Összetörve - 8. rész

A nyár utolsó napján meg is érkezett az Összetörve legújabb része, ezúttal Elena tolmácsolásából, avagy mi történt a csók után? Jó olvasást hozzá!


VIII. fejezet - Kellemes kellemetlenségek

Elena

Hogyan érezhettem valamit, ami ennyire helytelen, ilyen csodálatosnak? Mégis...olyan tökéletes volt minden.
A szívem őrült tempót diktálva dübörgött a mellkasomban, a vér jóformán száguldozott az ereimben, a bőröm a szenvedély vágyától izzott. Maximális fordulatszámon pörögtem, mintha minden egyes érzékszervem egybeolvadt volna, s ötük felerősödött erejével éreztem volna a csók minden egyes apró rezdülését.
Egyetlen csók...mindössze ennyire vágytam, nem többre, nem kevesebbre, csupán egy szerény kóstolóra abból, amit ez a csodálatosan veszélyes férfi nyújtani tudott. Naivan azt hittem, hogy egyetlen aprócska érintés csillapítania fogja a bennem háborgó érzelmek fellázadt tengerét, a vágy elhomályosító, szemfényvesztő ködét, de ez még annál is nagyobb tévedés volt, mint amikor ötévesen azt hittem, hogy a szappan ehető, csak azért, mert őszibarack illata van. Az sem végződött jól, hogy is végződhetett volna...és mélyen, legbelül, tudtam, hogy ez sem fog. De egyszerűen olyan volt, mintha az akaraterőt és a racionalitást elfújták volna belőlem, csak őt láttam, őt akartam testemmel, lelkemmel, az ő ajkát akartam érezni a számon, az ő kezeit, ahogy bejárják a testemet.....és az ő szívét, amelynek kulcsát az én kezembe adja.
Damon maga volt a kísértés, a tiltott gyümölcs, amely egyre csábított magához, szebbnél szebb ígéretekkel kecsegtetve, míg én voltam a mese könnyelmű leánya, aki végül megadja magát, s habár egyetlen harapást szeretne, mire észbe kap, már el is tüntette az egész almát. Kiképzett ragadozó volt ő, akinek minden porcikájából üvölt lényének majdnem tökéletes leírása, aki oly rutinnal édesgeti magához a szebbnél szebb nőket, mintha csak ezért született volna erre a világra.
Hangosan felnyögtem, ahogy nyelve egyre intenzívebben kényeztetett, hol felfedezve szám minden egyes szegletét, az ajkaival az alsó ajkamat harapdálva, miközben kezei fel-le jártak a combomon, izzó tüzet nyújtva bőrömön még a legapróbb érintéssel is.

Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, a párnába temetve az arcomat. Már vagy egy órája annak, hogy visszatértem a váratlanul végződő vacsoráról, és akárhogy is próbáltam, képtelen voltam kiverni a fejemből azt a mámoros, végtelennek tűnő egy percet, amikor a mennyben éreztem magam.
Nagyjából húsz perccel utánam Damon is megérkezett, mert akkor kopogott be először az ajtómon. Halkan, szinte esdekelve kérte, hogy engedjem be, de akármennyire is unszolt lényem egyik fele, hogy eresszem be, sőt, folytassuk, ahol abbahagytuk, ezúttal győzött a higgadtság és nem feleltem a szavaira. Egy ideig úgy tűnt, megértette, azonban egy negyedórával később újra kopogott. Hangja még az előbbinél is kétségbeesett volt, ahogy kérlelt, hogy beszéljük meg az előbbit, én viszont mindössze könnyekben törtem ki, és ahelyett, hogy bármit mondtam volna neki, csak csendesen sírdogáltam, még azután is, hogy hallottam lassú lépteit elhalkulni a folyosón. Odakint időközben kitört a vihar, szakadt az eső, melyet villámlások fényjátéka és mennydörgések hangzatos dübörgése kísért.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. Rettegtem tőle, hogy annyira megbánta, hogy többet nem is lesz hajlandó hozzám szólni. Akármennyire is megvetettem saját magamat a mosdóban történtekért, a gondolat, hogy eltaszít magától, sokkal jobban fájt, mint az a nemsokkal korábbi ballépés. Ennek ellenére nem álltam még készen, hogy újra a szemébe nézzek...nem, ahhoz még sok mindent meg kell vitatnom saját magammal, rendbe tenni az érzéseimet, lenyugtatni mindazt, ami nemcsak odakint, bennem háborog.
Hosszú órák teltek el, mire nagyon nehezen álomba merültem, azonban a nap eseményei még ott sem hagytak magamra.

Elena egyre sűrűbb sóhajtásokat hallatott, ahogy Damon ajkai egyre lejjebb és lejjebb siklottak a mellkasán, majd a hasán, apró csókokat hintve el az útjába kerülő bőrfelületre. Egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye a lány arcát, s egy elégedett mosolyra húzta ajkait, amikor látta, hogy az behunyt szemekkel élvezi a kényeztetést. Damon rövid időre felfüggesztette útját, ahogy kezei a lány nadrágjának cipzárjára tévedtek, és hozzálátott, hogy kínzó lassúsággal kiszabadítsa a lány hosszú, karcsú lábait. Amint ezzel megvolt, gyönyörködve hordozta végig a tekintetét Elena tökéletes testén, amelyet immár csak egy passzoló, vörös csipke fehérnemű szett takart. Pillanatnyi szünetét kihasználva, Elena felült, alul megmarkolva Damon szürke pólóját, ami eddig is nagyon szúrta a szemét, és ellenkezést nem tűrve jóformán leráncigálta róla a zavaró ruhadarabot. A férfi nevetett, a csípőjénél fogva az ölébe húzva Elenát, aki a látvány mámorától részegülten simogatta Damon mellkasát, gyengéden cirógatva a feszes, kemény izmokat. Ekkor hirtelen dörömbölés hallatszott, hangosan, mintha mennydörgés lett volna...

Zihálva ültem fel az ágyában, tágra nyílt, riadt szemekkel meredve magam elé, hátha ki tudok venni valamit a koromsötét szobából. Azt hittem, hallottam valamit...valamit, amit felvert ebből a kétes, vagy inkább kéjes álomból, amely csak tovább növelte az este miatt bennem dolgozó frusztrációt.
Kimásztam az ágyból és a függönyhöz osontam, hogy meglessem, valóban lehetett -e mennydörgés, amit az álmomban is hallani véltem, ám meglepetésemre úgy tűnt, a vihar elvonult, és odakint immár száraz az idő. Nekidőltem az ablaknak, kifújva a mélyen belélegzett levegőt, remélve, hogy ez kicsit segít lenyugodnom. Hiába ismételgettem magamban, hogy ez csak egy álom, a testem mégsem volt képes elfogadni a tényt, hogy mindössze az elmém játéka volt, amit az olyan nagyon elhitt. Csak egy álom...
Egy ásítás közepette visszabattyogtam az ágyhoz, amikor hirtelen újabb dörömbölést hallottam, tisztán, hangosan. S csak ekkor jöttem rá, hogy nem mennydörgés volt, hanem kopogás. Összeráncolt homlokkal, csöppet kómásan botorkáltam el az ajtóig, villanykapcsoló után tapogatva a falat. Miután megtaláltam, és némi világosságot gyújtottam a szobában, elhúztam az ajtó biztonsági zárát és kinyitottam az ajtót, azt gondolva, hogy úgyse fog ott állni senki, mert vagy képzelődtem, vagy csak valaki eltévesztette a sötétben a szobaszámot. Azonban amikor megpillantottam az előttem álló, félmeztelen embert, szembesülnöm kellett az újabb tévedésemmel.
- Damon? - kérdeztem meglepetten, igyekezve tágabbra nyitni a leragadó szemeimet.
- Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak - kezdte, s rögtön észrevettem, hogy hangja furcsa, kimért, távolságtartó, ami akaratlanul is keserűséget idézett elő bennem. - De attól tartok, hogy csőtörés volt a hotelben, és az én szobámat is elárasztotta a víz. Remélem, nálad nincs semmi baj. - Hátrafordultam a szoba irányába, egy gyors körbepillantás után konstatálva, hogy minden teljesen száraz.
- Nem - ráztam be a fejem. - Valószínűleg nem azonos a vízvezeték. - Damon zavartan bólintott, majd tekintete a láb mellett álló kézitáskára siklott, amit eddig nem is vettem észre. És nekem csak akkor esett le, miért is kopogott be éjnek évadján hozzám. - Te jó ég, akkor neked most nincs hol aludnod, ugye? - állapítottam meg.
- Hát...igen, ha úgy vesszük.
- Gyere beljebb - tört elő belőlem hirtelen a Teréz Anya. - Van bőven hely kettőnknek. - Erre ő fáradtan rám mosolygott, megragadva a táskáját.
- Köszönöm, és ígérem nem foglak sokáig zavarni.
- Csak ennyi holmid van? - tereltem el gyorsan a témát, lesütve a szemem. Na, ez hiba volt, ugyanis így szemtől szemben találtam magam a meztelen felsőtestével. Akaratlanul is elakadt a lélegzetem, amikor végighordoztam rajta a tekintetem. Még kidolgozottabb, még tökéletesebb volt annál, mint amilyennek álmomban láttam. Nagyon nehezen szakítottam el róla tétova pillantásom, visszaemelve azt az arcára.
- Ja, nem - válaszolta Damon. - Ezeket csak azért hoztam el, mert a víz ártalmas rájuk nézve. A többi egyelőre jó helyen van. - Beharaptam az ajkam, és egyre csak bólogattam, mintha ez az egész teljesen normális lenne, holott mindketten tudtuk, hogy ez minden volt, csak nem átlagos. Nagyjából egy percig álltunk egymással szemben, kínosan kerülve egymás pillantását, majd Damon megtörte a csendet.
- Hát, akkor azt hiszem megbarátkozom a kanapéval - mondta, arcán egy kifürkészhetetlen mosollyal, majd elindult a nappali irányába és egyszerűen ledobta magát a kanapéra, mint egy darab fa. Én addig, habár nem kérte, kihalásztam a szekrényből és odavittem neki egy adag ágyneműt.
- Gondoltam, jól fog jönni - motyogtam, és már éppen fordultam volna vissza, amikor meghallottam a hangját.
- Köszönöm. - Újabb szokásomhoz híven csak bólintottam és visszavonultam a hálóba. Más sem járt a fejemben, csak, hogy az a felfoghatatlanul tökéletes pasi, akit alig pár órával korábban olyan hevesen csókoltam, ott fekszik a kanapén egy vékony falnyira tőlem. Mégis a vékony fal olyan volt, mintha egy egész kontinens távolság lenne néhány méter helyett.

XOXO

Mondanom sem kell, egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel, így kora reggel, fél hét körül meguntam az álmatlan forgolódást, és felkeltem. Gyorsan belebújtam a puha szállodai köntösbe, így egyáltalán nem zavart a hajnali, nyirkos levegő, ami az egyik ablakon áramlott be. Elhúztam a hálószoba függönyeit, hogy a hatalmas panorámaablakon keresztül magamévá tehessem a lélegzetállítóan varázslatos kilátást Róma városmagjára, a Spanyol lépcsőre, a Trevi kútra, ahol már ilyen korai órán és pár tucat kíváncsi turista téblábolt. Odakint éppen ébredezett a város: a kávézókban már pakolták ki az asztalokat, székeket, napernyőket; a szuvenír boltosok is előhordták portékáikat, az utcán áruló, nagyhangú árusok is leterítették pokrócaikra a kínálatukat. 

Álmodozva nézegettem a tér macskakövein egyensúlyozó galambokat, balkáni gerléket, ahogy az út hézagjai között keresnek maguknak elemózsiát, figyeltem pár lebarnult olasz kisgyereket, ahogy házaik ablakából egymásnak kiabálnak, integetnek. Az egész város atmoszférája magával ragadott, beszippantott, mint egy vákuum, és azon kaptam magam, hogy halálosan beleszerettem ebbe a több ezer éves metropolisba. 

Néhány percig még gyönyörködtem a kilátásban, aztán visszafordultam és a nappali felé indultam, egy bögre kávé reményében. Ott még sötét volt, mindössze a függönyök találkozásánál keletkező vékonyka réseken szüremlett be némi gyér világosság, azonban az még messze nem volt elég, hogy felébressze a kanapén édesen alvó, halkan szuszogó Damont.

Mielőtt még egyszer átgondoltam volna, letelepedtem a karfára, ahol Damon lábai nyugodtak, és csak néztem, ahogy alszik. Volt valami megmagyarázhatatlan ártatlanság az arcán, mintha, még ha csak átmenetileg is, de lenyugodott volna, kívül belül, megfeledkezve az élet sötét oldaláról, a kilátástalanságról, a fájdalomról...és a boldogtalanságról. Olyan volt, mint egy igazi angyal, már ha az angyaloknak lehet ördögi a mosolyuk. Nem hiszem, ez talán már túl nagy ellentmondás lenne egy földi halandónak. Elmélyülten figyeltem, ahogy fejét bal kezének kézfején nyugtatja, ezáltal eltakarva fedetlen felsőteste egy részét, de még ennek ellenére is eleget láttam ahhoz, hogy a szívem újra dobpergésszerűen zakatolni kezdjen. Egyszerűen túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Sóhajtva emelkedtem fel, beletörődve a lehetetlenbe, amikor hirtelen Damon megszólalt.
- Leselkedünk? - kérdezte, még mindig mozdulatlanul, de arcára kiült az a féloldalas mosoly, amelynek hatására egy pillanat alatt elfelejtettem még a saját nevemet is.
- Bocsánat, én csak...elbambultam, azt hiszem - dadogtam, szokásomhoz szerint elpirulva. Ekkor felnyitotta a szemét, egyenesen rám szegezve tengerkék pillantását.
- Ugyan már, semmi baj - mondta, jóformán kedvesen. Fogalmam sem volt, mit mondjak, de ő ezúttal is, mint mindig, megoldotta helyettem.
- Azt reméltem, hogy...meg tudjuk beszélni azt, ami tegnap történt - vetette fel, s hangjában némi reményt véltem felfedezni, de ezt betudtam annak, hogy csak tisztázni akarja ezt a szerencsétlen helyzetet, és nem még jobban elrontani azt.
- Nem hiszem, hogy sok megbeszélnivaló lenne rajta - feleltem lassan, talán túlságosan hűvösen, de szerintem ő is tudta, hogy a szavaimban csengő közöny nem őszinte.
- Elena, csókolóztunk - jelentette ki, s mielőtt közbevághattam volna, egy hozzám illő roppant elmés megjegyzéssel mondjuk a szájhigiénia és kézmosás fontosságáról, folytatta. - És te elrohantál. Szerintem ez szinte sikítozva esedezik magyarázatért. - Felvontam a szemöldököm, készen arra, hogy tiltakozzak, azonban ő megint gyorsabb volt. Előző életében biztos egy gondolatolvasó pszichopata volt, vagy valami ehhez hasonló. - Kérlek, szeretném ha tisztáznák.
- Rendben van - egyeztem bele egy megadó sóhaj kíséretében. Egyetlen lépéssel közelebb mentem hozzá, majd összefontam karjaimat a mellkasomon, várva, hogy belekezdjen a mondókájába. De ő megint csak meglepetést okozott.
- Gyere, ülj ide - mutatott egy szabad helyre a kanapén, maga mellé. Habár fogalmam sem volt, minek kellett ennek az egyszerű, kétperces magyarázkodásnak ekkora feneket keríteni, azért engedelmesen leültem mellé. Ekkor pedig olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam: Damon előrehajolt, és anékül, hogy levette volna rólam a szemét, kezemért nyújt, és óvatosan megfogta azt. Meglepetten pillantottam fel rá, szavak hiányában az arckifejezésemmel próbálva sugározni felé az értetlenségemet.
Ha lehet, érintése még jobban felkorbácsolta az érzéseimet, mint előző este, olyannyira, hogy a bennem gyulladt, pusztító tűz jóformán szó szerint lángra lobbantott. Ő csak mosolygott, megszorítva a kezemet, jelezve ezzel, hogy bízhatok benne. Fogalmam sincs, hogy miért, de úgy is tettem. Pillantásom az összekulcsolt kezeinkre siklott, és csodálkozva vettem észre, milyen hideg a keze, amíg az enyém olyan forró volt, mintha lázas lennék. Hiába is próbáltam kiverni a fejemből, ebből rögtön arra következettem, mennyire más hatással vagyunk egymásra: amíg én őt szó szerint hidegen hagyom, addig én már egyetlen érintésétől is képes vagyok elalélni, mint egy tizenhat éves lány, egy elvetemült rajongó, amikor meglátja a kedvenc bandájának énekesét, akibe történetesen totálisan és menthetetlenül bele van zúgva, olyannyira, hogy az ő posztereivel van kitapétázva a fala, sőt, még a nevét egy szívvel együtt is magára varratta titokban. Szuper, ez aztán pazar fényt vet rám, az biztos. Talán egy kicsit elszaladt velem a ló. Kicsit? Nagyon! Elvégre ő csak egy ismerős, esetleg egy barát. De semmi több, és nem is akarom, hogy több legyen. Csak annyi a bökkenő, hogy ezt a testemnek nem tudtam bemagyarázni.
- Ne haragudj a tegnapért - kezdte, lassan, nagy elővigyázatossággal formálva meg szavait. Ekkor vettem észre először, milyen erotikus a hangja, amikor halkan beszél. Te jó ég, gondoltam, már a hangjától is elájulok.... - Bunkó voltam és tolakodó. Nem szabadott volna így letámadnom...
- Nemcsak a te hibád, elvégre én is ott voltam - emlékeztettem, félbeszakítva a mondandóját. - Ráadásul legalább annyira én kezdeményeztem, amennyire te is.
- Akkor is a bocsánatodat kérem, habár mentségemre szóljon, nem sejtettem, hogy ilyen feldúlt leszel miatta. Igazán nem akartam fájdalmat okozni azzal, hogy egy ekkora balfék vagyok. - Kérdőn felvontam a szemöldököm, megbánás jelei után kutatva szavai között, de nem igazán tudtam rájönni, milyen érzései vannak a tegnap estével kapcsolatban. Persze az is lehet, hogy még ő maga sem tudja, ami azért valószínű, mert a legtöbb pasi kifejezetten nehéz felfogású, és csak napokkal később esik le nekik, hogy mi is történt valójában. Azért reméltem, nála nem ez a helyzet, és teljes tudatában van annak, ami a mosdóban történt.
- Szívesen megbocsátok, - feleltem egy halovány mosollyal a szájam szegletében - ugyanis nemigen van mit. - Damon megkönnyebbülten sóhajtott fel, és ő is megengedett magának egy mosoly-féleséget.
- Viszont lenne valami, amit meg szeretnék kérdezni tőled - folytattam kicsit bizonytalanul, kínosan bámulva a kezeinket, amelyeket Damon valamilyen rejtélyes oknál fogva még mindig összefűzve tartott a takaróján.
- Igen? - biztatott.
- Szóval...tudnánk úgy tenni, mintha az az egész...a vécében...meg sem történt volna? - kérdeztem, és azonnal észrevettem rajta kedélyének hirtelen változását. Tekintete szinte megfagyott, a mosoly leolvadt az arcáról, és érezni véltem, ahogy a teste is megfeszül.
- Úgy érted...felejtsük el a csókot
- Igen, úgy. - Esküdni mertem volna rá, hogy gyönyörű szemei abban a pillanatban csalódottságot tükröztek. Csalódottságot! Habár nem tudtam, ez a csalódottság pontosan mire vonatkozik, bennem is megmozdított valamit. Esetleg, talán..többet akart volna? Ugyan, ez lehetetlen, gondoltam, biztosan csak zavarja a büszkeségét.
- Ez az, amit akarsz, Elena? - Összerezzentem, ahogy a nevem legördült a szájáról. Még soha, senki nem tudta így kiejteni a nevemet. Olyan dallamosan, olyan átéléssel formálta a hangokat, mintha egy imát mondana. Annyira elmerültem újabb tökéletességének tanulmányozásában, hogy csak nagyjából fél perc múlva jutott eszembe, hogy válaszolni is kellett volna. - Tényleg ezt szeretnéd? - ismételte.
Dehogy azt szeretném! Tudod, mit akarok? Le akarom rólad tépni ezt a plédet, és azt a nyavalyást boxert, és odabilincselni az ágyamhoz.... - duruzsolta egy idegesítő hang a fülemben, de ezegyszer úgy határoztam, hogy figyelmen kívül hagyom. Kihúztam magam, vettem egy mély levegőt és kimondtam.
- Igen, ezt akarom - mondtam, és legnagyobb meglepetésemre majdnem én magam is elhittem. Azonban Damon reakciója szöges ellentétben állt azzal, amire számítottam. Amikor a szemébe nézve, fájdalmat és megbántottságot láttam megkönnyebbülés helyett. Teljesen összezavarodva pislogtam erre a modern görög istenre, ésszerű magyarázatot keresve a tekintetében csillogó szomorúságra. Lehet, hogy életében először utasította el egy nő? Már ha lehet egy meg nem létező közeledés elhárítását elutasításnak nevezni...Aztán hirtelen vége lett, s mintha elfújták volna a keserűségét, arcán egy fanyar, látványosan erőltetett mosoly jelent meg.
- Hát persze, miért is ne tehetnénk? - vont vállat. - Akkor vegyük úgy, mintha meg sem történt volna - mondta, majd megpaskolta a kezem és elengedte azt. A következő pillanatban már talpon is volt, egy cseppnyi szégyenérzet nélkül szambázva előttem szűk alsójában. Éreztem, ahogy a nyáltermelésem a százszorosára növekszik, ahogy álmodozva bámultam szép, formás fenekét...
- Öhm...használhatom a mosdót? - zökkentett ki a gondolataimból, eltüntetve tökéletes panorámámat azzal, hogy megfordult.
- Ja izé..persze - nyögtem ki nagy erőfeszítések árán, mire ő küldött felém egy féloldalas mosolyt, és belibegett a fürdőszobába. Erőtlenül rogytam vissza a kanapéra, egy frusztrált sóhajtás kíséretében a kezeimbe temetve az arcomat. Már láttam is magam előtt a szalagcímeket:
"ÍME ELENA GILBERT, A 2013-AS ÉV LÚZERE!" Pompás.

XOXO

Ha egyetlen jelzővel kéne leírnom azt a négy napot, amely azt a bizonyos beszélgetést követte, akkor egyértelmű lenne a válaszom: kínos. Damon olyan volt, mintha teljesen kifordult volna magából, legalábbis a velem szemben tanúsított viselkedéséből erre következtettem. Hirtelen jóval távolságtartóbb lett, közömbös témákról beszélt velem, csak a legszükségesebbekről, s annak ellenére, hogy továbbra is elvitt Róma legszebb és leghíresebb helyeire, amiért még mindig nem lehetek elég hálás neki, valamiért megnövelte a kettőnk között lévő távolságot. Én persze rögtön saját magamat kezdtem marcangolni furcsa kimértsége miatt, titokban azon filozofálva, mi volt elhidegülésének kiváltó oka. 

Aztán voltak apróbb incidensek is, mint például a két nappal korábbi, amikor "véletlenül" nyakon öntötte Ernesto-t egy üveg banánturmixszal, amikor elkísért a jógaórára. Habár szabadkozott és azt hajtogatta, nem volt szándékos, mégis esküdni mernék rá, hogy amikor a pasi elfordult, Damon ajkán felvillant egy önelégült csibészes mosoly. 

És ha még nem merítettük ki a kínos kifejezés teljes értelmét, akkor erre jött még rá, hogy még mindig nálam lakott. Felicity, a recepciós ma este azzal a hírrel fogatta, hogy még legalább két hétig nem fog tudni visszaköltözni a szobájába. Na és itt jön a legkínosabb része a dolognak...

- Sajnálom, Mr. Salvatore, de a déli fővezeték megjavítása hosszú időt fog igénybe venni, ezért csak két hét múlva fogja tudni újra igénybe venni a szobáját.

- Két hét? - meresztette szemeit meglepetten Damon. 

- Persze, ha akarja, tudok adni önnek egy másik szobát - ajánlotta fel Felicity. - A prémium lakosztályunk a tizediken még másfél hétig szabad, illetve van egy kisebb szoba még egy hétig az elsőn. - Damon ekkor felém fordult és vetett rám egy kérdő pillantást, majd visszafordult. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, a recepciós megelőzte. - Viszont ha Ön továbbra is szívesebben osztozik a barátnőjével egy szobán, elkerülheti az ilyesfajta kellemetlenségeket. - Damon úgy meredt rá, mintha a nő azt mondta volna, hogy fussa körbe meztelenül a hotelt. Azt hiszem életében először nem jutott szóhoz, de ez sem tartott tovább öt másodpercnél.

- Természetesen nem okoz problémát - vigyorodott el, majd hirtelen megragadta a derekam, hogy magához tudjon ölelni. Már akkor azt éreztem, hogy egy egész csapat rágcsáló használja mókuskeréknek a gyomromat, amely rögtön vetett egy hátra szaltót, amint Damon hozzámért. - Csak tudja, Miss Smoak, cölibátust fogadtam a nyaralás idejére, és így nagyon nehéz lesz betartanom...már ha érti, mire gondolok - küldött Felicity felé egy hamisíthatatlan Damon-féle mosolyt, amitől a recepciós majdnem beájult, de Damon megadta a kegyelemdöfést, amikor ismét felém fordult. - De szerintem ezt nyugodtan vehetjük égi jelnek, nem érzed, Elena? Mit gondolsz, zöld a lámpa ma éjjelre? - kérdezte, félhangosan suttogva a fülembe érzéki szavait. Ekkor már olyan vörös voltam, hogy simán elmentem volna paradicsomnak is. A gyomrom valószínűleg pályát tévesztett, ugyanis műugrókat megszégyenítő módon dobta a triplacsavarokat meg a szaltókat odabent, még inkább remegésre késztetve engem. Mindehhez hozzájött Damon őrjítő közelsége, leheletének forrósága az arcomon, keze a derekamon, és pillantása, amely majdnem lyukat égetett a tekintetembe...

És akkor megláttam valamit, egy ismeretlen fényt az íriszén, egy különleges csillogást, amit tudtam, hogy nem szabadott volna.

- Hát, ki tudja? - nyögtem ki egy csábítónak szánt válasz-féleséget, de hála a kiszáradt torkomnak ez sokkal inkább hasonlított egy halálhörgésre. 

- Nos, ennek igazán örülök - bólogatott Felicity, majd se szó, se beszéd sarkon fordult és bevánszorgott az irodába. Meg tudtam érteni szerencsétlent, aki hozzá hasonlóan belekóstolhatott Damon Salvatore ellenállhatatlan csáberejébe. Damon, az pimasz tapló, pedig csak nevetett, mint aki most nézte meg a Simpson család legújabb epizódját. Aztán szimplán elhúzott a pulttól és egy vigyorral az arcán a lift felé terelt.

 XOXO

A változatosság kedvéért megint az ágyban forgolódtam, újra és újra lepörgetve lelki szemeim előtt a kis jelentünket a lobbiban. Nem tudtam, hogy sírjak -e, vagy nevessek rajta. Végre azt éreztem, hogy Damon nyit felém, hogy közelebb enged magához - a szó szoros értelmében. Azt hittem, hogyha megkérem, vegye úgy, mintha semmi se volna köztünk, majd az iránta érzett vonzalmam is alábbhagy idővel, de látva, hogy eltávolodott tőlem, csak még jobban felerősödött. Ostoba ötlet volt, és már réges-rég megbántam, hogy előhuzakodtam vele. 

Ugyan ő velem volt, és rengeteg közös programot csináltunk, a köztünk lévő társadalmi távolság egyre csak nőtt, s állandóan éreztem a hiányát. Igen, hiányzott az egész lénye, amikor még gondtalanul ugratott, amikor belökött a tengerbe...és hiányoztak édes, puha ajkai, ahogy engem csókolnak, mintha nem lenne holnap. Mégis, hogyan lehet hiányolni valamit, ami csak egyetlenegyszer adatott meg? És megint a szokásos: oly közel, és mégis távol. Rájöttem, hogy szükségem van rá, hogy ugyan még két hete sincs annak, hogy borzasztó ügyességemnek köszönhetően belerohantam a repülőtéren, mégis egy pillanat alatt belopta magát a szívembe és szerves részéve vált az életemnek, amelybe annyira nem illett bele. 

Már be mertem vallani, hogy vonzódom hozzá. Nem, nem voltam belé szerelmes, ez sokkal inkább fizikai vonzalom volt, ami egyre erősebb és elviselhetetlenebb lett. 

Összeborzongtam a takaró alatt. Roppant hideg éjjel volt, és hiába csavartam magamra a paplant, az nem tudott átmelegíteni. Egy pillanatra elképzeltem, milyen lenne Damon karjai között aludni...akkor biztos nem fáznék... 

Ekkor halk kopogás hallatszott a résnyire nyitott ajtón és Damon dugta be a fejét. Ezek szerint ő sem tudott aludni.

- Bocsánat a zavarásért..csak nagyon hideg van odakint és gondoltam, megkérdezem, nincs -e véletlenül még egy pléded? - lóbálta meg a levegőben a vékonyka takarót, ami nagyjából olyan vékony volt, mint a lepedő.

- Nincsen sajnos - ráztam meg a fejem. - Nem tudnál felvenni egy pulóvert esetleg? - kérdeztem, végigmérve majdnem teljesen fedetlen testét. Csak egyetlenegy alsónadrág volt rajta, ami nagyjából annyit segít ilyen hidegben, mint egy jéghideg kóla az Antarktiszon. 

- Nem tudok ruhában aludni - magyarázta. - Még ez a boxer is zavar - tette hozzá, mire én rögtön levettem, hogy általában meztelenül alszik. Amikor látta, hogy nem válaszolok, visszalépett az ajtóhoz. - Na mindegy, ne haragudj, hogy zavartalak. - Figyeltem, ahogy kifordul, és ekkor támadt egy újabb elmebeteg ötletem. Bár ha jobban belegondolok, nekem csak ilyen ötleteim vannak, de ez az összes eddiginél betegebb volt. Most már száz százalék, hogy elment a józan eszem, már ha volt nekem egyáltalán olyanom.

- Damon, várj! - kiáltottam utána, mire ő csodálkozva fordult vissza. - Van itt elég hely kettőnknek, és a takaróm is óriási - paskoltam meg az ágy másik oldalát.

- Ez most komoly? - kérdezte Damon hitetlenül összefonva mellkasán a karjait.

- Teljesen - bizonygattam.

- Biztos, Elena? Egyáltalán nem olyan kényelmetlen az a kanapé...meg igazán nem akarok betörni a privát szférádba...

- Tényleg nem zavarsz. Maradj itt nyugodtan, persze, csak ha van kedved - mosolyogtam rá biztatóan, mire a legnagyobb örömömre viszonozta azt egy vigyorral. Mondanom sem kell, a pulzusom rohamléptekkel közelített a kétszázhoz.

- Ha nagyon akarod... - nevetett, majd közelebb jött, és lehuppant mellém. Az ágy kellemesen lesüppedt a súlya alatt, és már érezni is véltem közelségének szikráit. Legszívesebben azonnal odabújtam volna hozzá, befészkelve magamat erős karjai közé, de ehelyett címeztem neki még egy mosolyt, és leoltottam a éjjeli szekrényen lévő villanyt.

- Jó éjt, Damon - suttogtam. Még érezni véltem, ahogy magunkra húzza a takarót, sőt, még a válasza is eljutott hozzám, mielőtt az álom magával ragadott volna.

- Jó éjszakát, Elena.

9. rész >>>

Íme, ennyi fért ebbe a rövidke, átmenet-fejeztbe. Azért remélem, elnyerte a tetszéseteket a rész is, és a történet alakulása is. Újabb két hét Damonnel - vajon mi sül ki ebből? ;)

Őszintén bízom benne, hogy meg voltatok elégedve az e havi kínálattal, és megígérem, hogy szeptember még több izgalmat tartogat a Delena rajongóknak! Valamivel fel kell dobni a tanévkezdetet, nem igaz?

Ne feledjétek, a véleményetek még mindig nagyon fontos, és ha szeretitek a történetet, akkor szerezzetek nekem egy kis örömet cserébe, és pár szóban fogalmazzátok meg a benyomásaitokat! Nagyon köszönöm, és várlak benneteket vissza szeptemberben!

ÖLELÉS! :)

Legmegérintőbb szerelmi történet - Eredmények

Üdvözlök mindenkit így a nyár utolsó napján! Búcsúztatóul meghoztam nektek a Szerelmi történet kategória végeredményét. Ezúttal is, a négy induló miatt arra a döntésre kényszerültem, hogy csak egy nyertest hirdessek, annak ellenére, hogy meg lett volna az első három helyezett, azonban teljes dobogót csak öt, vagy annál több induló esetén lehet hirdetni. Így aztán megszületett az eredmény...

...és a Legszebb szerelmi történet kategória

győztese nem más, mint...

HAYLEY és az ESCAPE

című írása!

És itt vannak az emléklapok is:

Nagyon nagy gratuláció a győztesnek és a többi résztvevőnek is, hiszen mindannyian nagyot alkottatok! Ne feledjétek, még ti is versenyben vagytok a különdíjakért, illetve a többi kategóriában!

Holnap pedig fény derül arra, kik a dráma koronázott királynői!

További szép napot! :)

Negyedik, ötödik és hatodik díjunk

Sziasztok! Örömmel jelenthetem be, hogy a blog az elmúlt két hétben Valentine, Dorsee és Veronika jóvoltából újabb két díjjal gyarapodott. Köszönöm szépen mindkettőtöknek. Mindig külön öröm három ilyen nívós írótól elismerést kapni.
 

A szabályok:

Írj magadról 11 dolgot

Válaszolj 11 kérdésre

Tegyél fe 11 kérdést

Küldd tovább 11 embernek

11 dolog rólam 

1. Nincs háziállatom

2. Az anyukám szerint boltkóros vagyok...

3. ...és attól tartok igaza van

4. Utálom majdnem az összes főzeléket

5. Egy tányér májjal ki lehet kergetni az országból

6. Szeretek Twitteren lógni és új emberekkel megismerkedni

7. Sokat rágózóm

8. Semmi bajom a One Directionnel, sőt, pár számuk kifejezetten tetszik

9. Irtózatosan várom október 3-át

10. Ma moziban voltam bátyámmal

11. Elkezdtem írni egy új történetet, amelyet jövőre ismertetek meg az olvasóimmal (Delena természetesen)

 Valentine kérdései

1. Mi a kedvenc színed? - Öltözködésben a fehér, a fekete és a kék, de egyébként a piros is nagyon közel áll a szívemhez
2. Szereted a sorozatokat? - Nagyon is!
3. Ha igen, akkor melyiket? - A kedvencek a Vámpírnaplók és Glee, de ezek mellett még akad jó pár, amit szeretek, mint a Gilmore Girls, a Pretty Little Liars, Gossip Girl és az Arrow
4. Melyik országba mennél legszívesebben? - Az USA-ba, Angliába, Franciaországba...viszont Portugália is nagyon érdekelne, mert ott még sosem voltam
5. Milyen témájú blogot írsz? - Vámpírnaplók
6. Végeztél már az iskolával? - Nem
7. Ki a kedvenc színésznőd? - Meryl Streep
8. Ki a kedvenc színészed? - Leonardo DiCaprio
9. Melyik film a kedvenced? - Rengeteg van...kettőt tudnék igazán kiemelni: a The King's Speech (A király beszéde) és a Silver Linings Playbook (Napos oldal)
10. És miért? - Mindkettő a története miatt. Az első egy elképesztő történet a sorsról, akaratról, küzdelemről; a másik viszont egy zseniálisan megszerkesztett, humoros film, kiváló szereplőgárdával
11. Mi a kedvenc zenéd? - Minden jöhet, ami Xtina vagy Maroon 5, és persze Glee feldolgozások minden mennyiségben :)

Dorsee kérdései

1. Mit nézel meg először egy blogban? - Olyan ez, mint a szerelem: nyilván a küllem is fontos, de számomra inkább a tartalom számít. Mennyire igényes a megfogalmazás, mennyire érdekes, sodró a történet, milyen a karakterek megformáltsága
2. Volt emlékezetes kritikád? - Ez talán nem igazán a bloghoz kapcsolódik, de az idei tanév legutolsó esszéjének kiértékelésben a magyartanárom azt javasolta, hogy foglalkozzak az írással, mert érdemes. Én meg csak mosolyogtam, hiszen akkor már majdnem egy éve megvolt ez a blog :)
3. Mi most a legkedvesebb számod? - A Journey nevű együttes Don't Stop Believin' című számának Glee feldolgozásán kívül nagyon szeretem az I'll Stand By You c. dal ugyancsak Glee verzióját
4. Szereted Jack és Rose románcát (Titanic)? - Igen, szerintem aranyosak. Mi több, kifejezetten szeretem Leo DiCapriot.
5. Szereted Taylor Swiftet? - Igen, van pár jó dala. De leginkább akkor szerettem, amikor még a country zene köreibe tartozott.
6. Ettél már cseresznyés Milkát? - Még soha, sőt, nem is hallottam róla, de ha csokiról van szó, hamar be szoktam pótolni a lemaradásomat.
7. Van a szobádban valamilyen növény? - Egy rakat, van itt minden a fikusztól kezdve, a kaktuszon át egészen a muskátliig.
8. Olvasod a blogom? - Naná!
9. Hány éves vagy? - Nem igazán terjesztem, de ha jól emlékszem egyszer már mondtam...na mindegy, minek szégyelljem? 1997 szeptemberében születtem, szóval pár nap múlva leszek 16.
10. Nézed a Glee-t? - Mi az, hogy! Egyenesen imádom :)
11. Mi volt a legkínosabb szitu, amibe keveredtél? - Rengeteg ilyen volt, szóval nem emelnék ki egyet sem, ha nem baj. Valahogy vonzanak az ilyenek...

Veronika kérdései

1. Ismer bármelyik olvasód személyesen? - Ha LadyLoss15 annak számít, akkor igen!

2. Mi a második kedvenc sorozatod? - Ez egyértelmű: a Glee!

3. Delena vagy Klaroline? - Mindkettőt szeretem, de a mérleg a Delena felé billen.

4. Hány éve írsz? - Már többször is írogattam korábban, de komolyan egy éve kezdtem bele.

5. Hány éves vagy? - Pár nap múlva leszek 16.

 Kérdések tőlem

1. Szereted a dubstep nevű új zenei irányzatot?
2. Melyik a kedvenc sorozatod?
3. Fagyi vagy pálcikás jégkrém?
4. Voltál idén külföldön?
5. Ha igen, hol?
6. Szereted Ed Sheeran dalait?
7. Legrosszabb film, amit valaha láttál?
8. Félsz a sötétben?
9. Kutya vagy macska?
10. Szereted a horrorfilmeket?
11. Híres ember, akitől rosszul vagy?

Akiknek küldöm

Violet Begonie

Ginny B. 

Morwen

Legjobb Fanfiction - B kategória: Eredmények

Szép jó napot mindenkinek! Ezúttal is újabb eredményeket hozok, mégpedig a legjobb fanfiction kategória B jelű alcsoportjáét. Ebben a kategóriában ugye azok versengtek, akik olyan fanfictionnel jelentkeztek, amelynek szereplői TV sorozatok, filmek, könyvek szereplői.
Meg kell mondjam, az eddig elbírált négy kategória közül ez volt a legnehezebb döntés, ugyanis a 2-4. helyen igen nagy volt a tolongás. Nagyon sokat gondolkodtam, amíg végül felállítottam a rangsort, úgyhogy nagyon remélem, hogy a legmegfelelőbb döntést hoztam meg.

Na és akkor jöjjenek a dobogós helyezések:

Harmadik helyezést ért el....

RÉKA, az EGYÜTT MINDÖRÖKRE 

c. történettel

Második helyezést ért el...

MORWEN és ANNPEARL, a HARMADIK ÉVAD FANFICTION

c. történetükkel

És..

Első helyezést ért el...

CLEO FARELlY, A SÖTÉTSÉG UDVARÁBAN

c. történetével

És itt vannak az emléklapok is:

Mindenkinek gratulálunk és köszönjük a részvételt! Aki sajnos nem fért fel most a dobogóra, az se keseregjen, mert még rengeteg kategória és a különdíjak is hátravannak! :)

Legjobb novella - Eredményhirdetés

Itt is van a második kategória eredményhirdetése, ezúttal a novellákkal a főszerepben. Mivel csak három nevezés érkezett, úgy döntöttem, hogy csak egy nyertest hirdetek. Szerencsére a többi kategóriában ez már nem lesz szükséges :)

Mindhárom novella nagyon tetszett, ezért egyet kiválasztani közülük egyáltalán nem volt könnyű döntés. Végül, hosszas mérlegelés és többszöri újraolvasás után úgy döntöttem, hogy a blogversenyünk Legjobb Novella kategóriájának győztese....

MORWEN "Egyszer én is..." című alkotása!

A győztesnek és a többi résztvevőnek ezúton is gratulálunk!

Íme az oklevél és a két emléklap:

Holnap mindenképpen hozom a Legjobb Fanfiction B kategória eredményeit, és ha minden jól megy, a Legmegérintőbb szerelmi történet nyerteseit is!

Legszebb fejléc - Eredményhirdetés

Sziasztok! Meg is hoztam a Legszebb fejléc kategória eredményeit. Bevallom, nem volt egy könnyű döntés, hiszen mindegyik nagyon szép, igényes darab volt. Sok szempontot figyelembe véve döntöttük el végül, ki kerülhet fel a dobogó három fokára. Akiknek most nem sikerült, azok se csüggedjenek, mert a többi kategória eredményhirdetése még hátravan, sőt, a blogverseny különdíjáért folytatott harcban is versenyben vannak még.

Nos, íme hát az első három helyezett:

Harmadik helyezést ért el...

IR*

 

Második helyezést ért el...

Ashley Bo

Első helyezést ért el...

Ginny B.

Gratulálunk az össze indulóknak és a nyerteseknek is! Ahogy megígértem, a résztvevők emléklapjait is hoztam:

 

Always and forever - 5. Szemtől szemben

Sziasztok! Elment vele pár órám, de sikerült, másfél órás késéssel hozom az új részt, ami szerintem még belefér. (Főleg mivel egyelőre úgysincs nagyon rendszeres olvasóm, attól tartok...) Remélem, megérte fáradnom vele. :)

Napjainkban:
A sötét, kihalt kis utcácskán álló két férfi számára egyedül a fejük felett pislákoló, villogó utcai lámpa szolgáltatott némi fényt, noha ez nem okozott nekik különösebb nehézségeket, ugyanis a kedvezőtlen látási viszonyok ellenére kitűnően funkcionáltak érzékeik, hiszen vámpírok voltak. Így aztán olyan részletesen látták egymást, és környezetüket, mintha mikroszkóp alá helyeztek volna mindent, amire ráemelték pillantásukat. Hiába lett volna teljes a sötétség, tökéletes éjszakai látásuknak ez meg sem kottyant volna.
Ugyanezért nem csak a hibásan működő utcai lámpa kattogását, de egymás lélegzetvételét is hallották, sőt, a pár kereszteződéssel arrébb elhaladó autó motorzúgásának hangját is be tudta azonosítani hiperérzékeny fülük.
Nos, a vámpírságnak bizony vannak előnyei is, nem csak buktatói.
- Remélem, egyedül jöttél, és nem kell tartanom egy esetleges nemkívánatos társaság megjelenésétől – törte meg a feszült, kissé kínos némaságot Klaus, továbbra is fenntartva tettetett közönyének látszatát, noha belül érezte, mekkora súlya van minden egyes másodpercnek.
- Én is üdvözöllek, fivérem. Valóban régen találkoztunk – bólintott udvariasan Elijah, figyelmen kívül hagyva a másik férfi hangnemét. – Hogy eloszlassam aggályaidat, egyedül vagyok. Úgy gondoltam, ez a találkozás, és a témája csak ránk tartozik – jegyezte meg válaszul. – Merem remélni, hogy ezzel te is egyetértesz? – vonta fel jelentőségteljesen a szemöldökét, utalva arra, hogy ő sem kíván konfliktusba keveredni Klaus embereivel.
- Ez csak természetes – eresztett meg egy szemtelen farkasvigyort a fiatalabb ősi, miközben ujjai ráfonódtak a kabátzsebében rejtegetett tőr markolatára. Ez az apró mozdulat nem kerülte el Elijah figyelmét, de egy szemrebbenéssel sem mutatta, hogy tudná, mire készül öccse. Nyugodtan tett még pár lépést Klaus felé, és folytatta a beszélgetést.
- Tudod, sokat merengtem a múlton, miközben igyekeztem elkerülni téged – kezdett bele Elijah kertelés nélkül, elhatározva, hogy minél többet előad mondanivalójából, mielőtt Klaus megpróbálná leszúrni, amire tudta, nemsokára sor fog kerülni.
De azt akarta, hogy öccsében legalább el legyen vetve a gondolat csírája, miszerint nem ez a legmegfelelőbb megoldás a család összetartására. Később ráér még végiggondolni ezt az egészet, hiszen most bosszús tiltakozásnál többet úgysem fog érezni az ötletre, sőt, valószínűleg szimplán figyelmen kívül hagyja. Ám egy idő után fel fog rémleni előtte ez a szituáció, és hátha elgondolkodik azon, amit most a bátyja a tudtára akar hozni. Elijah legalábbis nagyon remélte, ugyanis csak ezért volt hajlandó aznap éjjel személyesen találkozni Klausszal.
De már nagyon elege volt az örökös bujkálásból, menekülésből, nem is beszélve a sok szívességről, amivel a számtalan boszorkánynak és vámpírnak tartozott, akik útjai során segítségére voltak valahogy. Belátta, hogy ez nem mehet így tovább a végtelenségig, és hajlandó volt ő megtenni az első lépést. Bízott benne, hogy öccse hajlandó lesz megtenni a másodikat.
- Volt időm végiggondolni, mi vezetett el idáig, és szeretném, ha te is látnád, amit én látok – vezette be Elijah a mondanivalóját, szándékainak megfelelően elég hatásosan.
Bár Klaus eddig semmi jelét nem mutatta, hogy a legkisebb mértékben is érdekelné, amit a bátyja mond, és valószínűleg elhatározta, hogy úgy tesz, mintha nem is hallaná, erre a megfogalmazásra azért felkapta a fejét. Dühösen ráncolta szemöldökét, és nem értette, honnan veszi a másik férfi a bátorságot, hogy azt állítsa, valamit jobban tud, mint ő, és ráadásul neki, Klausnak, szüksége van a segítségére, hogy ő is megértse. Egyenesen felháborító. Pár pillanatig vívódott magában, hogy válaszoljon-e egyáltalán, de végül győzött a kíváncsisága.
- Na jó, áruld el, oh, bölcs bátyám, mi az, amit csak te tudhatsz, és halaszthatatlan szükségét érzed, hogy átadd nekem ezt a tudást – hajtott fejet Klaus, és hevesen gesztikulált hozzá kezeivel, hangjából csak úgy csöpögött a gúny, ügyesen elrejtve a kíváncsiságot.
- Kicsit kevesebb lelkesedéssel is lehetett volna – húzta el a száját Elijah, és csalódottan csóválta a fejét. Klaus semmit nem változott az évszázadok során. Ugyanolyan nehéz dió lesz.
- Szerintem nem velünk, testvérekkel van a baj, ha összetartozásról van szó – kezdett bele egy sóhajjal az idősebb ősi, kihasználva, hogy Klaus ideiglenesen nem próbál észrevétlenül tőrt döfni belé. – Sokkal inkább a körülményeknek köszönhető, hogy nem sikerült együtt maradnunk, miután vámpírrá váltunk, és megfogadtuk, hogy örökre ott leszünk egymásnak. Mind komolyan gondoltuk. Mi nem vertünk át, vagy hagytunk el téged, öcsém – halkult el a hangja Elijahnak.
Végre, oly sok idő után kimondta, amit nagyon sokáig önmagának sem tudott megfogalmazni. Egy pár pillanatig válaszra várva nézett Klausra, azonban öccse elnyílt szájjal, az elmondottak hatása alatt állva várta a folytatást.
- Tehát nem minket kéne cselekvésképtelenné tenned, hosszadalmas halálra ítélned, hogy egy koporsóban kelljen kuporognunk. Nem minket kéne üldöznöd, amíg Mikael szabadon szövögetheti a családellenes terveit, Katerina pedig játszva menekülhet előled. Nem minket kéne kivonnod a forgalomból, mikor, akármilyen hihetetlen is, akár segíthetnénk is neked, testvér – érvelt ékesszólóan Elijah, teljesen beleélve magát, gondosan válogatva a szavakat, hogy elmondhassa, amit magában már oly sokszor eltervezett. Klaus továbbra is elkerekedett szemekkel bámult.
- Szóval… Mi lenne, ha kicsit átértékelnéd magadban a dolgokat? Tudom, hogy ez nem egyszerű, de rájöttem, hogy én is hibáztam. Hibáztam, mikor ahelyett, hogy mindezt végiggondoltam volna, elmondtam volna neked, szembeszálltam volna a problémákkal, csak menekültem előlük. Rosszul tettem, hogy vakságot tettettem, rosszul tettem, hogy az egyszerűbb utat választottam, és rosszul tettem, hogy csak most mertem cselekedni. Viszont megbántam mindezt, és azt szeretném, hogy bocsáss meg, amiért nem voltam jó testvéred, és cserébe lásd be, hogy te sem vagy tökéletes. Egyikünk sem az – billentette félre a fejét Elijah, kissé bűnbánóan fixírozva öccsét, aki végre reagált a hallottakra.
Mikor bátyja azt mondta, hogy senki sem tökéletes, még ő sem, és ezt be kéne látnia, az még ilyen mélyre szántó és elgondolkodtató gondolatok mellett is megsebezte büszkeségét. Ám mikor szólásra nyitotta a száját, Elijah félbeszakította. Ha már ilyen sokat el tudott mondani abból, amit akart, nem akarta, hogy bármi is benne rekedjen. Megnyitotta a csapot, és most nem akarta elzárni, amíg meg nem telik az edény.
- Ne, várj… befejezem. Nem azt kérem, hogy kezdj el térden állva bocsánatért könyörögni, nem is lenne jogos. Nem azt kérem, hogy máról holnapra változtasd meg az egész életed gyökeresen. Csak hogy hallgass meg, és gondolkodj rajta. És hogy fogadd el a bocsánatkérésem, ugyanis én már készen állok rá, hogy bocsánatot kérjek, amiért magadra hagytalak a család összetartásának gondjával, míg ez az én dolgom lett volna legidősebb testvérként – roggyant meg Elijah válla. Hiába gondolta már végig több tucatszor, egyáltalán nem volt könnyebb kimondania, hogy kudarcot vallott.
- Nos, mit gondolsz, öcsém? Most már kérlek, mondj valamit – intett Klaus felé kíváncsian, alig várva a visszajelzést, hogy vajon sikerrel járt-e.
- Én… nem is tudom – hebegett-habogott Klaus, még mindig kissé döbbenten. Aztán lassan eljutott hozzá minden tartalom, és igyekezett összeszedni magát. – A bocsánatkérést mondanám, hogy elfogadom, de nem hiszem, hogy lenne miért bocsánatot kérned – kezdte, mire Elijah arcán csodálkozás, hitetlen öröm terült szét. - Nem tudom, miről beszélsz, bátyám. Nincs itt semmiféle probléma, vagy családcentrikus kényszer a részemről. Valamit nagyon benéztél – húzta gunyoros mosolyra a száját Klaus, és elnézően megcsóválta a fejét.
- Ellenben látom, mennyire megviselte szegény kicsi lelkedet ez a nehéz gondolatmenet, úgyhogy mit szólnál, ha most szépen lepihenhetnél pár évszázadra egy kényelmes kis koporsóban? Csak neked tartom fenn – vigyorgott szélesen a fiatalabb ősi, és elégedett volt, hogy nagy kegyesen még fel is ajánlotta a lehetőséget. Na nem mintha befolyásolta volna döntését, hogy Elijah mit reagál.
Már húzta elő a tőrt a kabátzsebéből, és lépett egy aprót a bátyja irányába, aki csak állt leforrázva. Nyilván nem számított túl érzelgős, őszinte, vagy egyéb klaustalan jelenetre, de azért annak örült volna, ha bármilyen hatást ki tud váltani az öccséből a szokásos bunkóságain kívül.
Klaus megfeszült, mint az áldozatára leső vadállat a támadás előtti utolsó pillanatban. Elijah látta a mozdulatot, és tudta, mi következik most, azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy ennyire reménytelen eset legyen az öccse. Viszont koporsót sem akart.
- Csak gondolkozz rajta – suttogta, de nagyon jól tudta, hogy Klaus tisztán hallja a szavait, és pont egy ezredmásodperccel azelőtt, hogy a tőr átdöfte volna visszafogott öltönyének minőségi anyagát, elsuhant.
Klaus őrjöngő üvöltése az egész negyedet bezengte, és elülte után még sokáig visszhangzott az ősi vámpír fülében, aki magába roskadva gubbasztott egy kihalt park lepusztult padján, csillogó szeméből apró csepp csordult ki, és gördült végig akadálymentesen az arcán, hogy aztán az álláról lehullva miniatűr nyomot hagyjon a méregdrága öltöny sötét szövetén.



10. század:
- Naa, Elijah, mondd már el végre, hová megyünk! – kérlelte Klaus a bátyját, ám az továbbra is hajthatatlannak bizonyult.
- Nem. Mindjárt meglátod úgyis – ingatta a fejét az idősebb fivér, és magában remekül szórakozott öccse kíváncsiságán. Pedig ő szólt, hogy ne számítson olyan nagy dologra, de úgy tűnik, nem volt elég világos. Azért remélte, hogy nem fog csalódást okozni Klausnak, hiszen egyáltalán nem az lett volna a cél.
- De én nem akarok addig várni – biggyesztette le alsó ajkát Klaus, és duzzogva karba tette a kezeit, de a szemében ott csillogott a huncut mosoly árnyéka, mutatván, hogy nincs is igazán megsértődve a nagy titkolózáson, inkább izgatottan várja, mi sül ki ebből. Elijah elmosolyodott, és megtorpant, megállásra késztetve ezzel öccsét is.
- Hunyd be a szemedet – pillantott le a kisfiúra, és mikor az abban a pillanatban olyan szorosan összezárta a szemét, hogy valószínűleg káprázott belülről, Elijah a fiatalabb Mikaelson fiú keze után nyúlt, és magával húzta.
Félretolt egy páfrányt, kikerült néhány hatalmas gyökeret, melyek a fából kinőve nem tűntek el a föld alatt, mint megannyi társuk, hanem a talajból felfelé törekedtek, csak hogy kigáncsolhassanak megannyi figyelmetlen arra járót. Öccsét maga elé kormányozta, mert két fa közti résen csak libasorban fértek el, majd mellélépett, egyik kezét a fiú vállára helyezte, és végre így szólt:
- Kinyithatod – adta meg az engedélyt, egyetlen egy szóban. És nem is volt szükség hosszadalmas megfogalmazásra, hiszen a látvány önmagáért beszélt. Nem volt szükség agyonfogalmazott, magasztos szóvirágokra, hiszen Klaus, amint kinyitotta a szemét, meglátta, miért hozta el ide Elijah, és hatalmas, noha kissé bizonytalan vigyor terült el az arcán, mintha nem értené, hogy ezt miért mutatják meg neki, ennek ő miért lehet a részese.
- Ez egy…? – bukott ki belőle, de nem fejezte be a kérdést, az elhalt, mielőtt kiejthette volna a száján, sőt, valószínűleg gondolatban sem fejezte be. Tett egy nagy lépést előre, arcán mohó kifejezéssel, majd hirtelen megállt, és kérdő tekintettel hátranézett Elijah-ra, engedélyre várva, hogy felfedezhesse a helyet. A bátyja helyeslően biccentett egy aprót, és lassan követte a lelkesen rohanó kisgyereket, tudva, hogy tökéletesen sült el az ötlete, ennél jobbat ki sem találhatott volna. Pedig Klaus még nem is látta a lényeget!
A kisfiú óriási hévvel vetette magát az apró tisztás közepén található, szemmel láthatóan amatőrkezek által készült kis viskóba. Nos, tény, hogy bőven hagyott maga után kívánnivalót a munka minősége, de Elijah szívét-lelkét beleadta, és ez a legfontosabb. Különben is, ez Klaus számára szebb volt, mint bármi más, a világ legcsodálatosabb ajándéka. Még be sem lépett, csak kívülről látta az alig másfél méter fölé érő, nagyjából egy négyzetméternyi alapterületű kis fatákolmányt, de máris imádta.
Belépett, és újfent elállt a lélegzete. A padlóra szalmát hordott Elijah, az egyszerű, csupán három fallal és egy tetővel rendelkező apró kuckónak valójában nem is volt önálló berendezése, leszámítva egy kis fadobozt az egyik sarokban.
- Meglepetés – mondta halkan Elijah, és öccse lelkesedésétől meghatottan mosolyogva guggolt le a kis tákolmányban. Klaus felnézett rá, és szemében ott ült minden ki nem mondott szeretete, a szavakba nem önthető néma hála.
- És ezt nekem csináltad? – kérdezte félénken, mintegy utolsó megerősítésképp a kisfiú, mire bátyja bólintott, és hozzátette:
- Azért persze magamnak is. Gondoltam, használhatnánk a kettőnk kis közös, titkos rejtekhelyének – magyarázta, és noha tudta, milyen fogadtatásban lesz része az ötletnek, azért érdeklődve várta Klaus reakcióját.
De arra, hogy a kisebbik Mikaelson fiú kitörő örömmel a nyakába veti magát, még ő sem számított. Lévén fiúgyermekek, nem volt bevett szokás, hogy ölelgessék egymást; csupán ritka alkalmakkor történt meg, és csak akkor, ha az apjuk nem lehetett szemtanúja az esetnek, ugyanis valószínűleg nem tették volna zsebre, amit azért kapnak.
- Köszönöm – suttogta Klaus a fülébe, és szorosan átölelte a nyakát, erősen csimpaszkodva belé.
- Hé, öcsi… - motyogta Elijah, aki nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Kissé zavarban volt, ám nagyobb volt afelett érzett öröme, hogy sikerült lenyűgöznie Klaust.
Végül kibontakoztak a testvéri ölelésből, és Elijah nekiállt megmutogatni a kisfiúnak, hogy mi van a sarokban levő dobozban. Előkerült egy kihegyezett bot, egy rozsdás kiskés -, ami igazi kincs volt, még akkor is, ha alig lehetett használni kicsorbult élétől-, egy hosszú zsinór, sőt, még egy marék mogyoró is. Igazi kincsesláda volt.
Klaus lelkesen fedezte fel az apró tisztást, feltérképezte a búvóhelyük környékét, és másra sem tudott gondolni, csak hogy milyen nagyfiús, izgalmas dolog is ez, hogy van egy saját helyük, amiről senki sem tud.
Elindult kicsit beljebb az erdőben, pont az ellenkező irányba, mint ahonnan kibukkantak, mikor megjöttek. Alig párszáz lépésnyire – és ezek gyereklépések!- a tisztástól újra ritkulni kezdtek a fák, és egy tó tisztán csillogó vize tárult a szeme elé.
Elijah, aki nem sokkal lemaradva masírozott utána, hirtelen torpant meg, mikor észrevette, mit talált az öccse. Most már ő is izgatott volt, és miután összenéztek Klausszal, egyszerre indultak meg újra a tavacska felé. Valóban remek helyet találtak, az már egyszer biztos.
És emberi beavatkozásnak, jelenlétnek sehol semmi nyoma nem volt, ami nem is meglepő, hiszen a falusiak nem nagyon merészkedtek be az erdőbe, tekintve, hogy mindent, amire szükségük lehetett onnan, megkaptak már a legszélén is. Kivágni tökéletes volt a legelső útjukba kerülő száraz fa, gyümölcsöt bőven termettek az erdőszéli kis lugasok növényei, a vadakat pedig egy távolabbi erdőrészben található kis vízgyűjtőnél lőtték, hiszen oda gyűlt az összes környékbeli állat.
Egyszóval, valószínűtlen volt, hogy bárki más is tudna erről a helyről a két fiún kívül. Hát nem csodás? A testvérek is alig hittek a szerencséjüknek, és rögtön megegyeztek, hogy erről senki másnak nem szólnak. A titok az övék marad.


Napjainkban:
A lepusztult, ócska szállodai szobácska, melyhez szegényes bútorzat és csupán egy miniatűr fürdőszoba tartozott, most egy tomboló őrült zajongásától volt hangos. A férfi felrúgta a szobában található egyetlen, támla nélküli széket, rávágott a felhólyagosodott, megsárgult tapétára, majd beviharzott a mosdóba, hogy végül tébolyodott tekintettel meredjen saját tükörképére a csap fölött lógó, repedt kis falitükörben.
Nem értette! Miért kínozzák állandóan ezek az emlékek? Az emlékek, melyeket már réges-régen elfeledett, legalábbis eddig így hitte. Az emlékek, melyek olyan keserédesek voltak számára, melyek időről időre elkezdtek felbukkanni az agyában, és akárhogy igyekezett is elűzni őket, egyre gyakrabban jöttek. Az emlékek, melyek lassan az őrületbe kergették. Az emlékek, melyek kivétel nélkül kedvesek voltak, és arra emlékeztették, milyen a szeretet.
Mindez fájt neki, és, bár még magának sem vallotta be, valószínűleg, mert ő sem látta az igazságot, elszomorította. Magában úgy gondolt ezekre az emlékfoszlányokra, mint valami jelre, hogy újra össze tudja hozni a családját, hogy azért álmodik arról, mikor még együtt voltak, mert újra meg fog történni, méghozzá nemsokára.
Ám az is ott motoszkált az agya egy kis, hátsó szegletében, hogy nem szép dolog ilyen kegyetlen módszerekhez folyamodnia a céljai elérésének érdekében, már ami a testvéreit illeti. Hiszen azok sem bántották őt, legalábbis fizikailag nem, leszámítva néhány gyermekkori, természetes csihipuhit. De ennek a gondolatmenetnek gyorsan véget is vetett, és betudta annak, hogy csak Elijah hülye monológja hatására gondol ilyeneket, és még hálásnak is kéne lenniük, amiért újra egyesíti őket.
Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg azért teszi mindezt ilyen hevességgel, mert mindent ő akar a kezében tartani, kényszert érez rá, hogy minden az ő irányítása alatt álljon. Ez a természetes, hogy mindenki behódol neki, ez nem egy belső késztetés. Ez egy tény.
Mint ahogyan a Föld is forog a Nap körül, ahogyan az oroszlán megeszi a gazellákat a szavannán, ahogyan a politikusok ott hazudnak, és sajtolnak ki pénzt az emberektől, ahol csak tehetik. Ez az élet rendje, és kész. Ő áll a tápláléklánc legtetején, akkor meg miért kéne átengednie másnak az irányítás lehetőségét, hiszen ő úgyis jobban csinálja, dőreség lenne.
Ilyen gondolatokkal telt meg a feje nap, mint nap, mióta felszínre tört benne az első emlék, az a legelső, átkozott kis jelenet, ahogyan a parkban kacsázó gyermekeket figyelve eszébe jutott, mint tanította őt Elijah annak idején. Azóta kísértették, nem hagytak nyugtot neki, minden ébren töltött pillanatában attól rettegett, hogy újra támadnak, és csak álmában talált nyugtot.
Diszkrét kopogtatás szakította félbe elmélyült, borús töprengését, majd egy bizonytalan, udvarias hang szólt be az ajtón:
- Uram, elnézést, jól érzi magát? Szokatlan hangokat hallottam – érkezett a kis útszéli fogadó tulajának óvatos hangja. Klaus fáradtan sóhajtott, majd úgy döntött, nem vesz tudomást a férfiról. Ám az nem hagyta annyiban.
- Hé, uram, minden oké odabenn? – próbálkozott tovább a fogadós, immár kis aggodalommal, és ennek hatására jóval kevésbé választékosan és mesterkélten. Klaus meggondolta magát, és mégis odasétált ajtót nyitni.
- Nem, nincs minden rendben – tárta ki a rozoga ajtót nagy nyikorgással az ősi. – Kényelmetlen az ágyam, koszos a zuhanytálca, szinte mászik az éjjeliszekrény a benne fellelhető rovarpopulációtól, büdös csatornaszag kering az egész kis mocskos lyukban, amit maguk szobának csúfolnak – mennydörögte a döbbent férfi képébe. – Úgyhogy most szépen fogom magam, és átköltözöm egy-két napra a TE lakásodba, hátha ott valamivel normálisabb körülmények várnak, aztán remélhetőleg leléphetek végre ebből a porfészekből – közölte morogva.
Noha valójában nem is a szállás hiányosságai voltak a főbb problémái, hanem sokkal inkább a lelki eredetűek, de valamire rá kellett fognia, valahol le kellett vezetnie a feszültséget, és szegény fogadótulajdonos tökéletesnek bizonyult a feladatra.
- Bocsássa meg, uram, nem t’om, maga honnét jütt, de nálunk ez nem ígyen működik, de nem ám! – rázta a fejét a fogadós, egészen kijőve a béketűréséből, immár teljesen megfeledkezve az udvarias hangnemről. Klaust azonban cseppet sem hatotta meg a dolog.
- Akkor most fogod magad, és átviszed a cuccaimat a saját szobádba, ami mostantól a rendelkezésemre áll. Aztán bemész a legközelebbi településre, és hozol nekem pár nőt – igézte meg a férfit, majd sarkon fordult, és elindult a szűk kis folyosón, majd a válla fölött hátravetette:
- Nem kell megmutatnod, oda találok. Viszont igyekezz, vagy… - nem fejezte be a fenyegetést, felesleges lett volna.
A férfi is sejthette, miféle következményeket vonhat maga után, ha nem úgy tesz, ahogyan azt a vámpír parancsolta, noha nem is tudta, hogy vámpírral van dolga, nem is sejtette, hogy léteznek egyáltalán vámpírok, leszámítva a régi falusi rémtörténeteket. Nos, MÉG nem is sejtette, csupán elindult a legközelebbi falucska felé, pont, ahogyan Klaus utasította, valamiféle belső – vagy nem is annyira belső - kényszer hatására.
Ezalatt az ősi elfoglalta új szobáját, pont az előző felett, és elégedetten nyugtázta magában, hogy habár ez sem épp egy luxuslakosztály, de mindenképpen lakhatóbb, mint a másik. Azt a pár napot csak kihúzza itt, amíg végre hírt kap a boszorkánytól, akit Elijah révén talált meg.
Már nem is merte remélni, hogy akadhat valaki, aki segíthetne neki eltakarítani Mikaelt a Föld színéről, hogy ne szennyezze itt tovább a levegőt, mikor az ölébe hullott egy kecsegtető lehetőség, és mint fuldokló kapaszkodott az utolsó szalmaszálba, ami közelebb viheti céljához.
Épp őrjöngött, miután Elijah az utolsó pillanatban csúszott ki a karmai közül. Szinte nem is látott az agyát elborító vörös ködtől, ahogyan az utcán tombolva mászkált, embertől emberig suhanva, mindegyiknél mély, halálos, sebeket, széttépett nyakakat hagyva maga után.
Ekkor odalépett hozzá egy katonája, hogy mondjon valamit, ám ő szinte észre sem vette, úgy lökte félre, mint ahogyan a gőzmozdony sodor el egy a síneken bóklászó szerencsétlent. A vámpír repült pár métert, majd egy házfalnak csapódva eltörte pár csontját.
Társai felsegítették, és immár nagyobb elővigyázatossággal, óvatosan közelítették meg teremtőjüket, aki már felfigyelt az őt körbevevő vámpírgyűrűre. Nem sokon múlt, hogy legyilkolja mindet, de szerencsére az egyiknek volt annyi esze, hogy azonnal közölje vele, Elijah embereit faggatva megtudták egy boszorkány nevét, akinél Elijah ugyan ezért próbálkozott, hogy segítsen megölni Mikaelt. Sajnos arról nem tudtak, hogy sikeres volt-e a találkozó, ám Klaus ezt már könnyedén kideríthette.
Az ősi unatkozva dobolt ujjaival a fotel karfáján, és türelmetlenül várta a boszorkányt, akinek napokon belül meg kellett érkeznie. Addig is kénytelen volt itt csövezni, ugyanis nem lett volna célszerű egy forgalmasabb helyen beszélni ilyen fontos dolgokról, arról nem is beszélve, hogy Elijah-nak végképp nem kellett volna tudnia a dologról, hiszen róla is akart tanácskozni Klaus.
Tehát a diszkréció érdekében szükség volt az átmeneti kényelmetlen körülményekre. Járulékos veszteség. Különben is, nemsokára meg kell érkezzen a tulaj is, a kért nőkkel, és még egy kellemes kis lakomát is csaphat a nagy találkozó előtt a boszival.

Ennyi lenne a nyárra. Ne aggódjatok, továbbra is jön a történetem,  csak a sulira való tekintettel csökkentett havi fejezetszámmal. Szép hetet!

Következő fejezet >>

Always and forever - Késés

Kedves olvasók!

Sajnos pár nappal később tudom csak feltölteni az Always and forever című történetem 5. fejezetét, magánjellegű okokból. Elnézéseteket kérem, előreláthatólag még augusztusban felkerül, és remélhetőleg többet nem fordul elő velem, hogy nem tudom tartani a menetrendet.

Élvezzétek a szünet utolsó pár napját! :)

Összetörve - 7. rész

Elnézést kérek, amiért a megígértnél két nappal később hoztam, de az élet megint bezavart. Nem siránkoznék újból, mert ezt valódi élmény volt megírni. Remélem az olvasása legalább annyira élvezetes lesz számotokra.


VII. fejezet - Rossz döntés

Damon

Hatalmasat fújtam, amikor visszatettem a helyére az utolsó súlyzót is. Úgy edzettem, mint valami állat, akit felhúztak. Szinte dobálóztam a nehezebbnél nehezebb tárcsákkal, rudakkal, mégis, még így sem voltam képes lenyugodni, pláne, azok után, amikor valahányszor egészen véletlenül átpillantottam az üvegfal túl oldalára. Egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy az a nyálas selyemfiú különböző kompromittáló pozíciókban fetreng a földön Elenával. Nekem aztán mondhatja bárki, hogy mindez a jóga része, engem akkor sem vernek át. Már abban a pillanatban, hogy először megláttam ezt a zselézett hajú balféket, tudtam, semmi mást nem akar, mint lehúzni Elena bugyiját. A jóga persze jó ürügyet szolgáltat a piszkos kis terveihez... Képzelem, hány dúsgazdag milliomosfeleséget, éltes matrónát, együgyű pompon lányt csábított az ágyába ezzel a trükkel. Erre persze bárki más azt mondhatná, hogy nekem nagyjából tízszer annyi prédám volt a gyengébbik nem képviselői közül, de a kettő természetesen nem ugyanaz. Az én skalpjaim, álmatlan éjszakáim, kalandjaim egytől egyig tisztességes eszközök segítségével kerültek fel a listámra, nem pedig holmi jógázásnak beállított aljas behálózással.
Amint végeztem a pakolással, odasétáltam a két terem fala helyén húzódó hosszú üveghez, s amint benéztem a jógaterembe, egy árva lelket se láttam ott.
Basszus.
Szóval Elena meglógott ezzel az Emilioval, vagy kicsodával. És még a neve is riválist jelent.
A vállamra csaptam a törölközőmet és továbbra is fújtatva, puffogva kimasíroztam a konditeremből. Az a pióca csak úgy elrabolta a.... Ijedten fékeztem le és szakítottam meg még pont idejében a gondolatmenetemet. Majdnem azt mondtam, hogy a barátnőmet. Pedig Elena nem volt a barátnőm, mi több, még szerelmes sem voltam belé. Csak elkapott a hév, győzködtem magam, miközben átkozódtam, amiért hirtelen így elborult az agyam. Én nem tudok szeretni, a szerelem nálam tabu...mégis, hirtelen olyan birtoklási vágy lett úrrá rajtam, mint amilyet már régóta éreztem. Egész pontosan amióta...

- Kell egy ital - morogtam magam elé, amint ledobtam magam az első utamba kerülő bárszékre.
- Egy whiskyt John Travoltának - biccentett vigyorogva a mellettem ülő Alaric a bárpultos felé. - Na mi az, meguntad a táncikálást? - kérdezte egy pimasz mosollyal az arcán. Felpillantottam, arcomon egy grimasszal. Abban a pillanatban egyáltalán nem tudtam értékelni sziporkázó humorérzékét.
- Nagyon vicces - vágtam vissza, majd felkaptam a poharamat és egyetlen hajtásra felhúztam az egész tartalmát. - Még egy kört! - kiáltottam a pultosra, felé csúsztatva az üres likőrös poharat. - Utálom a bálokat.
- Nekem mondod? - sóhajtott Ric, idegesen babrálva a csokornyakkendőjét. - Mindjárt megfulladok ebben a szerelésben. Ráadásul ez a te hibád, mi a francnak kellett neked bált szervezni az ügyfeleknek?
- Katherine ötlete volt - forgattam a szemem, miután lehúztam egy újabb adag Johnnie Walkert. - De legalább most már értem, minek kellett ez a felhajtás. - Alaric kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Ó, csak nem zűr van az édenkertben? - érdeklődött, idegesítően pörögve a székén.
- Ha zűr azt jelenti, Stefan, akkor igen.
- Micsoda? Stefan itt van?
- Teljes valójában - feleltem szárazon. - És jól láthatóan le akarja nyúlni a nőmet. A kis szemétláda...
- Várj - szakított félbe Ric. - Azt akarod mondani, hogy Katherine hívta meg Stefant?
- Dehogyis! - legyintettem. - Én barom most mutattam be őket egymásnak és az a kis....szóval az öcsém ragaszkodott hozzá, hogy a "bájos házigazda" - itt elfintorodtam - táncoljon vele egy lassút. Fogalmam sincs, hogyan jutott be...bizonyára lefizette valamelyik őrt. Sebaj, kirúgom az összeset, és a probléma meg van oldva.
- A fene enné meg már ezt a nyakkendőt - szitkozódott Alaric, majd egy laza mozdulattal letépte nyakából a ruhadarabot. - Hadd találjam ki...féltékeny vagy.
- Nem vagyok féltékeny! - tiltakoztam. - Mindössze meg akarom védeni azt, ami az enyém.
- Tehát féltékeny vagy - fordított Ric, nemes egyszerűséggel rákönyökölve a bárpultra.
- Ja - egyeztem bele, miközben százdollárosra cseréltem a pultos kezében lévő whiskys üveget.
- Damon! - szólalt meg hirtelen egy hang a hátam mögött. Azonnal felismertem, de ezúttal még arra sem méltattam, hogy hátraforduljak. - Meg sem kínálsz? - huppant le mellém az öcsém, erőteljesen szemezve a kezemben lévő üveggel.
- Nem - viszonoztam. - Ha nem haragszol meg, Johnnie és én nem szoktuk hármasban csinálni. - Alaric a kezébe temette az arcát, úgy kuncogott, Stefan mindössze egy nevetésnek gúnyolt horkanást hallatott. 
- Ne haragudj bátyám, nem akartam megzavarni az intim együttléteteket - szabadkozott, majd előrehajolt a pulton és intett Alaric felé. - Saltzman, jó újra látni!
- Viszonzott az érzés - motyogta Ric, mielőtt ő is beletemetkezett volna a maga üvegébe.
- Mit keresel itt, Öcsi? - tudakoltam sóhajtva. Stefan egyenesen szembefordult vele, vakmerően állva a pillantásomat.
- Kaptam egy meghívót - vont vállat, miközben kihalászott öltönye zsebéből egy krémszínű kártyát, pontosan ugyanolyat, amilyeneket Katherine postáztatott ki Rose-zal alig három héttel ezelőtt. - Úgy gondoltam, ez egy jó alkalom, hogy meglátogassam a rég nem látott bátyámat és a barátnőjét. Meg kell mondjam,jó ízlésed van, ha nőkről van szó. Miss Pierce igazán csinos, egy valódi vadmacska...
- Szállj le Katherine-ről - közöltem vele, kicsit talán túl fenyegetően, mire Stefan ártalmatlanul felemelte a kezeit.
- Hé, nem kell rögtön letámadni. Amúgy is, van barátnőm és nagyon jól megvagyunk immár több, mint két éve.
- Szegény csaj, biztos vak - dörmögtem félhangosan.
- Tessék?
- Semmi, csak örültem a jó hírnek - vigyorodtam el, habár mindketten tudtuk, hogy olyan kevés őszinteség volt ebben, mint börtönben a vészkijárat.

Pontosan ugyanígy éreztem nagyjából fél évvel ezelőtt, a vállalat újévi bálján, amikor megláttam Katherine-t az öcsémmel táncolni. Ugyanaz a harag ébredt bennem, ugyanaz a keserűség mardosta a gyomromat, mint akkor, és ugyanúgy csak az járt a fejemben, hogy ő az enyém. Egy barom vagyok, amiért ilyeneket merek képzelni.
Lehunytam a szemem és megráztam a fejem, mintha így kiverhetném a fejemből ezt az idegesítő érzést, ami nem hagyott nyugodni. Csak a sose pihenő hormonjaim, magyaráztam magam. Azért éreztem ezt a fajta birtoklási vágyat, mert mégis nőből volt, és nem is akármilyen. Még a vak is látta, milyen gyönyörű, milyen kívánatosak testének formás kanyarulatai, domborulatai...és mindezek mellé maga volt a megtestesült angyal. Nem érezhettem iránta mást, csak szexuális kötődést, nyers vágyat, mint azok iránt, akikkel eddig volt dolgom. Mégis, ő valamiért más volt...megfogott benne az, hogy külsőre mennyi hasonlóság van közte és Katherine között, és lélekben mennyire mások voltak ők ketten. Elena őszinte volt és jóságos, teljesen tiszta, ambiciózus, szorgalmas, míg Katherine nem volt több egy hazug, képmutató, kétszínű parazitánál, aki mást sem tud, mint élősködni az embereken, pusztán azért, mert úgy kívánja meg az érdek.
Mindössze azt nem értettem hát, miért zavar engem ennyire ez az Emilio. Elena igazán megérdemel valakit, aki szereti, ha pedig neki az olasz selyemfiú dobogtatja meg a szívét...
Idegesen bokszoltam bele a lift falába, egy állatias üvöltés kíséretében. Minek hazudjak magamnak? Igen, akartam ezt a nőt, testileg vonzódtam hozzá, amit még felerősített a kényszer, hogy segítsek rajta. Fogalmam sincs, miért, de láttam rajta, hogy valami borzasztón megy át éppen. Amikor azt hiszi, hogy nem figyel rá senki, egy pillanat erejéig megadja magát, feladja a küzdelmet, és olyankor világosan látom, ahogy átsuhan rajta a fájdalom kísértete, akárhogy is próbálja is titkolni azt. Valahogy úgy gondolom, rokonlelkek vagyunk a magunk elcseszett módunkon. Mindkettőnket összetört az élet, piciny, apró darabokra, s most mindketten megpróbáljuk összeszedni, ami megmaradt, és újraépíteni magunkat. És ha bevallja, ha nem, tudtam, hogy ő is ezért volt itt.
Vettem még egy mély levegőt, mielőtt kiléptem volna a liftből, majd egyenesen a recepció felé vette az irányt. Most még az sem érdekelt, hogy nagyjából minden második ember megbámult, vagy szájtátva nézett utánam; valahogy most szabadságra küldtem a hiúságomat, vagy valami ilyesmi. Lefékeztem a recepciós pultnál, ahol a változatosság kedvéért megint Felicity-t találtam, ezért őt kezdtem faggatni. Végül is a múltkor is segített megtalálni Elenát.
- Ne haragudjon, nem látta véletlenül, merre van a... barátnőm? - kérdeztem feszengve, ízlelgetve a mondat végére biggyesztett szót. Jobbnak láttam simán csak a barátnőmnek nevezni, nem akarva még jobban belebonyolódni a köztünk lévő, amúgy is nehezen megmagyarázható kapcsolatba. Különben is, Francesco amúgy is úgy tudja, hogy együtt vagyok, szóval már csak ezért is megérte fenntartani a látszatot. Azonban úgy tűnt, Felicity egyáltalán nem vett észre, hanem továbbra is álmodozva bámulta a számítógépe monitorját, unottan kevergetve a kávéját.
- Hahó! - hajoltam közelebb, a kezemmel le-föl söpörve a levegőben a szeme előtt. Erre feleszmélt, és ijedten hátrahőkölt, olyannyira, hogy a görgős székével együtt hátraesett, egy rémült sikolyt hallatva. Mondanom sem kell, a lobbiban megállt az élet, és mindenki a kétballábast nőt figyelte, aki félrecsúszott szemüvegével az arcán igyekezett kikecmeregni a szék alól. Olyan látványt nyújtott, hogy egyszerűen nem bírtam ki nevetés nélkül; így hát rádőltem a pultra és röhögni kezdtem, mint aki éppen most van túl egy huszonnégy órás Family Guy maratonon.
Felicity eközben felült, és egy rosszalló pillantást vetett rám, miközben megigazította szemüvegét, bár a helytelenítés mellett az elmaradhatatlan elpirulás is helyett kapott arcán.
- Bocsánat, de ez óriási volt - szabadkoztam, egy zsebkendővel letörölve a nevetés intenzitásától kicsordult könnyeimet. Szerencsétlen recepciós csak motyogott valamit a fizetésemelésről meg az esti adag altatójáról, aztán végre felém fordult.
- Mit óhajt, Mr. Salvatore? - kérdezte szemét forgatva, egy frusztrált sóhaj kíséretében.
- A barátnőmet keresem. Tudja, hosszú barna haj, karcsú test, őzikeszemek - magyaráztam, heves gesztikulációval párosítva a személyleírást. Felicity csak a fejét csóválva, amiből rögtön rájöttem, hogy totál hülyének nézett, de sebaj, az érzés kölcsönös volt.
- Elhiheti, ismerem a barátnőjét - közölte hűvösen.
- Ez igazán örömteli - bólintottam. Mindketten elhallgattunk, várakozóan pislogva a másikra.
- Parancsol még valamit? - kérdezte Felicity, felvonva szemöldökét.
- Igazából csak a választ a kérdésemre - vontam vállat. - Tudja, kíváncsi lettem volna rá, nem látta -e a barátnőmet.
- Ja, igen. A bárba ment Mr. Hale-lel.
- Hogy kivel? - értetlenkedtem.
- A jógaoktatóval - mondta Felicity olyan hangsúllyal, mintha azt kérdeztem volna meg, mennyi kettő meg kettő.
- Úgy! Igazán köszönöm a segítséget - biccentettem, majd sarkon fordultam, egyenesen a bár felé indulva. Csakhamar meg is pillantottam őket, ahogy egymással szemben ültek egy-egy fotelban, kezükben egy csésze kávéval. Az első gondolatom az volt, hogy rögtön lecsapok és elrángatom onnan Elenát, de amikor a beszélgetésből kiszűrődő hangok megütötték a fülemet, inkább megbújtam egy oszlop mögött és belehallgattam a beszélgetésbe.
- És mit tanulsz? - szólalt meg Elena, érdeklődően fürkészve a pasas fejét, aki kicsit komor arccal felelt.
- Szociológia szakra járok, master képzésre. Bár valójában annyira nem érdekel ez az egész, sokkal inkább valami mással tudnám elképzelni az életemet.
- Ezek szerint ez az egész nyári munka?
- Igen, az. Mr. Tocci, az igazgató a nagybátyám, anyám testvére, ezért lehetek itt. Meg amúgy is szükség volt valakire jóga fronton, én pedig még Chicagoban szereztem az egyetem mellet egy oktatói képesítést, ráadásul az, hogy félig olasz vagyok, még jól is jött. Afféle szenvedélynek indult, ehhez képest most ebből élek - nevetett. - A masszőr tanfolyam csak jött hozzá.
- Értem - bólintott Elena. - Ahhoz képest, hogy hobbi, elég profi vagy benne.
- Komolyan?
- Igen. Hidd el, sok oktatóval volt már dolgom, és egy jó párat lepipáltál közülük. - Itt már ott tartottam, hogy vagy behúzok egyet annak a bájgúnárnak, vagy szimplán szétrúgom a seggét. Valamiért nem tudtam eldönteni...aztán rávettem magam, hogy maradjak még egy picit láthatatlan, hátha hallok valami érdekeset.
- Ha jól gondolom, neked is csak szenvedély, ugye? - tudakolta Emilio. Akármennyire kívántam is, ez az aljas latin ripacs egyáltalán nem tűnt tolakodónak, nem nyomult olyan feltűnően Elenára, mint gondoltam. Nagyon remélem, hogy tényleg csak az olasz vendégszeretetet gyakorolja, mert így esetleg elkerüli, hogy fellógassam az étterem csillárjára.
- Annak indult - viszonozta Elena. - De aztán...egyfajta menedékké alakult. Ez volt a biztos pont az életemben, ahová menekültem, valahányszor rosszul alakultak a dolgaim. Másfél órára ki tudtam kapcsolni, elfelejtettem mindazt, ami addig mérgezett...mintha tényleg megtaláltam volna az egyensúlyt. - Emilio bólintott, de láttam rajta, hogy az arckifejezése hirtelen megváltozik, miközben Elenára nézett. Nem láthattam Elena arcát, mivel majdnem teljesen háttal ült nekem, azonban a pasas aggodalmas tekintete kicsit megijesztett.
- Jól vagy?
- Persze, persze...csak elmerengtem - vágta rá Elena talán kicsit túlságosan gyorsan. A kíváncsiság szinte égetett, meg akartam tudni, mitől lombozódott le hirtelen a lány. És csak ekkor jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy már lassan egy hete itt vagyunk, még mindig nem tudok róla szinte semmit. Ehhez képest ez a plüssteve fejű alak nagyjából kétszer annyit tudott meg róla fél óra alatt, mint én, és ez a tény nagyon idegesített. Így végül jobbnak láttam a pillanatnyi csönd közben felfedni jelenlétem.
- Elena, azt hittem eltűntél! - sétáltam elő az oszlop mögül, és amint mellé értem, kedvesen rámosolyogtam a lányra.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam, de igazán nem akartalak megzavarni. Csak megittunk egy kávét Ernestoval - tette hozzá, küldve egy mosolyt a vele szemben ülő férfinek. Á, szóval nem is Emilio, hanem Ernesto. Ezt alaposan az eszembe akartam vésni, csakhogy tudjam, mi a teljes neve, ha majd fel akarom jelenteni.
- Ja, semmi baj, csak kicsit meglepődtem, amikor nem találtalak ott - forszíroztam egy mosolyt az arcomra, azonban nem sikerülhetett túl jól, ugyanis ez az Ernesto vagy kicsoda hirtelen felpattant.
- Sajnos mennem kell, tíz perc múlva lesz még egy órám - szabadkozott, majd mielőtt elindult volna még megszólította Elenát, arcán egy talán túl kedves mosollyal. - Akkor várlak holnap.
- Persze - búcsúzott Elena kedvesen, és amint a férfi hallótávolságon kívül került, odafordult hozzám. - Szóval, mennyit hallottál? - kérdezte, s bár hiába kerestem, hangjában nem nagyon volt felháborodás; csendes beletörődés viszont annál inkább. Nem láttam értelmét vitatkozni, hiszen lebukásom több volt, mint egyértelmű, így inkább nem tagadtam le, hogy hallgatóztam, mindössze csak arra voltam kíváncsi, hogy ő mindezt honnan tudta.
- Honnan tudod, hogy itt vagyok?
- Láttalak a tükörben - mutatott Elena a bárpult mögött húzódó tükörre, s ahogy odanézett, láttam, hogy Elenának minden bizonnyal tökéletes rálátása volt rám, amíg az oszlop mögött rejtőztem.
- Bocsánat, de mentségemre szóljon, tényleg csak pár szót hallottam. - Elena összeszorította az ajkait és megértően bólintott. Valamiért az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem fejezi ki valós érzéseit, s ezáltal elzárkózik előlem.
- Nos, - köszörültem meg a torkom, megtörve a kínossá váló csendet - mivel megígértem, hogy megmutatom neked, milyen a hamisíthatatlan olasz édes élet, így ennek jegyében ma nem itt vacsorázunk. - Szinte látni véltem, ahogy Elena szemeiben felcsillan a kíváncsiság és az izgalom különleges elegye, amely mintha ha ez egész arcának egy újfajta színt kölcsönzött volna. Hirtelen elkapott a vágy, hogy megérintsem, hogy végigsimítsam arcának felséges kontúrjait, hogy beletúrhassak mahagóni színű hajába, hogy azokat a telt, rózsaszín ajkakat a sajátjaimon érezzem... Észre sem vettem, hogy a vágy már az arcomra, a tekintetembe is kiült, olyannyira el voltam foglalva vele. A torkom kiszáradt, mintha a Szaharát szeltem volna át ital nélkül, amíg ideértem. Egy egész örökkévalóságon át tudtam volna bámulni őt, és még az sem lett volna elég, hogy beteljek szépsége ezer árnyalatával.
- Öhm..Damon? - rázott fel a gondolatmenetemből Elena. - Csak arra voltam kíváncsi, hová viszel ma este?
- Ja, ma este - dadogtam feszengve, megpróbálva visszaidézni, hol is tartottam, azonban arcának elképesztő gyönyörűsége megakadályozta az agyamat, hogy normálisan működjön. Száz dolcsi rá, hogy úgy néztem ki, mint egy láma az állatkertben, sőt, rosszabb, mint talán inkább úgy, mint egy majom. Jesszusom, csak remélni tudom, hogy a Times fotósa nem éppen most akart lekapni az év embere fotózáshoz. - Bulizni megyünk - nyögtem ki végül, a földre erőltetve a pillantásomat.
- Tényleg? - Nem kell sokat győzködjem magam, hogy a tekintetem visszavándoroljon az előttem álló nő hihetetlenül szép arcára, mégis, mintha most hirtelen szebbnek láttam volna, mint tíz másodperccel ezelőtt. Lehetséges ez? Dehogy lehetséges, Salvatore, gondoltam magamban, csak régen volt már dolgod nővel. Na igen, annak legalább vagy másfél hónapja, ami nálam gigantikus rekordnak számít. Damon Salvatore nem volt az önmegtartóztató, szűzies típus, és akkor még enyhén fogalmaztam.
- Igen - tértem magamhoz, ezúttal véglegesen, majd a lobbi felé tereltem Elenát. - Az, aki még nem járt az olasz éjszakában, akármilyen jó viszonyban is van a pálinkával, nem rúg labdában egy buliban.
- Attól tartok, én semmilyen labdába nem rúgok - jegyezte meg Elena halkan, de szavai elég hangosak voltak ahhoz, hogy meghalljam. Vetettem rá egy afféle "folytasd nyugodtan" pillantást, ezzel ösztönözve arra, hogy kicsit bővebben kifejtse ezt az enyhén szólva depressziós hangszínű megjegyzést.
- Régebben, tizenhat-tizenhét évesen én voltam a legnagyobb..."partyarc" a suliban - kezdte, ajkán egy keserédes mosollyal. - Nem volt olyan buli, összeröffenés, ünneplés, ahová Elena Gilbert nem lett volna hivatalos. Én pedig, afféle tiniként, élveztem a népszerűséget, sőt, fürödtem benne. Jól tanultam, rengeteg barátom volt, tehetős, nagy múltú családba születtem...és vezető pompon lányként természetesen a focicsapat kapitánya volt a pasim - mesélte. - Egyszóval, én voltam A CSAJ, csupa nagybetűvel. Mindenki velem akart barátkozni, olyan akart lenne mint én... - Itt megállt, és egy szünetet tartva merengett el a múlt emlékein.
- Nem tűnsz valami boldognak, ahogy visszaemlékezel - kockáztattam meg a megállapítást, mire ő egyenesen a szemembe nézett, mintha azt várná tőlem, hogy onnan olvassam ki az érzéseit.
- Aztán egyik nap, - folytatta - kicsit többet ittam a kelleténél, ezért megkértem a szüleimet, hogy jöjjenek értem. Azonban soha nem értek oda. - Hangja egy pillanatra elcsuklott, s lehunyta a szemeit, hogy gátat szabjon a keserűség könnyeinek. - A kocsijuk...lezuhant egy hídról és elmerült a folyóban. Egyiküket sem sikerült megmenteni. Soha többet...nem voltam buliban. - Olyan szomorú volt a hangja, s a tekintetében a könnyek mellett annyi fájdalom csillogott, hogy könnyen kitalálhattam, magát okolja szülei halálért.
- Hé... - szólaltam meg, amikor láttam, ahogy a könnyek szépen, lassan végiggördülnek arcán. Mutatóujjammal gyengéden az álla alá nyúltam, hogy felemeljem fejét és amikor rám nézett, egy kicsit nekem is összetört a szívem. És mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, karjaimmal átfontam karcsú derekát, és magamhoz öleltem ölt. Egy szempillantás erejéig éreztem, hogy hezitál, aztán megadta magát, és szorosan hozzám bújt, a pólómba temetve arcát.
- Az én hibám... - ismételgette fáradhatatlanul, a sírástól elfúló hangon. Hogy lenyugtassam, a hátát kezdtem simogatni, tudva, hogy az nyugtatólag szokott hatni a nőkre.
- Dehogy is...- csitítottam. Az igazat megvallva még soha, egyetlen nő sem sírt a karjaimban korábban, mi több, ez egy volt azon kevés alkalmak közül, hogy megöleltem valakit. Egyszerűen nem az én stílusom volt. Nőket csakis egy alkalommal szoktam a karjaimban tartani, de azok nem sírtak, hanem nyögtek és sikoltoztak..érthető okokból. A lényeg az, hogy semmi gyakorlatom nem volt a vigasztalásban, mégis úgy tűnt, nem vagyok reménytelen eset, mert Elena lassanként kezdett megnyugodni, s a zokogás elcsukló hangjai halk szipogásba mentek át. Amikor sikerült teljes magához térnie, egy halovány mosollyal könnyáztatta arcán óvatosan eltolt magától.
- Ne haragudj... - kezdte, de közbe vágtam, jól sejtve, mit akart mondani.
- Te ne haragudj - kértem. - Sajnálom, hogy eszedbe juttattam mindezt, mentségemre szóljon, fogalmam sem volt arról, hogy téged egy ilyen borzalmas emlék tart vissza a buliktól. Felejtsd is el, hogy felhoztam, inkább kitalálok valami nyugalmasabbat, de ha te úgy gondolod, inkább maradnál benn, vagy, hogy nincs szükséged a társaságomra, csak egy szavadba kerül. - Azonban legnagyobb meglepetésemre Elena megrázta a fejét, kicsit jobban összeszedve magát.
- Nem, miattam ne változtasd meg a terveidet... - ellenkezett. - Különben is, mindez már öt éve történt, szóval ideje lenni kilépni a múltam árnyékából. - Sóhajtva fürkésztem az arcát, tudva, hogy semmiképpen sem tenne neki jót egy olyasmi buli, amit kitaláltam.
- Szerintem ez most tényleg nem jó ötlet...
- Damon - szakított félbe, s a nevem talán még soha nem csengett ilyen dallamosan, mint amikor az ő ajkáról szállt le. - Komolyan mondtam.
- Rendben - adtam meg magam. - Majd kitalálok valamit kompromisszum-félét, oké?
- Oké - egyezett bele mosolyogva, majd megfordult és kinyitotta a szobája ajtaját.
- Ja, és Elena, - szóltam utána - fél hétkor itt leszek.

XOXO

Végül egy élőzenés bisztró mellett döntöttem, a féktelén lerészegedés ötletét későbbre hagyva. Úgy láttam, Elenának tetszett a hely, de én magam nem igazán néztem körbe, mert sokkal inkább a látvánnyal voltam elfoglalva, amit Elena nyújtott pimaszul rövid, szűk fekete ruhájában. Ha azt mondom, ennivaló volt, akkor majdnem pontosan leírtam, milyen érzéseket keltett bennem.

Amikor beléptünk, kérettem magunknak egy kellemes zugot az ablak mellett, s rendeltem mindkettőnknek egy-egy pohár vörösbort. Habár tudtam, hogy Rómában muszáj vörösbort inni, azért megvártam Elena megerősítését.

- Neked megfelel? - kérdeztem, mire ő csak mosolyogva bólintott. 

Az este kellemesnek indult, könnyed témákról beszélgettünk, sőt, én még vicceket is meséltem és beavattam pár munkahelyi titokba.

- Egyszer azon kaptam a biztosítási osztály vezetőjét, aki nem mellesleg a legjobb cimborám, hogy a legfontosabb ügyfeleinkkel folytatott tárgyalás kellős közepén Dirty Dancing rajongói videókat nézett a telefonján. Képzelheted, milyen fejet vágtak a japán befektetők... - forgattam a szemem.

- Abszolút meg kéne ismernie a nagynénémet - nevetett Elena. - Ő is él-hal azért filmért. 

- Szóval van egy szingli nagynéni! És hány éves?

- Huszonhét.

- Lehet, hogy tényleg össze kéne őket hoznunk Alarickal. Végül is, ezek szerint mindössze két év van köztük - tűnődtem.

- Jennának, a nagynénémnek nem ártana már egy tartós kapcsolat, mert ha végre lenne valakije, legalább nem velem vitatná meg, milyen szexi Patrick Swayze.

- Ha egyszer hazamegyünk, mindenképpen szervezzünk nekik egy randit - javasoltam, mire Elena lelkesen bólintott.

- Öhm...Damon?

- Igen?

- Tudom, hogy kicsit fura kérdés, de..hány éves vagy? - Meglepetten vontam fel a szemöldököm, de azért szinte rögtön válaszoltam.

- Huszonhat - viszonoztam, és láttam, ahogy Elena szemei elkerekednek meglepetésében. - Esetleg többnek gondoltál?

- Nem, egyáltalán nem - mentegetőzött, fülig pirulva. - Csak belegondoltam, hogy ilyen fiatalon ennyi mindent elértél...az ország egyik legmenőbb vállalatának vezetése egyáltalán nem kis dolog, pláne ennyi idősen.

- Pedig nincs ebben semmi ördöngösség - legyintettem. - Mindössze szerencsém volt; a vállalatot apám alapította, és megörököltem. Én mindössze továbbvittem az örökséget és elkezdtem biztosítással is foglalkozni a befektetés mellett. Ez később helyes döntésnek bizonyult, hiszen fellendítette a forgalmat. Ezen kívül azonban nem volt több dolgom, mint folytatni, amibe ő belekezdett.

- Csak szerénykedsz - közölte Elena. - Szerintem rengetegen örülnének egy efféle családi vállalkozásnak, ami ekkora profitot termel, ráadásul apáról fiúra száll.

- Ebben igazad van - értettem egyet. - De ez a vállalat sem lesz örökéletű, mert velem megszakad az öröklődés - tettem hozzá, kicsit halkabban. Elena csodálkozva nézett rám, mintha magyarázatot várna erre a váratlan kijelentésre. Holott az egyszerűbb volt az egyszeregynél is.

- Nekem sosem lesz családom - szólaltam meg újra, majd hirtelen rá néztem, mélyen az övébe fúrva a pillantásomat, melynek hatására hallani véltem, ahogy levegővételei egyre szaporábbá válnak, mintha valami sokkolóval a kezemben közelednék felé. Bár ebben lehet, hogy volt némi igazság, mert egyszer az egyik csaj, akit felszedtem egy menő bárban, azt mondta, hogy a tekintetem sokként hat a nőkre. Bölcs lány lehetett, kár, hogy nem emlékszem a nevére. - Sosem lesz fiam, aki megörökölheti tőlem a kormánykereket. - Láttam rajta, ahogy összerezzen ültében.

- Miért...Miért adod fel ilyen könnyen egyetlenegy csalódás miatt? - szegezte nekem a kérdést, és hiába próbált határozottnak hangzani, szavaiból mégis kihallottam az előbbi remegést és bizonytalanságot, mintha rettegne a választól.

- Nem adtam fel - válaszoltam. - Mindössze rájöttem arra, hogy az eddigi életem átverés volt, egy kapitális hazugság, és azok után, amit átéltem, ráébredtem, hogy a szerelemnél nagyobb ballépést nem követtem el korábban. Többé nem engedhetem meg magamnak, hogy így...elgyengüljek. Egyszer bőven elég volt hagyni, hogy összetörjék a szívemet - tettem hozzá szárazon. Elena azonban szembeszállt.

- De miért csak a keserűséget látod? Nem emlékszel arra, milyen volt, amikor boldog voltál, amikor átjárta a szíved az érzés, amikor nem bírtad kiverni a fejedből annak a képét, akit szerettél? Nem vágysz az otthon melegére, egy szerető feleségre, gyerekekre, akik csillogó szemekkel néznek fel rád? Nem hiszel abban, hogy van valaki a világban, aki csak arra vár, hogy megtaláld? - Olyannyira beleélte magát, hogy arcán újra kigyúlt az a varázslatos rózsapiros pír, ami oly megigézővé tette egész lényét, hogy az embernek már attól elfacsarodott a szíve, hogy ránézett. S ahogy ragyogó, érzelmektől túlcsorduló tekintetével rabjává tette az enyémet, azt éreztem, hogy soha többé nem fogok semmit szépnek találni, csak őt. Még Tizziano vagy Rembrandt sem tudott volna nála szebbet lefesteni, mert még a legtökéletesebb remekművekből is mindig hiányzik az a kis valami, ami most ott csillogott abban a két, csokiszínű feneketlen kútban, s amit úgy neveznek: szeretet. Igen, most már tudtam, mi volt ő: egy igazi küzdő, aki az álmainak élt, aki hiába is akarta, nem tudta soha igazán feladni azokat. Ezek a vágyak irányították életét, tetteit és cselekedeteit, és ez az elképesztő, színtiszta, feltétel nélküli szeretet az emberek iránt volt az, ami még mindig arra késztette, hogy higgyen a szerelem létezésében, akárhányszor szúrta is az hátba korábban. 

Fogalmam sem volt, mit feleljek ezekre a szenvedélyes szavakra, amelyek magjait kétségkívül elvetette az én szívemben is, habár tudtam, azok soha nem fognak kivirágozni. Őszintének kellett lennem, hiszen az a legjobb fegyver.

- Elena...nekem nyolcéves korom óta nincs otthonom. Amikor azt elvesztettem, vele együtt távozott a boldogság is az életemből. - Hangom elhalkult, ahogy ezeket mondtam, mégsem vettem le a szemem róla. Tekintete most hitetlenséget és legnagyobb meglepetésemre szánalmat is tükrözött. Olyan nehéz volt elhinni, hogy létezik valaki, aki ilyen jó, mint ő. Lám, fogalma sem volt, mi is történt valójában velem, mégis száz százalékig azt mutatta, mennyire együtt érez velem. Hihetetlen volt.

- Én... - kezdte, azonban ahogy megmozdult, egy óvatlan mozdulattal leverte a mellette pihenő kézitáskáját, ami a földön landolt. Rögtön leguggoltam mellé a földre, hogy segítsek neki összeszedni a kiszóródott cuccokat. Ő szinte végig a földhöz szegezte pillantását, mintha kerülné az enyémet, ám amikor végre valahára találkozott tekintetünk, azok foglyul ejtették a másikat. 

Hirtelen éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, izgatottan, lázba hozva az egész testemet. Elena is nagyot nyelt, elmerülve a szemeimben, mégis azt láttam, hogy nagyon vívódik valamin. Ekkor már tudtam, minek kell következnie, s pillantásom az ajkaira siklott, amelyek résnyire elnyílva vonzották magukhoz az enyéimet. Olyan késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, mint soha korábban az életemben. Hiába küzdöttem, nem tudtam, mert olyan volt ez, mintha két mágnes északi és déli pólusa próbálná meg megakadályozni, hogy összekapcsolódjanak, azonban ez fizikailag lehetetlen volt. Ők ketten összetartoztak, így minden igyekezet fölösleges volt, mert előbb-utóbb úgyis egymáséi lettek volna. Ezért hát hallgattam a fizika törvényeire, s egyre közelebb hajoltam hozzá, nem győzve kivárni a pillanatot, amikor végre az ajkaira tapaszthatom a számat. 

Aztán egyszer csak, alig pár másodperccel a várható beteljesülés előtt Elena hirtelen felpattant, értelmetlenül motyogva valamit, és elszaladt a mosdó irányába. Én teljesen összezavarodva térdeltem a földön, azt remélve, hogy visszajön és végre megtehetem azt, amire mindketten annyira vágytunk. Merthogy mindketten akartuk, az biztos volt, kár is lett volna tagadni a köztünk lévő könnyen felismerhető vonzalmat. Utána kellett mennem.

Gyorsan felpattantam, ledobva az immár összepakolt táskáját a székre, és utána rohantam. Elsőre megtaláltam: a női mosdóban állt, mélyen lélegezve markolva a mosdótál szélét. Egyszerűen nem tudott érdekelni, hogy egy olyan helységbe léptem be, ami nagyon nem nekem volt kijelölve, nekem akkor csak az számított, hogy őt lássam, hogy megtudjam, miért rohant el...

- Elena... - próbálkoztam, ő azonban elfordult, megrázva a fejét. - Ne haragudj rám...nem akartalak felzaklatni a bunkóságommal. - Ekkor hirtelen visszafordult, arcán egy elgyötört, viaskodó kifejezéssel. Pont úgy festett, mint egy túlsúlyos, aki meg akarja győzni magát, hogy ne tömjön be magába egyszerre három tábla csokoládét.

- Nem, Damon, nem zaklattál fel - sóhajtott fel frusztráltan, egy pillanatra elfordítva a fejét. - Én csak...nekem... - Soha nem fejezte a mondatot, mert egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egy-egy lépéssel átszeljük a köztünk lévő három méteres távolságot...és a következő pillanatban ajkaink már találkoztak is, hevesen, izzó szenvedéllyel, égető vágytól feltüzelve. Csókja olyan volt, mintha a mennybe kerültem volna, sokkal édesebb volt, mint amilyennek elképzeltem, belülről emésztett fel, felőrölve önuralmam utolsó morzsáit. Így, amikor engedelmesen szétnyitotta ajkait, beengedve szájába a nyelvemet, nem bírtam többé magammal, és felemeltem, pontosan annyira, hogy fel tudjam ültetni a mosdó mellé. Egyetlen röpke másodpercre sem szakadtunk el egymástól, mert ez még a levegőnél is jobban kellett nekünk. Egymás íze, határtalan szenvedélye, s a belőle áradó megmagyarázhatatlan jóság olyan mámorító volt, hogyha palackozni tudnám, minden bizonnyal nem a befektetéseim miatt lennék milliárdos. A csók egyre forróbb lett, egyre követelőzőbb, és hiába próbáltam uralkodni magamon, a kezem már be is siklott a ruhája alá...

Pontosabban besiklott volna, ha Elena nem tol el magától olyan hirtelen, mint derül égből a villámcsapás. Levegő után kapkodva kerestem a pillantását, amelyből most mérhetetlen mennyiségű szégyen és megbánás sugárzott. Mielőtt bármit mondhattam volna, ő leugrott a pultról, igyekezve elrejteni előlem arcát, de még így is láttam, hogy a sírás kerülgeti. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, s letöröltem volna az összes könnyét, amíg nem marad egy sem, azonban ő nem így gondolta. 

- Sajnálom...én...ennek nem szabadott volna megtörténnie - lehelte alig hallhatóan, majd, mint akit kergetnek, kiszaladt, otthagyva engem egyedül a női vécé közepén.

És nekem máris hiányzott közelségének melege, csókjának édessége, érintésének lágysága.

Tehetetlen dühömben belebokszoltam a falba, majd erőtlenül lecsúsztam a földre, a kezembe temetve az arcom. Ezt nagyon elcsesztem, és tudtam, hogy nincs visszaút.

8. rész >>>

Ez lett volna a hetedik fejezet, ami kicsit rövidebb lett az előzőnél: ez most csak 4800 szavas. Nagyon remélem, hogy tetszett, annak ellenére, hogy a vége nem teljesen úgy alakult, ahogy szerettük volna, nem igaz? De legalább már csókolóztak, ami óriási haladás :)

A következő rész Elena szemszögű lesz, amiből sok újdonság kiderül majd!

Ha tetszett azért, ha nem tetszett, azért, ha kérdésetek van, azért legyetek olyan jók és hagyjatok egy véleményt nekem. Nekem ez az igazi boldogság! Köszönöm mindenkinek.

NAGY ÖLELÉS!