Tuesday, December 31, 2013

Összetörve - 16. rész

Még éppen időben, alig pár perccel az új év előtt...bemutatom nektek 2013 legutolsó bejegyzését, az Összetörve új fejezetét! A dal, ami kísér bennünket, ezúttal Pink Try című, zseniális dala. 
Jó szórakozást!
Ja, és aki sírós, készítsen be zsebkendőt is!

XVI. fejezet - Az ördög Converse-t visel

Elena

Ever wonder about what he's doing?
How it all turned to lies?
Sometimes I think that it's better to never ask why

Where there is desire
There is gonna be a flame
Where there is a flame
Someone's bound to get burned
But just because it burns
Doesn't mean you're gonna die
You've gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
You gotta get up and try, and try, and try

Az ember életében többször előfordul, hogy hirtelen nagyon rossz előérzete támad valamivel kapcsolatban, amikor átjárja egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, amely nem hagyja nyugodni és egyre csak arról suttog a fejedben, hogy akármi is történik majd, az nagyon nem lesz szerencsés. Mégis, az ember általában fejest ugrik a dologba, egyrészt kíváncsiságból, másrészt mert agyának makacs, konok része le akarja győzni ezt a kellemetlen érzést. Hasonló tudat hasított belém akkor is, amikor meghallottam azt a három, lendületes koppanást a szoba mahagóni ajtaján. A pillantásom Damonre siklott, aki meglepett arccal helyezte vissza a kagylót a helyére, miközben ő is az ajtóval szemezett.
- Érkezett egy látogatónk - jelentette ki félhangosan, majd lassan felemelkedett és elindult a hang irányába. - Legjobb lesz, ha megnézem, ki tisztelt meg bennünket. - Én bólintottam, a helyemen maradva, tekintetemet a kinyíló ajtóra függesztve. Azonban hiába nyújtogattam a nyakam, Damon eltakarta előlem a váratlan vendéget, mindössze a zöld tornacipőjét véltem látni, amelyet viselt. És ekkor, hirtelen, mintha villám csapott volna belém, felragyogott a felismerés fénye az agyamban, s mielőtt meghallottam volna Damon megrökönyödött, kissé goromba felkiáltását, már tudtam, ki áll az ajtóban.

Basszus, szitkozódtam magamban, mikor az árkádok alól kilépve a messziről kimagasló toronyórára pillantottam. Már megint késésben voltam, így hát megszaporáztam a lépteimet, ahogy kiértem az udvarra, utat törve magamnak a diákok tengere között. Mivel már reggel is késésben voltam, ezért elmaradt a szokásos felkelés utáni kávém, ami eléggé rányomta a bélyegét az egész napomra. Amikor viszont megláttam az ismerős kávés standot az épület bejárata mellett, elhatároztam, hogy van tíz másodpercem arra, hogy begyűjtsem a szükséges koffeinadagomat. Elő is kotortam némi aprót a zsebemből és kértem egy kávét elvitelre. Amint ezzel végeztem, megint felkaptam a karomban pihenő, tíz kilónyi könyvet, és futólépésben igyekeztem az előadásomra, amiről nagyon nem akartam elkésni. Azonban már-már megszokottnak mondható, messze földön híres szerencsétlenségemnek köszönhetően észre sem vettem, hogy jön velem szembe valaki, így jóformán egy faltörő kos dinamikájával rohantam bele. Nem mondanám, hogy fájt az ütközés, mert egyenesen ráestem a férfi kemény mellkasára, akit föllöktem. Mondanom sem kell, hogy le is öntöttem a tűzforró kávéval, amit kezemben vittem. Most már hivatalosan is én voltam a világ legnyomorékabb embere. Megtisztelő cím, mondhatom.
- Ó, Istenem, ne haragudj, kérlek - hadartam, amint lekászálódtam róla. Közben ő is feltápászkodott, felkapva a válltáskát, amely az ütközés következtében leesett a karjáról, és barátságosan kinyújtotta a kezét, hogy felhúzzon magával. Szégyenlősen mosolyogva fogadtam el a kezét, és továbbra is kerülve a pillantását, inkább a cipőjét fixíroztam. Zöld színű Converse, állapítottam meg. Furcsa egy ízlése van, tettem hozzá gondolatban.
- Nem, én kérek elnézést. Látnom kellett volna, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy jön velem szemben - mondta rögtön, kellemes barátságos hangon. Itt már nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá, és nem is bántam meg. Egy levélzöld, meleg szempár köszönt vissza rám, egy igencsak helyes arcról. A férfinek sűrű, barna haja és markáns vonásai voltak, szája széle pedig egy aprócska mosolyra húzódott.
- Öhm...köszönöm, azt hiszem - rebegtem, újra lesütve a szemem.
- Nagyon szívesen - felelte az idegen, majd átnyújtotta nekem a könyveimet, amelyeket elejtettem. - Amúgy Stefan vagyok - folytatta, üdvözlésül felém nyújtva a jobbját. - Stefan Salvatore.
- Elena Gilbert - válaszoltam, és megráztam a kezét.

Úgy szédültem, mintha a világ forogni kezdett volna velem. Ő lett volna az utolsó ember, akiről gondoltam volna, hogy bekopogtat a hotelszobám ajtaján. Az agyam egy kis része nagyon reménykedett, hogy csak véletlen egybeesés, hogy a váratlan látogató nem ő, hanem egy teljesen más ember, aki egész véletlenül bolondul a zöld színű tornacipőimet. De az utolsó reménysugár is elhalt, amikor meghallottam Damon hangját.
- Stefan! Te meg mi a jó nyavalyát csinálsz itt?
Totális csődtömeg módjára csúsztam le a fal mentén. Végem van, gondoltam, minden ki fog derülni. Damon meg fogja tudni, hogy hazudtam neki, és ezért meg fog gyűlölni fog. A hazugságból és megtagadott igazságból épített instabil vár egy pillanat alatt, füst módjára szertefoszlani látszott a szemem láttára. Azonban megérdemeltem a bukást, hiszen túl ostoba voltam, amikor abban bíztam, hogy sosem fog kiderülni, ki volt az első Salvatore, akivel megismerkedtem. Túl szép álom volt, amelyet most elengedni voltam kényszerülni. Elvégre sosem gondoltam, hogy létezik jövő kettőnk számára, egy olyan élet, ahol boldogan élhetek ezzel a modern Adonisszal, akinek igéző kék szemei örökre lyukat égettek a mellkasomba.
Vettem egy mély levegőt, majd lassan ki is fújtam, kitisztítva ezzel a tüdőmet. Tudtam, hogy szembe kell néznem az démonjaimmal, pontosabban szólva a zöld tornacipőt viselő ördöggel, akinek hangját oly könnyedén felismertem, még ha egy egész szoba is választott el bennünket, mégis nem volt merszem belenézni abba a fájdalmasan ismerős szempárba. Még nem.
- Bátyám, micsoda meglepetés! Nem is sejtettem, hogy éppen itt találkozunk majd. - Már éppen azon voltam, hogy megmutatom magam, amikor valami belső késztetés visszatartott.
- Hagyjuk a fölösleges dumát, Öcsi. Mit akarsz tőlem?
- Tőled? A világon semmit.
- Most azt akarod mondani, hogy azok után, hogy fél éve nemcsak a színedet se láttam, de még csak nem is hallottam felőled, egyszerűen betoppansz ide, hogy megnézz magadnak? - gúnyolódott Damon, s hangjából jóformán sütött az évtizedek óta tartó megromlott testvéri kapcsolat keserű utóíze, amely egyszeriben olyan undokká tette a szavait.
- Honnan feltételezed, hogy téged kerestelek? - érkezett a nyugodt, könnyed felelet. - Vagy arra gondoltál, hogy azért repültem ide Amerikából, hogy lássalak téged? - A szobában megállt a levegő. Rögtön tudtam, hogy Damon minden bizonnyal meglepődött a válaszon, mert pár másodpercig nem tért vissza a hangja.
- Akkor most miért állsz a hotelszobám ajtajában és miért folytatjuk ezt a beszélgetést, mintha a legjobb haverok lennénk? - vágott vissza végül.
- Azért, mert az a hebehurgya nő a recepción meg volt győződve arról, hogy ez a szoba azé a személyé, akit keresek. És nem, nem a te nevedet mondtam.
- Ezek szerint rossz helyen jársz, Stefan - állapította meg Damon. - Örülök, hogy láttalak. - Újult erővel lélegeztem fel. Ha Stefan most elmegy, akkor egy időre mindenképpen megúszom a balhét.
- Márpedig nekem azt mondták, hogy a hatodik emeleten a hatvannyolcas szobát keressem. És mint mondtam, az a szőke nő, aki a recepciós pultnál állt, elég szétszórt volt, ezért vagy háromszor elismételtettem vele.
- Meddig akarod elhúzni ezt a meddő beszélgetést? - fakadt ki Damon. - Ha nem engem keresel, akkor eltévesztetted a szobaszámot. Javaslom, menj vissza a lobbiba és derítsd ki, mi a pontos cím, de engem hagyj békében. Semmi kedvem folytatni ezt a bájcsevejt, és amúgy is feltartasz. - Damon már éppen rácsukta volna az ajtót Stefanra, amikor az imáim ellenére újból megszólalt.
- Csak nem társaságod van? - tudakolta. Damon erre kieresztett magából egy elég frusztrált sóhajt, amiből nem volt nehéz kitalálni, hogy az öccse a tűrőképességei határát feszegeti. Csak menjen már el, rimánkodtam csendben, még mindig szorosan a nappali falának lapulva. A vér sebesen száguldott az ereimben, s minden idegszálammal azt kívántam, hogy bárcsak felébrednék ebből a rémálomból. Az égiek ezúttal azonban nem akartak kitartani mellettem.
- De igen - morogta Damon.
- Elhoztad a titkárnődet nyaralni? - érdeklődött Stefan. - Vagy esetleg Alaric az? Túl a barátságon, vagy valami ilyesmi?
- Marhára vicces vagy - horkant fel az idősebb testvér. - A barátnőmmel vagyok itt, akit nemigen szeretném megvárakoztatni pusztán azért, mert te valami megmagyarázhatatlan okból nem vagy képes eltolni a képedet.
- Ha jól vettem ki a szavaidból, már meg is találtad Katherine utódját! Pedig azt rebesgették a madarak, hogy eléggé magad alatt voltál a Lockwood-ügy miatt. - Undorodva vágtam egy fintort Stefan szavai hallatán, azon gondolkodva, hogy voltam képes valaha is kapcsolatot létesíteni egy ilyen önző, aljas szemétládával, aki így beszél a bátyjával. Persze, azt is tudtam, hogy rossz a viszony kettejük között, na de hogy ennyire? - Na jó, ez túl bunkó volt. Viszont örömömre szolgálna megismerni az új barátnődet. Feltételezem, komoly a dolog, ha elhoztad ide, nemde? - Az agyam már olyan hangerővel sikítozott, hogy messze felülmúlta a szívem eszeveszett dobszólóját, amely afféle gombócként dobogott valahol a torkomban. Istenem, könyörögtem csendben, csak mondjon nemet!
- Nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom - viszonozta kimérten Damon. Kissé megkönnyebbültem a felelettől, de korántsem éreztem biztonságban magam, ezért úgy döntöttem, a lehető legészrevétlenebbül kislisszolok a nappaliból a hálószoba irányába. Azonban amint átlopakodtam a szoba másik végébe, bekövetkezett a legrosszabb. Stefan észrevett.
- Úristen....Elena - szólalt meg hirtelen, egyenesen rám szegezve a pillantását Damon válla fölött. Erre természetesen Damon is megfordult, összevont szemöldökkel méregetve engem. Én pedig csak álltam szembe velük, mint a cövek, fülig elvörösödve, nagyon remélve, hogy hirtelen kinyílik majd alattam a föld, és elnyel, a lehető legmesszebbre repítve ebből a számomra reménytelen helyzetből. De semmi sem történt, én pedig elkerülhetetlenül belesüppedtem ebbe a mocsárba, amelyből nem többet nem lehet megmenekülni.
- Elena - ismételte meglepetten Stefan. - Mit keresel te itt? - Damon arca egyre inkább gyanakvóbb lett, ahogy ő is megszólított.
- Honnan ismeritek egymást? - kérdezte, hol Stefanra, hol rám pillantva. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak, de még mielőtt bármilyen hülyeséget benyöghettem volna, Stefan megelőzött, teljesen figyelmen kívül hagyva Damon korábbi kérdését.
- Elena, téged kerestelek - mondta. - Miattad vagyok itt. Amint megtudtam, hol vagy, iderepültem.
- Akkor megmagyarázná végre valaki, mi a fene folyik itt? - kiáltott fel Damon, dühtől szikrázó szemekkel méregetve hol engem, hol az öccsét.
- Ugyanezt kérdezhetném én is - válaszolta Stefan. - Mégis mit keresel te itt Elenával? Egyáltalán honnan ismeritek egymást?
- Damon a barátom - suttogtam, miközben mellé léptem, és nyugtatóan végigsimítottam a karját. - És azt hiszem, világosan megmondtam neked, hogy soha többé nem akarlak látni. - Ekkor Damon hirtelen újból felém fordult, s tekintetéből immár valamiféle megvilágosodást véltem kiolvasni.
- Elena, kérlek, mondd, hogy ez nem az, amire gondolok. - Akármennyire is gyűlöltem bevallani, nem hazudhattam többé, mert minden pontosan úgy volt, ahogy ő azt gondolta. Így, habár a beismerés marcangoló érzése kicsit megint összetörte a szívem, el kellett mondanom a teljes igazságot. Azt az igazságot, ami örökre megváltoztatta az életem.
- De igen - feleltem, miközben az első könnycsepp végiggördült az arcomon. - Stefan és én...mi együtt voltunk...több, mint két évig.

Egy hideg fuvallat suhant át a szobán, ahogy hirtelen néma csend telepedett ránk. Damon először csak állt, értetlenül pislogva, mintha nehezére esne felfogni mindazt, amit az előbbi szavaimmal igazoltam. Aztán tekintete újból megváltozott, s a csodálkozás helyét átvette a jeges dac, a csalódottság, a fájdalom és a harag egy sosem látott egyvelege, mely több árnyalattal sötétebbre színezte világos szemeit. Hangosan, egyenletes ütemben fújtatott, miközben mellkasa fel-le járt a levegő áramlásától.
Az arcomon mindeközben újabb könnycseppek szánkóztak végig, ahogy mélységes megbánással néztem Damonre. Már akkor éreztem, hogy megtagadni tőle az igazságot végzetes hibának bizonyul majd, és ezúttal nem tévedtem. Akkor viszont még reménykedtem abban, hogy valahogy helyrehozhatom mindazt a rosszat, amit a hazugságaimmal okoztam. Damon nem ezt érdemelte, még akkor sem, ha én soha nem akartam, hogy ilyen véget érjen a történetünk.
- Ezek szerint te nem tudtad, mi is volt köztünk, ugye? - szakította félbe csendes pillanatunkat Stefan, aki továbbra is ajtóban állt, némi fölénnyel bámulva a bátyát.
- Stefan, menj el! - szólaltam meg, sokkal erősebb, határozottabb hangon. - Tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam, amikor utoljára láttalak: soha többet nem akarlak látni, nem akarok beszélni veled. Kitöröltelek az életemből, és nem tervezek változtatni ezen. Úgyhogy most menj el. Nekünk kettőnknek semmi közünk nincs egymáshoz többé. - Amint befejeztem, újból Damonre pillantottam, aki továbbra is szinte megfagyva állt, hitetlenül meredve maga elé.
- Megbántam, Elena! Hidd el, folyamatosan emésztettem magam amiatt, amit veled tettem, és minden vágyam, hogy kiengeszteljelek.
- Nem tudsz kiengesztelni.
- Engedd, hogy megpróbáljam...mindent hajlandó vagyok megtenni, és hidd el, az életemet is odaadnám azért, hogy megmutassam neked, hogy tudok elég jó lenni hozzád. És akkor nem kéne a bátyámhoz menned vigasztalódni! - Damon ennél a mondatnád tért magához, jobban mondva ekkor robbant fel, mint az időzített bomba, és ha nem fogom le, akkor nekiesik Stefan torkának.
- Takarodj innen! - kiáltott rá. - Hogy van merszed idejönni azok után, amit tettél vele?! Úgy bántál vele, mit egy értéktelen szeméttel, és ezek után azt gondolod, hogy visszatér hozzád?! Most azonnal hordd el magad, mielőtt a puszta kezemmel doblak ki innen! - Damon arca teljesen elvörösödött a haragtól, nyakán, homlokán, erős karjain kidagadtak az erek.
- Damon, nyugodj le! - szóltam rá. - Majd én elintézem.
- Nem nyugszom le! Emlékezz, mit tett veled, Elena! Én ezt nem hagyom szó nélkül!
- Damon, most azonnal menj be a szobába! - utasítottam, erélyesen megindítva őt az ellenkező irányba. Ő először nem tűnt túl együttműködőnek, azonban annyira feszült volt, hogy képtelen volt tiltakozni, így végül füstölögve eltűnt a hálószobában. - Stefan, neked pedig nem mondom el még egyszer: hagyj békén. Végre boldog vagyok az életemmel, és ne akard megint elrontani.
- Nem akarom elrontani, Elena, én csak lehetőséget kérek, hogy hallgass meg. Annyi minden van, amiért a bocsánatodat kell kérnem - esdekelt. Ismertem ezt a könyörgő pillantást, de valahogy nem tudott megesni rajta a szívem. Többé nem.
- Nincs miért bocsánatot kérned, mert én már mindent elfelejtettem, ami veled kapcsolatos.
- Elena, kérlek, nagyon kérlek...ha ma nem, akkor aludj rá egyet, csak kérlek, hallgass meg! Végy annyi időt, amennyi kell, én itt leszek és várni foglak. Szépen kérlek, Elena. Semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy adj tíz percet az életedből. - Valamiért az volt az érzésem, hogy amennyiben nem egyezem bele az ajánlatba, ő sosem fog békén hagyni, márpedig én ki akartam őt iktatni az életemből, amilyen gyorsan csak lehet. Így hát végül nagyon kelletlenül, de rábólintottam.
- Rendben van. De semmiképpen sem ma. Legyél holnap délelőtt a hotel lobbijában - javasoltam. - Tíz perc, semmi több.
- Köszönöm, annyira köszönöm!- ujjongott Stefan, de engem nem bírt feldobni az öröme. - Ígérem, nem fogod megbánni! - Mivel nem bírtam tovább hallgatni a hangját, ezért nemes egyszerűséggel rácsuktam az ajtót. Volt nekem sokkal nagyobb bajom is annál, mint hogy az ő hülyeségeit hallgassam.
Utam rögtön a hálószobába vezetett, ahol meg is találtam Damont, aki az ágyon ült, eszelős tekintettel meredve maga elé, míg ajkait beharapta, mintha így tudná visszatartani az előkívánkozó üvöltést. Óvatosan, vigyázva közelítettem meg, titkon félve attól, hogy az az elfojtott, tehetetlen düh rajtam fog csattani. Azonban úgy tűnt, üvöltözés helyett inkább a csend magányos opcióját választotta.
- Damon...én nem tudom, mit mondjak - kezdtem lassan, miután leültem mellé. - De mielőtt bármibe is belekezdenék, azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom, hogy hazudtam neked. - Hosszú másodpercek teltek el, és újból némaság ült a szobára. Én egyre növekvő aggodalommal fürkésztem Damont, aki továbbra is ugyanabban a pozícióban ült, a semmibe bámulva. Aztán egyszer csak halkan, elhaló hangon szólalt meg.
- Miért tetted ezt velem? - kérdezte. - Miért vártál addig, amikor már késő volt?
- Én... - próbáltam valamiféle magyarázatot találni, de nem jött ki több hang a torkomon.
- Bizonyára tudod, milyen nehezen adom oda valakinek a bizalmamat, benned valamiért mégis olyan könnyedén megbíztam. Mégis, te is azt tetted, amit mindenki más az életemben: kijátszottad.
- Én nem...nem játszottam ki - bizonygattam, letörölve pár kósza könnycseppet az arcomról. - Legalábbis nem akarattal...
- Tudhattam volna, hogy ez lesz - folytatta Damon, továbbra is teljesen nyugodtan. Csak ekkor vettem észre, hogy már nem is hozzám beszél. - Engem sosem tudnak feltétlenül szeretni
- Ez nem igaz - motyogtam, de ő félbeszakított.
- Áruld el nekem, Elena, mikor akartad megmondani nekem, hogy az öcsém a volt barátod, aki kezének nyomait a mai napig ott viseled a testeden? - Mondani akartam valami nagyon bölcset, valamit, amivel jobbra fordíthatnám ezt a szörnyű helyzetet, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A hallgatásom csendje pedig mindent elárult. - Pontosan erre számítottam - közölte, és hangja már egyáltalán nem volt nyugodt. - Ó, ha tudtam volna, hogy te is csak arra használsz, hogy visszaszerezd Stefant... - Damon felsóhajtott, majd felállt, és se szó, se beszéd elindult kifelé. Itt már úgy rázott a zokogás, hogy alig láttam valamit a szememre boruló könnyek fátyolától, mégis felpattantam, és kétségbeesetten utánakapjak.
- Damon, kérlek, ne menj el! - könyörögtem, minden erőmmel magamhoz szorítva a balját. - Sosem használtalak semmire! Amit irántad érzek, az igaz, valódi érzés, az utolsó szívdobbanásig! - Itt egy pillanatra megtorpant, némi reményt ültetve el sebesen dobogó szívembe, amely sajnos nem volt hosszú életű.
- Időre van szüksége - morogta, majd kitépte magát a szorításomból és becsapta maga után a szoba ajtaját. Én pedig azon a helyen, ahol álltam, sírva rogytam térdre, átkozva magamat azért a rengeteg önző, sekélyes gondolatért és cselekedetért, ami idáig vezetett engem és amiért elveszítettem őt. És akkor még nem tudtam, hogy az igazi fájdalom még meg sem született a lelkemben.

Funny how the heart can be deceiving
More than just a couple times
Why do we fall in love so easy?
Even when it's not right

XOXO

Az óra már az éjfélt ütötte, amikor végül úgy döntöttem, hogy ágyba bújok. Három órán keresztül ültem a nappali kanapéján, először görcsösen zokogva, mintha sosem lelhetnék vigaszt, aztán inkább halkan szipogva, az ajtóra meredve, abban bízva, hogy a szuggerálástól talán kinyílik az ajtó. Azonban ő nem jött vissza. Hallani véltem, ahogy idegesen járkál fel, s alá a szomszéd szobában, amely eredetileg az övé volt; sőt, egyszer-egyszer még tányérok, poharak hangos, kellemetlen hangját is hallottam, ahogy földhöz vágódtak és darabokra törtek.
Tudtam, hogy nem szabad utána mennem, hanem meg kell várnom, amíg ő adja meg nekem az esélyt arra, hogy őszintén beszélhessek arról, ami történt. Mégis, ez a csendes, halotti várakozás jobban letaglózott, mint bármi. Mert az lehet, hogy hazudtam neki Stefanról, pontosabban nem mondtam meg az igazat, azonban mindaz, amit az iránta létező érzéseimről mondtam, az utolsó szóig igaz volt. Röhejes belegondolni, milyen mély szerelmet tápláltam iránta, főleg, ha azt vesszük, milyen rövid az ismeretségünk fonala. Ennek ellenére olyan felemésztő tűz, olyan olthatatlan, szenvedélyes szerelem lobogott bennem, amelyet nem hogy elengedni nem lettem volna képes, de nem is tudtam volna mással pótolni. Ő volt az, akinek a szívemet akartam adni, s csak ekkor ébredtem rá, hogy mindazt, ami törmelékként megmaradt az én megkínzott kis szívemből, már az ő kezébe helyeztem. Csak remélni tudtam, hogy képes lesz hinni nekem, hogy az érzelmeim széles, végtelen tengere nemcsak a fantáziám szüleménye volt, hanem egy nagyon is létező, fájdalmasan gyönyörű valami.
Azt mégis be kellett látnom, hogy jogosan taszított el magától, hiszen egy olyan embernek, aki olyan csalódottságot érez a szerelem iránt, mint ő, nem tudja elképzelni, hogy valaki tényleg őszintén, feltétel nélkül szeretni tudja. Azok után, ami vele történt valóban evidens volt azt gondolnia, hogy én is játékszernek használtam őt, és átvertem, mint ahogy azt már annyian megtették vele korábban. De én tudtam az igazságot.

Ever worry that it might be ruined
And does it make you wanna cry?
When you're out there doing what you're doing
Are you just getting by?
Tell me are you just getting by, by, by?
 

Mint ahogy azt vártam, nem jött álom a szememre. Egy idő után azon kaptam magam, mennyire hiányolom közelségének, ölelésének melegét, amelyet úgy megszoktam az elmúlt hetek alatt, de hiányzott lassú, egyenletes légzése, amellyel a nyakamat csiklandozta, valahányszor a karjaiban nyomott el az álom, és hiányzott az az apró, édes csók, amelyet azelőtt nyomott a homlokomra, mielőtt elaludt volna. Azon gondolkoztam, vajon képes leszek -e valaha megválni ettől a hiányérzettől, ettől a könnyű megszokástól, s rá kellett jönnöm, hogy habár minden bizonnyal mindez emlék már, sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amelyet karjainak biztonságos ölelése nyújtott nekem. Még nem jött el az az idő, hogy belenyugodjak, hogy már csak az utolsó csókjának halovány emlékét őrzöm az ajkamon, hogy eltudjam engedni őt és a szerelmet, amit irátra érzek. Egy mély sóhaj kíséretében gördültem az oldalamra, majd szórakozottan a karjaimba vettem azt a párnát, amelyen egy héttel korábban, még az elutazásunk előtt az feje nyugodott. Óvatosan, mintha törékeny lenne, az arcomhoz emeltem és belélegeztem jellegzetes illatát, s megnyugvásomra tapasztaltam, hogy ha még elmúlófélben is, de az ő bódító illatát éreztem meg.

Már éppen eljutottam abba a stádiumban, továbbra is a fehér párnát ölelve, hogy szemhéjaimat szépen, lassan leragassza az álomképű fáradtság, amikor egész halkan, szinte elhalóan hallani véltem a halk fuvallatot, ami az ajtó nyílásától áramlott be a szobába, gyengéden simítva végig a felkarom csupasz bőrét. Újfent megtelve reménnyel emeltem fel a fejem, s mint afféle valóra vált vízió, ő ott állt előttem. A másodperc rövidke törtrészéig azt hittem, hogy ez tényleg csak az álom csalfa játéka, azonban ahogy közelebb lépett, kék szemeit rám szegezve, s hallani véltem szíve egyenletes, ritmusos lüktetését, tudtam, ez nem álom. Még a sötétben is könnyűszerrel kivettem markáns vonásait, kontúrjait. Ő lassan közeledett felém, útközben ledobva magáról a nadrágot, amelyet a nap folyamán viselt, majd ahogy az ágyhoz ért, egy leheletnyi hezitálás után leereszkedett mellém és egyetlen szó nélkül a karjába zárt. És ahogy újra éreztem azt a két erős kart, ahogyan átfonják a testemet, végre azt éreztem, újból hazataláltam.
- Sajnálom - suttogta ő fülembe, és imádtam, ahogy forró lehelete gyengéden csiklandozta az arcomat. - Annyira sajnálom, amiért ilyen elhamarkodottan ítélkeztem, és amiért ilyen kegyetlen voltam veled szemben. Ugye meg tudsz bocsátani? - Én rögtön bólintottam, pontosan annyi időre válva ki az öleléséből, hogy láthassa a válaszom, de aztán már vissza is tértem oda, ahova tartozom: az ő karjaiba. Hosszú, végtelennek tűnő percek szálltak el így, ahogy egymásba fonódva ültünk, élvezve a kellemes csendet, amelyet végül ő szakított meg.
- Elena, van pár dolog, amit el kell mondanom neked. Olyan dolgok, amelyek talán segíthetnek neked megérteni, miért reagáltam ilyen borzalmasan Stefan megjelenésére, ugyanakkor lehet, hogy megváltoztatná az érzéseidet irántam. A rosszabbik irányba. - Először csak pislogtam, lassan emésztve, amit mondott.
- Akármit is akarsz mondani, nem tudja elvenni az érzéseimet irántad - biztosítottam némi hallgatás után. Damon bólintott, majd lehúzott fekvő pozícióba maga mellé, én pedig hozzábújtam, fejemet a mellkasára hajtva, ahogy ő lassan beszélni kezdett.
- Igazából minden az elején kezdődött, még mielőtt megszülettem volna - kezdett bele. - Nagyon sokan ismerik az apámat, rengetegen hallottak róla, és a mai napig számos ember tiszteli a nevét a szakmában. Ő volt Giuseppe Salvatore, a rettenthetetlen befektetési mágnás, akinek nevét istenként félték, és akinek minden arannyá vált a kezében. Habár az anyja amerikai volt, ő maga büszkén vállalta az apai olasz származását; mi több, itt is született, Rómában. Komoly, szigorú ember volt, aki sosem volt hajlandó kimutatni az érzelmeit, és az egyetlen dolog, ami iránt szenvedélyt érzett, az a munkája volt. Hosszú évek kemény munkájával építette fel a vállalkozást, amely rövid idő alatt az egyik legmeghatározóbb célpontja volt minden befektetéssel kapcsolatos üzletnek. - Damon tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatta, miközben egyenletesen simogatta a hajamat. - Már sikeres, elismert ember volt, amikor megismerte anyámat: egy csupaszív, kisvárosi, törékeny nőt, aki olyan gyengéd szeretettel szerette őt, amilyet leírni nem tudok. Arról, hogy apám valaha viszonozta -e ezeket az érzéseket, fogalmam sincs; azt viszont tudom, hogy egy év ismeretség után elvette feleségül, és nem sokkal később megszülettem én. Három évig minden jónak tűnt, bár még élénken élnek emlékképek az agyamban, amikor apám kezet emelt az anyámra, aki még akkor is olyan szelíden tűrte a verést. Csak néha láttam őt sírni, akkor is az éj leple alatt, csendes magányban, azonban kis gyermekként még nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel.
Aztán egy nap kiderült, hogy az apám már régóta viszonyt folytatott egy másik, nálánál jóval fiatalabb nővel, akitől akkortájt egy fia született.
- Stefan - suttogtam, mire Damon bólintott.
- Amikor anyám tudomást szerzett erről, döntés elé állította Giuseppét, hogy válasszon köztünk és az új családja között. Ő pedig döntött, és maga mögött hagyott bennünket az új családjáért. Ezután szűkösebben éltünk, de a szeretet sosem hiányzott a házból, mert anyám gondoskodott róla, hogy az mindig belengje a kis családunkat. Azonban a boldog éveknek abban a pillanatban vége lett, amikor hétéves koromban anyámnál rákot diagnosztizáltak. Sose mondta el nekem, és én csak később tudtam meg, hogy ő végig menthetetlen volt. Ennek ellenére az utolsó leheletéig dolgozott, fáradhatatlanul, hogy mindent megteremtsen nekem, egészen addig a napig, amíg nem sokkal a nyolcadik születésnapom után egy reggel nem ébredt fel többé. Később nagyon hálás voltam a Gondviselésnek, hogy csendben, békében mehetett el, mégis, az elveszítését sosem tudtam kiheverni. - Újabb szünet következett, amit arra használtam, hogy a hüvelykujjammal letöröljem azt a könnycseppet, amit Damon szeméből csordult ki.
- Anyukám halála után más hozzátartozó hiányában apám kénytelen volt magához venni. Addigra már Stefan anyját is kirúgta, s a sokadik nőjét fogyasztotta, azonban úgy tűnt, az akkor ötéves öcsémet valamiért mégis szereti. Mi több, tett róla, hogy az életem ezután pokollá váljon: mindig Stefan volt a jó fiú, a tökéletes, a minta; őt mindig elhalmozta ajándékokkal, új ruhákkal, a legmodernebb játékokkal, egyszóval, mindent megadott neki,amit csak megkívánt. Velem viszont sosem bánt kesztyűs kézzel: anyám nyugodt, szelíd nevelése után mindennapossá váltak a pofonok és a verések. Állandóan pocskondiázott, szidalmazott, gyalázott, azt ismételgetve, hogy én egy csalódás vagyok. Amikor pedig Stefan nagyobb lett, ő is csatlakozott hozzá, hiszen apám erre buzdította. És ő, annak ellenére, hogy egykor jó kapcsolat volt köztünk, szinte azonnal ellenem fordult.
Ezért tizenhat évesen elköltöztem otthonról, és nem akartam többé visszanézni. Az életem fenekestül felfordult, és olyan emberré váltam, ami egykor annyira távol állt tőlem: habár elit egyetemre jártam, folyamatosan nőkkel voltam, ittam, mintha nem lenne másnap, fittyet hányva anyám minden tanítására az életről. Aztán, nem sokkal a diplomaosztóm után és a huszonkettedik születésnapom előtt, értesítettek arról, hogy az apám haldoklik. Nem tudom, miért, de amint megkaptam az üzenetet hazarepültem, hogy láthassam még egyszer. És ott, a halálos ágyán elmondta azokat a titkokat, amelyeket soha nem osztott meg velem. Megtudtam, hogy azért viselkedett velem ilyen gorombán, mert mindig az anyámra emlékeztettem őt, aki annyira szerette, és akit ő sosem tudott viszontszeretni. Ekkor tudtam csak meg, hogy végig az volt a szándéka, hogy rám hagyja a vállalatot, és nem Stefanra, mert szerinte mindig is én voltam az, akiben meglátta a kellő potenciát. Ahhoz azonban, hogy bocsánatot kérjen, túl büszke volt, s úgy is halt meg két nappal később, hogy nem kért feloldozást mindazért, amit tett.
A halála után rám maradt a hatalmas örökség kezelésének terhe, és természetesen a vállalat vezetése is. Na és itt lépett újra színre Stefan, aki akkor tizenkilenc éves volt, és követelte tőlem az örökségét, amely akkor több tíz millió dollárra rúgott. Én ezt megtagadtam tőle, mert apám végrendelkezése szerint nem juthatott volna birtokába a pénznek mielőtt törvényesen nagykorúvá vált volna. Addig-addig fenyegetett, ameddig odaadtam neki az én örökségem felét, remélve, hogy végre leszáll rólam. De fél évvel később újra megjelent a küszöbömön, egyetlen fillér nélkül, szakadt ruhákban, koszosan. Az utolsó centig elverte és elvesztette azt a tizenöt milliót, amit kapott, és könyörgött, hogy adjak neki munkát és pénzt. Én pedig amilyen hülye voltam, megtettem. Ő azonban nem állt le, és amikor visszaküzdötte magát az elitbe annak a cégnek az élén, amelyet én alapítottam neki, mindent megtett, hogy kifúrjon engem a vállalat vezetői székéből. Végül még perbe is fogott, de amikor látta, hogy az ügy veszett, újabb pénzt követelt tőlem, cserébe a bírósági ügy befejezéséért. Ekkortájt ismerkedtem meg Rose-zal, aki egészen véletlenül megtalálta a bírósági orvosszakértő jelentését az öcsémről, amelyben a pszichiáter kifejti, hogy Stefan egy súlyos pszichés betegséggel küzd, egyfajta bipoláris zavarral, amelynek furcsa kétjelleműségét köszönheti. Amikor ezt megtudtam, megpróbáltam rábeszélni, hogy forduljon orvoshoz, de ő ellenállt, és megfenyegetett, hogy ha nyilvánosságra hozom a betegségét, akkor kicsinál. Így alkut kötöttünk, hogy én hallgatni fogok a problémáiról, ő pedig békén hagy és nem fog többet pénzt kérni tőlem - fejezte be Damon egy mély levegővel. - Tudod, Elena, mindig ő volt az aranyfiú, akinek minden megadatott, én pedig a szerencsétlen második. Mert hiába gondolják, hogy nekem csupa fény és ragyogás az életem, de ez nagyon messze áll a valóságtól. Engem anyám eltávozása óta nem szeretett senki, és te voltál az első, aki úgy tűnt, képes erre, annak ellenére, hogy tisztában vagy azzal, milyen ember vagyok én. És amikor megláttam Stefant, belém hasított a fájdalom, hogy téged is elveszíthetlek, ahogy az anyukámat is elvesztettem, és ezért bepánikoltam. Miatta is esett szét a családom, és miatta nem kaphattam egy cseppnyi szeretet sem az apámtól. És megijedtem, hogy te leszel a következő, akit elvesz tőlem. - Sokkolva hallgattam szavait, amelyekből tényleg sütött az a rengeteg szívfájdalom és jogos aggodalom, amelyeket az évek keserűségei okoztak neki. Annyira sajnáltam őt, hogy azt képtelen lettem volna szavakba önteni. Nem láttam még embert, aki jobban megérdemelte volna a szeretet, mint ő, mégis, sosem találhatta meg, akárhogy kereste is.
- Sosem megyek vissza hozzá - ígértem meg halkan, megszorítva a kezét. - Veled maradok addig a pillanatig, ameddig megtűrsz az életedben. Ígérem - Damon szeméből egy újabb könnycsepp gördült ki, ahogy rám nézett, gyengéden végigsimítva az arcomat.
- És tudod, mi fáj a legjobban, Elena? - kérdezte. - Olyan lettem, mint az apám: képtelen vagyok a szeretetre, és nem vagyok érdemes más szeretetére sem.
- Ez nem igaz - ráztam meg a fejem, még közelebb bújva hozzá. - Te vagy legszeretetreméltóbb, legönzetlenebb, legtisztább szívű ember, akivel valaha találkoztam, és megérdemled a világ összes szeretetét. Ugyan én nem vagyok képes mindezt megadni neked, de szeretlek és szeretni foglak a szívem minden erejével - mondtam szenvedélyesen, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust.
- Istenem, Elena... - suttogta elgyötörten. - Olyan fontos vagy nekem, és kérlek, bocsásd meg nekem, hogy én nem...
- Sssss - csitítottam, újból magamhoz ölelve. - Ezt már megbeszéltünk: én kettőnk helyett is szeretlek majd, örökre. - Ezután csendben feküdtünk egy ideig, egymást ölelve. Végül, már fél lábbal az álmok határtalan világából, Damon még egyszer megszólalt.
- És mit kérsz cserébe, Elena?
- Semmit, csak....csak azt, hogy sose engedj el - feleltem halkan, majd nyomtam egy csókot édes, törődő ajkaira, és hagytam, hogy az állom színes pillangója engem is elragadjon, messze repítve a hotelszoba sötétjéből.

Where there is desire
There is gonna be a flame
Where there is a flame
Someone's bound to get burned
But just because it burns
Doesn't mean you're gonna die
You've gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
You gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try
You gotta get up and try, and try, and try
Gotta get up and try, and try, and try

Íme, ezzel zárom le az idei évet. Nagyon remélem, hogy tetszett amit olvastatok, és így az új esztendő alkalmából le is írjátok nekem pár szóban, mit éreztek a fejezettel kapcsolatban.
Mivel hét perc múlva itt egy vadonatúj év, számtalan új eséllyel, kalanddal, lehetőséggel, kívánok nektek egy nagyon boldog új esztendőt, és remélem, minden álmotok valóra válik majd.
Nagy ölelés mindenkinek! :)

Boldog Új Évet!

El se hiszem, hogy újból Szilveszter van, mert egyszerűen annyira élénken él még bennem a tavalyi újévi időszak, mintha valóban tegnap lett volna.

Mielőtt a 2014-es terveimről beszélnék, szeretnék egy rövid áttekintést tartani az elmúlt évről.
35 Végzet fejezet, 17 Összetörve rész (a maival együtt) és 8+1 novella fémjelzi számomra 2013-at.

Ami LadyLoss15-t illeti, ő 13 Always & Forever részt, illetve 2+1 novellát adott ki a kezei közül.

Most még egy kicsit untatlak titeket a pillanatnyi statisztikával: ma délelőttig 229 közzétett bejegyzés született, mindent összesítve 963 kommentet és 83300 oldalmegjelenítést regisztráltunk, valamint 27 feliratkozó csatlakozott az oldalhoz az óévben (a 2012-es adatok nélkül).
Mi több, ehhez az évhez fűződik a valaha volt legnagyobb havi látogatottság is: akkor 11333 kattintást mutatott a számláló 31 nap alatt.
Az év legnépszerűbb fanfictionnel kapcsolatos posztja legnagyobb meglepetésemre a Végzet második évadának 12. része (A függönyön túl) lett, amelyre eddig a pillanatig 546-szor kattintottak rá.
A legnépszerűbb novella Az igazi démon lett, amit LadyLoss15-tel közösen írtunk, és amelyet 436 alkalommal néztek meg.
A legtöbbször megtekintett Összetörve epizódnak a 11. rész azaz a Felesleges szavak bizonyult, és a legnépszerűbb Always & Forever rész pedig az első, Előtörő emlékek című fejezet lett.


Habár bizonyára rengeteg blog van, aki ennél (megérdemelten) sokkal jobb statisztikával büszkélkedhet, mi mégis nagyon-nagyon meg vagyunk elégedve ezekkel a számokkal. LadyLoss nevében is nyugodtan mondhatom, hogy még álmodni se mertünk semmi ilyesmiről és ilyen nagyszerű olvasókról, amikor egy közös, emlékezetes nyaralás alkalmával létrehoztuk ezt a blogot.
Köszönjük, hogy ilyen támogatással és szeretettel álltok mögöttünk. Ennél szebbet nem is remélhettünk volna.

Most egy picit magamról szólnék. Nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan kitartottak mellettem, akkor is, amikor tényleg fel akartam adni ezt az egészet, vagy amikor szokásom szerint hosszabb terjedelemben nyafogtam és panaszkodtam, mint az aktuális fejezet hossza. Tudom, hogy olyan messze vagyok a tökéletestől, mint Makó Jeruzsálemtől, és azzal is tisztában vagyok, hogy igazából össze sem lehet hasonlítani azzal a temérdek, szorgalmas és tehetséges íróval, aki megtalálható a blogger univerzumában.
Viszont, afféle újévi fogadalomként megígérem a lehetetlent: jövőre igykeszem megbízhatóbb lenni és alaposan megnövelni az írásaim minőségét, és a hiszti helyett inkább a fejezeteket ontom majd magamból. Azt viszont nem ígérem meg, hog heti két-három részt hozok majd, mivel ez az én életformám és napirendem mellett kivitelezhetetlen.

Továbbá szeretném pár szóban felvázolni, mit várhattok tőlem 2014-ben. Még az év elején befejeződik az Összetörve című történetem, amit nagyon szerettem írni az elmúlt évben. A helyét egyelőre nem fogja átvenni más, hosszabb történet, hanem inkább novellákat írogatok majd: tervben van három Delena központú, illetve egy Klaroline párossal foglalkozó írás. A Végzet természetesen folytatja útját a befejező, negyedik évad felé, történetének legmegrázóbb évadzárójával, amely a harmadik évad végét jelenti majd valamikor a tavasz végén. A harmadik évad lezárása után körülbelül egy hónappal startol majd a várva várt, utolsó évad. De ez még tényleg nagyon messze van.
A nyár folyamán pedig útjára bocsátom a következő hosszabb történetemet, amely egy drámai, szomorkás, szinte tragikus írás lesz, központban ismételten Damonnel és Elenával. Ez nem igazán nyúlik majd hosszabbra tizenöt fejezetnél, viszont annál megérintőbb tartalommal bír majd.

Jelenleg ezek a terveim a 2014-es esztendőre, de természetesen rengeteg minden változhat majd a jövő év folyamán. Azért remélem, tudom majd tartani magam a ritmushoz, ugyanis nagyon hajt, hogy minél hamarabb megosszam veletek a Végzet harmadik évadának utolsó harmadát. Illetve nagyon kíváncsi vagyok, milyen fogadtatása lesz az új történetnek, amiről az imént beszéltem, akárcsak az Összetörve befejező fejezeteinek.

LadyLoss15 pedig természetesen folytatja az Always & Forever című történetét. 

Nagyon remélem, hogy jövőre is ennyien velünk tartotok majd, és ha minden jól megy, sok szép pillanatot szerzünk nektek egy-egy írással. Ez sajnos egy olyan dolog, amit én személy szerint nem tudok megígérni, hiszen annyiféle ízlés létezik, de mindenképpen igyekszem majd!

Még egyszer köszönjük nektek, hogy hűséges olvasóként rendszeresen látogattátok az oldalt, és külön szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik ki is fejtették a véleményüket egy-egy fejezetnél. Kívánok mindannyiótoknak békességben, boldogságban, örömben és szeretetben gazdag új évet, ami remélem, messze felülmúlja majd az idei (számomra rettenetes) évet. Váljon valóra az a kívánság, amit az új év első pillanatában gondoltok ki.

Kellemes Szilvesztert!

HexiTVD és LadyLoss15
2013.12.31

Saturday, December 28, 2013

Always and forever - 12. Lóharapást (a macska) szőrével

Sziasztok! Ez az idei utolsó fejezetem, nem olyan hosszú, mint az előzőek, de remélem, élvezni fogjátok. Jó olvasást! :)
Napjainkban:
Bár az ősi szokásosan csendes lépteivel közlekedett, csatos bakancsai akaratlanul is túl hangosan koppantak a márvány lépcsőkön, melynek hangját az igencsak magas előtér visszhangossá tette. Klaus az utolsó pár lépcsőfokot szimplán átugrotta, eléggé meglepve ezzel Elijah-t, aki végül elintézte magában annyival a dolgot, hogy az öccsének jó a hangulata aznap, és várakozásteljesen kereste a férfi pillantását, ugyanis nyilvánvaló volt, hogy hozzá jött le Klaus az emeletről.
A fiatalabb ősi egyik kezével a telefonját fogta a füléhez, és határozott utasításokat osztogatott a vonal túloldalán levő valakinek, de mikor odaért Elijah elé, eltartotta fülétől a készüléket.
- Épp vacsit rendelek. Kérsz te is? - érdeklődött fesztelenül, és közben nagyon rendesnek érezte magát, amiért egyáltalán eszébe jutott a gesztus, hogy meghívja a bátyját egy vacsorára.
- Köszönöm, nem - rázta meg a fejét Elijah, majd karba fonta a kezét, és az ajtófélfának dőlve megvárta, míg öccse befejezi a telefonálást.
- Rendben, akkor három lesz - szólt bele Klaus a mobilba újra. - Igen.... természetesen.... nem... türelmetlenül várom! - villantott farkasvigyort, hangjából egyértelmű, fenyegető sürgetés áradt, majd bontotta a vonalat.
- Ha jól sejtem, időszerű megemlítenem pár szabályt az itt lakásodra vonatkozóan - vonta fel a szemöldökét Elijah, és mivel számított rá, hogy Klaus közbe akar majd szólni, felemelte a kezét, hogy belefojtsa a szót. - Hozhatsz nőket, akár étkezési, akár egyéb célokra akarod használni őket. Semmi közöm hozzá, hogy előbbi, vagy utóbbi - szögezte le. - Viszont kérlek, ügyelj rá, hogy ne vérezd össze a berendezést! Szándékosan vörös és fekete bútorokkal szereltem fel az egész házat, de örülnék, ha nem csak ez mentene meg attól, hogy olyan legyen, mintha mészárszéken laknánk.
- Ez korrekt - vont vállat Klaus, aki ugyan nem szerette, ha szabályok közé szorítják, de ezt talán magától is megtette volna. Meg aztán, tényleg nem az ő háza. A jobb viszony érdekében tehet engedményeket, például hogy nem mocskolja be az egész épületet. - Még valami?
- Igen, ha lehet, ne add meg fűnek-fának a címünket. Szedd fel a nőket a közelben valahol, ha nagyon ide akarod őket hozni, vagy ha valaki mégis idejön, töröld a memóriáját távozás előtt - kérte Elijah, és ezek is ésszerűen hangzottak, szóval Klaus rábólintott.
- Ez könnyen ment - húzódott félmosolyra Elijah szája, és vállon veregette az öccsét, miközben elindult a hátsó ajtó felé. - Még valamit! - fordult vissza a kétszárnyú üvegajtó felől. - Bár nekem nincsenek saját lovaim, és a birtok sem rendelkezik elegendő területtel ahhoz, hogy érdemes legyen kilovagolni, a szagok alapján van a közelben egy istálló, ahonnan lehet lovakat vinni a környező beépítetlen területekre. Úgy terveztem, hogy szemrevételezem a felhozatalt, de ha volna kedved, mehetünk együtt is - ajánlotta fel, és reménykedve mélyesztette pillantását Klaus meglepetten csillogó tekintetébe.
- Mi van, bátyám, nélkülem már nem is mersz odamenni? Félsz, hogy megharapnak? - próbálta poénra venni Klaus, egy jóval korábbi incidensre utalva, de elég erőltetettre sikerült. Ugyanakkor az sem volt lehetséges opció, hogy minden teketóriázás nélkül elfogadja Elijah invitálását. Úgy érezte, kihagytak pár lényeges lépcsőfokot, sőt, lassan egy egész emeletet.
- Évszázadok óta nem harapott meg egy ló sem - biggyesztette le az ajkát duzzogva Elijah, mert kellemetlenül esett neki az oly régi-régi történet felemlegetése. - Ellenben tudom, hogy te nagyon jól értesz hozzájuk, szóval miért is ne segíthetnél véleményezni a helyet?
- Jó, jó, nem kell győzködnöd! - emelte maga elé két kezét tiltakozva Klaus, majd elégedett mosollyal biccentett: - Akkor még beszélünk róla. És most, ha megbocsájtasz, hamarosan vendégeim lesznek.... - mentette ki magát, majd pimaszul vigyorogva a bátyjára kacsintott, és felsuhant az emeletre, hogy kicsomagolja a holmijait, amikre még nem volt ideje.

10.század:
- Mik ezek? - tette fel a kérdést kétségbeesetten hátrálva, hatalmasra tágult szemekkel Elijah, és igyekezett úgy kerülni minél távolabb a fenevadaktól, hogy közben ne tűnjön nagyon gyávának.
- Mik ezek? - érdeklődött Klaus is, ám az ő tekintete csodálattól csillogott, és szinte bizseregtek az ujjai, hogy megérinthessék az állatokat, melyek alig pár lépésre tőlük legeltek. Első pillantásra elbűvölték ezek a nagy, furcsa, elegáns lények, ellenben úgy tűnt, bátyja kissé bizalmatlan velük szemben.
Olyannak tűntek, mint a szarvasok, de ezeknek nem volt szarvuk, és a színük is másmilyen volt, meg volt hosszú szőr a nyakukon meg a fenekükön.
Egy testes, hosszú szakállú férfi állt a négylábúak és a két kisfiú között, és jól szórakozott a testvérek merőben eltérő reakcióján. Viseletes ruházata saras volt, és bűzlött, ám tekintélyt ébresztő arcszőrzete ápoltan fedte széles mellkasát. A nap megcsillant tar koponyáján, és nem csoda, ha a két fiú először nagyon megbámulta, ugyanis elég komikus látványt nyújtott olyan hosszú és dús szakállal, hozzá pedig teljesen kopasz fejjel.
- Lovak, és nagyon barátságos jószágok, nyugodtan közelebb jöhettek hozzájuk - lépett félre, Klaus pedig kapott a lehetőségen, és határozottan, kíváncsian megindult a legközelebbi szarvatlan szarvas felé. A legközelebbi felé.
Azonban Elijah elkapta a kezét, és visszatartotta. Fő az óvatosság, és ő egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jó ötlet az idegen lovak közelébe menni.
- Csak nyugodtan! Ne félj, fiú, nagyon szelídek, Lady-t kivéve - mutatott egy kicsit távolabb álló, fakó példányra. - Vele érdemes óvatosan bánni, de a többiek, akár a kezesbárányok! - biztatta őket, és kedvesen mosolygott hozzá.
- Naa, Elijah, légyszi! - fordult hátra Klaus, és finoman megpróbálta kihúzni a kezét bátyja szorításából, ami egy pillanatig még erősen szorította, aztán rövid hezitálás után ellazult, így Klaus végre odamehetett egy lóhoz.
- Őt hogy hívják? - bámult fel csodálattal a tetőtől talpig fekete állatra, aki tudomást sem vett róla, és tovább rágcsálta a zamatos füvet.
- Tekergő - lépett mellé a nagydarab Szakállas, és megpaskolta a ló nyakát, aki így felnézett, és végre hajlandó volt észrevenni Klaust.
A kisfiú lassan, nagyon lassan emelte fel a kezét, hogy megsimogassa az állatot, és mikor ujjai már súrolták a szőrt, mégsem történt semmi katasztrofális, nagy levegőt vett, és bátran végigsimított Tekergő sörényén, majd az orrán. Felnézett a Szakállasra, és mikor látta, hogy az elismerően bólogat, elégedett vigyorra húzódott a szája. Lelkesen visszaszökdécselt Elijah-hoz, aki továbbra is ledermedve ácsorgott, mintha odakövült volna.
- Gyere, simogasd meg te is, simogasd meg te is! - rángatta bátyja kezét, és mikor az még mindig kissé kelletlennek mutatkozott, mögé került, és taszigálni kezdte a lovak felé.
- Jó, rendben! - adta meg magát Elijah, és még mindig gyanakodva közelített a Tekergő melletti állat felé. - Ő kicsoda? - érdeklődött a férfire nézve.
- Bogyó - válaszolt Szakállas, és Elijahnak ekkor tűnt fel, hogy már három ló nevét is tudják az ötből - ugyanis öt négylábú, óriási állat tartozott a nagydarab férfihez -, de a gazdájukét még nem. Elijah elszégyellte magát, amiért nem a bemutatkozással kezdték, ahogyan azt a szüleik tanították nekik.
- Én Elijah vagyok, ő pedig Niklaus - közölte a fiú, és kezet nyújtott a Szakállasnak, aki meglepetten pislogott, majd megrázta Elijah kinyújtott kezét, hatalmas markában szinte eltűntek a kisgyerek apró ujjai.
- Nolfavrell a nevem - mutatkozott be a Szakállas is. - Nem mondom, hogy úgy is hívnak, mivel a lovaimmal élek, akik nyerítéssel hívnak... - húzta el a száját, mire Elijah elmosolyodott, és kihasználva a hangulat pillanatnyi feloldódását, megsimogatta Bogyót. Nem is volt olyan borzalmas.
Klaus teli szájjal vigyorgott, és olyan bőszen simogatta Tekergőt, hogy Elijah kezdett attól tartani, lassan már a lovat fogja idegesíteni.
 - Tépj egy kis füvet, és próbáld a tenyeredből odaadni neki - javasolta Szakállas, azaz Nolfavrell Klausnak, aki kapott az ajánlaton, és nevetve figyelte, mint csámcsogja ki Tekergő kis markából a füvet, csupán nyálat hagyva ott. Megismételte a mozdulatsort, és a végén újra nevetett.
Elijah mosolyogva nézte, de ő inkább nem akart megpróbálkozni vele. Elég volt neki, hogy simogathatja Bogyót, még ettől is kicsit hevesebben vert a szíve.
- Hogyhogy itt van, Nolfavrell? - kezdeményezett inkább beszélgetést a lovak gazdájával, mert a férfi jobban érdekelte, mint a lovak. Elismerte, hogy szépek, tiszteletet ébresztőek, és még a szőrüket simogatni is jó volt, de valami megmagyarázhatatlan veszélyesség áradt belőlük. - Máskor is szokott erre járni?
- Nem, most vagyok itt először, de a fű és a víz is jó minőségű, vadat is bőven találhatnék szerintem az erdőben, tehát nincs kizárva, hogy máskor is találkozunk, ha sokat időztök itt - vonogatta a vállát Nollfavrell. - A közelben van a falutok, nem? - telepedett le a fűre törökülésben, és kedvtelve nézegette a napfényben csillogó szőrű lovait.
- Az erdő másik végén, de nincs kitaposott ösvény oda, szóval nem sokan jönnek ide, mert könnyű eltévedni, ha nem szoktad meg - magyarázta Klaus, és már egy másik lovat simogatott. - Neki mi a neve?
- Ash, és nem, nem a színe miatt - rázta a fejét Nolfavrell, ugyanis már látta, hogy Elijah nyitja a száját a név hallatán. Ugyanis Ash egy gyönyörű almásderes volt. - Az előző tulajdonosával egy kőrisfa alatt kötöttük meg az üzletet, amivel az enyém lett, és mikor rákérdeztem a nevére, a pasas ezt bírta kinyögni, miután jól körülnézett - mesélte. - Gondolom magától eszébe sem jutott nevet adni szegénynek - fintorgott rosszallóan.
- És ő? - mutatott Elijah érdeklődve az utolsó lóra, aki még nem lett bemutatva nekik.
- Ő Jinx - vigyorodott el a férfi, amitől a szakálla önálló életet élt, és Klaus egy pillanatra elgondolkodott, hogy lehet, hogy nem fuldoklik a saját szakállától Nolfavrell. Ő biztosan folyton le akarná nyelni azt a rengeteg szőrt.
- Átok? - vonta fel a szemöldökét Elijah. - Nem túl... vészjósló egy kicsit? - csodálkozott, és gyorsan elhúzódott Bogyótól, mintha csak most vette volna észre, mit is csinált az elmúlt pár percben.
- Hidd el, olyan sokat eszik, hogy nagyon is találó! - nevetett fel Nolfavrell. - Ha nem találunk ilyen remek mezőket a legeléshez, mint ez is itt, bizony meggyűlik a bajom az etetésével - csóválta a fejét. - Olyankor igazi átok tud lenni!
- Hé, uram... izé... Nolfavrell - makogott Klaus, és összezavarodva mutogatott Tekergőre, aki közben közelebb somfordált Lady-hez, és valami hosszú és vastag és nagy valami jelent meg alatta. Olyan volt, mintha belőle jönne ki, de a két fiú tanácstalanul állt a dolog előtt, hogy mi lehet az.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha ti most mentek - pattant fel ültéből Nolfavrell, és terelgetni kezdte a fiúkat, el a lovaktól.
- De mi az? Mi történik? - akadékoskodott Klaus, és elhajolt a férfi lapátkezei elől, hogy közelebbről is megfigyelhesse az eseményeket.
- Niklaus! - szólt rá Elijah figyelmeztetően, és neki nem kellett kétszer mondani, hogy hagyja ott a lovakat, főleg a nyugtalan Bogyótól és Tekergőtől akart minél tisztesebb távolságban lenni. Azonban az öccsét is biztonságban akarta tudni, szóval erőt vett magán, és odasietett hozzá, hogy elráncigálhassa a lovak mellől. Nolfavrell közben Lady és Tekergő elé lépett, elhatárolva őket mind a másik három lótól, mind a két kisfiútól.
Tekergő ekkor Lady mögé táncolt, és felágaskodott, az a valami pedig még mindig ott volt. Klaus közelebb próbált araszolni, Elijah meg eltolni igyekezett öccsét, és ekkor Bogyó valahogy mögéjük került, de senki sem vette észre, Klaus és Nolfavrell Tekergőéket nézték, Elijah háttal állt az eseményeknek. Addig lökdösődött a két testvér, hogy Elijah nekiütközött Bogyónak, aki erre odakapta a fejét, és egy tizedmásodperc alatt több dolog történt egyszerre.
Először is, Tekergő félig rázuhant, félig ráereszkedett Lady hátára, aki megadta magát a sorsnak, és csak a fejét dobálta nyugtalanul, de legalább a nagy valami eltűnt. Hogy hová, az más kérdés. Másodszor, Elijah felvinnyogott a fájdalomtól, és a kezéhez kapott, eleresztve Klaust, aki így hasra vágódott, mert nem számított rá. Harmadszor pedig Bogyó megugrott, és mindenáron ki akarta kerülni Nolfavrellt, aki viszont nem hagyta magát, és nagy nehezen lecsillapította az enyhén megvadult állatot. Ash én Jinx csak néztek, utóbbi szájából egy fél köteg fű lógott ki, ahogy kellemesen nyammogott rajta.
- Ugh! - ült fel Klaus, miután meggyőződött róla, hogy minden tagja épségben maradt az esés után, sőt, különösebben koszos sem lett, hisz a puha, sűrű fűágy ettől is megvédte. - Elijah...jól vagy? - hajolt azonnal bátyjához, mikor látta, hogy a fiú összegörnyedve, könnyes arccal szorongatja a kezét.
- Fantasztikusan - morogta Elijah összeszorított fogakkal. Egyiküket sem érdekelték többé a háttérben folyó események.
- Mutasd - kérte Klaus, és maga sem tudta, miért. Valami gyerekes vágy hajtotta, hogy lássa, mi van Elijah kezével, noha az egyik verzió az volt, hogy úgysem látszik semmi, a másik meg az, hogy félelmetes és gusztustalan sérülése van, azzal meg úgyse tud mit kezdeni. De a kisgyerekek szeretik jól megnézni az ilyeneket is, valamiféle beteges vágytól hajtva, csak hogy aztán rémképként kísérthesse őket.
Elijah elvette a jobb kezét a balról, utóbbi az ölébe ejtve reszketett, és így szabad rálátást biztosított a csúnya, vérző sebre.
- Fúj - jajdult fel Klaus a sérülés láttán. - Megharapott Bogyó? - hajolt közelebb aggódva.
- Nagyon úgy tűnik - nyögte Elijah, és inkább elfordította könnyes tekintetét a kezéről. Hányingere támadt.
- Hé, fiúk, minden rendben? - kocogott feléjük Nolfavrell, noha sejtette, hogy nem, hiszen a földön kuporgott mindkettő.
- Elijah-t megharapta az a csúnya Bogyó! - panaszkodott Klaus, és Elijah elmosolyodott volna, mennyire Rebekah-s volt ez a mondat, még a hangsúly is, ha nem fájt volna olyan rohadtul a keze.
- Hadd lássam! - guggolt le aggodalmasan, kissé haragosan a férfi, és alaposan szemügyre vette a fiú vérző kézfejét. - Szerencsés vagy, nagyon szerencsés - jelentette ki végül, mire Elijah elfintorodott. Ő nem egészen így látta a helyzetet. - Épp hogy csak megkapott, néhány hét alatt tűrhetően begyógyul a sebed, ha nem fertőződik el, noha a heg valószínűleg örökké látszani fog - közölte, és felállt.
- Ez szerencse? - morogta Klaus, és Elijah mögé térdelt, hogy a hátát simogassa megnyugtatóan. Itt volt az ideje neki gondoskodnia a nagyobb testvérről, hiszen most Elijah-nak volt szüksége .
- Igen, ez szerencse. Ha rendesen megharapja őt Bogyó, akkor most jobb esetben néhány ujja, rosszabb esetben az egész kézfeje hiányozna - közölte kíméletlenül Nolfavrell, majd megbánta a kemény hangsúlyt, és előkotort a zsákjából egy hosszú szalagot meg egy marék összekötözött virágot. - Gyere, bekötöm a kezed, de ha hazaértél, első utad a gyógyítótokhoz vezessen! - figyelmeztette Elijah-t, és gyors, határozott mozdulatokkal körbetekerte párszor a kis kezet, miután tört a virágokból, és rámorzsolta a nyílt sebre. Klaus kételkedett benne, hogy ez jó ötlet volt, de nem értett a lóharapásokhoz, szóval csendben maradt.
- Vidd haza a fiút, öcskös - állította talpra Nolfavrell Elijah-t, aki továbbra is hüppögött, és az immár bekötözött kezét tartotta a másikkal.
Klaus hagyta, hogy Elijah kissé rátámaszkodjon, majd elindultak az erdő felé, mögöttük a helytelenítő fejcsóválással magában morgó Nolfavrellel, aki az ellenkező irányba terelgette jóllakott lovait.
- Jól leszel - biztatta Klaus a bátyját, és bűntudatosan gondolt rá, hogy miatta történt a baleset. Már megint ő a hibás, hiszen ha hallgat a férfire, vagy a bátyjára, és hátrébb megy ő is, akkor Elijah-nak nem kell odamennie érte, és nem harapja meg Bogyó. Tudta, hogy Elijah is tisztában van ezzel, ám ismerte már annyira a bátyját, hogy tudja, nem fogja felemlegetni a dolgot, és nem fogja őt hibáztatni.
- Nem a te hibád, baleset volt - szögezte le Elijah, mintha csak olvasott volna Klaus gondolataiban.
Klaus erre csak még lejjebb horgasztotta fejét, és erősebben fogta Elijah vállát. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de ő, akinek pedig fizikailag az égvilágon semmi baja sem volt, ő rázkódott a visszafojtott sírástól.

Napjainkban:
Klaus olyan erősen szorította mindkét kezével a fejét, hogy azt hitte, megreped a koponyája. Pedig nem fájt a feje, az emlékek kezdete óta most először nem. Ellenben a mellkasa szorított, noha igyekezett nem tudomást venni róla.
Még hogy jó ötlet átengedni magát a rohamnak! Tény, hogy most egyáltalán nem érezte a fejét, az elméjét szorongató erőt, de a szívébe markoló érzelmek sokkal rosszabbul érintették.
Miután előző este szóba jött a lovaglás, és felemlegette Elijah balesetét Bogyóval (Nem is emlékezett már, hogy így hívták a lovat. Őszintén szólva egyik lóra sem emlékezett túl tisztán, sőt, a férfire sem, de ezek szerint valahol mélyen benne élénken élt az emlék.), Klaus számított rá, hogy meg fogja környékezni ez a bizonyos darabka a múltjából. Tehát tudatosan készült rá, és mikor az első hullámok elkezdték ellepni az agyát, beengedte őket, és hatalmas akaraterővel lebontott minden akadályt, átadta magát nekik. Pont, ahogy Tamora javasolta.
Az már világos volt számára, hogy az emlékeknek mindnek az a célja, hogy rájöjjön szereti a családját, és szüksége van rájuk, ahogy nekik is őrá, mint arra ez az utolsó is rámutatott. Szűkebben véve, Elijah volt az emlékek középpontjában, és a vele való - régen - igencsak szoros kapcsolata. Mintha rá kéne ébrednie, hogy a jelenben is ez kell neki - illetve nekik.
Hát jó, már el is kezdett tenni az ügy érdekében. Szóval remélhetőleg a sunyi emlékeknek is lesz annyi eszük, hogy leállnak maguktól.
Borzongva idézte fel a csúnya harapást Elijah kezén, és nyakszirtjét dörzsölve kelt fel az ágyból, hogy tusoljon, ugyanis még mindig kicsit véres volt az esti lakmározás után. De a berendezésre vigyázott.

Jó félórával később immár felfrissülten és összeszedett fejjel baktatott le a nappaliba, ahol reményeinek megfelelően megtalálta Elijah-t. Az ősi épp egy vaskos verseskötetet olvasgatott egy fotelben elterülve, öltönye az ülőalkalmatosság háttámlájára terítve, egyik bokája felhúzva a másik térdére támasztva.
- Jó reggelt, Niklaus! - üdvözölte öccsét anélkül, hogy felpillantott volna, majd lapozott egyet.
- 'Reggelt, bátyó! - biccentett Klaus, majd kertelés nélkül előállt a tervével. - Mit szólnál, ha most mennénk csekkolni azt a lovardát?
- Jól hangzik - kapta fel a fejét meglepetten Elijah, hogy Klaus ilyen hamar benne van egy közös programban. Azt hitte, nehezebb dolga lesz, sokkal nehezebb.
- Akkor indulhatunk? - szólt vissza Klaus már az ajtóban állva, türelmetlenül intve Elijah-nak.
A férfi csak felvonta a szemöldökét, becsukta a könyvet, és finoman az asztalra helyezte, majd felvette öltönyét, és csak utána válaszolt: - Nem kéne rögtön lovaglóruhában mennünk?
- Oké, akkor öt perc múlva indulunk - vont vállat Klaus, és felment a szobájába. Elijah elképedve bámult utána.
Egészen addig, amíg kopogtatást nem hallott a bejárat felől. Fogalma sem volt, ki lehet az, de nagyon remélte, hogy nem Klaus egyik vacsoramaradéka. Mikor ajtót nyitott, újabb döbbenet várta: a lépcső tetején Tamora állt.
A lány kezében egy jókora doboz, haját összevissza fújta a szél, arcát pirosra csípte a kora reggeli hűvös levegő.Mikor az ősi kitárta az ajtót, őszinte mosolyt villantott rá, és hálásan lépett be az előtérbe, ugyanis indulás előtt nem jól ítélte meg az időjárási viszonyokat, és túl vékony kabátjában már kezdett átfagyni.
- Szia, Elijah! - köszönt vidáman, majd lerakta a dobozt egy kis asztalra, és egyik kezét rajtahagyva szembefordult a férfival.
- Jó reggelt, Tamora! - mosolygott Elijah is, majd kíváncsian a dobozra siklott a pillantása. - Minek köszönhetjük a látogatásodat egy ilyen korai órán?
- Oh, ha nem gond, egy szívességet szeretnék kérni - kezdte a boszorkány a földet fixírozni a cipője mellett. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érinti, amiért Elijah-t kell megkérnie rá, legyen az bármi is. Nem mintha nem bízta volna teljes lelki nyugalommal az ősire a legtöbb számára értékes dolgot, de tartott tőle, hogy a férfi nem díjazza a dolgot.
- Csak nyugodtan - sietett a válasszal Elijah. - Már így is sokat köszönhetek neked. El sem hinnéd, Klaus milyen kedélyesen viselkedik, mióta ideköltözött! - újságolta a jó hírt Tamorának is, mire a lány szemei boldogan csillantak fel.
- Ennek örülök! - nézett a férfire, és kibökte: - Tegnap elütött egy macska.
Elijah szemei elkerekedtek, és hiába próbálta, nem bírta elképzelni a jelenetet. Így Tamora nekiállt elmesélni a történetet.
- Épp hazafelé tartottam egy könyvesboltból, mikor valami nekicsapódott a lábszáramnak, és mikor lenéztem, ott hevert kiterülve egy cica. Mikor leguggoltam hozzá, láttam, hogy az egyik szemével valami baj van, így állatorvoshoz vittem, ahol megállapították, hogy valaki, de jobban szeretek úgy gondolni rá, hogy valami, több mély karcolást is ejtett szegénykén, de gyors ellátás után nem szorult kórházi ellátásra, szóval visszaadták. Hiába mondtam, hogy nem az enyém - tárta szét a karját tanácstalanul, és Elijah nagyon aranyosnak találta az arckifejezését. - Ezek után az utcán sem akartam hagyni, amíg meg nem gyógyul, szóval hazavittem, viszont az a bökkenő, hogy már van egy macskám. És úgy tűnik, nagyon nem kedvelik egymást, képtelenség lett volna egész napokra otthagyni őket együtt, hacsak nem akarok újra a rendelőben kikötni valamelyikükkel. Úgyhogy kénytelen voltam szétválasztani őket - adta elő a történetet Tamora, és a végén felnyitotta a doboz tetejét, hogy kiemeljen belőle egy valószínűleg alig pát hónapos kiscicát.
- És ő melyikük? - érdeklődött Elijah közelebb lépve. Személy szerint a kutyákat preferálta, de a macskákkal sem volt semmi baja.
- Ő itt Kosnyek, az én cicám - adott egy puszit a kis állat fejére a lány, majd a férfi kezébe nyomta, hogy lássa, hogyan viselik egymást. - A másiknak még nem adtam nevet, mert biztos van már neki, de azért nekem is hívnom kéne majd valahogy - magyarázta Tamora.
Aztán csak meglepett, szeretettel csillogó pillantással figyelte, hogyan ismerkedik Kosnyek és Elijah. Sosem gondolta volna, hogy a külvilág felé olyan hűvös magatartású ősi kedvesen mosolyog egy kis kölyökmacskára, megcirógatja a füle tövét, és láthatóan élvezi, hogy ezt teheti vele. Elragadó volt.
Ekkor suhant le Klaus a lépcsőn, és megállt mellettük. Nem kérdezett semmit, hiszen mindent hallott a szobájából is, míg öltözött. Apropó, öltözött: feszes, egyszerű lovaglóöltözet volt rajta, és Tamora nem bírta megállni, elismerően futtatta végig rajta a pillantását.
- Hali - vigyorgott fel Klaus arcába, aki egy 'Helló'-val üdvözölte, majd ő is közelebbről megnézte a macskát.
- Aranyos - vont vállat, majd újra Tamora felé fordult: - Lovagolni megyünk. Jössz te is?
- Oh, nem. Köszi, de kihagynám - rázta a fejét a lány, és kissé elpirult, mikor beismerte: - Nem tudok lovagolni.
- Feltétlen meg kell majd tanulnod. Állati - bizonygatta Klaus, mire Elijah is feléjük fordult, még mindig Kosnyekkel a markában.
- Valóban remek sport - erősítette meg öccse állítását, majd a cicára nézve kijelentette: - Nyugodtan itt hagyhatod, jó helyen lesz. Csak szólj, hogy mire kell figyelnünk.
- Ja, nem kell semmi, vadászni szokott magának, ha van mit, ha nincs, akkor adjatok neki légyszi napi egyszer valami macskakaját, és mindig legyen kint tej vagy víz - simogatta meg Tamora Kosnyeket, majd a bejárati ajtóhoz lépett. - Viszont nem akarok zavarni, menjetek csak lovagolni, érezzétek jól magatokat! És ne engedjétek Kosnyeket a drága bőr ülőgarnitúrák közelébe - javasolta mosolyogva, majd búcsút intett, és már csukódott is utána az ajtó.
- Ez aztán a villámlátogatás! - jegyezte meg Klaus, majd kivette Elijah kezéből a cicát, és szemöldökráncolva nézett végig a bátyján. - Te ebben szoktál lovagolni?
Elijah csupán egy fejcsóválásra méltatta a poént, majd felsuhant átöltözni, hogy addig Klaus is összebarátkozhasson a macskával, és utána mehessenek végre a lovardához.
Mindkettőjük fejében Tamora és a mosolya járt, bár mindketten kicsit másképp látták a lányt, és egyikük sem említette a továbbiakban.
Kosnyek pedig kicsit összezavarodott ugyan a hirtelen új környezetbe csöppenéstől, de miután végre valahára magára hagyták, és egyedül fedezhette fel a hatalmas házat, gyorsan barátságot kötött egy nagy és puha és jó illatú valamivel, ahol pikkpakk elnyomta az álom.

Éééés, ennyi lettem volna 2013-ra, remélem, jövőre is velem tartotok, ugyanis számos remek pillanattal készülök az új esztendőre is. Aki olvasta a karácsonyi kis novellámat, az ismerősnek találhatta a kismacska megjelenését, bevallom, nagyon megtetszett az ötlet, azért írtam bele ide is, igaz, kicsit másképp. Aki nem olvasta még, azt csak biztatni tudom, hogy tegye meg, a történet fejezetei mellett megtalálható lesz. :)
A szemfülesek, akik ráadásul sok egyéb fandomban is járatosak, ebben a fejezetben sok-sok utalást találhattak a nevek révén, de akik nem, azok sem maradtak le semmiről, hiszen ezek csak nevek. ;) Aki viszont felismerte egy-két rég nem látott kedvencének a nevét, nyugodtan leírhatja kommentben, ki volt az. :)
Nagyon boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak, és köszönöm, hogy velem tartottatok idén! :))
LL15

Wednesday, December 25, 2013

Damon & Elena - Olvadó jégcsapok

Ahogy ígértem, meghoztam nektek a karácsonyi novellámat. Mint már említettem, ez az írás a tavalyi, "A nap, ami mindent megváltoztat" című történetem után egy évvel játszódik. Ezért, azoknak, akik még nem olvasták, azt ajánlom, hogy vessenek rá egy pillantást, mielőtt a most következő fanfictionbe belekezdenének.
Emlékeztetőül, a cselekmény a második évad után, egy alternatív harmadik évadban játszódik, Elena ember, illetve Jenna és Alaric is életben vannak. 
A cím szokás szerint szimbolikus, amit ezúttal nem magyaráznék, mivel személyes jelentésű - annyit viszont elmondhatok, hogy kedvenc párunkra utal valamilyen módon. De mindenki interpretálja kedve szerint.
Nagyon remélem, hogy ez a könnyed hangvételű, aranyosnak tervezett kis írás elnyeri a tetszéseteket. Boldog karácsonyt és jó olvasást kívánok!


Olvadó jégcsapok

My wish came true when I met you.

Elena összedörzsölte kesztyűbe bújtatott tenyerét, és egyenletesen kifújta levegőt, majd néhány pillanat erejéig egyik lábáról a másikra ugrált, remélve, hogy így talán kevésbé fázik majd. Figyelmesen fürkészte a hóborította tájat, de nem látott semmit a fehérre öltözött fák, bokrok, háztetők kivételével. Elővette a zsebében pihenő telefont, hogy megnézze, hány óra van. Nyolc óra harminchét, állapította meg. Miután eltette a mobilt, pillantását az égre emelte, a kékes-szürkés égen felfelé kúszó napot vizslatva, amely gyöngén sugárzott némi hőt a földre. Azonban ennek ellenére dermesztően hideg tél övezte idén Mystic Fallst, amely rengeteg havat is hozott, Elena, Bonnie és Caroline legnagyobb örömére, akik mint a kisgyermekek, újult erővel vetették bele magukat a hóemberépítésbe.
Elena újból körbenézett, remélve, hogy megpillant valakit közeledni felé, de ezúttal sem látott senkit. Már éppen ott tartott, hogy telefonon keresztül bírja sietségre azt, akit várt, amikor hirtelen egy gondosan megformált hógolyó csapódott a hátának.
- Hé! - kiáltott fel, méltatlankodva fordulva körbe, a sunyi orvvadász személyét keresve. Azonban hiába forgolódott, nem vett észre senkit, akárcsak a második hógolyót, amely ezúttal a vállát találta el. - Nem vicces, Damon! - Kuncogás hallatszott valahol a fák közül, aztán egyszer csak maga Damon is előtűnt, ahogy egy fán ülve jóízűen kacag a mérges lányon.
- Ezt azért nem mondanám  - ingatta a fejét, majd gyorsan elhajolt egy hólabda elől, amit Elena küldött felé bosszú gyanánt. - Nem talált!
- Na csak várjál! - fogadkozott Elena, és egy újabb golyót küldött a férfi felé, aki azonban könnyű szerrel kikerülte azt.
- Sajnos nem célzol elég pontosan! - jegyezte meg, immár egy másik fa ágán időzve. Elena persze nem adta fel, újabb és újabb golyókkal bombázva a vámpírt, aki viszont eltalálhatatlannak bizonyult. Végül Damon megunni látszott a kis játékot, ezért inkább leugrott a fáról, hogy némiképp megkönnyítse Elena dolgát, aki így lényegesen könnyebben el tudta találni.
- Győzelem! - vigyorodott el elégedetten a lány, figyelve, ahogy Damon leporolja a havat fekete kabátjáról.
- Ugyan, ugyan, mindketten tudjuk, hogy hagytam magam - vetette ellen Damon, miközben közelebb lépett Elenához.
- Inkább csak nem tudsz veszíteni, Salvatore - legyintett Elena egy fölényes mosollyal. - Különben is, hét percet késtél.
- A bocsánatáért esedezem, Miss Gilbert - hajolt meg színpadiasan Damon. - De tudja, van ez a lány, aki éjjel beosont a házamba és kidekorálta a nappalit mindenféle karácsonyi dísszel, égővel, gyertyával, fagyönggyel...és olyan erősen gondolkoztam, vajon ki lehetett az, hogy elfelejtettem elindulni. Ön esetleg nem tudja véletlenül? - tudakolta ártatlanul. Elena úgy tett, mintha eltűnődne a kérdésen, végül azonban megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs ki lehetett ez az elvetemült - közölte, majd rövidre zárva a kis beszélgetést Damon nyaka köré fonta karjait és lehúzta őt magához, hogy végre egy csókkal üdvözölhessék egymást. A tőlük megszokott szenvedély ezúttal sem hiányozhatott, ami így igen nehézkessé tette, hogy egyhamar elváljanak egymástól. Azonban Elena nem tudta sokáig nélkülözni a levegőt, ezért végül mégis csak elszakította magát azoktól a csábító ajkaktól, s inkább Damon homlokának támasztotta a sajátját.
- Boldog évfordulót - suttogta, megszakítva ezzel a kellemes csöndet, ami beállt kettejük közé. Damon szája egy őszinte, szeretetteljes mosolyra húzódott, kicsit erősítve karjainak szorítását Elena dereka körül.
- A legboldogabbat - visszhangozta, egy lágy puszit nyomva Elena arcára, aki szokása szerint rögtön elpirult. Még ennyi idő után sem tudott hozzászokni teste Damon érintéséhez, hiszen minden alkalommal ugyanolyan bizsergés futott végén a gerince vonalán, mint mindennek a legelején, amikor még nem volt hajlandó megadni magát annak a bizonyos szikrának. S lám, végül minden visszavezette őt Damon karjaiba, ahol otthonra lelhetett. Ajkaik újra megtalálták egymást, és mindketten úgy sóhajtottak fel a fúzió pillanatában, mintha csak erre vártak volna egész életükben. Hiába telt el egy év a nap óta, amely mindent megváltoztatott, még korántsem tűnt úgy, hogy megunták volna egymást. Mi több, Elenát sokáig bűntudat gyötörte, mert úgy érezte, a rengeteg Damonnel töltött idő miatt elhanyagolja a családját és a barátait, mégsem bánta meg soha, hogy végül őt választotta. Legnagyobb megkönnyebbülésére pedig még Caroline és Bonnie is összebarátkoztak a gondolattal, hogy ők ketten immár egy párt alkotnak, még akkor is, ha kezdetben egyikőjük sem repesett az örömtől. Az emlék, amikor Bonnie megígérte Damonnek, hogy abban a pillanatban, amikor fájdalmat okoz Elenának, fel fogja gyújtani, még most is mosolyt csalt mindkettejük arcára.
- Akármennyire is szeretném folytatni ezt - szólalt meg Elena, amikor újból levegőhöz jutott. - De nincsen túl sok időnk. Jenna újból ránk bízta a karácsonyfa vásárlást, a piac pedig nemsokára bezár.
- Tudod, milyen jó emlékeim vannak a karácsonyfáról - mosolyodott el Damon, a lány füle mögé simítva egy kósza tincset. - Viszont nem véletlenül akartam találkozni veled itt, ilyen korán. Lenne egy dolog, amiről beszélnünk kéne. - Elena egy kicsit megijedt, ahogy a férfi hangja hirtelen komolyra változott. Általában csak akkor volt hajlandó felfüggeszteni a megszokott pimasz stílusát, ha valami rossz hírt akart közölni vele, esetleg ha valami valóban komoly dolgot kellett megbeszélniük. Ellenben sem a hely, sem az idő nem utalt arra, hogy valami baj történt volna, amit Damon feltétlenül meg akart osztani vele.
- Nem szakítani akarsz, ugye? - kérdezte könnyedén Elena, kezeit Damon mellkasára helyezve.
- Dehogyis! - vágta rá Damon. - Vagy azt gondoltad, hogy annyi várakozás után rögtön az egyéves évfordulónkon szakítanék veled? - Elena gyorsan megrázta a fejét, nehogy még a gondolat csíráit is elültesse barátja fejében.
- Nem, nem, csak vicceltem! Sosem jutna eszembe, hogy ilyet tennél velem. - Damon meggyőzötten bólintott, majd benyúlt a kabátja belső zsebébe, és elővett belőle egy elefántcsontszín csomagolópapírba burkolt, négyszögletes tárgyat.
- Tudom, hogy megint megesküdtünk arra, hogy nem veszünk egymásnak semmit - kezdte, miközben finom ujjai egy másodperc alatt kibujtatták a zafírkék színű ékszeres dobozt a papírból. - De ezt itt - folytatta, tenyerére helyezve az aprócska dobozt -, már egy jó ideje neked akartam adni.
- Damon, ugye nem költöttél rám egy vagyont? - tudakolta Elena, gyanakodva pillantva az ékszeres dobozra.
- Egy fillért sem - viszonozta Damon, szívére helyezve a jobb kezét. - Boldog karácsonyt, Elena - tette hozzá, ezúttal gyöngédebb hangon, óvatosan a lány kezébe helyezve az ajándékot. Ő kíváncsian nyitotta ki, annak tudatában, hogy a vámpír szokásához híven egy gyönyörű nyaklánccal, esetleg karkötővel lepi majd meg, de legnagyobb meglepetésére egy ezúttal egy aranyszínű, bonyolult mintázatú kulcsot talált benne.
- Öhm...akármi is ez, nagyon örülök neki - bökte ki végül, hol a bársonyba csomagolt kulcsocskára, hol a sokatmondóan mosolyogó Damonre pillantva.
- Ugyan, 'Lena, azt ne mondd, hogy nem tudod, milyen kulcs ez! - méltatlankodott Damon, végigsimítva Elena kezét, amelyben a dobozt tartotta.
- Egy kulcs a szívedhez? - viccelődött a lány, továbbra sem bírva megfejteni a rejtvényt.
- Nem kell ahhoz neked kulcs - nevetett Damon. - De úgy látom, nem fogsz egyhamar rájönni, ezért inkább megfogalmazom szóban: ez a kulcs nyitja a házam ajtaját. - Elena a másodperc törtrészéig ha lehet, még értetlenebbül pislogott Damonre, de utána tekintetében rögtön kigyúltak a megvilágosodás szikrái, és végre megértette, mit jelképezett a kulcs.
- Úristen - lehelte, amint megtalálta a hangját. - Te tényleg arra kérsz, hogy.... - Damon fejezte be helyette a mondatot.
- Igen, Elena, arra kérlek, hogy költözz hozzám - jelentette ki, meg sem próbálva megszakítani kettejük szemkontaktusát. - Vicces, hogy lényegében tiéd a ház, mégis én lakok benne, de azt hiszem, elég nagy ahhoz, hogy mindketten kényelmesen élhessünk. Egy éve vagyunk együtt és készen állok megtenni a következő lépést. - Elena arcára egy szentimentális vigyor ült, ahogy a barátja szavait hallgatta, azon morfondírozva, hogy létezik -e nála tökéletesebb férfi a világon. Damon pedig kezeskedett róla, hogy a válasz mindig egyértelműen nem felé hajoljon. Mindkettejük szemének csillogásán látszódott a hirtelen változás, ahogy a játékos, ünnepi hangulat helyét egy csapásra átvette az a rengeteg érzelem, amely afféle láthatatlan burokként ott lebegett körülöttük, a szerelem legkülönlegesebb érzését kölcsönözve a környezetüknek, valahányszor együtt voltak.
- Én is készen állok rá - suttogta Elena, s annak ellenére, hogy hangja csöndes volt, mégis sziklaszilárdan csengett. Mindkettejük arca felragyogott a kijelentés hallatán, majd szinte egyszerre minimalizálták a kettejük közt lévő, elhanyagolható távolságot, hogy egy ölelésben találkozhassanak. - Viszont én nem hoztam magammal a te ajándékodat, ugye nem baj? - Damon csak mosolygott, megrázva a fejét. Habár sosem mondta volna ki hangosan, mert talán túl nyálasnak hangzott az ő szájából, mégis, az egyetlen ajándék, amelyet valaha magáénak kívánt, éppen ott állt előtte. És ezzel, még ha kimondatlanul is, mindketten tisztában voltak. Elena jól tudta, hogy Damon sosem fog úgy kitárulkozni, hogy elmondjon ehhez hasonló dolgokat, de mivel olyan szoros volt a kapocs közöttük, egyszerűen nem is volt szükség ezekre a szavakra, mert nélkülük is tökéletesen megértették egymást.
- Na akkor, mi ma a kötelező program? - érdeklődött Damon, továbbra sem engedve ki a lányt karjai közül.
- Karácsonyfa vásárlás, díszítés és pár üdvözlőlap néhány távoli rokonnak - sorolta Elena. - Ja, és el kell mondanunk Jennának, hogy milyen döntést hoztunk meg.
- Miért van az az érzésem, hogy fájni fog? - vágott egy szenvedő grimaszt a férfi.
- A nagy Damon Salvatore, aki megküzdött a világ legöregebb vámpírjaival, harcolt egy hibriddel, aki meg akarta ölni, szembeszállt vérfarkasokkal és több tucat bosszúszomjas szörnyeteggel, fél a barátnője nagynénjétől. Azta! - Damon csak a szemét forgatta Elena elmés megjegyzése hallatán, habár nem igazán volt ínyére, hogy valaki képes volt megkérdőjelezni az ő rettenthetetlen rossz fiú énjét, amelynek maszkját előszeretettel vette fel más emberek társaságában. Elena azonban jól tudta, mi rejtőzik az álarc mögött, és tökéletesen tudta interpretálni barátja minden egyes szavát.
- Nem félek Jennától! - horkant fel sértetten Damon. - Mindösszesen csak számolok a következményekkel, mint például avval, hogy minden bizonnyal nem fog bulit rendezni ennek az örömére.
- Bele fog egyezni - nyugtatta meg Elena, miközben hüvelykujjaival finoman simogatta Damon kisimult vonásait. - Egyébként is, téged ismerve nem hiszem, hogy meg tudna akadályozni minket.
- Nekem amúgy sem lehet ellenállni - jelentette ki magabiztosan Damon, mire Elena szokásához híven belebokszolt a mellkasába. Akárhogy is, a vámpír messze földön híres egója még mindig legmeghatározóbb védjegye volt.
Váltottak még egy csókot, aztán maguk mögött hagyták szűz hóval borított erdőt, hogy utolsó teendőiket is kihúzhassák a méteres listáról, amit Jennától kaptak. Benne volt a levegőben, hogy ez is egy felejthetetlen karácsony lesz majd.

XOXO

A szenteste előkészületei simán mentek, mi több, még a karácsonyi menü is ehetőnek bizonyult, bár mindenki tudta, hogy ez nem azért valósulhatott meg, mert Jenna hirtelen megtanult főzni, hanem mert egy bizonyos kék szemű vámpír is besegített a főzőcskézésben. Elena és Damon úgy határoztak, hogy vacsora után ejtik meg a nagy bejelentést, így amikor mindenki teli hassal, elnehezedve és legfőképp, az alkoholtól mámorosan ült a helyén, erősen fogadkozva, hogy többet egy falatot sem fognak enni, elérkezettnek látták az időt, hogy még jobban lesokkolják az amúgy is kicsit fáradtnak tűnő társaságot.
- Szóval - köszörülte meg a torkát Elena, feltűnően megragadva Damon kezét az asztal tetején. - Damon és én szeretnénk bejelenteni valamit - mondta, és hiába győzte meg magát arról, hogy nem egy nagy dologról van szó, amiért kár idegeskedni, az izgalom azért ott bujkált a hangjában. Az étkezőre egy pillanat alatt néma csend telepedett. Jeremy meglepetten kapta fel tekintetét, ami eddig alattomban a kezében lévő, asztal alatt rejtegetett mobilra fókuszált, Alaric gyanakodva vizsgálta a vele szemben ülő párocska összekulcsolt kezét, de aztán úgy gondolta, semmi borzasztóról nem lehet szó, ezért inkább újból magához vette a pezsgőspoharat. Ellenben Jenna olyan reakciót produkált, amire senki sem számított.
- Elena, ugye nem vagy terhes?! - fakadt ki a rémült nagynéni. Ami ezután következett, avval tényleg nem kalkulált senki: Alaric Jenna szavait hallva úgy megijedt, hogy kiköpte a szájában lévő pezsgőt, ráadásul egyenesen Jeremy arcába irányítva italt, amitől persze az egész család felbolydult. Jeremy hangosan káromkodott, majd kiszaladt a konyhába, hogy "lemossa magáról a retket"; Ric erősen köhögött, szinte fulladozva a félrenyelt pezsgő miatt; Jenna rosszallóan csóvált a fejét, valami olyasmit motyogva, hogy mindenki úgy viselkedik, mint valami majom; Elena szégyenében Damon vállába temette az arcát, aki ellenben olyan jóízűen röhögött, mint még soha. A felborult rendet, és ezzel a társaság feltételes nyugalmát a keserű arckifejezéssel visszatérő Jeremy állította vissza, egy gyilkos pillantást küldött Alaric felé, aki úgy tűnt, befejezte a fuldoklást. Damon ugyanakkor nem bírta abbahagyni a röhögést, és csak Elena figyelmeztető oldalba bökésére tért némiképp magához.
- Tehát, kifejtenétek végre, mi is az a fontos dolog, amiért Ric arcon köpött? - vetette fel Jeremy, mire Ric bocsánatkérően pillantott felé, azonban az ifjabb Gilbert arckifejezése továbbra is hűvös maradt.
- Jenna kérdésére válaszolva, nem, nem vagyok terhes - kezdte Elena, mire Jenna jó hangosan fellélegzett.
- Szerencsére!
- Na nem mintha lehetne gyerekük, Jenna - emlékeztette Alaric.
- Ez nem az a világ, ahol csillogó bőrű, nyálgép vámpíroknak lehet saját gyerekük - értett egyet Damon, egy szúrós pillantást érdemelve ki Jennától.
- Az egy jó könyv, oké? - közölte sértődötten a nagynéni, újfent mosolyra fakasztva a vele szemben ülő vámpírt, aki inkább nem bonyolódott bele egy egyértelmű vitába.
- Akkor miről akartatok beszélni? - tért vissza Ric az eredeti témára. Elena vett egy mély levegőt, biztatást várva szorongatva Damon kezét.
- Úgy döntöttük, hogy összeköltözünk! - bökte ki végül.
- Micsoda? - kérdezte értetlenül Jena, mintha nem fogta volna fel az imént elhangzottak értelmét. - És ki megy hová? Damon ide, vagy te hozzá?
- Az utóbbi.
- Aha - bólintott Jenna. - Értem. - Újból csend ült a szobára, mivel mindenki azt várta, hogy Jenna mondjon valamit, de úgy tűnt, ő nem fog megszólalni.
- Szóval, Jenna, mit gondolsz? - tudakolta félénken Elena.
- Hogy mit gondolok arról, hogy a még tizenkilenc éves, hús-vér ember unokahúgom oda akar költözni a százhetven éves vámpír pasijához?
- Százhetvenegy - javította ki Damon.
- Százhetvenegy! Pláne. Őszintén, Elena, nevetségesnek tartom.
- Nevetségesnek? Ugyan miért?
- Mert ez kvázi olyan, mintha én összeköltöznék az ebédemmel! - jelentette ki Jenna.
- Nézd, Jenna - próbálkozott Damon -, pontosan egy éve vagyunk együtt, és nem tudom, észrevetted -e, de még egyszer sem akartam megölni, sőt, még csak meg sem haraptam. Na jó, kivéve amikor ő kéri....
- Erre nem voltam kíváncsi - dörmögte undorodva Ric, de Damon ezúttal figyelmen kívül hagyta ivócimboráját, és folytatta.
- Szeretem őt, ezt te is tudod, és sosem tennék semmi olyat, ami rossz lenne neki. Különben is, ti alig két hónapja házasodtatok össze, biztos vagyok benne, hogy jót tenne nektek és a szexuális életeteknek, ha eggyel kevesebb Gilbert rohangálna a házban.
- Damon! - kiáltott rá a másik négy jelenlévő szinte egy emberként.
- Ne legyetek már ilyen prűd kecskék - legyintett a férfi. - A lényeg az, hogy nem kell féltened Elenát. Soha nem hagynám, hogy bármi bántódása essen. Biztonságban lesz nálam, megígérem. - Elena szeretetteljesen mosolygott rá, amikor befejezte kisebb védőbeszédét, Jenna viszont még mindig összeráncolt homlokkal méregette őket. Mindenki jóformán lélegzetvisszafojtva várta az ítélet, ami végül meg is született.
- Rendben van - sóhajtott fel megadóan Jenna. Damon diadalittasan kacsintott Elenára, aki örömében sikítozva ugrott a nagynénje nyakába.
- Köszönöm, Jenna, annyira köszönöm! - ismételgette, hálásan ölelgetve Jennát.
- Ha bármi baja esik, Damon... - figyelmeztette Alaric barátját, de Damon csak leintette.
- Tudom, akkor segítesz Bonnie-nak a felgyújtásomban. Vettem. - A nagy ünneplés közepette senki nem figyelt Jeremy-re, aki még mindig fancsali képpel motyogott maga elé.
- És ezért kellett ma pezsgőben fürödnöm!
Valamivel később azon az estén, amikor kissé csillapodtak a kedélyek, Jenna feltett egy karácsonyi lemezt, amelyre lassan táncoltak Rickel a nappaliban, míg Jeremy felvonult a szobájába, hogy Bonnie-val beszéljen, Damon és Elena pedig leheveredtek a kanapéra, fellapozva a fotóalbumot, amit Elena ajándékozott a barátjának karácsonyra.
- Az egy évünk képekben - mondta, amikor pillantása találkozott Damonével, aki csodálkozva nézte a kezében lévő albumot. Elena csinált két bögre forralt bort, amit lassan szürcsölgettek, miközben jót nosztalgiáztak minden egyes képnél. Volt pár fotó az előző karácsonyukról, ahogy egymás mellett állnak a fa mellett, vagy amikor együtt mosogatták a tányérokat, sőt, egy Jeremynek köszönhetően akadt két lesifotó is közöttük, amelyeken éppen igencsak egymásba bonyolódtak mosogatás helyett. Aztán meg voltak örökítve Jenna meglepetéspartiján a Grillben, általában egy nagy üveg whisky társaságában; készült róluk pár kép az éves Alapítói Bálon, amikor Damon nem tudta levenni a szemét Elena pimaszul rövid ruhájáról. A fotók nagy része Jenna és Alaric esküvőjéről származott, ahol mindketten tanuk voltak, és ahol lekésték a vacsora kezdetét, amikor a hagyományhoz híven tanúként nekik kellett volna beszédet mondaniuk. Sosem fogják elfelejteni azt a rengeteg szúrós pillantást, amikor tíz perc késéssel beestek a vendégsereg elé, kipirult arccal, kócos hajjal, sokat mondóan vigyorogva egymásra.
Az album tele volt számukra kedves emlékekkel, mégis, azt a rengeteg együtt töltött, drága percet nem lehetett egyszerűen fényképekkel konzerválni. Ez csak egy emlékeztető volt mindkettejüknek arról, mi mindent s éltek ők át együtt.

Már majdnem az album vége felénél jártak, amikor hirtelen megszólalt a csöngő hangja.
- Majd én kinyitom! - ajánlotta fel Elena, majd miután nyomott egy puszit Damon arcára, felpattant és a bejárati ajtóhoz sietett, azon gondolkodva, ki keresheti őket ilyen időben. Bizonyára betlehemesek, tűnődött. Azonban amikor kinyitotta az ajtót, a döbbenettől odafagyott a mosoly az arcára.
- Stefan - lehelte elhaló hangon, egy nagyot pislogva, hátha csak hallucináció az egész.
- Boldog karácsonyt, Elena - felelte az, melegen mosolyogva rá. A lány mindössze hápogni tudott valamit a meglepetéstől, lévén sok mindenre számított, de arra a legkevésbé sem, hogy a tékozló fiú egyszer csak becsönget az ajtaján.
- Mit keresel itt? - kérdezte végül, idegesen pillantva hátra, remélve, hogy Damon túlságosan el van foglalva az ajándékával ahhoz, hogy észrevegye a váratlan látogatót.
- Visszajöttem - mondta az, és hangja, viselkedése, arckifejezése még csak nem is hasonlított ahhoz a vérengző vadállatéhoz, akit Elena másfél éve látott utoljára.
- Visszajöttél? Na és mi van Klausszal? Mi van azzal a rengeteg ártatlan emberrel, akiknek még nem tépted fel az artériáját? - fonta össze karjait mellkasán a lány, kihívóan meredve Stefanra. Azonban mielőtt még válaszolhatott volna, meghallotta az idősebb testvér túlságosan ismerős hangját valahonnan a háta mögül. 
- Elena, mi tart... - Abban a pillanatban, ahogy meglátta az öccse arcát, Damon hangja elcsuklott.
- Helló, Damon - üdvözölte Stefan.
- Stefan - biccentett Damon. - Mit keresel itt? - Stefan meglepetten vonta fel a szemöldökét, hallva, ahogy Damon szó szerint visszhangozta Elena szavait.
- Visszatértem, ezúttal végleg - válaszolta engedelmesen. Damon és Elena összenézett - ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg mindkettejük fejében.
- Klaus küldött?
- Már egy éve nem láttam Klaust - vallotta be Stefan. - Akkor találkoztam vele utoljára, amikor visszaadta a szabadságomat.
- Egy év? Tényleg? És valóban ennyi időbe telt, hogy összeszedd a bátorságodat, öcskös? - grimaszolt Damon.
- Ahogy mondod. Az elmúlt évet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam leszokni az emberi vérről, kontrollálni a vérszomjamat. Már tiszta vagyok.
- Miért jöttél vissza, Stefan? - sóhajtott fel Elena.
- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek mindazért, amit tettem - felelte a férfi. - Rettenetes sajnálom azt a rengeteg borzalmat, ami a nevemhez fűződik. Tudatni akartam veletek, mennyire megbántam. 
- Ez az egyetlen ok, amiért szenteste itt állsz az ajtó előtt? - vonta fel a szemöldökét Damon, s hangjából könnyen megállapítható volt, hogy nem teljesen hiszi el az előbb elhangzott szentbeszédet.
- Nem, nem csak ez... Elena - fordult a lány felé. - Az utóbbi időben rengeteget dolgoztam azért, hogy visszatérhessek hozzád, olyan emberként, amilyen egykor voltam. Egész végig az motivált, hogy neked bizonyítsak, hogy egy nap úgy jöjjek vissza hozzád, hogy többé ne kelljen a vérszomjamtól tartanom. Te tartottad bennem lelket, Elena, még akkor is, amikor legszívesebben feladtam volna, és inkább folytattam volna az utam a sötétségbe. De nem tettem, és ezt neked köszönhetem. - Elena arckifejezése egy pillanat alatt változott meglepettről szomorúvá, azonban Damon egyre inkább érezte a haragot felhalmozódni a testében. - Tudom, milyen hosszú idő telt el, és sosem vártam el tőled, hogy kitarts mellettem, hogy otthon ülj, és várd, hogy majd egy nap visszatérek hozzád, mégis, most itt állok előtted, és azt kérem, hogy adj nekem még egy esélyt. Kérlek.  - Damon már olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei vájta sebekből eleredt a vér a tenyerében. Elena úgy tűnt, észrevette ezt, ezért elfordított tekintetét a könyörgő arcú Stefantól, hogy nyugtatóan Damonre mosolyoghasson. - Megváltoztam, jobb ember lett belőlem, és ha lehet, még jobban szeretlek, mint mikor elhagytalak. Egyetlen esély...csak ennyit kérek, és bebizonyítom, hogy mindez igaz.
- Nézd, Stefan - kezdte Elena lassan, igyekezve minél kíméletesebben beszélni -, nagyon büszke vagyok rád, amiért képes voltál legyőzni a démonjaidat. Mindig is reméltem, hogy sikerülni fog, mert tudtam, hogy képes vagy rá. Bebizonyítottad, mekkora szív és lelki erő lakozik benned, és ezt csak magadnak köszönheted. Viszont több, mint másfél év telt el, és én belefáradtam abba, hogy valaki olyanra várjak, aki úgy tűnt, nem fog visszatérni.
- Megértem, Elena - bólintott Stefan, de szemeiben még mindig ott csillogott a remény. - Sejtem, milyen lehet neked most, hogy hirtelen betoppanok a házadba, de...biztos emlékszel arra, mi volt köztünk. Újra lehetnénk olyanok, lehetnénk együtt, boldogok..mint régen.
- Sajnálom, Stefan - sütötte le a szemét Elena, és látszott rajta, hogy valóban így érez. - De én már továbbléptem - mondta, s mintegy bizonyítékként megfogta a mellette álló Damon kezét, aki tulajdonképpen már remegett a haragtól, és összekulcsolta az ujjaikat. - Azt hiszem, mindig is szeretni foglak valamilyen formában, azonban a szívem már valaki másé, valaki olyané, aki jobban szeret, mint bárki más, és azt érezteti velem, hogy én mindennél fontosabb vagyok számára. Nem tudom, mi lett volna, ha te akkor te mész el, azonban én megtaláltam az igazi boldogságot... - Stefan csak ekkor vette észre az összekulcsolt kezeiket, s látni lehetett, ahogy fájdalom suhant át az arcán.
- Értem. Szóval, ti ketten...
- Igen, mi ketten - erősítette meg Damon. - Már egy éve.
- Én...én sosem gondoltam volna - dadogta Stefan, hitetlenkedve bámulva hol Elenára, hol Damonre.
- Őszintén sajnálom, hogy így, ilyen körülmények között kellett megtudnod, Stefan. Elhiszem, hogy ez nagyon fáj most neked, de hidd el, nem okolhatod magad miatta sem magadat, sem a testvéredet, mert ez az én döntésem volt, és én a szívemre hallgattam. Nagyon szeretem Damont, jobban, mint gondolnád, és hiába hiszem el, hogy mindent megtettél, hogy visszanyerd a bizalmamat, én nem fogom elengedni a kezét. Ezt meg kell értened.
- Persze, persze - motyogta a fiatalabb Salvatore. - Hát, bátyám, gratulálok, azt hiszem - tette hozzá, egy mosolyt erőltetve az arcára. Remélem, tényleg nagyon boldogok lesztek.
- Azok vagyunk. Nagyon boldogok - biztosította Elena, és nem bírta megállni, hogy még a helyzet drámaisága ellenére ne mosolyogjon rá Damonre.
- Ha esetleg mégis úgy gondolnád, hogy érdemes vagyok egy újrakezdésre...én várni fogok rád - ígérte meg Stefan. - Örökre.
- Ne tedd - rázta meg a fejét Elena. - Találd meg a saját boldogságodat, ahogy én is. Ezt kívánom neked. - Stefan szomorkásan bólogatott, majd eldörmögött még egy "Boldog karácsonyt" és aztán lassú léptekkel távozott a ház tornácáról.
Elena és Damon egy hosszú perc erejéig csendben nézték, ahogy elmegy, egyre csak a másik kezét szorongatva.
- Sosem gondoltam volna, hogy huzamosabb időn belül visszajön - szólalt meg végül Elena, Damon felé fordulva, aki gondolataiba merülve állt vele szemben. 
- Köszönöm, Elena - mondta hirtelen, mélyen a lány szemébe nézve.
- Öhm..szívesen, de mégis mit?
- Köszönöm, hogy engem választottál.
- Hát persze, hogy téged választottalak - vágta rá Elena, gyengéden a kezei közé fogva Damon arcát. - Hiszen tudod, hogy szeretlek.
- Csak az az igazság, hogy amikor Stefan megjelent itt, arról regélve, milyen erővel küzdött azért, hogy kijózanulva jöhessen vissza hozzád, az agyam rögtön azt üvöltötte, hogy te újra a karjaiba fogsz omolni - vallotta be Damon, humortalanul nevetve. - De én is a szívemre hallgattam, és ő tudta, hogy ki fogsz állni mellettem. - Elena elmosolyodott a szívfacsaró vallomás hallatán, és ahelyett, hogy bármit mondott volna, csak magához vonta őt, és megcsókolta, a belőle áradó érzelmekre bízva a magyarázkodást.
- Nagyon szeretlek, Damon - ismételte, mikor elváltak. - Soha nem hagytalak volna el az öcsédért, ezt tudnod kell. Melletted maradok, akármi legyen, is oké?
- Oké. - Most már Damon is mosolygott, ahogy lopott még egy csókot Elenától. - Én is szeretlek. - Azzal újra és újra megcsókolták egymást, lepecsételve az ígéretet ajkaik édes érintésével. Egyikük sem vonta kétségbe szavaik igazát, hiszen az szerelem átjárta őket nap, mint nap, valahányszor egymásra néztek, valahányszor megfogták egymás kezét, valahányszor csókolóztak. Igaz volt, a szó minden értelmében.
- Miért nem mutatod meg, mennyire szeretsz? - suttogta Elena Damon fülébe, a lehető legcsábítóbb hangon, tudva, hogy a férfi úgysem fog tudni ellenállni, még ha akarna sem. Damon ezúttal nem felelt, csak újra összekapcsolta ajkaikat, miközben felemelte őt és felvitte az emeletre.

És aznap éjjel tökéletesen megünnepelték azt a varázslatos egy évet, amit maguk mögött tudhattak.

Íme, az éves karácsonyi novellám! Remélem, mindenki örömét lelte az olvasásban, és bízom benne, hogy kicsit feldobtam mindenki karácsonyát az én szerény kis ajándékommal. Nem nagy titkot fedek fel azzal, hogy a novella-sorozat jövőre folytatódik, a harmadik résszel! Azt is elmondhatom, hogy Damon és Elena egy újabb fontos döntést hoznak majd meg - de ez (szó szerint!) a jövő zenéje.
Nagyon remélem, mindenkinek jól telik a karácsony, meg van elégedve az ajándékaival, és sok finomat evett az elmúlt két napban. Kívánok nektek további nagyon boldog, békés ünnepeket! Szilveszterkor találkozunk!

Karácsonyi meglepetés - Always and forever különkiadás :)

Sziasztok! Bár nem volt szó semmiféle rövid kis irományról, sőt, semmi karácsonyiról az én  prezentálásomban, de valahogy úgy alakult a karácsony estém, hogy ez kikívánkozott. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, bár nem szoktam ilyeneket írni. :$ :)
És akkor ezúton kívánnék mindenkinek boldog, békés ünnepeket!


Elijah izgatottan nyitott ajtót a futárnak, és alig bírta leplezni várakozó mosolyát, miközben aláírta az átvételi elismervényt, és néhány fiatal suhanc elkezdte behordani a dobozokat a tágas nappaliba. A karácsony a szeretet ünnepe volt, ám tekintettel arra, hogy az utóbbi időben, az utóbbi rengeteg, az utóbbi szinte már követhetetlenül sok évben a szerettei a közelében sem voltak, nem ünnepelt.
Minek díszítette volna fel a hatalmas, rideg helyiségeket a házban, ahol éppen lakott, ha csupán ő nézhette volna. Minek szerzett volna be ünnepi ételt, ha egyedül nem tudta volna élvezni. Ajándékot meg maximum a meggondolatlan portásnak adhatott volna, aki véletlen nyitva hagyta a kórház egyik oldalsó bejáratát, így gyakorlatilag beterelve Elijah-t az intézmény vérkészletéhez.
De ez az év más. Klaus végre újra vele van. Közel sem az egész család, de máris kétszer annyian vannak, mint eddig, tehát az ünneplésre igenis van ok.
Tehát Elijah karácsonyi dekorációt rendelt az egész házhoz, fenyőfát vett, amit aztán feldíszíthet, sőt, még egy apró, de figyelmes ajándék beszerzésére is maradt ideje. Az idei karácsony remek lesz.


Klaus meglepettségében még a száját is eltátotta, mikor hazaérve belépett a házba. Mindenütt csillogó, fénylő, világító díszeket látott, a sarokban még egy takaros kis karácsonyfa is helyet kapott. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy eltévesztette a házszámot, de aztán be kellett látnia, hogy Elijah néha hajlamos túlzásokba esni.
Különben is, nem öt évesek már, hogy nekiálljanak ajándékozni, sütit tömni kétpofára (bár ez ellen nem lett volna különösebb kifogása) és karácsonyi dalocskákat énekeljenek. Azt hitte, a felelősségteljes, komor és határozottan érzelgésmentes felnőttek nem csinálnak ilyeneket. Nos, Elijah nyilvánvalóan nem tartozik ebbe a kategóriába.
A bátyja pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy lassan lesétáljon a lépcsőn, töltsön az előre odakészített, hűtött pezsgőből, majd az egyik poharat Klausnak nyújtsa, aki továbbra is értetlenkedve és csodálkozva bámészkodott. A férfi elmosolyodott, és elégedetten nyugtázta, hogy Klaus meglepődött. El kell ismerni, Elijah kétségkívül kitett magáért.
Mikor szavak nélkül átnyújtott egy kis csomagot Klausnak, majd kisétált a nappaliból, az eddig lefagyva ácsorgó férfi végre eljutott odáig, hogy lehajítsa a kabátját, és miután meggyőződött róla, hogy a bátyja már távozott a helyiségből, szemeiben izgatott csillogással tépte szét a csomagolást. A papírból egy tollas álomfogó került elő, mint valami indián cucc. Valóban, érdekes humorra vall, de Elijah figyelmes.
Viszont Klaus semmivel sem készült, hiszen ő maga az utóbbi időben, az utóbbi rengeteg, az utóbbi szinte már követhetetlenül sok évben nem is gondolt a karácsonyra. Valahogy eszébe sem jutott soha, csupán élte az életét, pontosan ugyanúgy, ahogy az év többi 362 napján. Egy pillanatra elszégyellte magát, amiért nem vett semmit, majd rájött, hogy a bátyja már elég régóta ismeri, valószínűleg nem is várta, hogy kap bármit is. Tudta, hogy nem azért csinálta. Festhetne egy képet ajándékba, vehetne egy italt... de Elijah már megkapta amire vágyott.


Tamora otthon ült a szülei városszéli kis házában, testvéreivel beszélgetett, akik szerte a zsúfolt nappaliban foglaltak helyet, ki hogy fért el, az ölében pedig legalább két, de inkább három gyerek ugrált, folyamatosan cserélődve. Nagy család voltak, bár neki magának nemhogy férje, pasija sem volt, gyerekekről nem is beszélve.
Likőrt kortyolgatott, lesöpört az öléből egy maréknyi mézeskalácsmorzsát, amit valamelyik gyerkőc csámcsogott oda, és elégedetten szívta be a karácsony jellegzetes fenyő és gyertya és sütemény és szeretet illatát.
Eszébe jutott Elijah és Klaus is, és nagyon remélte, hogy kellemesen telik számukra az ünnep. Rájuk fért a boldogság. Szívesen töltötte volna velük az időt, de a családjával szívesebben volt. Az pedig nem szerepelt a lehetséges opciók között, hogy meghívja őket ide, mind a helyhiány, mind az ősiekre leselkedő veszély, mind a gyerekek nyaggatásának kínos lehetőségei miatt.
De azért teljesen kimaradni sem akart a karácsonyukból, így feladta a saját ajándékait is.
Mosolyogva borzolta meg egy unokaöccse haját, majd megpuszilta a feje búbját, és újabb adag likőrért nyújtotta poharát.


- Köszönöm! Boldog karácsonyt! - vette át Elijah a csomagot, és becsukta az ajtót. Fogalma sem volt, mi lehet benne. Határozottan úgy vette észre, hogy minden megérkezett már, amit rendelt. Úgy tűnik, mégsem.
Felvont szemöldökkel bontotta ki a csomagot, és döbbenten meredt a tartalmára.
Az ajándék mellé egy papír volt mellékelve, Elijah kíváncsian vette ki.
Boldog karácsonyt, Elijah! Használjátok ki, hogy végre együtt tölthettek egy kis időt. Kellemes ünnepeket, puszi: Tamora
Ui.: Ha bármi gond adódna, hívj nyugodtan. Kicsit tovább fog tartani odaérnem, de számíthattok rám.
UUi.: Kérlek, Klausnak is add oda, amit neki küldtem, és neki is add át jókívánságaimat.
A férfi fejcsóválva, szeretettel telve rakta vissza a lapot, majd elindult a szobájába. Ez a karácsony határozottan jobb, mint amilyennek pár hónapja gondolta volna, hogy lehet.
Az emeleten útba ejtette Klaus lakrészét, és beadta neki az ő ajándékát Tamorától, a sajátjáról nem szólva semmit. Még hallotta a meglepett lélegzetelakadást és látta a furcsán csillogó szempárt, mielőtt behúzta maga után az ajtót.
Visszatérve a szobájába helyet foglalt a díványon, újra átfutotta a kedves szavakat, kiemelte az ajándékot, és mérhetetlen hálát érzett.
Valahogy furcsán elfacsarodott a szíve, és nem igazán értette, miért.
Ahogy lenézett a kezében mocorgó kismacskára, rájött. Megtörtént, ami az utóbbi időben, az utóbbi rengeteg, az utóbbi szinte már követhetetlenül sok évben egyszer sem.
Ajándékot kapott.

Én ezzel az előre nem tervezett kis szösszenettel kívánnék minden kedves olvasónak nagyon boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket! Pár nap múlva jön az új fejezetem is. :) A várakozás alatt néhány megejtett kommentért hállás lennék.