Damon & Elena - A testvérem őrzője

Korhatár: 18
Figyelmeztetés: Erotikus tartalom
Szemszög: Elena
Leírás: Egy történet arról, hogy én hogyan képzeltem el a negyedik évad hetedik részét, a My Brother's Keepert. Innen ered a cím is, ugyanis a rész címe magyarul annyit tesz: A testvérem őrzője. Tehát, újabb Delena finomság - kötődés és egyéb komplikációk nélkül.


Damon & Elena
A testvérem őrzője

Settle down with me
Cover me up
Cuddle me in

Lie down with me
And hold me in your arms
 

And your heart's against my chest, your lips pressed to my neck
I'm falling for your eyes, but they don't know me yet
And with a feeling I'll forget, I'm in love now
 Ed Sheeran - Kiss Me

A világ szétesni látszott körülöttem: Jeremy meg akart ölni, Stefan éppen gyűlölt, Caroline pedig szimplán azon volt, hogy rávegyen arra, hogy tovább tagadjam az érzéseimet. Egyszóval, imádtam a mai napot. Mondanom sem kell, nem győztem elrejteni a könnyeket, amiket akkor ejtettem, miután kénytelen voltam elhagyni az otthonomat. De nem élhetek éjjel-nappal fenyegetésben. Nekem is, és Jeremy-nek is jobb lesz így.
Mégis, visszavágytam azokba az időkbe, amikor még sejtelmem sem volt az engem körülvevő természetfeletti világról, amikor nem voltam több, mint Elena Gilbert, egy egyszerű iskoláslány. Azonban volt valaki, aki mindennek ellenére azt éreztette velem, hogy a létezésemnek igenis van értelme, hogy én több vagyok, mint egy elfuserált hasonmás, aki elvesztette a családját.
Ezt éreztem akkor is, amikor megláttam az arcát belépve a Salvatore - házba. Ahogy a tekintetünk találkozott, azt vettem észre, hogy az idő megáll, és csak mi vagyunk. A köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt, és ezt Stefan is érezte, aki csöndben figyelt minket a nappali másik végéből.
- Azt hiszem, én valahol máshol töltöm az éjszakát - dörmögte. Fájdalmas, sőt, goromba hangja zökkentett ki az álmodozásomból, és csodálkozva néztem, ahogy elmegy mellettem és bevágja maga mögött az ajtót.
- Ne is törődj vele - legyintett Damon. - Nincs ki minden kereke a megszállott gyógyír-keresés miatt.
Megengedtem magamnak egy mosolyt, és hagytam, hogy Damon elvegye az egyik táskámat.
- Tudom, hogy hagynom kellett volna választanod egy szobát, de úgy gondoltam, hogy tudom, melyik lenne a legjobb számodra. Akarod, hogy megmutassam?
Damon bátorítóan elmosolyodott, mire én azonnal bólintottam. Az idősebbik Salvatore felvezetett egy lépcsőn, és megállt a folyosó végén, a saját szobája mellett.
- Ez az - mondta, majd kinyitotta a szoba ajtaját, és udvariasan előre engedett. Belépve elámultam a szoba nagyságán, az ablakok méretén, és a beszűrődő fény mennyiségén, ami nem volt jellemző a Salvatore-házra.
- Tetszik? - érdeklődött Damon mosolyogva, mire én lelkesen bólintottam.
- Tökéletes.
- Valahogy éreztem, hogy tetszeni fog. Most magadra hagylak, pakolj ki nyugodtan; viszont ha kellek, itt leszek melletted, úgyhogy csak szólj.
Hangtalanul bólintottam, figyelve, ahogy becsukódik Damon mögött az ajtó. Csendben kipakoltam a táskákat és a helyükre tettem azt a kevés holmit, amit magammal hoztam. Amikor már majdnem készen voltam, a kezembe akadt egy fénykép, ami nem sokkal a szüleim halála előtt készült, és nem mellesleg az utolsó fotó volt rólunk egy családként. Ahogy néztem a képet, hirtelen rám zúdult mindaz a szomorúság, bánat és fájdalom, amit eddig olyan jól palástoltam a külvilág kíváncsi szeme elöl. De már nem bírtam tovább cipelni az elmúlt időszak terheit. Lerogytam az ágyra, és csak zokogtam, másra sem vágyva, mint hogy végre jól kisírjam magam, megszabadulva a bennem felgyülemlett feszültségtől és kilátástalanságtól.
Alig telt el pár perc, amikor egy erőteljes kopogás hallatszott az ajtón, de nem voltam képes válaszolni rá, ebben az állapotban nem akartam, hogy bárki is meglásson. Damon azonban nem várta meg, hogy beinvitáljam, hanem szó szerint beviharozott a szobába és magához ölelt engem, gyengéden simogatva a hajamat.
- Nincs semmi baj - suttogta lágyan, erős karjaiba zárva a testem. - Sírd ki magad nyugodtan, nem látja senki.
A jelenléte megnyugtatott, így lassan kezdtem lecsillapodni. A fejemet a mellkasának döntöttem és lehunytam a szemem, élvezve, hogy ennyire közel tudhatom magamhoz. Keze tovább simogatta a hajamat, ami leírhatatlanul jólesett, olyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak soha nem lenne vége. A karjai között olyan volt, mintha biztonságra, otthonra leltem volna; végre úgy éreztem, hogy nem fenyeget se veszély, se tragédiák és veszteségek sora, se fájdalom, se szenvedés, se halál...csak a belőle áradó, furcsa nyugalom, és az a végtelen szeretet, amit felém sugárzott. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy Damon jelenléte nyugtató, vagy hogy képes egyáltalán szeretetet sugározni. Igazság szerint nem volt az, mert ezek csak akkor volta igazak rá, amikor velem volt. Soha, senkivel nem viselkedett úgy, mint velem, és senkinek nem volt hajlandó megmutatni az emberi, sebezhető oldalát, amely olyan gyönyörű és szerethető volt benne. Akárhányszor vele voltam, mindig azt éreztette velem, hogy számára nincs fontosabb ember a világon. Úgy szeretett, mint senki más és mégis, ő volt az, akinek a világon legtöbbször tört össze a szíve. Már nagyon régen nem vontam kétségbe az irántam érzett, hihetetlenül erős szerelmét, és tudtam, hogy az, aki ilyen odaadóan képes szeretni, valaki olyat érdemel, aki önzetlenül képes viszontszeretni őt. Én tehát soha nem voltam érdemes Damon Salvatore szerelmére, és ő ennek ellenére sem adta fel a benne lobogó tüzet.
- Minden rendben lesz, hidd el - ígérte halkan, majd némi tétovázás után egy puszit nyomott a homlokomra. Észre sem vettem, hogy felszáradtak a könnyeim, ahogy azt sem, hogy tulajdonképpen rajta fekszem Damon mellkasán. Ő hátradőlt az ágyon, és úgy ölelt magához, én pedig befészkeltem magam a karjai közé. Titokban azt kívántam, bárcsak örökké tartana a pillanat és nekem soha nem kéne elengednem őt többé. Holott tudtam, hogy igazából csak egy szavamba kerülne, hogy tényleg így legyen. És igen, akartam is, teljes szívemből, de nem még mindig nem voltam benne biztos, hogy valóban szerelem -e az a felemésztő érzés, amit iránta érzek.
Damon azonban, mint mindig, megpróbált úriember módjára viselkedni és óvatosan eltolt magától. Borzasztóan rossz volt kiszakadni az öleléséből, bár valahogy éreztem rajta, hogy a teste megfeszül. Olyan volt, mintha saját magával küzdene, éppen ezért növelte meg a köztünk lévő távolságot.
- Azt hiszem, most megyek - szólalt meg végül. - Most már nincs rám szükséged. - Azzal felállt és becsukta maga mögött az ajtót. De én nem akartam, hogy itt hagyjon, ezért némi hezitálás után felpattantam és utána mentem. A nappaliban értem utol.
- Damon, várj! - kiáltottam utána. Rögtön hátrafordult, halványan mosolyogva.
- Mi az? - kérdezte kedvesen, miközben töltött magának egy pohár whisky-t.
- Miért mentél el? - szegeztem neki a kérdést, mire arckifejezése rögtön megváltozott, és hirtelen olyan szomorúság és gyötrelem futott át rajta, hogy majdnem megszakadt a szívem.
- Ne kezdd, Elena, kérlek...
- De mit?
- Te is tudod - sóhajtott. - Te is tudod, hogy mennyire fáj...hogy mennyire rossz átölelni téged úgy, hogy tudom, hogy sosem lehetsz az enyém - vallotta be, a kandalló felé fordulva. Egykedvűen bámulta a vidáman pattogó, vörösen lobogó tüzet, de a szemében lévő fájdalom csak nem akart eltűnni.
- Ó, Damon...Kérlek, ne csináld ezt. Annyi minden összejött most, hogy nem hiszem, hogy képes lennék még kezelni azt a tudatot is, hogy megint fájdalmat okoztam neked.
Erre megfordult, és az arca látszólag megenyhült.
- Ne haragudj - válaszolta csendesen. - Nem akartalak letámadni a problémáimmal, hiszen tudom, mennyi bajod van.
Tagadólag ráztam a fejem, hiszen nem volt igaza. Borzalmasan éreztem magam a viselkedésem miatt, hiszen tudtam, hogy mennyire szeret, én mégis kihasználtam, sőt, lebecsültem az érzéseit irántam.
- Sajnálom, hogy ilyen érzéseket keltek benned - folytattam, kicsit közelebb lépve hozzá. - Sajnálom, hogy annyi mindenen kellett keresztülmenned miattam és annyiszor elutasítottalak.
Hirtelen felpillantott, zavartan pislogva rám, majd egy váratlan pillanatban mellém suhant, és alig pár centiméterre állt meg előttem.
- Sajnálod? - visszhangozta. - Ugyan mit sajnálsz?
- Azt a rengeteg fájdalmat, szenvedést és bánatot, amit okozok neked már a puszta jelenlétemmel - viszonoztam, mélyen a szemébe nézve. Kobalt színű szemeiben annyi érzelmet láttam kavarogni: hitetlenséget, kíváncsiságot, zavarodottságot, de haragot még nyomokban se vettem észre.
- Ne sajnáld, Elena - suttogta, kezei közé véve az arcomat. - Mert mindez eltörpül a többi érzés mellett, amit bennem ébresztesz. Soha, senki ezen a világon nem volt képes rábírni arra, hogy ilyen erővel, ilyen hihetetlen odaadással szeressek valakit, mint téged. - Miközben beszélt, óvatosan a mellkasára húzta az egyik kezemet. - Érzed ezt, Elena? Amióta élek, nem dobogott még olyan hevesen a szívem, mint amikor veled vagyok. És ha valamiért, hát ezért a szerelemért érdemes harcolni és elviselni minden fájdalmat!
A szemeim megteltek könnyekkel, nem először az este során. De ez most más volt, jóval több, mint egy kamaszlány összeroppanása a ránehezedő terhektől, hanem a felszínre törő, gondosan eltemetett érzelmek elsöprő kinyilatkoztatása, amely minden földi érzésnél erősebb, minden álomnál csodásabb, és minden fájdalomnál elviselhetetlenebb volt. Ezek az érzelmek intenzívebbek voltak minden eddiginél, és ahogy egyszer, robbanásszerűen előtörtek, soha többé nem lehetett őket újra száműzni a szívem mélyére. És ahogy ez a rengeteg erőteljes érzés eggyé összpontosult, nem éreztem mást, mint tagadhatatlanul mély és lángolóan szenvedélyes szerelemet Damon Salvatore iránt. Hihetetlen volt, de mégis olyan csodálatos, mintha nem lenne több puszta vágynál és álomnál.
Bizonyára Damon is észrevette rajtam a változást, mert tekintete gyanakvóbban fürkészte az arcvonásaimat, de ő nem volt az az ember, vagyis vámpír, akit olyan könnyen meg lehetett győzni bármiről is. Többé nem. Ellenben most, hogy végre, olyan hosszú idő után beismertem az iránta érzett, gondosan őrzött és titkolt érzéseket, nem maradt más hátra, mint neki is megmondani. Csakhogy fogalmam sem volt, ezt mégis hogyan közöljem vele. Hál' Istennek végül támadt egy használható ötletem.
- Tudod, - kezdtem - nagyon szerettem volna ma táncolni veled...mint egy éve.
Szinte látni véltem, ahogy felcsillannak a szemei, ahogy említettem a közös emléket.
- Hát, még bepótolhatjuk - viszonozta, miközben arcán megjelent az a önbizalommal teli, pimasz félmosoly, amitől mindig elolvadtam. Kinyújtotta felém a kezét, én pedig elfogadtam. Lassan a kandalló elé vezetett, majd lassú, kellemes ritmusban táncolni kezdtünk, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Nem volt szükségünk zenére, hiszen a szívdobbanásunk üteme tökéletes ritmust adott a tánchoz. Olyan őrjítően közel volt hozzám, hogy az iránta érzett vágy újult erővel söpört át rajtam, de láttam rajta, hogy ismét vívódik. Ajkaink nagyon közel voltak egymáshoz, éppen csak egy kis előrehajlásra lett volna szükség...
- Elena - suttogta erőtlenül, hangjában érezhető volt a tehetetlenség. - Ha ezt most nem hagyjuk abba, félek, nem leszek képes megállni. Ha pedig egyszer átélhetem azt, amire vágyom...többé nem leszek képes elengedni téged.
- De mi van, akkor, ha én nem akarom, hogy megállj? - tettem fel a költői kérdést, egyik kezemmel magam felé húzva a nyakát. Éreztem rajta, hogy ideges.
- Akkor ez jön - szólt végül halkan, áthidalva az ajkaink közt lévő minimális távolságot, hogy azok egy meglepően gyengéd, mégis álomszerűen érzelemdús csókban egyesüljenek. Nyelve hamar utat talált a számba és boldogan engedtem át neki az irányítást, hagyva, hogy tökéletesen magával ragadjon minden egyes érintésével. Amikor pedig a levegő hiánya miatt kénytelen voltam elszakadni tőle, máris éreztem közelségének hiányát. Csak néztünk egymás szemébe, pislogás nélkül, és úgy éreztem, hogy elmerülök szemének végtelen, kék tengerében. Olyannyira, hogy meg se hallottam, hogy szól hozzám.
- Mi volt ez, Elena? - Kérdésére azonban nem kapott választ, annyira rá voltam fókuszálva a rabul ejtő tekintetére.
- Elena? - ismételte zavarodottan.
- Istenem, úgy szeretlek - csúszott ki a számon. De akár véletlen volt, akár nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy végre kimondtam. Damon megérdemelte az igazságot. Egy nagyon hosszú percig úgy tűnt, nem szól semmit, annyira ledöbbent. A szemében annyi hitetlenséget láttam, hogy korábban nem gondoltam volna, hogy ilyen mennyiségben létezik egyáltalán a világon.
- Mit mondtál? - tudakolta, miután nagyjából felfogta a hallottakat.
- Azt, hogy szeretlek - ismételtem, ezúttal jóval magabiztosabban. Ekkor hirtelen elengedte a kezem és elfordult tőlem. Láttam, hogy mennyire megérintette a vallomásom, de fogalmam sem volt, mit érez ezzel kapcsolatban. Muszáj volt látnom az arcát, és megtudni, milyen érzések kavarognak benne.
- Damon... - suttogtam, óvatosan visszafordítva őt a jobb karjánál fogva. Ahogy rápillantottam, észrevettem a könnycseppet a szemében, hiába hajtotta is le a fejét. - Mi a baj?
- Hogy mi a baj? - viszonozta, megszorítva mindkét kezemet. - Éppen ez az! Nincs semmi baj...csak nem bírom elhinni....egyszerűen elsöpör, rám zúdul, fogva tart. Képzeld el, hogy a legeslegszebb álmod, amelynek a bekövetkezése még a lehetetlennél is távolibbnak tűnt, egyszer csak ajándékként az öledbe hullik. Hát ezt érzem én most, a legerősebb vámpír érzéssel. Fogalmad sincs, mit művelsz velem, Elena! - mondta, majd egy szempillantás alatt hevesen, sőt, szinte vadul magához rántott és újból megcsókolt, ezúttal sokkal szenvedélyesebben, mint az előbb. Ez a csók most másról szólt: a szükségről, a vágyról és beteljesült álmokról, de ez semmivel sem volt rosszabb, mint az előző.
- Mondd még egyszer - kérte, továbbra is lehunyva tartva a szemét, én pedig boldogan megtettem.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek - válaszolta. Tekintetéből olyan mennyiségű szerelem és szeretet sugárzott, hogy azt leírni is lehetetlen. Kicsit közelebb hajolt, pont annyira, hogy a homlokunk összeérjen. Bőrének érintése továbbra is remegésre késztetett, amelyet közelsége csak felerősített.
- Most mi következik? - érdeklődött, egyik kezével gyengéden végigsimítva az arcomat.
- Ez jön - visszhangoztam korábbi szavait, és lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam. Lágyabb volt, mint az előző, mégis tele volt az eddig elfojtott, újfajta szenvedéllyel, ami olyan vágyat keltett bennem, amilyet soha nem éreztem eddig. Őt csókolni finomabb volt minden édességnél és magával ragadóbb minden földi érzésnél. Olyan volt, mint a legkeményebb drog: ha egyszer elkezdi valaki, soha többé nem tud és nem is akar leállni vele többé. Úgy éreztem, hogy ezentúl másra sem vágyom, mint az ő csókjaira, az ő érintésére, az ő közelségére, amelyek ezerszer többet mondtak minden szónál.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor kezeink kölcsönösen egymás testére vándoroltak, elkezdve megszabadítani a másikat különböző ruhadaraboktól. Amikor sikeresen lehúztam róla a pólót és a nadrágot is, ő hirtelen megemelt, pont annyira, hogy lábaimat könnyedén a dereka köré kulcsolhassam.
- Mi lenne, ha ezt fönt folytatnák? - duruzsolta fülembe, majd gyorsan visszatért az ajkaimhoz és ott folytatta, ahol abbahagyta. Szavak híján egy sóhajtással jeleztem beleegyezésem, mire ő egy szempillantás alatt felsuhant a szobájába, anélkül, hogy egy milliméterrel is megnövelte volna a köztünk lévő távolságot. Éreztem, hogy letett az ágya közepére,  miközben egyik kezével kicsatolta a melltartómat és eldobta valahová jó messzire. Rajta már nem volt más, csak egy alsónadrág, de pár másodperc múlva már darabokra szaggatva téptem le róla, míg ő az én maradék ruhámmal foglalkozott. Annyira akartam, hogy az már elviselhetetlen volt. A vágy ellepett és nem hagyott nyugodni.
- Elena - kezdte Damon, hosszú idő után elszakítva magát tőlem. Sejtettem, mit akar mondani, így belé is fojtottam azzal, hogy a szájára helyeztem a mutató ujjamat.
- Igen, akarom ezt. Csak téged akarlak, most azonnal. - Úgy látszott, sikerült meggyőznöm, ugyanis arcán egy óriási mosoly terült szét, ahogy ismét közelebb hajolt hozzám, hogy apró csókokkal halmozza el a nyakam, majd a testem összes további pontját. Fenomenális érzés volt.
- Damon...kérlek - nyögtem, szinte könyörögve, remélve, hogy nem hosszabbítja még tovább ezt az édes szenvedést, amiben részesített. Látni véltem, ahogy elégedetten elmosolyodik, de végül mégis engedett a leküzdhetetlen vágynak, ami minden bizonnyal őt is emésztette. Ismét megcsókolt, olyan édesen, hogy éreztem, menten elolvadok a karjai között.
- Szeretlek - suttogta lágyan, miközben összekulcsolta kezeinket közvetlenül a fejem fölött. Soha nem csengett még szó ilyen gyönyörűen, mint az, ami az előbb elhagyta az ajkát.
- Én is szeretlek - feleltem, egy pillanatra sem véve le róla a szemem, miközben lassan, gyengéden belém hatolt.
- Damon - sóhajtottam, mikor elkezdett mozogni bennem. A tekintete csordultig volt érzelemmel és szeretettel, és ez még gyönyörűbbé tette őt, holott azt hittem, az már lehetetlen. Kicsit felgyorsította a mozgását, ahogy a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, de még így is megmaradt az a gyengéd, ugyanakkor szenvedélyes érzés, amit bennem ébresztett. Ekkor elengedte a kezeimet, és átfonta karjaival a testemet, még közelebb húzva magához. Úgy tartott, mintha a világ legtörékenyebb tárgya vagy egy múló álom lennék. Ezen azonban nem lepődtem meg többé, hiszen tudtam, hogy számára nem létezik semmi nálam értékesebb a világon. Gyorsan a nyaka köré fontam a karjaimat, égető vágyat érezve, hogy még közelebb tudhassam őt magamhoz. Bőrének forró tüze, ami lángolt a benne égő szenvedélytől, újabb és újabb bizsergést keltett bennem, ami már szinte elviselhetetlenné tette az iránta érzett, leküzdhetetlen vágyamat.
Egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos ponthoz, ahonnan már nem volt visszaút, és láttam, hogy ő is hasonlóan érez. Nem kellett hozzá sok idő, hogy egy utolsó döféssel elérjem a paradicsomot, ahová ő is követett pár másodperccel később. Örültem, hogy nem volt rajtunk kívül senki a házban, ugyanis elég kínos lett volna, ha bárki meghallja, ahogy Damon nevét sikoltom az extázistól túlfűtött, magas hangerővel. Lehunytam a szemem, ahogy a határtalan élvezet hullámai végigsöpörtek a testemen. Még soha életemben nem éreztem ehhez hasonló gyönyört, és ezt csakis neki köszönhetem.
Ahogy lassan visszatértünk földre, Damon óvatosan felemelte a fejét, amit eddig a mellkasomon nyugtatott és legördült rólam, de rögtön ki is tárta a karját, felajánlva ölelése melegét. Egy pillanatig sem tétováztam, hanem olyan szorosan hozzábújtam, amennyire csak tudtam, összekulcsolva a lábainkat. Belélegeztem közelségének részegítő mámorát, amely tovább növelte újdonsült elégedettségemet.
- Ez...leírhatatlan volt - szólaltam meg végül, felnyitva a szemem, kíváncsian fürkészve az arcát. Még sosem láttam ilyennek: az arca nyugodt volt és sima, a szeme szinte szikrázott, míg az ajkán egy halvány, mégis ismeretlen, ugyanakkor őszinte mosoly táncolt. Aztán rájöttem, miért nem mutatta meg eddig ezt arcát: mert még soha életben nem láttam boldognak. A tudat, hogy én tettem boldoggá, engem is megtöltött a földöntúli boldogság azon érzésével, ami kétségkívül az ő testét is átjárta.
- A leírhatatlan még közelében sincs a valóságnak - jegyezte meg, szélesebbre húzva az arcán lévő gyönyörű mosolyt.
- És ez csak a kezdet - feleltem, összekulcsolva ujjainkat. - Gondolj bele, milyen lesz ezt egy egész örökkévalóságon keresztül átélni!
- Alig várom minden egyes napját - sóhajtott, egy gyengéd csókot lehelve a számra, ami még mindig duzzadt volt végtelennek tetsző csókjaitól.
Éreztem, hogy a szemhéjaim egyre súlyosabbá válnak, akárcsak az övéi, én pedig engedtem az édes álom ellenállhatatlan csábításának, és ahogy elaludtam, tudtam, hogy végre megtaláltam a másik felemet, a végzetemet, megtaláltam az igazi boldogságot.

So kiss me like you wanna be loved
You wanna be loved
You wanna be loved
This feels like falling in love
Falling in love
We're falling in love

Hát, ennyi lett volna ez a kis egyrészes! Igazság szerint már november óta nem hagyott nyugodni ez a gondolat, de csak most volt időm arra, hogy szavakba is öntsem, én hogyan képzeltem el azt a bizonyos hetedik részt. Remélem, tetszett, és ha a sorozatban jelenleg nem is, de itt azért sikerült egy kis Delena-romantikát csempészni a mindennapokba :)
Esetleges megjegyzéseknek, észrevételeknek, véleményeknek továbbra is örülök.