Egy éve írtam ezt a fejezetet, de természetesen belejavítottam itt-ott. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogadjátok majd, mert számomra nagyon sokat jelent a véleményetek.
A történetet az egyik legjobb barátnőmnek ajánlanám, aki most egy nehéz időszakon megy keresztül. Hidd el, hogy akármit érzel is, SOSEM vagy egyedül. A barátaid mindig veled vannak! :)
Nektek pedig, kedves Olvasók, legyen ez bocsánatkérés és egy köszönöm is egyben - a kitartásért, a türelemért, a szeretetekért!
Megjegyzésül annyit, hogy végig Elena szemszögben leszünk. Figyelem, ez egy elég sötét, borongós út lesz - aki a boldog, felhőtlen történeteket szereti, az rossz helyen jár.
Nem is szólok többet, jó olvasást kívánok!
Damon & Elena
Sorstalanság
I. fejezet – Rejtőzködve
Éreztem hogy hűvös karjai gyengéden átfonják a testemet. Érintése megnyugtatott, s egy halk fújással minden feszültséget hátrahagytam, ahogy fejem lassan kemény mellkasának hajtottam. Hűvös lehelete kacéran csiklandozta az arcom jobb oldalát, valahol a fülem alatt, miközben ő lehajtotta a fejét, hogy azt az enyémnek támaszthassa. Nem is tudom, mennyi ideig állhattunk így az ablaknál, egyenletesen lélegezve, miközben ő puha, finom ajkaival lágy csókokat lehelt a vállamra. - Mondd el – kérte halkan, s én engedelmesen beszélni kezdtem, elmerülve emlékeim végtelen tengerében.
Csendes kis nap volt, legalábbis számomra. Megszoktam már ezt a furcsa nyugodtságot, ami az életem tragikus hangulatából áradt. Minden egyes napom ugyanúgy telt el: egyedül, a saját magányomban, elrejtőzve valahol az ismerős tekintetek elől. A menekülés és a költözés immár az életem elfeledhetetlen részéve vált, mely együtt járt a bizalom tökéletes elvesztésével. Nem létesítettem kapcsolatokat, meg sem próbáltam új életet kezdeni, hiszen örök szenvedésre voltam kárhoztatva. Ez vagyok én: egy összeroncsolt, darabokra tört valaki, aki már arra sem vágyott, mint mindenki – szeretetre. Igazából fogalmam sem volt, miért is vagyok igazán életben.
Az a nap sem volt más, mint a többi, bár utólag visszatekintve mégis olyan sok mindent megváltoztatott. Ugyanazzal a melankóliával sétáltam New York utcáin, mint mindig, ha kimozdultam. Akkor már egy hónapja éltem a városban; nagyon ritkán léptem ki az utcára, főleg, ha elfogyott a kórházi vérem, – ami szerény táplálkozási szokásaimnak hála ritkán fordult elő – vagy ha elegem lett a bezártságból és egy kis napfényre vágytam. Az ember azt gondolná, hogy egy ekkora világvárosban, ami nyüzsög az emberektől, nem nagyon lehet egyedül maradni a gondolatokkal. Nekem azért mindig sikerült, holott nem nekem való hely volt: szerettem egyedül lenni, az emlékeimbe és a fájdalmamba burkolózva, távol mindenkitől. Ez persze nem meglepő, hiszen a hozzám hasonlóan önmarcangoló, összetört emberek sem szeretik a tömeget. És ez így volt rendjén.
Március 19-e tehát egy ilyen nap volt. Alkonyat felé járt az idő, amikor csendben sétálgattam az utcán. Kellemesen sütött a nap, ami már nyugodni készült, de a nap fokozatos elmúlása sem akadályozta meg a hömpölygő tömeget életük folytatásában. Elgondolkodva figyeltem a mellettem elsuhanó, különböző embereket, irigyelve a szabadságot, ami mindegyikük sajátja volt. Ez volt az egyike azoknak a dolgoknak, amiket nem vallhattam magaménak, bármennyire is szerettem volna. Az igazság az, nem tudom, hogy akkor még vágytam -e rá egyáltalán. Valószínűleg a meneküléssel töltött idő a szabadságvágyam utolsó csíráját is elfojtotta, én pedig csak hagytam, hogy az élet sodorjon a végzetem felé; rábíztam magam a sorsomra, meg sem próbálva küzdeni ellene. De nem a szabadságom volt az egyetlen, amit elvesztettem az életem során.
Huszonkét éves vagyok, legalábbis elvileg. Gyakorlatilag viszont egy életre tizennyolc éves maradtam. Alig több, mint két évtized alatt elveszítettem mindazt, ami valaha fontos volt nekem: a családomat, a barátaimat, az otthonomat, az emberségemet. Még most is fájnak az emlékek, a szeretteim helye a szívemben, ami elvesztésükkel immár kitöltetlen maradt. Először azt hittem, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor örökre el kell engedned valakit, akit szeretsz. Az élet azonban erre is rácáfolt. Azzal a tudattal kell élnem tovább, hogy saját magamat is elvesztettem, és ennél marcangolóbb fájdalmat soha nem tapasztaltam. A lány, aki egyszer voltam, meghalt azokkal együtt, akiknek neve és emléke egy életre bevésődött a szívembe. S a saját, lélektani halálommal nem maradt más belőlem, mint egy roncs, egy szellem, aki nevetséges utánzata, árnyéka önmagának, valaki, aki az életet kapta büntetésül. Talán ezért is rossz megfogalmazás, ha azt állítom, hogy a sorsomra bíztam magam. Nekem ugyanis nem volt sorsom, csak a gyötrelem és a fájdalom, amelyek hű társként kísértek mindenhová. Az állandó jelenlétük már olyannyira a részemmé vált, hogy nem nagyon éreztem mást ezeken kívül. Alázatosan elfogadtam, hogy soha többé nem lehetek boldog, és talán ez a belenyugvás volt az, ami egy kis erőt adott a folytatásra.
Néha még mindig megkérdeztem magamtól, miért is élek tulajdonképpen, hiszen az életem egy szenvedés, nincs családom, se otthonom, nem vagyok és nem is leszek boldog, hát minek ragaszkodom még mindig az élethez? Valójában fogalmam sem volt. Valamiért még kapaszkodtam egy halvány reménysugárba, amely nem is igazán remény, inkább afféle beteljesülés volt.
A segítség onnan érkezik, ahonnan nem is várnád. Nyújtsd ki a kezed, s cserébe meglelheted az életet.
Soha nem fogom elfelejteni ezeket a szavakat. Annak az embernek az utolsó szavai voltak ezek, aki annyira közel állt a szívemhez, mint kevesen rajta kívül. Ő volt a legjobb barátnőm. Amikor meghalt, rám bízta ezt a jóslatot, mintha sejtette volna, mi vár rám a későbbiekben, s az ő emléke az egyetlen ok, hogy nem dobtam még el a gyűrűmet. Tartoztam neki ennyivel, hogy nem vetek véget az életemnek anélkül, hogy megfejtettem volna a szavait. Sokat gondolkoztam ezen, próbálva kiokoskodni a jóslat jelentését, azonban nem sikerült rájönnöm, mit is kéne tennem. S amiért Bonnie utolsó szavainak rejtélye minden bizonnyal örökké megoldatlan marad, azért minden nap, ugyanannak az idegtépő fájdalomnak kíséretében jut eszembe nemcsak ő, hanem a halála napja is.
- Valaki segítsen! - kiáltottam újból, miközben meg sem próbáltam visszatartani az előtörő könnyek áradatát, melyek sós ízét már a számban is éreztem.
- Ne, Elena – szólalt meg halkan, nyöszörögve Bonnie. Az ölemben feküdt, szaporán, mélyen véve a levegőt. A hasán tátongó sebből megállás nélkül folyt a vér, én pedig tudtam, hogy amennyiben nem kap rögtön segítséget, meg fog halni. Hiába kötöztem be a ruhámból leszakított textildarabbal a sebet, a vérzés nem hogy elállt, hanem egyre inkább erősödött. - Nincsen semmi baj. Ez így van rendjén.
- Nem, Bonnie, ez nincs rendjén – tiltakoztam. Azonban a barátnőm arca nyugodt volt és sima, annak ellenére, hogy minden bizonnyal óriási kínokat élhetett ár. Egy valódi hős volt.
- De igen. Figyelj rám, Elena...nincs sok időnk – kezdte, egyre nehezebben beszélve. - Ígérd meg nekem, hogy akármi is legyen veled, soha nem adod föl. Fájni fog és felemésztő lesz, de kérlek, ne add fel a küzdelmet. A segítség onnan érkezik, ahonnan nem is várnád. Nyújtsd ki a kezed, s cserébe meglelheted az életet – mondta immár elhaló hangon, s még egyszer, utoljára rám mosolygott, s ez a mosoly örökre ott maradt szép, őszinte arcán. Zokogva bámultam rá, a vállát rázva, a nevét kiáltva, őrjöngve sikoltozva a metsző hidegbe, de ő soha többé nem felelt. Remegő kezekkel zártam le a szemeit, arra gondolva, hogy ő már egy olyan helyen van, ahol semmi se fáj. Egy helyen, ahol boldog lehet. S akármilyen furcsán is hangzott, én is vele akartam lenni.
Bonnie Bennett négy éve és hét hónapja halt meg, pontosan három hónappal azelőtt, hogy örökre tizennyolc éves maradtam volna. Valamennyire örülök neki, hogy sosem láthatott ilyennek: egy vérengző szörnyetegnek, egy könyörtelen, ösztönös gyilkosnak, aki nem kegyelmez és nem ismer irgalmat. Igen, ezt tette velem a saját ostoba meggondolatlanságom. S íme, kiérdemeltem a büntetést. Nincs otthonom, helyem a világban, mindössze a bolyongás jutott osztályrészemül. Soha nem lázadtam fel az ellen, amit kaptam az élettől, talán azért, mert belül is mindig is tudtam, hogy megérdemeltem. Ez egyike volt azoknak az indokoknak, amiért néha mégis hálásan gondoltam a néhai legjobb barátnőm csillagzatára, keserű örömöt érezve amiatt, hogy nem neki szánták ezt az életet.
Így éltem én. Távol a helytől, ahol születtem, az árnyékokban bujkálva, megszakítva minden kis kapcsolatot az egykori, csendes, nyugodt életemmel. Végleg elengedtem a lányt, aki voltam, és elfogadtam, ami lettem. Egyetlenegy vékony kis gyökér volt, ami még a múltamhoz szíjazott, és az a másik legjobb barátnőm, Caroline Forbes volt. De Bbrmennyire is szerettem volna látni őt, azóta nem találkoztunk, hogy elmenekültem Mystic Fallsból. Igazából ennek is én vagyok az oka, mert ha ő nincs, akkor én soha nem jutottam volna ki a szülővárosom képezte börtönből, és soha nem menekülhettem volna el Tőle. Caroline-nak köszönhetek mindent, és ő ezért még mindig bűnhődik, de akárhányszor alkalmunk van beszélni, mindig biztosít róla, hogy sosem bánta meg, hogy segített nekem, akármennyire is meg kellet szenvednie a következményeket.
Ez volt az egyik oka, hogy március 19-e fontos nappá vált az életemben. Miután pár órán keresztül jártam az utcákat, végül hazatértem, és éppen, hogy beléptem kicsi lakásom ajtaján, meghallottam a telefonom csöngését, amely csakis akkor szólt, ha Caroline hívott. Az ő hangja és kedvessége volt az, ami még fel tudta kelteni az érdeklődésemet. Azonnal előkaptam a mobilt, és már-már túlcsorduló örömmel a hangomban szóltam bele:
- Caroline! - kiáltottam, máris érezve, hogy forró könnyek csorognak a szememből.
- Elena, úgy örülök, hogy hallom a hangod – üdvözölt Care, s ilyenkor mindig hallani véltem a hangjában a megkönnyebbülést, amit annak tudtam be, hogy Caroline szimplán annak is örül, hogy egyáltalán életben talált. - Úgy aggódtam érted az elmúlt fél évben..annyira sajnálom, hogy csak most tudtalak hívni, csak tudod, ő legutóbb gyanút fogott és figyelni kezdett...
- Most is ott van a közelben, nem igaz? - tudakoltam, igyekezve elfojtani az előtörő sírást. Legjobb barátnője hangja mindig előcsalogatta a gondosan elrejtett érzelmeit.
- Igen, sajnos, úgyhogy megpróbálok olyan halkan beszélni, amennyire csak tudok. De egyszerűen nem bírtam ki, muszáj volt felhívnom. Nagyon hiányzol, 'Lena!
- Te is nekem, Care..el sem hiszed, mennyire – válaszoltam szipogva.
- Jaj, Elena, kérlek ne sírj – kérte Caroline. - Én is mindig elérzékenyülök, de nem szabad...nem szabad feladnunk. A sírással pedig pont a reménytelenséget fejezzük ki. Azonban van remény, igaz?
- Igaz – bólintottam, habár mindketten jól tudtuk, hogy ha valami, hát remény az nincs.
- Egyébként van egy jó hírem: talán most egy kis ideig ne kell költöznöd. Idehaza akadt egy kis probléma, ugyanis a bátyja teljesen hirtelen megjelent a küszöbön,és ez a váratlan esemény némileg lefoglalja most őt.
- Mondanám, hogy örülök neki, de hogy őszinte legyek, nem nagyon számít már. A költözés egyfajta hobbi lett, olyannyira az életem részéve vált.
- Istenem, Lena, bárcsak tudnék segíteni rajtad – sóhajtott Caroline.
- Éppen eleget tettél, és nézd meg, mi lett a jutalmad, ráadásul te annyi mindent megtettél értem és én nem tudom viszonozni.
- Azt hiszem, ezt már elégszer átbeszéltük. Te is tudod, hogy ugyanezt megtetted volna a helyemben, és zokszó nélkül tűrted volna a büntetést. Úgyhogy megint megkérlek, ne hozd fel ezt újra.
- Rendben van – egyeztem bele, gondosan letörölve a könnyeim.
- Most pedig mesélj valamit!
- Ugyan mit mesélnék? Nem történik semmi az életemben, és akkor még részletesen fogalmaztam...
- Mindig ugyanaz a válasz – állapította meg Caroline. - Tényleg, nem szoktál semmit se csinálni? -
- A létezésen kívül? Semmit. Az egyetlen dolog, ami még mindig foglalkoztat, az Bonnie jóslata – vallottam be, kissé szégyenkezve. - Egyszerűen képtelen vagyok megfejteni. Mégis mi olyat lehet egy ilyen lénynek, mint én, cselekedni, amivel segítek valakin, vagy valakiken? Mármint, biztos nem úgy gondolta, hogy adjak pénzt egy koldusnak...
- Igazad van. Bizonyára egy konkrét dologról lehet szó.
- Talán egyszer majd rájövünk – mondtam, a távolba meredve. A hófehér falak egy pillanatra megelevenedtek előttem, s egy szempillantás erejéig látni véltem a másodpercet, amikor egyszeriben fény derül a sötét fátyol fedte titokra, Talán az lesz az a perc, amikor újra érzek valamit - a momentum, amikor újra érni fogok. Gondolataimnak Caroline halk susogása vetett véget, amikor újfent megszólalt a vonal túlsó végén.
- Elena, ha jól hallom, visszajött. Muszáj mennem. Kérlek vigyázz magadra, és ne add fel! Hallod, Elena?! Ne add fel! - kérlelt, jóformán kétségbeesetten.
- Nem fogom – ígértem meg. - Szeretlek, Care. Légy óvatos.
- Én is szeretlek, 'Lena. Hívlak, amint tudlak – búcsúzott Caroline, és a vonal megszakadt. A búgó hang olyan volt a nemlétező lelkemnek, mint alkoholistának az elvonó: kijózanító. Dermedten bámultam a készüléket, érezve, ahogy a fájdalom átveszi felettem az irányítást. Másra sem vágytam, mint befeküdni az ágyba, és jól kisírni magam. És miután rájöttem ugyanarra az igazságra, mint minden áldott nap a létezésem során, hogy semmim és senkim nincs, aki megakadályoz az elgyengülésben, pontosan úgy is tettem - zöld utat engedtem a szemeim tükrében türelmetlenül üldögélő könnyek hadának.
~
A Central Park mellett sétáltam, és legnagyobb meglepetésemre egészen nyugodt volt a környék. Dél felé járt az idő, ilyenkor mindenki dolgozott, a gyerekek iskolában voltak, úgyhogy a park nem nyüzsgött annyira az emberektől, mint ahogy szokott. Mégis, amikor kiértem a parkból, egy csapat gyerek látványa ragadta meg a pillantásomat. Furcsa kis csoport volt, hiszen voltak köztük kisebbek és nagyobbak, fiúk és lányok, fehér és sötét bőrűek; egyszóval, nem mutattak semmi hasonlóságot egymás iránt, mégis, mindannyian ugyanazt a két embert követték. Egy fiatal férfit és egy, még nála is fiatalabb nőt. Egyikőjük se lehetett sokkal idősebb nálam, ha a tényleges életkoromat vesszük figyelembe. A kíváncsiság lángja kicsit fellobbant bennem, ezért elindultam abba az irányba, ahol ők is. Az utam így nem tartott sokáig, ugyanis a kis csoport hamarosan megállt egy nagyobb, téglafalú épületnél, és a gyerekek beözönlöttek az ajtón. Miután mindenki bement, a két fiatal felnőttet is beleértve, kicsit közelebb mentem, hogy megnézzem jobban a házat. A nagy vaskapu mellett egy kis, kézzel festett címer volt látható, amelyen két kéz nyúlt egymás felé, alig pár centiméterre az érintéstől. A kép mellett a következő felirat volt:
Young Magán Gyermekotthon
„Nyújtsd ki a kezed, s cserébe meglelheted az életet.”
Az érzés, ami a felismerést kísérte, szinte letaglózott. Végre, oly hosszú gyötrelem után tudtam, mit kell tennem. Abban a pillanatban már egy másodpercre sem volt kétségem afelől, hogy mit is akartam cselekedni, mintha egyszeriben afféle isteni sugallat vezetett volna a helyes ösvényre; nem is vesztegettem el több időt, hanem megragadtam a nagy, ódon kilincset és beléptem a nagy, szomorú épületbe.
Egy hűvös, kőpadlós csarnokba érkeztem meg, ahová pár lépcső vezetett fel. A helyiség széles volt és kör alakú, ami főlé még egy szint magasodott, amely hat oszlopon nyugodott. Két folyosó nyílt a csarnokból, s mindkettő ugyanolyan hosszúnak tűnt. Tettem pár lépést, hogy közelebb lépjek az egyikhez, s ahogy odaértem, az átjárónál megpillantottam egy kis, fából faragott táblát, ami arról tájékoztatott, mit is találok, ha abba az irányba megyek el.
Találomra elindultam hát ezen a folyosón, és már hallani is véltem a gyerekek ismerős lármáját, ami minden bizonnyal a kertből szűrődött ki. Igazából fogalmam sem volt, hogyan és mit akartam csinálni, de tudtam, hogy tennem kell valamit. Lassan haladtam a folyosón, egyenként benézve minden egyes ajtón, de a kis szobácskákban csak üres emeletes ágyakat találtam. Egy ilyen szoba nagyjából akkora lehetett, mint egy normális gyerekszoba, viszont ha jól számoltan, hatan is laktak egy ilyenben, legalábbis az ágyak számából ítélve. A folyosó vége felé volt egyetlenegy ajtó, amely csak résnyire volt nyitva. Óvatosan belestem, és megpillantottam egy alvó kisfiút, aki olyannyira magára húzta takarót, hogy a feje búbja is alig látszott ki alóla, mindössze egy könyvet véltem észrevenni, amit a kezében szorongatott. Éppen, amikor közelebb mentem volna hozzá, egy hang csendült fel a hátam mögött.
- Segíthetek? - Hátra fordultam, és szembetaláltam magam azzal a fiatal nővel, akit nem sokkal korábban is láttam a gyerekekkel. - Esetleg keres valakit?
- Ó, én csak...érdeklődni jöttem – feleltem gyorsan. Átfutott az agyamon, hogy esetleg megigézem, de hamar elhessegettem a gondolatot. Nagyon ritkán folyamodtam ehhez a módszerhez, csakis akkor, ha nagyon muszáj volt, mert egyszerűen embertelennek tartottam. Még egy szörnyeteg részéről is, teszem hozzá.
- Á, szóval egy újságtól jött – állapította meg tévesen a nő, de jobbnak láttam nem ellenkezni. Nagyon fiatal volt és szimpatikus. Hosszú, hullámos szőkésbarna haja volt, és barna szeme, a bőre pedig szépen fénylő, kreolos beütésű volt. Elsőre megmondtam volna, hogy nem new yorki volt, legalábbis származásilag biztos nem. - Jennifer Young vagyok – mondta kedvesen, felém nyújtva a kezét. Kicsit bizonytalankodtam, ugyanis az érintkezés ezen fajtája már túl bizalmasnak számított, végül azonban mégis elfogadtam és megráztam a kezét. Érintése meleg volt és valamiért egyfajta furcsa békességet árasztott magából. Lehet, persze, hogy ez csak annak tudható be, hogy egészen addig évekig nem érintkeztem senkivel - szó szerint.
- Szabad tudnom, melyik újságnak lesz a cikk?
- Újság? Ja igen...a Mindennapi Pszichológiának – hebegtem zavarodottan, ugyanis ez volt az első lap, ami az eszembe jutott. Jennifer bólintott, arcáról egy pillanatra sem tüntetve el a jóságos kifejezést.
- Értem. Nos, és mit szeretne megtudni?
- Meséljen egy kicsit erről a helyről. Csak árva gyermekeket fogadnak be?
- Nem. Olyanokat is, akiknek a családi háttere valamilyen okból nem alkalmas arra, hogy a gyermek normálisan felnőhessen – magyarázta Jennifer. - Például, ha szülők súlyos betegek, vagy folyamatos ápolásra szorulnak. De ő itt, – folytatta, kicsit kinyitva az ajtót – egyedi eset. Négy és fél éves lehet, és egy éve van nálunk. Őt azonban nem a szülei, nem a gyermekvédelmi hivatal, nem is egy ismerős hozta ide, hanem magától jött. Csak szakadt ruhák voltak rajta, a kezében pedig azt a könyvet tartotta, amit most is.
- De hogyan talált ide? - tudakoltam meglepetten.
- Fogalmunk sincs. A családjáról nem tudunk semmit, azonban a kisfiú sem beszél róluk. Sőt, egyáltalán nem is beszél a társaival. Csak velem és az egyik segítőnkkel szokott kommunikálni. Mindenki mással csak akkor, ha nagyon lényeges. Sajnos nagyon beteges, gyenge egészségű kisfiú, azért fekszik most is. Az viszont szinte rögtön kiderült, hogy nagyon tehetséges. Folyékonyan olvas, tud számolni, pedig soha, senki nem tanította. Minden alkalommal megszakad érte a szívem, hogy nem érheti el mindazt, amit neki szántak, pedig biztos vagyok benne, hogy szép jövő állt volna előtte, akárcsak a többi előtt, akiket ide sodort a sors. - Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, mint amit akkor, ott, azokért a gyerekekért éreztem. Tennem kellett valamit értük, ezért, mielőtt még egyszer átgondoltam volna, ismét Jenniferhez fordultam, és elveimmel szöges ellentétet mutatva megigéztem.
S ahogy tekintetünk a kényszer határozott parancsára találkozott, egyszeriben elkezdtek ömleni belőlem a szavak, amelyeknek oly sok éven át megálljt parancsoljam, s hagytam, hogy mindaz az elfojtott, lázas vágyálom, beteljesületlen kívánság, amelyet elrejtettem a szívemben, egyszerre zúduljon ki belőlem és legyen vezetőjük azoknak a gyermekeknek, akik velem ellentétben még élhetnek az eséllyel, hogy jó irányba tereljék rossz csillagzatukat. Jennifer csak gépiesen bólogatott, ahogy engedelmes elméjébe ültettem tervemet arról, hogyan fogom ezentúl támogatni a gyermekotthonukat, mennyi pénzt fog találni attól a naptól kezdve minden hónapban a számláján; sőt, még azt is megígértettem vele, hogy felejtsen el - mégis, amikor azt hittem, mindent kiadtam magamból, pillantásom az igézetet megszakítva a résnyire nyitott ajtóra, s ezzel együtt az ott fekvő, lázas beteg kisfiúra siklott, akinek parányi szívét heves zakatolásra késztette a forró betegség, és ráeszméltem, hogy még nem végeztem.
- Tegyenek meg mindent ezért a gyermekért - néztem újra az előttem álló, fiatal nő szemébe. - Biztosítsanak neki mindent, amit csak lehet, hogy valóra válthassa az álmait... - itt egy szemhunyásnyi időre megtorpantam, majd végül folytattam. - És tizennyolc év múlva, ha el jön az ideje, mutassa meg magát egyszer. Tudni fogja, hol talál majd, de addig ne legyen tudomása a létezésemről - fejeztem be, egyre nehezebben formálva a szavakat. Tettem súly egyre nagyobb erővel nyomta fel-le mozgó mellkasomat, és éreztem, hogy többet nem tudok tenni. Így egy másodperc múlva már ott sem voltam, elhagyva a házat és a jószívű, fiatal Jennifert, csupán egy halovány ígéretet, de semmi emléket hagyva magam mögött, hogy a szél sebes szárnyán sietve hazafelé. Meg sem álltam a lakásom ajtajáig, s csak ott vettem először levegőt. Ahogy józanul végiggondoltam, mit is tettem, először nagyon hülyének gondoltam magam. De csak először, mert aztán megértettem, hogy végre sikerült jót cselekednem, megadnom ártatlan, szegény gyermekeknek a lehetőséget, hogy megvalósítsák a legszebb álmaikat, ha már nekem nem sikerült.
És amikor lefeküdni mentem, egy pillanatra látni véltem egy gyönyörű, óceánkék szempárt, ahogy elégedetten nézett rám. Még soha nem láttam ahhoz fogható, érzésektől túláradó tekintetet - olyan volt, mint maga a gyarló emberi köntösbe bújt remény, az a csábító kísértés, amely olyan könnyen magáévá teszi a tudatlant, legyen halandó vagy halhatatlan.
Azonban amint egyet pislogtam, az álomkép szertefoszlott, s nem láttam mást, mint a New Yorkot befedő, sötét, csillagos eget.
Nos, hogy tetszett? Jó volt? Vagy inkább felejtős? Hagyjam az egészet, dobjam a kukába? Vagy legyen inkább folytatás? Osszátok meg velem a véleményeteket - az számomra a legfontosabb!
Igyekszem foglalkozni a Végzettel kint Németországban is, remélem, sikerül majd feltöltenem egy-két fejezetet.
De addig is, mindenkinek nagyon kellemes, vidám nyarat kívánok! :)
