2x17 Amikor megáll az idő

És íme, megjött a Végzet e havi utolsó fejezete! Többen írtátok, mennyire rémes volt végigolvasni a Delena konfliktust. Nos, ebből a részből nem csak az derül ki, sikerül-e kibékülniük, vagy szakítás lesz a vége, hanem végre lerántom a leplet az üzenet küldő személyéről is.
Felhívnám a figyelmet, hogy ez a fejezet felnőtt tartalommal bír, szóval mindenki saját felelősségére olvassa.
Muzsikát is ajánlanék a fejezethez, azonban ezúttal szöveg híján ismét csak instrumentális élményt tud befogadni a fülünk. Erősen ajánlom, hogy csendüljön fel a Two Steps From Hell nevű együttes (ha nem ismeritek, mindenképpen tegyetek egy próbát!) Love & Loss című rövidke, de annál pazarabb dallama. Főleg a fejezet első részéhez, azon belül is a dőlt betűs, katartikus hatású részekhez passzol leginkább. Hallgassátok meg!
A sokk ezúttal is garantált, szóval öveket becsatolni és induljon a hullámvasút! ;)


XVII. fejezet – Amikor megáll az idő

A Végzet előző részében...

- Ugyan miért tenném? - ráncolta a homlokát Elena, közelebb lépve hozzá. - A barátom, sőt, már a vőlegényem vagy, az ember, akivel össze akarom kötni az életemet, a férfi, akit szeretek. Nyilvánvaló, hogy tudni szeretném, mi a bajod, hogy tudjak rajtad segíteni.

- Voltál – szólt közbe Damon.

- Tessék?

- Javítsd ki a mondatodban azt, hogy „vagy” arra, hogy „voltál”. - Elena még jobban összeráncolta a homlokát, kezdve érteni, mire céloz a srác.

- Mit jelentsen ez, Damon? - kérdezte remegő, gyenge hangon, rettegve a választól. Érezte, hogy cserbenhagyja minden ereje, hogy nem bírja tovább, ugyanis nagyon is sejtette, mit felel majd Damon. Félelme pedig beigazolódott, amikor a válasz elhagyta Damon ajkait.

- Azt, hogy itt elválnak az útjaink, Elena. Nekünk, kettőnknek, vége.

Megfogalmazhatatlan érzés volt, amelyeket nem lehetett szavakkal kifejezni. Az a bénító, kínzó fájdalom, ami Elena szívében ébredt e szavak hallatán, az egész testét átjárta, megfertőzve minden egyes porcikáját a halálos méreggel. Érezte, hogy lábai elvesztik erejüket, kicsúszik alóluk a talaj; a világ forogni kezdett körülötte, s minden elmosódott. Vége. Vége. Vége, ismétlődtek a szavak a fejében, de valójában nem tudta felfogni, mit is jelentett mindez.

- Damon... - nyögte halkan, gyönge hangon, erőnek erejével kényszerítve magát arra, hogy állva maradjon. Szemei már fénylettek a gyűlő könnyektől, ajkai remegtek az előkívánkozó sírástól.

- Ne, Elena, ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat – kérte Damon, elfordítva a pillantását a lányról. - Nekem is fáj, de ennek így kell lennie, a te saját érdekedben.

- Kérlek, Damon, ne hagyj el – nyöszörögte Elena, közelebb vánszorogva a férfihez, megragadva a bőrdzsekije ujját, mintha azzal magához láncolhatná. - Miért teszed ezt? Mondd, mit tettem, hogy így eltaszítasz magadtól? Hát nem elég már a szerelmem..? Vagy már te nem is...te nem is...nem is szeretsz?

- Nem az én szerelmemmel van itt a gond – morogta Damon, lefejtve magáról Elena ujjait. - Mindig is én voltam az, aki vakon imádott téged, aki éveket várt rád, nem gondolod? Az én érzéseim ugyanolyan erősek, de akármennyire is fáj ezt kimondani, ez nem kölcsönös.

- Miről beszélsz, Damon?! Hogy állíthatsz ilyesmit, amikor teljes szívemből szeretlek? Neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, a szívem...a tiéd vagyok! Te birtokolsz engem, akkora hatalmas van felettem, amilyen senkinek se lehet soha rajtad kívül, nálad van az egyetlen kulcs a szívemhez. Ráadásul tegnap még azt mondtad nekem, hogy régóta nem kérdőjelezed meg az irántad érzett szeretetem... Erre most meggondolod magad!

- Nem meggondolom, Elena. Százhetvenegy év alatt elégszer tört össze a szívem annyira, hogy most megpróbáljak mindebből úgy kiszállni, hogy minél kevésbé zúzzon össze. Az idők változnak, bármi képes egy pillanat alatt elromlani.

- De mi nem romlottunk el, Damon! - erősködött Elena, újra megragadva Damon kezét, kényszerítve arra, hogy ránézzen. - Fogalmam sincs, mi ütött beléd, miért lettél ilyen ellenséges, azonban ezt nem teheted meg veled...nem teheted meg velünk! Tudom, hogy az életünk nem tökéletes, de ha azt gondolod, ilyen egyszerűen feladom ezt a csodát, amit te hoztál az életembe, akkor nagyon tévedsz!

- Semmi sem ütött belém. Egyszerűen csak összeraktam a kirakós darabjait: először nem akarsz esküvőt, aztán meg Stefan karjaiba omolsz. Vagy azt gondoltad, nem jövök rá?

- Hát te hülye vagy! - fakadt ki Elena, miközben könnyei utat törtek a felszínre. - Már nagyon régen nem szeretem Stefant. Az egyetlen ember, akinek ilyen formán helye van a szívemben, az te vagy!

- Persze.. - motyogta gúnyosan Damon. - Nekem csak a fájdalom jut, értsd már meg! És nem bírom ezt tovább elviselni.

- Valaki biztosan megigézett – jelentette ki Elena, az utolsó mentsvárába kapaszkodva. - Biztosan nem találkoztál mondjuk Rebakah-val? Ő szereti csak úgy megigézni az embereket. - Damon a teória hallatán hangosan, szárazon felnevetett.
- Ezek szerint te azt hiszed, hogy nem lehetséges az, hogy én egyszerűen csak nem akarom ezt tovább csinálni? Mert, lássuk be, rengeteg mindent elkövettem már az életem során, de mindig őszinte voltam magamhoz és a létezésemhez, ahogy az emberekhez is. Ez a kapcsolat nem őszinte többé, mert ha az lenne, nem ölelgetnéd csak úgy az öcsémet.
- Damon... - kezdte Elena, azonban ismét félbeszakították.
- Ne, ne kezdd újra, ne tedd ezt még nehezebbé számomra. Én egy selejt vagyok, akinek mindig csak a maradék jut, valaki, akit soha nem tudnak elfogadni...valaki, aki sosem kapja meg, amire vágyik. Még most is szeretlek, persze, de ez az egész meg van mérgezve. A boldogság egy olyan életérzés, amelyet én nem érdemlek meg - fejezte be Damon, majd közelebb lépett Elenához, hogy egy búcsúzóul egy utolsó csókot nyomjon a homlokára. Ajkai sokáig időztek a bőrén, s legbelül érezte is, ahogy szíve újabb darabokra törik, de tudta, hogy ezt kell tennie. Ő nem érdemelt boldog befejezést.
- Ég veled, Elena - búcsúzott halkan, majd felegyenesedett, hogy otthagyja Elenát, aki csak állt, mint egy összezúzott roncs, figyelve, ahogy Damon elhagyja őt örökre. Valamiért azonban egy hang azt súgta neki, hogy a döntés az ő kezében van; és ekkor ismét átjárta egy furcsa, perzselő tűz, amit párszor már érzett korábban, s hirtelen azt érezte, nincs lehetetlen. Egy szempillantás alatt Damon előtt termett, izzó pillantását a vámpír tekintetébe fúrva, amely mintha odaszögezte volna őket a földhöz.
- Igen? - kérdezte Elena, még erősebben szuggerálva Damont, aki egyszer csak felüvöltött és lerogyott a földre, mindkét kezével a fejét szorítva. Könnyei mint két bővizű forrás rohantak végig a fájdalomtól eltorzult arcán.
- Hagyd abba....hagyd abba! - nyögte kínkeservesen, miközben egyik keze a szíve tájára siklott, úgy masszírozva azt, mintha ki akarná tépni a helyéből, hogy így szüntesse meg a fájdalmat. - Nagyon, nagyon fáj...
- Most már tudod, mit érzek ebben a pillanatban, milyen fájdalom emészti a testem és a lelkem, mintha a pokol tüzén kárhoztam volna el. Érzed, ugye? Megöl, felemészt, elpusztít...s mindezt te keltetted bennem, csakis te, azzal, hogy el akarsz hagyni, elszakítani engem magadtól - örökre! - kántálta Elena, le sem véve a tekintetét a földön fetrengő Damonről. Majd, hosszúra nyúlt másodpercek múlva sikerült feltörnie szerelme elméjének gátjait, s akadálytalan bejárást kapott abba a sűrű, bonyolult dzsungelbe, amit eszme néven emlegetünk.

Egyetlenegy, fényév hosszúságúnak tűnő pillanatig sötétség uralta a látószögét, de aztán minden kivilágosodott, és Elena megkezdte hátborzongató időutazását Damon elméjében tárolt megszámlálhatatlan emlék rengetegében.

Mindent Damon szemével látott, az ő fülével halott, s az ő szívével érzett. Megfogalmazhatatlanul kiábrándító érzés volt. "Szeretlek, és veled akarok lenni. Ha ez azt jelenti, hogy át kell változzam, legyen hát úgy. Hiszem, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, azért, hogy időt s kort legyőzve végre egymásra találhassunk..." - Elena felismerte az emléket, a száznegyvenhét éve élt ember Damon gondolatait, az őszinte vallomását Katherine-nek. Átjárta a tudat, a felismerés, mennyire kétségbeesett szerelmet táplált Damon a nő iránt, akinek csupán csak a játékszere volt. Rettenetes volt ezt végignéznie úgy, hogy tudta, mi lett mindennek a vége.

Aztán gyorsan váltott a kép, vissza a modern korba, ahol egy félmeztelen Damont pillantott meg, egy szintén lengén öltözött Katherine társaságában. "Az igazság az, hogy sosem szerettelek. Mindig is Stefan volt az, akiért dobogott a szívem." Elena szó szerint érezte, ahogy a mellkasa veszélyesen összeszűkül a vallomás hallatán. Még soha nem érte ilyen komoly, lehengerlő érzelmi sok, mint akkor, mikor Damon emlékeiben tett kirándulást.

A kép újra váltott, s Elena most saját magát látta egy általa már ismert emlékben; csak ez most annyival volt másabb, hogy az egészet Damon szemszögéből élhette át. "Persze, hogy törődöm veled, Damon, de Stefant szeretem. Mindig is Stefant fogom..." Az érzés egyre rosszabb lett, Elena szinte érezte, ahogy a szíve, vagyis pontosabban Damon szíve ezernyi apró, összeilleszthetetlen darabra törik a mondat minden egyes gyilkos szava után.

Újabb időbeli ugrás következett, s Elena ezúttal egy huszas évekbeli bárban találta magát, egy lépésnyire az akkori Salvatore testvérektől, s alig telt el másodperc, már hallotta is Stefan fennkölt hangját: "Hadd tanítsak neked valamit! Katherine halott, és ezt el kell fogadnod, de ha nem lenne az, akkor is engem választott volna a végén, ezt te is tudod. Vagy azt gondolod, hogy te, az örök vesztes lettél volna a kiválasztott? Inkább fogadd el a tényt, hogy ő nincs, és nem is lesz többé. Nem mellesleg, egy ilyen senkinek, mint te, aki mindenben mindig alulmaradt, hogyan lehetett volna egyáltalán lelki társa egy olyan valaki, aki sosem szerette? Ráadásul vámpír vagy, nekünk pedig nincsenek lelki társaink, hiszen szörnyetegek vagyunk, ahogy te mondtad még régebben. Térj észhez Damon, sosem fogod elérni, amit akarsz, ezért inkább jobban tennéd, ha te sem éreznél semmit, mert így csak a gyötrelem és az örök vereség az osztályrészed!" Itt kezdett el Elena fejében összeállni a kép, itt kezdte megérteni, miért lett hirtelen olyan feldúlt aznap reggel Damon. Borzasztó érzelmek kavarogtak benne, magáénak érezte Damon százhetvenegy évnyi szenvedését, minden egyes kínzó másodpercét hosszú, sokáig oly értelmetlenül igazságtalan létezésének, az összes reménytelen percet, órát, napot, hetet, évet, évtizedet. Felemésztette ez a hihetetlen mennyiségű, elraktározott és leülepedett keserűség, de nem adhatta fel. Többet akart látni, még jobban megismerni egytől egyik a kitartóan vérző, mély sebeket, amelyeket az idő ejtett rajta, hogy aztán tudja, hova tegye szeretete gyógyító kötését.

Még mindig emésztette magában, amit nem sokkal korábban látott, de csakhamar újra elmosódott minden, és pár pillanat múlva Elena már egy sötét, dohos kriptában állt, hallva Damon elkeseredett, fájdalmas üvöltését: "Nincs itt!" Emlékezett erre a jelentre, hát persze, hiszen ő is ott volt. Látni és átélni: mindez két, egymástól igen távol álló fogalom, s egyik sem képes pontosan visszaadni a másik eredeti, mély jelentését. Az átélés letaglózó katarzisa teljesen más, mint a tekintet csalóka tükre; sokkal mélyebb, fájdalmasabb nyomokat hagy a szenvedőben, valódibb képet mutat arról, milyen rezdülések járják át az ember testét. És Elena érezte, átélte a száznegyvenöt év hiábavalóságból áradó, szívszaggató ordítás viharát; s most már tudta, milyen az, ha egy életcél, másfél évszázadnyi fáradhatatlan keresés munkája a süllyesztőben végzi.
Összeroppantó. Talán ez a legjobb szó rá. Elenát magát is oly könnyedén ragadta magával a tudat, miszerint a létezése értelmetlen, s nem is akart mást, mint kiszállni Damon fejéből, csak el ebből a gyászos kriptából, mely olyan volt, mintha benne fogant volna a fájdalom. De nem állhatott le, s ebből merített erőt a folytatáshoz.

Változtak az emlékek, melyek során Elena többször látta saját magát és Stefant csókolózni Damon szemén keresztül, az utolsó kis rezdülésig érezve szerelme minden egyes szívszaggató kis érzésfoszlányát, minden egyes apró tüskét, amelyek a szívéig hatoltak, soha be nem gyógyuló sebeget vájva minden egyes alkalommal. Soha nem érezte magát ennyire nyomorultnak és elhagyatottnak, mint akkor, holott egyik sem volt ezek közül: se nyomorult, se elhagyatott. Ő ennél jóval több volt abban a pillanatban - maga Damon volt.

Újabb sötétség, újabb változás, s már hallotta is magát, amikor összeveszett Damonnel az ősi család bálján: "- Azért vagyok dühös rád, mert szeretlek! - Hát, talán ez a probléma!" Letaglózó volt...leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani a Damon szívében akkor lejátszódó folyamatot, mintha megölték volna. Súlyos fájdalmak közepette. Fogalma sem volt, hány ezer milliárd darabban dobogott akkor már Damon szíve, ahogyan azt sem tudta elképzelni, hogyan volt képes a vámpír minden egyes alkalommal átvészelni ekkora csapásokat. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg ő is horcruxokat készített, mint Vordemort a Harry Potterben, lelkének hét darabjával próbálva halhatatlanná tenni magát. Gyorsan elhessegette a gondolatot; messze volt ő akkor a tréfa idejétől.

De a legrosszabb csak ekkor következett. Egy újabb ugrással ismét a régmúltban találta magát, egy fehér, egyszerű szobában, egy ágy mellett. Egy gyönyörű szép, de betegesen sápadt, erőtlen nő feküdt az ágyban, párnák között. Hosszú, hollófekete haja színét vesztetten, fakón omlott a vállára, míg egykor vidám, hihetetlenül kék, szeretetteljes tekintetében beletörődés csillogása táncolt, kiveszett belőle az élet szenvedélyes szeretete, már csak árnyéka volt annak, aki valaha volt. Elena csak ekkor vette észre, hogy az ágy mellett egy fiatal, hét-nyolc éves fiú térdel, arcán a kétségbeesés és a félelem borzalmával, görcsösen szorongatva a beteg kezét. Damon volt és az akkor már haldokló édesanyja.
"- Ideje menned, Damon. Nem kell itt lenned velem - suttogta a beteg gyenge, vékony hangján.
 - Nem hagylak itt, Mama - felelte makacsul a gyermek. - Veled maradok, ameddig az élet hagy nekem rá időt. - A haldokló halványan rámosolygott a gyermek Damonre, aki az ő tökéletes hasonmása volt. Szinte tapintani lehetett a szeretet és az elvesztés rémületét közöttük.
- Mama, ugye nem hagysz el? - kérdezte halkan Damon, könnyes szemekkel nézve rá.
- Soha nem hagylak el téged, ezt jegyezd meg. Akármit is tartogat számunkra a jövő, én mindig veled leszek és soha nem foglak magadra hagyni téged. A szeretetem végigkísér az utadon, akármilyen hosszúra szabta is meg azt a végzet - válaszolta a nő, remegő kezét óvatosan a gyermek zakatoló szívére téve. 
- Szeretlek, Mama - mondta Damon, végtelen gyengédséggel simítva végig anyja halovány arcát.
- Én is szeretlek, fiam. Örökké. - A beteg hangja szinte már elenyészett, de ő még egyszer, utoljára felvette a versenyt az elmúlás erőszakos, elragadó hívásával, s még ennyit susogott oda a fiának, miközben keze még erőtlenül a gyermek arcára vándorolt egy pillekönnyű érintésért: - Egyszer még nagyon boldog leszel az életben, Damon - csendültek fel utolszor a szavai, s az rózsás, telt ajak e szavakkal örökre lezárult, és többé nem trillázott új, dallamos szavakat a földi létben. Keze lehanyatlott, s arcán soha el nem alvó, határtalan szeretete lángjával eltávozott az örök boldogság országába.
- Anyám, édesanyám! - kiáltott fel Damon, megrázva rajongva imádott anyja testét, azonban az mozdulatlan maradt, akármennyire is próbálta magához téríteni a fia. - Anyám, kérlek, ne hagyj itt! Hallod?! Könyörgök, ne hagyj el, anyám...én édesanyám, kérlek....! - zokogta keservesen, de amikor látta, hogy minden hiábavaló, immár szabad utat engedett eddig visszatartott könnyeinek, s még mindig azokat a drága, puha kezeket szorongatva, ráborult a testre, az anyára, akit mindennél jobban szeretett, s csak sírt, tudva, hogy életében először visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul összetört kis, ártatlan szeretettől dobogó szíve. 
Elena összeroskadt az átélt emlék hatásától. Végre, oly hosszú idő után megtudta Damon legfájóbb emlékét, amelyről sosem beszélt, s ami ennyi idő után is annyira fájt neki. Ez volt Damon valódi, gyógyíthatatlan sebe. Hiába a szeretet minden jótékony balzsama, ezt, a csontig hatoló, hatalmas sérülést semmi sem volt képes begyógyítani. Még Elena sem. Ő pedig úgy érezte, hogy kicsúszott lába alól a talaj, teljesen magáénak tulajdonította Damon gyászát, másfél évszázada tartó csendes szenvedését. Ennél rosszabbat elképzelni sem tudott, pláne, hogy most már ismerte az összetörhetetlen kapcsot, ami összekötötte anyát és fiát. Viszont már azt is tudta, amire egészen idáig kereste a megoldást. Tudta, mi késztette mindig arra, hogy felálljon és harcoljon, ne adja fel, akármi történjék is. Az édesanyja. Mert ő örökké vele lesz, akármilyen hosszú is legyen az élete. Az ő sosem halványuló, elfeledhetetlen emléke volt számára a pajzs, a fegyver, a támasz, ő volt az elixír, ami elég erőt adott neki a túléléshez. Mert azt a boldogságot kereste százhatvannégy éven át, amit az édesanyja jósolt neki a halála órájában.
És ezzel a realizációval ugrott át kirándulásának legutolsó állomására, a legvégső emlékhez, amely nem is igazán emlék, hanem egy leírhatatlan érzés volt.
Saját magát látta, mégis alig tudta felismerni, ki állt előtte. Látszólag ugyanolyan volt, mint mindig: szokásos ruhákban, kevés sminkkel, egyenes hajjal, arcán egy mosollyal, mégis, ahogy jobban megnézte saját magát, mégis elállt a lélegzete. Olyan gyönyörű volt, mint senki más a világon, földöntúlian, érthetetlenül szép volt, szinte vakítóan csodálatos. Ugyanolyan volt, mégis úgy látta, mintha egy tökéletes istennő állna előtte, aki simán tönkreveri még Aphroditét is egy szépségversenyen.
Aztán egyszer csak megértette, amikor elkezdte érezni azt, amit Damon: a tökéletességet, földi köntösbe bújtatva, mely maga volt a testet öltött gyönyör, a boldogság. A szívét édes melegség járta át, könnyűnek érezte magát, aki akár még repülni is képes lett volna. A lehetetlen, mint olyan, megszűnt létezni, elméjéből pedig eltűnt minden rossz, minden fájdalmas, minden nemkívánatos, s csak az isteni varázs maradt, amely lázba hozta minden porcikáját, amely olyan erőt kölcsönzött neki, amely mindennél és mindenkinél sokkalta hatalmasabb volt, amely képes volt bármivel szembeszállni; amelyet nem sebezhetett meg sem emberi lény, sem a természet, sem az élet. Ez volt Damon szeretete, ezt érezte Damon, valahányszor ráemelte pillantását, vagy bőre érintkezett az övével és azért volt ilyen földöntúlian gyönyörű, mert Damon ilyennek látta. Számára Elena volt a tökéletesség. Lenyűgöző volt, olyan valami, amit ha az ember egyszer a keze közé vesz, soha többé nem lesz képes megszabadulni tőle. De nem is akar.

Elena már tudta, hogy mindent látott, amit látnia kellett: a haragtól és az elkeseredéstől a szörnyű fájdalmon, rémületen és szomorúságon át egészen a valódi, hamisíthatatlan boldogságig. Lassan kilépett Damon elméjéből, véget vetve nem mindennapi utazásának, s visszatért a saját testébe, a földre - visszatért a valóságba.
Olyan volt, mintha évekig lett volna távol, holott csak másodpercek teltek el. Damon még mindig a földön feküdt, letaglózva a lány óriási erejétől, amellyel feltörte elméjének korlátjait, s ezt kihasználva Elena megragadta az utolsó fegyverét, megadva a vámpírnak a kegyelemdöfést.
- De itt még nincs vége - szólalt meg, odalépve a vergődő Damonhöz, leguggolva mellé. - Mert ha rád gondolok, valami teljesen más ébred fel a szívemben. - Abban a pillanatban Damon abbahagyta a vonaglást, s ahogy tagjai ellazultak, arca kisimult, és légzése visszaállt a normális ütemre, az ő arcára is kiült egy a földöntúli  gyönyör és szerelem azon kifejezése, amit Elenának is volt alkalma átélni nem sokkal korábban. Ajkain felvillant a világ legőszintébb, legcsodálatosabb mosolya, melyek kissé elnyíltak, hogy egy elégedett, megkönnyebbült sóhajt eresszenek útjára.
- Ez az én szeretetem irántad, Damon - folytatta Elena, megfogva a kezét. - Ezt a melódiát vezényli a testemnek a szívem, valahányszor eszembe jutsz. És ez mindennél hatalmasabb, mindennél erősebb, és mindent képes elsöpörni. Az emberi nyelv nem képes leírni, szavakba önteni mindezt, hiszen hatalma jóval nagyobb a szavak üres formájánál, de ha azt mondom, szeretetlek, akkor erre gondolok, mert nekem ez az. Szeretlek, Damon - tette hozzá, majd lehunyta a szemét, kilépve Damon fejéből, aki azonnal összerogyott, amint megszűnt testén Elena kényszere. Hosszú percek teltek bele, amíg magához tért, de Elena türelmesen várt rá.
- Elena? - nyitotta ki végül a szemeit, lassan felülve. Elena nem szólt semmit, csak megragadta őt és magához ölelte, úgy szorítva, mintha soha többé nem akarta volna elengedni. Valójában ez is volt a célja. Damon pedig, akibe lassan visszatért az élet, kezdte felfogni, mi is történt, s amint felszínre tört az összes Elena által megélt és megtapasztalt érzelem és emlék, egyszer csak azon kapta magát, hogy keservesen, egy kisgyermek módjára zokog szerelme karjaiban, aki egyre csak ölelte, csitította, vigasztalta, a legédesebb semmiségeket és szerelmének bizonyosságait suttogta a fülébe.
- Elena, én... - kezdte Damon, akitől teljesen szokatlan volt ez a viselkedés, hiszen anyja halála óta ez volt a második alkalom, hogy komolyan sírt.
- Semmi baj, Damon...semmi baj - szakította félbe Elena, még erősebben szorítva magához szerelmét, mintha nála törékenyebb lény nem létezne a földön. Ő pedig, most, hogy egyszeri alkalommal szerepet cseréltek, a lány mellkasába fúrta az arcát, s miközben egyre csak folytak a könnyei, szívverése egyenletes ütemét hallgatva igyekezett lenyugodni. A lány tudta, hogy Damon nem akarja elhagyni többé, mert elméje legsötétebb zugaiba is belátást nyert, azokra a helyekre, amelyeknek fölött magának Damonnek sincs kontrollja. Tudta, hogy valaki, valamilyen módon manipulálta, érzelmileg elbizonytalanította, még ha ez nem is igézettel létrejött kényszer volt. Valaki, aki elég ügyes, tapasztalt és erős volt ahhoz, hogy bejusson Damon fejébe, a saját, borzalmas emlékeit fordította ellene, és elhitette Damonnel, hogy Elena nem szereti többé. Fogalma sem volt arról, ki lehetett az, hiszen a nyomait eltüntette, de Elena tudta, hogy többé nem lesz fontosabb cél számára annál, hogy megtalálja és a legnagyobb kínok között kivégezze azt a valakit, aki bántotta a férfit, akit mindenkinél jobban szeretett.

Az idő lassan hömpölygött tovább, az ég a legmélyebb sötét színűről fokozatosan világosodni kezdett, de még messze volt a hajnalhasadás. Ahogy elvonultak az éjszaka felhői s a föld ébredésének egyre növekvő ereje legyőzte a gyengülő éjszakát, úgy nyugodott le Damon Elena vigyázó karjai között. Könnyei már régen elfogytak, azonban a sokk és a memóriának fájdalmas ellentámadásának ereje még túl nagy volt. Elena egy másodpercre sem lazított a szorításon, mintha attól tartana, hogy Damon tényleg elhagyja, ha véletlenül el találja engedni, holott ő maga szabadította fel az ismeretlen kényszer alól. Olyan érzése volt, mint nagyjából egy évvel korábban, amikor Damon szinte ugyanebben a pózban feküdt a karjai között, s ő rettegett attól, hogy elveszíti. Habár nem telt el sok idő azóta, Elena mégis úgy érezte, mintha évtizedekkel ezelőtti eseményeket pörgetne vissza magában. Akkor is, most is a remény tartotta benne a lelket, de a különbség az volt, hogy akkor a gyógyír létezésében s így az élet lehetőségében reménykedett, ezúttal pedig a tudatba kapaszkodott, hogy minden rendben lesz és olyan lehet az életük, mint akár egy nappal korábban.

Órák múlva Damon végül teljesen magához tért, már annyira, hogy egy rendes mondatot is ki tudjon préselni magából.
- Elena...úgy sajnálom - kezdte, kiválva Elena öleléséből, hogy cseréljen pozíciójukon, s most ő zárhassa karjaiba a lányt. - Fogalmam sincs, mi ütött belém..én tényleg nem akartam ennyi förtelmes dolgot mondani neked.
- Tudom - válaszolta egyszerűen Elena, egy pillanatra sem véve le róla a szemét. - Ezt nem magadtól tetted, hanem valaki rávett. - Damon bólintott, mert már ő is tudta, mi történt, hiszen Elena kis körutazása a fejében a felszínre hozta mindazt, ami akarattal vagy anélkül, de mélyen el volt temetve agya tekervényes járataiban. A rövid csendet ezúttal Elena törte meg.
- Ne haragudj azért, amit most tettem. Egyáltalán nem állt szándékomban az akaratod ellenére vájkálni a fejedben és az emlékeidben, nem akartam feltépni a régi, fájdalmas sebeidet, de azt tudnod kell, hogy ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy megmentselek téged és a kapcsolatunkat.
- Ugyan haragudhatnék rád? Te vagy az egyetlen ember, aki elől semmit sem szégyellek, még azt sem, mekkora egy szerencsétlen, szánalmas idióta vagyok. De hát te is láthattad.
- Nem, Damon, te egyik sem vagy ezek közül - rázta meg a fejét Elena, kezei közé véve Damon arcát, amelyen még mindig tükröződött a jól ismert szomorúság. .- Ezek után, amiket most láttam, még inkább azt gondolom, hogy egy nem mindennapi hős vagy. Sosem volt véletlen, hogy nem ítéltelek el, nem temettelek amikor mindenki más, bíztam benned, hittem benned, és nem a szörnyeteget láttam benned. Olyan fájdalmakon mentél keresztül, ami mindenki mást már az elején összeroppantott volna, de te mindet átvészelted. Akkora szíved és lelkierőd van, mint senkinek, tudom, hogy nálad csodálatosabb ember nem él ezen a földön. Engem pedig hatalmas büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy a tiéd a szívem. Szeretlek, Damon, akármi történt is a múltadban, mert én tudom, ki vagy valójában - fejezte be Elena, majd lassan közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. Damon, amint elváltak, rögtön kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Elena félbeszakította. - És mielőtt még megkérdezed, megbocsátok, bár nem igazán van miért. Ja és, igen, még mindig a feleséged akarok lenni.
- Ennek igazán örülök, - mosolyodott el Damon - de én csak annyit akartam mondani, hogy én is szeretlek - mondta, arcán végre az örömnek egy halovány jelével. Elena most nem felelt, csak újból az övére tapasztotta ajkát.
- Bizonyítsd... - motyogta a srác szájába egy-egy csók között.
- Micsoda?
- Bizonyítsd be, hogy szeretsz! - kérte Elena, s Damon számára rögtön egyértelmű lett a lány szemében csillogó szenvedélyes sóvárgásból, hogy mire gondol.
- Elena, én nem hiszem el, hogy ennek most lenne az itt az ideje - ellenkezett, bár nem teljes erőből.
- Ugyan miért ne lenne? - vetette Elena, ujjait játékosan végighúzva Damon izmos felsőtestén. - Vagy te sosem hallottál még a békülős szexről? Azt mondják, fergeteges.
- Meg akarsz ölni? - nyöszörgött Damon, igyekezve ellenállni a kísértésnek.
- Talán - vont vállat Elena. - Most pedig elég volt a beszédből, és csókolj meg! - Itt érte el Damon az önuralma legvégső határait, s engedve a benne dolgozó vágyódásnak, magához rántotta a lányt, hogy ajkaik egy brutálisan heves csókban találkozhassanak. Percekig tartó csók volt, mely lassan elvesztette az erőszakosságát, és helyette inkább szenvedélyesebbé, szeretetteljesebbé vált. Nemsokára már nem bírtak megállt parancsolni kezeiknek, amik egymás testét kezdték el tapogatni, simogatni, felfedezni. Mozdulataik lassúak voltak, igyekeztek megízlelni a pillanat édes varázsát, a lehető leghosszabbra nyújtva azt. Damon hosszú, tapasztalt ujjai Elena csípőjén dolgoztak, úgy választva le a lányról a felsőt, hogy közben nagy figyelmet szentelt a felsőtestén található, különlegesen erogén zónáknak. A várt eredményt el is érte, amelyek vággyal fűtött sóhajtások, szexi nyöszörgések testében keltek életre. Amint a saját pólójától is megszabadult, Damon óvatosan hátradöntötte Elenát a fűbe, saját testével betakarva az övét, miközben ajkai és az orra megkezdték saját, erotikus vándorútjukat, kezdve Elena nyakánál, akinek fennakadtak a szemei a hirtelen jött gyönyörtől. A többi ruhadarab is kezdett lekerülni róla, mely tevékenység közben Damon éppen a fülcimpáját harapdálta, kéjes nyögéseket préselve ki ezzel a lányból, aki mindössze egy passzoló, piros csipke fehérneműben feküdt alatta.
- Damon - lehelte, szinte önkívületben ragadva meg a vámpír nadrágját, hogy lekényszerítse róla a zavaró ruhadarabot. Nagy meglepetésére ezúttal még egy boxeralsó is az útját állta, amelyet Damon mostanában nem nagyon szokott felvenni, mert ahogy mondja, "a hiánya sokkal könnyebb hozzáférést biztosít". Elena türelmetlenül rángatta a boxert, azonban Damon kezei egy szempillantás alatt eltérítették az útját azzal, hogy megragadta őket és Elena fejé fölé, a földre nyomta vissza kezeit.
- A türelem erény, Elena - suttogta a fülébe, hűvös leheletével csiklandozva Elenát.
- Én viszont nem engedhetem meg magamnak - jött a felelet, melyre Damon egy félmosollyal válaszolt.
- Muszáj lesz - közölte, majd elfordította ajkait Elena nyakáról, hogy lejjebb haladhasson a testén. Csakhamar megérkezett a melltartóhoz, amely, akármilyen dögös volt is, most kifejezetten zavarta a munkában, ezért kezeinek egyetlen villámgyors mozdulatával már el is távolította azt. Gyengéden, mintha porcelán lenne, két kezébe vette a lány melleit, amelyek tökéletesen passzoltak a tenyereibe, s ujjbegyei lágy érintésével köröket kezdett rajzolni rá, még inkább növelve az Elenában dolgozó, egyre elviselhetetlenebbé váló vágyat. Egy ideig még az idomokra koncentrált, finoman harapdálva Elena mellbimbóit, majd, amikor úgy érezte, ideje folytatni az utat, tovább haladt, apró, tollpihe könnyű csókokkal jelölve ki az élvezet ösvényét. Csak azt sajnálta, hogy az itt-ott elhelyezett harapásnyomai nem voltak hosszú életűek a szupergyors gyógyulás miatt, s így nem volt igazai lehetősége rá, hogy lényegében a sajátjának jelölje meg a lányt.
- Damon...kérlek - hallotta meg újból Elena nyöszörgő hangját, ami már rekedten csengett a vágytól.
- Nem, még nem - rázta a fejét Damon, miközben könnyed mozdulatokkal Elena bugyiját is eltakarította az útból. Ajkai már a lány combján matattak, egyre feljebb és feljebb haladva, magában elégedetten nevetve barátnője türelmetlenségén. Imádta, ha könyörgött neki, s minden alkalommal a végletekig feszítette a húrt, mert nem tudott betelni azokkal a nyögésekkel, és sóhajtásokkal. Elena ekkor felsikoltott, amikor érezte Damon nyelvét behatolni a testébe, s ekkor Damon ismét hangtalanul megjegyezte, hogy bár kihagyta az előbbi felsorolásból, a sikoltásait is imádja. Tehetséges, gyakorlott nyelve már pontosan tudta, mely területek érintésével lehet a leginkább levetkőztetni Elena minden megmaradt gátlását. A sóhajok és nyögések egyre hangosabbak, mélyebbek lettek, s Elena tudta, hogy veszélyesen közel van ahhoz a bizonyos határhoz.
- Damon...el fogok... - figyelmeztette barátját, aki, mintegy figyelmen kívül hagyva szavait, még nagyobb intenzitással kényeztetve tovább. Több se kellett Elenának, aki egy óriási, dobhártyaszaggató, ugyanakkor kifejezetten szexuális sikítással elélvezett, átadva magát a gyönyör ismerős hullámainak.
- Ez volt a cél - mosolygott Damon, aki időközben visszatért a nyakához, s ott folytatta a csókok hintését. Még várt egy kicsit, hogy Elena magához térjen, annak ellenére, hogy fájdalmasan kemény volt már ő maga is, alig várva az egyesülés pillanatát.
- Kellesz, Damon. Most azonnal - szólalt meg végül Elena, a hajánál fogva emelve el Damon fejét a nyakától.
- Akkor tegyél magadévá - javasolta Damon, mire Elena szemei rögtön felcsillantak a lehetőség hallatán. Egy szempillantás alatt Damon fölé került, kezeivel lenyomva a mellkasát, majd gyorsan letépte róla a fölöslegessé vált boxert. Minden egyéb terve ellenére nem halogatta tovább a pillanatot, mert túlságosan is vágyott arra, hogy végre teljesen magában érezhesse őt, testestül, lelkestül. Így hát, felvette a kívánt pozíciót, és fájdalmas lassúsággal mozgatva csípőjét, hagyta, hogy Damon teljesen kitöltse az űrt, a helyet, ami olyan volt, mintha pont neki találták volna ki. Amint végre eggyé váltak, egy percig csak csendben meredtek egymásra, dédelgetve a pillanat mámorát, majd Elena először lassan, azután egyre gyorsabban mozogni kezdett rajta. Damon kezei a lány csípőjén pihentek, csillogó szemekkel fürösztve tekintetét Elenán, akit soha nem látott még ennél vonzóbbnak, mint akkor, ahogy rajta ült, magához ragadva az irányítást. Mindketten tudták, hogy nem egy lassú menet lesz, hogy a vágy túl nagy ahhoz, hogy mindez sokáig tartson. Amikor már mindketten vészesen közel voltak az öröm kapujához, Damon nem bírta tovább, és engedett a benne élő vad ragadozónak: felült, s miközben Elena a dereka közé kulcsolta lábait, kialakítva ezzel a létező legintimebb pozíciót, ő magához ölelte szerelmét, összepréselve testüket, és előrehajolt, borotvaéles szemfogait a lány nyakába mélyesztve. Elena abban a pillanatban, egy újabb önkívületben lévő sikoltás kíséretében, fennakadó szemekkel elélvezett, hátravetve a fejét. Éppen csak annyira maradt ereje, hogy pár másodperccel később viszonozza Damon gesztusát, aki még mindig csodás ízű vérét itta, mint valami nektárt. És ahogy egyszerre tapadtak egymás nyakához, szaporán igyekezve annyit átvenni a másik lényéből, testéből, véréből, amennyit csak lehetett, Damon is elélvezett, Elena nevét üvöltve extázisában, mellyel egy újabb, kisebb orgazmusba hajszolta kielégült menyasszonyát. Miután kissé lenyugodtak, visszatérve a szenvedély paradicsomából a földre, fáradtan váltak szét, elterülve a földön. Elena azért csakhamar megtalálta az utat Damon karajai közé, aki, miközben kicsit még mindig lihegve, de szorosan, melegen magához ölelte, ennyit kérdezett:
- Na, ez elég bizonyítás volt? - Erre Elena csak ennyit válaszolt:
- Egy életre elég.

XOXO

Stefan unottan feküdt az ágyában, valamiféle tervet próbálva kidolgozni, amelynek segítségével megtalálhatja azt a könyvet, anélkül, hogy az sms író tudomására jutna. Most azonban abban reménykedett, hogy jelenlegi állás szerint Damon és Elena szakítani fog, s amennyiben ez megtörténik, nem lesz többé szüksége ennek az ismeretlen valakinek az állítólagos segítségére sem. Merthogy igazából ezért volt még mindig hajlandó részt venni az őrült terveiben, hogy cserébe, amennyiben ez a valaki betartja az alku ráeső részét, segítséget kap Elena visszaszerzéséhez.

Azt, hogy a bátyja és Elena már nagyjából nyolc órája távol voltak, azt jó jelnek vette, hiszen úgy gondolta, hogyha kibékültek volna, bizonyára már otthon lennének. De nem voltak. A diadal felszabadító érzése kezdett ébredezni Stefan amúgy érzelemmentes szívében, amelyben csak az Elena iránt élő birtoklási vágynak (mert az nem szeretet vagy szerelem volt) hagyott helyet. Alig várta, hogy megkapja a hírt a szakításról, hogy nevetve, kárörvendően Damon szemébe nézhessen, majd, nemsokkal később, az ő szeme láttára szerezni vissza Elenát. Tudta, milyen érzés lenne neki újra együtt látni öccsét és élete állítólagos szerelmét, és éppen ezért sem bírta már Stefan kivárni a pillanatot, ami meghozza majd neki a győzelem hőn áhított, édes zamatát. Az, hogy ebből a világon semmi sem fog bekövetkezni, természetesen eszébe sem jutott.

Egyszer csak egy rezgő hangra lett figyelmes az éjjeliszekrénye irányából, melyre először azt hitte, hogy a saját telefonja jelzése, mert jött egy újabb üzenete. De ez nem az ő telefonja volt, hanem Elenáé, amit akkor vett el a lánytól, amikor az nem figyelt oda. A célja igazából csak az volt vele, hogy Elena ne tudja felhívni Damont, ezzel is előidézve egy esetleges szakítást. Kíváncsian vette kezébe a készüléket, és egy elégedett mosollyal nyugtázta, hogy nem volt rajta képernyőzáró-kód. Megérintette az értesítést, mely után megnyílt az üzenetkezelő és felvillant a Bonnie-tól érkezett sms.

Remélem, minden rendben veled és Damonnel. Hívj fel, ha ráérsz! :)

- xxx Bon

Stefan jót nevetett az üzeneten és Bonnie aggodalmán. Szegény, naiv boszorkány, gondolta, még nem tudja, hogy hiába minden remény. 

Megnyomta a vissza gombot, amivel így visszakerült az üzenetkezelőbe, ahol fel voltak sorolva Elena különböző beszélgetései. Stefan véletlenszerűen megérintette a Damon nevével ellátott kis buborékot, és undorodva olvasott bele a beszélgetésbe.

Hiányzol!! Gyere haza minél hamarabb. <3

 *

Megyek, amint tudok. Te is hiányzol, hercegnő. Halálra unom magam nélküled.

*

Küldjek egy fényképet?

*

Nagyon vicces. Vagy esetleg van egy meztelen variáció is? ;)

*

Damon!

*

Én is szeretlek..;)

*

Hagyd már azokat a kacsintós szmájlikat! Arra emlékeztetnek, hogy te magad, nem pedig egy telefon kacsingat rám.

*

;)

*

Már megint kezded!

Stefannak itt lett elege ebből az egész nyálas valamiből, amit ők szerelemnek neveztek. Hánynia kellett tőle. Gyorsan visszament, és már ki is lépett volna a programból, ha nem veszi egészen véletlenül észre a saját nevét közvetlenül Caroline és Jeremy között. Meglepetten felvonta a szemöldökét, ugyanis már hónapok óta egyetlen sms-t sem váltott Elenával. Vagy talán a lány akart neki írni, csak nem volt mersze elküldeni? A kíváncsiság furdalta az oldalát, ahogy rányomott a nevére, megnyitva a beszélgetést.

És ahogy megpillantotta az első üzenetet, elakadt a lélegzete.

Ejnye, Stefan! Te tényleg azt hitted, hogy megszerezheted a könyvet anélkül, hogy én tudnék róla? Megzsarolni a jótevődet? Most csalódtam benned. Úgyhogy jól jegyezd meg, én mindig két lépéssel előtted vagyok, bármit tervezel is, így még azelőtt megölhetlek, hogy a kezeid közé vennéd azt a könyvet. További jó keresést és mindig nézz a hátad mögé! -XO

Nem hitt a szemének. Ezt az üzenetet alig néhány órával korábban kapta meg az ismeretlen zaklatójával. A pulzusa már az egekben, ahogy lejjebb görgetett, szemezgetve az korábbiak közül.

Testvérárulás? Na de Stefan! Talán nem láttad, milyen szépen csillogott az a gyűrű Elena ujján?

A depresszió gyakorta vezet öngyilkossághoz. Vajon Elena mit gondol erről? De ne feledd, Stefan, aki kíváncsi, hamar megöregszik! - XO

Ui.: Hiányoztam? 

Szövegértés: elégtelen. Féltékenység: kitűnő. Csak így tovább, Stefan!

Stefan körül forgott a világ, érezte, hogy minden illúziója egy perc alatt romba dől. Egyszerűen nem bírta elhinni, nem bírta megemészteni, felfogni, azonban mélyen, legbelül, tudta, hogy ez csak egy valamit jelentett, valamit, ami arra késztette, hogy kétségbeesésében ennyit suttogjon:

- Elena küldte az üzeneteket!


A következő rész tartalmából...
Az aznapi, katartikus éjszaka utóhatásaként Damon felidéz pár emléket a gyermekkorából és megosztja őket Elenával, aki közben arra próbál rájönni, ki juthatott be Damon fejébe, amikor is egy véletlen folytán aztán rájönnek, hogyan is volt képes Elena újból emlékezni, legyőzve Rebekah igézetét. Stefan bizonyítékokat keresve próbálja meggyőzni magát Elena ártatlanságáról,  mely akciója végén egy drasztikus lépéshez folyamodik, hogy kiderítse az igazságot.

18. rész >>

Hoppá! Na tegye fel a kezét, aki erre a végkifejletre számított! Remélem, a 18-as jelenet oké volt, mert ez olyasmi, amit ritkán adok ki a kezeim közül. Egyébiránt ez lett a leghosszabb eddigi fejezet, több, mint 5500 szóval! ;)

Kíváncsian várom a véleményeteket, és nemsokára hozom a következőt!