1x20 Aki nem adta fel

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Enyhe erotikus tartalom


XX. fejezet - Aki nem adta fel

- Honnan ismerlek? - kérdezte Elena minden előzmény nélkül. - Mi volt köztünk? És miért nem emlékszem rád?
Damon sóhajtott, de szemében mégis valami furcsa, reményteli fény csillogott.
- Szerettél. És én is szerettelek. Azonban valaki azt akarta, hogy minderre soha többé ne emlékezz – mondta végül, lassan formálva a szavakat. - De hát...onnan tudod?
- Elolvastam a naplóm. Hosszú oldalak szólnak benne rólad, amit kétségkívül én írtam, de mégsem emlékszem semmire belőlük. Megtörténhetett mindaz, ami ott van leírva?
- Igen.
- És soha többé nem emlékezhetek arra, ami velünk történt?
- Bárcsak lehetne, de nem. Soha nem fogsz emlékezni rám.
Elena közelebb lépett Damonhöz, aki még mindig nem mozdult.
- Még mindig szeretsz? - A lány hangja halk volt, szinte elenyésző.
- Mindig szerettelek, és valószínűleg örökké szeretni foglak, ha erre gondolsz.
- Tehát az a lány, akiről beszéltél...
- Az te voltál - fejezte be a mondatot Damon Elena helyett.
Egy ideig csöndben álltak, kerülve egymás pillantását. Végül Elena törte meg a csendet.
- Tudod, először nem értettem, miért vonzódom hozzád ennyire.
- Na és most már érted? - Elena bólintott, mire Damon szemében némi remény csillant fel. - Elena, és ez változtat bármin is?
- Nem tudom... nem tudok semmit. Össze vagyok a zavarodva... - Elena szórakozottan bámulta a földet, majd pillantása egyszer csak Damonre siklott, aki várakozva tekintett rá.
- Vagy tudod, mit? Van valami, amit ki szeretnék próbálni.
- Igen? Mit? - Elena nem felelt, csak még közelebb lépett, kezei közé véve a fiú arcát.
- Csak tudni akarom, milyen érzés... - mondta, és lassan megcsókolta a fiút. És ekkor megtörtént a csoda. Abban a pillanatban, hogy ajkaik oly hosszú szünet után ismét találkoztak, Elena agyában képek jelentek meg: az első találkozás, az első csók, az első együttlét, Los Angeles, a hétvégi ház, New York, és végül a tragédia.

"Egy felemésztő szerelem...szenvedély...kaland...veszély"

"Damon vagyok, Stefan bátyja"

"Bízom benned."

"Szeretlek, Elena. És éppen ezért nem lehetek önző veled."

"Én mindig téged választalak!"

"A gondolat, hogy elveszítettelek, jobban fájt, mint bármi más az életem során."

"Számomra még az örökkévalóság is rövid idő, ha azt veled tölthetem..."

"Elena, Elena... Ne hagyj el!"

Mindenre emlékezett, közös életük minden egyes másodpercére.
- Damon! - kiáltotta, miközben ismét a két keze közé fogta a fiú arcát. - Damon! Emlékszem rád! Emlékszem mindenre! - Damon, amint ezt meghallotta, olyan örömöt érzett a szívében, mint még soha. Felkapta Elenát, és pörögni kezdett vele.
- Elena! - kiáltotta ő is, s örömkönnyek csorogtak végig az arcán. - Istenem, Elena!
És amint letette a lányt, újból megcsókolták egymást, olyan hevességgel, ahogyan csak ők tudtak csókolózni. Ebbe az érintésbe sűrítették egymás iránti szerelmüket, s mindazt a fájdalmat, reménytelenséget és bánatot, ami az elmúlt időben felgyülemlett bennük. Mindkettejük testét átjárta egy új, de mégis őrjítő mámor, és nem éreztek, láttak, hallottak semmit, csak egymást. Most valóban semmi se számított, még a csoda sem, melynek folytán Elena képes volt újra emlékezni mindarra, amit elfelejtett. S ahogy telt az idő, annál nagyobb szenvedéllyel csókolták egymást. Aztán Elena hátrálni kezdett, bementek a nyitott ajtón, és egyenesen a lépcső felé vették az irányt, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedték volna a másikat. Ahogy mentek fel a lépcsőn, úgy hajigálták le magukról fölöslegessé vált ruhákat, hogy végül őrjöngő szenvedélyük megkoronázásaként újra egymáséi lehessenek. Pár másodperc múlva már Elena ágyában feküdtek, továbbra is teljesen egymásba gabalyodva.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy ez most a valóság - nyögte Damon, de a lány nem válaszolt, hanem sürgetően magához húzta, és tovább csókolóztak, immár megszabadulva az összes ruhadarabjuktól.

XOXO

Egy fél órával később Bonnie és Caroline érkezett meg Elenáék házához, ahol legnagyobb meglepetésükre nyitva találták az ajtót. Ahogy beléptek, látták, hogy a lépcsőn végig ruhadarabok hevernek. Gyanakodva néztek egymásra, amikor is Caroline megragadott egy ruhát, és a magasba emelte, felismerve Damon jellegzetes bőrdzsekijét.
- Sikerült! - kiáltották kórusban, ujjongva egymás nyakába borulva. Ekkor toppant be Jeremy is, elképedve meredve a földön heverő ruhákra.
- Mi folyik itt? - értetlenkedett, tekintetét Bonnie és Caroline közt járatva, akik még mindig fel-le ugráltak örömükben.
- Elena...Damon...újra! -magyarázta Caroline, a ruhadarabokra bökve.
- Tényleg? Szóval ők most...? - Jeremy jelentőségteljes pillantást vetett Elena szobájára, mire Caroline elcsendesedett és fülelt. A felső szobából félreérthetetlen nyögések és sóhajok hallatszottak.
- Nagyon úgy látszik - felelte.
- Akkor hagyjuk őket turbékolni - javasolta Bonnie, és kiterelte őket a házból.


Ugyanebben az időpontban Rebekah is megérkezett a házhoz, pontosabban Elena ablakához. Az egyik fán mászott fel, igyekezve elkerülni a feltűnést. Saját magát is meglepte hirtelen döntésével, de valahogy, azt érezte, helyes amit cselekszik, habár ez szembe ment az összes elvével, melyekhez eddig oly makacsul ragaszkodott. Amikor azonban felért az ablakhoz, majdnem leszédült meglepetésében. Látta az ágyban fekvő párt, akiket szinte teljesen takaró borított, de Rebekah így is felismerte bennük Damont és Elenát. A szobából kiszűrődő hangok pedig még egyértelműbbé tették számára, hogy jelenléte immár fölösleges, a problémát nélküle is megoldották. Így hát az ős leugrott a fáról, ugyanis nem tervezte, hogy végignézi az ingyen felnőtt filmet. Sőt, titokban örült is, hogy nem kellett újból beleavatkoznia Damon és Elena szánalmas életébe, ugyanis gyűlölte volna, ha gyengének kell mutatkoznia bárki előtt is.

XOXO

Elena fáradtan bújt Damon karjai közé, még mindig a történtek hatása alatt állva. Rengeteg időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy csillapodjon bennük a mámor, ugyanakkor még mindig képtelenek voltak elengedni egymást. Már jó néhány órája feküdtek az ágyban, egymást ölelve, azonban egyetlen szót sem szóltak, csak a másikat nézték, teljesen megbabonázva. Igazából nem is lehetett volna szavakkal leírni a bennük kavargó érzések összességét. Semmivel sem törődtek, csak egymással és azzal az óriási szerelemmel, amit éreztek. A jóslat beteljesedett: a szerelem, amely örökre szól, kaphatott egy második esélyt. És Damon tudta, hogy soha többé nem engedi el Elenát, holott most is kényszerítették rá. Elena pedig nem gondolt semmire, csak a mellette fekvő vámpírra, és legszívesebben elveszett volna fiú gyönyörű, kék szemeiben. Szorosan egymáshoz simulva feküdtek az ágyban, testük, mint a mágnes, vonzotta a másikat. Ajkaik szinte percenként találkoztak, s minden egyes csók vagy érintés csordultig volt szenvedéllyel. Végül lassan mindketten elaludtak, a földöntúli boldogság mosolyával az arcukon. Hosszú idő telt el azóta, hogy Elena utoljára aludt Damon karjai között, s nem tudta elképzelni, hogyan volt képes kibírni akár egy másodpercet is nélküle.
Aznap éjjel Damont utoljára gyötörte a rémálom. De amikor fájdalmasan a lány nevét kezdte kiabálni, Elena még szorosabban hozzábújt, megcsókolta, és ezt suttogta:
- Most már itt vagyok!


Másnap reggel szinte egyszerre ébredtek fel. Damon, amint felnyitotta a szemét, rögtön Elenára nézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban ott fekszik a karjai közt, és nem álmodik. A lány is ébredezni kezdett, és abban a pillanatban, hogy tekintetük találkozott, mindketten megkönnyebbülten elmosolyodtak. Néhány pillanat múlva már csókolták is egymást, mintha folytatni akarnák, amit előző nap elkezdtek. Elena gyorsan magukra húzta a takarót, s tényleg ott folytatták, ahol abbahagyták. Egyszerűen képtelenek voltak elengedni a másikat, azonban most nem mentek túl messzire. Mikor kicsit lenyugodtak, Damon végre megszólalt:
- Menjünk el! Te meg én. Ne törődjünk semmivel, hagyjunk itt mindent és menjünk! Most, hogy végre visszakaptalak, csak veled akarok lenni, és senki mással. Csak mi ketten. Benne vagy?
  Igen! - viszonozta Elena, egyetértően bólogatva. Másra sem vágyott, mint erre.
- Akkor ne késlekedjünk! - javasolta Damon, és ki akart mászni az ágyból, de Elena visszahúzta.
- Várj még egy kicsit... - mondta, és egy csókkal ismét magához láncolta a fiút, aki boldogan feküdt vissza az ágyba.


Nemsokára már Damon kocsijában ültek, szó szerint száguldozva az úton, ugyanis az autó jóval a sebességkorlátozást meghaladva repesztett, hogy még hamarabb elérjék a célt: a hétvégi házat. Így az út alig egy óráig tartott, de Damon és Elena számára ez is kész örökkévalóság volt. Amint odaértek, Damon már ki is pattant, odasuhant Elena ajtajához, kisegítette a lányt, végül pedig felkapta, és karján vitte be, ahogy szokta. Gyorsan ledobta magukat a kanapéra, és ajkaik már egymásra is tapadtak, mintha az az egy óra több évvel ért volna fel.
- Isten hozott újra itt - duruzsolta Damon Elena fülébe.
- Hiányzott ez a hely - felelte Elena, aki lehunyt szemekkel élvezte a kényeztetést.
- Hát még nekem! - válaszolta Damon, a lány nyakát becézve, de egy váratlan pillanatban megállt, két kezébe fogta szerelme arcát, és így szólt:
- Borzasztó régóta várok arra, hogy ezt elmondhassam neked: Szeretlek!
- Én is szeretlek, Damon! - viszonozta Elena mosolyogva, s újra elmerültek egymásban. Együttlétüknek az éhség vetett véget: már több, mint egy napja nem ettek rendesen, így Damon gyorsan elővett pár tasak vért, amivel meg is itatták egymást. Majd ismét csak magukkal foglalkoztak, jó hosszú ideig, amíg végül Damon felajánlotta, hogy készít valami emberi táplálékot.
- Sajnos nincs itt semmi ehető - jelentette, miután bepillantott a hűtőbe. - Nagyon nagy baj lenne, ha elugranék bevásárolni?
- Csak ne maradj sokáig - kérte Elena, a fiú nyakába csimpaszkodva. - Nem bírom ki túl hosszú ideig.
- Sietek, ígérem - nevetett Damon, majd váltottak egy búcsúcsókot. - Egy óra alatt megjárom - mondta, és kisuhant az ajtón. Elena kissé szomorkásan nézett utána, hiszen borzasztó nehezére esett elengedni őt, még egy ilyen rövid időre is. Aztán eszébe jutottak barátai, akiket nem is értesített mindarról, ami történt, így megkereste telefonját, és felhívta Caroline-t, Bonnie-t és Jeremy-t, hogy értestítse őket a fejleményekről. Mivel ő maga se tudta, hogy történt, nem részletezte az emlékezés körülményei. Viszont az is feltűnt, hogy egyikőjük sem tűnt túlságosan meglepettnek, amit furcsának talált.

Ezután kiült a verandára, várva, hogy Damon visszajöjjön. Akaratlanul is elvigyorodott, ahogy eszébe jutott a tegnap éjjel, és erről az emlékről pedig az a hétvége villant az agyába, amit legutoljára töltött itt. Ezért, teendők híján, felment a szikla tetejére, ahonnan az egész erdőt be lehetett járni. A nap magasan járt, beragyogva a terület minden egyes részét, míg a fák szelíden dülöngéltek jobbra-balra, ahogy a gyenge szellő simogatta koronáikat. Ebben gyönyörködött Elena, felidézve az összes visszatért emlékét, mely gondolatra minden porcikája bizseregni kezdett. Hosszú, fájdalmas hetek álltak mögöttük, de vége van, elmúlt a veszély. Most nem volt képes haragudni Rebekah-ra, mert a szívében csak a szerelemnek volt helye és semmi másnak. Türelmetlenül várta, hogy Damon hazaérjen, így amikor meghallotta a kék Camaro kerekeinek nyikorgását, majd’ kiugrott a bőréből. Gyorsan felpattant, hogy lesiessen hozzá, de Damon gyorsabb volt: egy szempillantás alatt felsuhant a lányhoz, és hátulról átölelte őt.
- Hiányoztam? - suttogta Elena fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára.
- Igen - hangzott a felelet. Elena megfordult, és Damon karjaiba vetette magát, olyan szorosan hozzábújva, amennyire csak tudott. Csendben ölelték egymást, Damon Elena tarkóját simogatta, halkan kuncogva. Amint kibontakoztak az ölelésből, egy hosszú, forró csókban forrtak össze. Végül kézen fogva lesétáltak a szikláról, be a házba.
- Szóval, mit vásároltál? - kérdezte Elena.
- Mindenfélét, ami kellhet, sőt, a bolt előtt ingyen osztogatták ezt - felelte Damon, és vigyorogva előhúzott a zsebéből egy lapos, lila tasakot, amit Elena azonnal felismert.
- Gondolod, hogy szükségünk lesz rá ma éjjel? - tudakolta nevetve.
- Még ha nagyon bevadulnánk sem hiszem... ha jól emlékszem, kisasszony, még mindig vámpírok vagyunk.
- De ez ne akadályozzon meg a bevadulásban – figyelmeztette barátját a lány, visszacsúsztatva a fiú zsebébe a tasakot
- Nem fog - kacsintott Damon, majd kipakolta a szatyrokat. - Mit szólnál, ha baconös csirkét csinálnék?
- Annak nagyon örülnék!
- Nagyszerű. Segítesz?
- Hát persze - válaszolta Elena. Szerettek együtt főzőcskézni, ráadásul Damon mindig elkápráztatta Elenát az ételeivel.
- Jól csinálom? - érdeklődött a lány, amikor igyekezett úgy félbevágni a csirkemelleket, hogy azokat meg lehessen tölteni.
- Egész jól - pillantott oda Damon, aki éppen a sajtszószt kevergette. - Bár nekem van egy technikám, amivel talán kicsit könnyebben menne - folytatta, majd odalépett Elenához, megfogta kezét, amelyikben a kést tartotta, és együtt vágták fel a húst. A fiú keze gyengéden simult szerelméére, miközben másik kezével átölelte őt.
- Az én saját szakácsom - dicsérte Elena nevetve, amikor az összes darab felszeletelve feküdt a vágódeszkán. Gyorsan odahúzta magához Damont, és egy csókot lehelt az ajkára. Nemsokára elkészült az étel, és jóízűen elfogyasztották, majd Damon bedobta a mosogatóba a tányérokat. Elena a hálóban várta.
- Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy beszéljünk róla – mondta halkan, amint Damon lehuppant mellé. - Mondj el mindent, és kérlek ne kímélj.
Damon persze tudta, mire céloz. Mélyet sóhajtott, mert borzasztó volt még felidézni is a közelmúlt eseményeit.
- Először, amikor otthagytál a pincében, nem is emlékszem mi történt, csak arra, hogy valahogy hazakerültem, de minden homályos. Egy valamire emlékszem, és az a fájdalom. Egyszerűen olyan volt, mintha csak a testem lett volna a világban, úgy éreztem, hogy a lelkemet... magaddal vitted. Borzasztó volt, nem tudtam, nem láttam semmit, csak azt, ahogy küzdesz Rebekah-val... és... - A hangja itt elcsuklott.
- Aztán jött Caroline, Bonnie, meg Stefan és kitalálták, hogy mit kell tennem. Teljesen értelmetlennek tetszett minden, de mégis tudtam, hogy nincs választásom, muszáj visszakapnom téged, bár számítottam rá, hogy ez lehetetlen, és annak az esélye, hogy valamikor újra emlékezz rám, a nullával egyenlő, de akkor is, biztos voltam benne, hogy ezt kell tennem. Szóval megpróbáltam, azonban a reakciód... rosszabb volt, mint amire számítottunk. Teljesen kikészültem, de valahogy nem bírtam feladni, nem tudtalak elengedni. És akkor Caroline ellopta a gyűrűd, és odaadta nekem, azt várva, hogy attól megenyhülsz... és sikerült. Akkor először kezdtem érezni azt, hogy talán mégis van értelme ezt csinálnom. Végül, ahogy egyre közelebb engedtél magadhoz, úgy nőtt bennem a remény. De továbbra sem voltam képes elviselni a tényt, hogy sosem fogsz emlékezni arra, ami azelőtt történt. Végül tegnap rájöttem arra, hogy a megoldás ott volt az orrom előtt, mindössze csak el kellett volna olvasnod a saját naplód, habár ha nem tévedek, erre addigra te is rájöttél. Hát ennyi - fejezte be Damon a történetet. Elena lesújtottan meredt maga elé, könnyes szemekkel.
- Annyira sajnálom, Damon! Soha nem akartam volna neked fájdalmat okozni... Gyenge voltam, nem tudtam leküzdeni az igézetet...
- Nem voltál gyenge, szerelmem - felelte Damon, és megölelte a zokogó lányt. - Ekkora erővel lehetetlen szembeszállni.
- Borzasztóan sajnálom... és tudom, hogy nem fogom tudni soha meg nem történté tenni, de azon leszek, hogy kiengeszteljelek mindezért...
- Sssss... - csitította Damon. - Már kiengeszteltél azzal, hogy itt vagy. Ennél szebbet nem is kívánhattam volna.
- Tényleg? - kérdezte Elena szipogva. - Istenem, Damon, annyira, de annyira szeretlek!
- Én is szeretlek, Elena - suttogta Damon. - Soha többé nem engedjük el egymást. Ígérem.
- Soha többé - ismételte Elena, s hagyta, hogy a fiú letörölje könnyeit.
- Nézz rám - kérte halkan Damon, kezei közé fogva a lány könnyáztatta arcát. - Te nem tehetsz semmiről. Nem tudom, milyen csoda folytán voltál képes emlékezni, de nem is számít. Csak az a fontos, hogy újra együtt vagyunk, és szeretjük egymást. És ennél nem kell több. Nagyon szeretlek Elena, jobban, mint bármikor, s szeretni is foglak egy egész örökkévalóságon át - mondta, majd lassan közelebb hajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. - Ugye elhiszed nekem?
- Neked mindent elhiszek - viszonozta Elena, pulóverje ujjával törölgetve szemét. - Hiszen te vagy az, aki nem adta fel.
Magában felidézte Bonnie beteljesült jóslatát: "Aki mindent elfelejt, és aki nem adta fel..."
- És nem is fogom soha feladni, mert az én életemnek addig van értelme, ameddig te élsz - tette hozzá Damon, majd megfogta Elena kezét, a szívéhez húzva azt. - Érzed ezt? Csak érted dobog - Elena azt érezte, soha ilyen szép hangot nem hallott még, mint a fiú szívdobogása. Abbahagyta a sírást, s belenézett Damon szikrázó, kék szemeibe, majd megragadta a srác kezét, odahúzva a saját szívéhez.
- Akárcsak az enyém. Érted élek - válaszolta.
Ahogy kezeik a másik mellkasán pihentek, egy furcsa, de ugyanakkor varázslatos érzés lett úrrá rajtuk: úgy érezték, mintha testük egybeolvadna és eggyé váltak volna. Szívük egyszerre dobbant, ugyanazt látták, hallották, ugyanarra gondoltak. És amikor ajkaik összeértek, tudták: tényleg elmúlt a veszély.


Egy óra hosszát ültek az ágyon, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Amikor ajkaik végleg szétváltak, Damon a karjaiba zárta Elenát, és ez az ölelés többet jelentett minden szónál.
- Csodálatos idő van - törte meg a csendet Damon. - Nincs kedved fürödni egyet a tóban?
- Fürödni? - kérdezett vissza Elena. - Tényleg? Amúgy nincsen semmi, amiben fürödhetnénk.
- Dehogyisnem! - felelte Damon, majd felpattant, kisuhant a nappaliba és egy zacskóval tért vissza. - Bontsd ki! - A lány kíváncsian nyitotta ki a csomagot, amiben egy mélykék bikini lapult.
- Jaj, te tényleg mindenre gondolsz! Köszönöm! De... te miben fürdesz majd?
- Magamnak is vettem, bár távol áll tőlem a fürdőnadrág viselete, azonban ha neked van kedved, veled tartok.
- Van kedvem - mosolyodott el Elena. - Menjünk! - javasolta lelkesen, és gyorsan átöltözött. A bikini tökéletesen passzolt rá.
- Gyönyörű vagy - jegyezte meg a srác elbűvölve, amint megcsodálta szerelmét.
- Nem értelek. Annyira szexi vagy fürdőnadrágban, mégsem láttalak még sosem így!
- Mert ezt csak neked tartogattam - incselkedett Damon, fekete nadrágjának madzagjával bíbelődve, majd miután ezzel végzett, felkapott két töröközőt, és kimentek a házból. Ám amikor Elena egyenesen a tó felé vette az irányt, Damon visszahúzta.
- Ne arra - szólt, és felmutatott a szikla tetejére. - Erre menjünk - Elena vetett rá egy kérdő pillantást, mire a fiú csak nevetett. Lassan felsétáltak a szikla tetejére, ahol a kristálytiszta forrásvíz a mélybe zúdult. Damon ledobta a törölközőket, és a szikla széléhez lépett.
- Na, ugrunk egyet?
- Micsoda? - értetlenkedett Elena. - Ez legalább tíz méter magas!
- Van az tizenöt is - vigyorgott Damon.
- Hát... én nem hiszem...
- Ugyan már, csak azt ne mondd, hogy félsz! - ugratta Damon, és felé nyújtotta a kezét. Együtt.
Elena vett egy mély levegőt, és bólintott.
- Együtt - ismételte, megragadva Damon kezét. Lenézett a tóra, amely így még távolibbnak tűnt. Azonban Damon fogta a kezét, és tudta, hogy nem érheti semmi baj. Ránézett barátjára, aki biztatóan mosolygott rá. Megszorította még egyszer a kezét, és ugrottak.
Euforikus érzés volt, ahogy zuhantak lefelé. A táj egy színes folttá mosódott össze, míg a szél halkan süvített a fülükbe. Elena igyekezett nem lefelé nézni, de nem állta meg: a tó világoskék tükre egyre közeledett feléjük, s alig telt egy pillanat, már bele is csobbantak a hűs vízbe, mely körülbelül két és fél méter mély lehetett. Amikor alámerültek, látták egymást, hiszen a víz kristálytiszta volt. Egyszerre jöttek fel a felszínre.
- Na? - kérdezte Damon, amint odaúszott barátnőjéhez.
- Fantasztikus - lelkendezett Elena.
- Gondoltam, hogy élvezni fogod - közölte Damon magabiztosan, miközben megrázta a víztől csillogó fekete tincseit.
- Micsoda magabiztosság! - mosolygott a lány, majd hirtelen megfordult, és a vízesés felé kezdett úszni, Damon pedig utána. A lezúduló víztömeg olyan volt, mint egy hatalmas zuhany, s mivel még a lábuk is bőven leért, aláálltak, és élvezték, ahogy a fejükre ömlik nedvesség. Aztán Elena egy hirtelen ötlettől vezérelve fröcskölni kezdte Damont.
- Hé, mit csinálsz? - tudakolta meglepetten, de ugyanakkor nevetve a fiú, kezével igyekezve eltéríteni a hullámokat.
- Csak nem félsz a víztől? - kiabálta Elena, tovább locsolva Damont, mire a fiú se volt rest, és ellentámadásba kezdett. Mint két kisgyerek, úgy fröcskölték egymást perceken át, míg végül Damon dacolva hullámáradattal, el nem érte Elenát, és meg nem csókolta.
- Fegyverszünet? - érdeklődött.
- Szó se lehet róla! - viszonozta Elena egy óriási vigyorral az arcán, és magához húzta Damont.

Órák hosszat fürödtek, hülyéskedtek, úszkáltak, és vagy jó párszor leugrottak a szikláról is. Amikor már kellően elfáradtak, kifeküdtek a szikla szélére, amit még mindig értek a lassan-lassan leáldozó nap szikrázó sugarai. Elena szorosan odabújt Damonhöz, fejét szokása szerint a srác mellkasán pihentetve.
- Damon... - szólalt meg egyszer csak Elena.
- Mondjad, szerelmem.
- Miért nem adtad fel akkor, amikor elveszítettél? Jó okod lett volna rá, a helyzeted reménytelen volt, ráadásul annyira bunkó és elutasító voltam veled... Találhattál volna bárki mást helyettem, lányok ezrei ugrottak volna örömest a nyakadba, de te mégis küzdöttél értem. Miért? - kérdezte Elena, felkönyökölve. Damon, mielőtt válaszolt volna, belenézett a lány csillogó, barna szemeibe, teljesen megbabonázva őt.
- Mert szeretlek, Elena, - felelte - jobban mint az életemet, jobban, mint bármi mást a világon. Nem tudtam volna nélküled élni, ezért először meg akartam halni, de akkor valami mégis azt súgta, hogy ne adjam fel, mert te sem adtad volna fel, ha velem történik ugyanez. Egy valami volt, ami erőt adott, és az a remény volt, hogy te még boldog lehetsz az életben, ha én már soha többé. És tudtam, hogyha kell, egy örökkévalóságon át is küzdeni fogok érted. Mert te vagy a végzetem, Elena, és a mi végzetünk az, hogy együtt legyünk. Örökkön-örökké - fejezte be, továbbra sem véve le a szemét Elenáról, aki elbűvölve hallgatta.
- Ez volt a leggyönyörűbb vallomás, amit a valaha hallottam - mondta végül halkan, s egyre közelebb hajolt Damonhöz, majd egy gyengéd, de ugyanakkor szenvedélyes csókban forrtak össze.
- Szeretlek, Damon Salvatore! - suttogta a fiú fülébe, aki magához húzta, és átölelte. Így feküdtek még egy ideig, amíg a nap le nem ment teljesen. Damon betakarta Elenát egy törölközővel, hogy a lány ne fázzon, és ezt kérdezte tőle:
- Emlékszel, mit ígértem neked?
- Mikor?
- Azon a borzalmas napon - válaszolta Damon.
- Várj csak... - gondolkozott Elena, azonban nemsokára beugrott neki a válasz. - Azt, hogy egyszer megismételjük azt, ami a hotelban történt.
- Ugye, milyen csodálatos az emlékezés? - tűnődött Damon. - Még mindig akarod?
- Természetesen - viszonozta Elena, vágyakozóan mosolyogva, mire Damon hirtelen felpattant, és a karjába vette őt.
- Hát akkor... ne vesztegessük az időt! - javasolta, és besuhant vele a házba. Egyenesen a hálószobába tartott, ahol óvatosan letette a lányt az ágyra, majd ő maga is melléfeküdt, és apró, gyengéd csókokkal halmozta el Elenát. Mivel még mindig fürdőruhában voltak, nem volt túl sok dolga a ruhákkal, hanem rögtön a tárgyra térhetett. Tőle szokatlan édességgel kényeztette őt, amire Elena halk nyögésekkel válaszolt. Lágyan csókolták egymást, miközben Damon szép lassan kikötötte Elena bikinijét.



- Most igazén kitettem magamért – jegyezte meg Damon jóval később, egy kicsit még mindig zihálva. - Remélem elégedett vagy.
- Teljes mértékben - hagyta helyben Elena, aki a fiú ölében ült, kissé elcsigázottan. Szemei már-már leragadtak a fáradtságtól, de nem akart aludni.
- Álmos vagy? - kérdezte kedvesen Damon, a lány haját simogatva.
- Nem - hangzott a felelet, azonban egy ásítás elárulta.
- Akkor aludjunk.
- De nem akarok aludni - ellenkezett Elena, makacsul harcolva a fáradtság ellen.
- Ugyan miért?
- Mert akkor nem látlak, nem lehetek veled, és hiányzol. Márpedig én nem akarok akár egy percet is eltölteni nélküled.
- Jaj, drágám - nevetett Damon, egy csókot nyomva Elena feje búbjára. - Én mindig veled
vagyok, még álmodban is. Mindig itt vagyok. Akkor is, amikor nem is tudsz róla.
- Tényleg? - tudakolta Elena félálomban, fejét Damon mellkasára hajtva, és néhány másodperc múlva el is aludt, lényegében ülve. Damon gyönyörködve nézte őt; képtelen volt betelni vele. Végül óvatosan, nehogy felébressze, lefektette őt, átkarolta, és ő is elaludt, ahogy Elena egyenletes szívdobogását hallgatta.


- Jó reggelt, kis álomszuszékom! - ébresztgette másnap reggel Damon Elenát. Lágyan simogatta a lány arcát, aki édesen aludt a fiú karjaiban, halványan mosolyogva.
- Szia - üdvözölte Elena Damont, kissé még álmos hangon. - Mióta vagy fenn?
- Úgy fél órája.
- De akkor miért nem keltettél fel?
- Mert szeretem nézni, ahogy alszol - válaszolta egyszerűen Damon.
- Tényleg? Mi izgalmas van abban, ahogy alszom?
- Nem tudom. Csak olyan jó nézni - vont vállat Damon, tovább simogatva Elena arcát.
- Én is szeretlek nézni olyankor... csak egy a bökkenő, hogy akkor nem látom a szemeidet.
- A szemeimet?
- Igen... annyira gyönyörűek - felelte Elena elpirulva. - Azokba szerettem bele először.
- Na, ezt jó tudni! - nevetett Damon, majd megcsókolták egymást. - Mit csináljunk ma? - érdeklődött végül.
- Akármit. Először jólesne egy forró fürdő - töprengett Elena. - De csak akkor, ha velem tartasz.
- Tudod jól, hogy bárhová követlek - viszonozta Damon. - A fürdőszoba pedig nincs valami messze.
- Hát... ahhoz, hogy eljussunk oda, fel kéne kelni, ami pedig roppant nehezemre esik!
- Felőlem maradhatunk is - javasolta Damon, bevetve egy kínzóan szexi mosolyt, aminek Elena nem tudott ellenállni.

- Ha rajtad múlna, mást se csinálnánk! - jegyezte meg Elena, magához húzva Damont, hogy egy gyengéd csókot leheljen az ajkaira.
- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte hirtelen Damon.
- Na?
- Az, hogy szerinted mi történt volna Denverben, ha Jeremy nem szól közbe? - Elenát csöppet meglepte a kérdés.
- Nem tudom... gondolod, hogy akkor...?
- Biztos vagyok benne - jelentette ki magabiztosan a srác.
- Könnyen lehet, hogy történt volna valami - hagyta helyben Elena. - Azonban ma már nehezen tudom elképzelni, hogy tudtam olyan sokáig ellenállni neked. Teljesen vak voltam!
- Végül is mindegy, mi volt, most a jelenben vagyunk, és csak ez számít.
- Semmi más - helyeselt a lány vigyorogva, majd Damon arcát kezdte simogatni. - Szóval, kikelünk még ma az ágyból?


- Van valami csekély elképzelésed arról, hogy mit akarsz ma csinálni?- kérdezte Damon reggeli után.
- Nincs. Na és neked?
- Ami azt illeti, akad – vont vállat Damon.
- Hallgatom!
- Igazából semmi különös, csak egy kirándulásra gondoltam így délelőtt, aztán a délutánt még megbeszélhetjük.
- Benne vagyok! - vágta rá Elena. - Bár igazából bármit mondasz, én beleegyezem, mert mindegy mit csinálunk, csak együtt legyünk.
- Milyen igaz - vigyorgott egyetértően Damon, miközben felkapta a kocsikulcsát.

Útjuk egy keskeny földúton vezetett, végtelen búza és napraforgó táblák között. Az égen egy felhő sem volt, lágy, ugyanakkor hűvös szellő fújt, a nap pedig erőteljesen sütött, viszont nem túl melegen, tökéletes kora tavaszi időjárást biztosítva. Damon felnyitotta a tetőt, hogy jobban élvezhessék a napsütést. Tőlük balra magas dombok emelkedtek, sűrű erdők koszorújában. Körülbelül harminc percet autóztak, ameddig a földút véget nem ért, és ott Damon le is állította a kocsit.
- Innen gyalog megyünk - mondta. Egy szűk ösvényen mentek fölfelé, amely egy erdőn keresztül vezette őket. Elena elbűvölve hallgatta a vidám madárdalt, ami minden kétséget kizáróan tavaszt jelezett. A fák új, gyönyörű zöld lombot kezdtek ereszteni és egyre több és több virág bújt elő a földből, változatos színkavalkádot kölcsönözve a környezetnek. Végül ritkulni kezdett az erdő, és kiértek a fűvel borított domb tetejére, ahonnan be lehetett látni az egész hatalmas völgyet. Csak egyszerűen ledőltek a fűbe, és bámulták az eget, élvezték a csöndet és egymás társaságát. Mégis, valami zavarta Damont és ezt Elena is észrevette.
- Mi a baj?
- Nincs baj - rázta a fejét a srác. - Csak olyan furcsa... a madárdal.
- Nem tetszik? Szerintem varázslatos.
- Persze, hogy tetszik... de amióta vámpír vagyok, az állatok félnek tőlem, ha megéreznek, menekülni próbálnak. Olyankor a madarak nem szólalnak meg, hanem visszahúzódnak a fészkeikbe. Az összes állat retteg a vámpíroktól, mert tudják, micsoda szörnyetegek vagyunk... És valahogy ez most pont másképp van, mintha a természet..köszöntene minket – magyarázta Damon.
- Nekem ez sosem tűnt fel - viszonozta Elena elgondolkodva. - Pedig számítottam rá.
- Éppen ez az, Elena! Ha veled vagyok, mindig így van, olyankor minden más. Amikor külön voltunk, az egyik borzalmas éjszakán kimentem bolyongani az erdőbe, mert nem bírtam kiüríteni a fejem, és ahogy haladtam befelé, úgy némultak el az állatok. Miattad viselkednek így, mert van benned valami különleges, valami jó, valami tiszta -felelte Damon, végigsimítva a lány arcát.
- De hát miért? Mit tettem én, amitől más lennék, mint a hozzám hasonló szörnyek? - tudakolta Elena zavartan.
- Nem öltél - jelentette ki Damon. - Már jó ideje átváltoztál, mégsem öltél meg egyszer sem senki ártatlant. Belül tiszta maradtál, ami elég ritka.
- Azért ez nem teljesen így van - tiltakozott Elena. - A múltkor, ha ott, akkor nem állítasz le, biztosan megölöm azt a két fiút.
- Lehetséges, azonban nem így történt. Meg tudtalak állítani.
- Máig nem értem, hogy akkor miért ébredt fel bennem ennyire a vadászösztön, soha nem éreztem akkora felemésztő kísértés arra, hogy öljek. Azt éreztem, hogy másra sem vágyom,
mint arra, hogy elvegyem az életüket. Korábban nem volt ilyen - Damon elmosolyodott.
- Mert én kontrolláltalak. Állandóan veled voltam, eltereltem a gondolataidat, és nem is volt lehetőséged olyasmire gondolni. De amikor már nem voltam veled, feléledt benned az ősi ösztön, ami egyébként sajnos elkerülhetetlen volt. Szerencsére nem történt végül semmi... mert nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy elveszted a tisztaságod...Te annyira jó vagy, annyira csodálatos, hogy veled ez nem fordulhat elő.
- Tényleg? Egy szörnyeteg hogyan lehet csodálatos? - kérdezett vissza Elena, bár nagyon jól estek neki a fiú szavai, sőt, egy kicsit még büszke is volt magára.
- Te nem vagy szörnyeteg. És nem is leszel soha - válaszolta Damon, magához ölelve a lányt.
- Szeretlek, Damon - suttogta Elena. - Ahogy telnek a napok, egyre jobban és jobban szeretlek. Ezért tartok attól, hogy majd eljön az a nap, amikor már nem tudlak majd jobban szeretni.
- De nem fog eljönni - hangzott a felelet, melyet egy gyengéd csók kísért. - Mert mi értelme lenne különben az örökkévalóságnak, ha a szerelmünk nem lehet egyre erősebb minden nap?
- Igazad van. Tudod, amikor eszembe jut az, hogy örökké veled lehetek, akkor úgy érzem, hogy ennél boldogabb már nem lehetek.
- Pontosan ezt érzem én is - mondta mosolyogva Damon. - Valahogy mindig ilyennek képzeltem a boldogságot. Százhetven hosszú évbe telt, mire megtaláltam.
- Cserébe viszont örökké az lehetsz - szólt Elena és egy újabb csókot kezdeményezett.

Egészen délutánig maradtak, főleg a fűben heverésztek, de később az egész környéket bejárták, gyönyörködve a táj szépségében. Aztán, amikor már vágytak a kis tóparti házba, melynek csak a kéménye látszott onnan föntről, visszamentek a kocsihoz és hazamentek. Elena ledobta magát a kanapéra, Damonre várva, aki néhány másodperc múlva le is huppant mellé. A lány a fiú ölébe hajtotta fejét, hagyva, hogy Damon puha kezei lágyan simogassák.
- Nem vagy éhes? - kérdezte Damon, mire Elena kelletlenül bólintott.
- Egy kicsit - mondta, mire Damon beleharapott a csuklójába, és felajánlotta azt neki.
- Tessék - Elena elmosolyodott és szívni kezdte a srác vérét, éppen annyit, hogy ne érezze éhesnek magát, majd miután végzett, hagyta, hogy Damon is megízlelje az ő vérét.
- Szóval, mivel töltsük a délutánt? - tudakolta Damon.
- Ezzel! - felelte Elena, s megragadta Damon nyakát és magához húzta, hogy megcsókolhassa. A megszokott heves szenvedéllyel csókolták egymást, miközben Elena felült és befészkelte magát Damon ölébe, kezével a fiú haját simítva. Amikor egyre gyakrabban kezdtek sóhajtozni, Damon lassan felállt a lánnyal a karjában, aki lábait a srác dereka köré kulcsolta, egy pillanatra sem engedve el szerelmét, és elindult a hálószoba irányába.


A következő rész tartalmából...
Elena és Damon újra együtt! De éppen, amikor mindketten végre tökéletesen boldognak érzik magukat, jön az újabb csapás: egy büntetés, melynek hírét egy abszolút váratlan látogató hozza meg. És hogy kin csattan az ostor? "Természetesen" megint Elenán. De vajon mi az a titokzatos büntetés, amivel Mystic Falls természetfeletti lakói kivívták a természet haragját, felborítva annak egyensúlyát?
21. rész >>

SZ.J.: Remélem, hasonlóan képzeltétek el Damon és Elena "békülését"!