Márciusi Menetrend

Jön a tavasz és vele együtt a már szokásosnak mondható kicsi menetrendem, ezúttal március hónap összes történetével. Ráadásként most az eddiginél több sztorival jelentkezünk. Hogy miért? Tessék:

DAMON & ELENA
Március 4. (hétfő) - 2. rész. Árnyak
Március 11. (hétfő) - 3. rész: Új kezdet
Március 17. (vasárnap): 4. rész: Végzősök
Március 25. (hétfő): 5. rész: Bal kéz, gyűrűs ujj

ÉLET A HALÁL UTÁN
Március 9. (szombat) - 15. rész: Meglepetés
Március 15. (péntek) - 16. rész: Minden csoda három napig tart
Március 22. (péntek) - 17. rész: Vihar előtti csend
Március 29. (péntek) - 18. rész: Kol

DAMON & ELENA - RÖVID TÖRTÉNETEK
Március 27. (szerda) - A testvérem őrzője
írta: HexiTVD


ÉLETKÉPEK
Március 19. (kedd) - Damon & Katherine: 145 év magány
írta: HexiTVD

ÖRÖK SZERELEM  (ÚJ SZTORI!)
Március 7. (csütörtök) - 1. rész: Változások
Március 13. (szerda) - 2. rész: Magyarázatok
Március 23. (szombat) - 3. rész: Döntés
Március 31. (vasárnap) - 4. rész: Emlékek
írta: Rékus

Jó sok, nem igaz? Tehát, izgalomból márciusban sem lesz hiány! Jó olvasást! :)

Játék - Eredményhirdetés!

Sziasztok!

Most, hogy kiderült, ki is az a bizonyos visszatérő, így már nyugodtan kihirdethetem a játék eredményét:
4-en vetettek részt a játékban, és mindannyian kivétel nélkül Alaric mellett tettétek le a voksotokat, ami sajnos nem jó válasz. Ellenben úgy gondoltam, hogy megköszönöm nektek, hűséges olvasóknak a kitartást, ezért kisorsoltam, melyikőtök kérhet tőlem egy egyrészes történetet...ő pedig nem más, mint FAZEKAS VIKTÓRIA!
Ezúttal is gratulálok, és megkérném a nyertest, hogy vegye fel velem a kapcsolatot a tvdfanfiction@ymail.com címen, és beszéljük meg a részleteket!

Továbbra is kövessétek figyelemmel a sztorit, mert nemsokára újabb játék következik! :)

HexiTVD

Részletek az 1. fejezetből

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára közzétettem a soron következő fejezetből egy részletet. Hát, most végre eljött az idő, íme egy részlet a második évad nyitó részéből, ami a "A büntetés" címet viseli! Vajon ki a váratlan visszatérő?

"A vámpír nézte, ahogy a karjában lévő ember szívverése fokozatosan lassul, majd megszűnik dobogni. Ijedten lökte el magától az élettelen testet, szörnyülködve nézve végig magán: a ruhája mocskos volt, csupa föld és piszok, az arcáról meg csorgott lefelé a frissen szerzett vér. Úgy érezte, még soha nem tapasztalt ekkora kísértést, mint az éhség. Egy szörnyeteg lett.
Azon kapta magát, hogy folynak a könnyei. Megölt két ártatlan embert, akiknek a holtteste ott feküdt előtte kiszáradva. Fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele, vagy hogy mit keres egyáltalán a temetőben.
Hirtelen égető szúrást kezdett érezni teste minden pontján, ahogy felkelt a nap. Látni vélte, ahogy a hajnali napsugarak tűzként égetik a bőrét, de mire észbe kapott, már vitték is be a lábai az erdő sűrűjébe, ahol egy ideig meghúzhatta magát a nap elől."


"Elena lassan, vigyázva nyitotta ki a szemeit, kétségbeesetten ügyelve arra, hogy jó mély levegőket vegyen.
Nyugi, ez csak egy álom, ismételte szüntelenül magában. De ahogy felnyitotta a szemét, az a valaki még mindig ott állt az ajtóban, le sem véve róla tekintetét.
- Elena? - szólalt meg.
- Úristen - lehelte Elena, érezve, hogy menten rosszul lesz. - Nem, nem, nem... Ez nem lehet igaz...ez nem történik meg! - közölte rémülten, és azzal a lendülettel bevágta az ajtót.
- Mi az, kicsim, mi történt? - Damon jelent meg mellette, aggódva fogva át a vállát.
- Nem...nem...nem!
- Elena, mi a baj? - ismételte Damon.
- Az ajtóban...ott áll...az ajtóban - Elena kapkodva, pánikszerűen vette a levegőt, ijedten meredve Damonre.
- Ki áll az ajtóban? - tudakolta fiú, azonban Elena olyan sokkban volt, hogy már válaszolni sem tudott. - Ha nem mondod meg, akkor megnézem én - mondta, és kilincsért nyúlt. De amint meglátta az előtte álló személyt, neki is elakadt a lélegzete.
- Szent szar - nyögte, szorosan átölelve a reszkető Elenát."

Tovább a részhez >>>

Élet a halál után - 14. rész

Korhatár: 16
Szemszög: Elena
Figyelmeztetés: Enyhe felnőtt tartalom


XIV. fejezet - Valami új

Halvány fény derengett a szobámban, csak pár perc volt hátra pirkadatig. Egész éjjel fenn voltam, egy percre se tudtam lehunyni a szemem. Próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, Damon távozása után. Nem sokkal éjfél előtt vettem észre, az ágyam melletti kis szekrényen a nyakláncomat, amit csak úgy letéptem a nyakamból. Kísértetiesen hasonlított a jelenet arra, amikor Isobel tette ugyanezt. Először nem értettem, hogy kerülhetett a szobámba a nyaklánc, majd eszembe jutott az a röpke negyed óra, amit a fürdőszobában töltöttem.
Hosszú órákba telt, mire nagyjából rendezni tudtam a gondolataimat, és fel tudtam dolgozni az új tényeket. Rá kellett jönnöm, hogy bár én voltam az, aki nem akarta elfogadni Elijah segítségét annak idején, mégse vagyok teljesen hibás, mivel az már az előszele volt az „őrületnek”. Damon szavai is felkavaróan hatottak rám, főleg, amikor kijelentette illetve inkább megállapította, hogy nem őt szeretem, hanem Elijaht. Sokáig azt hittem, csak áltatom magam azzal, hogy ő is érez valamit irántam, és hosszú ideig csak a vérszomjam alakítgatták az érzéseimet, erre-arra.
Kinéztem az ablakon. Már egészen világos volt, és bármelyik pillanatban felkeltett a Nap. Hirtelen ötlettől vezérelve, kipattantam az ágyból, az ablakhoz léptem, kitártam azt, majd kiugrottam rajta. Puhán landoltam a harmatos fűben, lehunytam a szemem és mélyet lélegeztem a friss levegőből. Madár csicsergés és falevelek susogása töltötte meg a kertet, végtelenül nyugtató érzés volt. Amint elértek a Nap első sugarai, szinte simogatva ért el a melegsége. Magamban meg is szidtam magam, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy eldobjam ezt magamtól. Az, hogy meg is próbáltam… Borzongás futott át az egésztestemen, mintha figyelt volna valaki. Halk neszt hallottam a hátam mögül, majd ahogy megfordultam megláttak a teraszon Elijaht. Békés volt az arca, mint mindig most is végtelen nyugalom áradt felőle. Elindult felém, amikor látta, hogy észrevettem. Lassan lépdelt felém, végül megállt mellettem és mélyen a szemembe nézett, amitől csak erősödött a borzongás, amit éreztem.
- Nem akartalak megzavarni – nézett rám bocsánatkérően, közbe a nyakamban fityegő láncot figyelte.
- Inkább én tartozom bocsánatkéréssel – válaszoltam némi bűntudattal a hangomban. Elijah kissé meglepett arccal nézett rám. Megérintettem a nyakláncomat, amitől egy pillanatra megkeményedett az arca, aztán újra felengedett és egyetértően bólintott.
- Ezért nem akartam idő előtt elmondani – jegyezte meg keserűen. – Tudtam, hogy nehéz lesz megemésztened, de hogy ezt teszed…
- Sajnálom – vágtam közbe szomorkás hangon, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Elijah rám mosolygott, majd hosszú percekig csak néztük egymást. Mintha arra vártunk volna, hogy a másik tegye meg a következő lépést. Végül Elijah nagyot sóhajtott és felém fordult.
- Talán önzőnek, sőt lehet gonosznak is fogsz tartani, de… azért örülök, hogy mégis igazam lett – szólalt meg, én pedig kikerekedett szemekkel bámultam rá, mivel fogalmam se volt, mire gondol.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem remegő hangon. Tett egy lépést felém, amitől már nem csak a hangom remegett, hanem az egész testem.
- Mert így végre megismerhettelek, és rájöhettem, hogy attól, hogy a Petrova hasonmások egyike vagy, köszönőviszonyban se vagy velük. Már, ami a viselkedésedet illeti – válaszolta, közbe észre vehetően zavarban volt, amit igen csak furcsának tartottam, tekintve, hogy egy több, mint ezer éves vámpír.
- Értem – válaszoltam egykedvűen, már indultam volna vissza a házba, amikor Elijah a kezem után kapott és visszahúzott magához. Enyhe szellő kezdett lengedezni, ami pont felém fújta az illatát. Kellemes, friss és nyugtató volt, mint mindig. Ezúttal, azonban nem nyugodtságot váltott ki belőlem,
ha pont az ellenkezőjét. Térdeim kocsonyássá váltak, és esküdni mertem volna, hogy láthatóan meginogtam. Tekintetünk találkozott, amikor visszafordultam felé, és fogva tartott. Sehogy se tudtam elszakadni tőle, nem is akartam. Meg kellett kapaszkodjak Elijah karában, nehogy elbotoljak. Derekam köré fonta a karját, ezzel közelebb húzva magához. Arcomat érte a lehelete, melytől még jobban elgyengültem. Vártam, hátha mond végre valamit, ehelyett azonban az eddiginél is közelebb húzott magához és a szemembe mélyesztette tekintetét. Őrült tempóban száguldozott ereimben a vér, szívem pedig hosszú percek óta olyan hevesen vert, hogy már emberi füllel is szinte hallható volt.

A következő pillanatban megtörtént az, amire már oly régóta vágytam. Elijah ajkai gyengéden az enyéimhez értek, szinte csak súroltak, mégis csodálatos érzés volt. Gondolkodás nélkül viszonoztam az aprócska csókot, amitől ő is felbátorodott. Ezúttal, azonban nem csak súrolta a számat, hanem rendesen megcsókolt. Ajkaival finoman szétnyitotta a számat, nyelve hegyével érintette felső ajkamat, amitől kellemesen megremegtem. Egyre szorosabban húzta magához derekamat, magához préselve ezzel, közbe a nyakamat kezdte cirógatni szabad kezével. Lelkem könnyű pilleként szállt, míg ő finoman ízlelgette, becézgette számat. Nyakamat simogató keze is a derekamra vándorolt, majd finoman elemelt a talajtól. Dereka köré fontam a lábaimat ez által teljesen hozzápréselve magamat, és mindkét kezemmel a nyakába kapaszkodtam. Éreztem, ő is ugyan úgy vágyik rám, ahogy én rá. Elrugaszkodtunk a talajtól, és a szobájában értünk földet. Türelmes csókjainkat egyre inkább felváltották a heves követelőző csókok. Mintha egyetlen érintésbe próbáltuk volna sűríteni az elmúlt év összes érzését.
Finoman végig fektetett az ágyon, egy pillanatra se szakítva meg csókjait, majd a számtól elindult lefelé, és a nyakamat is birtokba vette. Kezeink felfedező útra indultak egymás testén. Fél pillanat alatt szabadítottam meg felsőjétől és egyesével tapogattam ki az izmait a hátán és a hasán. Körmeimet gyengéden a hátába mélyesztettem, mire egy újabb forró csókra visszatért a számhoz, majd a nyakamat kezdte harapdálni, pár elfojtott nyögést előcsalva belőlem.
Változtattam a helyzetünkön, és fölé kerültem, majd azonnal lecsaptam a szájára. E közben ő is megszabadított a felsőmtől, és minden porcikámat bejárta kezével. Idővel, ahogy fokozódott bennünk a vágy, úgy fogytak rólunk a ruhák. Kezeink önálló életre kelve járták be a másik testének minden egyes pontját, végül megint fordult a helyzet és ismét én kerültem alulra. Elijah mélyen a szemembe nézett. Szinte láthatóan lángolt a vágy szemeiben. Egyik kezét a nyakam alá csúsztatta és feljebb emelte a fejemet, majd újabb végtelen csókban forrtunk össze. Térdét lassan a lábaim közé csúsztatta, majd finoman széttárta őket és szorosan hozzám préselve magát, helyezkedett el. Megszakította csókunkat és utoljára a szemembe nézett, biztosan akarom-e. Válasz helyett, ha lehetett még szorosabban nyomtam csípőmet az övéhez. A következő pillanatban pedig gyengéden belém hatolt. Felszabadultan adtuk át magunkat a gyönyörnek, amikor testünk végre eggyé vált. Eleinte csak lassan, majd egyre gyorsabban mozogtunk együtt. Elijah a nyakamhoz hajolt és éreztem, ahogy szemfogaival karcolja az eret rajta. Némi tétovázás után belém mélyesztette fogait, majd egyszerre értünk fel a csúcsra. Ez után se váltunk el egymástól, Elijah kihúzta fogait a nyakamból, és egy csókot adott rá, majd felkínálta nekem az ő nyakát, hogy igyak én is belőle. Haboztam, hogy megtegyem-e, de a szemeiben, olyan bizalmat és nyugodtságot láttam, hogy végül közelebb húztam magamhoz a nyakát és finoman megharaptam. Először furcsa íze volt a vérének, jóval erőseb volt, mint bárki másnak eddig, mégis mámorító érzés volt, ahogy lecsorgott a torkomon. Kimerülten feküdtünk egymás karjaiban, mikor szétváltunk, majd szinte egyszerre merültünk el az álmok rejtélyes és végtelen világában.




Kipihenten ébredtem, lágy szellő lengedezett a szobában. Elijah karjai közt pihentem, még nem voltam teljesen éber. Könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam. Kinyitottam a szemem és végig néztem a mellettem fekvő Elijahn. Gyermeki ártatlanság látszott az arcán. Egészen angyalinak tűnt, így alvás közben, ettől önkéntelenül is mosolyognom kellett. Gyengéd csókot leheltem a szájára. Szemei megrebbentek, majd lassan kinyíltak. Fátyolos tekintettel nézett rám, mintha még mindig aludna, szája szegletében apró mosoly bujkált. Még egy röpke csókot adtam az arcára, és kisuhantam az ágyból. Gyorsan letusoltam és elindultam a konyha irányába.
- Szép jó reggelt! – köszöntött Kol széles vigyorral. Furán méregetett.
- Jól van, ne kímélj! Mi ez a széles jó kedv? – kérdeztem türelmetlenül. Kol vállat vont, mintha fogalma se lenne arról, mire gondolok. Vigyora egyre pimaszabb lett.
- Én nem tudhatom… - válaszolta kitérően. A hűtőhöz léptem, hogy kivegyem a reggeli „adagomat”, majd pohárba öntöttem és lassan iszogatni kezdtem. Kol úgy csinált, mintha valami roppant fontos dolga lenne a konyhában, és egyfolytában körülöttem sürgött-forgott. Bosszantott, hogy a bolondját járatta velem, és valahányszor rám nézett széles vigyor jelent meg az arcán.
- Elég a színjátékból, Kol. Beszélj! – álltam elé határozottan.
- Mit kéne mondanom? Nincs szó semmi olyanról, amiről tudsz – válaszolta rejtélyesen, majd eltűnt a konyhából. Gyűlöltem, amikor így viselkedett és rébuszokban beszélt. Valahogy mindig kiszedtem belőle, amit tudni akartam. Gondolatmenetemnek Bonnie vetett véget, amikor a konyhába lépett.
- Jó reggelt! – köszöntöttem vidáman. Kissé álmoskás arccal nézett rám. Beletelt pár pillanatba, mire felfogta, hogy egyáltalán hozzászólt valaki.
- Neked is – válaszolta, majd ügyetlenül elkezdett a konyhapulton kotorászni. Megszántam őt és mivel sejtettem, hogy mit keres, a konyhapult másik végén lévő kávéfőzőhöz suhantam és töltöttem neki egy bögrébe kávét. Hálásan rám mosolygott.
- Gondolkoztam a tegnap estén – szólalt meg kisvártatva.
- Pontosan, melyik részén? Elég mozgalmas napunk volt – kérdeztem vissza kíváncsian
- Damon… - jelentette ki. - Azt mondta valaki megigézte, hogy vigye el hozzátok azt a lányt…
- Ezen én is sokat agyaltam – jegyeztem meg. – Csak az Ősök tudnak vámpírokat igézni.
- Vagy a boszorkányok – vágott közbe Bonnie. – Az Ősök közül kettőt kapásból el is vethetünk. De a másik kettő… - tette hozzá elmélkedve.
- Rebekahról és Klausról évek óta nem hallottam. Gondolod, hogy valamelyikük megigézte Damont? De csak Elijah tudott a hasonmások „átkáról” – gondolkoztam hangosan.
- Nem tudom… Elég bonyolult ügy – válaszolta Bonnie, majd egy Koléhoz hasonló rejtélyes vigyor jelent meg az arcán. – És mi a helyzet Elijahval?
- Hát… - próbáltam kitérő választ adni, de Bonniet nem tudtam megtéveszteni.
- Ne kamuzz Elena! – vágott közbe. – Látszik rajtad, hogy történt valami. Szinte ragyogsz és lehet, hogy én nem hallok mindent a házban, de Kol igen. Levakarhatatlan széles vigyorral az arcán rohangál a házban egyfolytában.
Éreztem, ahogy lángvörös lesz az arcom és teljesen zavarban voltam. Kelletlenül babráltam a hajamat.
- Miért nem beszéled meg inkább Kollal, ha már ennyire látszik rajta, hogy tud valamit? – kérdeztem lányos zavaromban.
* Mert Kol csak rejtvényekben beszél, de nem mond semmi konkrétat. Csak célozgat és vigyorog, mint valami vásott kölyök – válaszolta Bonnie bosszankodva Kol gyerekességén. Már épp készültem színt vallani, amikor Elijah lépett a konyhába. Amint megláttam újra éreztem, hogy kipirul az arcom, és teljesen zavarban voltam. Bonnie a Koltól ellesett rejtélyes vigyorral az arcán nézett rám, majd kifordult a konyhából. Elijah kérdőn nézett rám, egy legyintéssel jeleztem, hogy semmi komoly, majd felültem a konyhapultra és elfogyasztottam a poharamban maradt vért. Elijah elém lépett, derekamra tette a kezét és finoman maga felé húzott. Kissé lehajolt hozzám, én pedig gondolkodás nélkül megcsókoltam. Szemei ragyogtak, amikor ajkaink elváltak egymástól. Egy utolsó csókot adott a homlokomra is és magához ölelt.
- Kolnak valami baja van? – kérdezte, pár perccel később, miközben a reggelivel foglalatoskodtunk.
- Miért? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Vigyorogva rohangál a házban, és rébuszokban beszél.
- Bonnie is, ha ez megvigasztal – válaszoltam közömbösen. – Szerintem az öcsédnek túl jó a füle. Bonnie meg túl okos… - magyaráztam zöldség szeletelés közben. Ismét elkalandoztak a gondolataim, arra amit Bonnie mondott, hogy talán valamelyik Ős igézhette meg Damont annak idején. Annyira megfeledkeztem magamról, hogy észre se vettem, amikor felaprítottam az összes zöldséget és véletlenül az ujjamba vágtam bele. Mire észbe kaptam, már be is gyógyult a seb, Elijah figyelmét azonban nem kerülte el ügyetlenségem. Mögém lépett és kivette kezemből a kést.
- Baj van?
- Bonnie-val beszélgetünk reggel és én is sokat gondolkoztam este, azon amit Damon mondott. – válaszoltam keserűen.
- Arról, hogy valaki megigézte? – némán bólintottam, majd folytatta. – Nekem is átfutott az agyamon a gondolat, de rég nem hallottam a testvéreimről. Kolnak és nekem, pedig semmi közünk ahhoz.
- Ez eszembe se jutott - vágtam közbe és szembefordultam vele. Kisimított egy kósza tincset az arcomból. – Csak aggaszt ez az egész.
- Tudom, engem is. Egyelőre inkább foglalkozzunk azzal, hogy teljesen a régi legyél.
- Nincs semmi bajom – vágtam közbe tettetett sértettséggel.
- Több mint egy éve, nem voltál emberek között. Nem tudhatod, mi lesz, ha kimész közéjük – válaszolta komolyan.
- És ha nem is akarok kimenni? – kötöttem az ebet a karóhoz. Elijah válasz helyett egy grimasszal reagált válaszomra. – Oké, igazad van. – adtam meg magam.
- Nem kell félned – nyugtatgatott az arcomat simogatva.
- Nem félek – válaszoltam makacsul. Elijah újabb grimaszt vágott.
- Tudom, hogy félsz. Attól, hogy megint bántani fogsz valakit – jegyezte meg szomorkás hangon. – De majd mi vigyázunk rád – tette hozzá mosolyogva.
- Tudom –Magamnak se mertem bevallani, de szörnyen féltem attól, hogy ismét emberek közé menjek. Mi lesz, ha megint bántok valakit? Ha csalódást okozok Elijahnak? Mellkasának döntöttem a fejemet, és hagytam, hogy átjárjon a felőle áradó nyugalom.
Váratlanul Bonnie viharzott be a konyhába. Ennyit a nyugalomról – morogtam magamban. Bonnie haja képletesen szólva égnek állt, és látszott rajta, hogy valaki nagyon felbosszantotta.
- Kol? – kérdeztem együtt érzően.
- Megőrjít… Nem elég, hogy bárgyún vigyorog, amióta csak talpon van, de árad belőle a hülyeség, meg a célozgatások – hadarta idegesen. – Nem tudnátok csak egy kicsit elhallgattatni? – tette hozzá könyörögve. Elijahval összenéztünk, majd egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Boszorkány vagy Bonnie. Miért lenne szükséged segítségre? – kérdezte nevetve Elijah.
- Megengeded? – kérdezett vissza Bonnie
- Megölni úgyse tudod – tettem hozzá. Bonnie arca felragyogott és különös elszántság látszott az arcán, majd kifutott a konyhából.
- Nem lesz nyugtunk tőlük… - jegyezte meg Elijah.
Alig telt el pár perc, nagy csörömpölés hallatszott a nappali felől. Időközbe befejeztük a reggelinket, és vártuk, hogy mikor dönti össze a házat Bonnie és Kol. Ráérősen elindultunk a nappaliba, ahol Kol némán tátogott Bonnie pedig harsányan nevetett.
- Végre egy kis csend. – sóhajtott fel megkönnyebbülten Bonnie. Kol szabályosan toporzékolt és megállás nélkül tátogott.
- Mit műveltél vele? – kérdeztem nevetve.
- Csak lenémítottam. Kol láthatóan nem értékelte annyira a poént, egyre jobban vörösödött a feje dühtől, majd felhagyott az ordibálással és a mini bárhoz lépett, a whiskyjéért. Bonnie közbe megszánta és visszaadta a hangját, bár Kol ezt nem vette észre.
- Nem igaz… Az ember kicsit poénkodik, erre kitolnak vele… - morogta már halhatóan, felragyogott az arca, akár egy kisgyereknek, amint rájött, hogy újra van hangja. Elijahra és rám nézett, majd újra kiült az arcára az a bizonyos vigyor, amitől Bonnie a falra mászott.
- Ne kezd! – szólaltam meg fenyegetőzve, bár közbe nevettem. Kol vigyora, ha lehet még nagyobb lett és kajánul rám kacsintott.
- Áruld már el, mi olyan vicces Kol! – csattant fel Elijah megunva a színjátékot.
- Ja, semmi… - válaszolta kitérően Kol. – Csak reggel részese voltam egy kis mozinak, meg aztán tudod, jó a fülem… - tette hozzá nevetve, azonban nem tudta befejezni, mivel egy hatalmas párna vágódott az arcába. Kol harsányan nevetve tért ki a párna útjából, majd mintha mi se történt volna iszogatta tovább a whiskyjét.
- Az idők végezetéig fogsz ezzel piszkálni? – kérdeztem közbe, előre elképzelve az elkövetkezendő éveket.
- Arra mérget vehetsz, Hugica… - válaszolta Kol, majd kitért az újabb felé repülő párna elől.

15. rész >>

Végzet - Az első évad összefoglalója

Mivel nemsokára elkezdődik a második évad, így olyan emlékeztető-féleségként itt van egy kis összefoglaló az első évad történéseiről.

Amikor Elena visszatér a halálból, szembesülnie kell azzal, hogy ezúttal semmiképpen sem folytathatja emberként az életét. De mikor választani kényszerül a vámpírlét és a végleges halál között, a halhatatlanság mellett dönt. Azonban a vérszomj, a felerősödött érzelmek és a természetfeletti erőkön kívül sokkoló emlékek birtokába is jut. Ráadásul arra is ráébred, hogy ki az, akit igazán szeret, akivel kész letölteni az előtte álló örökkévalóságot - és ez a valaki Damon.
Kapcsolatuk hamar szárnyra kap, és mindketten boldogabbak, mint valaha. Azonban Mytic Falls városában nem tartós dolog a béke, Rebekah ugyanis mindent megtesz, hogy szétválassza őket, ami végül sikerül is neki: az ős elfeledteti Elenával az összes emlékét Damonről, összetörve ezzel a fiú szívét. De sok fájdalom, könny, reménytelenség és kilátástalanság után mégis visszatalálnak egymáshoz, bár fogalmuk sincs róla, Elena hogyan tudott emlékezni.
Ezzel még mindig nincs vége: a természet egy rejtélyes büntetést szab ki Elenára, amiért a lány vérével Bonnie elpusztíthatatlanná tette Klaus teljes vérvonalát. Így a számtalan megválaszolatlan kérdés közül kirajzolódik a legfontosabb: kinek a személyében nyilvánul meg a büntetés?

Még több izgalom, még több dráma, még több szívszorító pillanat és még több szerelem - ez lesz a második évad!

Egy út a pokolba - 3. rész

Damon & Elena
Egy út a pokolba


3. fejezet - Eltemetett érzések

Ez történt az előző részben...

Elena tudta, hogy meg fog halni. Érezte, ahogy elhagyja az ereje, és hogy a világ elmosódik körülötte. De látni vélte Damont is. Tudta, hogy nincs sok ideje hátra, ezért most kell elmondania neki mindazt, amit eddig is el akart:

- Damon... - De csak ennyit bírt kipréselni remegő ajkain. Még hallotta, hogy Damon fájdalmasan felüvölt, és aztán minden elsötétült.

Abban a pillanatban, hogy Elena szíve az utolsókat ütötte, hirtelen magához tért Tina, a fekete hajú lány, akit Stefan előzőleg felkent a falra.

- Mi történt? - kérdezte kótyagosan, csodálkozva pillantva Elena élettelen testére.

Ez az! - szólalt meg egy hang Damon fejében, és a vámpír azonnal cselekedett.

- Gyere ide! - utasította Tinát, aki engedelmeskedett.

- Hívj be, most azonnal! - igézte meg a lányt, aki villámgyorsan felelt:

- Gyere be! - Damon abban a pillanatban berontott a szobába, letérdelt Elena mellé, és az előzőleg felharapott csuklóját a lány szájához nyomta.

- Gyerünk, Elena, igyál - mormolta kétségbeesetten. Már érezte, hogy folynak a könnyei. - Könyörgök, Elena, ne hagyj itt! Kérlek! - Szabad kezével megtapintotta Elena nyakát, de nem volt pulzusa. - Kérlek...kérlek!

De semmi nem történt. Elena szíve meg se mozdult. Azonban akkor, amikor Damon már éppen feladta volna, hirtelen meghallotta a lány szívverését.

- Elena! - sóhajtotta megkönnyebbülten, óvatosan végigsimítva a lány sápadt arcát.

Ahogy teltek a másodpercek, úgy kezdett el erősödni az életet jelentő ütem. Végül Elena kinyitotta a szemét, és levegő után kapkodva felült.

- Damon? - kérdezte halkan.

- Itt vagyok, Elena, itt vagyok...

Azzal Damon magához húzta és karjaiba zárta.

- Soha többet nem hagylak el - suttogta a lány fülébe, aki úgy ölelte őt, mintha soha nem akarná elengedni. Nem is tudta igazán, hogy miért, de érezte, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyei.

- Sssss - csitította Damon. - Most már biztonságban vagy.

- Csak menjünk innen, jó? - kérte Elena, még mindig kissé remegő hangon.

- Hát persze - bólintott Damon, de előtte még odalépett a földön ülő Tinához, akinek fejéből még mindig szivárgott a vér.

- Igyál - parancsolt rá, felé nyújtva a csuklóját, mire a lány vonakodva, de engedelmeskedett. - Úgy. Most pedig eltűnsz innen, és örökre elfelejtesz mindent erről a helyről, és arról, ami itt történt veled. Elmész innen, és lesz egy normális életed - igézte meg a lányt, majd a karjába vette Elenát, és kisuhant vele a házból.

XOXO

- Elena, kérlek, könyörögve kérlek, hogy ne haragudj rám - Damon fájdalmas arckifejezéssel pillantott Elenára, aki üveges tekintettel meredt ki az ablakon, az elmosódó tájat figyelve.

- Nincs okom haragudni rád - felelte végül. 

- De igen, van - erősködött Damon. - Miattam kerültél bajba, miattam találd rád Stefan, és miattam haltál meg majdnem...

- De nem haltam, oké? - vágott közbe Elena. - Te nem tehetsz semmiről.

Damon nem válaszolt, csak az utat figyelte, továbbra is gyűlölve magát a meggondolatlanságért. Eszébe jutott, hogy két órával ezelőtt, egy szörnyű pillanat erejéig azt kellett hinnie, hogy elveszíti Elenát, a lányt, aki az életet jelentette neki. Soha többet nem akarta átélni ezt.

- Megmentetted az életemet, Damon - szólalt meg végül Elena. - Köszönöm.

- Csak azt kívánom, bár ne hagytalak volna magadra - sóhajtott a fiú. - Akkor nem kellett volna látnod, mi lett Stefanból, és ő egy ujjal se mert volna hozzád érni.

- Te helyesen cselekedtél, és nem hibáztatlak azért, ami történt. És így legalább már látom, hogy Stefant nem lehet megmenteni.

- Elena, te komolyan föl akarod adni őt? - Damon meglepetten pillantott a lányra.

- Ő is feladott mindent, nem? Téged, engem, mindenkit. Feladta az egész életét. Ezért eljött az ideje, hogy hagyjuk őt elmenni. Azt kívánom, hogy bárcsak tehetnék érte valamit, de tudom, hogy rajta már nem tudunk segíteni. Én pedig nem élhetek örökké a múltban, és nem kergethetek valaki olyat, aki már nincs többé.

- Igazad van. Azonban majd ha elszáll ez az őrület, tudnod kell, hogy mindig itt leszek, hogy visszahozzam neked őt, ugye tudod?

Elena némán bólintott, ismét kibámulva az ablakon. Hát megint nem mondta el neki. Megint kimondatlan maradt az a vallomás, amivel tartozott neki, ahogy kimondatlan maradt az igazi ok is, amiért elengedte Stefant. Damon megérdemelt egy esélyt, ezt Elena is tudta. De főleg a ma este után tényleg nem tudta, hogy mire számítson, hogy mi igazi és mi nem, hogy kiben bízhat és kiben nem. És mégis, minden baj, fájdalom és tragédia ellenére töretlenül bízott Damonben. Damonben, akinek talán egyedül ő látta az igazi énjét, a valódi Damont, aki olyan jól rejtegette magát az álarca mögött. Azonban ő kiismerte: a fiú valójában egy összetört, meghurcolt, elátkozott, megbántott lény volt, aki másra sem vágyott, mint szeretetre. Arra, hogy viszontszeressék - és ez volt az, amit soha, senkitől nem kaphatott meg.

Tudatnia kellett vele, hogy mit érez. Most azonnal.

Ekkor meglátta egy kivilágított épület körvonalait pár száz méterre tőlük. Azonnal felismerte az út szélén álló motelt, ahol az előző napjaikat töltötték.

- Állj meg, Damon - szólalt meg halkan.

- Itt? Ugyan miért? - kérdezte Damon meglepetten.

- Azt hiszem ott felejtettem valamit - tért ki a válaszadás elől Elena.

- Tényleg? Mit?
- Majd meglátod.

Damon gyanakodva fürkészte a lány arcát, azon gondolkodva, hogy talán mégsem adott elég vért neki, és mégis lett valami maradandó károsodása. Az utolsó dolog, amire számított, az az volt, hogy csak simán elengedni Stefant. Persze, minden normális ember így tett volna, ha az expasija ehhez hasonló brutális módon akarta volna legyilkolni, de ő nem volt olyan, mint más. Ő Elena Gilbert volt.
Miután leparkoltak a motel bejárata előtt, Elena rögtön a bejárat felé vette az irányt, és meg sem állt a recepciós pultnál, ahol ugyanaz a férfi ült, pontosabban aludt, mint három nappal azelőtt. Elena nagy nehezen felébresztette, és kivette ugyanazt a szobát, mint a múltkor.
- Elmondanád végre, miért volt erre szükség? - érdeklődött Damon, mikor beléptek a szobába.
- Hosszú nap volt - felelte Elena. - Ráadásul elég későre jár, és fáradt vagyok. Gondoltam, megfelelő a hely még egy éjszakára.
Damon nem volt túlságosan meggyőzve, de ráhagyta a dolgot. Már nagyon régen feladta, hogy megértse a nők logikáját.
- Szóval akkor, mit hagytál itt?
- El fogom mondani, azonban van itt valami fontosabb - Elena hangja, habár próbált magabiztosnak tűnni, mégis idegesen csengett.
Damon felvonta az egyik szemöldökét.
- És mi lenne az?
Elena felsóhajtott, majd leült Damon mellé az ágyra, kezei közé véve a fiú jobbját.
- Beszélnünk kell arról...a csókról.
- Na nem - Damon felpattant és az ajtó felé vette az irányt.
- Ne, Damon, várj - Elena felugrott az ágyról, és követte Damont a folyosóra, aki azonban nem állt meg egészen addig, amíg el nem érte a motel hátsó teraszát. - Nem szaladhatsz el minden alkalommal, ha szóba hozom ezt! Te is tudod, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg.
- De igen tehetünk! - Damon hangja dühösen, fájdalmasan csengett. - Nincs miről beszélnünk.
- Miért, Damon? Miért löksz el magadtól, akárhányszor egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz?
- Azért, mert úgyis tudom, hogy ezek a beszélgetések hogyan végződnének: "Mert mindegy, mit is érzek irántad, én akkor is Stefant szeretem, és mindig is őt fogom."
Elena megremegett Stefan neve hallatán. Valahogy olyan furcsa volt visszahallani a saját szavait, holott ott, akkor ő tényleg így gondolta ezt. Most viszont minden annyira más volt, hogy nehezen tudta csak elhinni, hogy ő valóban mondott ilyesmit.
- Azóta sok minden megváltozott, megváltoztál te, megváltozott Stefan...és megváltoztam én is. Az ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy nem tévedhetetlen, így én se vagyok az.
Damon elfordította a tekintetét Elenáról, és a csillagokat vizsgálta. Annyira, de annyira akart hinni neki, de nem volt rá képes. Amióta az eszét tudja, mindenben Stefan járt jobban: jobban szerette az apja, jobb volt az iskolában, több barátja volt, és igen, Katherine is őt választotta. Nem beszélve Elenáról. Mindig ő volt a győztes, ezért Damon szinte természetesnek tartotta, hogy neki semmi jó nem adathat meg.
- Miért teszed ezt, Damon? - kérdezte Elena, óvatosan végigsimítva Damon felkarját. - Miért zárod ki az embereket, miért nem engedsz közel magadhoz senkit?
A fiú ekkor visszafordult, és Elena látta, hogy kék szemei mennyire csordultig voltak fájdalommal.
- Volt, hogy megtettem, Elena. Nem is egyszer, és mindannyiszor megbántam, hogy egyáltalán reménykedtem abban, hogy valaki szeressen. Meg kellett tanulnom, hogy végén minden ugyanúgy végződik: annak a szemétdombnak a közepén találom magamat, amit saját magam csináltam. Minden alkalommal, amikor ez megtörténik, rá kell jönnöm, hogy mennyire ostoba voltam, amikor adtam magamnak egy esélyt a boldogságra. Lényegében adtam egy újabb kihagyhatatlan lehetőséget a reménynek, hogy újra meg újra átverhessen. Mert, tudod, az örökkévalóság nagyon hosszú idő, és ha az életed értelmetlen, és senki sem törődik veled, akkor mindez semmivé válik. Ugyanolyan semmissé, mint amilyen te vagy, ha nincs miért élned. A halhatatlanság a legnagyobb büntetés annak, aki senkinek sem számít. És ez az én életem, Elena. - A lány érezte, hogy szemei megtelnek az együttérzés és a hitetlenség könnyeivel. Soha, senkit nem látott még ennyire összetörten, ennyire őszintén beszélni, pláne nem Damont.
A vámpír eközben lassan eltávolodott tőle, szórakozottan rázva a fejét. Hiba volt elmondania, legalábbis ő így gondolta. De Elena nem hagyta elmenni. Többé nem.
- Hogy nevezheted magadnak semmisnek, ha valakinek az egész életet jelented? - tudakolta halkan, azonban tudta, hogy Damon hallani fogja. Így is lett.
- Szabadna tudnom, ugyan kinek? - kérdezte Damon gúnyosan, továbbra sem fordulva meg. Választ persze nem várt.
Itt az idő, gondolta Elena. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a szavak csak elhagyják a száját.
- Nekem.
Damon abban a pillanatban megfordult.
- Micsoda?
Azt várta, hogy Elena gyorsan visszaszívja, amit most mondott. De nem tette, hanem ehelyett belenézett a fiú hitetlenségtől csillogó, végtelen óceánkék szemébe, és folytatta:
- Igen, jól hallottad. Tudom, hogy azt hiszed, ezt csak azért mondom, hogy megvigasztaljalak, és hogy mindjárt meg fogom bánni, amit mondtam, de nem így lesz. Ez az egész már hosszú ideje alakult bennem, már régóta tudtam, hogy érzek irántad valamit, többet, mint barátság. Azonban mint minden az életünkben, elfogadni és felismerni ezt nem volt könnyű, de mégis akárhogy próbáltam letagadni az érzéseimet Stefan miatt, a barátaim miatt, a saját hülyeségem miatt, rá kellett jönnöm, hogy szépen, lassan, átvetted fölöttem az irányítást, és hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint bárki máshoz. Tegnap, amikor megcsókoltalak, nem azt akartam mondani, hogy ez nem helyes, hanem azt, soha, senki nem volt képes még ilyen érzéseket kiváltani belőlem, mint te.
Így aztán, egy hosszú, rögös út végén ráébredtem, hogy te jelented számomra az egész világot. És ez valódi, Damon, ezt soha nem vond kétségbe. Mert még akkor is, amikor a halál szélén álltam, csak egy valamire tudtam gondolni: arra, hogy nem halhatok meg anélkül, hogy elmondtam neked azt, hogy mennyire szeretlek. De most kimondom hangosan, és te meg fogod hallani: Szeretlek, Damon. Annyira szeretlek! Szeretem minden egyes részedet: a gyönyörű szemeidet, az ördögi mosolyodat, az összes kétértelmű viccedet, a törődésedet, az odaadásodat és a ragaszkodásodat. Jobban szeretlek, mint ahogy bárkit szerettem az egész életem során. És én küzdeni fogok ezért, és soha nem adom fel azt, amit irántad érzek, mert szerelmes vagyok beléd!
Kimondta. Oly hosszas őrlődés, gondolkodás, küzdelem és bizonytalanság után végre kimondta, és tudta, hogy helyesen döntött.
Damon pedig úgy érezte, hogy meghalt, és a mennybe került, ahol minden jó, minden szép, ahol Elena Gilbert (Elena Gilbert!) szerelmet vall neki. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Lehunyta a szemét, azt várva, hogy valaki megpofozza, és visszatérítse a valóságba. De egyszer csak léptek zaját hallotta, és éppen idejében nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy észrevegye és felkapja Elenát, aki felé futott. A lány lábait szorosan a csípője köré kulcsolta, és kezeivel átfonta a nyakát.
- Soha nem jutott még eszedbe, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha hagynád, hogy szeresselek? - kérdezte Elena. És akkor ajkaik találkoztak, és a világ megszűnt létezni körülöttük. Csak álltak ott, és úgy csókolták egymást, mintha soha többé nem lenne rá többé alkalmuk. Mindketten azt kívánták, hogy soha ne érjen véget a pillanat, hogy az egymásra találás boldogsága soha nem hagyná el őket.
Végül Elena finoman eltolta magától Damont, levegő után kapkodva, de szemei továbbra is éhesen csillogtak.
- Elhiszed? - kérdezte reménykedve.
- Hát, ha ezek után meg kell kérdezned, akkor valószínűleg elrontottam valamit a smárolós résznél - felelte Damon, arcán egy felhőtlen vigyorral. És újra megcsókolták egymást, teljesen elveszve a pillanat mámorában. Damon most átengedte Elenának az irányítást, aki kihasználta az alkalmat, és még nagyobb hévvel követelte a folytatást.
Teltek a percek, de ők csak nem akarták elengedni egymást. Aztán Damon nem bírt tovább magával, engedett az ösztöneinek, és automatikusan behátrált a szobájuk ajtaján, továbbra sem engedve el Elenát. Óvatosan lefektette őt az ágyra, majd ő maga is elhelyezkedett, miközben kezei lejjebb siklottak a Elena gerincének vonalán egészen a derekáig. Ekkor Elena hirtelen fordított a pozíciójukon úgy, hogy most ő került felülre, lenyomva Damont a párnák közé.
Valamiért azt várta, hogy Elena megbotránkozva eltolja magától, és sikítva menekül majd el, de ehelyett a lány ujjai a vámpír fekete ingének gombjaihoz vándoroltak, és elkezdték kigombolni azt. Mikor végzett, lehúzta róla a fölöslegessé vált ruhadarabot és a földre dobta. Kezei kíváncsian szántották végig Damon meztelen mellkasát, közben szájával apró csókokat nyomott bőre minden egyes kis részére, folyamatosan haladva lefelé. Damon halk, elégedett nyögéseket hallatott, majd hozzálátott ahhoz, hogy ő is megszabadítsa Elenát a ruháitól. Egy szempillantás alatt lehúzta róla a pólót, a sajátja mellé dobva azt a földre.
- Damon...nekem...kell... - nyögte Elena egy-egy csók között.
- Mi kell? - a fiú hangja túlfűtött volt a benne lévő érzelemtől.
- Te - felelte Elena, ahogy kezei Damon övéhez értek. Lassan kicsatolta, és elkezdte lehúzni róla a nadrágot. Itt Damon ismét átvette az irányítást, villámgyorsan Elena fölé kerülve. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindketten alsóneműben legyenek. Csókjaik egyre hevesebbek, egyre követelődzőbbek lettek, és mindketten olyan vágyat éreztek egymás iránt, mint soha korábban.
Bár Damon tudta, hogy nem kéne ezt tennie, mégis feltette az utolsó, mindent eldöntő kérdést:
- Elena, biztos vagy benne, hogy akarod ezt? Mert ha most ezt...megtesszük, nem lesz visszaút. Azt pedig nem akarom, hogy bármit is megbánj.
- Soha nem voltam még ennyire biztos semmiben. Akarlak, Damon, itt és most. Esküszöm neked, hogy nem fogom megbánni.
Ez hatott. A fiú ismét megcsókolta őt, és tudta, hogy most már nem lesz semmi, ami megállítsa őt. Amikor pedig már nem volt köztük semmi, se ruha, se testvérek, se exbarátok, se félelem, se halál, csak ők ketten, akkor érezték, hogy megtalálták a helyüket.

XOXO

Jó pár szenvedélyes kör múlva mindketten csendben feküdtek a kis motelszobában. Elena fejét Damon fedetlen mellkasán nyugtatta, aki viszont a lány hajába temette arcát és hallgatta az egyenletes szuszogását.

- Ez csodálatos volt - szólalt meg végül Elena.

- Az volt - értett egyet Damon, leheletkönnyű csókokat nyomva a lány arcára, a nyakára, és a füle mögé, amely különlegesen erogén zónának tűnt.

- Miért olyan hihetetlen számodra még mindig mindez, Damon? 

- Azért, mert túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, velem pedig nem történnek szép dolgok. Habár ehhez nagyon könnyen hozzá tudnék szokni.

- Hát, akkor szokj is hozzá, mert nem tervezem, hogy ezentúl mással töltsem az éjszakáimat - közölte Elena, és szavait egy csókkal nyomatékosította.

- Szóval komolyan gondolod? Velem akarsz lenni, mindazok a szitkok ellenére, amit mindenki hozzád fog vágni, ha ez kiderül?

- Igen, és nem érdekel, ki mit gondol erről! Az ember nem szabhatja meg, hogy kibe lesz szerelmes, gondolj csak Caroline-ra!

- Jó, de... nem akarom, hogy aztán rossz vége legyen. Szeretlek, Elena, és mindent hajlandó lennék megtenni érted, de ahhoz az kell, hogy te is legalább annyira akard ezt, mint én.

- Én is szeretlek, Damon, és semmit sem akarok jobban, mint veled lenni, éppen ezért tudom, hogy nem lehet rossz vége. Bebizonyítottad, hogy nem az vagy, akinek először mutattad magad, hanem sokkal több és jobb annál. Nekem pedig te kellesz, úgy, ahogy vagy.

- Akkor ezentúl így lesz? Elena és Damon? - Damon hangja tele volt reménnyel.

- Nem - Elena megrázta a fejét. - Nincs Damon, nincs Elena, hanem mi vagyunk, és senki más.

- Csak mi - helyeselt Damon, és egy csókkal pecsételték meg a fogadalmat.

Mert már csak ők számítottak.

Vége 


Hát, íme a befejező fejezet, emberek! Remélem, tetszett ez a kis történet és a befejezés is. :) 

Egy út a pokolba - 2. rész

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Sötét témák, Erőszak, Gyilkosság, Enyhe felnőtt tartalom

Damon & Elena
Egy út a pokolba

2. rész - Chicago

Másnap egyáltalán nem szóltak egymáshoz. Damon megállapította, hogy a lánynak nincs már láza, így dél felé elindultak. Odakint immár sütött a nap, de a levegőn érezhető volt, hogy nemrég még esett az eső. A kínos csend az úton is jelen volt. Akárhányszor Elena megpróbált beszélgetést kezdeményezni, Damon mindig elutasította, sőt, maximum hangerőre állította a rádiót, ezzel is jelezve nem kíváncsi semmiféle magyarázatra. Azt azonban nem tudta, hogy később még mennyire meg fogja bánni azt, hogy nem hallgatta meg őt. Délután volt, mire elérték Chicagot. A lánynak úgy tetszett, Damon pontosan tudja, merre mennek. Így is lett, ugyanis Damon leparkolt egy kevésbé széles utcában, valahol a külvárosban. Az épület, amire Damon gondolt egy ötemeletes, rossz állapotú, régi lakóház volt.
- A jó öreg Jefferson street - szólalt meg Damon. - Íme Ripper Stefan bűnbarlangja.
- Ripper Stefan? Bűnbarlang? - értetlenkedett Elena, de Damon rejtélyesen csak ennyit válaszolt:
- Majd ha látod, elhiszed.
Beterelte Elenát a házba és felmentek a legfelső emeletre. Damon belökte a legutolsó ajtót, jelezve Elenának, hogy menjen be.
- Kiváló - csettintett a fiú. - Most pedig maradj itt, és ne menj sehová, ameddig nem szólok.
- Micsoda?! Most hová mész? És miért hoztál ide engem egyáltalán?
- Elena, nyugodj meg, oké? Ez a lakás az a hely, ahol Stefan lakott a húszas években, és mint látod, valamiért vámpírok nem mehetnek be többé, így én sem - Damon beleütközött egy láthatatlan falba. - Viszont a vérfoltok a padlón viszonylag frissek, ez arra utal, hogy az öcsém még visszajár ide. Odabent biztonságban leszel, amíg én megkeresem őt. Már tudom is, hogy hol találjam.
- Ez így nem jó - tiltakozott Elena. - Stefan sosem bántana.
- Hát ezt nem tenném meg a lottón. Különben is, utálnám, ha bajod esne. Úgyhogy maradj itt kérlek, én pedig megkeresem a hercegedet.
- De...
- Bízol bennem, Elena? - szakította félbe Damon.
- Jobban, mint bárkiben.
- Akkor nincs miért aggódnod.
Elena beleegyezően bólintott, majd hirtelen előrehajolt és egy puszit nyomott a fiú arcára.
- Vigyázz magadra, jó?
Damon alig észrevehetően intett a fejével, majd becsukta az ajtót, magára hagyva Elenát. Egy pillanatra megérintette az arcát, ott, ahol Elena megcsókolta, és érezte, hogy szíve újabb darabokra törik. Végül felocsúdott és elindult Gloria bárja felé.

XOXO 

Elena leült a kis nappaliban, és várt. Azonban nem bírta tovább, ezért elkezdett körbe-körbe járkálni a szobában. Ekkor vette észre, hogy két ajtó is nyílik a szoba végéből. Kíváncsian nyitott be a bal oldalin. Egy kis, sötét hálószobába lépett be. Ahogy fölkapcsolta a lámpát és körbenézett, szinte megállt benne az ütő. A szoba úgy festett, mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta: a földön különböző, főleg női ruhadarabok hevertek. Az ágyin szétszaggatott lepedők és párnákat látott. De ami igazán ijesztővé tette az összképet, az a vér volt. A vörös folyadék mindent beborított: alvadt vér volt mindenhol, a földön, az ágyneműn, sőt, még a falon is észrevett vérfoltokat. Elena émelyegve ment át a fürdőszobába, de ott se volt jobb a helyzet, hiszen nemcsak a falat, hanem a tükröt és a fürdőkádat is vér borította. A lány undorodva szaladt vissza a nappaliba. Csak most értette meg, mit értett Damon, amikor Stefan bűnbarlangjának nevezte ezt a helyet. És ekkor jött rá arra is, hogy mivel a vér friss volt, Stefan járt itt, azaz valaki behívta. És ha valaki behívta, akkor bármikor visszajöhet ide. Bármikor, akár most is. Elena nem volt többé biztonságban.

XOXO 

- Nos, hölgyeim, ma kinél rendezzük a kis partinkat? - érdeklődött Stefan, arcán egy pimasz vigyorral. Már csak három lány maradt meg a klikkből, akiket tegnapelőtt szedett fel egy éjszakai bárban.
- Nálad! - javasolta az egyikőjük, egy platinaszőke.
- Okos lány vagy te, Mandy - vigyorgott Stefan. - Mit szólnátok egy twisterhez, ha hazaértünk?
Mindhárom lány lelkesen bólintott.
- Hogy van a nyakad, Sandy? - A fiatalabbik Salvatore most egy bronzvörös hajú lányhoz fordult.
- Á, semmi baja - legyintett Sandy, lehúzva a sálát. A nyakán egy nagy seb tátongott, melyből csorgott a vér. - Csak legközelebb kicsit óvatosabban, Steffie.
- Hát persze, drágaságom - bólintott Stefan, majd magához intette a harmadik, fekete hajú lányt, és megigézte őt:
- Tina édes, ajánld fel az egyik artériádat! - Tina örömmel nyújtotta felé bal csuklóját. Stefan rögtön beleharapott, és csillapította a szomjúságát.
- Igazán finom vagy - mondta, miután végzett. - Akkor menjünk is!

XOXO

Elena idegesen ült a nappali kopott kanapéján, várva, hogy ki jelenik meg előbb: Stefan Damon társaságában, vagy Stefan, de egyedül. Az utóbbi variáció bekövetkezése semmiképpen sem lett volna jó, hiszen nagyon könnyű préda lett volna Stefan számára. Igen, bár igyekezett eltitkolni, nagyon félt tőle, főleg azok után, amit a másik két szobában látott.
Mintegy végszóra, léptek és harsány hangok zaját hallotta a lépcsőházból. A szíve nagyot dobbant. Stefan. Nem tudta, mit tegyen, így jobb ötlet hiányában bemenekült a fürdőszobába, és ott rejtőzött el.
Néhány pillanattal később kivágódott a lakás ajtaja és Stefan lépett be rajta, a három nevetgélő lány kíséretében. Elena egy tompa puffanást hallott, ahogy az egyik lány a kanapén landolt.
- Túl sokan vagytok a twisterhez - állapította meg Stefan. - Így hát valamelyikőtöket kénytelen leszek máshogy lefoglalni - itt nevetés, majd újabb puffanás hallatszott. - Mandy, ha mát úgy is elterültél, mit szólnál ahhoz, hogyha te most csak néznéd a játékot?
- Ó, hát persze - felelte a Mandynek nevezett lány.
- Nagyszerű! Sandy, Tina, hozzátok a twistert.
Elena pulzusa az egekben volt, ahogy a kintről beszűrődő nevetgélést hallgatta. Stefan hallhatóan borzasztóan élvezte a játékot, miközben néha-néha beleharapott az ölében ülő szőke hajú lány nyakába, aki ilyenkor hangos, elnyújtott nyögéseket hallgatott.
- Nos, hogy legyen egy kis tétje is a játéknak: Sandy, ha bármelyik testrészed hozzáér a földhöz, le kell venned egy ruhadarabodat, oké?
- Igenis, Stef - kuncogott Sandy.
- Te pedig Tina, felajánlod azt a finom B negatív véredet, rendben?
Nevetés hallatszott, Elena pedig érezte, hogy felfordul a gyomra. Undorodva ugyan, de folytatta a hallgatózást.
Úgy tíz perc múlva egy újabb puffanás hallatszott. Mandy terült el holtan a földön, miután Stefan legurította az öléből azután, hogy az utolsó csepp vérét is kiszívta.
- Nos, már csak ketten maradtatok - jelentette be Stefan olyan hangnemben, mintha egy vetélkedő döntőjének két résztvevőjét hirdette volna ki. - De mielőtt még folytatnánk, szükségem lenne némi italra. Tina édes, légy oly jó, és szerezz nekem abból az ütős pálinkából, amit a múltkor mutattam. Ott van a fürdőszobában, a szekrényben.
ÚRISTEN. Elena elsápadt. Az említett lány mindjárt be fog ide jönni, és fel fogja őt fedezni. Kétségbeesetten próbált valami rejtekhely után nézni, végül úgy döntött, elbújik a függöny mögé. Azonban hirtelen megbotlott valamiben. És ahogy lenézett, látta, hogy egy lábban botlott el, ami a szekrény alól lógott ki. Akaratlanul is felsikoltott, mert a szekrény alatt három megcsonkított lány véres hullája hevert.
- Mi volt ez? - hallotta meg szinte rögtön Stefan hangját. - Ha jól hallom, van egy látogatónk. Tina, ha már úgy is arra jársz, nézd meg ki lehet az.
VÉGE. És abban a pillanatban feltárult az a fürdőszoba ajtaja, és a két lány egyszerre sikoltott fel, ahogy meglátták egymást.
- Na mi az, kitől ijedtél meg ennyire? - Stefan jelent meg az ajtóban, de amint meglátta a minden ízében remegő Elenát, lefagyott az arcáról a mosoly.
- Nocsak, nocsak... Elena! - habár hangja gúnyos volt, mégis meglepetésről árulkodott. - Minek köszönhetem a látogatást? És hol hagytad a testőrödet?
Elena úgy meg volt rémülve, hogy nem tudott megszólalni.
- Úgy látszik, nem voltam elég világos a múltkor - folytatta Stefan. - Miért nem hagytok engem békén?! Miért nem bírjátok elfogadni a tényt, hogy továbbléptem és ott hagytam azt a szánalmas várost?
- Hogy tehetted ezt? - csattant fel Elena, megtalálva a hangját, és a hullákra mutatott. - Mi lett belőled, Stefan?
- Ó, szóval hogy ti ismeritek egymást - állapította meg Sandy, aki időközben szintén feltűnt a színen, egy szál alsóneműben.
- Igen, ismerjük egymást - Stefan ördögi mosolyra húzta a száját, letörölve a vért az arcáról. - Nagyon is jól, ugye Elena?
- Undorító vagy! Hogyan voltál képes hidegvérrel megölni ezeket az ártatlan lányokat?
- Nem is olyan ártatlanok azok! - nevetett fel Stefan, majd közelebb lépett Elenához, és megragadta a csípőjét. - Ahogy te sem vagy az!
- Szállj le rólam! - üvöltötte Elena. - És ne merj hozzám érni még egyszer!
- Ó, most már ne érjek hozzád! Pedig nem is olyan régen még könyörögtél nekem, hogy tegyek így.
Elena arcán könnyek gördültek végig.
- Mi lett belőled, Stefan? Ez nem te vagy! Szerettél engem, hiszen emlékszel rá!
- Az már a múlt, Elena - Stefan lebiggyesztette a szája szélét. - És te mindössze annak egy kis része vagy. A jelenem itt van.
- Ezt mind Klaus igézte beléd, igaz? Klaus, akivel társultál, miután majdnem kivéreztetett a hülye hibrid mániája miatt!
- Ó, nem kellett ahhoz Klaus, hogy rájöjjek, ki vagyok valójában. Te voltál az, aki visszatartott, aki miatt gyenge voltam oly sokáig. De ennek vége, itt volt az ideje, hogy kiélvezzem mindazt, ami a birtokomban van!
- Te sosem tettél volna ilyet, Stefan!
- Tényleg? - viszonozta a fiú. - Hát akkor jól figyelj!
Azzal egy szempillantás alatt megragadta Sandy-t, és fogait a lány nyakába mélyesztette. Néhány pillanat múlva a lány holtan esett össze. Stefan vértől bemocskolt arccal, vigyorogva nézett Elenára.
- Látod? Ez vagyok én, Elena!
- Nem, nem, nem! - ordította a lány.
- Most pedig azt akarom, hogy hagyjatok békén, te is, és az a szerencsétlen, szánalmas bátyám is. Ne keressetek többet, hanem menjetek vissza az unalmas kis városkátokba és éljétek az életeteket, de NÉLKÜLEM!
- Nem, Stefan, nem hagyom ezt...
- De igenis hagyod! - mennydörögte Stefan, egy pofont keverve le Elenának, aki megtántorodott, és beleesett a fürdőkádba. - Vagy azt akarod, hogy kényszerítselek?
- Ezt nem teheted Stefan, kérlek - Elena hangja már szinte hisztérikusan csengett. Érezte, hogy a füléből és a felső ajkából szivárogni kezd a vér.
Hol van Damon? Miért nincs itt?!
- Már hogyne tehetném - felelte Stefan nemes egyszerűséggel, majd kiemelte Elenát a kádból és ledobta a nappali kanapéjára. Ahogy megérezte Elena vérének illatát, az állati énje rögtön átvette az irányítást, és semmi mást nem akart, mint az utolsó cseppig kiinni azt.
- És velem mi lesz, Stefan? - szólalt meg ekkor a fekete hajú Tina, aki eddig szótlanul követte az eseményeket.
- Ó, tényleg - Stefan a lány felé fordult, és odaintette őt magához - Neked valami különlegeset tartogattam - duruzsolta a fülébe, majd egy hirtelen mozdulattal nekilökte a falnak. Tina ájultan zuhant a padlóra, egy hatalmas vérfoltot hagyva a fehér falon.
- Ami pedig téged illet - kezdte Stefan, visszatérve Elenához. - Gondoltam kihasználom, hogy nincs az én drágalátos bátyám, hogy megvédelmezzen.
A fiú ajkai egy gúnyos vigyorra húzódtak, miközben arca átalakult, készen a vadászatra.
- NE, STEFAN! - sikította Elena, mielőtt Stefan borotvaéles szemfogai belefúródtak a nyakába.

XOXO

Damon feldúltan igyekezett vissza a Jefferson street-re, ahol Elenát hagyta. Egy teljes órát várt Gloria bárjában, de az öccse csak nem akart megjelenni. Így aztán elhatározta, hogy visszamegy Elenához, és majd együtt kitalálnak valamit. Azonban amikor már egészen közel volt az épülethez, valami olyat hallott, amitől megfagyott benne a vér: Elena sikítását.

Alig telt bele öt másodperc, és már fenn is volt az emeleten. Óriási erővel rúgta be az ajtót, de akkor már késő volt. Stefan éppen akkor harapta meg Elenát, aki hiába kapálódzott, nem tudott kiszabadulni a fiú szorításából. 

- ENGEDD EL! - üvöltötte Damon, de Stefan rá se bagózott. Damon hiába ütötte teljes erejével a láthatatlan falat, nem bírt bemenni, hiszen nem volt behívva. Ekkor Stefan elengedte a félájult Elenát, és hagyta, hogy a lány a földre guruljon. 

- Lám, lám, ki döntött úgy, hogy belép a buliba! - üdvözölte Stefan a bátyját. 

- MIT TETTÉL VELE???! - tajtékzott Damon. - Most azonnal gyógyítsd meg!

- Dehogy gyógyítom - nevetett Stefan. - Elegem van Klaus koszos hibridjeiből. Ha Elena nincs többé, Klaus nem tud újabb hibrideket gyártani. Egyszerű képlet, nem igaz?

- Te mocsok! - ordította az idősebb Salvatore. - Nem ölheted meg Elenát!

- Hát, az legyen a te problémád - vont vállat Stefan. - Elvégre Elena már a te hatásköröd! - mondta, és egy pillanat alatt eltűnt. Damon elkeseredetten próbálta áttörni a falat, de az nem engedett. Ott feküdt alig pár lépésre tőle Elena, az ember, akit mindennél jobban szeretett, és nem tudott segíteni rajta. Hallotta, ahogy a lány szívverése egyre lassul, és szinte érezte, ahogy elszáll belőle az élet.

- NE, ELENA!

Elena tudta, hogy meg fog halni. Érezte, ahogy elhagyja az ereje, és hogy a világ elmosódik körülötte. De látni vélte Damont is. Tudta, hogy nincs sok ideje hátra, ezért most kell elmondania neki mindazt, amit eddig is el akart:

- Damon... - De csak ennyit bírt kipréselni remegő ajkain. Még hallotta, hogy Damon fájdalmasan felüvölt, és aztán minden elsötétült.

3. rész: Eltemetett érzések >>

Egy út a pokolba - 1. rész

Leírás: A történet egy átírt verziója a 3. évad 3. részének (The End of the Affair), azaz amikor Damon és Elena Chicagoba utazik Stefan után. A sztori halványan keresztezi a 3. évad 19. részének (Heart of Darkness) egy bizonyos cselekményszálát.
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Sötét témák, Erőszak, Gyilkosság, Enyhe felnőtt tartalom


Damon & Elena
Egy út a pokolba

1. rész - A vihar

"Chicago 350 mérföld" - olvasta a táblát Elena, ahogy tovább suhantak Virginia állam főútjain. Számításai szerint tehát legalább két és fél - három órát kellett még utazniuk, hogy elérjék a Szeles Várost.
Damon gyanakodva kémlelte az eget, amelyen egyre inkább gyűltek a sötétszürke viharfelhők. Elenára nézett, aki álmodozó arccal bámult ki az ablakon. Nem kellett bele sok idő, hogy kitalálja, mire a gondol a lány, hiszen csak háromszázötven röpke mérföld választotta el "élete szerelmétől", aki történetesen éppen gyilkos üzemmódban irtotta a népet a földkerekség legkegyetlenebb hibridjének társaságában. Fogalma sem volt, hogy Elena igazából retteg attól a bizonyos találkozástól. Félt attól, hogy mivé vált Stefan, és félt attól, hogy talán már nem tudnak rajta segíteni.
Ugyanakkor Elena tudta, hogy helyesen cselekszenek, és hálás volt Damonnek, hogy végre képes volt engedni, hogy legalább megpróbálják megmenteni Stefant a saját végzetétől.
Alig tettek meg pár mérföldet, amikor a vámpír balsejtelmei beigazolódtak: egy pillanat alatt elkezdett szakadni az eső, hangos dörgések és látványos, szikrázó villámlások kíséretében. Elena össze-összerezzent egy nagyobb dörgésnél, idegesen összefonva karjait.
Azonban Damonnek esze ágába sem volt megállni, mert tudta, hogy Elenának mennyire fontos az, hogy minél hamarabb eljussanak Chicagoba. Neki pedig az volt a leglényegesebb, hogy teljesítse a lány minden kívánságát.
Azonban az eső egyre jobban esett, teljesen ellehetetlenítve a látási viszonyokat. Olyan mértékben zúdult az égből, hogy Damon kénytelen volt 30 km/h-ra csökkenteni a sebességet, de még így is fennállt a megcsúszás veszélye.
Ekkor haladtak el egy tábla mellett, ami egy pihenőhelyet jelzett. Elena, aki irtózott már csak a gondolattól is, hogy esőben autózzanak, szinte azonnal felkiáltott:
- Damon, állj meg!
- Micsoda? - rökönyödött meg Damon, rálépve a fékre. A kocsi nyikorogva megállt, de még így is félig átcsúsztak a másik sávba. - De hiszen az előbb még mindenáron oda akartál érni, nemde?
- Az az előbb volt - tiltakozott Elena. - Nem örülnék neki, ha mondjuk frontálisan ütköznénk egy fával.
- Ahogy akarod - vont vállat Damon, elvégre nem sietett sehová. Rögtön az első lehetőségnél balra kanyarodott, a pihenőjelet jelző tábla mellett. Ahogy haladtak előre, lassan egy útszéli motel körvonalai rajzolódtak ki előttük.
- Egy motel? - Elena hitetlenkedve bámult az előtte álló épületre, melynek tetején villódzó, neonszínű felirat hirdette: "Kentucky Motel"
- Nagyon úgy látszik - viszonozta Damon, majd kipattant a kocsival, és immár egy esernyővel a kezében Elena ajtajához suhant, hogy kisegítse őt az autóból.
- Kösz.
Elena igazán méltányolta Damon ehhez hasonló, apró figyelmességeit. Egy idő után feltűnt neki, hogy a fiú minden alkalommal kinyitja és előreengedi az ajtóban, fölsegíti a kabátját, vagy kisegíti az autóból.
A motel hallja sötét volt és csöndes, mindössze egy halkan szuszogó, középkorú férfi ült a pult mögött.
- Bocsánat... - próbálkozott Elena, odalépve a pulthoz. - Elnézést!
A férfi felriadt, és ijedten pislogott az előtte álló két személyre.
- Öhm.. jó napot!- dadogta, gyorsan kihúzva magát ültében. - Miben segíthetek?
- Egy szobát szeretnénk - vágta rá Damon, a szemét forgatva a kérdésen.
- Ó, igen, szobát - motyogta a férfi, a mögötte álló szekrényhez fordulva. -  Mindössze két szabad szobánk maradt, ami azt illeti. Van egy fürdőszobás, és van egy, amihez csak a folyosón van mosdó.
- Az előbbit kérjük - rendelkezett Damon. - Egy éjszakára.
A férfi azonban nem mozdult, csak furcsán méregette Damont, akit egyre jobban idegesített a szétszórt recepciós.
- Biztos ebben, uram?
- Miben?
- Abban, hogy egy éjszakára akarja kivenne a szobát? Tudják, ez a vihar nem vonul el egyhamar. Az egyes előrejelzések szerint csak holnapután késő délutánra várható bármiféle változás - hangzott a felvilágosítás.
Damon Elenára pillantott. tőle várva megerősítést, mire a lány megadóan sóhajtott, alig észrevehetően bólintva.
- Nagyszerű - adta meg magát Damon. - Legyen két nap.
- Igenis! Íme a szobakulcsuk, uram. Szabadna esetleg egy nevet kérnem?
- Salvatore - morogta Damon, mire a férfi buzgón lejegyezte egy kis könyvecskébe.
- Kész is volnánk. Ha bármi kérésük van, hívják a szobatelefonról a 999-es kódot.. bár nem tartom valószínűleg, hogy túl sokáig megmaradna az áram errefelé.
Mintegy végszóra, hirtelen kialudt a terem összes fénye, amelyek eddig gyéren világították meg a helyiséget. A recepciós idegesen felnevetett, mire Damon kivette a kezéből a kulcsot, és a csuklójánál fogva maga után húzta Elenát. A szóban forgó szoba az első emeleten volt, a nyitott folyosó végén. Ami a berendezést illeti, csak a legszükségesebbek voltak benne: egy asztal, egy szék, egy régi televízió - és egy franciaágy.
- Nem valami tágas - jegyezte meg Damon, miután ledobta az egy szem táskáját a földre. Elena eközben dermedten bámulta a franciaágyat, azon agyalva, hogy neki most Damonnel kell majd egy ágyban aludnia - két teljes éjszakán át!
- Nyugi, én majd a földön alszom - szólalt meg mögüle Damon, arcán egy apró mosollyal. Sejtette, hogy a lány még a gondolattól is irtózik, hogy egy ágyban aludjon vele.
- Biztos? - Elena hangja olyan halk volt, hogy még Damon is alig értette a szuper hallásával.
- Teljesen.
Elena bólintott, és benézett a fürdőszobába, amely felszereltségében nem nagyon tért el a másik szobától: mindössze egy kis WC fülke, egy zuhany, és egy mosdótál alkotta a berendezést. Ezután megpróbálta felkapcsolni a villanyt, de már nem volt áram, sőt, a fűtőtest is jéghideg volt.
- Hát ez nem igaz... - sóhajtott fel kétségbeesetten, mielőtt bezuhant volna az ágyba.
- Én mondtam - közölte Damon, aki a fotelban ült, lábait az asztalon pihentetve.
- Mi az, amit te nem mondtál még meg előre, hm? - csattant fel Elena. - Ja bocs, nincs olyan!
- Hé, kislány, nyugodj le! Nem az én hibám, hogy itt rekedtünk. Nem mellesleg te voltál az, aki mindáron meg akart állni.
Elena nem felelt, mert tudta, hogy alulmaradt a vitában, így csöndben puffogott tovább. Eközben leszállt az este, és immár koromsötét volt a szobában. Damon megágyazott magának a földön, majd elővett a táskájából egy kényelmesebb nadrágot és egy váltás pólót.
- A francba - fakadt ki Elena. - Még egy pizsama sincs nálam!
- Itt van, választhatsz: póló, vagy nadrág? - Damon arcán egy ördögi mosoly jelent meg, ahogy a lány felé nyújtotta ruhadarabjait, de mire ő odanyúlt volna a felsőért, a vámpír a háta mögé rejtette őket.
- Húzz!
- Ne csináld már Damon, nem vagyok kisgyerek - mondta Elena fáradtan, de Damon csak a fejét rázta.
- Legyen - adta be a derekát Elena, és rábökött a fiú bal kezére, aki "véletlenül" pont a nadrágot húzta elő a háta mögül.
- Remélem, van váltás melltartód - vigyorgott, mire Elena idegesen hozzávágta a nadrágot.
- Perverz! De tudod, mit? Inkább tartsd meg!
A lány hangja már-már hisztérikusan csengett. Damon rögtön mellette termett, és lágy hangon próbálta kiengesztelni.
- Na, ne haragudj rám! - kérlelte. - Csak vicceltem, hiszen olyan szomorú voltál, hát gondoltam, felvidítalak.
- Pont erre vágytam, Damon, igazad van! - üvöltötte Elena a srác képébe. - Csakis arra, hogy két napig összezárva legyek veled, ismétlem, veled, valami ijesztő motelszobában, ahol nemhogy áram, de még fűtés sincsen! Ráadásul még egy nyamvadt pizsamám sincs!
- Elena, figyelj...
- Nem, Damon, nem érdekelnek a hülyeségeid, csak hagyjál békén, oké?!
- Oké - Damon elkomorodott, majd fölkelt Elena ágyáról és kiment az ajtón, otthagyva őt teljesen egyedül. Elena először nem zavartatta magát, hanem bebújt az ágyba és betakarta magát a vékonyka paplannal, ami azonban egyáltalán nem melegítette. Aztán ahogy elkezdett lenyugodni, úgy nőtt benne a rémület és bűntudat. Elűzte Damont. Elkergette, pedig ő csak jó akart lenni hozzá. Goromba, utálatos és hálátlan volt vele, holott ő volt az egyetlen ember, aki mindvégig mellette állt, védelmezte...és ő volt az egyetlen, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcára. Még abba is belement, hogy elviszi Chicagoba. Mindent megtett érte, ő meg csak szimplán kidobta. Hogy tehette ezt?! Undorodott magától.
Közben a vihar egyre erősödött, és egyre gyakrabban hallatszottak a hatalmas dörgések odakintről. Elena riadtan bújt a takaró alá. Gyerekkora óta félt a vihartól, de leginkább a mennydörgést gyűlölte. És most itt volt teljesen egyedül, egy sötét, hideg motelszobában, miután elzavarta az egyetlen lényt, aki hajlandó lett volna ölni is érte.
Meg kellett találnia Damont. Most rögtön.
Nem is tétovázott, csak felvette a kardigánját és kiszaladt a szobából. Ahogy végigfutott a folyosón, végig a fiú nevét kiabálta, remélve, hogy meghallja, de nem kapott választ. Miután az egész emeletet bejárta, lement a lépcsőn, és a földszinten kezdte keresni őt, mindhiába. Végül, miután nem maradt más hátra, kiszaladt az esőbe, a motel udvarára, továbbra is a szólongatva Damont. Fölöslegesen, hiszen semmilyen válasz nem érkezett a hívásaira.
Kétségbeesetten, zokogva rohant ki a kijáraton, egyenesen a parkolóba.
- Damon! Damon! - üvöltötte. - Gyere vissza... Damon!
Azonban a kiáltására egyedül egy hatalmas mennydörgés felelt. Elena szétázva, görcsösen zokogva ült le kocsi fejáróra, egyre csak Damon nevét ismételve. Az eső rendületlenül szakadt, melynek hála a parkoló szinte úszott a vízben.
- Damon... - Elena hangja már szinte elenyészett. Teljesen egyedül volt, valahol Kentuckyban, egy vihar kellős közepén. Valamiért érezte, hogy ennél jobbat nem is érdemelne.
De ekkor egy hang szólalt meg a háta mögött, amit ezer közül is megismert volna.
- Elena? - A lány a neve láttára hátrafordult, és meglátta az eső áztatta Damont, tőle huszonöt méterre.
- Damon! - kiáltotta, és elkezdett futni felé, de félúton megbotlott valamibe, és összeesett...Vagy összeesett volna, ha Damon nem terem ott egy szempillantás alatt és kapja el, mielőtt összetörte volna magát.
- Mit keresel itt kinn, Elena? - kérdezte, a karjába véve a vacogó lányt.
- T...té..téged - sírta a lány. - Ne haragudj..rám, kérlek. Ne hagyj itt!
- Eszem ágában sem volt itt hagyni téged, te kis buta - motyogta Damon, majd felsuhant Elenával az elemeltre, kihasználva természetfeletti sebességét.
- Istenem, te teljesen megáztál - konstatálta aggódva Damon, amint lefektette Elenát az ágyra.- Vedd le ezeket a vizes a ruhákat.
- De nincs mit felvennem helyette...
- Már hogyne lenne! - Damon belenyúlt nedves bőrdzsekije belső zsebébe, és egy zacskót vett ki belőle.  Tessék. Pizsama, és tiszta fehérnemű.
- Honnan...honnan van?
- Rávetettem a recepcióst, hogy nyissa ki a boltot az épület mellett - kacsintott Damon. - Bemegyek a fürdőszobába, amíg átöltözöl.
Elena nem győzött ámélkodni, ami csak arra késztette, hogy még jobban gyűlölje magát a hisztije miatt. Hiszen mélyen, legbelül tudta, hogy Damon soha nem hagyná el, akármennyire bunkó lenne vele.
Gyorsan átöltözött, és visszabújt az ágyba, mert még mindig reszketett a hideg miatt.
- Na, jobb már? - Damon lépett be a szobába, egy szál nadrágban. Ő is levette a vicces cuccokat, és Elena ruháit is megragadva kiteregette őket az egyszerű, fából készült teregetőre.
- Jobb - bólintott Elena, nyakig magára húzva a takarót.
Odakint tovább tombolt a vihar, sőt, a dörgések és villámlások kezdtek még gyakoribbá válni. Elena ijedten rejtette arcát a párnába, minden erejével azon iparkodva, hogy ne mutassa a félelmét. Már kisgyerekkora óta félt tőlük, de valahogy mégsem sikerült kinőni a rettegését. Azonban egyszer csak egy hatalmas dörgés hallatszott és Elena nem bírta tovább.
- Damon! - kiáltotta halálra remülten.
A vámpír, aki időközben kényelembe helyezte magát a földön, egy pillanat alatt mellette termett.
- Mi baj, Elena? - kérdezte egy nagy adag aggodalommal a hangjában.
- A mennydörgés - nyögte a lány falfehér arccal. - Én...én félek tőle!
Damon a másodperc törtrészéig hitetlenkedve nézett rá, de aztán arca megenyhült és leült mellé, az ágy szélére.
- Nem kell félned, nem bántanak.
Elena azonban nem tűnt meggyőzöttnek, és amint egy újabb dörgés hallatszott, automatikusan Damon keze után nyúlt és megragadta azt.
- Maradj itt! - kérte, két keze közé véve a fiú kezét.
- Tessék? - kérdezte Damon tágra nyílt szemekkel. - Azt akarod, hogy aludjak veled?
Elena határozottan bólintott, mire Damon hirtelen fölállt és le akart szállni az ágyról, de Elena visszatartotta azzal, hogy továbbra sem engedte el a kezét.
- Most meg hová mész?
- A párnámért - válaszolta Damon, majd felkapta az említett tárgyat és lefeküdt Elena mellé, aki abban a pillanatban hozzábújt és befészkelte magát a karjai közé.
- Ne haragudj rám, kérlek - suttogta Elena, arcát a fiú meztelen mellkasába fúrva.
Damont meglepte a lány hirtelen közeledése, de esze ágában sem volt eltolni őt magától.
- Te ne haragudj rám, amiért egyáltalán okot adtam a feltételezésre, hogy én képes lennék itt hagyni téged.
Elena nem felelt, csak még szorosabban hozzábújt, szomjazva a vámpír közelségét. Ahogy erős karjaival átölelte Elena vékony testét, Damon érezte bőrének túlzott forróságát.
- Elena, hiszen te lázas vagy! - kiáltott fel, kezét Elena homlokára téve. - Most azonnal kerítek valami gyógyszert neked - mondta és a földön heverő táskához suhant, hogy kivegyen belőle egy kis fémdobozt.
- Nem vagyok beteg - tiltakozott erőtlenül Elena, de Damon leintette.
- Ezt még te sem hiszed el - arcán egy halvány mosoly jelent meg. - Vedd be ezt - egy kerek tablettát és egy pohár vizet adott a lány kezébe. - Segíteni fog.
Elena engedelmesen bevette a gyógyszer, míg Damon gyengéden simogatta a haját. Kék szemeiből csak úgy sütött az aggodalom.
- Feküdj vissza szépen.
- De akkor gyere ide - kérte Elena, tűzforró kezeivel megragadva Damon balját.
- Hát persze.
Damon ismét a karjába vette és figyelte, ahogy elnyomja őt az álom. Tudta, hogy teljesen felesleges lenne messzemenő következtetéseket levonnia Elena gesztusából; ez a hirtelen jött ragaszkodás mindössze a félelem és a láz furcsa keverékének szüleménye lehetett. De akárhogy is, mindenképpen ki akarta élvezni ezt a múló csodát, ami a lány mámorító közelségében nyilvánult meg. Nem tudta, mennyi öröm volt számára megírva, de egyetlen percét sem akarta elvesztegetni. Így belélegezte a lány ismerős, lélegzetelállító illatát, majd ő is álomba merült.

XOXO

Másnap reggel, amikor felébredt, Elena két dolgot vett észre: az egyik Damon hiánya volt, ugyanis érezte, hogy csak a takaró volt, ami melegítette, és nem a srác karjai. Másodjára pedig egy másik kellemetlenséget észlelt, mégpedig azt, hogy mindjárt szétrobban a feje a benne lüktető fájdalomtól. Megpróbált felülni, de amint egy kicsit is felemelkedett, rögtön erőtlenül hanyatlott vissza. Forgott körülötte a világ, ráadásul tízszer nehezebbnek érezte a fejét, mint általában.
- Csak óvatosan, kisasszony! Nem kell sietni.
Damon ült az ágya szélén, arcán egy imádnivalóan ördögi mosollyal.
- Azt hittem elmentél - nyögte Elena. Alig tudott beszélni, annyira ki volt száradva a torka.
Damon felvonta a szemöldökét.
- Szabadna tudnom, miért? - Hangja könnyed volt, kedves, odaadó.
- Csak nem voltál velem, amikor felébredtem - Elena hangja alig érte a suttogás szintjét, de ahhoz éppen elég hangos volt, hogy az a fájdalmas, szívszorító érzés, amit Damon akkor érzett, amikor Elenával volt, ismét belehasítson a fiú szívébe.
- Hát, kiengesztelésül hoztam neked reggelit - mondta, gondosan elrendezve arcizmait. Elena csak ekkor vette észre, hogy a fiú térdén egy tálcát tart, melyen egy csomag keksz, egy tasak ropi, egy gőzölgő tea és egy gyógyszerdobozt vélt észrevenni. - Reggeli az ágyba.
Elena ismét megpróbálkozott a felüléssel, ezúttal is sikertelenül.
- Hadd segítsek - javasolta Damon, gyengéden megragadva Elena kezét, míg a másik kezét a feje alá helyezte, és óvatosan felhúzta őt. Ezután megigazította a párnáit, hogy kényelmesen üljön, és közelebb tolta hozzá a tálcát.
- Köszönöm.
- Neked bármikor - kacsintott Damon. Miután bevette a gyógyszert, Elena ivott pár korty teát és elmajszolt néhány darab kekszet.
- Te tényleg váltásruhával és elsősegély dobozzal utazol mindenhová? - kérdezte hirtelen Elena.
Damon csodálkozva felnevetett.
- Ezeket általában csak akkor hordom magamnál, ha hozzád hasonló törékeny emberi lényekkel tervezem átutazni az országot.
- Általában?
- Vagyis ha veled vagyok - pontosított Damon, felvillantva egy halovány mosolyt. - Most pedig feküdj vissza. Pihenésre van szükséged ahhoz, hogy meggyógyulj.
- De mi lesz Chicagoval? - ellenkezett Elena.
- Megvár. Különben is, odakint még mindig tombol a vihar - Damon az ablak felé bökött, amin alig lehetett kilátni az esőfüggöny miatt. - Tudom, hogy fontos neked ez az út, ezért továbbmegyünk, amint lehet. Ígérem. Elena bólintott és engedelmesen lefeküdt.

XOXO 

A nap eseménytelenül telt. Elena szinte végig aludt, míg Damon figyelte őt. A következő nap is hasonlóan indult. Úgy látszott, a vihar nem akar lecsendesedni, ráadásul továbbra is nélkülözniük kellet a fűtést és az áramot.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Damon, miután Elena felébredt egy kiadós délutáni alvás után.
- Jobban - felelte Elena.
Damon a homlokára tette a kezét és elégedetten elmosolyodott.
- Lejjebb ment a lázad - állapította meg. - És izzadsz is, ami jó jel. Ha nem jön közbe semmi, holnap már jól leszel.
- Akkor el is indulhatunk már holnap?
- Esetleg, még meglátjuk.
Csönd szállt le a szobára. Egyikőjük sem tudta, mit is kéne mondaniuk.
- Vissza tudjuk hozni majd, ugye? - törte meg a csendet Elena. Bár a lány nem mondott nevet, Damon pontosan tudta, kiről beszél.
- Őszinte leszek, - sóhajtott - és megmondom neked az igazat: nem tudom. Azt viszont megígérem, hogy mindent meg fogok tenni, hogy visszakaphasd őt. Utálom, ha boldogtalannak látlak, és utálom az öcsémet azért, amit veled tett, azért, mert akkor hagyott itt, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá.
Elena értetlenül nézett a fiúra.
- Nem vagyok boldogtalan, hiszen te itt vagy nekem. És te is tudod, hogy ez nem csak rólam szól. Stefan a testvéred, és akármilyen jól titkolod, szereted őt, és tudom, hogy mindent megtennél azért, hogy megmentsd őt.
- Talán így van - válaszolta Damon, kerülve a lány pillantását. - De ez nem változtat semmit azon, hogy ezt soha nem fogom megbocsátani neki.
- A legjobb döntést hozta meg - kontrázott Elena. - Megmentette az életed, Damon!
- Éppen ez az, megmentett, de egyúttal fájdalmat okozott neked. És az én szánalmas életem nem ér meg annyit, hogy cserébe te akár egy pillanatra is szomorú legyél.
Elena teljesen elképedt. Mikor vált Damon ilyen önzetlenné, odaadóvá, gondoskodóvá?
- Tudod, az igazság az, hogy nekem az okozott volna nagyobb fájdalmat, ha elveszítelek téged - mondta végül.
Hangja nem volt több suttogásnál. Damon tágra nyílt szemekkel meredt rá, tekintetéből könnyedén kiolvasható volt a hitetlenség. Aztán egyszer csak, valami hirtelen ötlettől vezérelve lassan közelebb hajoltak egymáshoz, és mire feleszméltek, ajkaik már találkoztak. A csók nem volt heves, hanem sokkal inkább gyengéd. Azonban ahogy telt az idő, úgy mélyült el, és vált szenvedélyesebbé. Damon a mennyben érezte magát, ahogy Elena láztól forró ajkai érintették az övét. De még ennél is többet akart: még közelebb húzta magához, és Elena egyáltalán nem tiltakozott, hanem karjait a fiú nyaka köré fonta. Végül, miután elváltak, csak néztek egymásra, nem tudván, hogy mit mondjanak. Így szavak hiányában újra megcsókolták egymást, szomjazva a másik érintését. Most Elena szakította meg a csókot, levegő után kapkodva.
- Damon...Damon, én tudom, hogy ez nem... Damon azonban félbeszakította.
- Ne folytasd, Elena. Nem felejtettem el, hogy te Stefanhoz tartozol - mondta keserűen. - De most eljött az ideje, hogy megunjam a kis játékaidat.
- Damon, ne tedd ezt! - Elena utána kapott, igyekezve megakadályozni, hogy elmenjen.
- Én ne tegyem ezt, Elena? Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de te rosszabb vagy, mint Katherine! És tudod mi tesz rosszabbá? Az, hogy amíg ő csak szórakozott velem, te reményt adtál! Reményt, hogy egyszer talán képes leszel viszontszeretni!
- Damon... - Elena arcán könnyek csorogtak végig.
- Szívok egy kis friss levegőt - vetette oda Damon, majd kiment az ajtón.
Elena összetörten nézett utána, arcát, mint két folyó, szántották végig a könnyek. Mindent elrontott, és ezért Damon félreértette őt. Pedig ő csak annyit akart mondani, hogy mennyire jó volt az a pár röpke pillanat.

2. rész: Chicago >>

Damon & Elena: Egy út a pokolba

Sziasztok!

Úgy gondoltam, hogy ameddig a Damon&Elena fanfic folytatására vártok, addig megleplek benneteket egy új történettel.
Ez a sztori eredetileg egyrészes volt, azonban olyan hosszúra sikeredett, hogy jobbnak láttam három részre osztani.
A történetről: A fanfiction a 3. évad 3. részének (The End of the Affair) egy átirata. A cselekményszál lényege, hogy Damon és Elena elhatározzák, hogy Chicagoba mennek, hogy hazahozzák Stefant. Azonban az út több meglepetést is tartogat számukra, mint például azt, hogy egy óriási vihar miatt kénytelenek három napot egy útszéli motelban tölteni. Vajon mi sül ki ebből? Kiderül.
Besorolás: Fiction Ratings: M
                 Korhatár: 16
                 Figyelmeztetések: Gyilkosság, erőszak, szereplő(k) halála, sötét témák, enyhe felnőtt tartalom
A három fejezet:  1. A vihar
                           2. Chicago
                           3. Eltemetett érzések

Jó olvasást! :)

Élet a halál után - 13. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena


XIII. fejezet - Az igazság pillanata

Amint felismertem a hangot, éreztem, hogy minden a feje tetejére áll. Az egyik pillanatban, még arról ábrándoztam, milyen érzés lenne, ha Elijah megcsókolna, utána pedig elöntötte agyamat a düh, mindent vörösben láttam, a fogaim is megnyúltak, jobban, mint eddig valaha, és kész voltam megölni a hívatlan vendéget. Elijah az utolsó pillanatban kapott el, és rántott ki az emlékeim forgatagából.
- Ne tedd! Ne csinálj, olyat, amit később megbánsz! – két keze közé fogta az arcomat és vörösen izzó szemeimbe nézett.
- Ezt nem bánom meg – válaszoltam dühösen.
- Nyugodj meg! - ezúttal erélyesebben szólalt meg. Igaza van, tényleg muszáj, lehiggadnom. Az előtérből kiabálás hallatszott, úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, akit felzaklatott a látogató. Az előtérbe lépve, Elijah nem épp a leg jól neveltebb stílusát elővéve köszöntötte őt.
- Mit keresel itt, Salvatore? – kérdezte nyersen. Minden önuralmam odalett, amikor megláttam. Egy pillanat alatt borult el teljesen az agyam és rontottam neki, azonban Kol az utolsó pillanatban elkapott és a falhoz szorított, hogy ne tudjak mozdulni.
- Nyugi kislány. Higgadj le szépen! – morgott a fülembe Kol. Pár pillanatig mindenki engem figyelt, majd amikor lehiggadtam Elijah újra a betolakodó felé fordult és megismételte kérdését.
- Mit keresel itt… Damon?
- Elenáért jöttem – jelentette ki végtelen nyugalommal. Kol harsányan felnevetett, de egy pillanatra se engedett el. Jobb is volt, mert azonnal miszlikbe téptem volna Damont. Gyomrom remegni kezdett, és morgást hallottam. Először, csak egészen halkan, majd egyre hangosodott.
- Ez én voltam? kérdeztem magamtól, amikor láttam, hogy minden szem rám szegeződik.
- Nekem az, az érzésem, hogy nem igazán akar veled menni – jegyezte meg egy sötét mosollyal az arcán Elijah. Damon tett egy lépést felém, amitől csak még hangosabban morogtam.
- Hagyd már abba, az Istenért! – csattant fel türelmetlenül Damon.
- Tűnj el innen! – hörögtem válaszképp.
Damon értetlenül nézett rám, Kol pedig egyre erősebben szorított. Ha kicsit jobban szorít, el is töri a karjaimat.
. Nem bírom, már sokáig tartani… - nyögte elgyötörten Kol. Elijah mellém lépett és a vállamra tette a kezét, közbe éreztem, hogy nyugalom szállt meg, és szétterjedt a testemben. Újra tisztán láttam, és a fogaim is visszahúzódtak a helyükre. Mi volt ez? Mi történt? Bonnie jelent meg mellettem és megfogta a karomat, majd rám mosolygott.
- Erre semmi szükség Elena! – szólalt meg Elijah, higgadtabb hangnemben, mint korábban. Damonhöz fordult. – Nézd el neki, kérlek, még nem teljesen ura önmagának.
Damon némán bólintott, és jelentőség teljes pillantást vetettem Elijahval, mintha lenne még valami, amit nem mondtak ki, mégis tudnak róla, majd Elijah ismét megszólalt.
- Folytassuk ezt inkább a nappaliban, egy ital mellett – ismét felém fordult. – Viselkedj rendesen, semmi szükség az erőfitogtatásra.
Kezdtem úgy érezni magam, mint egy neveletlen gyerek, akit megszidtak. Vállat vontam, és elindultam a nappali felé, ahol töltöttem magamnak egy jókora adag whiskyt. Nem sokkal később a többiek is csatlakoztak. Elijah és Damon még mindig furán méregették egymást, és elég gyakran pillantgattak egymás felé. Mintha azt várnák, hogy valamelyikük megszólaljon. Kol és Bonnie felé tekintgettem, hátha ők tudnak valamit, de rajtuk is csak a tanácstalanság látszott.
Értetlenül néztem körbe a szobában, közbe már nem tudom, hányadik pohár whiskyt döntöttem magamba. Már nyúltam a következő adagért, amikor Elijah felém fordította a fejét.
- Nem gondolod, hogy ennyi is pont elég volt? - hangja még mindig olyan volt, mintha egy kölyökkel beszélne, amitől kezdtem felhúzni magamat.
- Akkor inkább áruljátok el, mi folyik itt. Nem vagyok hülye, látom, hogy van valami, amit nem mondotok el - csattantam fel sértettséggel és dühvel a hangomban. Damon közömbösen megvonta a vállát, mintha semmiről se tudna, ettől azonban csak még idegesebb lettem. Hetek óta nem éreztem hasonlót. Elijah egy pillanat alatt termett mellettem és csavarta ki a kezemből a poharat, mait szorongattam.
- Nyugodj meg. Mindent elmondunk a maga idejében. De most beszélnem kell Damonnel – szólalt meg azon a határozott hangján, amit csak ütött meg velem szemben, ha tényleg valami fontosról volt szó, majd nyomatékosításként hozzá tette - Négyszemközt.
Sértetten karba tettem a kezem, és eszem ágába se volt elhagyni a szobát. Kol és Bonnie, szó nélkül kimentek, én azonban még mindig farkas szemet néztem Elijahval. Állta a tekintetemet, majd egy gonoszkás vigyor jelent meg a szája szegletében. Jelen esetben két dolog jutott eszembe, vagy rám uszítja Bonniet, hogy valahogy kábítson el és vigyen fel, vagy megigéz és felzavar a szobámba. Akkor már aztán tényleg egy rossz gyerek lettem volna.
- Jól van, nyertél…- nyögtem sértetten, és felvont orral elhagytam a szobát, és ügyet se vettem rájuk.
Fél órával később, még mindig a szobámban jártam fel s alá, közbe próbáltam kideríteni, mi lehetett olyan fontos, hogy Elijah négy szemközt akarja megbeszélni Damonnel. Biztos voltam benne, hogy köze van hozzám, de hogy mi lehetett az… Váratlanul, kopogást hallottam az ajtón, majd Bonnie dugta be a fejét rajta.
- Bejöhetek? - kérdezte mosolyogva. Egy pillanatra el is felejtettem minden bajomat. Meg is feledkeztem, a legjobb barátnőmről.
- Persze, gyere – válaszoltam én is mosolyogva. Bonnie kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon. – Ne kímélj! Látom, hogy valamit, nagyon el akarsz mondani – tettem hozzá, amikor már bő egy perce bámult rám, olyan arccal, mint aki csak arra vár, hogy elmondhassa, amit gondol.
- Mi van köztetek? – tette fel nemes egyszerűséggel a kérdést.
- Damonnel? - kérdeztem vissza, tettetett naivsággal. Bonnie arckifejezése, azonban többet mondott minden szónál. Egyértelműen látszott rajta, hogy nem Damonre gondolt.
- Nem tudom, mi van pontosan köztem és Elijah között. – adtam kitérő választ, bár nem hazudtam túl nagyot, mivel tényleg nem tudtam biztosan mi is van. Eszembe jutott az a pillanat, a konyhában. Ha akkor nem toppan be Damon, mi történt volna…
- Ugyan már Elena. A vak is látja, hogy izzik köztetek a levegő. Talán ép csak ti nem veszitek észre – vágott közbe Bonnie, ezzel kirántva a gondolataimból. Az Elijah iránti érzéseimnél, kicsit jobban érdekelt, miről folyt lent a beszélgetés. Próbáltam használni a vámpírságomból eredő jó hallásomat, eszembe jutott, azonban, hogy Kol felhívta a figyelmemet arra, hogy az egyetlen helyiség a házban, amit nem lehet kihallgatni az a nappali, mivel tele van mindenféle boszi bigyókkal, amik pont ez ellen vannak. Csalódottan feladtam a hallgatózásra tett kísérletemet.
- Bírd ki egy kicsit. – szólalt meg mellettem Bonnie. – Én is tudni szeretném, miről beszélnek azok ketten, de nincs rá mód – tette hozzá együtt érzően. Vállat vontam
- Még én se tudom őket kihallgatni. Kol szerint tele van mindenféle kütyüvel, ami miatt nem hallhatok semmit – válaszoltam. Bonnie is vállat vont. Egykedvűen bámultunk magunk elé, amikor kinyílt a szobaajtó, és minden előzetes nélkül, Kol lépett be rajta.
- Na, mi van lányok? Csak nem unatkoztok?- szólalt meg vigyorogva. Egy felé hajított párnával jutalmaztuk szellemességét, de közbe mi is elnevettük magunkat. Kol kitért a felé repülő párna elől, leült mellém az ágyra, majd a vállamra tette a kezét.
- Látom, nem sikerült kihallgatnod őket – állapította meg tettetett szánalommal. – Még engem se engedtek a szoba közelébe, nehogy valami infót szállítsak nektek – tette hozzá némi sértettséggel a hangjában. Nem bírtam tovább nyugton maradni. Felpattantam és elindultam a nappali felé. Nesztelenül lépkedtem a folyosón, le a lépcsőn, egészen addig, amíg meg nem hallottam a hangjukat.



- Mikor akarod elmondani Elenának a teljes igazságot? – kérdezte türelmetlenül Damon. Nagy csend… Egy gondterhelt sóhaj, valószínűleg Elijah-é.
- Félek, ha most elmondanánk neki, még nem tudná feldolgozni. Ha rosszul reagál még rosszabb lesz, mint volt. Ezt akarod? – tette hozzá szemrehányóan Elijah.
- Dehogyis. De nem lehet, hogy valami más oka is van annak, hogy nem akarod, hogy tudja? - kérdezett vissza Damon, furcsa éllel a hangjában.
- Célozgatás helyett inkább mond ki, mire gondolsz! – jegyezte meg cinikusan Elijah.
- Arra, hogy láttam, hogy nézel rá… - válaszolta - és hogy ő hogy néz rád – tette hozzá keserűen. Elijah nem vágott vissza Damonnek. Lehet, hogy igaza van… Létezik, hogy nem csak én képzelem be magamnak, hogy van köztünk valamit?
- Nem szép dolog hallgatózni, Elena – törte meg a csendet Elijah. Nevem hallatán elszégyelltem magam. Részben azért, mert egyáltalán hallgatóztam, részben pedig azért, mert ilyen simán lebuktam… Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy odamenjek, vagy vissza osonjak a szobámba, végül úgy döntöttem, ideje a végére járni a dolgoknak. Nyeltem egyet, és elindultam a nappali irányába. Semmi nyoma nem volt rajtuk, haragnak, sőt talán még kicsit meg is értették a helyzetemet, bár az rettentően bosszantott, hogy azok után, amin keresztül mentem, Elijah képes ilyen higgadtan és normálisan viselkedni Damonnel. Nekem még mindig szörnyen sok önuralom kellett, ahhoz, hogy uralkodjak magamon. Egyre kevésbé értettem a dolgokat, amitől még jobban felhúztam magam, nem könnyítette meg az önuralmam megtartását. Elijahra néztem, és tanácstalanságomban kifakadtam.
- Nem értek, már semmit… Hogy viselkedhetsz ilyen udvariasan vele, - intettem jelemmel Damon felé - amikor ő tehet arról, hogy két évig vérengző őröltként jártam, keltem a világban? – a vége felé, már szinte hisztérikus volt a hangom. Damon már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, Elijah azonban megelőzte.
- Nem ő tehet róla! – vágott vissza. – Hanem … TE - tette hozzá gondterhelten. A választól azonnal leültem, és mozdulni se tudtam. Mintha ott helyben rántották volna ki alólam a talajt, mindent a feje tetejére állítva. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy csak saját magamnak köszönhetem, ami történt.
- Nem… nem hiszem el! – vágtam vissza hisztérikus hangon kiabálva.
- Mond el neki, most már muszáj… - szólt közbe Damon. Elijah rosszallóan csóválta a fejét, mi közbe én egyre jobban belelovalltam magam a kétségbeesettségbe és a hisztibe.
- Ha itt lenne, az ideje, magától visszatértek volna az emlékei. Még mindig nincs kész rá… - válaszolta Elijah. Kezdett lassan összeállni a kép. Történt valami a múltban, amiről nem tudok, vagy ami még rosszabb nem emlékszem rá. De mi, és miért nem emlékszem rá? Hacsak...
- Nézz rá! – csattant fel Damon. – Ennél rosszabb már úgy se lehet.
- Ennél csak rosszabb lehet… - jegyezte meg Elijah. Mellém ült a kanapéra, és megfogta a kezem, magára vonva a figyelmemet. Szomorúan nézett rám.
- Elmentem hozzátok, mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Te azonban annyira ellenséges és elutasító voltál, és sehogy se tudtalak meggyőzni arról, fogadd el a, segítségemet és gyere velem. Később jöttem csak rá, hogy ezek valószínűleg az előjelei voltak az „őrületnek” – Damonre pillantott, majd vissza rám. – Damonnek mindent elmondtam, de ő se tudott megfékezni téged. Elkövette azt a hibát, hogy egy élőt vitt a lakásotokba, és arra kényszerített, hogy igyál belőle.
- Valaki megigézett… - vágott közbe mentegetőzésképp Damon.
- Nem volt választásom, így elfeledtettem veled az egészet, és csak akkor térhetek volna vissza az emlékeid, amikor kész vagy rá – fejezte be Elijah.
Úgy éreztem, azonnal szétrobban a fejem. Nem… nem lehet. Az nem lehet, hogy mind ezt én okoztam magamnak. NEM! Kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Egyik pillanatról a másikra változtam át azzá a dühöngő őrültté, aki két évig voltam. Ezúttal, azonban sokkal rosszabb volt. Zokogtam, hangosan és elkeseredetten. Minden tagom remegett, és nem érzékeltem a körülöttem levő világot. Felkaptam a fejem és az ajtó felé kezdtem rohanni. Nem tudom, milyen ötlettől vezérelve tettem, de letéptem a nyakamból, Isobell láncát és kitéptem a helyéről az ajtót. Épp kiléptem volna az ajtón, amikor valaki elkaszálta a lábamat és nagy csattanással elterültem az előtér kövén. Két kéz béklyóként szegezett a földhöz… Kiabáltam, üvöltöttem. Nem akartam elfogadni a tudatot, hogy egyedül saját magamat okolhatom a történtekért. Aztán eljött a pillanat, amikor nem a bűntudatom, volt az ok, amiért sírtam, hanem a fájdalom.
- Mit műveltél? – kiáltott rám Elijah, amikor meglátta egyre vörösödő arcomat. Az előszoba kövén hevert a nyakláncom, így többé, már nem voltam védtelen a nappal szemben. Elijah pillanatok alatt nyalábolt fel és rohant le velem a pincébe, ahol teljes volt a sötétség. Még mindig zokogtam, de már nem olyan hisztérikusan, mint pár perccel korábban.
- Elment az eszed? – ordította egyenesen az arcomba Elijah. Egy pillanat alatt apadtak el a könnyeim. Elijah soha nem kiabál, főleg nem velem... Felpillantottam és a szemébe néztem. Nem dühből kiabált, inkább elkeseredettségből, és bánatból. Szemei sarkában könnycseppek csillogtak. Szemeim újra megteltek könnyel.
- Ne haragudj…
- Ne haragudj… - szólaltunk meg egyszerre. Elijah letörölte a szememből kibuggyanó könnycseppet. Nehéz, kínos csend telepedett ránk. Ki nem mondott érzések, gondolatok. Pontosan láttam rajta, mit érez, ahogy ő is látta rajtam, amit én, mégse szólaltunk meg.
Váratlanul Damon jelent meg a pince ajtajában és megtörte az egyre fojtogatóbb csöndet.
- Az összes helyiséget besötétítettük. Most már biztonságos a ház.
Zavartan néztünk rá, majd elindultunk fölfelé a lépcsőn. A nappaliban már Bonnie és Kol várt minket. Magyarázatot akartak arra, amit hallottak. Nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy elmondjam, így inkább a mini bárhoz léptem, és sutba dobva a jól neveltségemet, megragadtam az üveget és nagyot kortyoltam a whiskyből, majd kábultan felvonultam a szobámba, mivel nem voltam kíváncsi másodszor is a történetre. Bezárkóztam a szobámba, és próbáltam feldolgozni, amit Elijah mondott a nappaliban. Sehogy se tudtam, napirendre térni azon, hogy elutasító és ellenséges voltam vele… Hisz sose voltam ilyen, Elijahval meg pláne nem. Talán igaza lehetett, amikor azt mondta, ezek is az előjelei voltak, annak, ami később bekövetkezett.
A nap folyamán többször is kopogtak az ajtón, én azonban senkit sem engedtem be. Egyedül akartam lenni, teljesen egyedül. 23:00-t mutatott az óra, amikor újabb kopogás hallatszott, majd egy alig hallható halk hang.
- Kérlek, engedj be.
Nem igazán volt választásom, Damon többször is megkísérelte a bejutást a szobámba, én azonban mindig elutasítottam. Kikászálódtam az ágyból, és elfordítottam a kulcsot a zárban, majd visszasétáltam az ágyamhoz. Damon az ágy másik végénél állt meg, majd leült. Az arcomat kémlelte, próbálta megfejteni, én azonban kerültem a tekintetét és csak bámultam magam elé.
- Annyira sajnálom – szólalt meg nehézkesen. – Ha csak sejtettem volna, hogy ez fog történni, nem engedem, hogy Elijah elmenjen. Legalábbis nem nélküled. És az a lány…
Felemeltem a fejem és ránéztem. Bár a vámpírok nem öregednek, Damon arca megviseltebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem.
- Én nem akartam elfogadni a segítéségét – válaszoltam magam elég morogva. – Nem a te hibád. Ahogy az se, hogy megigéztek és „az” történt. – utaltam a lányra, akit megöltem. – Mondjuk, az nagyon érdekelne, hogy ki igézett meg téged…- tettem hozzá komoran.
- Ezzel most ne foglalkozz – szakított félbe Damon. – Inkább arra koncentrálj, hogy újra a régi lehess.
Arcára újra kiült az a kedves és rosszfiús mosoly, amibe annak idején bele szerettem. Most azonban, valahogy mégse volt rám olyan hatással. Damon közelebb jött hozzám, és megfogta a kezem. Belenéztem, azokba a végtelenül szép azúrkék szemekbe és… semmi.
Nem éreztem már gyűlöletet iránta, hisz nem ő volt oka annak, hogy ez történt velem. Viszont a régi kellemes vibrálás is eltűnt. Nem éreztem semmit iránta. Nyoma se volt annak a szerelemnek, és tűznek, amit annak idején ébresztett bennem, ez a gyönyörű szempár. Damon szemei szomorúvá váltak, és eltűnt belőlük a boldog ragyogás, ami akkor volt benne, amíg beszélgettünk. A kezemet nézte, ahogy az ő kezében pihennek, majd szép lassan kihúzta alóla az övéit. Újra rám emelte tekintetét, azonban most könnyes volt.
- Szereted őt – szólalt meg alig hallható, lemondó hangon. Először azt hittem, rosszul hallottam és kérdésnek szánta. De nem. Nem kérdés volt, kijelentés. Pontosan tudta, mit érzek, és azt is ki iránt, pedig még magamnak se mertem bevallani az igazságot.
Amióta csak ide kerültem, éreztem, hogy van valami különös kapcsolat köztem és Elijah között, de sose tudtam megmagyarázni, mi is valójában. Az az este, amikor a nappaliban beszélgettünk a rémálmomról, utána meg, amikor mellette aludtam… Az idő múltával, ez az érzés, csak erősödött, mégse történt köztünk semmi. Talán csak Elijah óvatossága miatt. Akkoriban azt hittem, beképzelem ezt az érzést, vagy, hogy csak én érzek iránta többet. Ma a konyhában és utána a pincében viszont… Egyértelműen láttam a szemében valamit. Valami megmagyarázhatatlant. Ha akkor és ott, nem toppant volna Damon, talán…
- Ne szégyelld – szólalt meg Damon, kiszakítva a gondolataimból.
- Ne haragudj – válaszoltam halkan.
- Mindig te voltál az önfeláldozó Elena, aki kiáll mindenkiért, és megért mindenkit. Néha foglalkozhatnál kicsit magaddal is. Azzal foglalkozz, te mit érzel. Ne azzal, hogy mások mit éreznek a döntéseid miatt – Damon maga elé bámult, majd újra felemelte a fejét, és rezzenéstelen arccal megszólalt. – Az én jelenlétem itt viszont már nem kívánatos és nem vagyok az a búcsúzkodós típus. Vigyázz magadra Elena – tette hozzá, egy kacsintás kíséretében, majd mielőtt bármit reagálhattam volna, eltűnt, mintha ott se lett volna. Még halottam, ahogy a földszinten nyílik és csukódik az ajtó, végtelennek tűnő csendet hagyva maga után…

14. rész >>