Összetörve - 7. rész

Elnézést kérek, amiért a megígértnél két nappal később hoztam, de az élet megint bezavart. Nem siránkoznék újból, mert ezt valódi élmény volt megírni. Remélem az olvasása legalább annyira élvezetes lesz számotokra.


VII. fejezet - Rossz döntés

Damon

Hatalmasat fújtam, amikor visszatettem a helyére az utolsó súlyzót is. Úgy edzettem, mint valami állat, akit felhúztak. Szinte dobálóztam a nehezebbnél nehezebb tárcsákkal, rudakkal, mégis, még így sem voltam képes lenyugodni, pláne, azok után, amikor valahányszor egészen véletlenül átpillantottam az üvegfal túl oldalára. Egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy az a nyálas selyemfiú különböző kompromittáló pozíciókban fetreng a földön Elenával. Nekem aztán mondhatja bárki, hogy mindez a jóga része, engem akkor sem vernek át. Már abban a pillanatban, hogy először megláttam ezt a zselézett hajú balféket, tudtam, semmi mást nem akar, mint lehúzni Elena bugyiját. A jóga persze jó ürügyet szolgáltat a piszkos kis terveihez... Képzelem, hány dúsgazdag milliomosfeleséget, éltes matrónát, együgyű pompon lányt csábított az ágyába ezzel a trükkel. Erre persze bárki más azt mondhatná, hogy nekem nagyjából tízszer annyi prédám volt a gyengébbik nem képviselői közül, de a kettő természetesen nem ugyanaz. Az én skalpjaim, álmatlan éjszakáim, kalandjaim egytől egyig tisztességes eszközök segítségével kerültek fel a listámra, nem pedig holmi jógázásnak beállított aljas behálózással.
Amint végeztem a pakolással, odasétáltam a két terem fala helyén húzódó hosszú üveghez, s amint benéztem a jógaterembe, egy árva lelket se láttam ott.
Basszus.
Szóval Elena meglógott ezzel az Emilioval, vagy kicsodával. És még a neve is riválist jelent.
A vállamra csaptam a törölközőmet és továbbra is fújtatva, puffogva kimasíroztam a konditeremből. Az a pióca csak úgy elrabolta a.... Ijedten fékeztem le és szakítottam meg még pont idejében a gondolatmenetemet. Majdnem azt mondtam, hogy a barátnőmet. Pedig Elena nem volt a barátnőm, mi több, még szerelmes sem voltam belé. Csak elkapott a hév, győzködtem magam, miközben átkozódtam, amiért hirtelen így elborult az agyam. Én nem tudok szeretni, a szerelem nálam tabu...mégis, hirtelen olyan birtoklási vágy lett úrrá rajtam, mint amilyet már régóta éreztem. Egész pontosan amióta...

- Kell egy ital - morogtam magam elé, amint ledobtam magam az első utamba kerülő bárszékre.
- Egy whiskyt John Travoltának - biccentett vigyorogva a mellettem ülő Alaric a bárpultos felé. - Na mi az, meguntad a táncikálást? - kérdezte egy pimasz mosollyal az arcán. Felpillantottam, arcomon egy grimasszal. Abban a pillanatban egyáltalán nem tudtam értékelni sziporkázó humorérzékét.
- Nagyon vicces - vágtam vissza, majd felkaptam a poharamat és egyetlen hajtásra felhúztam az egész tartalmát. - Még egy kört! - kiáltottam a pultosra, felé csúsztatva az üres likőrös poharat. - Utálom a bálokat.
- Nekem mondod? - sóhajtott Ric, idegesen babrálva a csokornyakkendőjét. - Mindjárt megfulladok ebben a szerelésben. Ráadásul ez a te hibád, mi a francnak kellett neked bált szervezni az ügyfeleknek?
- Katherine ötlete volt - forgattam a szemem, miután lehúztam egy újabb adag Johnnie Walkert. - De legalább most már értem, minek kellett ez a felhajtás. - Alaric kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Ó, csak nem zűr van az édenkertben? - érdeklődött, idegesítően pörögve a székén.
- Ha zűr azt jelenti, Stefan, akkor igen.
- Micsoda? Stefan itt van?
- Teljes valójában - feleltem szárazon. - És jól láthatóan le akarja nyúlni a nőmet. A kis szemétláda...
- Várj - szakított félbe Ric. - Azt akarod mondani, hogy Katherine hívta meg Stefant?
- Dehogyis! - legyintettem. - Én barom most mutattam be őket egymásnak és az a kis....szóval az öcsém ragaszkodott hozzá, hogy a "bájos házigazda" - itt elfintorodtam - táncoljon vele egy lassút. Fogalmam sincs, hogyan jutott be...bizonyára lefizette valamelyik őrt. Sebaj, kirúgom az összeset, és a probléma meg van oldva.
- A fene enné meg már ezt a nyakkendőt - szitkozódott Alaric, majd egy laza mozdulattal letépte nyakából a ruhadarabot. - Hadd találjam ki...féltékeny vagy.
- Nem vagyok féltékeny! - tiltakoztam. - Mindössze meg akarom védeni azt, ami az enyém.
- Tehát féltékeny vagy - fordított Ric, nemes egyszerűséggel rákönyökölve a bárpultra.
- Ja - egyeztem bele, miközben százdollárosra cseréltem a pultos kezében lévő whiskys üveget.
- Damon! - szólalt meg hirtelen egy hang a hátam mögött. Azonnal felismertem, de ezúttal még arra sem méltattam, hogy hátraforduljak. - Meg sem kínálsz? - huppant le mellém az öcsém, erőteljesen szemezve a kezemben lévő üveggel.
- Nem - viszonoztam. - Ha nem haragszol meg, Johnnie és én nem szoktuk hármasban csinálni. - Alaric a kezébe temette az arcát, úgy kuncogott, Stefan mindössze egy nevetésnek gúnyolt horkanást hallatott. 
- Ne haragudj bátyám, nem akartam megzavarni az intim együttléteteket - szabadkozott, majd előrehajolt a pulton és intett Alaric felé. - Saltzman, jó újra látni!
- Viszonzott az érzés - motyogta Ric, mielőtt ő is beletemetkezett volna a maga üvegébe.
- Mit keresel itt, Öcsi? - tudakoltam sóhajtva. Stefan egyenesen szembefordult vele, vakmerően állva a pillantásomat.
- Kaptam egy meghívót - vont vállat, miközben kihalászott öltönye zsebéből egy krémszínű kártyát, pontosan ugyanolyat, amilyeneket Katherine postáztatott ki Rose-zal alig három héttel ezelőtt. - Úgy gondoltam, ez egy jó alkalom, hogy meglátogassam a rég nem látott bátyámat és a barátnőjét. Meg kell mondjam,jó ízlésed van, ha nőkről van szó. Miss Pierce igazán csinos, egy valódi vadmacska...
- Szállj le Katherine-ről - közöltem vele, kicsit talán túl fenyegetően, mire Stefan ártalmatlanul felemelte a kezeit.
- Hé, nem kell rögtön letámadni. Amúgy is, van barátnőm és nagyon jól megvagyunk immár több, mint két éve.
- Szegény csaj, biztos vak - dörmögtem félhangosan.
- Tessék?
- Semmi, csak örültem a jó hírnek - vigyorodtam el, habár mindketten tudtuk, hogy olyan kevés őszinteség volt ebben, mint börtönben a vészkijárat.

Pontosan ugyanígy éreztem nagyjából fél évvel ezelőtt, a vállalat újévi bálján, amikor megláttam Katherine-t az öcsémmel táncolni. Ugyanaz a harag ébredt bennem, ugyanaz a keserűség mardosta a gyomromat, mint akkor, és ugyanúgy csak az járt a fejemben, hogy ő az enyém. Egy barom vagyok, amiért ilyeneket merek képzelni.
Lehunytam a szemem és megráztam a fejem, mintha így kiverhetném a fejemből ezt az idegesítő érzést, ami nem hagyott nyugodni. Csak a sose pihenő hormonjaim, magyaráztam magam. Azért éreztem ezt a fajta birtoklási vágyat, mert mégis nőből volt, és nem is akármilyen. Még a vak is látta, milyen gyönyörű, milyen kívánatosak testének formás kanyarulatai, domborulatai...és mindezek mellé maga volt a megtestesült angyal. Nem érezhettem iránta mást, csak szexuális kötődést, nyers vágyat, mint azok iránt, akikkel eddig volt dolgom. Mégis, ő valamiért más volt...megfogott benne az, hogy külsőre mennyi hasonlóság van közte és Katherine között, és lélekben mennyire mások voltak ők ketten. Elena őszinte volt és jóságos, teljesen tiszta, ambiciózus, szorgalmas, míg Katherine nem volt több egy hazug, képmutató, kétszínű parazitánál, aki mást sem tud, mint élősködni az embereken, pusztán azért, mert úgy kívánja meg az érdek.
Mindössze azt nem értettem hát, miért zavar engem ennyire ez az Emilio. Elena igazán megérdemel valakit, aki szereti, ha pedig neki az olasz selyemfiú dobogtatja meg a szívét...
Idegesen bokszoltam bele a lift falába, egy állatias üvöltés kíséretében. Minek hazudjak magamnak? Igen, akartam ezt a nőt, testileg vonzódtam hozzá, amit még felerősített a kényszer, hogy segítsek rajta. Fogalmam sincs, miért, de láttam rajta, hogy valami borzasztón megy át éppen. Amikor azt hiszi, hogy nem figyel rá senki, egy pillanat erejéig megadja magát, feladja a küzdelmet, és olyankor világosan látom, ahogy átsuhan rajta a fájdalom kísértete, akárhogy is próbálja is titkolni azt. Valahogy úgy gondolom, rokonlelkek vagyunk a magunk elcseszett módunkon. Mindkettőnket összetört az élet, piciny, apró darabokra, s most mindketten megpróbáljuk összeszedni, ami megmaradt, és újraépíteni magunkat. És ha bevallja, ha nem, tudtam, hogy ő is ezért volt itt.
Vettem még egy mély levegőt, mielőtt kiléptem volna a liftből, majd egyenesen a recepció felé vette az irányt. Most még az sem érdekelt, hogy nagyjából minden második ember megbámult, vagy szájtátva nézett utánam; valahogy most szabadságra küldtem a hiúságomat, vagy valami ilyesmi. Lefékeztem a recepciós pultnál, ahol a változatosság kedvéért megint Felicity-t találtam, ezért őt kezdtem faggatni. Végül is a múltkor is segített megtalálni Elenát.
- Ne haragudjon, nem látta véletlenül, merre van a... barátnőm? - kérdeztem feszengve, ízlelgetve a mondat végére biggyesztett szót. Jobbnak láttam simán csak a barátnőmnek nevezni, nem akarva még jobban belebonyolódni a köztünk lévő, amúgy is nehezen megmagyarázható kapcsolatba. Különben is, Francesco amúgy is úgy tudja, hogy együtt vagyok, szóval már csak ezért is megérte fenntartani a látszatot. Azonban úgy tűnt, Felicity egyáltalán nem vett észre, hanem továbbra is álmodozva bámulta a számítógépe monitorját, unottan kevergetve a kávéját.
- Hahó! - hajoltam közelebb, a kezemmel le-föl söpörve a levegőben a szeme előtt. Erre feleszmélt, és ijedten hátrahőkölt, olyannyira, hogy a görgős székével együtt hátraesett, egy rémült sikolyt hallatva. Mondanom sem kell, a lobbiban megállt az élet, és mindenki a kétballábast nőt figyelte, aki félrecsúszott szemüvegével az arcán igyekezett kikecmeregni a szék alól. Olyan látványt nyújtott, hogy egyszerűen nem bírtam ki nevetés nélkül; így hát rádőltem a pultra és röhögni kezdtem, mint aki éppen most van túl egy huszonnégy órás Family Guy maratonon.
Felicity eközben felült, és egy rosszalló pillantást vetett rám, miközben megigazította szemüvegét, bár a helytelenítés mellett az elmaradhatatlan elpirulás is helyett kapott arcán.
- Bocsánat, de ez óriási volt - szabadkoztam, egy zsebkendővel letörölve a nevetés intenzitásától kicsordult könnyeimet. Szerencsétlen recepciós csak motyogott valamit a fizetésemelésről meg az esti adag altatójáról, aztán végre felém fordult.
- Mit óhajt, Mr. Salvatore? - kérdezte szemét forgatva, egy frusztrált sóhaj kíséretében.
- A barátnőmet keresem. Tudja, hosszú barna haj, karcsú test, őzikeszemek - magyaráztam, heves gesztikulációval párosítva a személyleírást. Felicity csak a fejét csóválva, amiből rögtön rájöttem, hogy totál hülyének nézett, de sebaj, az érzés kölcsönös volt.
- Elhiheti, ismerem a barátnőjét - közölte hűvösen.
- Ez igazán örömteli - bólintottam. Mindketten elhallgattunk, várakozóan pislogva a másikra.
- Parancsol még valamit? - kérdezte Felicity, felvonva szemöldökét.
- Igazából csak a választ a kérdésemre - vontam vállat. - Tudja, kíváncsi lettem volna rá, nem látta -e a barátnőmet.
- Ja, igen. A bárba ment Mr. Hale-lel.
- Hogy kivel? - értetlenkedtem.
- A jógaoktatóval - mondta Felicity olyan hangsúllyal, mintha azt kérdeztem volna meg, mennyi kettő meg kettő.
- Úgy! Igazán köszönöm a segítséget - biccentettem, majd sarkon fordultam, egyenesen a bár felé indulva. Csakhamar meg is pillantottam őket, ahogy egymással szemben ültek egy-egy fotelban, kezükben egy csésze kávéval. Az első gondolatom az volt, hogy rögtön lecsapok és elrángatom onnan Elenát, de amikor a beszélgetésből kiszűrődő hangok megütötték a fülemet, inkább megbújtam egy oszlop mögött és belehallgattam a beszélgetésbe.
- És mit tanulsz? - szólalt meg Elena, érdeklődően fürkészve a pasas fejét, aki kicsit komor arccal felelt.
- Szociológia szakra járok, master képzésre. Bár valójában annyira nem érdekel ez az egész, sokkal inkább valami mással tudnám elképzelni az életemet.
- Ezek szerint ez az egész nyári munka?
- Igen, az. Mr. Tocci, az igazgató a nagybátyám, anyám testvére, ezért lehetek itt. Meg amúgy is szükség volt valakire jóga fronton, én pedig még Chicagoban szereztem az egyetem mellet egy oktatói képesítést, ráadásul az, hogy félig olasz vagyok, még jól is jött. Afféle szenvedélynek indult, ehhez képest most ebből élek - nevetett. - A masszőr tanfolyam csak jött hozzá.
- Értem - bólintott Elena. - Ahhoz képest, hogy hobbi, elég profi vagy benne.
- Komolyan?
- Igen. Hidd el, sok oktatóval volt már dolgom, és egy jó párat lepipáltál közülük. - Itt már ott tartottam, hogy vagy behúzok egyet annak a bájgúnárnak, vagy szimplán szétrúgom a seggét. Valamiért nem tudtam eldönteni...aztán rávettem magam, hogy maradjak még egy picit láthatatlan, hátha hallok valami érdekeset.
- Ha jól gondolom, neked is csak szenvedély, ugye? - tudakolta Emilio. Akármennyire kívántam is, ez az aljas latin ripacs egyáltalán nem tűnt tolakodónak, nem nyomult olyan feltűnően Elenára, mint gondoltam. Nagyon remélem, hogy tényleg csak az olasz vendégszeretetet gyakorolja, mert így esetleg elkerüli, hogy fellógassam az étterem csillárjára.
- Annak indult - viszonozta Elena. - De aztán...egyfajta menedékké alakult. Ez volt a biztos pont az életemben, ahová menekültem, valahányszor rosszul alakultak a dolgaim. Másfél órára ki tudtam kapcsolni, elfelejtettem mindazt, ami addig mérgezett...mintha tényleg megtaláltam volna az egyensúlyt. - Emilio bólintott, de láttam rajta, hogy az arckifejezése hirtelen megváltozik, miközben Elenára nézett. Nem láthattam Elena arcát, mivel majdnem teljesen háttal ült nekem, azonban a pasas aggodalmas tekintete kicsit megijesztett.
- Jól vagy?
- Persze, persze...csak elmerengtem - vágta rá Elena talán kicsit túlságosan gyorsan. A kíváncsiság szinte égetett, meg akartam tudni, mitől lombozódott le hirtelen a lány. És csak ekkor jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy már lassan egy hete itt vagyunk, még mindig nem tudok róla szinte semmit. Ehhez képest ez a plüssteve fejű alak nagyjából kétszer annyit tudott meg róla fél óra alatt, mint én, és ez a tény nagyon idegesített. Így végül jobbnak láttam a pillanatnyi csönd közben felfedni jelenlétem.
- Elena, azt hittem eltűntél! - sétáltam elő az oszlop mögül, és amint mellé értem, kedvesen rámosolyogtam a lányra.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam, de igazán nem akartalak megzavarni. Csak megittunk egy kávét Ernestoval - tette hozzá, küldve egy mosolyt a vele szemben ülő férfinek. Á, szóval nem is Emilio, hanem Ernesto. Ezt alaposan az eszembe akartam vésni, csakhogy tudjam, mi a teljes neve, ha majd fel akarom jelenteni.
- Ja, semmi baj, csak kicsit meglepődtem, amikor nem találtalak ott - forszíroztam egy mosolyt az arcomra, azonban nem sikerülhetett túl jól, ugyanis ez az Ernesto vagy kicsoda hirtelen felpattant.
- Sajnos mennem kell, tíz perc múlva lesz még egy órám - szabadkozott, majd mielőtt elindult volna még megszólította Elenát, arcán egy talán túl kedves mosollyal. - Akkor várlak holnap.
- Persze - búcsúzott Elena kedvesen, és amint a férfi hallótávolságon kívül került, odafordult hozzám. - Szóval, mennyit hallottál? - kérdezte, s bár hiába kerestem, hangjában nem nagyon volt felháborodás; csendes beletörődés viszont annál inkább. Nem láttam értelmét vitatkozni, hiszen lebukásom több volt, mint egyértelmű, így inkább nem tagadtam le, hogy hallgatóztam, mindössze csak arra voltam kíváncsi, hogy ő mindezt honnan tudta.
- Honnan tudod, hogy itt vagyok?
- Láttalak a tükörben - mutatott Elena a bárpult mögött húzódó tükörre, s ahogy odanézett, láttam, hogy Elenának minden bizonnyal tökéletes rálátása volt rám, amíg az oszlop mögött rejtőztem.
- Bocsánat, de mentségemre szóljon, tényleg csak pár szót hallottam. - Elena összeszorította az ajkait és megértően bólintott. Valamiért az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem fejezi ki valós érzéseit, s ezáltal elzárkózik előlem.
- Nos, - köszörültem meg a torkom, megtörve a kínossá váló csendet - mivel megígértem, hogy megmutatom neked, milyen a hamisíthatatlan olasz édes élet, így ennek jegyében ma nem itt vacsorázunk. - Szinte látni véltem, ahogy Elena szemeiben felcsillan a kíváncsiság és az izgalom különleges elegye, amely mintha ha ez egész arcának egy újfajta színt kölcsönzött volna. Hirtelen elkapott a vágy, hogy megérintsem, hogy végigsimítsam arcának felséges kontúrjait, hogy beletúrhassak mahagóni színű hajába, hogy azokat a telt, rózsaszín ajkakat a sajátjaimon érezzem... Észre sem vettem, hogy a vágy már az arcomra, a tekintetembe is kiült, olyannyira el voltam foglalva vele. A torkom kiszáradt, mintha a Szaharát szeltem volna át ital nélkül, amíg ideértem. Egy egész örökkévalóságon át tudtam volna bámulni őt, és még az sem lett volna elég, hogy beteljek szépsége ezer árnyalatával.
- Öhm..Damon? - rázott fel a gondolatmenetemből Elena. - Csak arra voltam kíváncsi, hová viszel ma este?
- Ja, ma este - dadogtam feszengve, megpróbálva visszaidézni, hol is tartottam, azonban arcának elképesztő gyönyörűsége megakadályozta az agyamat, hogy normálisan működjön. Száz dolcsi rá, hogy úgy néztem ki, mint egy láma az állatkertben, sőt, rosszabb, mint talán inkább úgy, mint egy majom. Jesszusom, csak remélni tudom, hogy a Times fotósa nem éppen most akart lekapni az év embere fotózáshoz. - Bulizni megyünk - nyögtem ki végül, a földre erőltetve a pillantásomat.
- Tényleg? - Nem kell sokat győzködjem magam, hogy a tekintetem visszavándoroljon az előttem álló nő hihetetlenül szép arcára, mégis, mintha most hirtelen szebbnek láttam volna, mint tíz másodperccel ezelőtt. Lehetséges ez? Dehogy lehetséges, Salvatore, gondoltam magamban, csak régen volt már dolgod nővel. Na igen, annak legalább vagy másfél hónapja, ami nálam gigantikus rekordnak számít. Damon Salvatore nem volt az önmegtartóztató, szűzies típus, és akkor még enyhén fogalmaztam.
- Igen - tértem magamhoz, ezúttal véglegesen, majd a lobbi felé tereltem Elenát. - Az, aki még nem járt az olasz éjszakában, akármilyen jó viszonyban is van a pálinkával, nem rúg labdában egy buliban.
- Attól tartok, én semmilyen labdába nem rúgok - jegyezte meg Elena halkan, de szavai elég hangosak voltak ahhoz, hogy meghalljam. Vetettem rá egy afféle "folytasd nyugodtan" pillantást, ezzel ösztönözve arra, hogy kicsit bővebben kifejtse ezt az enyhén szólva depressziós hangszínű megjegyzést.
- Régebben, tizenhat-tizenhét évesen én voltam a legnagyobb..."partyarc" a suliban - kezdte, ajkán egy keserédes mosollyal. - Nem volt olyan buli, összeröffenés, ünneplés, ahová Elena Gilbert nem lett volna hivatalos. Én pedig, afféle tiniként, élveztem a népszerűséget, sőt, fürödtem benne. Jól tanultam, rengeteg barátom volt, tehetős, nagy múltú családba születtem...és vezető pompon lányként természetesen a focicsapat kapitánya volt a pasim - mesélte. - Egyszóval, én voltam A CSAJ, csupa nagybetűvel. Mindenki velem akart barátkozni, olyan akart lenne mint én... - Itt megállt, és egy szünetet tartva merengett el a múlt emlékein.
- Nem tűnsz valami boldognak, ahogy visszaemlékezel - kockáztattam meg a megállapítást, mire ő egyenesen a szemembe nézett, mintha azt várná tőlem, hogy onnan olvassam ki az érzéseit.
- Aztán egyik nap, - folytatta - kicsit többet ittam a kelleténél, ezért megkértem a szüleimet, hogy jöjjenek értem. Azonban soha nem értek oda. - Hangja egy pillanatra elcsuklott, s lehunyta a szemeit, hogy gátat szabjon a keserűség könnyeinek. - A kocsijuk...lezuhant egy hídról és elmerült a folyóban. Egyiküket sem sikerült megmenteni. Soha többet...nem voltam buliban. - Olyan szomorú volt a hangja, s a tekintetében a könnyek mellett annyi fájdalom csillogott, hogy könnyen kitalálhattam, magát okolja szülei halálért.
- Hé... - szólaltam meg, amikor láttam, ahogy a könnyek szépen, lassan végiggördülnek arcán. Mutatóujjammal gyengéden az álla alá nyúltam, hogy felemeljem fejét és amikor rám nézett, egy kicsit nekem is összetört a szívem. És mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, karjaimmal átfontam karcsú derekát, és magamhoz öleltem ölt. Egy szempillantás erejéig éreztem, hogy hezitál, aztán megadta magát, és szorosan hozzám bújt, a pólómba temetve arcát.
- Az én hibám... - ismételgette fáradhatatlanul, a sírástól elfúló hangon. Hogy lenyugtassam, a hátát kezdtem simogatni, tudva, hogy az nyugtatólag szokott hatni a nőkre.
- Dehogy is...- csitítottam. Az igazat megvallva még soha, egyetlen nő sem sírt a karjaimban korábban, mi több, ez egy volt azon kevés alkalmak közül, hogy megöleltem valakit. Egyszerűen nem az én stílusom volt. Nőket csakis egy alkalommal szoktam a karjaimban tartani, de azok nem sírtak, hanem nyögtek és sikoltoztak..érthető okokból. A lényeg az, hogy semmi gyakorlatom nem volt a vigasztalásban, mégis úgy tűnt, nem vagyok reménytelen eset, mert Elena lassanként kezdett megnyugodni, s a zokogás elcsukló hangjai halk szipogásba mentek át. Amikor sikerült teljes magához térnie, egy halovány mosollyal könnyáztatta arcán óvatosan eltolt magától.
- Ne haragudj... - kezdte, de közbe vágtam, jól sejtve, mit akart mondani.
- Te ne haragudj - kértem. - Sajnálom, hogy eszedbe juttattam mindezt, mentségemre szóljon, fogalmam sem volt arról, hogy téged egy ilyen borzalmas emlék tart vissza a buliktól. Felejtsd is el, hogy felhoztam, inkább kitalálok valami nyugalmasabbat, de ha te úgy gondolod, inkább maradnál benn, vagy, hogy nincs szükséged a társaságomra, csak egy szavadba kerül. - Azonban legnagyobb meglepetésemre Elena megrázta a fejét, kicsit jobban összeszedve magát.
- Nem, miattam ne változtasd meg a terveidet... - ellenkezett. - Különben is, mindez már öt éve történt, szóval ideje lenni kilépni a múltam árnyékából. - Sóhajtva fürkésztem az arcát, tudva, hogy semmiképpen sem tenne neki jót egy olyasmi buli, amit kitaláltam.
- Szerintem ez most tényleg nem jó ötlet...
- Damon - szakított félbe, s a nevem talán még soha nem csengett ilyen dallamosan, mint amikor az ő ajkáról szállt le. - Komolyan mondtam.
- Rendben - adtam meg magam. - Majd kitalálok valamit kompromisszum-félét, oké?
- Oké - egyezett bele mosolyogva, majd megfordult és kinyitotta a szobája ajtaját.
- Ja, és Elena, - szóltam utána - fél hétkor itt leszek.

XOXO

Végül egy élőzenés bisztró mellett döntöttem, a féktelén lerészegedés ötletét későbbre hagyva. Úgy láttam, Elenának tetszett a hely, de én magam nem igazán néztem körbe, mert sokkal inkább a látvánnyal voltam elfoglalva, amit Elena nyújtott pimaszul rövid, szűk fekete ruhájában. Ha azt mondom, ennivaló volt, akkor majdnem pontosan leírtam, milyen érzéseket keltett bennem.

Amikor beléptünk, kérettem magunknak egy kellemes zugot az ablak mellett, s rendeltem mindkettőnknek egy-egy pohár vörösbort. Habár tudtam, hogy Rómában muszáj vörösbort inni, azért megvártam Elena megerősítését.

- Neked megfelel? - kérdeztem, mire ő csak mosolyogva bólintott. 

Az este kellemesnek indult, könnyed témákról beszélgettünk, sőt, én még vicceket is meséltem és beavattam pár munkahelyi titokba.

- Egyszer azon kaptam a biztosítási osztály vezetőjét, aki nem mellesleg a legjobb cimborám, hogy a legfontosabb ügyfeleinkkel folytatott tárgyalás kellős közepén Dirty Dancing rajongói videókat nézett a telefonján. Képzelheted, milyen fejet vágtak a japán befektetők... - forgattam a szemem.

- Abszolút meg kéne ismernie a nagynénémet - nevetett Elena. - Ő is él-hal azért filmért. 

- Szóval van egy szingli nagynéni! És hány éves?

- Huszonhét.

- Lehet, hogy tényleg össze kéne őket hoznunk Alarickal. Végül is, ezek szerint mindössze két év van köztük - tűnődtem.

- Jennának, a nagynénémnek nem ártana már egy tartós kapcsolat, mert ha végre lenne valakije, legalább nem velem vitatná meg, milyen szexi Patrick Swayze.

- Ha egyszer hazamegyünk, mindenképpen szervezzünk nekik egy randit - javasoltam, mire Elena lelkesen bólintott.

- Öhm...Damon?

- Igen?

- Tudom, hogy kicsit fura kérdés, de..hány éves vagy? - Meglepetten vontam fel a szemöldököm, de azért szinte rögtön válaszoltam.

- Huszonhat - viszonoztam, és láttam, ahogy Elena szemei elkerekednek meglepetésében. - Esetleg többnek gondoltál?

- Nem, egyáltalán nem - mentegetőzött, fülig pirulva. - Csak belegondoltam, hogy ilyen fiatalon ennyi mindent elértél...az ország egyik legmenőbb vállalatának vezetése egyáltalán nem kis dolog, pláne ennyi idősen.

- Pedig nincs ebben semmi ördöngösség - legyintettem. - Mindössze szerencsém volt; a vállalatot apám alapította, és megörököltem. Én mindössze továbbvittem az örökséget és elkezdtem biztosítással is foglalkozni a befektetés mellett. Ez később helyes döntésnek bizonyult, hiszen fellendítette a forgalmat. Ezen kívül azonban nem volt több dolgom, mint folytatni, amibe ő belekezdett.

- Csak szerénykedsz - közölte Elena. - Szerintem rengetegen örülnének egy efféle családi vállalkozásnak, ami ekkora profitot termel, ráadásul apáról fiúra száll.

- Ebben igazad van - értettem egyet. - De ez a vállalat sem lesz örökéletű, mert velem megszakad az öröklődés - tettem hozzá, kicsit halkabban. Elena csodálkozva nézett rám, mintha magyarázatot várna erre a váratlan kijelentésre. Holott az egyszerűbb volt az egyszeregynél is.

- Nekem sosem lesz családom - szólaltam meg újra, majd hirtelen rá néztem, mélyen az övébe fúrva a pillantásomat, melynek hatására hallani véltem, ahogy levegővételei egyre szaporábbá válnak, mintha valami sokkolóval a kezemben közelednék felé. Bár ebben lehet, hogy volt némi igazság, mert egyszer az egyik csaj, akit felszedtem egy menő bárban, azt mondta, hogy a tekintetem sokként hat a nőkre. Bölcs lány lehetett, kár, hogy nem emlékszem a nevére. - Sosem lesz fiam, aki megörökölheti tőlem a kormánykereket. - Láttam rajta, ahogy összerezzen ültében.

- Miért...Miért adod fel ilyen könnyen egyetlenegy csalódás miatt? - szegezte nekem a kérdést, és hiába próbált határozottnak hangzani, szavaiból mégis kihallottam az előbbi remegést és bizonytalanságot, mintha rettegne a választól.

- Nem adtam fel - válaszoltam. - Mindössze rájöttem arra, hogy az eddigi életem átverés volt, egy kapitális hazugság, és azok után, amit átéltem, ráébredtem, hogy a szerelemnél nagyobb ballépést nem követtem el korábban. Többé nem engedhetem meg magamnak, hogy így...elgyengüljek. Egyszer bőven elég volt hagyni, hogy összetörjék a szívemet - tettem hozzá szárazon. Elena azonban szembeszállt.

- De miért csak a keserűséget látod? Nem emlékszel arra, milyen volt, amikor boldog voltál, amikor átjárta a szíved az érzés, amikor nem bírtad kiverni a fejedből annak a képét, akit szerettél? Nem vágysz az otthon melegére, egy szerető feleségre, gyerekekre, akik csillogó szemekkel néznek fel rád? Nem hiszel abban, hogy van valaki a világban, aki csak arra vár, hogy megtaláld? - Olyannyira beleélte magát, hogy arcán újra kigyúlt az a varázslatos rózsapiros pír, ami oly megigézővé tette egész lényét, hogy az embernek már attól elfacsarodott a szíve, hogy ránézett. S ahogy ragyogó, érzelmektől túlcsorduló tekintetével rabjává tette az enyémet, azt éreztem, hogy soha többé nem fogok semmit szépnek találni, csak őt. Még Tizziano vagy Rembrandt sem tudott volna nála szebbet lefesteni, mert még a legtökéletesebb remekművekből is mindig hiányzik az a kis valami, ami most ott csillogott abban a két, csokiszínű feneketlen kútban, s amit úgy neveznek: szeretet. Igen, most már tudtam, mi volt ő: egy igazi küzdő, aki az álmainak élt, aki hiába is akarta, nem tudta soha igazán feladni azokat. Ezek a vágyak irányították életét, tetteit és cselekedeteit, és ez az elképesztő, színtiszta, feltétel nélküli szeretet az emberek iránt volt az, ami még mindig arra késztette, hogy higgyen a szerelem létezésében, akárhányszor szúrta is az hátba korábban. 

Fogalmam sem volt, mit feleljek ezekre a szenvedélyes szavakra, amelyek magjait kétségkívül elvetette az én szívemben is, habár tudtam, azok soha nem fognak kivirágozni. Őszintének kellett lennem, hiszen az a legjobb fegyver.

- Elena...nekem nyolcéves korom óta nincs otthonom. Amikor azt elvesztettem, vele együtt távozott a boldogság is az életemből. - Hangom elhalkult, ahogy ezeket mondtam, mégsem vettem le a szemem róla. Tekintete most hitetlenséget és legnagyobb meglepetésemre szánalmat is tükrözött. Olyan nehéz volt elhinni, hogy létezik valaki, aki ilyen jó, mint ő. Lám, fogalma sem volt, mi is történt valójában velem, mégis száz százalékig azt mutatta, mennyire együtt érez velem. Hihetetlen volt.

- Én... - kezdte, azonban ahogy megmozdult, egy óvatlan mozdulattal leverte a mellette pihenő kézitáskáját, ami a földön landolt. Rögtön leguggoltam mellé a földre, hogy segítsek neki összeszedni a kiszóródott cuccokat. Ő szinte végig a földhöz szegezte pillantását, mintha kerülné az enyémet, ám amikor végre valahára találkozott tekintetünk, azok foglyul ejtették a másikat. 

Hirtelen éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, izgatottan, lázba hozva az egész testemet. Elena is nagyot nyelt, elmerülve a szemeimben, mégis azt láttam, hogy nagyon vívódik valamin. Ekkor már tudtam, minek kell következnie, s pillantásom az ajkaira siklott, amelyek résnyire elnyílva vonzották magukhoz az enyéimet. Olyan késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, mint soha korábban az életemben. Hiába küzdöttem, nem tudtam, mert olyan volt ez, mintha két mágnes északi és déli pólusa próbálná meg megakadályozni, hogy összekapcsolódjanak, azonban ez fizikailag lehetetlen volt. Ők ketten összetartoztak, így minden igyekezet fölösleges volt, mert előbb-utóbb úgyis egymáséi lettek volna. Ezért hát hallgattam a fizika törvényeire, s egyre közelebb hajoltam hozzá, nem győzve kivárni a pillanatot, amikor végre az ajkaira tapaszthatom a számat. 

Aztán egyszer csak, alig pár másodperccel a várható beteljesülés előtt Elena hirtelen felpattant, értelmetlenül motyogva valamit, és elszaladt a mosdó irányába. Én teljesen összezavarodva térdeltem a földön, azt remélve, hogy visszajön és végre megtehetem azt, amire mindketten annyira vágytunk. Merthogy mindketten akartuk, az biztos volt, kár is lett volna tagadni a köztünk lévő könnyen felismerhető vonzalmat. Utána kellett mennem.

Gyorsan felpattantam, ledobva az immár összepakolt táskáját a székre, és utána rohantam. Elsőre megtaláltam: a női mosdóban állt, mélyen lélegezve markolva a mosdótál szélét. Egyszerűen nem tudott érdekelni, hogy egy olyan helységbe léptem be, ami nagyon nem nekem volt kijelölve, nekem akkor csak az számított, hogy őt lássam, hogy megtudjam, miért rohant el...

- Elena... - próbálkoztam, ő azonban elfordult, megrázva a fejét. - Ne haragudj rám...nem akartalak felzaklatni a bunkóságommal. - Ekkor hirtelen visszafordult, arcán egy elgyötört, viaskodó kifejezéssel. Pont úgy festett, mint egy túlsúlyos, aki meg akarja győzni magát, hogy ne tömjön be magába egyszerre három tábla csokoládét.

- Nem, Damon, nem zaklattál fel - sóhajtott fel frusztráltan, egy pillanatra elfordítva a fejét. - Én csak...nekem... - Soha nem fejezte a mondatot, mert egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egy-egy lépéssel átszeljük a köztünk lévő három méteres távolságot...és a következő pillanatban ajkaink már találkoztak is, hevesen, izzó szenvedéllyel, égető vágytól feltüzelve. Csókja olyan volt, mintha a mennybe kerültem volna, sokkal édesebb volt, mint amilyennek elképzeltem, belülről emésztett fel, felőrölve önuralmam utolsó morzsáit. Így, amikor engedelmesen szétnyitotta ajkait, beengedve szájába a nyelvemet, nem bírtam többé magammal, és felemeltem, pontosan annyira, hogy fel tudjam ültetni a mosdó mellé. Egyetlen röpke másodpercre sem szakadtunk el egymástól, mert ez még a levegőnél is jobban kellett nekünk. Egymás íze, határtalan szenvedélye, s a belőle áradó megmagyarázhatatlan jóság olyan mámorító volt, hogyha palackozni tudnám, minden bizonnyal nem a befektetéseim miatt lennék milliárdos. A csók egyre forróbb lett, egyre követelőzőbb, és hiába próbáltam uralkodni magamon, a kezem már be is siklott a ruhája alá...

Pontosabban besiklott volna, ha Elena nem tol el magától olyan hirtelen, mint derül égből a villámcsapás. Levegő után kapkodva kerestem a pillantását, amelyből most mérhetetlen mennyiségű szégyen és megbánás sugárzott. Mielőtt bármit mondhattam volna, ő leugrott a pultról, igyekezve elrejteni előlem arcát, de még így is láttam, hogy a sírás kerülgeti. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, s letöröltem volna az összes könnyét, amíg nem marad egy sem, azonban ő nem így gondolta. 

- Sajnálom...én...ennek nem szabadott volna megtörténnie - lehelte alig hallhatóan, majd, mint akit kergetnek, kiszaladt, otthagyva engem egyedül a női vécé közepén.

És nekem máris hiányzott közelségének melege, csókjának édessége, érintésének lágysága.

Tehetetlen dühömben belebokszoltam a falba, majd erőtlenül lecsúsztam a földre, a kezembe temetve az arcom. Ezt nagyon elcsesztem, és tudtam, hogy nincs visszaút.

8. rész >>>

Ez lett volna a hetedik fejezet, ami kicsit rövidebb lett az előzőnél: ez most csak 4800 szavas. Nagyon remélem, hogy tetszett, annak ellenére, hogy a vége nem teljesen úgy alakult, ahogy szerettük volna, nem igaz? De legalább már csókolóztak, ami óriási haladás :)

A következő rész Elena szemszögű lesz, amiből sok újdonság kiderül majd!

Ha tetszett azért, ha nem tetszett, azért, ha kérdésetek van, azért legyetek olyan jók és hagyjatok egy véleményt nekem. Nekem ez az igazi boldogság! Köszönöm mindenkinek.

NAGY ÖLELÉS!