2x19 Az áruló

Tudom, tudom, sokáig tartott. De már a finisben vagyunk, mindössze négy rész maradt a második évad befejezéséig. Ez, és a következő pedig egyenesen az egész évad tetőpontjai lesznek. És ki vajon a címszereplő, a bizonyos áruló? Nem nehéz kitalálni...
Jó olvasást.


XIX. fejezet - Az áruló

- Eleeeeenaaaa? - hallatszott egy dallamos, lelkes kiáltás, ahogy Caroline belibbent a Salvatore-ház ajtaján. Hívására azonban nem érkezett válasz, ezért újból próbálkozott.
- Elena, ha nem éppen a matrac-tangót lejted Damonnel, esetleg levonszolnád a segged a nappaliig, hogy legalább üdvözölj? - Ha válasz nem is, egy fütyörésző Damon viszont érkezett a bejárati ajtón keresztül.
- Ki vonszolja le a seggét? - érdeklődött, amikor meglátta Caroline-t.
- Elena, természetesen - felelte az, majd ledobta magát az első, útjába eső fotelbe, kíváncsian méregetve Damont. - Tényleg, nem tudod, merre jár? Elég fontos dologról szeretnék beszélni vele.
- Nemrég váltunk el, úgy egy órával ezelőtt. Találtunk ugyanis egy holttestet az erdőben, én pedig hazaküldtem, hogy ne kelljen ott maradnia a hulla körül...tudod, új vámpír meg hasonló zöldségek - magyarázta Damon. - Azt hittem, idejön.
- Hát, itt nincs - állapította meg Caroline. Mintegy végszóra, újból kitárult a bejárati ajtó, és Stefan lépett be rajta.
- Sziasztok - köszönt, amint megpillantotta bátyját és a lányt. - Mi újság?
- Elenát keressük - adta meg a választ Caroline. - Láttad esetleg?
- Öhm..igen. Összefutottam vele, amikor elmentem vadászni úgy egy órája. Ő éppen ment ki, én pedig ellenkezőleg, befelé igyekeztem.
- Nem mondta, hová ment? - kérdezte Damon, mire Stefan csak a fejét rázta.
- Fogalmam sincs. Nem volt túl...közlékeny. - A fiatalabb Salvatore egy keserű mosolyra húzta ajkait, mintha szomorú beletörődéssel venné tudomásul, mennyire eltávolodtak egymástól, Elena és ő. Damon, aki továbbra sem volt túlságosan kibékülve az öccsével, biccentett, de a grimaszt, amely kiült az arcára, nem tudta elpalástolni. Mindig is borzasztóan utálta Stefanban azt az önsajnálatot, amelynek létezését éppen az előző mondatával igazolta. Hiszen az, hogy megromlott a kapcsolata Elenával, csakis az ő számlájára írható fel, nem pedig a lányéra.
Amikor Damon látta, hogy a helyzet kezd kínossá válni, jobbnak látta hát, ha mihamarabb kihátrál belőle.
- Ez esetben viszont elugrom Jennához, hátha ott van - közölte, majd Caroline-hoz fordult. - Kell egy fuvar, Barbie?
- Nem, köszönöm - viszonozta Care. - Nem haza megyek. - Damon bólintott, búcsúzóul vetett egy teljesen közömbös pillantást Stefanra, majd kisétált a nyitott ajtón, nyomában Caroline-nal. Stefan a látszat kedvéért még egy ideig gondterhelten nézett utánuk, viszont amikor már eléggé eltávolodtak, egy diadalmas vigyorral az arcán vágta be mögöttük az ajtón.
- Még találkozunk, bátyám - ígérte, még szélesebbre húzva ajkain táncoló, a győzelem és az önelégültség hamis mámorától boldog mosolyt. Nem is vesztegette tovább az idejét, hanem rögtön a pince felé vette az útját, a kamrába, ahol korábban ő magának és Damonnek is volt szerencséje raboskodni. Most pedig Elena feküdt magatehetetlenül a hideg kövön, hassal lefelé, természetellenesen kifordult nyakkal. Stefan megállt az ajtóban, a rácsokon keresztül fürkészve az élettelen lányt. Valamiért azt várta, hogy majd a látványa valamilyen érzelmeket fog kicsikarni belőle, de nem így történt. Észre sem vette, hogy az érzelmeit teljesen kikapcsolta, mert ő abban a hitben élt, hogy egyedüli megmaradt érzésének az Elena iránt táplált, kiolthatatlan szerelmét gondolta, azonban a kétségbeesett próbálkozásai, amelyekkel megpróbálta visszaszerezni őt, ahhoz vezették, hogy a saját tudomása nélkül visszatérjen az érzelemmentes állapotába. Ennek ő ellenére ő még mindig azt hitte, hogy mindent a szerelemért tesz, hogy őt még mindig csak az élteti, hogy a lány az övé legyen, de elkövette azt a hibát, hogy ezt a vágyat szerelemnek minősítette. Holott, mint ahogy erre ő maga is rádöbbent később, ez nem szerelem volt, hanem mindennél erősebb birtoklási vágy. Ezt pedig nem az emlékek és a szeretet táplálta, hanem a bátyja iránt érzett felemésztő gyűlölet, ami azért ébredt benne, mert Elena végül őt választotta. Kezdetben még, amikor csak küzdött a fájdalmával, megpróbálva feldolgozni a helyzetet, valóban a szerelem miatt szenvedett. Később viszont, amikor az ismeretlen üzenetküldő megjelent az életében, sokkal inkább a bosszúvágyé és haragé lett a főszerep. Elhitte, hogy ez az ismeretlen valaki képes lesz neki segíteni és visszaszerezni Elenát, és hirtelen jött elmezavara olyan méreteket öltött, hogy a józan eszét is elvesztette.
Valójában fel sem fogta, miért is zárta be Elenát. Persze, ahogy magának mondta, azért, hogy ha kell, erőszakkal kiszedje belőle, miért is küldte neki azokat az üzeneteket, de igazából, legbelül, ennél jóval többről volt szó. Azt hitte, hogy megtalálta a tökéletes alkalmat arra, hogy ismét magához láncolja őt és egy életre ellehetetlenítse a bátyja helyzetét.
Ezekkel a tervekkel a fejében lépett be a szűk, dohos helységbe, elégedetten véve tudomásul, hogy a verbéna ültetvény, amelyet a Salvatore család hosszú évtizedek óta termesztett, épben megmaradt. Miután ezt megszemlélte, odalépett Elenához, karjába vette és leültette őt a falnál álló priccsre, majd a kezeit gondosan odaláncolta. Most már minden készen állt, így hozzálátott a lány felébresztéséhez: egy tasak vérből pár cseppet Elena arcára csöpögtetett, éppen csak annyit, hogy megérezze az illatát, majd gyorsan el is vitte azt, nehogy lehetősége legyen táplálkozni.
A módszer szokás szerint bevált, és Elena hamarosan ébredezni kezdett. Magához térését hangos, fájdalmas nyögések kísérték, amit kifordult nyaka okozott. Elena körkörösen forgatta a sérült testrészt, míg az végül sikeresen visszaugrott eredeti helyére és újra használható állapotba került. A megviselt vámpírlány megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy végre sikerült megszabadulnia a fájdalomtól, és csak ekkor kezdett derengeni neki, miért is törött el valójában a nyaka. Ijedten zihálva kapta fel a fejét, hogy rögtön egy pár, gunyorosan világító zöld szemmel találja szemben magát.
- Jól aludtál? - kérdezte Stefan, aki láthatóan kitűnően szórakozott Elena zavarodottságán.
- Mi a bajod?! - kiáltott rá Elena, amint sikerült összeszednie magát annyira, hogy beszélni tudjon.
- Tessék? - tudakolta Stefan, füle mögé helyezve ujjait, mintha nem hallotta volna a kérdést. Elena a szemét forgatta, feszegetve a láncokat, amelyek odaszögezték a kényelmetlen fekhelyhez.
- Azt kérdeztem, mi a fene ütött beléd! - ismételte meg, még az előbbinél is hevesebb hangnemben, de válasz helyett mindössze egy kacajt sikerült kicsikarnia Stefanból.
- Úgy vélem, rosszul mérted fel a helyzetet - felelte, miután abbahagyta a nevetést. - Ezt én kérdezem tőled, ezek alapján neked kell rá válaszolni. - Elena értetlenül összevonta a szemöldökeit, próbálva értelmezni a helyzetet, amelybe belekerült. Stefan szavaiban egy cseppnyi értelmet sem talált - lássuk be, nem is volt -, így aztán csak sikerült még jobban összezavarnia magát. Már az sem volt tiszta neki, hogy tulajdonképpen miért is törte ki Stefan a nyakát, és zárta be ebbe a dohos pincébe, és ezek az értelmét vesztett utalások nem sokat segítettek a válasz megtalálásában.
- Nézd, Stefan, fogalmam sincs, milyen őrült játékot űzöl, de nem szeretnék a részese lenni - jelentette ki határozottan, a férfire függesztve kőkemény tekintetét. Stefan meglepetten vonta fel sűrű szemöldökét, bár tekintetéből semmilyen érzelem nem volt kiolvasható - egykor érzelemmel teli zöld szemei most üresen meredtek Elenára, és nem sugároztak mást, mint az elvesztett emberség végtelen mélységét.
- Azt hiszem Elena, még mindig nem érted, pontosabban úgy csinálsz, mintha nem értenéd - viszonozta komolyan, de szája szegletében egy pimasz mosoly bujkált, ami a büszkeségnek volt tudható, mert végre megmutathatta Elenának, mindent tud és mindenre rájött. - Ezt a játékot nem én találtam ki és nem vagyok benne több, mint egy játékos, ahogy sokan mások is, mint például a bátyám; nem én hoztam a szabályokat. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, ki veti a kockát, de most már tudom. Tudom, hogy te vagy a játékmester.
- Neked elment a maradék józan eszed is - konstatálta Elena, gondosan végigmérve Stefant. - Először kitöröd a nyakam, bezársz ide, aztán meg valami játékról hadoválsz nekem. Csak hogy tudd, nem akarok részt venni semmiben, amit te tervezel.
- Ugyan Elena, mindketten tudjuk az igazat - legyintett Stefan, akit továbbra sem lehetett megrendíteni magabiztosságában. - Tudom, hogy te írtad az üzeneteket. - Elena hangosan, jóformán hisztérikusan felnevetett.
- Most már tényleg elég volt! Stefan, te komoly elmeorvosi eset vagy! Halvány lila gőzöm sincs, miről beszélsz, arról meg pláne nem, hogy milyen üzenetek küldésével vádoltál meg az előbb. Különben is, hónapok óta nem küldtem neked semmit, kapcsolatban is alig álltunk!
- Fölösleges tagadnod, hiszen mindenre rájöttem. És be is tudom bizonyítani, ugyanis tegnap véletlenül megtaláltam az összes üzenetet a telefonodban. Akarod, hogy bővebben is kifejtsem, mennyire nincsenek többé titkaid előttem? - Stefan meg se várta Elena válaszát, hanem elővette a lány mobilját, ami eddig a farzsebében lapult, és néhány villámgyors érintés után rákezdett.
- "Csak hogy tudd, mire vagyok képes." Ez volt a legelső, amit azon az éjjelen kaptam, mikor is egy ismeretlen megölt egy fiút nem messze a Grilltől. A gyanú akkor természetesen rögtön rád terelődött, mert aznap az a srác éppen beléd kötött a Grillben, ezt Damon és Matt is látta. Aztán nemsokkal később a fiút holtan találták, és én voltam az első, aki látta, hála ennek az üzenetnek. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy te tetted mindezt, de amikor megtudtam, hogy az étteremben nekiestél és a torkát szorongattad, derengeni kezdett nem valami. Tegyük hozzá, akkor éppen Rebekah idézete alatt álltál, és úgy viselkedtél, mint egy ribanc - emlékezett vissza Stefan, mire Elena tiltakozni akart, de csakhamar belé fojtotta a szót. - A gyanúmat pedig ezzel igazoltad: "Kellően meglepődtél?" Pontosan akkor kaptam, amikor rájöttem, ki követte el a gyilkosságot. Végül Damon azért valahogy elsimította az ügyet, gondolom meghamisította a halotti jelentést, vagy valami ilyesmi, és mindenki elfelejtette az esetet. Én azonban nem, annak ellenére, hogy az "ismeretlen valaki" nagyon sokáig nem jelentkezett újból. Viszont amikor visszatért, pardon, visszatértél, nagyon frappánsan tetted.
"Az emlékek fájdalmas dolgok, Stefan. De ahhoz, hogy felszínre hozd mindazt, amit tudni akarsz, ott kell keresned azokat, ahol el vannak temetve." Ezzel az üzenettel csaltál a temetőbe azon az éjszakán, amikor két embert megöltek a temetőben. Nagyon jól emlékszem, hogy a szüleid sírján friss virág volt, sárga rózsa, amit először nem értettem, de aztán idővel rájöttem a nyitjára. A sárga rózsa a féltékenység jele, és ezzel rám céloztál, hiszen jól tudtad, hogy milyen érzéseim voltak a bátyám és te közted kialakult kapcsolat iránt. Ezután valaki nekem ugrott, és eltörte a nyakamat.
- Ó, szóval azt gondolod, hogy az is én voltam? - kérdezte gúnyosan Elena, akin látszott, hogy Stefan egyetlen szavát sem hiszi el. A válasz késedelmesen érkezett, mert a férfit félbeszakította a kezében rezgő, idegesítően csöngő telefon.
- Jé, éppen Damon keres. Gondolom, mivel el vagyunk foglalva, nem akarsz vele beszélni, ugye? - A kérdés költői volt, s mintegy válaszul, Stefan elutasította a hívást, és így tett később is, akárhányszor próbálkozott Damon, hogy elérje a lányt.
- Szóval, sokat kellett ezen is gondolkoznom, pedig egyszerű volt a képlet: te megölted azt a két embert, és odacipeltél engem a tetthelyre, hogy azt higgyék, én voltam.
- Stefan, nem lehetsz ennyire hülye! Te is tudod, hogy Jenna..hogy Jenna ölte meg azt a két embert.
- Persze, persze...Jenna. Ez a rész volt a legnehezebb, amit meg kellett fejtenem, azonban végül itt is ráleltem a megoldásra. Sok kis darabot kellett összeraknom, olyan módon, mint egy puzzle-t. A teljes kép rengeteg apró információból áll össze kerek egésszé. - Itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, és Elena már csak azért sem szakította félbe, mert kíváncsi volt, milyen eszelős magyarázattal fog megint előrukkolni.
- Tehát, kezdjük az elején. Amikor megérkeztetek Damonnel az egy hetes kis utazásotokról, akkor már több napja tele volt szellemekkel a város. Mégis, amint te bekerültél a képbe, abban a pillanatban véget ért minden azzal, hogy te állítólag találkoztál az eredeti hasonmással. Már akkor nagyon furcsa volt nekem, hogy milyen módon voltál képes egyáltalán kapcsolatba lépni vele, hiszen legjobb tudomásom szerint nem rendelkezel varázserővel, de arra gondoltam, a túlvilágiak műve volt, és te csak a részesévé váltál általuk. Azonban, amikor megtudtam, hogyan bántál el Connorral, akin még egyetlen vadász sem fogott ki...
- Álljunk meg egy percre - szólt közbe Elena. - Honnan tudod, hogy Connor volt a neve, és honnan tudod, hogy egyetlen vámpír sem tudta legyőzni korábban, ha itt se voltál, amikor megtámadott bennünket? - Stefan megtorpant, ugyanis elárulta magát, majdhogynem felfedte gondosan titkolt szerepét az egész vadász-kalandban. Azután pedig realizálta azt a felemelő tényt, hogy nem kell többet rejtőzködnie, elpalástolni a valódi énjét és a legfőbb szándékait. Most, hogy már a kezei között van a lány, akit annyira óhajtott megkapni, nincs többé titkolnivalója, nyugodtan felfedhet mindent. Határtalan boldogság öntötte el a szívét erre a gondolatra, és remélte, hogy a közlése sokkolni fogja Elenát, aki minden bizonnyal direkt tetteti, hogy fogalma sincs Stefan kis magánakciójáról.
- Ó, Elena, nem kell többé úgy csinálnod, mintha nem tudnál mindent, elvégre te küldted el nekem Connor Jordan lakcímét és te ajánlottad figyelmembe, hogy kérjem fel a problémáim megoldására.
- MICSODA? - üvöltötte Elena, meglepetésében eltátva a száját. - Te uszítottad ránk Connort?! - Stefan diadalittasan bólintott, mintha valami díjhoz gratuláltak volna neki.
- Természetesen, habár ez nem újdonság számodra, ugye? Ahogy bizonyára az sem, hogy nem Tylernek kellett volna meghalnia akkor, hanem Damonnek. - Elena köpni-nyelni nem tudott letaglózottságában, olyannyira nem bírta elhinni, amit hallott.
- Nem...nem Connor...ölte... - Nem bírta befejezni a mondatot, mert erőt vett rajta a fájdalommal teli undor, ahogy eszébe jutott barátja borzalmas halála. Agya képtelen volt befogadni, hogy ez most a valóság, hogy nem azzal a a férfival ül szembe, akit egykor oly szenvedélyesen szeretett. Ez a hidegvérű, eszelős gyilkos nem lehet ő...
- Pontosan. Én öltem meg Tylert, mert azt hittem Damon az - jelentette ki egyszerűen Stefan. Elena érezte, hogy a világ elkezd forogni körülötte a szavak hallatán. Olyan hihetetlen volt minden, olyan szürreális, mint egy filmben, amelynek köze sem volt a való élethez...mégis, mindez a valóság volt, amellyel meg kellett birkózni. De jelenleg ennél is fontosabb volt, hogy valahogy kijusson Stefan karmai közül, hiogy értesíteni tudja Damont...
- Na szóval, ott tartottam, hogy akkor már kezdem összerakni a kirakós darabjait. Felkeltette a figyelmemet, hogy kapcsolatba tudtál lépni a szellemekkel, le tudtad küzdeni Rebekah igézetét, be tudtál jutni mások elméjébe, meg tudtad hallani Damon hangját több ezer kilométerről... Egyszóval, leesett, hogy téged irányít valaki...vagy egy boszorkány, vagy egy szellem, esetleg démonok...nem tudom. De elhiheted, rá fogok jönni.
- Tudod, Stefan, mire kéne rájönnöd? Arra, hogy totálisan megzakkantál agyilag. Nem vagy több, mint egy elvetemült gyilkos. - Stefan csak nevetett, olyasmit ismételgetve, hogy ő már úgyis mindent tud. Ekkor Elena telefonja újból megszólalt a kezében, sokadik alkalommal, mire Stefan ezúttal is kinyomta, de most kíváncsian kezdett nyomkodni valamit a képernyőn.
- Már megint mit művelsz? - sóhajtott Elena.
- Lehallgatom az üzeneteidet - érkezett a válasz, majd nemsokkal később felcsendült Damon hangja a hangszórón keresztül.
- Elena, ez a nyolcadik hangüzenetem, és megint megkérdezem: HOL VAGY?! Kérlek, amint megkapod ezt, válaszolj, különben Caroline talál meg és tartok tőle, az fájdalmas lesz - Damon idegesen felnevetett, hangjából csak úgy áradt az aggodalom. - Elena, hívj vissza, mert tudni akarom, hogy jól vagy -e." Egy sípoló hang jelezte, hogy az üzenet véget ért, és Stefan, arcán egy önelégült mosollyal, lezárta a képernyőt.
- Na, mit mondjunk szegény, aggódó Damonnek, mielőtt összepisili a nadrágját kétségbeesésében? - kérdezte, lehajolva, hogy tekintete egy szintbe kerüljön Elenáéval, aki undorodva vicsorgott rá.
- Neked elment az eszed - sziszegte. - Beleőrültél a féltékenységbe.
- Hogy én beleőrültem volna? - nevetett fel Stefan, majd felemelkedett és körözni kezdett Elena széke körül. - Kettőnk közül nem én zaklattam üzenetekkel valakit, akit a barátomnak neveztem. - Elena nem felelt, csak tovább feszegette a láncait. Stefan ellenben, eltelve helyzeti előnyétől, folytatta.
- De tudod, mit? Kössünk egy alkut! Ha most szépen, apránként beismersz nekem mindent, elmondod miért és hogyan tetted, amit tettél, esetleg megfontolom, hogy szólok a bátyámnak, miért is tűntél el olyan hirtelen. Viszont ha nem vagy hajlandó beszélni, - Stefan itt kitépett az ültetvényből egy szál vasfüvet - kénytelen leszek fájdalmasabb eszközökhöz folyamodni. - Mintegy erődemonstrációként végighúzta a verbénát Elena arcán, aki azonnal felüvöltött, ahogy bőrét végigégette a vasfű.
- Hogyan valljak be valamit, amit el se követtem?! - kiáltotta Elena, hangosan felszisszenve. - Mondtam már, hogy nem csináltam semmit!
- Tényleg, Elena? - gúnyolódott Stefan. - És szerinted én miért nem hiszem el neked?
- Azért mert egy szánalmas pszichopata vagy, aki nemcsak egy agresszív gyilkos, hanem betegesen féltékeny is! - vágta rá Elena. Stefan csak nevetett, majd ismét elővette Elena telefonját és láthatóan írni kezdett rajta valamit.
- Úgy látom a nehezebbik utat választod - morogta. - De annyi baj legyen, úgyis kiszedem belőled az igazságot. Addig is, megnyugtattam a pasidat, hogy nincsen probléma - vigyorgott, majd felolvasta az sms-t.

Drága szerelmem, ne aggódj, minden rendben velem, csak átugrottam Bonnie-hoz egy kis csacsogásra. Majd otthon találkozunk, oké? Szeretlek egyetlenem! Elena

- Ezt nem fogja bevenni - közölte Elena. - Rá fog jönni hogy nem én vagyok, meg fog minket találni, és nem fogja elhinni ezt a süket dumát, amivel áltatod magad.

- És akkor mi történik, hm? - hajolt közelebb hozzá Stefan, egy félmosollyal az arcán.

- Megöl.

- Dehogy öl meg! - legyintett Stefan. - Damon ahhoz túlságosan elpuhult és gyáva. Sose ölné meg az öcsikéjét.

- Gusztustalan vagy - motyogta Elena, lerázva arcáról Stefan kezét, amely eddig a hajával játszadozott.
- A gyűlölet és a szerelem között nagyon vékony a határmezsgye. Emlékezz arra, milyen jó párost alkottunk valamikor...most még jobbak lehetünk. Semmi félelem, megbánás, gyengeség...mi lehetnénk a legerősebbek, Elena. - A lány elfintorodott, majd egyenesen Stefan szemébe nézett, minden keserűségével felelve neki.
- Semmit nem bántam meg jobban az életemben, mint azt, hogy találkoztam veled. Soha, ismétlem, soha nem vetemednék arra többet, hogy kapcsolatot létesítsek veled, mert inkább rohadok a pokol legmélyebb bugyrában, mint hogy még egyszer rád kelljen pazarolnom egy másodpercet is az életemből. - Stefan egy keserű kis mosollyal vette tudomásul az ígéretet, s egy pillanatra úgy is tett, mintha beletörődött volna. Aztán egy másodperc leforgása alatt visszafordult Elenához, feltépte a láncait, majd a nyakánál fogva megragadta és egyenesen behajította a verbénás ültetvény közepére.
Elena velőtrázóan sikított, ahogy a torka a bírta, de fájdalma jóval erősebb volt, mint a hangja; a mérgező fű az egész testét belepte, égette a bőrét, mintha csak gyűrű nélkül sétált volna ki a napra. Jól tudta, hogy nem bírja sokáig nemhogy eszméleténél, de még élettel sem, így utolsó megmaradt erejével is segítségért próbált fuldokolni. Éppen az utolsó pillanatban, amikor majdhogynem halálra marta volna a verbéna, Stefan kiragadta onnan, egyenesen a falhoz vágva a félájult lányt, akinek mindössze pár fájdalmas nyögésre futotta megmaradt erejéből. Stefan várt egy kicsit, pont annyit, hogy sebei elkezdjenek begyógyulni, majd amikor úgy látta, eléggé magához tért, ismét felnyalábolta, nekinyomta a falnak, és újból a torkát kezdte szorongatni.
- MIÉRT TETTED? - ordította, annak ellenére, hogy Elena arca mindössze pár centire volt az övétől. - ÉS HOGYAN?
- Nem...csináltam...semmit - hörögte Elena, s szemei fennakadtak, ahogy Stefan elszorította lélegzetének szabad áramlását. Azonban akárhogy is bizonygatta az igazát, az ifjabb Salvatore nem volt hajlandó beletörődni a válaszba, hanem a kínzás felerősítésének céljából egy pillanat alatt behatolt kezével Elena mellkasába, megmarkolva az ott dobogó szívet.
- TUDNI AKAROM A VÁLASZT! - mennydörögte. Elena sóhajtása bennszakadt a gondolatra, hogy egyetlen aprócska mozdulat választja el a végtől, a legutolsó kétségbeesett lélegzetvételétől...s ez volt az a pillanat, amikor Stefan a tudta nélkül is, de megnyomott egy olyan gombot, amit nem kellett volna. Ami ekkor történt, a másodperc törtrésze alatt játszódott le: Elena hirtelen, azzal a megmagyarázhatatlanul hatalmas erővel, ami a testében feltámadt, ellökte magától Stefant, mintha csak egy könnyű bábú lenne, kiszabadítva magát ezzel a halálközeli helyzetből, s immár magabiztosan magához ragadva az előnyt, ellentámadásra készült. A gallérjánál fogva ragadta meg a verbéna közepén elterült, magatehetetlen Stefant, és úgy emelte meg.
- Jól jegyezed meg - mondta - te nem követelhetsz tőlem semmit, mert sokkal erősebb vagyok! - Azzal a lendülettel Stefan már csapódott is neki a szemközti falnak, mintha a lány csak egy labdát dobált volna, nem pedig egy majd' kétszáz éves vámpírt. Stefan úgy csúszott le a falról, mint egy használt rongy, de rögtön magához tért, amikor meglátta, hogy Elena ismét mellette van, várva, hogy kihasználja sebezhető helyzetét. Soha nem gondolta volna, hogy valamikor rettegnie kell majd Elenától, de ez a pillanat pontosan megcáfolta ezt az elképzelését: Stefan Salvatore FÉLT. Nagyon.
- De hát...hogyan lehetséges? - dadogta, a földön ülve, rémülten bámulva a fölé tornyosuló Elenára.
- Ó, Stefan, te kis butus - nevetett a lány, miközben vészjósló léptei egyre közelebb vitték őt a hátráló vámpírhoz. - Nem kell semmi ördöngösségre gondolni, sem mágiát keresni benne. Ez a valódi énem, csak hagynom kell, hogy magához ragadja az irányítást.
- Ez ne te vagy - erősködött Stefan. - Nem ez a lány szeretett belém két évvel ezelőtt.
- Igazad van. Az a lány buta volt és korlátolt, amikor hagyta, hogy az élete a Salvatore-testvérek zátonyára fusson - válaszolta Elena, gúnyosan, fennkölten. Szemeiben egy egészen újfajta, eddig ismeretlen kegyetlenség csillogott. - Ti mindketten sekélyesek és gyengék vagytok, én pedig hagytam, hogy engem is ilyenné tegyetek, holott sokkal többre vagyok hívatott. Erősebb vagyok bárkinél, legyőzhetetlenné váltam, aki képes bárki elméjébe belépni, kedvére irányítani, akit csak akar... - Szavait egy példával nyomatékosította: Stefan felüvöltött, amint Elena behatolt a fejébe, a büszkeségtől elfúló, rekedtes hangon kántálva átkait.
- Érzed ezt a fájdalmat, ami futótűzként terjed benned, porrá égetve a tested? Ez, Stefan, csak a kezdet, egy aprócska darab abból, amit tenni tudok veled, egy törtrésze annak a kínnak, amit egy gondolatommal okozni tudok neked! - Stefan nyöszörögve roskadt össze, ahogy Elena elhagyta az elméjét. Olyan fájdalmat éreztetett vele, amihez foghatót sem érzett még korábban.
- Szánalmasan gyönge vagy, Salvatore - vetette oda Elena, cipője orrával rugdosva a tehetetlen vámpír testét. Éppen, amikor újból belemelegedett volna a visszavágásba a kínzásért cserébe, amiben Stefan részesítette alig pár perccel korábban, ajtócsapódás hallatszott, majd felcsendült Damon határozott, mégis ingerült hangja.
- STEFAN!

XOXO

Egy órával korábban...

Damon felrohant a Gilbert-ház lépcsőjén, majd simán, kopogás nélkül benyitott, egyenesen az általa hallott szívdobbanások felé véve az irányt.

- Hé, Jenna... - kezdte, azonban képtelen volt befejezni, ugyanis meglátta Jennát és Logant, aki a konyhapultnak dőlve éppen egy heves csókcsata közepén tartottak. - Uff, ne rontsátok már el az ártatlanságom - morogta, mire a két szerelmes rögtön észrevette, és azonnal szétrebbentek. Jenna arcát élénk vörösre színezte a pír, míg Logan csak a szemét forgatva vigyorgott.

- Mondod te - nevetett. - Már elvesztettem a számolást hányszor hallottalak, sőt, láttalak téged Elenával ennél sokkal kompromittálóbb helyzetben... - Jenna kezébe temette az arcát Logan megjegyzésének hallatán, amivel még sokkal kellemetlenebbé tette az amúgy sem üdítő szituációt; Damon szimplán csak mosolygott, bókként fogva fel barátja hozzáfűzni valóját.

- Mielőtt belemennék a mocskos részletekbe, csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudjátok -e véletlenül Elena hol van.

- Jaj istenem, ne is emlékeztess, milyen borzalmas nagynéni vagyok, - siránkozott Jenna -  egyszerűen csapnivaló, még akkor is ha Elena már igazi felnőtt meg minden és hát..

- A lényeget Jenna - sóhajtott Damon.

- Nem láttam úgy két-három napja, amióta téged sem.

- Nagyszerű. Szóval fogalmad sincs, merre van?

- Nincs... - vallotta be Jenna bűnbánóan. Damon elégedetlenül bólintott, majd sarkon fordult.

- Köszi a segítséget...és nyugodtan folytassátok! - Azzal már ott sem volt. Csakhamar már ismét a kocsijában ült, idegesen dobolva ujjaival a kormánykeréken, miközben lefuttatta a lehetőségeket a fejében hová mehetett, igyekezve valamiféle valószínűségi sorrendet állítani fel a temérdek lehetséges variáció között, amikor is eszébe jutott előtte a tegnapi nap reggele, amikor Bonnie-hoz készültek.

 - Fogytán a vér - állapította meg Elena, amikor belenézett a hűtőbe. Damon lassan mögé lépett, majd hátulról megölelte, félmeztelen felsőtestét a lány majdnem teljesen csupasz hátának nyomva.

- Van itt elég - duruzsolta a fülébe, orrával végighúzva Elena nyaki ütőerének vonalát.

- És nálad sem maradt sok a pincében - folytatta a lány, a szemét forgatva, miközben megfordult, hogy szembenézhessen Damonnel.

- Akkor ha a boszit lerendeztük, elmegyünk és szerzünk, jó?

Logikus válasznak tűnt számára, hogy Elena elment a kórházba, ezért végül is arra vette az irányt, és nemsokára oda is ért. Amikor a bejárat felé indult, maga mögött hagyva az autót, hirtelen egy ismerős arcot pillantott meg közeledni felé.

- Meredith! - köszöntötte a doktort, remélve, hogy talán ő találkozott elveszett menyasszonyával. - Ha jól látom, már teljesen jól vagy..

- Szia, Damon! - üdvözölte Meredith mosolyogva. - Öhm..tényleg jól vagyok...de nem értem, hogy miért mondod, hogy "már".

- Ja, hallottam Stefantól, hogy volt egy komoly baleseted, belső vérzés meg törött csontok, nem igaz? - magyarázta Damon, mire Meredith úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy arab terroristák törtek be Disneylandi hullámvasútra.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - ráncolta a homlokát, mire Damon arcára is ráfagyott a mosoly.

- De hát Stefan mondta, hogy azért nem tudott ott lenni Tyler temetésén, mert hogy veled volt a kórházban.

- Micsoda? Tyler halott? - hüledezett Dr. Fell. - És Stefan velem volt a kórházban? Lehetetlen, hiszen majdnem két hónapja nem láttam... - Damonben megállt az ütő, ahogy az orvos szavait hallotta, s idegesen masszírozni kezdte az orrnyergét. Most már tudta, mennyire átverte őt az a szemét öccse.

- Te jó ég...Stefan végig hazudott - állapította meg, félig suttogva. - De akkor Elena...

- Mi van Elenával? - szólt közbe Meredith, azonban Damon ekkor már szaladt a kocsija felé, és csak ennyit kiáltott vissza:

- Messziről kerüld el az öcsémet! - üvöltötte, és azzal el is száguldott. Padlógázzal hajtott hazafelé, mint valami őrült, amikor is egyszer csak megszólalt a telefonja. Egy kicsit sem vett vissza őrült tempójából miközben a készülékért nyúlt, és megnyitotta az érkezett üzenetet.

Drága szerelmem, ne aggódj, minden rendben velem, csak átugrottam Bonnie-hoz egy kis csacsogásra. Majd otthon találkozunk, oké? Szeretlek egyetlenem! Elena

Rögtön tudta, hogy nem Elena áll az sms hátterében, mert ő nem ír ilyen nyálas és mesterkélt dolgokat neki, és egyáltalán nem használna ilyen hányingerkeltő szavakat. Ekkor már kezdett összeállni a kép a fejében, és biztosra vette, hogy Stefan jóval többet tud Elena hollétéről, mint bárki más.

Perceken belül otthon volt, s még le sem állt a motor, ő már ki is pattant kedvenc járgányából, vámpírsebességgel törve utat magának befelé.

- STEFAN! - üvöltötte, gondolatban készítve magát egy kiadós ütközetre az öccsével. Viszont válaszul egy nagyon is ismerős női hang csendült fel, amely a tulajdonos közeledtével vált egyre hangosabbá.

- Ideje üdvözölni Damont, nem gondolod? - Damon még hallani vélte Stefan fájdalommal teli ordítását valahonnan a pincéből, majd megpillantotta Elenát, aki szembe állt vele, ajkán egy látszólag kedves, bájos mosollyal és a következő másodpercben ugyanazok az ajkak tapadtak a nyakára, borotvaéles szemfogak kíséretében. Hiába küzdött, Damon harmatgyengének tetszett Elenával szemben, aki egyre mélyebbre mélyesztette benne agyarait. Mikor úgy érezte, elég volt, ellökte magától Damont, s egy gonosz vigyor ült ki az arcára, ahogy a férfi vére végigcsorgott gyönyörű arcán.

- Isten hozott a buliban, szerelmem!

A következő rész tartalmából...

Végre választ kapunk arra a kérdésre, amire már régóta tudni akartuk a feleletet: Miért és hogyan tette mindezt Elena?

20. rész >>

Újabb örökkévalóság telt el az előző rész óta, ne haragudjatok ezért. Remélem azért ez a fejezet elég kárpótlás volt cserébe. Nagyon kíváncsi vagyok a gondolataitokra és elképzeléseitekre a következő epizóddal kapcsolatban. Előre szólok, hogy a huszadik rész lesz az egész évad csúcspontja, ahol minden kiteljesedik.

Kitartás!

Always and forever – 1. Előtörő emlékek

Sziasztok! És már meg is érkezett életem első folytatásos történetének első fejezete, amolyan bevezető jelleggel. Ráadásul nem a tőlem eddig megszokott témájú és stílusú, de azért remélem, tetszeni fog, és érdemesnek találjátok a sztorimat a további olvasásra. Jó szórakozást!

10. század:

Csobb... Csobb... Csobb…

A kisfiú egyre ingerültebben hajigálta a kavicsokat az előtte elterülő tavacskába, ám azok sehogy sem akartak pattogni a vízen. Kivétel nélkül lesüllyedtek egy hangos csobbanás kíséretében, amint a felszínhez értek. Mikor az egész kupac odahordott kődarab elfogyott, a fiú elkeseredetten felkapott egy ágat, és messze eldobta mérgében, majd meg se várva, hogy beleessen a tóba, megfordult, és dühösen pityeregve rugdosni kezdte a legközelebbi fa törzsét.

Addig próbálta így levezetni a feszültségét, míg már nem érezte a lábujjait. Ekkor leült egy nagyobb gyökérre, ami kiállt a földből, és térdét felhúzva, fejét a karjaira hajtva itatta az egereket. Annyira elmerült az önsajnálatban, a haragban, az elkeseredésben, hogy észre sem vette a fák között közeledő alakot, míg az alig pár lépésnyire tőle rá nem lépett egy száraz gallyra, ami hangos reccsenéssel kettétört alatta. Ekkor hirtelen felkapta a fejét a zajra, és szemét törölgetve, ijedten próbálta eltüntetni a könnyeket a szeméből.

Ha egy másik falubéli gyerek az, biztosan kicsúfolja, és mindenkinek elmeséli, hogy bőgőmasina, ha egy felnőtt, csak kellemetlen kérdések áradata után szabadulhat, és ha ne adj isten az egyik szülője… Nos, ez esetben a megszokott verés, amiért ahelyett, hogy otthon segítene a háznál, itt gubbaszt az erdőben, ráadásul sír is, a hálátlan, mintha bizony olyan rossz dolga lenne.

Mikor már többet látott homályos foltoknál, ki tudta venni, hogy az időközben mellé guggoló alak nem más, mint legidősebb bátyja, Elijah. Ettől kicsit megnyugodott, mert tudta, hogy ő lenne az utolsó, aki bántja, vagy beárulja a szüleiknek. De azt azért nem akarta, hogy sírni lássa, még akkor sem, ha ő a testvére, az egyetlen igaz barátja.

A nagyobbik fiú csöndesen nézte öccsét, majd óvatosan a vállára tette kezét, jelezve, hogy mellette áll, bízzon benne, és egyúttal ezzel a mozdulattal igyekezett megnyugtatni őt. Klaus szipogott párat, majd beletörölte orrát egy falevélbe, és kérdő tekintettel pillantott Elijah-ra.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – suttogta értetlenül, kicsit vádlón, amiért nem hagyják békén. Ám azért a lelke mélyén örült, hogy van valaki, aki törődik vele.

- Együtt találtuk ezt a helyet, és mivel mások valószínűleg nem tudnak róla, tudom, hogy ha el akarsz menekülni a többiek elől, általában ide jössz. Ahogy azt is gondoltam, hogy egy tó pont ideális gyakorolni a kacsázást… Hogy állsz? – mosolygott kedvesen, biztatóan a kisfiúra Elijah.

- Egyet sem tud pattanni a kavicsom, Elijah, egyet sem!! – fakadt ki Klaus, és már görbült is lefelé a szája széle.

- Ugyan, dehogynem! Először senkinek sem megy. Próbáld csak újra, segítek! – ajánlkozott a fiú, és kézenfogva öccsét a tóhoz sétált, útközben lapos, kerek kavicsokat gyűjtve.

Klaus reménytelennek ítélve a helyzetet savanyúan figyelte, mit csinál a bátyja, de úgy döntött, megvárja, hogy Elijah magától rájöjjön, mennyire esélytelen, hogy ő valaha is megtanuljon kacsázni a vízen. Úgyhogy vállat vont, és érdeklődve figyelte, mi fog kisülni ebből.

Elijah leszórta az összeszedett köveket, felvett egyet a kupac tetejéről, és kissé lehajolva odamutatta öccsének.

- Nézd, ilyen lapos kavicsok kellenek, ha azt akarod, hogy jól pattogjanak – dugta Klaus orra alá a kezét. – Utána állj be valahogy így, és tartsd így a kezed! Gyere, csináld velem te is! – mutogatta Elijah, hogy hogyan is kéne. Megvárta, hogy öccse hasonló pozícióba helyezkedjen, majd így szólt: - És most koncentrálj arra, hogy a kavics lapos fele lefelé legyen, és dobd el így – magyarázta, és karját kinyújtva elhajította a követ a tó felé, ami szépen pattant hármat, majd lesüllyedt.

Klaus lelkendezve nézte, milyen szépen pattog bátyja kavicsa, majd erősen koncentrálva összehúzta szemét, és hirtelen eldobta a követ, ami egyenesen a vízbe vágódott, és, mily meglepő, azonnal elsüllyedt.

A kisfiú erre mérgesen toppantott, és próbálva elrejteni csalódottságát, mindentudó fejet vágva bólogatott:

- Látod, én megmondtam… - morogta oda Elijahnak.

Aki azonban nem hagyta annyiban. Úgy döntött, hogy igenis megtanítja öccsét kacsázni.

- Hiszen még csak először próbáltad. Nem szoktad ilyen hamar feladni – korholta Klaust, remélve, hogy hathat a büszkeségére, ami talán az egyetlen igazi fegyvere volt a gyereknek. – Próbáld még egyszer, de most ne olyan görcsösen. Csak lazán! Ha hozzávágod a vízhez, akkor persze, hogy elsüllyed – javította öccse technikáját.

Klaus magában morgott, de úgy döntött, csak azért is megpróbálja, így újra felkapott egy követ, és beállt. Már épp készült eldobni, mikor Elijah megérintette a könyökét.

- Állj! Mondtam, hogy lazán. Csak nyugi, öcskös! – szólt rá a maga higgadt stílusában.

A fiú vett egy nagy lélegzetet, igyekezve ellazulni, majd csuklóból a tóba hajította a követ. Az, a várakozásával ellentétben, nem süllyedt le azonnal, hanem pattant egy aprót, és csak utána tűnt el a sötéten fodrozódó vízben.

Erre Klaus diadalmasan kurjantott, és a levegőbe bokszolt örömében.

- Láttad, már majdnem sikerült?! – fordult vigyorogva bátyjához, aki csendes mosollyal figyelte az eseményeket, magában örülve, hogy nem vallott megint kudarcot a kisfiú. Olyan ritkán vigyorgott, pedig Elijah szerette volna, ha ő is boldog, hiszen az egész családjuk az volt. De Klaus valamiért általában inkább mérges volt, vagy komoly. Ám amikor örült, a szeme is nevetett, és bátyja szerette ezeket a pillanatokat.

- Igen, láttam. Mondtam én, hogy menni fog. Csináld megint! – kacsintott rá, enyhe mosollyal a szája szegletében, és egy fának dőlve, kezét mellkasán összefonva figyelte, ahogy Klaus egyre többször próbálkozik.

Volt, hogy pattanás nélkül becsobbant a vízbe a kavics, de már nem szegte a fiú kedvét, sőt, inkább feltüzelte, és kitartóan próbálkozott. Több tucat kavicsot behajigált a tóba, és néhány már kettőt vagy hármat is pattogott. Ekkor azonban Elijah eldobta a botot, amivel időközben játszadozni kezdett unalmában, és odasétált hozzá.

- Tudom, hogy jól szórakozol, de mennünk kéne, mielőtt keresni kezdenek – fordult Klaushoz, aki csalódottan dobott egy utolsót, majd bólintott, és engedelmesen elindult kifelé az erdőből. Eszébe sem jutott ellenkezni a bátyjával, részben tiszteletből, részben, mert hálás volt a segítségért. És persze, mert igaza volt. Megint.

- De azért már egész ügyes voltam, nem? – nézett fel megerősítést várva a bátyjára, mire Elijah komolyan bólintott egyet, és mosolyogva megveregette Klaus vállát.

Így folytatták útjukat a falu felé, a két testvér, csendes egyetértésben baktatva az avarban.

Napjainkban:

Klaus egy belvárosi park szélén, egy vastag platánfa mögé rejtőzve figyelte a kis kacsaúsztatótónál játszadozó gyerekeket, közülük is néhány kisfiú ragadta meg a figyelmét, akik igyekeztek minél több pattanásra bírni a köveket a víz felszínén, mielőtt azok lesüllyedtek volna. Más szóval kacsáztak. Erről jutott eszébe az a rég elfeledett, gyermekkori jelenet.

Idejét sem tudta, mikor gondolt utoljára az átváltozásuk előtti korszakra. A pillanatnyi nosztalgikus elgyengülés, ami most elfogta, teljességgel megdöbbentően hatott rá. Egy kis része, amelyik igyekezett elnyomni az érzékenység, az érzelmek minden ilyen irányú formáját, már ébredezett, készen rá, hogy legyűrje az emlékképet. Ám a férfi egyelőre nem akarta elengedni a pillanat varázsát.

Bár ezt semmilyen körülmények között be nem ismerte volna, hiányzott neki a fivére. Mindig is Elijah állt hozzá a legközelebb, természetesen Rebekah-t leszámítva. Ezért is szerette volna maga mellett tudni. Ám bátyja, nem meglepő módon, megtagadta a karózást, majd koporsóba zárást, ami Klaus bevett módszere volt a családja összetartására, és inkább a hosszas menekülést választotta, ezzel rendesen felbőszítve öccsét.

De bármilyen ügyesen bujkált is Elijah, bármilyen jó kapcsolatai voltak, bármilyen megnyerő és meggyőző tudott lenni, Klaus nem adta fel az üldözését. Állandóan nyomozott utána, megtalálta a megfelelő informátorokat, megölte, akit kellett, sőt, gyakran azt is, akit nem lett volna feltétlenül szükséges, és fáradhatatlanul loholt bátyja nyomában, mindig csak egy lépéssel lemaradva mögötte. Sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy Elijah nem egy csinos kis karóval a mellkasában, öccse egyik, külön az ő számára fenntartott, párnázott koporsójában végezte.

Pont ez az ügy hozta ma ide Klaust. Egy régebbi boszorkány ismerőse viszonylag könnyen, rövid kis incselkedő szóváltást és burkolt fenyegetést követően elárulta neki, hogy hol találhatja meg Elijah egyik bizalmasát, aki közvetve ugyan, de biztosan elvezetheti a bátyjához. Így most igyekezett az árnyékban maradni, miközben egyetlen apró részlet sem kerülhette el a figyelmét, ami a parkban, vagy annak közvetlen közelében történt.

Már órák óta ácsorgott a fa takarásában, végig éberen őrködve, mikor egyszer csak azon kapta magát, hogy elterelődött a figyelme a jelenről, és gyermekkorának képei úsztak a szeme elé. Az első döbbenet után, hogy ez megeshetett vele, jött a keserédes érzés, amit az emlék váltott ki belőle. Majd a düh, hogy Elijah nincs ott, ahol pedig lennie kéne. A kényelmes kis koporsójában, két másik fivérük mellett. Nem pedig holmi gyermeteg, nevetséges macska-egér játékot játszani vele, mikor lenne más dolga is. Példának okáért megtörni a vérfarkas átkot, vagy végre eltenni láb alól Mikaelt, vagy megtalálni Katerinát, azt az eszméletlenül idegesítő kis hasonmást. Ehelyett itt kuksol, és mint valami vadászeb, nyomok után szimatol.

Kissé megrázta a fejét, hogy szabadulni tudjon a zsongó gondolatoktól, de azok makacsul ragaszkodtak elméjének legmélyebb zugaihoz. Hiába tudta, hogy így nagy eséllyel elszalasztja aktuális áldozatát, nem tehetett semmit a fejét elárasztó kavalkád ellen. Nem vallott rá ez a szétszórt fegyelmezetlenség, ami még jobban feldühítette. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy még kevésbé tudott koncentrálni. Az ördögi kör…

Ám ekkor, kissé megkésve ugyan, de mégis kiszúrt egy gyanúsan lopakodó, szinte már paranoiásan körbetekintgető vámpírt, aki a késő délutáni, már erősen sötétedő időben is napszemüveget viselt. A hűlni kezdő időben fekete bőrdzsekije és hosszú, sötét farmerja nem keltett volna különösebb feltűnést, de a napszemüveg és a viselkedése meggyőzte Klaust, hogy megtalálta, akit keresett, és eljött a cselekvés ideje.

Így aztán az utolsó halvány kis emlékfoszlányt is mélyre temette magában, szippantott egy nagyot a hűvös, virágok illatával terhes, mégis nagyvárosok félreismerhetetlen mocskától bűzlő levegőből, hogy kitisztítsa tüdejét és fejét, majd támadott. A következő pillanatban pedig a vámpír törött nyakkal, ideiglenesen halott állapotban rogyott az elégedetten csillogó szemű, immár vigyorgó Klaus lábai elé, aki felkapva áldozatát egy szempillantás alatt tovasuhant az alkonyi város kis mellékutcácskáiban.

Alig fél perc elteltével pedig már egy, a város szélén álló, lepusztult kis ház pincéjében ült egy kényelmes fotelban elterpeszkedve, és várta, hogy kikötözött áldozata magához térjen. Lassan, élvezettel kortyolgatott egy pohár whiskyt, egyik lábát a dohányzóasztalon nyugtatva.

Ahogy türelmesen, érdeklődve szemrevételezte zsákmányát, ismét eszébe jutott a parkban rátörő furcsa nosztalgia. Most is érzett bizonyos fokú bosszúságot a pillanatnyi gyengesége miatt, de már sokkal erősebb volt benne a kíváncsiság, hogy mi lehet bátyjával, és a vágy, hogy végre a számára kijelölt koporsóban tudja.

Azt az opciót alapból elvetette, hogy szabadlábon hagyja. Rebekah volt az egyetlen, akivel meg merte tenni, ám legutóbb még húga is visszaélt a testvéri szeretetével, amit a férfi azóta sem bocsátott meg neki, és jelenleg ő is bujdosott előle. Az egyetlen lánytestvére, aki mellett kiállt jóban-rosszban, hálából nem is próbálta megérteni őt, hanem inkább a szerelmet választotta az örök testvéri kötődés helyett. Stefan Salvatore-t, a könyörtelen, mégis szórakoztató Rippert, Klaus, a tulajdon, törődő bátyja helyett.

Tisztában volt a hiányosságaival. Lobbanékony volt, nehezen fejezte ki érzéseit, könyörtelenül gyilkolt meg akárkit, és gyakran hamarabb cselekedett, mint gondolkodott volna. Ám ezt az esetek többségében, noha általában nem éppen úgy tűnt, a családja iránti szeretetből tette. Amit a húga mindig meg is értett. Egészen a legutóbbi incidensükig.

Mikor is kénytelen volt karót döfni Rebekah szívébe, és az egyik koporsóba tenni a testét, a lány saját érdekében. Ha nem így cselekszik, a szerelemtől elvakult vámpír bizonyára még azon a héten meghalt volna. Hiszen, tőle szokatlan módon, gyakorlatilag fittyet hányt az őket fenyegető veszély mértékére, csak hogy Stefannal maradhasson és megvédhesse. Így Klaus, bár utálta látni, hogy húga szenved, és nem állt szándékában őt is leszúrni, egyrészt, mert sejtette, hogy a lányban ez mély nyomokat hagy a testvéri bizalmat illetően, másrészt, mert szerette élve maga mellett tudni, mégis meg kellett tennie, mielőtt még rosszabb eshetőség következett volna be.

Klaus sosem bánta meg egyik testvérének megkarózását sem, mert úgy vélte, hogy szükséges lépések voltak. És bízott benne, hogy egy napon még megköszönik neki családtagjai, hogy ilyen szépen egyesítette őket. Mert hát más út nem nagyon van rá, valljuk be. Az évszázadok során rettentően szétszóródtak, elvesztették a kapcsolatot, nem érintkeztek, nem is törődtek egymással.

A férfi pedig már gyermekkora óta ezt a kényszert érezte legerősebbnek, hogy összetartó, egységes, szerető családja legyen, és a vámpírrá válásukkal ez a vágy csak még sokkal intenzívebb, még égetőbb lett benne. Mondhatni, ez lett hosszú-hosszú létének célja.

Így még jobban mutatja szeretetét, hogy alig pár évvel ezelőtt valamilyen, számára is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kihúzta a karót Bekah mellkasából, és szabadon engedte húgát. Azóta is zavartan áll a szégyenteljes cselekedet megtörténtének miértje előtt. Csupán arra emlékezett, hogy egy éjszaka szokatlanul hevesen itta földig magát, és valószínűleg kábítószerezett is egy kicsit – természetesen nem közvetlen, hanem fertőzött vénából -, majd hajnalra a családtagjai koporsóinál kötött ki, és nekibúsulva bámulta őket.

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta Rebekah ideiglenes nyughelyének tetejét, kihúzta a tőrt a lány törékeny melléből, majd két vértasakot utána dobva egyszerűen kisétált a kérdéses pincéből.

Azóta nem látta húgát, ám biztos volt benne, hogy előbb-utóbb keresztezik egymást útjaik. Csak ezért nem kerestette bőszen Rebekah-t is. Tudta, hogy ők még úgyis egyesülni fognak, ha nem is épp ma…

Ekkor azonban mocorogni kezdett a székhez kötözött vámpír, újból magára vonva Klaus figyelmét. A középkorú férfi zavarodottan nézett körül, majd mikor meglátta az ősit, elsötétülő tekintetébe gyilkos düh költözött.

- Engedj el, te mocskos állat! Mi a fenét akarsz tőlem, he? – támadott neki rögtön, noha nagyon jól tudta, mi dolga van vele Klausnak, és ez félelemmel töltötte el. Egyrészt megesküdött Elijah-nak, hogy nem árulja el, másrészt már csak elvből is tartotta volna a száját, hiszen a kifinomult ízlésű, udvarias vámpír már ismeretségük elején kivívta elismerését. Azonban félt, hogy ha kínvallatásra kerül a sor, megtörik.

- Nos, azt hiszem, ez nem egy lehetséges opció – morogta Klaus, ahogy kényelmesen felállt, és nyugodt léptekkel közelebb jött a fogolyhoz. – Ellenben nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen hangnemben merészelj beszélni velem, úgyhogy attól tartok, már most eljátszottad a lehetőséget, hogy értelmes emberek módjára beszélgessünk – csóválta a fejét tettetett sajnálattal a férfi, majd szenvtelenül lenyúlt, és eltörte a kikötözött férfi bal kezének legalább három csontját, mindössze egyetlen apró mozdulattal.

A válasz egy elkínzott hörgés volt, ugyanis a megkötözött vámpír elhatározta, hogy nem adja meg Klausnak azt az élvezetet, hogy még a szenvedésében is gyönyörködhessen. Így összeszorította fogát, és csupán homlokába lógó szőke haja alól küldött utálkozó, gyilkos pillantásokat kínzója felé.

- Szóval… mit tudsz a bátyám tartózkodási helyről, Dacos Uraság? – mosolygott gonoszul Klaus, egyenesen a vámpír képébe, és előre tudta, hogy ez egy meglehetősen véres vallatásnak ígérkezik. Más szóval remekül fog szórakozni…

 Elsőre így ennyit gondoltam. Ha bármilyen, akár pozitív, akár építő jellegű kritikát hagynátok nekem, annak nagyon örülnék, csupán pár szónak is. Köszi, hogy olvastad. Várlak vissza a folytatással! ;)

Következő fejezet >>

Always and Forever - Ismertető

Sziasztok!
Íme, életem első folytatásos története, a témája pedig az ősi család. Fogadjátok szeretettel!

Klaus egyetlen célnak szenteli az életét: egyesíteni a családját egy szebb jövőben. Útját véres kegyetlenségének áldozatai, csalódott dühkitöréseinek romjai és rengeteg elfogyasztott szeszes ital üres üvege szegélyezik. Na meg persze lecsapolt hullák.
Elijah kitartóan menekül, Rebekahról senki sem tudja, merre jár.
Mi történik azonban, ha a legidősebb fivér megelégeli a folytonos menekülést, és bevárja öccsét? Elegendő lehet-e a sok évszázados élettapasztalat, vagy Elijah kibékülési terve alapjában véve kudarcra van ítélve? És honnan jönnek azok a furcsa, idegesítő látomások, melyek valójában emlékfoszlányok, a régmúltban megtörtént események?
Vegyünk egy kiszámíthatatlan, lobbanékony, irányításmániás (ősi) hibridet - oké, nem teljesen hibridet -, egy határozott, visszafogott és udvarias ősvámpírt, egy cserfes, tinilelkű ősi vámpírnőt, és.... és a történet folyamán kiderül még, kiket is. Majd mixeljük az egészet csomó érzelemmel, hideggel és meleggel, kellemetlenkedő boszikkal, családi viszályokkal! Igen, már közel járunk a lényeghez.
A történet két szálon fut, az egyik a Vámpírnaplók című sorozat kezdete előtt játszódik, de csupán pár évvel járunk korábban, míg a másik az ősi vámpírok gyermekkorába enged kis betekintést.

Remélem, élvezni fogjátok, ugyanis megírni igazi élmény! ;)

Ugrás a történetre 

Részletek a 19. fejezetből

Hoztam két részletet a 19. fejezetből. Nem ígérek semmit, csak azt, hogy megpróbálok többször a gépemhez férni, bár ez nagyjából lehetetlen. Viszont jövő héten hazamegyek, és akkor lesz időm írni és anyukám is a saját gépén tör majd világirodalmi babérokra (haha, ha ezt hallaná...).

"Elena, ez a nyolcadik hangüzenetem, és megint megkérdezem: HOL VAGY?! Kérlek, amint megkapod ezt, válaszolj, különben Caroline talál meg és tartok tőle, az fájdalmas lesz - Damon idegesen felnevetett, hangjából csak úgy áradt az aggodalom. - Elena, hívj vissza, mert tudni akarom, hogy jól vagy -e." Egy sípoló hang jelezte, hogy az üzenet véget ért, és Stefan, arcán egy önelégült mosollyal, lezárta a képernyőt.
- Na, mit mondjunk szegény, aggódó Damonnek, mielőtt összepisili a nadrágját kétségbeesésében? - kérdezte, lehajolva, hogy tekintete egy szintbe kerüljön Elenáéval, aki undorodva vicsorgott rá.
- Neked elment az eszed - sziszegte. - Beleőrültél a féltékenységbe.
- Hogy én beleőrültem volna? - nevetett fel Stefan, majd felemelkedett és körözni kezdett Elena széke körül. - Kettőnk közül nem én zaklattam üzenetekkel valakit, akit a barátomnak neveztem. - Elena nem felelt, csak tovább feszegette a láncait. Stefan ellenben, eltelve helyzeti előnyétől, folytatta.
- De tudod, mit? Kössünk egy alkut! Ha most szépen, apránként beismersz nekem mindent, elmondod miért és hogyan tetted, amit tettél, esetleg megfontolom, hogy szólok a bátyámnak, miért is tűntél el olyan hirtelen. Viszont ha nem vagy hajlandó beszélni, - Stefan itt kitépett az ültetvényből egy szál vasfüvet - kénytelen leszek fájdalmasabb eszközökhöz folyamodni. - Mintegy erődemonstrációként végighúzta a verbénát Elena arcán, aki azonnal felüvöltött, ahogy bőrét végigégette a vasfű.
- Hogyan valljak be valamit, amit el se követtem?! - kiáltotta Elena, hangosan felszisszenve. - Mondtam már, hogy nem csináltam semmit!
- Tényleg, Elena? - gúnyolódott Stefan. - És szerinted én miért nem hiszem el neked?
- Azért mert egy szánalmas pszichopata vagy, aki nemcsak agresszív, hanem betegesen féltékeny is! - vágta rá Elena. Stefan csak nevetett, majd ismét elővette Elena telefonját és láthatóan írni kezdett rajta valamit.
- Úgy látom a nehezebbik utat választod - morogta. - De annyi baj legyen, úgyis kiszedem belőled az igazságot. Addig is, megnyugtattam a pasidat, hogy nincsen probléma - vigyorgott, majd felolvasta az sms-t.

Drága szerelmem, ne aggódj, minden rendben velem, csak átugrottam Bonnie-hoz egy kis csacsogásra. Majd otthon találkozunk, oké? Szeretlek egyetlenem! Elena

- Ezt nem fogja bevenni - közölte Elena. - Rá fog jönni hogy nem én vagyok, meg fog minket találni, és nem fogja elhinni ezt a süket dumát, amivel áltatod magad.

- És akkor mi történik, hm? - hajolt közelebb hozzá Stefan, egy félmosollyal az arcán.

- Megöl.

- Dehogy öl meg! - legyintett Stefan. - Damon ahhoz túlságosan elpuhult és gyáva. Sose ölné meg az öcsikéjét.

- Gusztustalan vagy - motyogta Elena, lerázva arcáról Stefan kezét."

"- De hát...hogyan lehetséges? - dadogta Stefan, a földön ülve, rémülten bámulva a fölé tornyosuló Elenára.
- Ó, Stefan, te kis butus - nevetett a lány, miközben vészjósló léptei egyre közelebb vitték őt a hátráló vámpírhoz. - Nem kell semmi ördöngösségre gondolni, sem mágiát keresni benne. Ez a valódi énem, csak hagynom kell, hogy magához ragadja az irányítást.
- Ez ne te vagy - erősködött Stefan. - Nem ez a lány szeretett belém két évvel ezelőtt.
- Igazad van. Az a lány buta volt és korlátolt, amikor hagyta, hogy az élete a Salvatore-testvérek zátonyára fusson - válaszolta Elena, gúnyosan, fennkölten. Szemeiben egy egészen újfajta, eddig ismeretlen kegyetlenség csillogott. - Ti mindketten sekélyesek és gyengék vagytok, én pedig hagytam, hogy engem is ilyenné tegyetek, holott sokkal többre vagyok hívatott. Erősebb vagyok bárkinél, legyőzhetetlenné váltam, aki képes bárki elméjébe belépni, kedvére irányítani, akit csak akar... - Szavait egy példával nyomatékosította: Stefan felüvöltött, amint Elena behatolt a fejébe, a büszkeségtől elfúló, rekedtes hangon kántálva átkait.
- Érzed ezt a fájdalmat, ami futótűzként terjed benned, porrá égetve a tested? Ez, Stefan, csak a kezdet, egy aprócska darab abból, amit tenni tudok veled, egy törtrésze annak a kínnak, amit egy gondolatommal okozni tudok neked! - Stefan nyöszörögve roskadt össze, ahogy Elena elhagyta az elméjét. Olyan fájdalmat éreztetett vele, amihez foghatót sem érzett még korábban.
- Szánalmasan gyönge vagy, Salvatore - vetette oda Elena, cipője orrával rugdosva a tehetetlen vámpír testét."

Tovább a részhez >>>

Szóval, türelem, már tényleg közel a cél :)

Díj

Sziasztok!

Most végre jó hírrel jövök, ugyanis Rékusnak hála az oldal elnyerte az első díját!

Köszönöm a díjat, Réka! :)

A feladat: Írj 10 dolgot magadról, válaszolj a neked feltett 10 kérdésre, tegyél fel 10 kérdést és küld tovább 10 blognak a díjat.


10 dolog rólam
1. Totálisan őrültnek tartom magam, ennek ellenére borzasztóan magamba forduló típus vagyok
2. Két hónap híján 16 vagyok
3. Versenyszerűen úsztam egészen mostanáig
4. Szinte mindenki Hexinek szólít, holott nem ez a rendes nevem
5. Nagyon szeretek olvasni és zenét hallgatni
6. A TVD-n kívül szeretem a Glee-t, a Pretty Little Liars-t és az Arrow-t
7. Gyógyíthatatlan Delena mániában szenvedek
8. Soha nem nézek tévét
9. A kedvenc helyem Miami Beach és minden vágyam, hogy újra eljussak oda
10. Vásárlásmániában szenvedek, mert szerintem ez a legjobb kiút a depresszióból

10 válasz

1. Mi a kedvenc számod? - Ha nagyon muszáj egyet választani, az akkor a Don't Stop Believin', szigorúan a Lea Michele és Cory Monteith előadásában

2. Mit díjazol leginkább a kapcsolataidban? - A toleranciát és az őszinteséget, és gyűlölöm, ha valaki megjátssza magát

3. Tél vagy nyár? - Nyár

4, Elég időd jut írni a blogodat? - Nem

5. Van az íráson kívül más hobbid is? - Igen

6. Mi az? - Olvasás, Sport, Vásárlás

7. Mikor kezdted el írni a történeted? - 2012. júliusában

8. Színház vagy mozi? - Mindkettő

9. Ki a legfontosabb ember az életedben? - Az édesanyám

10. Olvasod a történetem? - Természetesen

10 kérdés tőlem
1. Milyen zenét szeretsz?
2. Mi az, ami mindig örömet tud szerezni?
3. Tulajdonság, amit leginkább utálsz egy emberben?
4. Legnagyobb álmod?
5. Van valami, amitől irtózol?
6. Mi a kedvenc ruhamárkád?
7. Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?
8. Mikor kezdted a blogod?
9. Kedvenc színészed?
10. Kedvenc könyved?

Akiknek küldöm (sajnos nem olvasok 10 blogot)
Veronika
Dóra
Lonzita
Niki

Még élek

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, ami történik, tényleg, borzasztó kellemetlen, hogy újabban állandóan csúsznak a történetek. Jól esett, hogy érdeklődtetek, aggódtatok értem (külön köszönöm neked, Maresz!), de az igazság az, hogy belefáradtam az állandó szabadkozásba és szerintem ti is unjátok már.

Tudom, hogy elvileg nyáron mindenkinek több ideje van, azonban nálam sajnos ez nem így van. Egyrészt, nyaralás közben vagyok, ami nem lenne önmagában baj, csakhogy édesanyám az én gépemen írja a könyvét, ezért jóval kevesebbszer férek hozzá. Félre ne értsetek, szívesen odaadom neki, nem sajnálom tőle, de akarva, akaratlanul is hátráltat.
Másrészt pedig, borzasztó mélyen érintett az utóbbi napokban az egyik nagy kedvencem, Cory Monteith halála. Különleges valaki volt ő számomra, mert életem legsötétebb pillanataiban csalt mosolyt az arcomra a Glee Finn Hudsonjaként. Elképesztően lesújtott a hír, és még mindig elképesztően szomorú vagyok miatta.

Most viszont megígérem, hogy két napon belül fenn lesz az Összetörve hatodik része. Utána pedig egy fontos bejelentésre készülök, de mindent a maga idejében.

Még egyszer sajnálom a megbízhatatlanságomat, és köszönöm nektek a türelmet, a kitartást, az együttműködést. Rengeteget jelentetek nekem. :)

HexiTVD

Részletek az Összetörve 6. fejezetéből

Nincs mentségem erre az újabb késésre, de nagyon magam alatt vagyok. Egyrészt, a nyaralás miatt kevés időm jut az írásra, másrészt pedig próbálom feldolgozni az egyik legnagyobb kedvencem halálát. 
Hoztam két részletet, hogy addig se unatkozzatok.


"Éppen, mikor feltehettem volna a következő kérdést, meghallottam egy telefon csörgését. Damon rögtön a zsebéhez kapott, előrántva belőle a legújabb iPhone 5 készülékét, összevont szemöldökkel meredve a képernyőre.
- Bocsi, ezt fel kell vennem - szabadkozott, egy laza mozdulattal végighúzva ujját a kijelzőn. - Helló, Andie! - köszöntötte a hívót, majd kicsit eltávolodott tőlem, belesétálva a tengerpartot mosó fodrozó hullámaiba. Nagyot sóhajtottam, miközben nagyjából tíz lépésnyire haladtam mellette, vele párhuzamosan. Nem igazán értettem, mit magyaráz, csak az arcát figyeltem, amelyre egy szívdöglesztő, gondtalan mosoly ült ki, miközben lábaival az útjába akadó kagylókat rugdosta. Néha még fel is nevetett, őszintén, nem gunyorosan, és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne lobbanjon fel bennem a féltékenység lángja. Sőt, keserűséget is éreztem saját magammal szemben, amiért egyáltalán egy másodpercre is remélni mertem, hogy talán egy aprócska kis esélyem lehet ennél az embernél. Milyen naiv vagyok! Hiszen elég ránézni, látni, milyen tökéletes, kifogástalan, szinte már hihetetlenül gyönyörű - és egy ilyen valaki, aki egy mosollyal elérhet bármit és megkaphat bárkit, a legjobbra utazik, nem rám, az egyszerű, szürke, elcseszett Elena Gilbertre, akinek egy se pénze, se egzisztenciája nincs, csak az álmai táplálják, mint anya a gyermekét. Nem tudnék semmit adni neki a szerelmemen kívül, és akármilyen elszomorító, ez a nullával egyenlő. Mindennek tetejébe pedig képes voltam azt gondolni, hogy nincs senki se az életében...na persze, ma reggel Rose, most meg valami Andie, szóval könnyen elképzelhető, hogy több nője van egyszerre.
Azonban, miután letette a telefont, és mosolyogva felém közeledett, mint egy ördögi mosoly álarca mögé bújt, földre szállt angyal, egy csapásra elszállt a fejemből minden rosszmájú gondolat, kétely, amely megkérdőjelezte őt és a személyiségét, és csak a szívem heves dobogását éreztem a torkomban, a vérem eszeveszett száguldását az ereimben és az ostoba, mégis szeretetteljes vigyort, amely kiült az arcomra."

"Elakadt a lélegzetem, amikor megjelent az ajtóban. Egy térdig érő, feszes, fekete sportnadrág volt rajta, izmos mellkasát pedig egy hasonlóan feszes, sötét atléta takarta, így szabadon legeltethettem a tekintetem formás bicepszén. Mindennek ellenére még mindig az arca volt az, ami a leginkább vonzott. Már látom a saját halotti jelentésem, amelyben hosszas, gondos boncolás után az orvos megállapítja: "A halál oka: kék szemek és fekete kócos haj." Tuti nem én lennék az első.
- Na, mehetünk? - kérdezte, lezseren átvetve vállán a törölközőjét. Miután egy kis egyensúlyozás után elértem, hogy az elbűvöltség következtében ne olvadjak a padlóra, tettetett könnyedséggel válaszoltam.
- Persze! - A lift felé vettük az irányt, majd egyenesen a nyolcadik emeletre mentünk, ahol a konditerem volt. Egy hatalmas, tágas terembe léptünk be, amely tele volt a legújabb, legnagyszerűbb gépekkel. Alig volt időm körülnézni, amikor egy magas, tipikusan olasz kinézetű férfi, aki Damonhöz hasonlóan sportruhát viselt, jött oda hozzám.
- Buon pomeriggio! - köszöntött kedvesen, kivillantva hófehér fogsorát. - Ha nem tévedek, te vagy Elena, ugye? - Bólintottam, mire ő folytatta. - A nevem Ernesto. Személyi edző, masszőr, jógaoktató, de vannak, akiknek csak operaénekes vagy szobalány - magyarázza mosolyogva, miközben kinyújtotta a kezét és megrázta az enyémet. Kifejezetten kellemes, jóképű férfi, hullámos, gondosan fésült fekete hajjal és sötét szemekkel. Napbarnított bőre csupán egy vékonyka hártyának tetszett kidolgozott, szép izmait fedve. Ha akárcsak egy héttel korábban találkozunk, őrjítően szexinek gondoltam volna, Damon mellett csupán csak átlagosnak tűnt."

A nap is felragyog - 1.rész

A következő kis szösszenet Bianca kérésére íródott, aki telepata módon olvasva a gondolataimban kezdeményezte, hogy írjak egy olyan Delena-központú egyrészest, ami a negyedik évad befejező része ("Graduation") alatt/után játszódik. Végül össze is jött, így jött létre ez a Damon szemszögű oneshot, amelyen megtudhatjuk, mi történt azután, hogy leálltak a kamerák. Viszont az időm szűkössége miatt KÉT RÉSZRE OSZTOTTAM A TÖRTÉNETET, így a második fejezetet később fogom posztolni, valószínűleg az Összetörve legújabb része után (tehát vasárnap vagy hétfőn)
További érdekesség, hogy ez az első alkalom, hogy múlt helyett jelen időben olvashatjuk jelen esetben Damon elbeszélését, szóval ezen a téren még nincs tapasztalatom.
A címről annyit, hogy a sorozatból "loptam", ugyanis a 2. évad 21. részének a címe, amelyben Jennától és Johntól is búcsút veszünk, angolul "The Sun Also Rises" Ennek a tükörfordítása ez, és azért választottam, mert én erről a címről nem egy (sőt, több) tragédiára asszociálok, hanem pont fordítva, valami jobb, új kezdetére. 
Na de elég az etimológiából, inkább jó olvasást kívánok. Ne feledjétek, ez a fanfic kevésbé durva felnőtt témát is tartalmaz!

Damon & Elena

A nap is felragyog

I. fejezet - Leszáll az éj

Letaglózó. Hihetetlen. Csodálatos. Elképesztő.

Ezek a szavak kavarognak az elmémben, miközben ledobom magam a kanapéra, kezemben a kedvenc whiskymmel. Mindezek mellé persze szomorúság is vegyül, ahogy eszembe jut, hogy újra búcsút kellett mondanom a legjobb barátomnak. Minden bizonyára még most is ott áll, ahol az előbb, amikor a whiskyt töltöttem neki, arcán azzal a belenyugvó, mégis örömteli kis félmosollyal, sőt, az is lehet, hogy leült mellém, megveregetve a vállam, csak mindezt már nem láthatom, vagy érezhetem többé. De velem van, és csak ez számít.

Azonban még ez sem tudja kiölni a szívemből az újonnan ébredt, szinte felfoghatatlan érzések fenomenális kavalkádját, amelyek olyan jólesőek, hogy legszívesebben soha nem mondanék le róluk.

Elena szeret engem. Szeret! Engem szeret. Nem bírom elhinni. Annyira áhítottam őt, s olyan távoli álomnak tűnt egészen idáig, mely távolság még nagyobbra nőtt, amikor fény derült a kötelék létezésére. Hetekkel ezelőtt, még ha nem is mondtam le róla teljesen, már szinte feladtam a reményt, hogy őt újra a karjaimban tarthatom valaha, hogy a szavak, melyekkel szerelmet vallott nekem, újra elhagyják gyönyörű, telt ajkát. És most itt vagyok, lelkemben a tudattal, hogy Elena végre az enyém, őszintén, saját akaratából, valóra váltva a leggyönyörűbb álmaimat. Úgy érzem magam, mint valami kótyagos idióta, aki elcsépelt szerelmi közhelyekről hadovál, arcán egy elmebeteg vigyorral, miközben mindent szépnek és tökéletesnek lát, szivárványokkal, pillangókkal és egyéb nyálas marhaságokkal. De aztán rájövök, hogy ha ez együtt jár Elena szerelmével, akkor ezer örömmel vállalom a világ legnagyobb barma címét is, sőt felőlem még Justin Bieber életnagyságú posztereivel is kitapétázhatják a szobámat, mert egyszerűen nem fog érdekelni. Csak ő. Ő, aki minden bizonnyal összetörten, szomorúan, az élet fájdalmaitól meggyötörten fog hazatérni hozzám, miután végleg búcsút vett az öccsétől, a legutolsó családtagjától, akinek sohasem szabadott volna meghalnia. Vagyis nem így, és nem akkor. Pedig megígértem Elenának, hogy megvédem, de kudarcot vallottam, mint ahogy oly sokszor eddig az életben.

Elena mindenkinél jobban szerette őt, s Jeremy távozásával nem marad egyetlen élő rokona sem. Viszont én mindegyikőjük helyett szeretni fogom és meg fogom védeni őt az összes ránk leselkedő veszélytől. Még a terveimet is hajlandó vagyok elnapolni, tudva, hogy Elenának most tutira nem lesz hangulata egy egész éjen át tartó, féktelen szexhez, de nem bánom, hiszen egy egész örökkévalóság napjait tehetjük még életünk legszebbikévé. És ez a gondolat boldoggá tesz, akárcsak szinte minden, amihez az ő nevét köthetem. Őt, a fényt, a világosságot aki utat mutat nekem, akármilyen sötétségben éltem is eddig az életemet.

Mintegy végszóra hallom is a bejárati ajtó ismerős zaját, aztán Elena lassú, megfontolt lépteit, ahogy felém közeledik. Kicsit megemelem magam, hogy egy bátorító, szeretetteljes mosollyal üdvözöljem, azonban megfagyok, amikor meglátom őt. Habár látványára most is heves dobszólóba kezd a szívem, a gyomromra meg mintha egy masnit kötöttek volna, hogy bezárják azokat a nyomorult pillangókat, amelyek fel-le röpdösnek bennem. Mégsem erre számítottam, hiszen olyan megviselt állapotban van, amiből rögtön rájövök, hogy nem csak Jeremy keresésére indult, hanem össze is akadt valami segfejjel útközben. A ruhája koszos, véres, szaggatott, keze remeg..mégis, tekintetéből csakis összezavarodottságot tudok kiolvasni. Riadtan, tele aggodalommal pattanok fel, hogy odamenjek hozzá, miközben azon gondolkozom, mit is kéne mondanom. Szimplán megkérdezni, mi történt, vagy vigasztalni anélkül, hogy tudnám, mi baja? Szerencsémre Elena helyettem is válaszol a saját kérdésemre, ahogy arca egy pillantás alatt elkomorodik, s mialatt szeméből versenyt futva szöknek ki csillogó könnyei, ennyit suttog:

- Még csak el se búcsúzhattam tőle... - nyögi, és mire észbe kapok, már a karjaim közé veti magát, úgy ölelve, mint egy ötéves a mackóját, s arcát a vadonatúj John Varvatos ingembe fúrja, tökéletes eláztatva könnyeivel. Ez persze most marhára nem izgat, mert az egyetlen dolog, ami érdekel jelen pillanatban, hogy a nő, akit szeretek, a karjaimban zokog.

- Hé...nincs semmi baj – suttogom, gondolatban lehúzva magamnak egy pofont ezért a szerencsétlenkedésért. Úgy látszik, ma nem én adom, hanem pont fordítva, inkább csak kapom a nyakleveseket. Egyik kezemmel Elena haját simogatom, míg a másik nyugtatólag jár fel s alá a hátán, miközben lassan a kanapéhoz támogatom és lehúzom magam mellé. Ő még mindig sír, elkeseredetten, reményvesztetten, mintha soha nem akarná abbahagyni. Persze nem csodálkozom, szegénynek valahogy ki kell magából adni az elmúlt hetek, hónapok megrázkódtatásait. Ráadásul, és ezt tapasztalatból mondom, az érzelmek még erősebben lepnek el az első hetekben, miután visszakapcsoljuk az érzéseinket. És nála most hosszú ideig lekapcsolták a villanyt, ezért furcsa még neki, hogy hirtelen mindenhol csak fényt lát, mintha bezárták volna egy reflektorokkal teli szobába.

Lassacskán lenyugszik, az el-elcsukló sírás hangjai csendes szipogássá alakulnak át. Óvatosan felemelkedik a mellkasomról, aminek nekidőlt, hogy a szemembe nézhessen.

- Elcsesztem – böki ki, pontosan egy tized másodperccel azelőtt, hogy megkértem volna, magyarázza meg, mi taglózta le ennyire. Hoppá, gondolom, komoly baj lehet, ha káromkodik, szóval gondolatban felkészülök a legrosszabbra. Úristen, mi lehet rosszabb annál, amin eddig keresztülmentem? Valamiért nem akartam megtudni.

- Ezt hogy érted? - teszem fel végül a kérdést, értetlenül fürkészve könnyáztatta pillantását. Ajka megint lefelé görbül, szemeit pedig lesüti, ahogyan válaszra nyitja a száját. Hangja bűnbánó, szégyenkező, ahogy vallomása súlyos szavai elhagyják a száját.

- Felhasználtam a gyógyírt. - Ha bajnokságot rendeznének abból, hogy ki tudd a legtökéletesebben és a leghosszabb ideig totálisan ledöbbenni, akkor minden bizonnyal hamar újabb trófeát tehetnék a „Legszexisebb Férfi” díja mellé, mert ebben aztán lealáznám az összes ellenfelemet, az tuti. Na szóval, úgy bámulok Elenára, mintha megkukultam volna, miközben az agyamban dolgozó, kicsit lassú felfogású tekervények igyekeznek feldolgozni az elhangzott három szó tartalmát. Ebben az egy mondatban ugyanis több információ van, mint a Wikipédiában.

Az első gondolatom rögtön az, hogy miért. Mármint miért itta meg azt a nyomoronc gyógyírt, ha világosan megmondta, hogy nem kell neki? Ebből következik, hogy amennyiben nem akart vámpír maradni, akkor ezek szerint a döntését is megváltoztatta, és nem kér többé a szerelmemből sem. Ennél a gondolatnál elszorult a szívem, de folytattam eszmefuttatást. Utána viszont eszembe ötlik, hogy ha tényleg ember akart lenni, akkor mi az istenért nyafog, és miért mondja azt, hogy elcseszte? Vagy valaki esetleg erőszakkal ledugta a torkán? De akkor meg nem mondta volna, hogy felhasználta, hanem kerek perec kijelentette volna, hogy valami állat megitatta vele. Aztán kapcsolok, hogy Elena nem lehet ember, mert azt abban a pillanatban észrevettem volna, ahogy belépett az ajtón, jóval csábítóbban éreztem volna az ereiben száguldozó édes, mámorító vérét, amikor magamhoz öleltem. Érzem, ahogy mellettem ül, hogy vámpír, mert lehetek akármekkora kolosszális idióta, az érzékeim még tökéletesen működnek. Vagy esetleg be kéne szereznem valami spéci, vámpíroknak kifejlesztett hallókészüléket, esetleg szemüveget? Röhejes. Na de ha Elena vámpír, akkor miért mondta, hogy felhasználta a gyógyírt? Lehet, hogy csak szórakozik velem? Amikor a fejemben nincs más, mint egy milliónyi kérdés kiismerhetetlen maszlagja, eszembe jut még egy, kihagyhatatlan kérdés. Azaz hogyan használhatta fel Elena egyáltalán azt az istenverte gyógyírt, ha nem is volt nála, mert odaadta Stefannak? Oké, az agyamat belepték a kérdések, már semmit sem értek, és végül ennyit sikerül kinyögnöm a kilométeres eszmefuttatásomból:

- MI A FENE? - kiáltok fel, olyannyira összezavarodva, mint a legrosszabb tanuló a matektémazárón. Elena, aki ebből a szellemi maratonfutásból csak egy kis darabot, méghozzá a kitörést csípte el, riadtan pislog fel rám, s meleg csokoládébarna szemeiből nemcsak ijedtséget, hanem megbánást és szégyent is ki tudok olvasni. Azonban még mielőtt bármit is szólhatna, folytatom.
- Mármint, ez nekem nagyon magas. Mit csináltál te azzal a gyógyírrel, mert hogy nem vagy ember, az olyan biztos, minthogy nem létezik a fogtündér. - Szavaimra elmosolyodik, angyalian, kicsit elpirulva, ahogy azt megszoktam tőle, és ezzel egy kicsit feloldja a rettegést a szívemben. - Szóval, lehúztad a vécén, vagy beleöntötted a csatornába? - találgatok. - Elégetted? - Elena nevetve megrázza a fejét, kicsit közelebb csúszva hozzám az ölemben, és megfogja a kezeimet.
- Jobb - mondja rejtélyesen, majd hangja komolyra változik. - Odaadtam valakinek. - Szólásra nyitom a számat, de most ő előz meg, mutatóujját az ajkamra helyezve hallgattatva el. - Először hallgass végig, oké? - Bólintok, mire ismét beszélni kezd. - Stefannak akartam odaadni eredetileg, de ő visszautasította; azzal érvelt, hogy neki végig az volt a célja, hogy az enyém lehessen, és ő meg akarja nekem adni a lehetőséget, hogy ha egyszer mégis úgy döntök, inkább ember leszek, akkor ezt bármikor megtehessem. - Egy újabb bólintással jelzem, hogy eddig felfogtam. Na, nem is olyan bonyolult. - Aztán miután elbúcsúztam tőled, ahogy mondtam, elmentem az iskolába, hogy elbúcsúzzam Jeremy-től. Azonban nem sikerült... - itt elcsuklik a hangja, mire én az arcához emelem a kezem, hogy hüvelykujjammal letöröljem azt a pár kósza könnycseppet, ami előtört a szemeiből.
- Hogyhogy? Bonnie addigra már visszatette a függönyt? - tudakoltam, gyengéden simogatva az arcát. Viszont amint meglátom, hogy ismét nincs olyan állapotban, amelyben folytatni tudná a beszámolóját, óvatosan a tarkójára csúsztatom a kezem, és a mellkasomra húzom, szorosan magamhoz ölelem. Elena pedig a vállamra hajtva a fejét, miközben karjaival a nyakam öleli, és halkan, visszafogottan elejt még jó pár, fájdalmas könnycseppet. Ahogy a lábait ültében a derekam köré kulcsolja, még erősebben szorítom magamhoz, újból haját és a hátát simogatva. Egy pillanatra az az érzésem támad, főleg a pozíciónk miatt, mintha ő egy néhány hónapos csecsemő lenne, akit az apja próbál lenyugtatni. Aztán szinte rögtön eszembe jut, hogy én most azt a lányt ölelem, vigasztalom, akit mindennél jobban szeretek és aki, végre-valahára őszintén és száz százalékos bizonyossággal viszontszeret. Nem tudom leküzdeni magamban a hirtelen jött örömöt, és akármilyen jól is esik a tudat, hogy álmaim főszereplője az enyém, csendben átkozom magam, amiért egy ilyen helyzetben is a saját ostoba boldogságomra gondolok.
Miközben ő a fájdalom újabb, viharos erejű hullámaival küzd, én lefuttatom magamban az összes lehetséges variációt, kinek adhatta neki Elena azt a gyógyírt. Szerencsére Elena nem hagy nekem időt túl hosszú gondolkodásra, mert szinte varázsütésre abbahagyja a sírást, és hogy lenyugodjon, a tarkómon lévő rövidke hajszálakat kezdi simogatni.
- Ne haragudj - szólal meg, elszakítva magát a nyakamtól, és egyenesen a szemembe néz. Ennek hatására megint úgy érzem magam, mint egy tábla tejcsoki, amikor beteszik a mikróba. El akarok olvadni. - Kicsit még új ez az egész...olyan furcsa újra érezni. - Ajkaimat egy kis, biztató mosolyra húzom, igyekezve neki minél több támogatást és együttérzést sugározni.
- Azt hiszem, sejtem miről beszélsz - nevetek halkan, egy pillanatra lesütve a szemem. Elena még egyszer megölel, fejét a mellkasomon nyugtatva, és ha minden bizonnyal nem lennénk egy újabb tragédia kellős közepén, mindez igazán idillikus lenne. Így viszont megelégszem azzal a hirtelen jött édes melegséggel, ami átjárja a szívemet, ahogy érzem testének érintkezését az enyémmel.
Nem bontakozik ki az ölelésből, miközben a kandallóra meredve folytatja, amit elkezdett.
- Volt még valaki az iskolában, aki búcsúzni akart. Tőlem akart elbúcsúzni - magyarázza, és szinte rögtön megértem, mire gondol. Óvatosan eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek, és mire beszélni kezdenék, ő bólint, mintha pontosan tudná, mit akartam mondani. - Igen, meg akart ölni. - Összevonom a szemöldököm, az arcát fürkészve. Nem igazán tudtam kiolvasni belőle bármi érdemlegeset.
- Mit tettél? - kérdezem tőle, inkább kíváncsian, aggódva, mint felháborodva.
- Hát...nagyon úgy néz ki, hogy leöntöttem Katherine torkán a gyógyírt - vallja be, s arcai égnek a pírtól, ugyanakkor nem tévesztem szem elől a szája szegletében bujkáló diadalmas mosolyt. Bizonyára címvédésre készülök, ugyanis durván tíz percen belül megint sikerül úgy ledöbbennem, hogy még levegőt venni is elfelejtek. Hitetlenkedve bámulom az ölemben ülő nőt, aki hirtelen teljesen más fényben tűnik fel előttem.
- Azt a - nyögöm ki, elégedetten füttyentve. - Lenyomtad a világ legidősebb ribancát?
- Igazából majdnem ő nyomott le engem - emlékezik vissza Elena. - Alaposan nekem támadt, és már a mellkasomban matatott a kezével, amikor eszembe jutott a gyógyír, és nem volt más választásom...választanom kellett: vagy meghalok, vagy feláldozom a gyógyírt. Tudom, hogy önző volt...
- Hé - szakítom félbe. - Ennél jobb döntést nem is hozhattál volna! Másrészt pedig képzeld el a reakcióját, amikor felébred, és észreveszi, hogy nincsenek többé agyarai - nevetek fel, gyönyörködve nézve Elena meglepett tekintetébe. - Ajándékoztál neki egy frankó életet, egy rakat betegséggel, számlákkal, adóval, sőt, még akkor még nem beszéltem a nagyjából harminc évig tartó havi mikulásról - teszem hozzá, kacsintva. Most már ő is nevet, örömének trillázó hangja felszabadultan száll a levegőben. Játékosan belebokszol a mellkasomba, és én nem tudom megállni, hogy egy kis boldogságot érezzek, végre, annyi szenvedés után.
- Szóval nem baj, hogy elpazaroltam a gyógyírt? - kérdezi, s habár arca komoly, a pillantása még mindig nevet.
- Dehogy baj - legyintek. - Viszont azt áruld el nekem, hogy hová vitted édesen alvó, mától az emberi fajt gyarapító exvámpírt?
- Öhm... ott van a kocsid csomagtartójában - vallja be Elena. Megint felvonom a szemöldökömet, megfogalmazva magamban egy nagyon fontos kérdést.
- És..mondd csak, hogyan vitted el a kocsiig? - érdeklődök, nagyon remélve, hogy a várt feleletet kapom.
- Természetesen a hajánál fogva húztam végig a kövön - újságolja nagy büszkén, kiegyenesedve ültében. Elvigyorodom, önkéntelenül is felemelve a kezem egy pacsiért. Jesszusom, gondolom, a végén még átmegyek kutyába, és pitizni is fogok. Alig várom.
- Büszke vagyok rád, Gilbert! Igazán tökös volt - dicsérem meg, mire ő csodálkozva néz rám, de azért belecsap a tenyerembe. Azután sem viszi el a kezét, hanem összekulcsolja ujjainkat, és csak ezután ejti le az ölébe. Megszorítom a kezét, jelezve, hogy jó döntést hozott. Ő pedig visszamosolyog rám, kissé keserédesen, de szeretettel, ezért nem tudom megállni, hogy egy kis előrehajlással ne kapcsoljam össze ajkainkat egy ártatlant, gyengéd csókban. Nagy megkönnyebbülésemre viszonozza a közeledésemet, de nem forszírozom, hogy ennél tovább menjünk. Majd ha eljön az ideje.
Elválunk, ismét egymás szemébe nézve, kölcsönösen elmerülve a másik sugárzó, szerelmes tekintetében. Óvatosan végigsimítom az arcát, a füle mögé húzva egy rakoncátlan tincset a hajából. Elena pedig megfogja azt a kezem, amely éppen a hajában matat, és az arcához szorítja azt. A mozdulatban annyi szeretet van, hogy teljesen letaglóz, és úgy érzem magam, mint egy kifacsart narancs, amelyben egy csepp lé sem maradt. Azt kívánom, bárcsak a hátralevő napjaimban láthassam a szemében ezt az érzést, csak ezt, száműzve belőle a szomorúságot, a gyászt, minden fájdalmat, és csak a szerelem tüzének hagyni helyet benne.
- Csak azt sajnálom, hogy hála Katherine-nek nem tudtam elbúcsúzni Jeremytől - suttogja, kicsit erősebben szorongatva a kezem, mintha attól tartana, hogyha nem kapaszkodik belém, összeesik. - Megint elszalasztottam... - Már éppen megszólalnék, amikor kitárul a bejárati ajtó, és egy mindkettőnk számára nagyon ismerős figura jelenik meg.
- Azt hiszem, talán még lesz rá elég időd. - Ennyit bír csak mondani, mielőtt Elena sikítva a nyakába nem vetné magát.

2. rész >>

Itt az első rész vége - de nemsokára hozom a folytatást! Ne haragudjatok, amiért el kellett feleznem, de egyszerűen nem volt elég időm egy hosszabb munkára, és nem akartam megint késni. Remélem, tetszett, és ha a véleményetekkel tudnátok segíteni, nagyon meg fogom köszönni :)

30000!

Sziasztok :)

Most végre jó hírrel jövök! Szeretném nagyon megköszönni nektek, hogy lehetővé tettétek, hogy tegnap délben elérjük a 30,000 (harmincezer!) oldalmegjelenítést. Mire ezt írom, pedig már a 30300 felé közelítünk, szóval már túl is léptük a bűvös határt! Tudom, hogy nem nagy szám, meg hogy rengeteg blognak jóval magasabb a látogatottsága, de minket nagyon boldoggá tettetek. Hatalmas örömmel tölt el tudni, hogy ilyen hűséges és odaadó olvasóink vannak.azoknak
Tehát, ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást, , akik kommentjeikkel, bátorító üzeneteikkel segítették a munkámat (munkánkat), és azoknak is, akik bár csendben maradnak és inkább csak élvezik, amit itt találnak, mégis nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elérjük ezt a nagyszerű számot (de azért benneteket is biztatlak, nyugodtan szólaljatok meg!). Köszönöm nektek! :)

Remélem, a jövőben is számíthatunk rátok és véleményeitekre.
További szép nyarat és jó olvasást! ;)

HexiTVD és LadyLoss15

2x18 A lepel lehullott

Meg is érkeztem a második évad tizennyolcadik részével (Hurrá, nem késtem!) Nagyon furcsa ezt így kimondani, hiszen olyan, mintha most kezdtem volna az első évadot - holott annak majdnem egy éve! Szóval, lassan, biztosan, de közeledünk a második évad fináléjához, ami, remélem, rengeteg kérdésre megadja a várt választ, ugyanakkor felveti újabb rejtélyek ezreit. Na de nem szaladok ennyire előre, foglalkozzunk egyelőre ezzel a résszel, amely folytatja az előző fejezet cselekményszálát.
Továbbá figyelmeztetnék mindenkit a fejezetben előforduló durva nyelvezetre.
Tehát, vegyünk egy újabb mély levegőt és ugorjunk be egyenesen a mély vízbe. Tessék!


XVIII. fejezet - A lepel lehullott


A nap már régóta fenn volt, a madarak fáradhatatlanul csicseregtek, sőt, már a hamisíthatatlan augusztusi kánikula is kezdett kiteljesedni, Damon és Elena viszont továbbra is ugyanúgy feküdt a kőfejtőt körülvevő fennsíkon, a fűben, ahol pár órával korábban kimerülten álomba merültek egymás karjaiban. Meztelenségüket mindössze Damon bőrdzsekije mérsékelte, szerencséjükre azonban egy lélek sem járt arrafelé, egyrészt, mert valamivel a városon kívül helyezkedett el, másrészt már évek óta egy elhagyatott, visszataszító helynek számított Mystic Falls lakóinak szemében.
Végül Elena szemei pattantak fel korábban, kicsit bágyadtan pislogva körbe, igyekezve befogadni a külvilág információit. Lassan visszaszállingóztak agyába az álomtalan éj, pontosabban hajnal során elfeledett gondolatok. Kicsit megfordult, vigyázva, hogy ne fejtse magáról a továbbra is alvó Damon bal karját, amellyel a mellkasa alatt fogta át őt. Most úgy feküdt, hogy tökéletes rálátása legyen a vámpír nyugodtnak tűnő arcára. Elena felsóhajtott, mert még mindig nem tudta megszokni a látványt, amit Damon nyújtott alvás közben. Békésnek, gondtalannak látszott, mintha egyetlen teher sem nyomná a vállát. Ilyenkor nagyon szerette nézni, ahogy mellkasa fel-le mozog egy-egy levegővételnél, ahogy tökéletes vágású rózsaszín ajkai kicsit szétnyílnak alvás közben, vagy ahogy hosszú, sötét szempillái még növelik arcának amúgy is elképesztő bájait. Olyan volt, mint egy ifjú isten, szép arcával és feltűnően formás testével, és Elena nem győzött betelni vele és a tudattal, még hat hónap után sem, hogy ez a férfi teljes egészében az övé volt. Felfoghatatlan tény volt ez, tudat, amely nagyon lassan jutott el a kiteljesedés állapotáig. És Elena úgy érezte, végre felfogta, mit is jelent az, hogy Damon az övé, csak az övé. Ez volt az, ami hirtelen felgyulladt benne nem sokkal korábban, ez volt a végső erőforrás, amely elegendő bátorságot adott neki ahhoz, hogy képes legyen legyőzni a szerelme fejében uralomra tűnő sötét démonokat, amik akarattal mérgezték a kapcsolatukat.
Arról persze, hogy ezzel a tortúráiknak még korántsem ért a végéhez, nem volt tudomása, ahogy arról sem, hogy nemcsak Damon elméjét bomlasztják testidegen, gonosz erők.
Nagyon szerette őt, és ha lehetséges volt, egyre erősebben hitt ennek az érzésnek a legyőzhetetlenségében. Soha nem akarta őt elveszíteni, mert nemcsak a szerelmét, a társát vesztette volna el Damon személyével, hanem a legjobb, leghűbb barátját is. Merthogy nemcsak a szerelme, hanem a barátsága is nagyon fontos volt a lánynak. A kapocs, amely csak a legbensőségesebb viszonyt ápoló barátok sajátja, egy olyan valami volt, ami soha nem volt meg közte és Stefan között, és ez egy volt a rengeteg ok közül, amiért annak a szerelemnek nem volt jövője. Mégis, a leginkább döntő tény az volt, hogy Damon és Elena is tudta, hogy őket egymásnak rendelte a végzet, és hogy egymásnál jobban senkit sem képesek szeretni.
Hosszú, egymásba folyó percek teltek el, amíg Damon is felébredt. Szemeit nem nyitotta ki, mindössze ajkán jelent meg jellegzetes félmosolya, melyet néhány szóval kísért.
- Azt mondják, illetlen dolog bámulni valakit, Elena - mondta, s habár hangja kicsit álmos volt még, kihallatszott belőle a megszokott játékosság.
- Nem bámullak - tiltakozott Elena mosolyogva, végigfuttatva egyik kezét Damon mellkasán. - Csak kiélvezem, hogy az enyém vagy. - Damon szemei abban a pillanatban felpattantak, értetlenül meredve Elenára.
- Ez mit jelentsen?
- Hát... - kezdte Elena bizonytalanul. - Azt hiszem azt, hogy ezentúl még jobban meg foglak becsülni, sokkal jobban fogom óvni mindazt, ami kettőnk között van. Soha nem éreztem még ennyire fontosnak a szerelmünket, pedig, azt hiszem, nem kell taglalnom, eddig is mit jelentett számomra. Megrémisztett, mennyire könnyen elveszíthetlek.
- Azt hiszem, az elvesztésedről és az attól való félelmemről könyvet tudnék írni - sóhajtott Damon, kicsit szorosabban ölelve magához a mellette fekvő lányt. - Pedig nem vagyok egy félős.
- Ja, persze, hiszen te rettentethetetlen vagy, és nem félsz semmitől.
- Csak attól az egytől félek, hogy egyszer elveszítelek. Végleg - hangzott a komoly felelet, amit egy rövid csönd követett.
- És amíg nem ismertél, mi volt a legnagyobb félelmed? - kérdezte Elena halkan, kíváncsian fürkészve Damon arcát.
- Nem igazán féltem semmitől. Egyszerűen elvesztette a jelentőségét. Gyarló emberi tulajdonságnak tartottam, gyengeségnek, ami nem passzolt egy hozzám hasonló...vámpírhoz.
- Komolyan nem féltél semmitől? Akkor sem, amikor nem voltak lekapcsolva az érzelmeid?
- Talán egy valami volt, de azt se nevezném félelemnek - tűnődött Damon. - Inkább egy fájdalmas beletörődés volt, ami még akkor ivódott belém, amikor ember voltam, és az érzés csak felerősödött azzal, hogy átváltoztam. - Itt egy pillanatra szünetet tartott, mire Elena kezének gyengéd simogatásával biztatta a folytatásra. - Mindig is úgy éreztem, hogy nincs helyem a világban, és tartottam tőle, hogy sosem találtam meg.
- Ez még mindig bánt?
- Már nem - rázta meg a fejét Damon, vakítóan kék szemeit összekötve Elena meleg, barna tekintetével. - Te itt vagy nekem, te vagy a helyem a világban - mondta, hangja tele súlyos, mély érzelmeivel. Elena nehezen bírta visszatartani könnyeit, ezért csak szeretetteljesen, odaadóan elmosolyodott, majd kicsit közelebb hajolva egy lágy csókkal köszönte meg az előbbi vallomást.
- Damon?
- Hm?
- Mesélj róla - kérte Elena, magáról értetődőnek véve, hogy Damon tudni fogja, kiről beszél.
- Kiről? - vonta fel a szemöldökét a férfi, szemlátomást nem értve a kérést. Elena türelmesen, végtelen kedvességgel válaszolt, a lehető legnagyobb odafigyeléssel ejtve ki a hangokat, tudva, hogy veszélyes földre tette be a lábát. Azonban továbbra is fontosnak tartotta a beszélgetést, mint egy jól működő kapcsolat alapját, és úgy gondolta, hogy könnyíteni Damon lelkén, ha valakivel meg tudna osztani olyan dolgokat, amik az eddigi életében csak csöndben nyomták a szívét.
- Az anyukádról. - Damon nagyot sóhajtott, elfordítva a tekintetét a lányról, s a távolba meredt, a lomhán vonuló bárányfelhők alaktalan karavánját vizslatva. Elena érezte, hogy válaszolni fog, csak erőt gyűjt, hogy képes legyen a lehető legkisebb fájdalommal előhívni a régmúlt poros, de feledésbe soha nem merülő emlékképeit. Így is lett.
- Rá hasonlítok - szólalt meg végül, lassan visszafordulva, hogy Elena szemébe nézhessen. - Valahogy nekem olyan volt, mint egy angyal, legalábbis valahányszor ezt a szót hallottam, nekem mindig ő jutott az eszembe róla, még akkor is amikor élt. - Lassan beszélt, kicsit merengve, mintha a kiejtett szavak lágy dallamán is érezni próbálta volna gyermekkora levegőjének, az akkor még meleg családi otthon markáns ízét. - Tőle örököltem nagyjából az összes külső jellemzőmet, és a belső tulajdonságaim nagy részét is, kivéve a vérmérsékletem, az apámé - folytatta, miközben szája szegletében egy rejtélyes, jókedvűnek tűnő mosoly játszadozott. - Gyönyörű volt, kívül és belül is, kedves, odaadó, jószívű anya volt, és mindennek tetejébe nagyon szeretett. Az apám...valahogy mindig neheztelt rám, mert ő nagyon büszke volt az olasz felmenőire, a latin habitusára, bennem viszont szinte semmit nem látott ebből viszont: sem a finom, jóformán hűvös eleganciát, a megrendíthetetlen udvariasságot, elszántságot, sármot. Anyám viszont azt mondta, hogy egyedül az olasz őseim tüzét örököltem, a nyughatatlanságot, a szenvedélyt, ami vezérelt. - Újabb, néhány lélegzetvétel erejéig tartó szünet következett. Elena szinte szívta magába Damon szavait, aki egyre inkább és inkább alámerült múltjának feneketlen kútjában. - Viszont anyám törékeny volt, és az egészsége ingatagnak számított. Ennek ellenére, mielőtt Stefan megszületett volna hét évvel utánam, úgy tűnt, nem lesz semmi baj... - Itt elcsuklott a hangja. - De mégis lett. Az utolsó hónap nagyon legyengítette, szinte végig magas lázzal feküdt az ágyban, alig bírt megmozdulni, mégsem hagyta el egyetlen panasz sem a száját. Végül pedig egy nap, éppen akkor, amikor rosszabbodott az állapota, már alig volt magánál a láztól, amikor Stefan megszületett. Apám a legjobb orvosokat hívatta hozzá a környékről, és az öcsém egészségesen meg is érkezett, de már aznap közölték apámmal, hogy az édesanyámnak csupán csak napjai vannak hátra. Egész véletlenül meghallottam az orvos szavait, és attól a perctől kezdve minden másodpercemet az ágya mellett töltöttem, igyekeztem tartani benne a lelket, fogtam a kezét, és közben rimánkodtam, hogy ne veszítsem el őt. Aztán egy hűvös, szeles őszi nap délelőttjén végleg elment, bár azt már te is láttad. - Damon lehalkította  a hangját, ismét a távolba meredve, hagyva, hogy újra átjárják az érzelmek. Hosszú percek múlva tudta csak folytatni. - A halála után minden megváltozott: apám teljesen magába fordult, a viselkedése drasztikusan megváltozott, mogorva, elutasító lett, és engem pedig teljesen kitagadott a kegyeiből, mert túlságosan anyámra emlékeztettem. Stefan ellenben pontosan olyan volt, mint ő, éppen ezért rá fordította minden figyelmét, mert benne látta a lehetőségeket, míg engem csak a néhai anyám szánalmas utánzatának látott, és meg se próbált úgy viselkedni, mint egy apa. Soha, egy cseppnyi szeretet sem kaptam többé tőle. Haragudott rám, mert őt látta bennem, és igazságtalannak érezte, hogy amíg ő halott, én még mindig életben vagyok - tette hozzá,, de hangjában nem volt harag. Már nem. - Persze engem se kellett félteni; amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek, sosem leszek a kegyeltje, nem fog úgy szeretni, mint Stefant, akkor szembefordultam vele, úgy érezve, hogyha ő nem teljesíti szülői kötelességeit irántam, akkor nekem se kell engedelmeskednem neki. Ettől persze csak még jobban gyűlölt, de nem érdekelt többé, mit gondol rólam.
- De azért...akármilyen is volt, nem szeretted? - kérdezett közbe Elena, aki eddig csöndben hallgatta a történetet. - Egy kicsit sem? - Damon elgondolkozott a kérdésen, láthatóan nyugtalanította valami.
- Azt hiszem, igen. A szívem mélyén mindig is szerettem - viszonozta végül, nem tévesztve szem elöl a barátnője tekintetében ébredő, csendes büszkeséget.
- Látod, ez is egy bizonyíték arra, hogy jó ember vagy - mondta a lány, miközben arcán egy sugárzó mosoly terült szét. - Mindig is mondtam neked, hogy akár mi is történt veled, akármennyi borzalmat tettét, legbelül mindig jó voltál. És én ezt láttam benned, nem azt az álcát, amit magadból mutattál - tette hozzá, meg sem próbálva elrejteni, mennyire büszke magára ezért.
- Szerencse, hogy neked ilyen menő röntgen-szemed van - jegyezte meg Damon nevetve. Elena az oldalára fordult, hogy jobban lássa Damont, s így most pont egymással szemben feküdtek.
- Még mindig nincs semmi öltetem a tegnappal kapcsolatban - szólalt meg végül. - Mármint, fogalmam sincs, ki juthatott be a fejedbe anélkül, hogy tudtál volna róla.
- Nagyon erősnek kellett lennie - töprengett Damon. - És sajnos azt kell, hogy mondjam, egyetlen ősre se terelhetjük a gyanút, mert ők simán megigéztek volna.
- Igen. Nekem is...fájdalmas és hosszadalmas volt bejutni az elmédbe, szóval nem egy egyszerű dolog. Másrészt pedig egyáltalán nem állt volna egyikőjük érdekében sem az ilyesmi, még Rebekah is, legalábbis úgy tűnik, de megbékélt. Más vámpír meg nagyon jöhet szóba, főleg..
- Öhm, Elena - szakította félbe Damon. - Nem hinném, hogy egy sima, mezei vámpír képes lenne valami olyanra, mint te. Mi több, soha senkiről nem hallottam, aki ilyesmit csinált volna, és ez alapján azt sem tudom biztosra mondani, hogy az ősök képesek hasonlóra.
- Azt akarod mondani, hogy amit én csináltam az...egyedi? - vonta fel a szemöldökét Elena.
- Elég valószínű. Gondolj csak bele, milyen fejet vágott Klaus, amikor látta, mit művelsz Connorral. Nem úgy tűnt, mintha sokadjára látná a dolgot.
- Oké, tételezzük fel, hogy csak én tudom. Akkor mégis ki mászott volna bele a fejedbe? Mert én biztosan nem...
- Nem vagyok Google, hogy mindent tudjak - morogta Damon. - Marhára idegesít, hogy valaki ilyen simán turkált a fejemben, érted? És még semmi konkrétat sem tudunk megállapítani, mert ezek alapján rajtad kívül senki sem képes bármi hasonlóra. Te meg biztosan nem lehettél. Eléggé elképzelhetetlenül hangzik, hogy először ráveszel, hogy hagyjalak el, aztán meg mindent megteszel, hogy ne tegyem. Ellentmondás, ellentmondás...
- Tehát nem jutottunk előrébb - sóhajtott fel Elena.
- Sőt, inkább tettünk még vagy száz kilométert hátrafelé a megoldástól. Most nagyjából olyan messze vagyunk tőle, mint a Mariana-árok a Mount Everesttől.
- Amúgy nem gondolod, hogy ennek a képességemnek, nevezzük annak, köze van ahhoz, hogy az igézet ellenére egyszer csak képes voltam emlékezni rád. - Damon összeráncolta a homlokát, ahogy lefuttatta magában a lehetőséget.
- De mégis hogyan?
- Hát, az jutott eszembe, hogy ugyanígy képes voltam belépni az elmédbe és onnan megszerezni az összes emléket - magyarázta Elena, azonban Damon a fejét rázta.
- Hiába lenne ez logikus, nem ez a válasz.
- Akkor mi?
- Nem tudom! - tárta szét a kezeit Damon. - Viszont ez biztos nem megoldás. Egyrészt, éreztem volna és emlékeznék rá, ha a fejemben járkáltál volna. Másrészt pedig, ha valóban az én emlékeimet vetted volna alapul, akkor nem emlékezhettél volna mindenre, vagy nem ugyanúgy. Az én szemszögemből láttál volna mindent, és nem a saját emlékeidet, érzéseidet nyerted volna vissza, hanem az enyéimet. És nem ugyanúgy élünk meg, látunk dolgokat, Elena, nem ugyanúgy emlékezünk. Te, ellenben a saját elméd törölt részét kaptad vissza, pontosan ugyanúgy, mint mielőtt elvették volna tőled.
- Mondasz valamit...
- Hát persze, hogy mondok valamit - forgatta a szemét Damon, arcán egy önelégült vigyorral. - Nemcsak ellenállhatatlanul szexi vagyok, hanem még zseniális is.
- És a földgolyó legnagyobb egoistája cím büszke tulajdonosa - tette hozzá Elena.
- És a világ legszebb nőjének elégedett birtokosa - fűzte tovább Damon, játékosan csiklandozva a lány hasát.
- Birtokosa? Ne haragudjon, hogy kiábrándítom, Mr. Salvatore, de nem birtokol engem.
- De hamarosan foglak.
- Hamarosan... - értette egyet Elena, majd egy szempillantás alatt már Damon testén feküdt, éhesen támadva le az alatta fekvő férfi ajkait. Hosszan csókolóztak; mindkettejük arcáról letörölhetetlen volt az öröm mosolya, mert akármi történt és akármi várt még rájuk, ezekben a pillanatokban tudtak igazán, határtalanul boldognak lenni és kiélvezni az egymás iránt érzett szerelem lángoló tüzét. Végül Damon volt az, aki elszakadt Elenától, éppen annyira, hogy egy lélegzetvételnyi távolság legyen kettejük között.
- Akármennyire is szeretném ezt folytatni, - kezdte - kifejezetten kényelmetlenül fekszem és a kavicsok felsértik a hátamat.
- Mintha nem gyógyulna meg egy pillanat alatt - grimaszolt Elena, karjaival továbbra is lenyomva tartva Damon vállát. - Damon Salvatore visszautasítja a szexet. Na, ezt is megéltem.
- Hé, ez nem igaz! - tiltakozott Damon, kiszabadítva egyik karját, hogy végigsimíthassa Elena hátát. - Csak gondoltam, hazamehetnék. Lezuhanyozhatnánk, meg ilyesmi - mondta egy kacsintás kíséretében.
- Hiú vagy - közölte Elena, miközben legördült róla. - És elkényelmesedett - sorolta, miközben felállt, hogy megkeresse ruháit. Azonban nem jutott messzebbre két lépésnél, mert Damon már mögötte is termett, karjaival szorosan átfogta a derekát, összepréselve testüket.
- Érzed, Elena, mennyire kívánlak? - suttogta a fülébe, mikor hallotta Elena kéjes sóhaját, ahogy érezte Damon vágyának bizonyságát a hátának préselődni. A lány nyakát csiklandozó lehelete csak még inkább feltüzelte a szenvedélyt, s mire Elena megszólalhatott volna, Damon már le is nyomta őt a földre, villámgyorsan fölé kerülve, hogy teljesítse a kérését.

XOXO

Végül, ha egy órával később is, de elindultak haza. Kora délután volt, nagyjából kettő és három óra között. A séta, ami hazafelé vezetett, hosszúnak bizonyult, tekintettel, hogy mindketten gyalog jöttek, de mivel nem siettek, jobbnak látták, ha nem vetik be természetfeletti képességeiket, és inkább simán gyalogolnak egy kicsit, normális emberek módjára. 

- Azt egyébként el fogod akár egyszer is mondani, miért ölelgetted akkor Stefant? - tudakolta Damon, megváltoztatva a beszélgetés addig könnyed témáját.

- Csak elmondta, miért volt távol olyan sokáig - hangzott a felelet, azonban Damon nem tűnt túl elégedettnek szűkszavúságával, ezért Elena folytatta. - Megmagyarázta, mi volt az oka, hogy nem jött el Tyler temetésére. Washingtonban volt, mert Meredith autóbalesetet szenvedett és nagyon súlyos volt az állapota. Annyira súlyos, hogy majdnem belehalt, és Stefan teljesen kikészült, hogy nem tud rajta segíteni, ezért úgy érezte, mellette van a helye és így nem tudott hazajönni a temetésre - magyarázta Elena. Damon szája egy keskeny vonallá szűkült, miközben a lányt hallgatta, s habár arcára volt írva, hogy nem hiszi el az öccse egyetlen szavát sem, nem kommentálta a mesét. Elena persze észrevette, hogy nem az együttérzéstől fintorog.

- Szóval, melyik részét nem hiszed el?

- Egyiket sem.

- És szabadna tudnom, miért? Istenem, Damon, őszintén szólva kezd már elegem lenni ebből az állandó viszályból, ami köztetek van. Stefan szemmel láthatóan semmi rosszat nem tett ellened, te viszont folyamatosan a szádat húzod. Megértem, hogy neheztelsz rá azért, hogy amikor Connor megtámadott bennünket, egyszerűen eltűnt, de próbáld magad túltenni rajta, légyszíves.

- Elena, én nem a számat húzom, hanem logikusan gondolkozom - viszonozta Damon. - Gondolj bele, az esküvő előtti éjjel még itt volt, aztán meg hirtelen eltűnt, egyetlen szó nélkül. Oké, tegyük fel, hogy tényleg Washingtonba kellett mennie, méghozzá sürgősen. De az nem magyarázza meg sem az arckifejezését, amikor megtudta, hogy Connor hallott, sem a tényt, hogy tegnap kicsit talán túl szorosan ölelt és nagyon messzire ment azzal, hogy csókolgatta a hajad, mintha még mindig az övé lennél. Ja, és akkor nem említettem azt a kis affért sem, amikor letámadott téged a hídon, közölve, hogy te öngyilkos akarsz lenni. Három héttel azután, hogy majdnem megtetted. Ez neked nem gyanús?!

- Nézd, Damon...

- Válaszolj a kérdésemre, Elena!

- Rendben, gyanús! Most jobb? - fakadt ki Elena. - Igen, nekem is feltűnt, hogy túlságosan ragaszkodóan lépett fel tegnap, amikor megölelt, ezt észre is vettem, és éppen el akartam tőle húzódni, amikor is te megjelentél az ajtóban, úgy nézve rám, mint valami eszelősre. És igen, nagyon zavart, hogy nem volt ott a temetésen, vagy az, hogy még egy üzenetet sem bírt hagyni. De tudod mi zavar leginkább? Az, hogy képtelenek vagyunk legalább egy cseppnyi bizalommal lenni egymás iránt, hogy az életünket állandóan rettegésben egy gyanakvásban éljük, hogy mindenben a hátsó szándékot, az el nem mondott titkokat keressük, olyannyira, hogy az igazság eszménye, mint olyan, megszűnt létezni! - Damon szemöldöke a homlokáig szaladt, Elena dühkitörését hallgatva.
- Jól van na, nem kell így felhúzni magad - nyugtatta meg. - Azt hittem, legalább veled őszinte lehetek., erre te meg leüvöltöd a fejemet. Azonban ez vagyok én, Elena, valaki, aki állandóan a háta mögé néz, várva, hogy mikor szúrják hátba, valaki, aki nem képes mindenkiben csak úgy megbízni vagy a legjobbat feltételezni akárkiről. Igen, hirtelen haragú és makacs vagyok, de elég sok mindent éltem át ahhoz, hogy ilyen legyen a természetem, és ha valaki, hát te pontosan tudod, miért! - A végére már üvöltésbe ment át mindaz, amit eredetileg normális hangerővel akart elmondani. - Tessék, most is ideges vagyok emiatt az egész miatt. Gratulálok.
- Damon... - Elena megragadta Damon karját, hogy visszahúzza maga felé, mire a vámpír kelletlenül, de visszafordult. Arca még mindig sápadt volt a dühtől, és nyaki ütőere is feltűnően lüktetett. A lány nem tudta mit mondjon, kereste a szavakat, így hát, mikor rájött, hogy gondolatai cserbenhagyták, egyszer csak magához rántotta Damont, és erőszakosan, hevesen, követelőzően megcsókolta. A srác először meglepődött, de hamar viszonozta a csókot, igyekezve ezzel az egyszerű érintkezéssel kiélni minden keserűségét, haragját, baját. Olyannyira belemelegedtek, hogy Damon vámpírsebességét és hatalmas erejével nekinyomta Elenát a legközelebb eső, vastag fához, ami óriásit reccsent a rámért nyomás erejétől, annyira, hogy majdnem derékba tört. Őket persze nem érdekelte, csak vadul csókolóztak tovább, egymás testét tapogatva, markolászva, igyekezve kiadni magukból a felgyülemlett feszültséget. Amikor kissé kezdtek lenyugodni, mozdulataik lassabbá, gyengédebbé váltak, egyre inkább a szerelemre koncentrálva a mardosó düh helyett.
- Sajnálom! - Ez volt Elena első szava, amint levegőhöz jutott. Damon ellenben a fejét rázta, a lány ajkára helyezett ujjaival megakadályozva őt abban, hogy folytassa.
- Nem. Én sajnálom - felelte. - Undorító vagyok és féltékeny. Ne haragudj.
- Semmi baj...a lényeg, hogy minden rendben van.
- Minden rendben van - visszhangozta Damon halkan, majd egy újabb, apró csókot nyomott Elena ajkaira, amelyek alaposan meg voltak dagadva az előző viharos feszültséglevezetéstől. Egymásra mosolyogtak, immár teljesen megnyugodva és folytatták az útjukat hazafelé.

Már benn voltak a városban, a Salvatore-házhoz vezető úton haladva, amikor Damon egyszer csak megtorpant, összeráncolva a homlokát.
- Érzed ezt? - nézett Elenára, aki lassan bólintott.
- Vér.
- És viszonylag friss - állapította meg Damon.
- Keressük meg - javasolta Elena, mire mindketten elindultak a szag, pontosabban számukra inkább csábító illat irányába. Csakhamar rátaláltak egy kihűlt holttestre egy olyan helyen, ahol sűrűbben nőttek a fák. A hullát egy hatalmas tócsa alvadásnak indult vér vette körül. Egy férfi volt, középkorú, nyakán egy méretes sebbel, testét, amit összeszaggatott ruha alatt látni lehetett, sebes volt, kék-zöld foltokkal tarkítva, ami dulakodásra utalt, közvetlenül a halála előttről.
- Jesszusom - szörnyülködött Elena, Damon mellkasába fúrva a fejét, így próbálva elfojtani előtörő vérszomját.
- Lélegezz mélyeket - utasította Damon, tekintetével a halott férfit vizsgálva. Túlságosan sok vér volt...túl sok. Elena közben lassan leküzdötte magában a ragadozót és óvatosan elszakította magát Damon pólójától.
- Szerinted ez mind az ő vére? - kérdezte, miután ő is megszemlélte a holttestet.
- Nem - rázta a fejét Damon. - Ha alaposan megszagolod, észreveszed, hogy két különböző vércsoportú...ami az áldozaté lehetett, azt A csoportúnak érzem.
- Viszont egy másik része meg AB - bólintott Elena, miközben közelebb lépdelt, hogy közelebbről is megnézze magának a halottat.
- Alapos támadás lehetett - folytatta Damon, leguggolva Elena mellé, és egy újabbat szippantott a vér aromájából. Gyanakodva belemártotta ujját a vértócsába, majd lenyalta azt. Szinte azonnal elfintorodott, és köhögni kezdett.
- Verbéna - fuldokolta.
- Tessék? - értetlenkedett Elena. - Vasfű van a vérben.
- Pontosan - válaszolta Damon. - Több áldozat volt, de azoknak a vámpírunk elvitte a testét...de ezét valamiért itt hagyta. Talán az is lehet, hogy némelyiket szimplán kivéreztette, és csak azokat ette meg, akiknek nem volt a szervezetében verbéna.
- Mit csináljunk? - kérdezte a lány, eltávolodva a hullától, nehogy megint rátörjön a kísértés.
- Felhívom a seriffet, hogy jöjjön ide - felelte Damon némi gondolkodás után. - Hogy azután mi lesz, fogalmam sincs. - Elena bólintott, belekarolva Damonbe, mintha tőle várna védelmet. - Haza kéne menned.
- Miért?
- Mert fölösleges itt maradnod velem, miközben egy méretes tócsa vér vesz körül. Különben én is csak megvárom Lizt, és megyek utánad, jó?
- Legyen... - egyezett bele kelletlenül Elena, bár nem szívesen hagyta magára Damon. Persze, nyilvánvalóan meg tudta volna védeni magát bárkivel szemben, de még ezt tudva sem volt képes legyőzni magában az ösztönös aggodalmat szerelme iránt. Ellenben nem volt mit tennie, így visszasétált a Salvatore-házba, gondolataiba merülve lépve át az egykor panzióként üzemelő épület küszöbét. Stefan, aki egész nap várta, rögtön felpattant, hogy üdvözölje.
- Elena! Azt hittem, már belevesztél az éjszakába - köszöntötte, arcán egy megjátszott mosollyal. - Megtaláltad Damont? Ugye ti ketten nem...? - kérdezősködött. Ugyan nem fejezte be a mondatot, Elena megrázta a fejét, sejtve, mire gondol.
- Nem, dehogy. Megtaláltam és megbeszéltük, mi volt a baj, szóval most már minden rendben.
- Valóban? És hol hagytad a vőlegényed? - folytatta Stefan, egyre közelebb és közelebb lépve Elenához, aki máris kihallotta a gúnyt a hangjából.
- Találtunk egy holttestet az erdőben. Ő ott maradt, hogy megvárja a seriffet. - Stefan majdhogynem rezzenéstelen arccal meredt Elenára, azonban közömbös arckifejezése és szemeinek eszelős csillogása elárulták.
- Úgy. - Ennyit mondott mindössze, de ez pontosan elég volt, hogy újabb gyanút ébresszen Elenában.
- Tudsz valamit a gyilkosságról? - kérdezte, összevonva szemöldökét, automatikusan hátrálva egy lépést. Stefan azonban rendületlenül követte, rendületlenül mosolyogva, ami megrémisztette az ajtó felé hátráló lányt.
- Kéne tudnom róla valamit? - suttogta, közelebb hajolva Elenához.
- Stefan, azonnal mondd meg, mit tudsz! - kiabálta Elena, ellökve magától Stefant. A vámpír megtántorodott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát, és egy szempillantás alatt újra Elena mellett termett, alig pár centire attól, hogy testük összeérjen.
- Tudod, mit tudok én, édes, drága, ártatlan, becsületes Elenám? - tudakolta tettetett kedvességgel, miközben kisimította a lány egyik tincsét az arcából. Majd olyan hirtelen sebességgel, amit emberi szem nem képes befogadni, a falnak lökte Elenát, és tiszta erejéből nekinyomta annak. Elena felüvöltött a hirtelen fájdalomtól, érezve, hogy egyik csontja eltörött valahol a medencéje környékén. - Azt, hogy egy mocskos ribanc szórakozott velem! - üvöltötte az arcába Stefan, befejezve előbbi mondatát. Az ifjabb Salvatore testvér arca eltorzult, s elővillantotta borotvaéles szemfogait.
- MIÉRT TETTED, TE SZEMÉTLÁDA? - ordította, a nyakánál fogva szorongatva a halálra rémült lányt.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz... - hörögte Elena, Stefan acélmarkának hála alig jutva levegőhöz.
- Ó, dehogyisnem tudod! Hónapokon keresztül játszadoztál velem, hülyét csináltál belőlem, ugráltattál, átvertél, kockára tetted az életemet!
- Mi a..bajod?!
- HOGY MI A BAJOM?! AZ A BAJOM, ELENA, HOGY EGY UNDORÍTÓ, SZÁMÍTÓ, ÖNZŐ KURVA VAGY! - mennydörögte Stefan, egy picit sem lazítva a szorításon. - Te mered jobbnak nevezni magad Katherine-nél? Te mersz rá egy rossz szót is mondani? Hát tudd meg, hogy ezerszer rosszabb vagy, mint amilyen ő valaha is volt! És bűnhődni fogsz, Elena Gilbert, mert lebecsültél, de most megtudod, kivel állasz szemben!
- Engedj el, Stefan... - nyögte Elena, tehetetlenül kapálózva. Halálra rémülten meredt az előtte álló, kiteljesedett, életveszélyes, vérszomjas ragadózóra, aki szemmel láthatóan csak arra várt, hogy darabokra tépje őt. - Fogalmam sincs, miről beszélsz...én...én nem..bántottalak...akarattal biztosan nem...a barátom vagy, Stefan...
- A BARÁTOD? IGEN??! Szóval még tagadod is, te kétszínű ribanc, te hazug, képmutató kis... - A mondat végét egy kísértetiesen állatias morgás jelentette. - De visszakapod, méghozzá százszorosan, amiért átvertél! - tette hozzá végül, majd egyetlen kézmozdulattal kitörte Elena nyakát, aki élettelenül rogyott a lábai elé.


A következő rész tartalmából...
Stefan kínzással próbálja kiszedni Elenából az igazat, aki azonban mindent tagad és nem tágít attól, hogy ő nem csinált semmit. Damon eközben észreveszi barátnője eltűnését, és hiába keresi mindenhol, nem találja meg. De aztán egy rég nem látott vendég megérkezésével rengeteg kérdésre megkapja a választ. Végül pedig Stefan egy véletlen folytán rátalál arra, aki valójában a játékszerének használta.

19. rész >>

Nos, 4000 szó fért ebbe a fejezetbe, amely afféle intermezzonak számít a történetünkben, átmenetnek két nagyobb esemény között. Ezt a kis vihar előtti csendet követően a következő két rész viszont letaglózó és katartikus lesz, ahol az évad legnagyobb kérdései kerülnek megválaszolásra. Addig is, írjátok le nyugodtan, mit gondoltok és mire számítotok. Nagyon örülnék neki, ha legalább egy kis benyomásról beszámolnátok. Rengeteget jelentene nekem.
TECHNIKAI INFORMÁCIÓ - Mostantól találtok az oldal tetején egy zenelejátszó sávot, benne 26 dallal. Gondoltam, kicsit fel lehet dobni vele a böngészést és az olvasást. A lejátszás automatikusan indul, de egy gombnyomással leállítható.