2x20 Leszámolás

Februárban, fél évvel ezelőtt úgy harangoztam be az első évad befejező epizódját, hogy"sokkoló". A helyzet az, hogy arra, ami most következik, legalább annyira rá lehetne húzni ezt a jelzőt, sőt, mivel a végkifejlet szempontjából fontosabb állomáshoz érkeztünk, talán nevezhetném az eddigi két évad csúcspontjának is. Ezzel az epizóddal tehát befejeződik a második évad fő cselekményszála. Emellett már csak azért is különleges fejezet lesz ez, mert Damon szemszögéből íródott, NEM VÉLETLENÜL! *enyhe célzás*
Na és akkor jöjjön a zene! Szó szerint szenvedtem, milyen dalt válasszak ehhez a fejezethez, ugyanis ketten nagyon fej-fej mellett haladtak a versenyben. Végül Ne-Yo Beautiful Monster című száma lett a befutó, mert ez volt a legelső gondolatom. Mindenképpen ajánlom, hogy hallgassátok meg, mert kifejezetten ideillő! Ki gondolja, hogy passzol Elenához? *jelentkezik*
Remélem, elérem a várt hatást vele, és sok kérdés kerül majd megválaszolásra. Jó pár meglepetés ért benneteket már idáig, de ez mindegyiknél katartikusabb fejleményeket hoz majd.
Nagyon jó olvasást kívánok hozzá.


XX. fejezet - Leszámolás

All my life
And the hereafter
I've never seen
Seen one like you
You're a knife
Sharp and deadly
And it's me
That you cut into
But I don't mind
In fact I like it
Though I'm terrified
I'm turned on but scared of you

Az a varázslatos az emlékek meseszerű világában, hogy a múlt emlékezésre érdemes pillanatai mindig átültethetők a jelenbe, sosem felejtik el bámulatos aktualitásukat, mert mindig lehet párhuzamot vonni a jelen történései és egy régebbi esemény között. Nem ez az első eset, hogy valami olyanon megyek keresztül, amihez hasonló már történt velem - jelen esetben nem is egyszer -, de ez most mégis más. A vér sebesen száguldozik az ereimben, elhomályosult tekintetem előtt színes fények táncolnak, a levegő beszorul a tüdőm mélyébe, mintha kalitkába zárták volna. A gondolataim sebesen, ugyanakkor céltalanul cikáznak, meg sem próbálva magyarázatot keresni arra, ami történik. Normális esetben a tudat, hogy annak a nőnek az ajkai tapadnak a nyakamra, akit mindennél jobban szeretek, pozitív benyomást, kellemes érzéseket keltene bennem, mi több, olajat öntene az iránta érzett szűnhetetlen vágyam lángoló tüzére...azonban most olyan érzelmek ébrednek bennem, amik szinte soha korábban: rettegek. Akárki is az, aki ilyen irdatlan erővel tart fogva, miközben minden bizonnyal szárazra kíván csapolni, nem lehet Elena. Olyan nyomást gyakorol a testemre, amire ő nem lenne képes, túlságosan nagy erejű, nagyobb bárminél, amit eddig észleltem. Átvillan az agyamon, hogy esetleg Katherine az, de mire tovább fejtegethetném a kérdést, az Elena-utánzat hirtelen ellök magától. Fejét egy kéjes nyögés kíséretében hátraveti, szemei fennakadnak, mintha valami óriási gyönyörben részesítettem volna, (tegyük hozzá, ilyesmiben már volt része korábban) miközben nyelve egy érzéki, körkörös mozdulattal tünteti el a szája körüli vérfoltokat. Ekkor rám néz, tekintete eszelősen, egy vérbeli ragadozó vadászösztönétől csillog, arca maszatos a vértől, fogai harapásra éhesek.
- Isten hozott a buliban, szerelmem! - szólal meg ekkor, s magas, hamiskásan csengő hangja olyan, mint egy vödör jeges víz az alvó fejére - észhez térítő. Minden kétségem, amelybe eddig kapaszkodtam, remélve, hogy nem Elena az, elszáll. Tudom, hogy nem Katherine áll velem szemben, nem is Rebekah hasonmás-jelmezbe öltözve, hanem ő az. Az én Elenám, minden gondolatom és levegővételem, aki ezer ugyanolyan közül is felismernék rózsás arcával és sugárzó tekintetével.
És itt jönnek a képbe az emlékek. Hányszor volt alkalmam érezni azokat az ajkakat, ahogy heves túlfűtöttséggel szomjazzák a véremet, és hányszor állt ugyanígy velem szemben, tekintete az olvadt csokoládé tökéletes iker-tükre, ahogy elmerülök a szeméből sugárzó feneketlen szerelem kútjának elérhetetlen mélységében, nem törődve azzal, hogy milyen könnyen megfulladhatok. Elvégre ennél szebb halált elképzelni sem tudok, mint örökre elveszni a rajongásig szeretett nő szívfacsaró érzelmekkel teli szemeiben. Enyém lenne az örök béke, ha így hunyhatnám le a szemeimet.
De ez most olyan más...mintha az a csokoládé megfagyott volna, akár csak a kút vize tél idején, az ölelés melege hirtelen kihűlt, a közelség csábereje hűvös távolságtartássá vált, és az a szeretet, amely régen lobogott, nem volt több, mint számító, érzelemmentes tűrés.
- Elena... - A neve kísértetként suhan le ajkaimról, és belengi a hallgatásba burkolózott szobát, megtörve a csöndet, amelyet szinte vágni lehetett. Egyre csak nézem őt, a remény halovány sugarával tanulmányozva arcvonásait. Ő viszonozza a pillantásomat, merészen, jóformán vakmerő bátorsággal és gőggel, miközben ajkait széthúzza egy gúnyos, lesajnáló vicsorra.

She's a monster
Beautiful monster
Beautiful monster
But I don't mind
And I need her
Said I need her
Beautiful monster
But I don't mind

- Damon... - szól a visszhang, és a válasz maró hűvössége a szívemig hatol. Lekapcsolta az érzéseit, ez bizonyos volt, csak a miértre nem lelem a választ. Mi oka lehetett rá, hogy így tegyen? Minden olyan új volt, hirtelen és hihetetlen, olyan elképzelhetetlen, mintha egy kitalált világ, egy párhuzamos univerzum közepébe csöppentem volna, egy helyre, ahol az én Elenám nem létezik, egy világba, amelyből kiveszett az ő virágzó mosolya, szerető pillantása, gyengéd érintése, csengő hangja - egy sötét univerzumba, ahol egy görbe utánzattal találkozom, aki szöges ellentéte szívem mozgatórúgójának. Egy pillanatra visszamegyek az időben, öt hónappal korábbra, amikor Rebekah drasztikusan megváltoztatta őt, lelkének legromlottabb másolatát ültetve át az ő ártatlan, romlatlan szívébe. Ugyanaz a tekintet, közönyös arckifejezés, eszelős eltökéltség.
- Már alig vártam, hogy csatlakozz hozzánk - trillázza, s hangja rideg, kifejezéstelen...önző.
- Elena...mit történt veled? - préselem ki nagy nehezen, mintha minden egyes szó mázsás súlyú lenne. Ő nevet, ismét lesajnálóan, amivel jelezni akarja, hogy már régen rá kellett volna jönnöm a válaszra.
- Semmi - feleli, miközben megvonja a vállát. - Minek kellett volna történnie? - Nagyot nyelek, tudva, hogy csak szórakozik velem; pontosan tudja mi változott meg, mindössze megint ki a akar röhögni, és érzem, emellett a nő mellett tényleg bohóccá váltam az idő során. Fogalmam sincs, mit gondoljak, mert hiába próbálok úgy igazán haragudni rá, képtelen vagyok, mert felőlem kitépheti a szívemet is, én akkor is őrületesen szeretni fogom. A francba velem és ezzel a nyamvadt szerelemmel. Elena lesz a halálom. És ekkor még nem tudom, hogy a jós szólt belőlem és valóban így fog történni valamikor a távoli jövőben.
- A kapcsoló - állapítom meg, kiegyenesedve előtte, visszanyerve sztoikus nyugalmamat és hírhedt szarkazmusomat. Ha harc, hát legyen harc, ha mocskos eszközök kellenek, legyen. Ha flegma akar lenni, tegye, de akkor azzal a valakivel kell szembeszállnia, aki tökéletességre vitte a nemtörődömséget, a hűvös szadizmust, a határtalan flegmaságot. Tehát velem. - Lekapcsoltad, nemde Elena? - Elena elvigyorodik, majd körözni kezd körülöttem, kísértetiesen hajazva Katherine-re.
- Micsoda megfigyelőképesség! - dicsér meg, ujjait végighúzva a hátamon, ahogy elhalad mögöttem., Hölgyeim és uraim, a piros sarokban Elena Gilbert...
- Sokszor mondták már, hogy egy zseni veszett el bennem - ...a kékben pedig Damon Salvatore!
- Hát elég mélyen - kuncog Elena, amikor megáll velem szemben. Áucs. Egy-null, oda. De még nincs vége a meccsnek. - De ha valóban ilyen okosnak gondolod magad, akkor miért vagy ennyire meglepve? Hiszen akkor minden bizonnyal fel lennél készülve erre. - Kettő-null. A francba is, nem semmi a csaj.
- Na igen, de azok után, ahogy tegnap éjjel elbántál velem, az örök szerelmedről hadoválva, az ember nemigen számít arra, hogy aztán felteszed az eBay-re az érzelmeidet - vágom rá. Az arca megfagy, konstatálva a szépítést. Kettő-egy, Salvatore belehúz.
- Ó, valóban? Ezek szerint akkor pályát tévesztettem...ha tényleg bevetted mindazt, amit akkor előadtam neked, el kéne gondolkodnom azon, nem inkább a Broadway-n lenne -e a helyem. Vagy pályázzak meg inkább egy Oscart? - Akkor most, kedves nézőink, fogjunk egy jó nagy tálat és tegyünk bele egy kiló gúnyt, két evőkanál fölényességet, egy evőkanál gazdagon fűszerezett beképzeltséget, egy teáskanál tettet könnyedséget, és három kávéskanál flegmaságot, mindezt meglocsolva huszonhárom pár nyomorult Petrova-kromoszómával és egy teljes vámpírfogsorral. Ezután pedig turmixoljuk össze az egészet, és ta-damm, meg is kaptuk Elena Gilbert ezen verzióját, persze csak akkor, ha pontosan követtük a receptet.
- Van benne valami, most, hogy mondod, mert elég hihetően hangzott - tűnődöm, de legbelül szenvedek, vérzek, mintha a szívemen lyukat ütött volna az a két csodálatos szem, amely csak Elena sajátja lehet.

In her eyes
There's love and fire
In my heart
She's burning through
But I don't mind
In fact I like it
Though I'm terrified
I'm turned on but scared of you 

De erősnek kell lennem, meg kell őt törnöm és rávenni, hogy kapcsoljon vissza, akármiért is lett belőle hirtelen egy ilyen érzelemmentes ribanc. Csak sajnos ő nem egy tévé, amit egy egyszerű távirányítóval lehet kapcsolgatni.

- Ezek szerint semmit sem tudsz - állapítja meg Elena, miközben egészen közel húzódik hozzám, egyik kezével végigsimítva látszólag közönyös arcomat. Még így is, érintése pusztító tüzet ébreszt bennem, és megint úgy érzem magam, mint egy hormonjaival küzdő, fogszabályzós tizenhat éves siheder.

- Mit kéne tudnom? - tudakolom, olyan hangszínben, mintha csak az időjárásról érdeklődnék.

- Azt természetesen, hogy ki volt az, aki a fejedben turkált és arra próbált rávenni, hogy hagyj el - vonja meg újból a vállát. - De ha szereted a meglepetéseket, akkor nem árulom el.

- Ó, tehát tudod - Elismerően füttyentek.  - Ha már ilyen jól informált vagy, igazán megoszthatnád velem, csak azért, hogy tudjam, kinek a szívét lyukasszam át egy formás kis karóval. - És ekkor valami olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítok, sőt, soha nem számítottam volna. Elena hátrébb lép, majd egy büszke mosollyal az arcán széttárja a karjait előttem.

- Gyerünk, Damon, tedd meg! - buzdít. Esküdni merek, hogy megáll a szívverésem, még csak gondolni se merek arra, amit mondani akar...

- Mit jelentsen ez? - nyögöm, meg se próbálva fenntartani a közömbösség látszatát.

- Hát nem érted? - vonja fel a szemöldökét. - Én voltam az.

Érzem, ahogy a világ atomjaira hullik körülöttem, mintha a gravitáció megszűnne és én súlytalanul lebegnék valahol a létezés a halál vékonyka határvonalán, egy köztes állapotban. Most, olyan hosszú idő után, egy hosszú, gyötrelmes pillanatig újra embernek érezem magam, gyönge halandónak, akinek folyamatosan küzdeni kell az életben maradásért, akinek teljes súllyal kell elviselnie az élet minden egyes pofonját, amellyel újra és újra a földre tiporja a sors, hiszen nincs egy kapcsolója, amivel jóformán kukába hajíthatja a fölösleges kellemetlenségeket. Borzasztó érzések mérgezik a lelkem, fel sem tudom fogni, mi történik velem, olyan szürreális és hátborzongató a tény, a felismerés. Életemben először jár át ez a fajta bénító gyengeség, és hirtelen gyengébbnek érzem magam a legnyomorultabb koldusnál, a legsúlyosabb betegnél, akit a gyilkos kór gyötör; mert különbség van köztük és köztem. Rá kell jönnöm, mennyivel erősebb, hatalmasabb az emberi lélek, mennyivel edzettebb, kitartóbb, mint a vámpíroké, hiszen ő nekik nincs más választásuk, minden egyes kudarc után fel kell állniuk, erőt venni magukon, fáradhatatlan kitartással és akaraterővel újjáépíteni a romokat, hiába pereg sebesen életük órájában a homok. Nekem viszont nincs fegyverem, sem pajzsom, és éltemben immár nem első alkalommal, de valószínűleg utoljára, mögöttem romok, előttem a semmi, és érzem, nem tudok tovább harcolni. Akkor, amikor Rebekah közbeszólt az életünkbe öt hónappal ezelőtt, még maradt bennem egy halovány kis reménysugár, ami életben tartott engem és a szerelmemet, de mindaz, amit most megtudtam, letaglóz, és beviszi a kegyelemdöfést.

Nem tudok mit tenni, mert lélekben feladtam a küzdelmet. Elértem a határt, s innen csak lefelé vezet az út.
Sosem gondoltam volna, mennyivel fájdalmasabb tud lenni a szív sebe, mint egy karó a gyomorba. Mégis, ahhoz képest, amin most megyek keresztül, egy törött nyak jóformán maga a nirvána. Képtelen vagyok ezt tovább csinálni, és ahogy ez beépült az elmémbe, az utolsó szalmaszál is megadta magát.
Egy másodpercig nézem Elenát, ahogy széttárt karokkal, büszkeséggel dagadóan áll szemben előttem, erősen, romlott életerőtől ragyogva, szemében hamiskásan csillogó, győzedelmes fénnyel, majd összerogyok. Kedves nézők, a meccs a második menetben véget ér tehát, győzött kiütéssel Gilbert; Salvatore eszméletlenül a földön, a mentősök már szaladnak hozzá, próbálják feléleszteni, miközben a nyertes az öklét rázva, a győzelem mámortól részegen kurjongat, fogadva a közönség lelkes éltetését. Az orvosok eközben minden erejüket megfeszítve küzdenek a vesztes életéért. Mindhiába. A meccs tragikus fordulatot venne, ha bárkinek is feltűnne a halott játékos, aki egy kidobott, mocskos rongy módjára fekszik a földön, arcán immár angyali nyugalommal, ajkán élete utolsó leheletével:
Szeretlek.
És amikor erőtlenül összerogyok Elena lábai előtt, kvázi a kezébe helyezve az életemet, ő nem tétovázik. Gyönyörű, rózsapiros ajkai egy kegyetlen vigyorra húzódnak, megcsillantva tökéletes, ragadozó fogsorát, majd egy pillanat alatt előttem terem, és a galléromnál fogva présel neki a falnak. Még most is tökéletesnek látom, még most sem tudja megváltoztatni a róla alakult, makulátlan képemet, még most is emlékszem ajka minden egyes érintésére, minden egyes percre, amit együtt töltöttünk, minden alkalomra, amikor egymás karjaiban jártuk be az álmok birodalmát - még most is övé a szívem, és megnyugtat a tudat, hogy úgy halok meg, hogy neki adtam azt.

She's a monster
Beautiful monster
Beautiful monster
But I don't mind
And I need her
Said I need her
Beautiful monster
But I don't mind

Aztán ahogy keze behatol a mellkasomba, egyenesen a szívemet keresve, mindössze csak felsóhajtani tudok, rekedten, fuldokolva, haldokolva; nem könyörgöm, nem esdeklem, csak várom, hogy a sorsom a végéhez érjen. Amikor pedig kecses ujjait a dobogó szívem köré fonja, készen arra, hogy eltávolítsa, mintha tényleg magáénak akarná tudni, nem védekezem, nem is lenne értelme; mindössze ennyit sikerül tátognom neki, egészen elenyésző suttogással, éppen annyira, hogy hallja:

Szeretlek.

Mert én örökké szeretni fogom, életben, halálban, és még ki tudja miben. Most pedig, hogy úgy búcsúztam el, ahogy akartam, várom a halál megváltó érkezését. És aztán minden elsötétül.

Soha nem éreztem még ennyire elveszettnek magam. A halál olyan..., nem, semmihez sem hasonlítható, mert nem több, mint SÖTÉTSÉG. Nincs semmi, még egy halvány fény se, ezért igazából azt sem tudom, én magam milyen vagyok, mert a testemet sem találom, nem érzem, hogy lennének végtagjaim, nem érzem a levegőt, nincs...nincs élet, hogy is lenne, hisz' ez a halál...a semmi.
Ha most bárki azt gondolja, magamnak csináltam, küzdhettem volna, legyőzhettem volna Elenát, téved. Volt valami a szemében, egy gyilkos fény, egy gondolat, ami elárulta, hogy fölösleges volt küzdenem ellene. A fejemben végig hallottam a hangját, amely szinte lebénított, és tudtam, hogy le fog győzni. De akárhogy is, nem érzek csalódást, haragot, dühöt, megbánást, mert az az érzésem, hogy ennek valamiért így kellett történnie.
Ekkor hirtelen világosság ragyogja be a látóteremet, s szinte elvakít, miközben tompa, alig értelmezhető hangok dübörgését vélem hallani egy láthatatlan hangszóróból. Aztán egyszer csak kivilágosodik a kép, és egy konyhában találom magam. Annak ellenére, hogy semmi se éles, minden homályos, nehezen kifürkészhető, csakhamar felismerem: a Gilbert-ház konyhájában vagyok. Egy pillanattal később Jenna is megjelenik, mellette egy mentőorvossal. Látom, hogy támogatnak valakit, átfogva a vállá, lassan haladva. Csak ekkor látom meg, ki az: Elenát cipelik, aki olyan gyöngének, sebezhetőnek tűnik, mint amilyennek soha nem láttam korábban. Törékeny alakja még soványabb, mint legrosszabb napjaiban, olyannyira, hogy talán a leggyengébb tavaszi szellő is könnyedén szárnyra kaphatja. Arca beesett, szemei karikásak, kezének csontjai rémisztően kiállnak; külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy most szabadult egy haláltáborból. Alig tesznek meg pár lépést, Elena összerogyik, a térdeire esve. Az orvos rögtön utána kap, óvatosan a kanapéhoz kísérve őt.
- Biztos jó ötlet, hogy elengedik? - kérdezi Jenna, a férfihez fordulva. - Annyira gyenge még...
- Ez igaz, de fizikailag gyógyultnak mondható - feleli a mentős, szomorkásan nézve Elenát, aki összekuporodva, reszketve feküdt a kanapén. - Sajnos a lelki sérülései messze meghaladták a testiek súlyosságát, ez viszont nem indok, hogy benn tartsuk a kórházban. Óriási trauma érte, szörnyűséges, ezért hosszú időre lesz szüksége, hogy megpróbálja feldolgozni a történteket.
- Gondolja, hogy valaha sikerül neki? - Jenna arca komoly aggodalomról és álmatlanságról árulkodott.
- Reméljük a legjobbakat. A szülők elvesztése mindig borzalmas, de így... bízzon benne, hogy az unokahúga erős lesz. Most mindenesetre rengeteg pihenésre és törődésre lesz szüksége...ez minden, amit tehet; a többi az idő dolga.

Ezt a mondatot még tisztán hallom, de aztán megint halványulni kezd a kép, és én is mégis képtelen vagyok levenni a szemem Elenáról, ahogy olyan nyomorúságosan fekszik, összetörten, szerencsétlenül. Szinte érzem felfoghatatlan, marcangoló fájdalmát, amely gyötörte, még akkor is, ha a tagadás stádiumában volt, tehát még nem bírta felfogni, mi is történt vele valójában. Nagyon keveset beszélt arról az időszakról, amikor meghaltak a szülei, ezért is volt különösen megrázó mindezt látni.
Várjunk csak!, gondolom ekkor, a halál tehát olyan lenne, mint egy mozi, ahol a szeretteink emlékeit vetítik? Furcsán hangzik, sőt, hihetetlenül, hiszen a Másik Oldalról azt mondták a szellemek, hogy olyan, mintha mindig az élők között lennének, csak nem láthatja és érezheti őket senki. Ez viszont teljesen más, mintha a halál is szórakozni akarna velem, kigúnyolni, megvetni, hadd lássam, mit veszítettem, és mily keveset értem el.
A látóköröm újra megváltozik, és legnagyobb meglepetésemre magamat látom, ahogy csuromvizesen, arcomon egy óriási vigyorral fürdök a tóban a hétvégi ház mellett. A kép kísértetiesen ismerős.

- Hé, nem jössz be? - hallom, ahogy odakiáltok valakinek, miközben megrázom a vizes hajamat. Megfordulok, és megpillantom Elenát, aki parton ült, mindössze egy vékonyka ingben, fején egy szalmakalappal. Gyönyörű, mint mindig, még szebb annál, mint amire emlékszem ebből a napból.
- Azt hiszem, most kihagyom - válaszolja és rám mosolyog, vagyis nem rám, hanem az emlék-énemre.
- Ne már! - ellenkezek. - Nélküled egyáltalán nem élvezet. - Ajkaim szokásom szerint lefelé görbítem, mint mindig, amikor a szomorú arcomat próbáltam felhasználni arra, hogy meggyőzzem Elenát. Ez a kifejezés gyorsan eltűnik, helyét pedig a kedvenc félmosolyom veszi át. - Vagy félsz, hogy megint bealázlak úszásban?
- Ugyan már, a múltkor is én nyertem - legyint. - És különben is a csúcson kell abbahagyni.
- Ó, hát én még korántsem vagyok a csúcson  - vigyorgok, miközben kifelé haladok a vízből.
- Damon... - figyelmeztet Elena, de hiába, hiszen már a karjaimba is veszem, akárhogy tiltakozik.
- Elena... - felelem nevetve. - Talán félsz a víztől? - Elena még mindig küzd ellenem, azonban amikor látja, hogy semmi esélye ellenem, még pont annyi ideje van, hogy eldobja a kalapját, és utána már repült is, egyenesen a vízbe.

Elmosolyodok az emlék láttán, újra átélve azt a boldogságot, amit akkor éreztem. Viszont ismét kétségeim támadnak, hogy valóban meghaltam -e, mert ez egyre kevésbé hasonlít a túlvilágra, ahhoz túlságosan valódi. Azonban az emlék, amit ekkor látok, megválaszolja az összes kérdésemet.
Elenát látom, ahogy előttem áll, miközben én a földön fetrengek, kíntól reszketve, üvöltve, kegyelemért könyörögve. Azonnal felismerem, hiszen nagyon friss még az élmény, mert a tegnapi éjszakát látom, amikor Elena behatolt a fejembe....És ekkor leesik, hogy mi is történt velem. Nem haltam meg, hiába hittem azt; nem a túlvilágon, nem a másik oldalon vagyok...Hanem Elena fejében. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy ő tette velem alig huszonnégy órával ezelőtt. Csak most jut eszembe, miért volt olyan furcsa az összes eddigi általam látott emlék, még azok is, amiket én magam is átéltem: azért, mert mindent Elena szemszögéből láttam, az ő érzelmeit éreztem, pontosan ugyanúgy, mint ahogy ő is átélte ugyanezt. Mielőtt még továbbgondolhattam volna, újabb vízió következett, egy olyan, amiről fogalmam sem volt, hogyan kerülhetett Elena elméjébe. A házam nappalijában állok, a kanapé mellett. Gyorsan végighordozom a tekintetem a jelenlévőkön: Katherine, Stefan, Caroline, Bonnie, Jeremy. Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs arról, mikor történhetett ez, és hogy Elena miért nem volt jelen, de végül is elmélkedés helyett a beszélgetésre koncentrálok, hátha abból kiderül.

- Nos, elterjedt a pletyka Elena, Damon és Rebekah kis afférjáról... - hallom meg Katherine fülbemászó hangját.

- Azt meg honnan tudod? - vág közbe Bonnie.

- Hát nem tűnt föl, hogy én mindent tudok?

- És még szerény is vagy - mordul fel Stefan, inkább magának szánva a megjegyzését.

- Mindennek a tetejébe - folytatja Kat, hallatlan nyugalommal - Elena nemcsak mindent elfelejtett Damonről, hanem egy kicsit be is kattant, igaz? - Stefan szemmel láthatóan kinyitja a száját, de a főállású ribanc megelőzi. - Igen, sejtettem, hogy hozzám hasonlítottátok. - Az öcsém úgy mereszti erre a szemét, mintha kocsányokon akarná lógatni őket.

- Na mindegy, szóval kíváncsi vagyok, rájöttetek -e már arra, hogy mi is okozza ezt.

- Nem.

- Hiába, az ehhez hasonló kisvárosok eltompítják az ember agyát - nyávogja önsajnálóan Katherine, nem mintha bárki is kíváncsi lenne rá. Durci, Mini-Gilbert, Sabrina és Szöszi gyanakvóan összenézett.

- Fölkeltette az érdeklődést, nemde?

- Most akkor mondod, vagy nem? - forgatja szemeit Barbie.

- Mit kapok cserébe? - incselkedik Katherine csillogó szemekkel.

- Azt, hogy nem rúglak ki páros lábbal a házamból - keménykedik Stefan.

- Csak tessék. De mivel úgyse várok el semmit, talán segítek rajtatok. 

- A LÉNYEGET, KATHERINE! - röffen közbe Steffie.

- Ha egy vámpír megigéz valakit, akkor nemcsak szavakkal teszi. Érzéseket is sugároz, olyanokat, amiket éreztetni akar az áldozatával. Ez történt Elenával is - Rebekah azt akarta, hogy úgy érezzen, mint ahogy ő. Ráadásul, ő annyira akarta, hogy Elena szenvedjen, hogy az összes érzelmét rázúdította. Ezért az igézettel együtt Rebekah összes érzése átment Elenába, mert Rebekah azt akarta, hogy mindent pontosan ugyanúgy érezzen, mint ő maga. Lényegében Rebekah lelkének egy darabját adta át Elenának, anélkül, hogy tudta volna. 

 A társasággal egyetemben én is megkukulok, annak ellenére, hogy erről már tudtam. De az én megrökönyödésemnek nem ez, hanem a felismerés borzalma az oka. Ugyanis rájövök, miért láttam ezeket ezt az emléket, hogy miért akart megölni Elena, és hogy én tulajdonképpen hogy kerülök a fejébe, amely felvilágosodásban a legutolsó emlék is segít.
Ez még megrázóbb, még nagyobb volumenű, mint bármelyik korábbi, s olyan mondanivalója van, mint semmi másnak.

- Hagyjon...hagyjon! - sikítja Elena, önkívületben vergődve a földön. Szemei fennakadtak, teste összegörnyedt a kíntól, miközben rekedt, fuldokló nyögéseket hallatva próbál harcolni köpenyes támadója ellen. Ahogy körülnézek, rögtön felismerem a helyet: a kedvenc rétem közepén állok, nem sokkal Elena és az ismeretlen, csuklyába burkolózott valaki mellett.
- Ne...kérem..ne - hörgi Elena, miközben orrán-száján lassan hömpölyögve folyik a vére. 
- Azt teszed, amint mondok - jön erre a felelet, de képtelen vagyok beazonosítani a hangot, lévén természetellenes mély, és ezáltal felismerhetetlen. Elena magánkívül sikoltozik, mintha a fájdalom belülről akarná szétszaggatni. - Pusztulás, árulás, fájdalom...ezeket érzed és ezeket teszed ezentúl. - Nem tudok annál nagyobb gyötrelmet elképzelni, mintha a szenvedni látom azt a valakit, akit mindennél jobban szeretek. Legszívesebben odarohannék hozzá, kiragadva ennek az ismeretlen szemétládának a kezei közül, olyan messzire repítve ettől amennyire csak lehet, távol minden bajtól és kíntól, hogy karjaimban nyújtsak neki örök oltalmat. Ehelyett viszont néznem kell, ahogy vonaglik, majd a teste hirtelen magasba emelkedik és miután még egy velőtrázó sikoltás tör ki a fájdalomtól remegő ajkain, ernyedten, élettelenül zuhan a földre. 
 Borzongás fut végig hátamon, ahogy végignézem, hogyan szenved, és a tudat, hogy látom a pillanatot, amelytől soha nem volt az igazi többé. Megöl a tudat, mit tettek vele, mivé lett, milyen hazugságokra és embertelen tettekre kényszeríteni őt, a jóság legtökéletesebb mintaképét, a nőt, aki beköltözött akkor még érzelemmentes szívembe, amint megismertem őt, újra felgyújtva benne a szerelem lángját.
És ekkor éreztem életemben először mérhetetlen hálát, hogy mégsem haltam meg. Szinte magasba repült a tudat, hogy még élek, és hogy enyém a lehetőség, hogy segítsek rajta.
Bomba módjára robbantam ki Elena fejéből, kitörve agyának sűrű rengetegével, s csendben, magamban, mégis fülsüketítő hangerővel harsogtam:
ELENA, JÖVÖK!
Akaratlanul is térdre rogytam, amint véget ért hihetetlen utazásom a menyasszonyom elméjében. Éreztem, ahogy forró könnyek szántják végig az arcomat, miközben erőtlenül az eszméletlen Elena mellé hanyatlok.
- Elena...Elena - nyöszörgöm, egyik ólom súlyú karomat dereka köré fonva. Óriási erőfeszítésbe telik, hogy felemeljem a törzsem, és reszketve fölé hajoljak. Arca porcelánszerű, túlságosan sima, olyannyira, hogy első látásra szobornak gondolná az ember. Ajka kissé szétnyílt, amelyen keresztül gyenge fuvallatként távozik minden egyes kis levegővétel; mellkasa egészen elenyésző mozgásából észlelni csak, hogy él.
- Elena... - suttogom újból, remegő kezemmel végigsimítva az arcát. És ebben a pillanatban lassan, bágyadtan, de felnyílnak a szemei, és végre ugyanazt az olvadt csokoládészínű szeretetet látom benne, amibe beleszerettem még évekkel ezelőtt.
- Damon - susog alig halhatóan, kezével megszorítva az enyémet, bár annyira gyenge, hogy inkább nevezném ezt érintésnek, mint szorításnak. Ragyogó szeméből egyetlen ezüstösen csillogó könnycsepp gördül ki, amely lassan halad végig arcán, mielőtt hüvelykujjammal véget vetek rövidke életének.
- Itt vagyok...itt vagyok - mondom, de hangom elcsuklik a végére, ahogy saját könnyeim is megtalálják útjukat a nagyvilágba, majd lehanyatlok Elena mellé. Még sikerül köré fonnom karjaimat, aztán egyszerre tör ránk a zokogás, s csak fekszünk, egymást ölelve, és sírunk.
Sírunk a múltért, a jelenért, a jövőért, amiről immár nem tudjuk, mi lesz, hogy együtt vagy külön éljük -e le, sírunk az elszalasztatott lehetőségekért, a kihasználatlan pillanatokért, a sértő szavakért, az összes fájdalomért, sírunk az összes szép emlékért, az összes ellopott időért, amit együtt tölthettünk, sírunk az igazságért, a tisztaságért, a szeretetért, egy szebb életért, a őszinteségért...és sírunk egymásért és sírunk önmagunkért, azért, amik voltunk és amik nem lehetünk többé.
És mint tudjuk, a könnyek soha nem fogynak el, akárki is próbál gátat szabni nekik. Kivétel, ha az a valaki Stefan, aki egyszer csak megjelenik előttünk.
- Te! - üvölti, mint valami vadállat, habzó szájjal, eszelős tekintettel meredve ránk, s a következő pillanatban, mielőtt bármit is tehetnék, kiszakítja Elenát a karjaimból, és nekivágja a falnak. Fogalmam sincs, honnan merítem az erőt, talán a televíziós jósdától, de nem is érdekel, hiszen már talpon is vagyok, két kézzel ragadva meg az öcsém vállát, ugyanazzal a mozdulattal felkenve őt a szemközti falra. Az sem izgat most, hogy elsodort két méregdrága kínai vázát, csak arra figyelek, hogy sikerült egy karót döfnie Elena hasába, aki ordítva esik össze, egyre csak a belé állított fát markolva. Azonban esélyem sincs segíteni rajta, mert Stefan egy rúgással eltávolít tőle. Természetesen azonnal felpattanok, s minden izmomat megfeszítve ugrom rá.
- Mi a fene bajod van? - üvöltök rá, amikor sikerül némi előnyre szert tennem.
- Kérdezd azt a ribancot, akit a szerelmednek mertél nevezni... - nyögi, próbálva lelökni engem magáról.
- Ő nem ribanc - üvöltöm, egy pofonnal nyomatékosítva szavaimat. - Te vagy az, aki hazudott, Meredith elmondta az igazságot... Te beszélsz, aki átvertél mindenkit, nemcsak a testvéred, hanem a barátaidat is - folytatom, a földhöz szorítva a nyakát.
- Én hazudok? - fuldoklik, igyekezve enyhíteni szorításomon. - Talán azt hiszed, hogy Elena szeret bárkit is saját magán kívül? Tévedsz, bátyám...láthatod, hiába hordja a gyűrűdet, sosem lesz a feleséged. És tudod, miért? Mert nem szeret, sosem tette és nem is fog ebben az életben! - Órási harag ébred bennem, legszívesebben kitépném az öcsém szívét, olyan düh kavarog bennem. A gallérjánál fogva emelem úgy, hogy most a levegőben kapálódzik.
- Lehet, hogy nem került még sor az esküvőre, de Elena szeret engem, és én is szeretem őt, és egyszer, majd egy nap, a feleségem lesz! - mennydörgöm az arcába, annak ellenére, hogy a szívem mélyén én magam is tudom, hogy az a nap nem valószínű, hogy valaha eljön. Aztán egy jól irányzott mozdulattal elhajítom Stefant, egyenes a bejárati ajtó felé. Hallani vélem, hogy becsapódik, de már ott is vagyok Elenánál, szélsebesen tépve ki a karót a hasából. Habár fájdalmasan felszisszen, sebe máris gyógyulni kezd. Ő hálásan néz rám, felém nyújtva egyik kezét. Már éppen elfogadnám azt, amikor az öcsém újra elszakít tőle, s mielőtt föleszmélek, már a mellkasomba mártja a fát, amit az előbb rántottam ki Elenából. Felüvöltök, ahogy a fájdalom futótűzként terjed végig a testemben, lángra lobbantva minden egyes porcikámat. Színes foltokat látok, a világ elenyészik, miközben a karó egyre inkább közelebb kerül a szívemhez...egy mozdulat, és halott vagyok.
Ahogy újból kinyílik a szemem, Elenát pillantom meg, ahogy Stefannal viaskodik, és legnagyobb meglepetésemre hatalmas erőről tesz tanúbizonyságot. Szinte hallom a csontok ropogását, izmok szakadását, aztán látom, amikor Stefan háttal a kandallónak csapódik, összezúzva a fejét.
- Utállak! - harsogja Elena, hozzávágva az első tárgyat, ami az útjába kerül. - Mindent megtettél, hogy elválassz minket...elárultad a saját bátyádat, megölted Tylert, akit a barátodnak tartottál! - Hangja elfúló, hiszen a harag sírásra készteti, s mégis, sosem láttam még gyönyörűbbnek: arcán a pír gyönyörűséges rózsáival, szemében a düh égető csillogásával olyan, mint egy igazi istennő.
- Talán te nem..tetted...ugyanezt? - nyögi Stefan, miután Elena összetört a fején egy képet.
- Álságos, kétszínű, mocskos, szemétláda! - üvölti Elena. - Ha valóban szerettél volna, tudtad volna, hogy el kell engedned engem, hagyni, hogy boldog legyek azzal, akit szeretek. Mert tudd meg, Stefan Salvatore, hogy ezerszer jobban szeretem Damont annál, mint ahogy téged szerettelek valaha! - Itt nem bírom tovább tartani az előkívánkozó ordítást, mert a karó már csak pár milliméterre volt a szívemtől. Most valóban közel volt a vég.
- Elena! - Hangom felismerhetetlen a gyötrelemtől, de azt elérem, hogy Elena rögtön mellettem teremjen és ezt ismételgesse meleg, szeretetteljes, ugyanakkor aggódó hangján.
- Itt vagyok, itt vagyok....nem lesz semmi baj - motyogja, sokkal inkább magának, mint nekem. Aztán ujjait a karó köré fonja, lehunyja a szemét, tudva, hogy ha egy centivel is elvéti az irányt, meghalok. És ránt. A véres karó a következő pillanatban a kezében van, ő pedig halálra rémülten mered rá, mielőtt pillantása rám vándorol, rám, aki fellélegezve dől hátra a padlóra, várva, hogy a tátongó lyuk beforrjon a mellkasomon. Elena még hátranéz, észreveszi, hogy Stefan elment, de látom, hogy ez most nem érdekli; inkább rám borul, vékony karjaival átfonva reszkető testemet, fejét a sebemre hajtja, és sír.
- Szeretlek - suttogja, végigsimítva az arcomat. Csak pislogni tudok, remélve, hogy ez nem ámítás, nem hazugság, hanem igazi, valódi érzés; egy mondat, amit talán soha többé nem hallhatok tőle ebben az életben.


A következő rész tartalmából...
Damon és Elena döntés elé kényszerülnek a kapcsolatukban, melyet tudják, hogy nem folytathatnak Elena gyilkos énje miatt. Találnak -e kiutat, s ha igen, milyet?

21. rész >>

Ejha, 4700 szó! Bevallom, nagyon nehéz volt megírni ezt a részt. Nagyon remélem, tetszett nektek, és sikerült rájönnötök, mi is történt Elenával! És Damon képes volt bejutni Elena elméjébe...ez vajon hogy lehet? Nem kell sokat várni arra, hogy ez is kiderüljön. Nagyon közeledünk a finishez, ez a fejezet pedig újabb kilométerekkel hozta közelebb a célt. 
Ha ezúttal is tudtok segíteni nekem azzal, hogy pár szóban összefoglaljátok, amit gondoltok, nagyon jó lenne! :)