöntötte az, kivillantva tökéletesen fehér fogait.

Rebekah megkövülten meredt rá, és csak ennyit bírt kipréselni magából:

- Logan?

A következő rész tartalmából...

Rebekah kénytelen szembenézni rejtélyes látogatójával és annak sokkoló információival egy új, veszélyes ellenfélről. 

Eközben Damon és Elena a fellegekben jár, és élvezik kapcsolatuk új, izgalmas státuszát. Klaus pedig hazatér, és mindent megtesz, hogy behajtsa Caroline-on a tartozását, amit Tyler egyáltalán nem néz jó szemmel. Stefan pedig egyre kétségbeesettebben igyekszik léket verni Damon és Elena kapcsolatába, amihez az ismeretlen zaklatója segítségét kéri.

6. rész >>

És IGEN! Elena igent mondott! De vajon kicsoda Logan, Rebekah váratlan látogatója? 
Remélem, hogy mindenki örült az új fejleménynek és Rebekah visszatérésnek is. :)

Részlet az 5. fejezetből

Általában nem szokásom az ehhez hasonló, "sorsfordító" részek előtt részlet(eket) közölni, de gondoltam, ebben az esetben nyugodtan borzolhatom egy kicsit a kedélyeket. Tehát, a kérdés maradt: igen vagy nem? Kiderül ebből a részletből...vagy nem?

"- Elena Gilbert, hozzám jössz feleségül?
 Elena egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett, annyira meglepte az előtte térdelő Damon kérdése. Hirtelen azt sem tudta, mit feleljen első megrökönyödésében. Egyáltalán nem számított erre a gesztusra, sőt, soha eszébe sem jutott az, hogy Damon egyszer majd megkéri a kezét. Ez az egész annyira szürreális volt, mintha egy álom kellős közepére csöppent volna. Azonban ez nagyon is a valóság volt. Damon továbbra is ott térdelt előtte, a gyűrűvel a kezében, reménykedve várva azt a bizonyos igent, ami csak nem akart Elena szájára jönni.
- Úristen. - Ennyit sikerült végül nagy nehezen kinyögnie. Még mindig kereste a szavakat és igyekezett felfogni mindazt, amit az elmúlt két percben átélt.
- Igen, sejtettem, hogy meg fogsz lepődni - válaszolta Damon, kissé idegesen. - Nem is várom el, hogy rögtön válaszolj. Elvégre van egy egész örökkévalóságunk, nem? - A fiú elkezdett össze-vissza beszélni izgalmában. - Nyugodtan várj, gondolkodj, amennyit csak akarsz. Meg hát, nyilván nem vártad, hogy valaha felteszem ezt a kérdést, igaz? Igazából én sem gondoltam magamról, de te valahogy olyan dolgokra késztetsz, amilyeneket álmodni se nagyon mertem volna. Ezt persze pozitív értelemben, nyilvánvalóan...De, mint mondtam, nyugodtan gondolkozz rajta, egy napot, egy hetet, egy évet; akármennyit is, én... - Elena ekkor félbeszakította, gyengéden szerelme ajkára téve a mutatóujját.
- Befejeznéd végre?"

Tovább a részhez >>>

Na jó, ha ebből nem is, az ötödik, "Bal kéz, gyűrűs ujj" címet viselő fejezetből megtudhatjátok, mit is válaszol Elena arra a bizonyos kérdésre! :)

Élet a halál után - 17. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


XVII. fejezet - A vihar előtti csend

Amikor felébredtem üresen találtam az ágy másik felét. Nem tudtam, hány órát alhattam, de pocsékul éreztem magam. A fejem lüktetett, a szemeim égtek, és szörnyű bűntudatom volt, a miatt, ahogy viselkedtem. Elijahtól ugyan bocsánatot kértem, de az este hátralevő részében nem szólt hozzám, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék még neki. Fejemre rántottam a takarót és eltökélt szándékom volt az egész napot az ágyban tölteni. Úgy tűnt, hogy ez csak az én fejemben fordult meg, mivel alig tíz perccel később kivágódott, a szobaajtó.
- Ki az ágyból, álomszuszék! – harsogta Kol a szobába lépve.
- Hagyj békén! – nyögtem a takaró alól.
- Eszembe sincs. – mondta, és leült mellém az ágyra, majd lerántotta fejemről a takarót. Szemem elé kaptam a kezeim, hogy kissé megszokják a hirtelen jött világosságot, végül hasra fordultam és a párnák közé temettem az arcomat.
- Az önsajnálattal semmire se mész. Attól nem oldódnak meg a problémák, ha a takaró alá bújsz. – morogta. Tudtam, hogy igaza van, mégis könnyebbnek tűnt elbújni, mint szembenézni a következményekkel.
- Szörnyen viselkedtem. – mondtam. Felemeltem a fejem a párnáról és Kol felé fordultam.
- Kissé túlreagálod néha a dolgokat. Nem történt tragédia, csak nem értettünk egyet valamiben. – jegyezte meg kissé meglepetten.
- Túlreagálom? – kérdeztem vissza.
- Igen. Most is úgy viselkedsz, mintha valami főben járó bűnt követtél volna el, pedig csak szimplán összekaptunk, picit. – magyarázta. Egy pillanatra az az érzésem támadt, mintha nem is Kollal, hanem Elijah-val beszélgetnék. Tényleg olyan egyformák… Kol szavai eljutottak az agyamig, és rájöttem, hogy tényleg igaza van. Régen azért voltam ilyen, mert úgy éreztem hasznavehetetlen vagyok, és végül is most is ez volt a bajom, mert úgy éreztem, csak visszatartom őket. Mindenképp segíteni akartam nekik, és nem csak csaliként, ahogy annak idején. Elhatároztam, minden erőmmel azon leszek, hogy hasznos tagja legyek újdonsült családomnak.
- Ne haragudj. – szólaltam meg kisvártatva. Kol arca felderült, majd elnevette magát.
- Majd ha összedöntöd a házat, vagy megpróbálod kinyírni valamelyikünket, akkor kérj bocsánatot. – mondta nevetve. Amikor meglátta, milyen képet vágok, még jobban nevetni kezdett.
- Most mi van? – kérdeztem, közbe erősen kétségbe vontam normálisságát.
- Olyan arcot vágsz, mintha a világ végét jósoltam volna meg, pedig csak a Mikaelson család, egy kissé eldurvult szóváltást írtam le neked. – közbe hasát fogta a nevetéstől. Nem igazán tudtam, mit válaszolni erre. Sok mindent kinéztem belőlük, de hogy egymásnak mennek, azt valahogy nem…
- Gyere, menjünk inkább reggelizni. Ha érdekel az eset, elmesélem közbe. – mondta, majd rám kacsintott és eltűnt a szobából. Gyorsan magamra kaptam, a köntösömet, átfésültem a hajamat és elindultam utána a konyhába.
Mire leértem Kol nagyjából elővett pár dolgot a reggelihez, és kikészített nekem egy pohárba vért is. ”Mi ez a feltűnően nagy kedvesség?” Különös volt az biztos, megszoktam már Koltól, hogy kedves velem, de ez a reggeli beszélgetés, és most a reggeli…
- Kol, minden rendben? – kérdeztem kétkedve, közbe leültem a poharamhoz. – Nem szoktál ennyire… fura lenni. – tettem hozzá. Kol épp a tűzhelynél foglalatoskodott, az illatokból ítélve rántottát csinálhatott. Összefutott a nyál a számban az illattól, azonban nem tudta teljes mértékben elterelni a figyelmemet Kol viselkedéséről. Végül nem tudtam meg, viselkedésének az okát, mert Elijah jelent meg a konyhában. Eddig azt se tudtam, hogy egyáltalán a házban van. Azt hittem, azért jött fel hozzám Kol, mert ő nem volt itthon. Elijah arcán nyoma se volt annak, hogy haragudna rám azért, ahogy korábban viselkedtem. Teljesen normális volt. Félve néztem a szemébe, ő azonban kedvesen mosolygott rám, majd közelebb lépett hozzám és homlokon csókolt.
- Jól aludtál?
- Hát azt nem mondanám. – válaszoltam kissé elgyötörten. Kol dolga végeztével szó nélkül elhagyta a konyhát, kezében a reggelijével és a nappali felé vette az irányt. Egyre furcsábbnak tartottam a viselkedését, ahogy azt is, hogy amikor Elijah belépett a helyiségbe szinte megfagyott a levegő a két fiú között. Elijah az arcomat vizsgálgatta, nem tudtam eldönteni, mire vár, végül összeszedtem magam és megszólaltam.
- Sajnálom, ahogy az este viselkedtem.
- Nem haragszom. Valahol érthető, hogy nem szeretnéd, ha kihagynánk ebből, hisz téged is érint. – magyarázta békésen.
- Attól még nem kellett volna ennyire kiakadnom miatta. – vágtam közbe, bár utólag megbántam, hogy megint gondolkodás nélkül jártattam a számat.
- Megesik. Én nem teszek érte szemrehányást. Tudom, miért tetted, és meg is értem.
- Ettől függetlenül itt kell maradnom, ugye?
Elijah válasz helyett csak bólintott, majd két keze közé fogta az arcomat és gyengéden simogatni kezdte.
- Nem csinálok, galibát megígérem.
- Tudom. – válaszolta Elijah és magához ölelt. – Ettől viszont még nem lesz könnyebb itt hagynom téged. – tette hozzá, kissé szomorkás hangon. Kibújtam az öleléséből és elővettem a legmagabiztosabb énem.
- Ne félts! – mondtam egy kacsintás kíséretében. Elijah arca felderült és jókedvűen láttunk neki a reggelinek, amit még Kol készített. Kol a nap hátralévő részében nem mutatkozott, azt se tudtam, itthon volt-e egyáltalán. Mindenképp tudni akartam, miért viselkedett olyan furcsán reggel, és valahogy az volt érzésem, nem Elijahtól kéne ezt megkérdeznem. A reggeli fagyos hangulat rányomta bélyegét az egész napunkra, valahogy, minden olyan nyugtalanítóan csöndes volt, akár a vihar előtti csend.




Álmatlanul forgolódtam Elijah mellett az ágyban, sehogy se jött álom a szememre, mivel nem akartam felébreszteni őt, csendben kisuhantam a szobából és elindultam a konyha felé. Igen erős, De Ja Vu érzés kerített hatalmába, mintha csak az előző estét élném újra. Síri csend honolt a házban, kísérteties, és ijesztő volt. Hideg futkosott a hátamon, mintha valaki figyelne, mégis bárhova néztem, csak a szokványos berendezést láttam magam előtt, mégis megesküdtem volna, hogy van itt valaki rajtam kívül. Szinte éreztem, ahogy az ismeretlen tekintete lyukat éget belém, rejtekét, azonban nem találtam meg. Buta dolognak tartottam, hogy vámpír létemre így félek a sötétben, mégis nyugtalanító érzés lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban előbukkanhat a titokzatos idegen. A félelem, egy igen csak enyhe kifejezés lett volna arra, amit éreztem. Ez inkább rettegés volt, a legrosszabb, pedig az volt benne, hogy fogalmam se volt, mitől is félek ennyire. Aztán hirtelen, mintha elfújták volna az egészet. Megszűnt az égető érzés a hátamban, és a görcsös szorítás is a gyomromból. Egy árnyat láttam elsuhanni az egyik ablak előtt, amitől azonnal levert a víz. Mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakamba, remegtem, szívem olyan vadul kalapált, hogy már emberi füllel is hallani lehetett volna. „Mi történik velem?” Ekkor váratlanul, halk léptek zaja ütötte meg a fülemet. Alig, hogy leküzdöttem a rémületet, újra hatalmába kerített, és belülről emésztette fel. Az emeletről jöttek a léptek, és egyre közeledtek. Behúzódtam az egyetlen helyre, amit biztonságosnak tartottam, a lépcső alá. Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni, a szívemet azonban nem tudtam megkérni arra, hogy verjen egy kicsit halkabban, így szinte értelmét vesztette, hogy elbújtam. Az illető pont a fejem fölötti
lépcsőfokon állt, egy pillanatra megtorpant, majd tovább haladt lefelé a lépcsőn. Magamban számoltam, hányat kell még lépnie, hogy elérje a lépcső alját. 5…4…3… és csönd…
- Mit settenkedsz itt az éjszaka közepén? - hallottam a suttogó hangot, mellőlem. Ijedtemben felsikoltottam, szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Az alak előbújt a sötétből és a számra szorította a kezét, majd közelebb lépett hozzám.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – mondta, ekkor már normális hangerővel. Ekkor ismertem fel őt. Egy hatalmas kő gördült le a szívemről, testem elernyedt és erőtlenül borultam a karjai közé.
- Elijah… - sírva mondtam ki a nevét. Az egész olyan volt, mintha egy rémálomba csöppentem volna, és hirtelen felébredtem volna belőle.
- Mi történt? – kérdezte aggódó hangon. Én azonban csak sírtam, és sírtam. Nem tudtam gondolkozni, csak elkeseredetten zokogtam Elijah vállán. Ahogy a könnyeim utat törtek maguknak, úgy hagyta el testemet a történtek okozta félelem, feszültség, és bizonytalanság, majd szép lassan megnyugodtam. Elmúlt a remegés a tagjaimból és a gyomromból is, ennek ellenére, még mindig szörnyen gyengének éretem magam. Lábaim, ólomsúlyúvá váltak, és mozdulni se bírtam. Elijah felnyalábolt és a nappali felé indult el velem. Lefektetett a kanapéra, majd egy whiskyvel teli poharat nyomott a kezembe, és leült mellém. Egy hajtásra kiürítettem a poharat, amikor azonban az asztalra akartam tenni, újra remegni kezdett a kezem, és kiesett belőle pohár, majd tompa puffanással földet ért a szőnyegezett padlón. Elijah ügyet se vetve a pohárra, engem nézett. Aggodalom, sőt talán félelem látszott rajta. A belőle áradó végtelen nyugalom helyett most bizonytalanságot, és tanácstalanságot éreztem.
- Mi történt? – szólalt meg rekedtes hangon. Közelebb csúszott hozzám, és kezébe fogta az arcomat, tekintete, pedig vizsgálgatni kezdte. Kicsit féltem elmondani neki, mert végül is, csak egy árnyat láttam, az összes többi talán csak a képzeletem szüleménye volt… „De mi van, ha nem csak képzeltem ezt az egészet, és tényleg ólálkodott valaki a ház körül?” Végül, úgy döntöttem, inkább elmondok neki mindent, így vettem egy mély lélegzetet és belekezdtem.
- Lehet, hogy. tovább kéne állnunk. – jegyezte meg Elijah, amikor befejeztem. Nem igazán tudtam, hogy hangosan gondolkodott-e, vagy komolyan gondolta, minden esetre jó ötlenek tűnt.
- Nem kéne előbb kideríteni, ki volt az?- kérdeztem kétségbe vonva ötletét. - Már ha tényleg ólálkodott itt valaki, és nem csak a fantáziám tréfált meg.
- A vámpíroknak, nem szoktak ilyen megérzéseik lenni, főleg nem ok nélkül. Ha egy vámpír ilyet, vagy ehhez hasonlót érez, azt komolyan kell venni. – válaszolta gondterhelten Elijah. Nem tudtam, mennyire látszott rajtam, de halálra rémisztett azzal, amit mondott. Jobban örültem volna annak, ha csak közli, hogy megbolondultam és csak rémeket látok.
- Ettől most sokkal jobban érzem magam. – ironizáltam. Elijah arcán egy keserű mosoly futott át, majd felkelt és a mini bárnál újratöltötte a poharamat, majd magának is töltött. Jobban éreztem magam, mint korábban, ennek ellenére még nem éreztem magam elég erősnek a sétálgatáshoz. Elijah miután kiürítette a poharát, visszajött hozzám, és a kezembe adta a poharamat. Rájöttem, hogy kis mennyiségben tényleg nyugtató hatású az alkohol, csak tudni kell, mit takar a kis mennyiség.
- Hogy érzed magad? – kérdezte, közbe figyelte, ahogy a teli pohárral játszogattam.
- Jobban. Már nem érzem magam kocsonyának. – válaszoltam viccelődve. Elijaht azonban, nem tudtam megnevettetni. Meg is lepett volna, ha sikerül, tekintve a történtekre. Némán meredtünk magunk elé. Nem tudtam ugyan leolvasni Elijah arcáról, hogy mit gondolt, én viszont szüntelenül azon törtem a fejem, ki lehetett az ismeretlen. Megrémisztett a bizonytalanság, és az ismeretlen. Fészkelődni kezdtem a keskeny kanapén, Elijah-ból azonban semmi reakciót nem váltottam ki ezzel. Hátát az ágy támlának támasztotta és a plafont bámulta. Ölébe hajtottam a fejem, és próbáltam pihenni egy kicsit. Még éreztem, ahogy Elijah rám néz, és a hajammal kezd játszani, aztán lehunytam a szemem és szinte azonnal elaludtam. Csakhogy, az ismeretlen árny álmomban sem hagyott nyugtot
nekem. Rémálmomban kísértett az érzés, ahogy figyelt, és élvezte, hogy félek tőle. Tekintete lyukat égetett belém és belülről emésztett fel, egészen lassan. Zihálva riadtam fel, hálát adtam az égnek, hogy csak egy álom volt. Elijah két karjai védőn körém fonódott, és magához szorított.
- Jól vagyok. – mondtam kissé remegő hangon.
- Persze. – válaszolta ironikusan és még szorosabban húzott magához. Azt viszont nem vette észre, hogy már túl erősen csinálja, és kiszorítja belőlem a szuszt.
- Így nem kapok levegőt. – nyögtem rekedtes hangon. Elijah szorítása enyhült körülöttem, majd, amikor teljesen elengedett megfordultam, és a nyakába kapaszkodva bújtam hozzá. Észrevettem, hogy már nem az a nyugtalanság árad belőle, mint pár órával korábban, hanem újra a megszokott békés, nyugodtság. Végignyúltunk az ágyon, és csendben pihentünk tovább. Elijah újfent a hajammal kezdett játszani. Nem értettem, miért szereti ennyire, de elég gyakran csinálta ezt, nekem pedig jól esett, így nem firtattam a dolgot. Lehunytam a szemem, beszívtam Elijah kellemes friss illatát, és átadtam magam a jóleső nyugodtságnak, ami belőle áradt és lassan körülölelt engem is.

Síri csend honolt a házban, a percek, s órák, mintha repültek volna. Észre se vettem és már reggel lett. Az udvar felől hívogató madárcsicsergés hallatszott. Kedvem lett volna kimenni, és kiűzni kicsit fejemből, az éjszaka történtek emlékét. Elijah közelsége megnyugtatott, mégse tudta elfeledtetni velem. Felemeltem kicsit a fejem, és az arcát vizsgálgattam. Őt se hagyták nyugton pihenni a problémák, alig egy órája aludt el, és nem akartam felébreszteni… Így inkább visszatettem a fejem a vállára és próbáltam még egy kicsit pihenni. Megnyugtató volt a karjai közt, biztonságban éreztem magam. Karjai úgy öleltek át, mintha a világ minden bajától egyszerre akarna megóvni. Ábrándozásomból, mocorgása zökkentett ki, majd halkan morgolódni kezdett. Arcát simogatva próbáltam csitítgatni, ezzel viszont csak felébresztettem. Szemei kipattantak, karjai szorosabban fonódtak körém, és zavartan nézett körbe a szobában. Tekintete megállapodott rajtam, és aggódó szemekkel meredt rám.
- Semmi baj, csak rosszat álmodtál. – nyugtatgattam. Fáradtnak és elgyötörtnek nézett ki, mint aki legalább egy hete nem aludt.
- Nem hagyom, hogy bárki bántson. – mondta egészen halkan. Egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy azt hiszi, még mindig álmodik.
- Tudom.
A békés csendnek, Kol nem kis zajjal járó hazaérkezése vetett véget.
- Mi ez a temetői hangulat? – kérdezte a nappaliba lépve. Láthatóan jó kedve volt, bár mi ezt nem különösebben éreztük át. Nehézkesen felkeltünk a keskeny kanapéról, némi felüdülést nyújtott, hogy kinyújtóztathattuk elgémberedett tagjainkat.
- A csend, és a pihenés, nem egyenlő a temetői hangulattal. – válaszolta Elijah. Kissé kimértre sikerült megjegyzése, Kol pedig nem bírta megállni, hogy ne kössön bele.
- Jól van, le ne harapd már a fejem… - vágott vissza nyűgösen.
- Valaki ólálkodott a ház körül az éjszaka. Aludtunk túl sokat. – magyaráztam Kolnak. Kételkedő arccal nézett ránk, majd harsányan nevetni kezdett.
- Szerintem, csak rémeket láttok. – mondta még mindig nevetve.
- Kol!- csattantam fel sértődötten. Mi baja van ennek? Nem szokott ilyen lenni… Elijah csendre intett, majd Kol felé fordult, cseppet sem barátságos arccal.
- Te is tudod jól, hogy a vámpírok megérzéseit nem szabad félvállról venni. Ha Elena megijedt valamitől, akkor annak biztos komoly oka volt. Te nem láttad, mennyire meg volt rémülve. Én igen. – oktatta ki öccsét, aki ezt egyáltalán nem vette jó néven, és újfent nem bírta megállni, hogy ne vágjon vissza valamivel.
- És most mit akarsz csinálni, megkeresed a titokzatos idegent? – nem kis cinizmus volt a hangjában, amitől én is kezdtem kijönni a béketűrésemből. Kol viselkedése egyszerűen felháborító volt, és tarthatatlan. Ekkor vettem észre, hogy furcsán imbolyogva indul el felénk.
-Te be vagy rúgva? – kérdeztem döbbenten. Kol rám meredt, tekintete fátyolos volt. Hirtelen megcsapott a tömény alkoholszag, ami felőle áradt. „El se hiszem, hogy eddig nem vettem észre, bár ez a szag…”
- Attól tartok… - válaszolta cinikusan. Elijah-ra néztem, aki fejét fogta tanácstalanságában.
- Megyek, megnézem, mekkora kupit hagyott maga után. – szólalt meg, majd elhagyta a szobát, anélkül, hogy Kolra nézett volna. Használható ötlet híján, karon ragadtam, és elkezdtem a szobája felé vonszolni. Nem különösebben díjazta a helyzetet, sajnos ennek hangot is.
- Engedj már el! Nem kell engem cibálni. – csattant fel hisztérikusan, és megpróbálta rántani magát a kezeim közül.
- Az a szerencsém, hogy részegen gyengébb vagy, mint általában. – gondolkodtam hangosan.
- Ezt még megbánod. Nem vagyok gyenge. – vágott vissza, és megpróbált önerőből tovább menni, aminek az lett a következménye, hogy elterült a folyosón. Ezen a ponton már nem bírtam uralkodni magamon, és kibuggyant belőlem a nevetés. Kol rosszallta, hogy kinevettem, később azonban ő is nevetni kezdett. Felsegítettem, illetve inkább felkapartam a földről, és újra megkíséreltük elérni a szobát. Ezúttal sikeresen. Belökdöstem a szobába, eltaszigáltam az ágyig. Azt terveztem, hogy belököm az ágyba és hagyom aludni. Ez volt a terv… a kivitelezés viszont egy ponton meghiúsult. Kol elkapta a kezem és magával rántott az ágyra. Nem tudtam hirtelen, mit tehetnék. Az egyik pillanatban még az ágy szélénél állta, a következőben pedig Kolon feküdtem.
- Ne hagyj itt. – kérlelt, és magához ölelt, illetve szorított.
- Előbb engedj el, mert így nem kapok levegőt. – mondtam nehézkesen, mire enyhült a szorítás a derekam körül, és fel tudtam kelni. Leültem Kol mellé az ágy szélére és azon törtem a fejem, mi oka lehetett arra, hogy így betintázzon. Elszörnyedtem,a mikor elképzeltem, azt az alkohol mennyiséget, ami még őt is így kiütötte.
- Mit műveltél Kol?
- Kiittam az egyik közeli kocsmát… - morogta.
- Azt gondoltam. De miért csináltad ezt?
Kol válasz helyett rám nézett és mélyen a szemembe fúrta tekintetét. Amit akkor láttam mindent megmagyarázott. Szóra nyitottam a számat, de a döbbenettől, semmi se jutott eszembe.
- Kol… - szólaltam meg könnyeimmel küszködve.
- Amikor láttam, mennyire boldogok vagytok majd meghasadt a szívem, és nem jutott eszembe más… - megfogta a kezem, és egy halvány mosoly futott át az arcán. – Ne aggódj, nem próbálok meg közétek állni. Jól leszek, csak ki kell aludnom. – mondta, majd meg se várva reakciómat, becsukta a szemét és szinte azonnal elaludt. Néztem ahogy alszik, közbe akaratlanul is észrevettem a hasonlóságokat a vonásaiban közte és Elijah közt. Mégse tudtam „úgy” gondolni rá. Olyan volt, minta a kisöcsém lett volna. Most pedig rá kellett jöjjek, hogy ő egészen máshogy érez irántam… Betakargattam, majd nesztelenül kiosontam a szobából. Kol sose mondott semmit, arról, hogy érezne valamit irántam. Visszagondolva az elmúlt egy évre… tényleg nem mondta, jelei viszont voltak bőven… Hogy nem vettem észre? Kol majdnem az első pillanattól fogva úgy nézett rám,a hogy az előbb nézett. És én nem vettem észre… Tekintete bűntudatot ébresztett benne. Annyira el voltam foglalva magammal, és az Elijah iránt táplált érzéseimmel, hogy egyszer se tűnt fel. Megláttam az üres nappalit és csak akkor jutott eszembe, hogy Elijah elment, Kol után „takarítani”. Mondjuk jobbnak is tartottam, hogy kicsit magam lehettem. Muszáj volt rendeznem a gondolataimat. Elijah nem tudhatja meg… ha még nem tudja. Miért kellett ennek pont most történnie? Miért? Tanácstalanul rogytam le a nappali foteljába, és arcomat a tenyerembe fektetve próbáltam kitalálni, mihez kezdjek… Megint egy szerelmi háromszög, és újra két testvér között… Mintha vonzanám az ilyeneket. Ez a hasonmások átka, nem az Őrület… Az első, ami eszembe jutott, az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, összecsomagolok, és eltűnök innen, mielőtt mindent a feje tetejére állítok. Megint. Nem lehetsz ennyire önző Elena, ha megszöknél, csak a saját lelkeden könnyítenél, de ők ettől nem éreznék jobban magukat…- szidtam magamat gondolatban. Elijah nem bírná ki, ha elhagynám. De mi lesz így Kollal? Nem tehetem ezt velük, nem lehetek ennyire önző…Megállás nélkül szidtam magam. Értelmes ötletem nem volt. Fél órával később, ugyanott voltam, ahonnan indultam.

18. rész >>