Egy új év

Sziasztok!

Mivel néhány óra múlva vége az évnek, szeretnénk megköszönni nektek, hogy hűséges olvasóink voltatok 2012-ben. Nagyon nagy öröm egy ilyen közönségnek írni! Jövőre is várunk benneteket, de most még több izgalommal, drámával, kalanddal és romantikával! Legyen boldog új évetek, és élvezzétek 2013 minden pillanatát. :)

HexiTVD & LadyLoss15

Részletek a 16. fejezetből

Helló, mindenki!

Már csak hármat kell aludni az új részig! :) Ízelítőül íme két részlet a XVI. fejezetből, ami a Reménytelen helyzet címet viseli.

"- Szóval, Elena, találkoztál már Stefan bátyjával, ugye? Átkozottul szexi - kacsintott Caroline Elenára, miközben újratöltötte a pezsgőspoharakat.
- Ja - felelte Elena unottan, az asztalra könyökölve. - Ha jól látom, szingli, menj, csapj le rá!
Caroline nagyot nyelt. Jeremynek igaza volt, ez tényleg nagyon durva.
- Hé, nekem van pasim! Különben is, nem engem bámult egész este - vigyorgott Care, Damon felé pillantva, aki a bárpultnál ült. A fiú már vagy az ötödik pohár bourbont öntötte magába, de közbe le se vette a szemét Elenáról. - Igazán beszélhetnél vele egy kicsit.
- Minek? Egy köcsög - vont vállat Elena.
- Elena Gilbert, mi a franc történt veled? - csattant fel Caroline. - Sohasem láttalak még így viselkedni, pedig már tizennyolc éve ismerlek! Ez nem te vagy.
- Hát, akkor ajánlom, hogy szokj hozzá, mert most már ez vagyok én!
És azzal a lendülettel Elena felállt, faképnél hagyta barátnőjét és kisétált a Grill ajtaján."

"Damon már egy órája ült egy kávézóban a Szent Márk tér mellett, csendben iszogatva a jól megszokott whiskyjét. Az elképzelése, miszerint ha legalább egy kontinens van közte és Mystic Falls között, majd segít neki feldolgozni mindazt, ami történt, egyszerűen kudarcba fulladt. Képtelen volt nem Elenára gondolni, és mindarra, amit a lány a fejéhez vágott.
"Hát te ennyire nem látsz? Vedd már észre, hogy egyáltalán nem érdekelsz!"
Még most is fájt. Nagyon. És ahogy teltek a napok, egyre rosszabb lett.
Damon szomorkás arccal bámulta az eget, a nap pedig a szokott erővel tűzött fölötte. A tekintete a gyűrűjére siklott. Egy mozdulat, és vége lehet minden szenvedésének. Akkor többé nem fájna semmi. Azonban ez a kicsi, egyszerű mozdulatot nem tudta megtenni. Óvatosan feljebb húzta a gyűrűt az ujján és pörgetni kezdte.
Lenni, vagy nem lenni?
Nem volt képes itt hagyni őt. Őt, aki valószínűleg a pokolba kívánta, aki biztosan utálta...őt, aki nemrég még szerette, megcsókolta, a kezét fogta. Ő még talán boldog lehet a létezése folyamán. Talán. De Damon...ő tudta, hogy számára már nincs több öröm megírva ebben az életben.
A nap vidáman táncolt a gyűrűn. Csak egy mozdulat. Elenának már úgyse hiányozna. Másnak meg pláne nem. Megragadta az ékszert, ami már másfél évszázada vele volt, és lassan felfelé kezdte húzni az ujján.
Mindjárt vége.
És ebben a pillanatban megszólalt a telefonja.
- Ez nem lehet véletlen - gondolta és elővette a készüléket, amin Caroline nevét olvasta."

Karácsonyi különkiadás - Elijah

Karácsonyi Elijah Oneshot
írta: LadyLoss15
Korhatár: 12


Jelentéktelen karácsony kiragadva a sok száz másik közül

Elégedetlenség. Harag. Bánat. Fásultság. Hidegség. Ezek az érzések uralkodtak a férfi fejében, aki hiába gyújtott be az apró kandallóba, a barátságosan ropogó fahasábok sem tudták elűzni a szobácska hűvös légkörét, amely egyrészt a kinti, fagyos időjárásnak köszönhetően a helyenként bizony erősen felújításra szoruló falakon át áradt befelé, másrészt belülről emésztette az ősi vámpírt.
Egyszer csak, mintha álomból ébredne, hirtelen felemelte a fejét, szemében elhatározás csillogott. Egy határozott mozdulattal felállt a fekete bőrfotelből, ahol eddig –szokásával ellentétben-görnyedt (igenig görnyedt, bármennyire fura is tőle!) , és csak ekkor tűnt fel neki, mennyire elmacskásodtak a tagjai. Valószínűleg órák, ha nem napok óta gubbaszthatott mozdulatlanul a pár teleírt papírlap fölé hajolva, néha a tartalmukat tanulmányozva, de leginkább csak elmerengve.
Hanyagul a sötét színű, fa dohányzóasztalra dobta a testvére hollétéről adatokat tartalmazó papírokat, feljegyzésekkel teli cetliket, és nyújtózkodott egy nagyot. Mikor kellemesen kiropogtatta a fél vázrendszerét, kényelmesen átbaktatott a kicsi, és lényegében üres konyhába. Kinyitotta a hűtőt, mert időszerű volt egy vérivás, és csalódottsággal vegyes meglepődéssel vette észre, hogy bizony ez az utolsó tasak.
Miután kiitta a vért, egy hosszú, íves dobással pont a kukába dobta az immár üres, átlátszó tasakot, és elindult táplálékot szerezni az elkövetkezendő időszakra. Az ajtó mellett leakasztotta kissé régimódi, ám elegáns fekete szövetkabátját a fogasról, és kisuhant a metsző fagyba.
Eleinte vámpír sebességgel száguldott, végig a házat körülvevő erdőn, egész a város széléig. Jól esett neki a mozgás, és a hideg levegő a fejét is kitisztította. Mikor azonban elhagyta az első házakat, és az utcákon már megjelenhettek kósza járókelők, normális tempóra lassított, és fejét leszegve, a földet bámulva ballagott, mélyen a gondolataiba merülve.
Az utóbbi időben semmi sikert nem hozott a kutatás, ami rendkívül elkeserítette, és kezdett félni. Nem tudhatta, hol van a fivére, és hogy mennyit tud róla. Ennyi erővel akár a következő percben rá is ronthatna. Erre a gondolatra gyanakodva körbekémlelt, de nem észlelt semmi rendellenességet. Az egyetlen mozgás az utca végében botorkáló öregasszonyé volt, aki valami felismerhetetlen dallamot dudorászott hangosan, és valószínűleg rettentő hamisan, miközben kis vászonszatyrában konzervdobozok ütődtek egymásnak minden csosszanó lépésével. Macskakonzerv – állapította meg a szag alapján akaratlanul is az ősi, majd folytatta útját, kizárva tudatából a nénikét.
Hiába vetett be minden módszert, amit ismert, és aknázta ki a kapcsolatai által nyújtott lehetőségeket, nem akadt Klaus nyomára. Na nem mintha alapból annyira meg akarta volna találni, de úgy vélte, ez az egyetlen esélye. Semmi kedve nem volt a következő évszázadokat, vagy ki tudja, mennyi időt egy, a méreteire szabott koporsóban tölteni, szívében egy tőrrel.
Köszöni szépen, de az ’ ideiglenesen halott élőhalott’ cím már kicsit túlzásnak tűnik, hangzásra is, nem?
Szóval legjobb védekezés a támadás alapon elkezdte felkutatni a fivérét, remélve, hogy előbb bukkan a nyomára, mint Klaus az övére. Természetesen ha megtalálta, esze ágában nem lenne odamenni, de utána nyomon tudná követni, és ha veszélyes közelségbe kerül, vagy a nyomára bukkan, tudni fogja, hogy ideje a távozásnak. Így azonban napról napra retteghet, hogy a következő pillanatban azt veszi észre, hogy egy karó áll ki a mellkasából.
Évek óta ez volt az első hely, ahol huzamosabb időt eltöltött, mert szerencséjére sikerült kapcsolatba lépnie egy helyi boszorkánnyal, és egyezséget kötöttek. Biztos volt benne, hogy a nő sosem árulná el. Tisztességes volt, nem volt kit elvesztenie már, hogy zsarolható legyen, és nem utolsó sorban évtizedek óta bele volt zúgva a férfiba.
Ám már hónapok óta egy helyben volt, ami még ilyen körülmények között is veszélyesnek tetszett, így elhatározta, hogy pár napon belül odébb áll. Már csak azt kéne kitalálnia, hogy hová…
Épp ezen morfondírozott, mikor megakadt a szeme egy, az utca jeges macskakövén kuporgó, szakadt, bűzlő ruhás hajléktalanon. Nem is maga a tény volt érdekes, hogy a férfi koldus, hanem hogy nagyon erősen emlékeztette valakire a vámpírt. Küzdött ugyan ellene, de bevillant elméjébe az emlékkép.
- Beka! Beka! Állj meg! Ezért még kapni fogsz! – kiabált dühösen a kisfiú, és elszántan rohant visongva nevető kishúga után. Az egyik útkereszteződésben érte utol, és rávetette magát hátulról. Mindketten a porba zuhantak, és a lány menekülni próbált, de a bátyja elkapta a csuklóját, és nem fájdalmasan, de erősen tartotta, hogy ne mehessen el.
- Mondd meg, hová tetted! MOST! – üvöltötte a fiúcska, és keményen kishúga szemébe nézett. Az viszont egy cseppet sem ijedt meg, pimasz pillantást vetett rá, és megrázta a fejét, aranyszín fürtjei repkedtek a feje körül. Ettől persze a fiú még haragosabb lett. Nem tudta, mitévő legyen. Mégsem üthet meg egy lányt, főleg nem kisebbet, főleg nem a tulajdon testvérét. De neki KELL az a medál. Nem is lett volna szabad bárkinek is tudnia róla. Rebekah persze pont ezért azonnal megtalálta nála. Az ördögbe! – mérgelődött a kisfiú, és tanácstalanul bámult húgára.
Végül csak nem kellett határoznia a továbbiakról, mert egy pár sötétbarna csizma jelent meg a fejük mellett a porban, és ahogy lassan feltekintett, meglátta a lábhoz tartozó testet is. Szikár volt, kopott, de strapabíró anyagból készült ruhát hordott. Arcát kicsiny hegek szabdalták, de őszinte mosolya barátságos kifejezést kölcsönzött arcának. Vállig érő haja össze-vissza kócolódott a hűvös, őszi szélben.
Szigorú tekintettel nézte a két gyerek hempergő párosát, majd megszólalt reszelős hangján.
- A lányokat megvédeni kell, nem bántani, fiam! Ezt jól jegyezd meg, és többé ne tégy ilyen dőreséget. – csóválta a fejét az idegen, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítse őket a porból.
Először Rebekah-t, majd a kis Elijah-t is felemelte, és mikor már mindketten talpon voltak, és a ruhájukat porolgatták, erélyesen rászólt a fiúra:
- Rendben van, most pedig kérj bocsánatot! – nézett a barna szempárba
- Micsodaaa?! Na nem! Ő turkált bele a…. – kezdett volna hevesen tiltakozni a kisfiú, de az idegen egy szigorú pillantása elnémította. Húzta ugyan a száját, de fejét lehajtva elmorgott egy halk ’bocsánat’ –ot. Az ismeretlen elégedetten bólintott, megsimogatta Rebekah fejét, és tovább is ment. Elijah duzzogva, puffogva eltrappolt, és alig bírta megállni, hogy ne menjen vissza, és komolyan megsüsse a hugicáját, mikor az a biztonságos pár méteres távolságból még utánanézett, nyelvet öltött rá, és kacagva elszaladt.
Elijah pedig dühösen, válaszok nélkül dübörgött végig a falucskán, és egyenesen barátjához, a mészárszék tulajdonosának fiához ment. Ahol azonban rögtön az ajtóban beleütközött valakibe. Egy ’ Elnézést’ –et morogva felnézett, és tekintete az idegenével találkozott. Haragosan összevonta szemöldökét, hogy már mindenhol belebotlik, sarkon fordult, és mérgesen az utolsó olyan helyre futott, ahol nem kellett az ismeretlennel való találkozástól tartania: az erdőbe, egy rejtett, kicsi kis rétre, amit Klausszal fedeztek fel tavaly nyáron.
Ott végre megállhatott, és dühösen csapkodta a fák törzsét, de legalább lenyugodott, és attól kezdve nem is gondolt többet az idegesítő idegenre.
Mostanáig… Ugyanis a mocskos, savanyú szagú ruhafoszlányok közül egy az egyben az idegen arca nézett fel rá. Zavartan ráncolta a homlokát. Nem is gondolta, hogy emlékszik még rá, és mégis.
Gondolatban megrázta a fejét, és már indult volna tovább, mikor a koldus, valószínűleg túlesve a megdöbbenésén, hogy ez az elegáns ember vagy öt percig bámulta üveges tekintettel, arra a következtetésre juthatott, hogy ebből a valakiből még talán sikerülhet egy kis pénzt kicsikarnia, így reménykedve, behízelgően nyájas hangon megszólalt:
- Nagyon boldog, áldott karácsonyt kívánok Önnek, uram! - próbálkozott, és igyekezett úgy tenni, mint aki komolyan gondolja, holott csak az esetleges adomány érdekelte.
Elijah erre, ha lehet, még jobban meglepődött. Karácsony lenne? Hiszen még csak most esett le a hó. Ezek szerint már hetek óta ki sem mozdult abból a kis lyukból, amit lakásként használ? Körülnézett, és csak most tűnt fel neki, hogy a házak ablakában feldíszített, színes izzókkal teliaggatott fákat látni, a közeli templomból pedig karácsonyi ének hangját sodorja feléjük az esti szél.
Tekintete visszatért a hajléktalanra. Tudta, hogy úgyis piára fogja költeni a férfi a pénzt, ha ugyan ad neki, és hogy maximum pár napra oldja meg gondjait, szóval gyakorlatilag semmivel nem jut előrébb, de úgy érezte, karácsonykor mégsem tagadhatja meg az embertől ezt az icipici ajándékot. Így hát kihúzott a kabátja zsebéből néhány tízdollárost, a férfi kezébe nyomta, majd a reakciót meg sem várva egy „Boldog karácsonyt!” morgással továbbállt.
Bármennyire is hülyeségnek érezte eddig az ilyet, mintha érezte volna, hogy a belsőjét valami kellemes érzés tölti meg. Vállat vont, és ha már úgyis erre jár, gondolta, benéz a templomba.
Mikor odaért a kicsi, jelentéktelen főtérre, a szépen kivilágított templom elé, épp emberek sereglettek ki a nagy kétszárnyú kapun, valószínűleg épp véget ért az esti karácsonyi mise. Elmélázva figyelte az embereket, akik jókívánságokat kiabálva elszállingóztak hazafelé, néhányan énekeltek közben, amin sokan nevettek, mégis bizonyos meghittséget kölcsönzött az estének.
Egy kislány és két kisfiú boldogan visongva hócsatáztak, és édesanyjuk sehogy sem tudta összeterelni őket, hogy végre hazamenjenek. Mikor egy eltévedt hógolyó egyenesen eltalálta az arcát, meglepetten pislogott, majd nevetésben tört ki, és ő is csatlakozott a játékhoz. Elijah mosolyogva figyelte a jelenetet, és egy pillanatra újra eszébe villant a családja.
Nos, valljuk be, rengeteg problémájuk volt, hiszen Klaus, nincs mit szépíteni, egyesével becserkészte, és koporsóba zárta őket, azért azt is meg kell említeni, hogy szerették egymást, a maguk módján. Végső soron Klaust is ez késztette erre a szélsőséges megoldásra.
Gyermekkorukban egymásnak sok szeretetet adtak, és sokat kaptak egymástól, de a szüleik nem voltak épp az érzelgősség megtestesülései. Főleg nem Mikael… És ez leginkább Klaust érintette, rajta csapódott le legjobban. Ami már sok volt szeretetre éhes, lobbanékony, magányos lelkének. Azért Elijah sajnálta, hogy így alakult. Fivére csak húgukat tűrte meg maga mellett, vele volt elég szoros a viszonya ahhoz, hogy élhessenek egymás mellett… Ki tudja, meddig.
Most, hogy elfogta egy pillanatra ez a nosztalgikus érzés, bár nem volt túl nagy hívő, méltóságteljesen belépkedett a templomba, leült a leghátsó padba, lehunyta szemét, és egy pár percre átadta magát az ünnep hangulatának, testvéreire gondolt. Két bátyjára, akik minden bizonnyal most is a saját kis koporsójukban pihennek, valamint Klausra és Bekahra. Remélte, hogy bárhol is vannak, boldogok.
Újra elmosolyodott, és mikor már hazafelé sétált a kórházból zsákmányolt tucatnyi vértasakkal, nem bírta megállni; mint egy kisgyerek, ledobta magát az út menti szűz hóba, és csinált egy hóangyalt. Csuklójánál, derekánál felcsúszott a kabát, és a hó szinte égette csupasz bőrét, kabátja és nadrágja beázott, ám a legkevésbé sem bánta.
Rendkívüli módon meglepődött saját magán, aztán végül csak vállat vont, arra a következtetésre jutva, hogy ennyi szorongás és stressz után ráfért valami furcsa boldogság. Azért remélte, hogy senki nem volt szemtanúja pillanatnyi elgyengülésének, mikor is gyermeki énje kikukucskálhatott az oly gondosan felépített páncél, kifejlesztett, kiforrott személyiség mögül. Különben is, miféle több száz éves vámpír az, aki taknyos gyermekek módjára a hóban hentereg? A gondolat valahogy újra mosolyra késztette, és folytatta útját hazafelé, mert azért nem ártana meleg helyre kerülni, amíg még érzi a végtagjait…

BOLDOG KARÁCSONYT!

Élet a halál után - 5. rész

Korhatár: 12
Szemszög: Elena

V. fejezet - Bonyodalmak

A nap hátralévő részében semmi érdekfeszítő nem történt. Katherine párszor újratöltötte a poharainkat, egy idő után azonban, már nem esett annyira jól.
- Nem kérek többet – mondtam neki, amikor az üres poharamért nyúlt. Bólintott egyet, majd berakta a mosogatóba a poharat. Nem igazán tudtam miről beszélgethetnénk, így kimentem a tornácra és leültem egy székre. Néztem a tavat, a fákat. A hely egyszerűsége olyan nyugalmat sugárzott, hogy elfeledtette velem minden bajomat. Nem sokkal később Katherine is csatlakozott hozzám, kezében egy pohár ital volt, a szaga alapján whisky lehetett. Néha egymásra néztünk, de nem jutott eszünkbe semmi, amiről érdemes lenne beszélni. Végül rászántam magam és megkérdeztem:
- Tulajdonképp miért segítesz nekem ennyit? Hisz eddig utáltál és mindent megtettél, hogy Stefan-nal szétválassz minket.
Nem lepte meg a kérdésem, gondolom számított rá, hisz egyszer már feltettem neki ezt a kérdést, csak akkor nem tudtuk megbeszélni.
- Azért segítek, mert Isobel megkért rá – vágta rá, szinte azonnal. Megdöbbentem, mert ilyen válaszra nem számítottam.
- Isobel? Az anyám? – kérdeztem tőle döbbenten. Katherine bólintott, majd folytatta.
- Tudta, hogy ha Stefan-nal és Damon-nel maradsz előbb, utóbb te is vámpír leszel. És azt akarta, hogy ha ez bekövetkezik, segítsek neked – magyarázta. Furcsálltam, azonban, hogy annyi embert átvert élete során, miért pont most lett neki fontos megtartani az adott szavát.
- De miért pont ezt az ígéretedet tartottad be? Hisz annyit megszegtél már – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Te ezt nem értheted… Ő volt az egyetlen igazi barátom és sokszor megmentette az életemet. Tartozom neki ennyivel – látszott rajta, hogy érzékeny téma ez számára, így nem firtattam tovább a dolgot, így is sokkal többet tudtam meg, mint vártam. Katherine egyre emberibbnek tűnt a szememben… Egy darabig még ültünk így egymás mellett. Úgy döntöttem, lemegyek a tópartra és kicsit szétnézek. Már épp elindultam volna, amikor Katherine utánam szólt:
- Azért légy óvatos... Nem tudom, kik járnak erre, és abban se vagyok biztos, hogy a vámpírvadászok nem jöttek utánunk – figyelmeztetett, majd felkelt és bement a házba. Én pedig elindultam a partra. Körülbelül öt perc séta utána leértem a tóhoz. Igyekeztem nem túl messze elcsatangolni, hogy ha kell, pár pillanat alatt visszaérhessek. Nekidőltem az egyik fának és csak néztem a vizet. Gondoltam kipróbálom az új képességeimet és becsuktam a szememet, hogy minden erőmmel a külvilág zajaira koncentrálhassak. Sokkal többet hallottam, mint azt elképzeltem. A falevelek susogása, a madarak csicsergése, még a szél lengedezését is hallottam. Mélyet lélegeztem megtelt az orrom a környék illataival, a virágok illatait is sokkal erősebben éreztem. Leírhatatlan érzés volt. Elmosolyodtam magamban, majd kinyitottam a szememet és a ház felé fordultam. Láttam Katherine-t a tornácon telefonálni. Túl messze voltam, hogy hallhassam, kivel és miről beszél, így közelebb mentem. Mire hallótávolságon belül értem, azonban letette a telefont és rám nézett.
- Stefan volt. Nem sokára ideérnek – mondta, majd sóhajtott egyet – Remélem nem követték őket is… - húzta el a száját, majd rám nézett. Nem tudtam sejti-e, mik járnak a fejemben, de jobbnak láttam, ha nem tudja. Stefan nevének hallatától is görcsbe rándult a gyomrom. Még mindig nem tudtam, hogy mondjam el neki, mit érzek, pedig most már muszáj lesz. Főleg, hogy Katherine is itt van. Rögtön észre fogja venni, hogy valami nincs rendben. Bólintottam egyet, majd elindultam befelé, azonban Katherine félúton megállított.
- Minden rendben? – kérdezte tőlem, láttam rajta, tényleg érdekli, és nem csak azért kérdezi, hogy kötözködhessen.
- Azt hiszem… - mondtam, bementem a nappaliba és eldőltem a kanapén. Valahogy rossz érzésem volt, mintha valami készülne, de nem tudom mi. Furcsa volt. Nem igazán értettem a dolgot, de nem foglalkoztam vele. Próbáltam pihenni kicsit, mielőtt megérkeznek a fiúk és minden a feje tetejére áll. Nem tudom, aludtam-e vagy csak elbambultam, de amikor magamhoz tértem, egy autó hangját hallottam. Nagyjából ötpercnyire lehetett tőlünk. A motor elhallgatott és két ajtó csapódást hallottam. Megjöttek… Ideje lesz össze szednem magamat. Már majdnem teljesen besötétedett, és meglehetősen hűvös volt az idő, így felvettem a pulóvert, amit valószínűleg Kathrin készített oda nekem az ágy mellé. Kimentem a tornácra, Katherine abba az irányba figyelt ahonnan jöttünk, majd megszólalt.
- Megjöttek – mondta, bár sejtette, hogy én is hallottam. Feszültnek tűnt és megint a mogorva énjét mutatta. Eszem ágában se volt leleplezni, vagy elárulni őt. Azon után, amit értem tett. A sötétben két alakot láttam kirajzolódni. Mindkettő bőrdzsekit viselt, és bár sötét volt, tökéletesen meg tudtam különböztetni őket. Eléggé megzavarodhattak, mivel amikor megláttak minket, meg se tudtak szólalni. Stefan szeme oda vissza járt Katherine-en és rajtam, fogalma se volt, ki kicsoda. Katherine-nel elnevettük magunkat, amikor rájöttünk mi a bajuk.
- Ha eddig nehéz volt őket megkülönböztetni ezek után, szinte lehetetlen lesz - mondta Damon a tőle megszokott stílusban, miközben forgatta a szemeit.
- Ebből előnyünk is származhat – mondta Katherine. De Damon egésze más véleményen volt.
- Nem hiszem. Ezúttal nem Elena a célpont, hanem a vámpírok, bár tény, hogy nem tudják, hogy belőletek kettő van. Ha ügyesek vagyunk, nem veszik észre a trükköt. De azért most már elárulhatnátok, legalább nekünk, hogy ki kicsoda – mondta Damon türelmetlenül. Látszott, hogy nincs ínyére a játék.
- Találd ki ! – válaszoltam Katherine stílusában.
- Szerinted rájönnek? – kérdezte Katherine az én stílusomban. Egész mulatságos volt ez a játék, főleg, hogy Kathrin is vette a lapot és felvette az én szokásaimat pár pillanat alatt. Stefan türelmetlenül felnevetett, majd megszólalt.
- Ez nevetséges. Hogy tudnánk megkülönböztetni őket, amikor teljesen egyformák, és láthatóan még élvezik is a helyzetet? – kérdezte idegesen. Láthatóan ő se élvezte annyira a helyzetet, mint Katherine és én, de még türelmetlenebb volt, mint Damon és ez furcsa volt.
- Majd én kiderítem. – mondta Damon és elindult felénk. Megállt Katherine előtt és alaposan végigmérte, majd rám nézett. Egy darabig felváltva nézte Katherine-t és engem, majd elém állt. Mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy felforrósodik a testem. A közelsége és az illata szinte megrészegített. Majd megszólalt.
- Helló, Katherine – mondta. Bár nem mutattam, de leesett az állam. Hát ennyire nem ismer? - kérdeztem magamban. Kicsit csalódott voltam, de Damon megint megszólalt.
- Beszélhetünk valahol, négy szem közt? - Bólintottam, majd elindultunk a tópart felé. Amikor leértünk, hátamat nekitámasztottam a fának, és Damon-re néztem. Közelebb lépett hozzám, majd újra s szemembe nézett, és én megint ugyanazt éreztem, mint az előbb. Damon azonban, most egészen máshogy nézett rám. A szemében azt láttam, amit én is éreztem. Nem értettem az egészet, aztán megszólalt
- Azt hitted átverhetsz? – kérdezte tőlem, majd hozzá tette – Elena – elmosolyodott, kezével végig simított az arcomon, s úgy éreztem mentem elájulok. Vágytam a közelségére, amióta hazatértünk Mystic Falls-ban alig beszéltünk és még kevesebbszer értünk egymáshoz. Keze az arcomról a nyakamra siklott, majd közelebb húzott magához és szorosan megölelt.
- Szóval mégis felismertél? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- Még szép. Száz közül is megismernélek. Úgy kalapált a szíved, hogy majdnem kiugrott a helyéről, amikor a szemedbe néztem – mondta és még szorosabban ölelt. Ha még ember lennék, most biztosan megfulladnék, de „így” tökéletes volt. Feljebb emeltem a fejemet és mivel csak odáig értem fel a nyakát csókoltam meg. Lehajolt hozzám és megcsókolt. Nem úgy, ahogy korábban. Most türelmetlen volt és egy csókba akarta sűríteni az elmúlt pár nap érzéseit. Aztán újra magához szorított. Így álltunk még pár percig. Aztán hirtelen megkeményedett a teste és elkezdte kapkodni a fejét minden irányba.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle suttogva, de nem válaszolt, csak behúzott a fák közé. Ujját a szája elé emelte, jelezve, hogy maradjak csendben. Becsuktam a szememet és minden erőmmel a külvilág zajaira koncentráltam. Lépteket hallottam és valami csörgést. Kinyitottam a szememet és ijedten kérdeztem tőle:
- Értünk jöttek? – kérdeztem suttogva. Reméltem, hogy tévedek, de Damon arcát látva rá kellett jöjjek, igazam van. Szívverésem felgyorsult a félelemtől, úgy éreztem, kiszakad a helyéről. Félek… Mi lesz most velünk? Damon megszorította a kezemet, és visszarántott a valóságba.
- Minden rendben lesz - suttogta, de láttam rajta, hogy ő se tudja, hogyan tovább. A házhoz nem mehetünk vissza, mert azzal bajba sodorjuk Stefan-t és Katherine-t is, de valahogy üzennünk kell nekik. Nélkülük elvesztünk. Damon mégis a ház felé indult és engem is húzott magával. Igyekeztünk a lehető legkisebb zajt csapni. Ahogy közeledtünk a házhoz egyre fogytak a fák, és egyre nehezebb volt rejtve maradnunk. Végül elértünk egy oylan részhez, ahol teljesen elfogytak a fák. Meg akartam kérdezni Damon-t, van-e valami ötlete, de láttam, hogy nagyon gondolkozik így vártam egy kicsit. Körbenéztem hátha meghallom a minket üldöző csapatot. Nem kellett túlságosan megerőltetnem magamat, hogy meghalljam őket. Ezek szerint közel vannak. És felén tartanak.
- Damon… - suttogtam a nevét. Ő is tudta, hogy bajban vagyunk…
- Ha jelt adok, fuss, a házhoz amilyen gyorsan csak tudsz. Én mögötted leszek. - mondta. Pocsék terv. És holtbiztos, hogy befuccsol, messze van a ház, még nekünk is. Jobb ötletem viszont nekem sincs. Damon-re néztem. Nagyon féltem, de nem volt választásunk. Damon számolni kezdett.
- Egy… kettő… - Összeszedtem minden erőmet, és készültem az utolsó jelre. – Három… Amint Damon kimondta az utolsó szót, elrugaszkodtam a talajtól, és ahogy csak tudtam futottam. Damon-nal egyszerre ugrottunk ki rejtekhelyünkről, ugyanebben a pillanatban azonban puskák és karóvetők sültek el. Igyekeztem kikerülni a felém száguldó falövedékeket és karókat. A félelem erőt adott és még gyorsabban futottam. Damon elém került és már majdnem elértük a házat amikor... A fájdalom átjárta a testemet, valami belefúródott a hátamba és veszélyesen közel került a szívemhez. Elakadt a lélegzetem és a földre zuhantam. Nem tudok megmozdulni…Nem kapok levegőt… Nagyon fáj...
- Elena! - Damon kiáltására eszméltem. Vissza akart fordulni értem, de még mindig karók és falövedékek záporoztak felénk. Engem halottnak vélhettek, mert rám már nem céloztak. Megpróbáltam felállni, de a karó megmozdult bennem és a fájdalomtól visszarogytam a földre. A karó súrolta a szívemet… egy rossz mozdulat és végem. A hangzavarra Stefan és Katherine is kijöttek a házból, majd pár pillanattal később eltűntek. Damon még mindig a felé repülő karók elől menekült és egyre távolabb került tőlem. Tehetetlenül elterültem a fűben és vártam. Fájdalmas kiáltásokat hallottam a fák felől, aztán nem jött több lövedék. Katherine-ék célba értek. Pár pillanattal később Damon termett mellettem, megpróbált felemelni, azonban a karó ismét megmozdult bennem és egyre közelebb került a szívemhez. Felkiáltottam fájdalmamban. Damon elengedett, és leült mellém a fűbe. Katherine és Stefan is mellettünk termett.
- Be kell vinnünk a házba - mondta Stefan. Ő is kétségbe volt esve, mint mindenki.
- Nem mozdíthatjuk meg. A karó pont a szíve mellett van, és ha megmozdítjuk… - Damon nem fejezte be a mondatot, de mindenki tudta, mi lesz akkor.
- Akkor húzzuk ki. Itt és most – mondta Katherine és meg se várva a fiúk reakcióját a hátamnál termett és megragadta a karót. Felkiáltottam, amikor éreztem, hogy megmozdul bennem
- Mindjárt kész - mondta Katherine és egy határozott mozdulattal kirántotta a hátamból a karót. Felsikoltottam, de máris sokkal jobban éreztem magam. Mozdulni még mindig nem bírtam, de legalább levegőt kaptam.
- Vigyük be a házba, és adjunk neki egy kis vért, hogy gyorsabban gyógyuljon.
Éreztem, ahogy Damon gyengéden a hasam alá csúsztatja a karját és felemel. Ölbe vett és elindult velem a házhoz. Szorosan bújtam hozzá. Még mindig fájt a hátam, de már gyógyulófélben voltam, és Damon közelsége is nyugtatóan hatott rám.
- Hova tegyem? – kérdezte Damon, amikor beértünk a házba.
- Az emeleten van pár hálószoba, ahol tud pihenni. Én is megyek mindjárt – válaszolta Katherine és hallottam, hogy kinyitja a hűtő ajtaját. Amikor felértünk a szobába Damon leültetett az ágyra és megpróbálta lefejteni karjaimat a nyakáról, de nem engedtem el, sőt még jobban bújtam hozzá. Leült velem az ágyra és elkezdte a hátamat simogatni. Felszisszentem, amikor véletlenül hozzáért a hátamon tátongó sebhez.
- Ne haragudj… - mondta egészen halkan. Finoman megráztam a fejemet és csak ültem az ölében. Egyre jobban szorítottam magamhoz. Éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik.
- Hogy van? – kérdezte Katherine, amikor belépett a szobába. Kezében egy nagy pohár vér volt. Azonnal megéreztem a szagát, de nem tudtam megnyugodni.
- Úgy tűnik kicsit sokkot kapott és most jön majd ki rajta - válaszolta Damon. Katherine letette a poharat az ágy melletti asztalra és kiment a szobából, majd becsukta az ajtót. Damon megpróbálta kiszabadítani magát a karjaim közül, de nem akartam elengedni.
- Elena, muszáj innod – mondta, megfogta a karomat és nem épp finoman, de lehámozta a nyakáról. Az ölembe ejtettem a kezeimet, úgy éreztem, nincs erőm semmihez. Elvette a kisasztalról a poharat és elém tartotta. Felemeltem a kezemet, hogy megfogjam a poharat, de nem éreztem elég erőt magamban, ahhoz, hogy meg is tartsam. Damon tartotta a kezemet, miközben a poharat a számhoz emeltem és az utolsó cseppig kiittam a poharat. Éreztem, hogy egyre gyorsabban gyógyulok. Pár perccel később, már csak egy szakadás maradt a „balesetből”. A kezemben forgattam a poharat, játszadoztam vele. Próbáltam elterelni a figyelmemet. De nem tudtam kiűzni onnan az emlékeket. A félelmet, és a fájdalmat,
amit alig egy órája éltem át… Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom és elejtettem a poharat, ami nagy koppanással ért földet. Éreztem, hogy Damon az állam alá nyúl, hogy a szemembe nézhessen.
- Nem lesz semmi baj – mondta és gyengéden végig simított az arcomon. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Feltört belőlem a zokogás és Damon nyakába temettem az arcomat. Szorosan ölelt magához, hátha megnyugszom tőle, de csak sírtam és sírtam.Damon próbált csitítani, nem sok sikerrel. Egy idő után felhagyott vele és csak várta, mikor nyugszom meg. Aztán szép lassan megnyugodtam. Elfogytak a könnyeim és már kevésbé görcsösen szorítottam magamhoz Damon-t, végül teljesen lehiggadtam. Damon szemébe néztem.
- Köszönöm. – mondtam neki hálásan. A tehetetlenség és az, hogy végig kellett néznie, amin keresztül mentem őt is megviselte. Az arcán most se látszott semmi, de a szemei elárulták.
- Többé ne csináld ezt – válaszolta komolyan. A követező pillanatban pedig olyan hévvel csókolt meg, hogy eldőltünk az ágyon. Határozottan, mégis gyengéden csókolt.
- Pihenned kéne. – mondta pár perc múlva. Bólintottam, majd kényelembe helyeztem magam rajta. Fejemet a mellkasára tettem, átkaroltam és szinte azonnal elaludtam.

6. rész >>

Karácsonyi Elijah Oneshot - Ismertető

Karácsonyból sosem elég!

Van ember, aki ne szeretné Elijah-t, kedvenc sorozatunk régi vágású, elegáns és udvarias ősi vámpírját? Naná, hogy nincs! Kedvenc szerkesztőm, LadyLoss15 szerint sincs karácsony Elijah nélkül, így szinte "természetes", hogy róla is írt egy egyrészes, rövid szösszenetet.
Elijah rajongóknak kötelező!
A történetet megtaláljátok az "Életképek" menüpont alatt.

Tovább a történethez >>

1x15 A tragédia

Korhatár: 16
Szemszög: Külső
Figyelmeztetés: Helyenként durva nyelvezet
Jegyzet: A rész olvasásához ajánlanám Ryan Star Losing Your Memory című dalát. Nemcsak gyönyörű, hanem nagyon ideillő is. Az idézet alatt találtok egy linket, amelyre kattintva meghallgathatjátok a számot.


XV. fejezet - A tragédia

 Wake up, it's time, little girl, wake up  

All the best of what we've done is yet to come  

Wake up, it's time, little girl, wake up 

 Just remember who I am in the morning

- Ryan Star: Losing Your Memory

- Te ki vagy? - ismételte Elena, résnyire nyitott szemmel. Damon úgy érezte, hogy egy karót döftek a szívébe, de valamiért azt remélte, hogy amit lát, csupán egy rossz álom, és Elena mindjárt felpattan, hogy megcsókolja, mint mindig.

- Damon vagyok, Elena...Damon - felelte kétségbeesetten, egészen közel hajolva a lányhoz, akinek arcán rémülettel vegyes zavarodottság tükröződött, ahogy értetlenül pislogott az előtte tornyosuló vámpírra.

- Nem ismerlek - közölte rekedten, még mélyebbre döfve a képzeletbeli karót Damon szívébe. - Sosem láttalak.

- Nem igaz, Elena, emlékezz, kérlek! - könyörgött Damon, kezével végigsimítva Elena arcát, aki viszont válaszul durván ellökte magától. A fiú elemi erővel csapódott a pince falának.
- Nem tudom, hogy ki vagy, de szállj le rólam és tartsd magad távol tőlem - vetette oda neki Elena, majd eltűnt, ahogy az igézet azt megkívánta. Damon pedig elterült a földön, mint egy tehetetlen fadarab, teljesen összetörve. Az ütközés erejét nem a testén, hanem a szívében érezte, ami olyan volt, mintha ezer, szúró tüskét szúrtak volna belé.
- Ne! - üvöltötte, a fájdalomtól elcsukló hangon. Könnyei megállíthatatlan folyamként csorogtak végig szép arcán, eláztatva a ruháit. Csak feküdt a földön, és sírt, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát. De ezek a könnyek nem egy látszólag gondtalan gyermek könnyei voltak, hanem egy haldokló, összetört léleké. Teljes önkívületben botorkált haza, azt sem tudta hol van, vagy, hogy merre megy, csak a tudatalattija vezette el a Salvatore házig. Annyi ereje még volt, hogy elvonszolja magát a kanapéig, azonban ott összeesett, és ismét szívszaggatóan zokogni kezdett.
Elment. Végleg. Vége van. Úgy érezte, mintha megfosztották volna lénye másik felétől. A szívében lévő, tátongó ürességet borzasztó, kínzó fájdalom töltötte ki. Semmit sem akart látni, hallani, vagy érezni, de képtelen volt rá, mert csak az ő mosolygó arcát látta, csengő hangját hallotta, és csak az ő érintését, csókját vélte érezni. Legszívesebben ordított volna a fájdalomtól, de nem tudott, már a hangját sem találta. Olyan volt, mint egy igazi élőhalott: a teste jelen volt, azonban a lelke egészen máshol járt: valahol távol, egy messzi helyen, ami úgy neveztek: boldogság. Mindez csupán már álom, halványuló emlék volt számára. Csak egy valamit kívánt: meghalni: meghalni, és megszabadulni a szenvedéstől.
Elvesztette őt, a lányt, akit mindennél jobban szeretett... Most már biztos volt benne, hogy a fájdalmából csak a halál az egyetlen lehetséges kiút. Így gyorsan egy székhez botorkált, kitörte az egyik lábát, és a mellkasa irányába döfött...
Vagy döfött volna, mert valaki kitépte a karót remegő kezéből. Stefan volt az, nyomában a kissé rémülten festő Meredithszel.
- Mii történt? - kérdezte az öccse, legalább olyan rémülten. Attól tartott, hogy bekövetkezett a legrosszabb.
- Kész...elment..nem tudja - nyögte Damon a sírástól elcsukló hangon.
- Ki? Elena? Mi történt? - ismételte Stefan, bátyja vállát rázva. - Meghalt valaki?
- Én...akarok. Most - nyöszörögte a fiú.
- Az Isten szerelmére Damon, nyögd már ki, hogy mi a franc történt! - üvöltötte Stefan magából kikelve, azonban Damon továbbra is érthetetlen kifejezéseket motyogott maga elé. Stefan idegesen túrta a haját, valami megoldást keresve. Végül letérdelt Damon mellé, kivette a zsebéből a telefonját, és már tárcsázott is.
- Bonnie? Itt Stefan. Hol vagy most? A Grillben? Figyelj, vészhelyzet van, kérlek, gyere amilyen gyorsan csak tudsz. Persze, jöjjenek ők is. Köszi. - Azzal le is tette a telefont. Eközben Meredith letelepedett Damon mellé, és miközben igyekezett lenyugtatni őt, kérdezgetni kezdte.
- Mit nem tud Elena?
- Semmit - felelte Damon, aki időközben teljesen eláztatta a ruháit.
- De él? - Damon felemelte fejét, és belenézett Meredith szemébe, majd lassan bólintott. Szeme tele volt fájdalommal.
- El tudod mondani, mi történt vele? - próbálkozott tovább Meredith. Hosszú szünet következett, mielőtt a vámpír újra megszólalt volna.
- Elfelejtette...nem tudja...vége..Elment! - Meredith egy sokatmondó pillantást váltott a mellette térdelő Stefannal, aki egyre növekvő aggodalommal fürkészte testvérét.
- Elena elfelejtett valamit...vagy mindent, nem tudom biztosra - tolmácsolta Meredith. - Mit csináljunk vele?
- Fogalmam sincs - viszonozta Stefan tanácstalanul. - Felhívtam Bonnie-t, ő biztosan kitudja szedni belőle valamilyen varázslattal.
- Gondolod, hogy neki köze van hozzá? - tudakolta halkan a lány, nyilvánvalóan Rebekah-ra célozva.
- Attól tartok - bólintott Stefan, és rátört a lelkiismeret furdalás. - Elkéstünk... nem tudtuk megakadályozni...
- Stefan, akármi történt, magadat nem hibáztathatod! - válaszolta az orvos, látva a fiú elkeseredését. Hirtelen kitárult az ajtó: Caroline suhant be, nyomában Bonnie-val és Jeremy-vel.
- Jöttünk, amint tudtunk - mondta zihálva a boszorkány. - Mi tör... - Azonban nem tudta befejezni a mondatot, mert megpillantotta a zokogó Damont. - Szent ég...
- Mi az? - kérdezte Caroline, majd amint ő is meglátta Damont, leesett az álla.
- A tragédia - suttogta Bonnie rémülten.
- Micsoda? - értetlenkedett Stefan.
- Volt egy látomásom - magyarázta a boszorkány. - És őt láttam, ahogy zokog.
- De mi történt? - vágott közbe Jeremy. - Ugye a nővérem nem...? - Képtelen volt kimondani azt, amire gondolt.
- Nem tudunk semmit, de nem hiszem, hogy az történt volna... - magyarázta Stefan. - Bonnie, nem tudnád esetleg kiszedni belőle? Valamilyen varázslattal?
- Hát, ami azt illeti, tudok egy varázsigét.
- Akkor próbáld meg, kérlek! - Stefan szinte esdekelt.
- Rendben van - egyezett bele Bonnie, és letérdelt Damon mellé. - Nézz rám, Damon. Nézz rám! - kérte, mire a fiú lassan rápillantott. A boszorkány lehunyta a szemét, majd lassan latin szavakat kezdett motyogni.
- Az utolsó dolog, amit el bírtam képzelni ezen a világon, az egy zokogó Damon volt - suttogta Caroline még mindig teljesen ledöbbenve Stefan fülébe.
- Nekem mondod? Utoljára akkor láttam könnycseppet a szemében, amikor azt hittük, hogy Katherine meghalt.
Percek teltek, mire a boszorkány felnyitotta szemeit. Arckifejezése alapján mindenki a legrosszabbra számított.
- Ez borzasztó...
- Mit láttál? - sürgette Caroline. - Elena...?
- Él - válaszolta Bonnie. - De valami szörnyű történt vele. Rebekah megigézte, hogy felejtsen el mindent Damonről, még a létezését is.
- Uramisten - motyogta Meredith elszörnyedve.
- Jézusom! - így Care. - Mindent?
- Mindent.
- Megölöm! - üvöltötte Stefan, dühében fellökve egy lámpát.
- Na ez az, amit nem, tehetsz - avatkozott közbe Bonnie. - Rebekah tett róla, hogyha ő meghal, az igézet, amit csak és kizárólag ő oldhat fel, örökre megmaradjon.
- A rohadt életbe! - füstölgött Jeremy, lerogyva egy fotelba.
- Ó, az a mocskos ribanc! - átkozódott Caroline is. - Szegény Damon...
Eközben az idősebb Salvatore kezdett magához térni a kábulatból, de ahogy elméje kezdett kitisztulni, úgy nőtt a már amúgy is elviselhetetlen fájdalom a szívében. Könnyei elfogytak, visszatért a rideg, szomorú valóságba.
- Nem tudsz tenni valamit? - kérdezte Stefan, aki halántékát dörzsölgetve, idegesen sétált fel, s alá.
- Nem - viszonozta Bonnie. - Annyira sajnálom...
- Tehát Elena soha többé nem fog emlékezni rám? - tudakolta Damon fátyolos hangon, maga elé meredve.
- Nem tudom... Azonban azt tudom, hogy minden igézetnek van egy kiskapuja, azaz valamilyen módon ki lehet kerülni. Így ennek is kell, hogy legyen egy...
- Jó, de mégis milyen? - érdeklődött Caroline. A többiek is tanácstalanul néztek maguk elé, aztán egyszer csak Bonnie ismét megszólalt.
- Várjunk csak! Van egy ötletem! - jelentette sugárzó arccal.
- Mégis tudsz valamit? - kapta fel a fejét Jeremy.
- Azt hiszem, találtam egy megoldást. Ha nem is segít teljesen, de egy létező megoldás...
- Mondd már, Bonnie - sürgette Stefan.
- Szóval, a helyzet ugyebár a következő: Elena teljesen elfelejtette Damont, és meg lett igézve, hogy keressen egy új szerelmet. Ha ezt a kettőt összekapcsoljuk, akkor...
-...Kijön, hogy Damon is lehet ez az új szerelem - fejezte be Caroline. - Bonnie Bennett, te egy zseni vagy!
- Nem rossz ötlet - vélekedett Jeremy.
- De akárhogy is, ő soha nem fog emlékezni arra, ami ezelőtt történt - vetette közbe Damon, aki továbbra is üveges szemmel meredt a semmibe.
- Valószínűleg igazad van - viszonozta Bonnie. - Azonban ha neked tényleg csak az számít, hogy visszakapd a szerelmedet, akkor el kell érned, hogy újra beléd szeressen. Tudva, hogy mennyire beléd volt zúgva, nem lesz nehéz dolgod. Más megoldást viszont nem látok.
- És azt mégis hogyan?
- Udvarolj neki - felelte Caroline, mintha mi sem lenne egyszerűbb ennél. Damon keserűen felnevetett.
- Udvaroljak neki? Én? Sosem udvaroltam senkinek, még neki se.
- Most vissza akarod kapni őt, vagy sem? - vonta fel a szemöldökét a boszorkány.
- Naná, hogy...
- Akkor meg? Figyelj, Damon, el tudom képzelni, hogy min mész keresztül, de nincs más megoldás. Hidd el, mi mind segíteni fogunk neked - ígérte Bonnie. - Igaz, srácok?
Mindenki helyeslően bólintott.
- Viszont akkor nekünk is úgy kell tennünk, mintha sosem ismertük volna Damont - vette közbe Care. - Persze, neked, Stefan, ezt nem kell, de mi viszont megtehetjük.
- Vagyis találjunk ki egy mesét? - kérdezte Jeremy.
- Valami hasonló.
- Jó, akkor mától kezdve rajtam kívül senki se ismeri Damont. - állapította meg Stefan. - És most Elena egyáltalán nem is ismer téged, ugye?
- Itt a bökkenő - szúrta közbe. - Mielőtt még eltűnt volna, felkent a Lockwood pince falára, ebből azt szűrtem le, hogy nem úgy könyvelt el, mint a szíve csücskét. Ennyi az összes emléke rólam.
- Akkor rám vár a feladat, hogy mindent elmagyarázzak neki - konstatálta a fiatalabb Salvatore.
- Így van - felelte Bonnie. - Mi pedig majd rávesszük Elenát, hogy közeledjen Damon felé. Benne vagytok?
- Igen - válaszolta mindenki.
- Rendben, akkor én elugrom Elenához - mondta Stefan, de mielőtt elment, megkérte Mereditht, hogy maradjon, amíg vissza nem jön. Caroline felajánlotta, hogy beszél Tylerrel és Mattel, így nemsokára ő is elment, akárcsak a többiek. Meredith pedig egyedül maradt Damonnel, aki még mindig ugyanabban a pózban ült, kifejezéstelenül bámulva maga elé.

                                                                           ***

Elena idegesen járkált a szobájában, amikor kopogás hallatszott. Lesuhant az ajtóhoz, amin Stefan lépett be.
- Szia - köszönt a fiú.
- Szia, Stefan. Miét jöttél? - Stefant meglepte a lány hűvös, nemtörődöm hangszíne.
- Öhm..nos, hallottam, hogy találkoztál a bátyámmal.
- Kivel? - lepődött meg Elena. - A bátyáddal? Most szórakozol velem? Soha nem mondtad, hogy van bátyád. Éppen ellenkezőleg, azt állítottad, hogy egyke vagy - folytatta, miután egy pohár whiskyvel a kezében ledobta magát az egyik fotelba. Csodálkozott, hogy honnan van whiskyjük, de nem érdekelte túlzottan. Biztos Alaric vette még, gondolta.
Stefan nagyot nyelt. Ez nehezebb lesz, mint amire számított.
- Nos, a helyzet az, hogy nem volt felhőtlen a viszonyunk. Már vagy húsz éve nem láttam, amikor egyszer csak felbukkant Mystic Fallsban.
- Ennek ellenére nem bírom megérteni, hogy miért kellett hazudnod nekem, Stefan.
- Értsd meg, senkinek sem meséltem a létezéséről! - fakadt ki Stefan. - De nem hagyhatnánk ezt most egy kicsit?
- Felőlem - vont vállat Elena, továbbra is flegmán.
- Tehát, mint mondtam, a testvérem említette, hogy találkoztatok.
- Valóban? Nem rémlik. Mi is a neve?
- Damon... Damon Salvatore.
Elena összeráncolta a szemöldökét.
- Na és hogy néz ki?
- Középmagas, fekete hajú, kék szemű - adta meg a személyleírást Stefan.
- Á - nyugtázta Elena.
- Ez most mit jelent? - értetlenkedett Stefan.
- Igen, találkoztam vele - viszonozta Elena, miközben töltött magának egy újabb pohár italt. - Remélem először és utoljára.
- Tessék? Mit történt?
- Hmm, csak szimplán zaklatott - közölte Elena végtelen nyugalommal. - Úgy viselkedett, mintha mér ezer éve ismerne.
- Mondtam rólad neki ezt-azt - Stefan egyre ügyetlenebbül hazudott. - Meg hát, ő is ismeri Katherine-t.
- Csak tudod, nem így kéne bemutatkozni - jegyezte meg a lány.
- Na mindegy, csak gondoltam, segíthetnél neki beilleszkedni, mert azt tervezi, hogy itt marad.
Elena azonban a fejét rázta.
- Hívd fel Caroline-t. Ő jobban ért az ilyesmihez. Most pedig az engedelmeddel, Stefan, szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Mindjárt éjfél, neked sem ártana egy kis pihenés.
Stefan bólintott, és hagyta, hogy Elena kituszkolja az ajtón. Teljesen döbbenten állt a verandán. Soha életében nem látta még Elenát ilyennek... tisztára, mint Katherine. Fogalma sem volt, hogy fogják tudni elérni, hogy Elena újra beleszeressen Damonbe. Ekkor eszébe jutott egy újabb lehetőség, így elővette Damon telefonját és már tárcsázott is.
- Elijah?

                                                                            ***

Meredith kissé feszélyezetten ült Damonnel szemben a nappaliban. Több, mint másfél óra telt el, az óra már éjfélt ütötte, de Damon továbbra is ugyanúgy ült, meg sem mozdult, mint egy szobor.
- Igazán hazamehetsz, nem kell rám vigyázni - szólalt meg hirtelen, fájdalmasan nézve az orvosra. - Tudod, hogy miért kért meg az öcsém, hogy maradj?
- Gondolom, azért, hogy ne csinálj semmi hülyeséget.
Damon elmosolyodott, azonban ez a mosoly csak árnyéka volt annak a régi, önfeledt vigyornak.
- Tudod, a vámpíroknak minden érzése felerősödött. Ez azt jelenti, hogy mi mindent sokkal erősebben,intenzívebben érzünk - szerelmet, örömöt, haragot, dühöt. Éppen ezért, ha valami fáj, akkor az elviselhetetlen. És tudod, ilyenkor én mit szoktam tenni, Meredith? Kikapcsolom az érzéseimet, és ölök - Damon szeme eszelősen felcsillant. - Addig gyilkolok, addig iszom, amíg le nem nyugszom, amíg egy halom ártatlant ember életét el nem vettem! Ettől fél Stefan.
- Most mégsem így teszel - kockáztatta meg Meredith a kijelentést.
- Mert képtelen vagyok erre, akármennyire is akarom, nem tudom megmozdítani azt a kapcsolót. Egyszerűen nem megy. - Itt elcsuklott a hangja, de nemsokára folytatta. - Ő az életem, az emberségem, a lelkem - a mindenem. És elvesztettem őt, ráadásul mindez az én hibám. Istenem, nem tudok másra gondolni, csak rá... Nem vagyok képes elengedni őt, mert annyira, de annyira szeretem... És ez a fájdalom felemészt, majd szépen, lassan megöl.
- Vissza fogod kapni őt, Damon - vigasztalta Meredith.
- Akármi is történik majd, soha sem lesz semmi se olyan, mint régen. Ő sosem fog emlékezni mindarra, ami történt, én pedig sosem leszek olyan boldog, mint voltam - sóhajtott Damon. Meredith egyre jobban sajnálta őt, hiszen ő maga is látta, mennyire szerette Elenát. A fiúnak igaza volt: semmi se lesz olyan, mint korábban.

                                                                     ***

- Te! - üvöltötte Elijah, amint meglátta a Rebekaht, aki hanyagul feküdt a kanapén és a körmeit reszelte. Egy szempillantás alatt odasuhant hozzá és tiszta erejéből nekilökte a falnak. - Mit műveltél??!
Rebekah felpattant és kihívóan a bátyja szemébe nézett.
- Megadtam azt, amit megérdemeltek - felelte szenvtelenül. - Nem fogom hagyni, hogy még egy Salvatore kihasználjon!
- Nálad önzőbb embert még a világon nem láttam - sziszegte Elijah, a torkánál megragadva a húgát.
- Jaj, Elijah, legalább azt ne mondd, hogy sajnálod szegény kis Elenát - gúnyolódott Rebekah. - Csak nem Tatia-ra emlékeztet?
Elijah felüvöltött és kezével villámgyorsan behatolt a lány mellkasába.
- Tedd meg, bátyám, és akkor már tényleg semmi nem segít rajtuk - hörögte Rebekah, még mindig fölényesen. - Elijah, az úriember, aki megölte a húgát.
Elijah tudta, hogy nem képes megtenni, így elengedte Rebekah-t, aki zihálva esett a földre, de ahogy látta, hogy a bátyja menni készül, még utána kiáltott:
- Gyenge vagy, Elijah. Anyánk büszke lenne rád - Elijah erre hátrafordult és felfoghatatlan gyorsasággal felkapta a kandalló mellett fekvő piszkavasat és húga hasába döfte, felszögezve ezzel őt a falra.
- Lehet, de legalább nem vagyok gyáva - vetette oda, és kisétált a villából.

                                                               ***

Damon erőnek erejével kényszerítette magát arra, hogy aludjon. Tudta, hogy Stefan a másik szobából hallgatózik, attól tartva, hogy kárt tesz magában. Ő azonban túl gyenge, túl összetört volt ahhoz, hogy bárkinek is ártson. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy egyedül kellett aludnia, ami még inkább megnehezítette a dolgát.
Nagy nehezen álomba merült, de később azt kívánta, hogy bár ne tette volna. Elenával álmodott.

"Ne hagyj itt, Damon, kérlek, ne hagyj el..."

"Minden érzésem megváltozott, átértékelődött, némelyik felerősödött, némelyik elhalványult, de mégis, minden annyira más...csak azt éreztem, hogy rád van szükségem, hogy téged akarlak látni, hallani, érezni."

"Mondanom kell valamit...Damon én...Én... Szeretlek."

"Te vagy az életem, Damon."

"Néha fel sem fogom, mit jelentesz valójában számomra."

"Hiszen tudod, hogy mindig itt vagyok neked."

"Szeretlek, Damon."

"Ez a szerelem örökre szól."

"Damon, én félek. Félek, hogy elveszítelek. És azt nem élném túl."

"Ha mégis történne valami, arra az egyre kérlek, sose felejtsd el, hogy nagyon szeretlek, és örökké szeretni foglak. Az életünk minden egyes pillanatában."

"Damon...Damon..."

- NE!- üvöltötte Damon álmában. - Elena, ne hagyj el, kérlek! Elena, hallod?! Elena, ne! - Verejtékben úszva ébredt fel, és keze automatikusan az ágy másik felére tévedt. A tudatalattija azt remélte, hogy őt ott találja, de keze csak az érintetlen lepedőt tapintotta.
- Elena, miért? - Damon erőtlenül visszahanyatlott a párnára, s hagyta, hogy a fájdalom feleméssze.


A következő rész tartalmából...
Bonnie és a többiek igyekeznek mindent megtenni, hogy közelebb hozzák egymáshoz Damont és Elenát, azonban a lány egyáltalán nem hajlandó közeledni egykori szerelme felé. Damon utolsó kétségbeesésében elhagyja a várost, míg Caroline és Bonnie igyekeznek észhez téríteni Elenát, aki egy teljesen más oldalát mutatja meg. Végül Damon és Caroline rájön valamire, ami erőt adhat a fiúnak.
16. rész >>

A nap, ami mindent megváltoztat

Karácsonyi Damon & Elena Oneshot
Korhatár: 12
Megjegyzés: Mindaz, ami fontos háttér információ lehet:
- A történet a harmadik évadban játszódik
- Stefan Klausszal van, de nem tértek/térnek vissza Mystic Fallsba
- Jenna nem halt meg, hanem ember maradt, de tud a vámpírokról
- Alaric sem halt meg, ember, és nincs semmilyen vámpírgyűlölő alteregója
- Bonnie és Jeremy nem szakítottak
- Elena továbbra is ember, Jeremy pedig nem lát szellemeket
A történet NEM kapcsolódik az általam írt Damon&Elena fanfictionhöz.
A sztorit megtaláljátok a "Damon & Elena - Rövid történetek" menüpont alatt.



Damon&Elena
A nap, ami mindent megváltoztat

- Jó reggelt! - köszöntötte Jenna unokahúgát, aki éppen akkor lépett be a konyhába.
- Neked is - viszonozta mosolyogva Elena, majd csatlakozott Jeremyhez, aki éppen müzlit szórt a tányérjába. Nemsokára Alaric is megérkezett, aki lerendezte az esti menühöz szükséges bevásárlást. Lényegében minden adott volt egy tökéletes karácsony estéhez, kivéve egy valamit.
- Nos srácok, - kezdte Jenna, miután leült az asztalhoz - most már minden van, csak a karácsonyfa hiányzik. Van valami ötletetek, hogy honnan szerezzünk be egyet ilyen későn? Teljesen kiment a fejemből - sopánkodott a nagynéni. Jeremy és Elena egyszerre rázták meg a fejüket.
- Na mindegy, majd megkérem Ric-ket, hogy szerezzen gyorsan egyet - döntötte el Jenna. Elena feszengett. Volt valami, amit már régóta meg akart kérdezni Jennától, és már nem lehetett volna tovább húzni.
- Jenna, figyelj - kezdte kissé bizonytalanul. - Lenne valami, amit meg akartam beszélni veled.
- Igen?
- Az a helyzet..., hogy itt van ugye a karácsony...és mindenki a családjával vagy a barátaival és ünnepel. És hát arra gondoltam, hogy...meghívhatnánk Damont, hogy ne legyen egyedül - bökte ki nagy nehezen. Jenna felvonta a szemöldökét.
- Damont?
- Aha... Nem szeretném, hogy egyedül töltse az ünnepet. Szóval...mit gondolsz?
- Van valami köztetek? - Jenna gyanakvóan nézett Elenára.
- Nincs! - vágta rá Elena, fülig pirulva. Amióta Stefan elment, borzasztó sok időt töltött Damonnel, lényegében elválaszthatatlanokká váltak. Mindent tudtak egymásról, és tulajdonképpen a fiú volt Elena támasza ezekben az időkben. Rettentően sokat köszönhetett neki.
- Kérlek, engedd meg! - Elena szinte könyörgött. Ekkor lépett be a szobába Alaric.
- Mit engedjen meg? - kérdezte vidáman, majd egy puszit nyomott Jenna feje búbjára.
- Elena azt kéri tőlem, hogy engedjem meg, hogy meghívja Damont karácsonyra.
- Áh.. értem - bólintott Alaric. - Na és mit gondolsz, drágám? Szerintem nem rossz ötlet - Amint ez kimondta, vigyorogva rákacsintott Elenára.
- Ha annyira szeretnéd, akkor legyen - egyezett bele sóhajtva Jenna. - Végül is jut elég hal mindenkinek... vagy várjunk, Damon eszik egyáltalán...bármit is?
- Hát persze, hogy eszik! - forgatta szemét nevetve Elena. - Jaj Jenna, annyira, de annyira, köszönöm! - örült Elena és Jenna karjaiba vetette magát. - Ígérem, nem fogod megbánni!
- Remélem is. De tudod mit? Meghívhatod Damont, viszont cserébe nektek kell megvenni a karácsonyfát.
- Áll az alku! - lelkendezett Elena, majd felszaladt a szobájába és már hívta is Damont.

XOXO

- Tehát arra kérsz, hogy töltsem veletek a karácsonyt? - tudakolta Damon, miután leparkoltak egy karácsonyfapiac közelében.
- Pontosan.
- Nézd, 'Lena, nem kell aggódnod miattam. Tényleg el tudom foglalni magam, elvégre nem ez az első karácsony, amit egyedül kéne eltöltenem.
- Nézd, Damon - szakította félbe Elena, a srác hangsúlyát utánozva. - Én törődöm veled, éppen ezért nagyon szeretném, ha ott lennél. Fontos számomra, meg hát... hiányoznál.
- Tényleg? - kérdezte Damon, felvonva egyik tökéletes szemöldökét. Elena bólintott.
- Kérlek. A kedvemért, jó?
- Rendben van. A kedvedért - egyezett bele Damon nevetve, mire Elena vigyorogva a nyakába vetette magát. Damon felsóhajtott. Annyira jólesett neki a lány ölelése, hogy azt nem tudta leírni. Ugyanakkor viszont a szíve is fájt, hiszen az az erős és őszinte szerelem amit érzett, ami majd' megölte, viszonzatlan volt.
- Köszönöm! - mondta Elena, miután kibontakozott az ölelésből. Damon egy mosoly mögé rejtette a fájdalmát, majd kipattant a kocsiból, és kisegítette Elenát.
- Na akkor, most induljunk karácsonyfát keresni! - szólt és felajánlotta kezét Elenának, aki habozás nélkül elfogadta azt. Kéz a kézben mentek végig a piacon, és bárki, aki látta őket, jogosan gondolhatta, hogy ők együtt vannak. Holott nem volt köztük semmi több, mint nagyon mély barátság.
Miután kiválasztottak egy szép, karcsú fát, Damon odament az árushoz, hogy kifizesse. Ám amikor már menni készült, az eladónő utánakiáltott.
- Várjon! Nem vett szerencsesütit.
- Tessék? - fordult vissza Damon, aki nem kis meglepetést okozott azzal, hogy simán a vállára vette a nehéz fát.
- Minden vásárlónknak jár egy szerencsesüti - magyarázta kedvesen az árus, és egy zsákot nyújtott Damon felé. A vámpír tétovázott egy kicsit, végül mégis belenyúlt és kihúzott egy csomagot.
- Nem hiszek az ilyesmiben - dörmögte.
- Ó, pedig érdemes - bizonygatta az eladónő. - Boldog karácsonyt!
- Magának is - búcsúzott Damon és zsebre vágta a kis csomagot. 
Elena már a kocsinál várta. Ugyan először akadt egy kis nehézség, ugyanis a fa sehogy sem akart beférni a kocsiba, Damon végül mégis megoldotta a problémát azzal, hogy hátradöntötte a két hátsó ülést. Amikor látta, hogy Elena beszállt, gyorsan elővette a sütit a zsebéből és kibontotta. Egy kicsi, összehajtogatott papírlap hullott ki belőle. Damon széthajtotta és a következő feliratot olvasta rajta:
"Kívánjon valamit és valóra fog válni!" Valamiért úgy érezte, hogy most az egyszer bedőlhet egy ilyen értelmetlen babonának, így hát lehunyta a szemét és kívánt. Kívánt, még pedig valami olyat, amit már annyira régóta áhított.

XOXO

- Mit ne mondjak, ez gyorsan ment! - Jenna elismerően mérte végig a karácsonyfát, amit Damon akkor cipelt be a nappaliba. - Jó választás. Ric elugrott még pár ajándékért, Jeremy fogalmam sincs, hol mászkál, én pedig főzök, szóval akkor rátok vár az a feladat is, hogy feldíszítsétek
- Nem baj - rázta meg a fejét Elena. - Szívesen megcsináljuk, ugye Damon? - rámosolygott a fiúra, aki ettől végképp elolvadt.
- Öhm, hát persze! Ez csak természetes.
- Jól van. Aztán szép legyen!
Damon és Elena egyedül maradt a fával és egy tömérdek dobozzal, amik dugig voltak tömve a legkülönfélébb díszekkel.
- Na akkor, melyikkel kezdjük? - kérdezte Damon. Elena véletlenszerűen rábökött az egyik dobozra.
- Legyen ez.
Damon bólintott és felnyitotta a dobozt. Kiválogatták a már használhatatlannak bizonyuló darabokat, majd elkezdték díszíteni a fát. Amikor már majdnem készen voltak, Elena talált valamit.
- Jé, hát ez még megvan? - csodálkozva nézett egy aranyszínű díszre, ami minden bizonnyal a fa tetejére való volt. - Nem láttam ezt mióta... - elharapta a mondat végét, de Damon pontosan tudta, mire gondol.
- Nagyon hiányoznak, igaz? - tudakolta halkan, leülve Elena mellé a kanapéra.
- Igen... sosem fogom őket elfelejteni.
- Tudod, én hét éves voltam, amikor meghalt az édesanyám - kezdte Damon. - Borzasztóan szerettem őt, elvégre nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Aztán...megszületett Stefan, ő pedig elment...és mindig úgy éreztem, hogy az öcsém az oka az egésznek, és ezt sokáig nem tudtam megbocsátani neki. - Damon felsóhajtott, tekintete a karácsonyfát pásztázta. - Miután ez történt, bezárkóztam a szobámba és nem szóltam senkihez. Egy teljes hétig nem is ettem. Apám persze őrjöngött, de nem érdekelt. Igazából itt kezdett elromlani a kapcsolatunk, ami aztán az ő életének a végéig sem javult meg... Szóval ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy tudom, mit érzel. Ahogy azt is tudom, hogy azok, akiket igazán szeretünk, nem hagynak itt bennünket örökre. Velünk maradnak, a szívünkben - Damon lassan a lány szívére tette a tenyerét. - És ő a mai napig velem van. - Elena érezte, hogy egy könnycsepp gördül ki a szeméből. Abban a pillanatban egy teljesen más Damont látott magával szemben ülni. Olyan érzékeny volt, törékeny...olyan emberi.
- Apának és nekem volt egyfajta karácsonyi rituálénk - Elena tekintete az ölében fekvő díszre siklott. - Minden évben én tettem fel a fa tetejére ezt a díszt, de mivel sose voltam hozzá elég magas, Apa mindig felemelt, hogy felérjem. Még akkor is, amikor már 16 voltam. Sose felejtem el azokat a napokat...
- Hát, ez nem hangzik lehetetlennek - felelte mosolyogva Damon, majd a kezénél fogva felhúzta Elenát a kanapéról és odavezette a fához. - Egy ilyen hagyománynak nem kell feltétlenül véget érnie - magyarázta, majd kezeit Elena csípője köré fonta és óvatosan felemelte őt. A lány testének minden porcikája bizseregni kezdett, ahogy a srác hozzáért. Ahogy szemmagasságba került a fa tetejével, szépen ráillesztette a díszt, majd jelzett Damonnek, hogy leteheti, aki így is tett. Azonban annak ellenére, hogy Elena már a saját lábán állt, még mindig nem engedte el a csípőjét. Arcuk alig néhány centiméterre volt egymástól, s a levegő érezhetően vibrált körülöttük, ahogy egymásra néztek. Elena érezte, hogy egy belső hang egyre inkább bíztatja:
"Csókold meg!"
De ezt nem teheti. Stefan miatt. Stefan miatt, akit már nem látott egy fél éve és aki láthatóan nem is igyekszik vissza hozzá. Borzasztó volt bevallania saját magának, hogy azok az érzések, amit az ifjabbik Salvatore iránt táplált, napról napra halványultak. Azonban nemcsak ez az egy dolog aggasztotta, hanem azok az érzelmek is, amiket Damon jelenléte ébresztett benne. Félt beismerni, de nagyon kötődött hozzá. Jobban megbízott benne, mint bárki másban, sőt, az életét is rábízta volna, ha kell. Ahogy telt az idő, rá kellett jönnie, hogy képtelen lenne Damon nélkül élni, hiszen ő az, aki még az élete legrosszabb pillanataiban is meg tudja nevettetni; ő az, akire mindig számíthat; ő az, aki sosem hagyta el és mindig mellette volt, vigyázva rá. Hosszú ideje küzdött az érzés ellen, de tudta, hogy nem lesz képes sokáig harcolni. Valahogy még mindig benne volt a félelem, hogy a nehezebb utat választaná Damonnel. A rosszfiút.
"Csókold meg!" Elena igyekezett nem hallgatni a hangra, azonban Damon ajkai úgy vonzották őt, mint egy mágnes. Mindketten egyre közelebb hajoltak egymáshoz, de végül Elena megszólalt.
- Nem tehetjük ezt, Damon - hangja erőtlenül, bizonytalanul csengett.
- Miért, nem Elena? - kérdezte Damon, tekintetével foglyul ejtve a lányt, aki nem tudott válaszolni. Többé már nem volt mentsége. De ez esze nem hagyta, hogy a szívére hallgasson.
- Értem én, Elena - sóhajtott fel Damon, választ adva a saját kérdésére. - Mindig Stefan lesz az.
- Nem, Damon, te is tudod, hogy ez nem igaz... - Elena kétségbeesetten húzta vissza magához a távolodó fiút.
"Valld már be!"
- Elena, miért hívtál ide engem? Azért, hogy fájdalmat okozz? Vagy csak szimplán szánalomból?
- Damon, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen tudod, hogy én... - Nem tudta befejezni a mondatot.
- Hogy te mi, Elena? - Damon hangja száraz volt és megvetést sugárzott.
Elena tudta, mit kéne mondani. És nemcsak tudta, hanem érezte is. Hosszú hetek óta őrlődött, igyekezett rájönni, mit jelent mindaz, amit Damon iránt érez. A jelek árulkodóak voltak: akárhányszor meglátta, hevesebben kezdett verni a szíve, volt, hogy elvörösödött; akárhányszor hozzáért, elektromosság futott át rajta; gyakran róla álmodott. Mégis, nem merte bevallani magának mindezt, valami még mindig visszatartotta. A rengeteg, őket elválasztó falakból már csak egyetlenegy maradt, de úgy látszott, azt már nem lehet ledönteni.
- Tudom, Elena. Te törődsz velem. Törődsz velem, és semmi több.
"MONDD MÁR KI!"
Elena belenézett abba a gyönyörű azúrkék szempárba, s onnan már nem volt megállás.
- Néha tényleg arra vágyom, hogy törődjek veled. Hogy csak törődjek veled - kezdte Elena. Damon azonban félreértette. Szája egy keskeny vonallá szűkült, tekintete kerülte a lányét.
- Világos. De gondolom akkor azt is megérted, ha én most elmegyek.
Elena tátott szájjal nézte, ahogy Damon lassan elengedi és elindul az ajtó felé.
"A ROHADT ÉLETBE, MONDD MÁR KI!" - A belső hang már üvöltött. Elena pedig meghozta döntést.
- Damon, várj! - kiáltott a távolodó vámpír után. A fiú hátrafordult, tekintete mégis reménytelenséget tükrözött.- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Igen, néha azt kívánom, hogy bárcsak szimplán törődhetnék veled. De erre én nem vagyok képes.
- És miért, Elena? - kérdezte Damon. Elena vett egy mély levegőt és ugrott.
- Azért, mert szeretlek, te idióta!
Damonben megállt az ütő. Jól hallotta? Elena valóban azt mondta volna, hogy szeretlek? Hogy történhetett?
Elena pedig azt várta, hogy megbánja mindezt, de nem így történt. Olyan nyugalom, elégedettség, megkönnyebbülés lett úrrá rajta, mint még soha. Ez most tényleg helyes volt, és ezt ő is érezte. Sosem gondolta volna, hogy ekkora boldogságot okozhat neki egy ilyen egyszerű mondat. Mert azzal, hogy kimondta, rájött, hogy mennyire is szereti ő Damon Salvatorét.
Damon továbbra sem mozdult, arcáról sütött a fájdalom.
- Nem kell ezt mondanod, Elena. Nem kell sajnálnod.
- Miről beszélsz? - csattant fel Elena magából kikelve. - Komolyan mondtam, Damon! Én tényleg szeretlek.
Semmi válasz.
- Damon, higgy nekem - esdekelt Elena. Ekkor vette észre, hogy mennyire is szomjazza a fiú szerelmét, hogy mennyire vágyik arra, hogy a karjaiba vesse magát, vagy hogy megcsókolja. Rá vágyott, és senki másra.
- Damon Salvatore, azt mondtam, hogy S-Z-E-R-E-T-L-E-K, neked pedig nincs ehhez semmi hozzáfűznivalód?!
Damon kezdett magához térni. A francba, hát persze, hogy van!
- Elég sokáig tartott, hogy rájöjj - mondta végül, s alig, hogy kimondta, már ott is termett Elena előtt, s mire a lány föleszmélt, ajkát az övére tapasztotta. Kétség sem fért hozzá, hogy ez volt életük legjobb csókja. Tele volt szeretettel, érzelemmel, szenvedéllyel és törődéssel. Elena Damon nyaka köré fonta karjait, aki pedig a derekánál fogva húzta még közelebb magához. Hosszasan becézték egymást, egyre jobban és jobban belemerülve a csókba. Tökéletesek voltak együtt.
Végül Elena szakította meg a csókot, levegő után kapkodva. Damon mélyen a szemébe nézett, szemei úgy csillogtak, mint még soha.
- Én is szeretlek - suttogta a lány fülébe. Kicsit közelebb hajoltak egymáshoz, úgy, hogy a homlokuk összeérjen, s úgy vigyorogtak egymásra, mint két kisgyerek.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott - kezdte Elena, kezével a fiú hajában túrva. - Nem lett volna szabad... - De Damon elhallgattatta azzal, hogy ismét megcsókolta, ő pedig lángoló szenvedéllyel csókolta vissza. Jeremy, aki éppen akkor haladt el a nappali előtt, belesett, hogy megnézze, hogy áll a fa, és kicsit meglepődött, amikor meglátta a nővérét Damon karjaiban.
- Még, hogy nincs köztük semmi - mormogta nevetve, és inkább elindult a konyhába, magára hagyva a szerelmeseket, akik észere sem vették Jeremyt.
- Gyere, még van egy feldíszítésre váró karácsonyfánk - szólt Damon, miután elváltak egymástól. Elena bólintott, majd gyorsan felrakták azt a pár díszt, ami még megmaradt.
- Kész is! - jelentette Damon, elégedetten szemlélve a tetőtől talpig kidekorált karácsonyfát.
- Gyönyörű lett - jegyezte meg Elena, miközben átölelte Damont. Azonban ahogy egymásra néztek, el is felejtették a külvilágot és már csak ők számítottak. Az előző két csókot egy újabb követte, amely legalább olyan csodálatos volt, mint az előzőek. Damon egyszer csak felkapta Elenát és kanapéhoz suhant vele, még mindig nem szakítva meg a csókot.
- Szóval, akkor nem haragszol? - kérdezte Elena, miután befészkelte magát Damon ölébe.
- Miért haragudnék? - vonta fel a szemöldökét, miközben kisimított egy hajtincset a lány arcából.
- Hát, hogy ilyen sokáig tartott, amíg bevallottam - felelte Elena. - Az igazság az, hogy már régen tudtam, hogy szeretlek, de csak most mertem beismerni.
- Nem baj, hiszen tudod, ha kell, egy örökkévalóságon át várok rád.
- Akkor most már együtt leszünk ezentúl, ugye? - tudakolta Elena mosolyogva. Damon Salvatore, a pasim. Megnevettette a gondolat.
- Szeretnéd? - Damon érdeklődve fürkészte Elena arcát.
- Igen, azt hiszem.
- Akkor tekintsük ezt a napot a közös életünk első napjának - javasolta Damon, mire Elena vigyorogva bólintott és megajándékozta őt egy gyengéd csókkal. Boldogok voltak, boldogabbak, mint valaha.
- Szeretlek, Damon.
- Én is szeretlek, Elena.
És ajkaik ismét találkoztak, s olyan éhséggel falták egymást, mint soha korábban. Azonban ebben a pillanatban lépett be Jenna az ajtón.
- Elena, készen... - Amint megpillantotta az egymást ölelő párt, finoman szólva leesett az álla. Damon föleszmélt és eltolta magától Elenát, aki fülig pirulva nézett nagynénjére.
- Öhm, Jenna, mi csak... - mentegetőzött.
- Gyere a konyhába, Elena - vágott közbe Jenna és kivonult a nappaliba. Elena bűnbánóan Damonre pillantott, majd követet Jennát.
- Csak barátok, ugye? - szegezte neki a kérdést Jenna, amint beért a konyhába.
- Nézd, Jenna, én tényleg azt hittem, vagyis azt akartam hinni, hogy ő csak a barátom, de igazából jóval több annál. Csak féltem beismerni.
Jenna kérdően felvonta a szemölödkét.
- Már nagyon régóta szeretem őt, de Stefan miatt nem voltam képes a szívemre hallgatni. De nem tudom, sőt, nem is akarok tovább hazudni magamnak és letagadni az érzéseimet.
- Na és mi lesz Stefannal? - Jenna természetesen beletrafált.
- Nem tudom - vallotta be Elena. - Ő már rég elengedett engem, így most én is így teszek. Nem élhetek örökké a múltban. Igen, hiányzik, de már nem vagyok szerelmes belé. Többé nem.
- És Damon már nem egy seggfej? - érdeklődött nevetve Jenna, visszaemlékezve egy régebbi beszélgetésükre.
- Ó, de egy nagyon szerethető seggfej - felelte Elena, tudva, hogy Damon úgyis minden szavukat hallja. - Te is láttad, hogy mindig számíthattam rá, mindig velem volt és támogatott. Megváltozott, Jenna.
- Mondta bárki is, hogy kifogásolom? - tette fel a kérdést Jenna. - Ha boldog vagy vele, akkor én támogatlak, Elena.
- Tényleg? - A lány arca felragyogott, ahogy nagynénje nyakába ugrott. - Köszönöm, Jenna!
- Na, erre akkor iszunk! - Alaric lépett be a konyhába, kezében egy üveg whiskyvel és négy pohárral, nyomában a kajánul vigyorgó Damonnel.
- Hé, ti hallgatóztatok? - dorgálta meg Jenna Ric-et.
- Inkább ti beszéltetek túl hangosan! - kontrázott Ric, átkarolva Jennát. - Tehát, akkor iszunk vagy nem iszunk?
Elena Damonre pillantott, aki egy poharat nyújtott felé, arcán azzal a jól megszokott féloldalas mosollyal.
- Iszunk! - határozta el magát, mire Damon már öntött is mindenkinek a jó öreg skót whiskyből.
- Igyunk a két erre a két fiatalra itt - emelte a poharát.
- Álljon meg a menet, én kétszer olyan idős vagyok, mint ti együtt! - szólt közbe Damon nevetve. Alaric a szemét forgatta.
- Rendben, akkor igyunk Elenára és az ő ük-ük-ük-apjára! - pontosított Ric, gonoszul vigyorogva Damonre.
- Éljen! - Koccintottak és mindeni felhajtotta az italát. És ekkor Jeremy jelent meg a konyhában.
- Hé, engem kihagytatok? - méltatlankodott.
- Neked is szia, Jer - válaszolta Jenna. - Először is, hol voltál?
- Mi ez, inkvizíció? - kérdezte Jeremy, de látva Jenna komoly arckifejezését, folytatta. - Bonnie-nál, elbúcsúztam tőle, mert elutazott az apjához az ünnepekre. Egyéb kérdés?
- Jól van - bólintott Jenna.
- Szóval, én is kapok?
- Természetesen nem - vágta rá a nagynéni. - Ott a kóla a hűtőben. - Jeremy sóhajtott, de nem ellenkezett, és felhúzta az egész üveg kólát.

XOXO

- Köszönök mindent, Jenna - búcsúzott Damon vacsora után. - És azt is köszönöm, hogy elfogadsz minket..., hogy elfogadsz engem.
- Ami azt illeti, hálás vagyok neked, Damon - viszonozta Jenna. - Te tartottad őt életben, te voltál az egyetlen, aki képes volt lelket önteni belé, vagy mosolyt csalni az arcára - még a legrosszabb pillanatokban is. Tudom, hogy mennyire szereted, és bebizonyítottad, hogy megérdemled őt.
- Köszönöm még egyszer. Ígérem, nem fogod megbánni - tette hozzá Damon, majd hagyta, hogy Elena kikísérje.
- Nyitva lesz az ablak - jegyezte meg Elena, amint kiléptek az ajtón. Damon elmosolyodott.
- Mindjárt itt leszek, csak akadt még egy kis dolgom...de mielőtt még elmegyek, oda akartam adni neked ezt - mondta, és egy piros bársonydobozt bőrdzsekije belső zsebéből.
- Ó, Damon, igazán nem kellett volna...
- Csak nyisd ki, jó?
A lány felnyitotta a dobozt, amiben egy nyaklánc lapult, ami történetesen tökéletes mása volt annak az ékszernek, amit még Stefantól kapott kapcsolatuk elején.
- Azt hittem, ez elveszett - dadogta Elena. Tekintete felváltva siklott Damonre és a nyakláncra.
- Nos, ez nem is az, hanem egy másolat. Azt sajnos nem tudtam megtalálni, de mivel tudom, hogy mennyire ragaszkodtál hozzá, gondoltam, csináltatok egy ugyanolyat.
- Köszönöm - Elena lábujjhegyre állt és megcsókolta őt, gyengédségével teljesen magával ragadva a fiút.
- Ezt adtad nekem, holott tudod, hogy Stefanra emlékeztet... Mikor váltál ilyen ellenállhatatlanná, Damon?
- Az az igazság, hogy felőlem akár Klaustól is kaphattad volna, ha téged ez boldoggá tesz, akkor én kötelességemnek érzem, hogy visszaadjam neked valamilyen módon. Mert nekem csak az számít, hogy te boldog legyél, Elena - vallotta be Damon.
- Hogy voltam képes eddig ellenállni neked? - tette fel a költői kérdést Elena, mire Damon óvatosan az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, majd megcsókolta.
- Sietek vissza, szerelmem - mondta, és elillant. Elena ekkor vette észre, hogy végig a verandát díszítő fagyöngy alatt állt. Halkan kuncogni kezdett, majd visszament a házba.

XOXO

Damon visszament a Salavatore házba és gyorsan átöltözött valami kényelmesebbe. De akármilyen boldog volt, nem bírta kiverni az öccsét a fejéből. Így mielőtt visszaindult volna, elővett egy papírt, amit néhány napja a Liz Forbes, a seriff adott át neki. Stefa telefonszáma volt, ami hosszas kutatás után tudtak megszerezni. Sokáig gondolkodott rajta, hogy megossza -e Elenával az információt, azonban azok után, hogy Stefan felhívta Elenát a születésnapján, de nem szólt bele, nem volt biztos az ötlet helyességében. Most viszont elővette a papírt és tárcsázta a rajta álló telefonszámot. Sóhajtott, ahogy meghallotta a csengést. És aztán felvették. Valaki felvette, de nem szólt bele. Ez jellemző Stefanra - gondolta Damon, de nem azért hívta az öccsét, hogy illemórát tartson.
- Stefan. tudom, hogy ott vagy. Nem akarlak zaklatni, se könyörögni, hogy gyere haza. Nem várok tőled semmit. Azt szerettem volna mondani, hogy nem számít hol is vagy most, vagy mit csinálsz éppen, csak azt kívánom, hogy legyen boldog karácsonyod - mondta és letette a telefont.
Stefan, aki egy lepukkant san francisco-i bár pincéjében ült, körülvéve egy csomó megcsapolt lány tetemével, hosszú idő óta először érzett fájdalmat, s ahogy a bátyját hallgatta, egy könnycsepp gördült ki a szeméből.

XOXO

Elena már egy jó ideje várta, hogy Damon megérkezzen, azonban a fiú csak nem akart megjelenni. Amíg várt, gyorsan megmosakodott, átöltözött, de a vámpír még továbbra sem volt sehol. Az utóbbi időben többször előfordult, hogy ott marasztatlta Damont éjszakára, de ez most más volt. Idegesen járkált fel, s alá, sőt, végül még az ablakba is kiült, az utcát lesve, hogy mikor érkezik már meg a szerelme.
- Csukd be azt az ablakot, még megfázol - szólalt meg hirtelen egy ismerős hang a háttérben. Elena hátrafordult, és megpillantotta Damont, aki hanyagul feküdt az ágyán.
- Damon! - kiáltott fel és a karjaiba vetette magát. - Azt hittem, már nem jössz.
- Azt gondoltad, hogy egyedül hagylak éjszakára? Hát milyen barát az ilyen? - kérdezte nevetve, és szorosan magához ölelte a lányt.
- Hiányoztál - vallotta be Elena.
- Te is nekem - válaszolta Damon és maga felé fordította Elena arcát, hogy megcsókolhassa. - Tudod, már majdnem két évszázada élek, de ez volt az életem legszebb napja.
- Köszönöm, Damon.
- Mit köszönsz?
- Azt, hogy mindig mellettem álltál, mindig támogattál, hogy mindig szerettél. Azt, hogy vagy nekem - mondta Elena, és Damon vállára hajtotta a fejét, teljesen befészkelve magát a fiú karjai közé.
- Szeretlek, Elena.
- Én is szeretlek, Damon.
- Remélem, ezt jó sokáig fogom még hallgatni - mosolyodott el Damon.
- Örökké - felelte Elena és elaludt szerelme karjai közt.

All I want for Christmas

Korhatár: 12
Szemszög: Elena
Karácsonyi, egyrészes Damon&Elena sztori
írta: Andi
A történetet megtaláljátok a "Damon & Elena - Rövid történetek" menüpont alatt.


All I want for Christmas...


Reggel, amikor felébredtem szokatlanul világos volt odakint. Kikecmeregtem a meleg takaró alól és az ablakhoz sétáltam, majd kinéztem az ablakon. Odakint minden fehér volt. Hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy mindent belepett a hó, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Nehezemre esett elszakadni a látványtól, de tudtam, hogy ma még nagyon sok dolgom lesz, így nem időzhetek tovább a hólepte táj csodálásával. Ki sétáltam a szobámból és boldogan szökdécselve mentem a konyhába. Útközbe megálltam a naptárnál és lapoztam rajta egy napot.
- December 23. – A karácsony mindig egy nagyon fontos ünnep volt a családunk számára, így mindig megadtuk a módját. Ilyenkor többnyire elmentünk a tóparti házunkhoz és ott ünnepeltünk, viszont ez sok előkészülettel járt, így már ma elkezdtük őket. Gyorsan megreggeliztem, majd elindultam Jeremy szobája felé, hogy felébresszem őt is, azonban, amikor beléptem a szobájába, üresen találtam az ágyat.
- Létezik, hogy idén először korábban kelt fel, mint én? – kérdeztem magamtól kétkedve. Mivel 10 perc keresés után, se találtam sehol a házban, ezt tartottam valószínűbbnek.
Mivel jobb ötletem nem volt, elindultam a fürdőszoba felé, hogy lezuhanyozhassak, mielőtt még a többiek megérkeznek és a feje tetejére áll minden. 20 perccel később már a nappaliban álltam és türelmetlenül vártam a többieket. Felrobogtam a szobámba megragadtam a telefonomat és elkezdtem telefonálni.
- Halló…- hallottam Bonnie álmos hangját.
- Te még csak most ébredtél fel? Már rég itt kéne lenned a többiekkel! – csattantam fel a telefonban félig kiabálva. A válasz egy hangos nyöszörgés volt a vonal másik végén…
- Elena… Még csak nyolc óra van…Hova sietsz ennyire? – kérdezte Bonnie további nyöszörgések kíséretében.
- Bonnie, karácsony van, tudod, mit jelent ez? – folytattam tovább izgatottan
- Igen Elena, pontosan tudom. Minden évben ugyanaz a téma. Mindig felébresztesz, hogy el fogunk késni, de még sose késtünk el. – mormogását alig hallottam, de feszülten figyeltem a mondandójára- Egy óra múlva ott vagyok jó? – kérdezte két ásítás között.
- Oké, rendben- válaszoltam izgatottan- mindjárt hívom a többieket tettem hozzá, amire Bonnie csak egy hangos „NEEE”-vel válaszolt
- Majd én felhívom őket, akkor talán mindenki épségben megússza a mai napot. Te addig találd fel magad otthon! – tette hozzá, majd letette a telefont.
Én azonban, nem bírtam magammal és mindenképp fel akartam hívni Damon-t, hogy merre van, mert az ígérte, hogy az elsők közt ér ide. Számos sikertelen kísérlet után, azonban fel kellett adjam és úgy döntöttem inkább felvonulok a szobámba és becsomagolom az ajándékokat, amiket gondosan elrejtettem mindenki elől. A csomagokkal a kezemben levonultam a pincébe, hogy zavartalanul csomagolhassak. Szerencsére a csomagolás volt az ajándékozás legegyszerűbb oldala, a megfelelő ajándékok kiválasztása sokkal több időt vett igénybe. Mikor végeztem, az összes dobozt betettem egy bőröndbe, amit direkt erre a célra rejtettem el a pincében. Felmentem a nappaliba. Az óra kilenc órát mutatott, azonban még mindig nem volt itt senki. Épp elkezdtem volna bosszankodni, amikor láttam, hogy nyílik az ajtó, majd Bonnie és Caroline lépnek be rajta. Láttam, hogy átfázva dideregnek az előszobában, így amíg ledobálták magukról a hó áztatta csizmájukat és a nagykabátokat, töltöttem nekik két bögre forró teát, amit még reggel készítettem.
- Jó reggelt! – kiabált Bonnie és Caroline kórusban.
- Jó reggelt! A konyhában vagyok! – kiabáltam vissza. Dideregve léptek be a konyhába, de amikor a kezükbe nyomtam a forró teát, rögtön jobb kedvre derültek.
- És a többiek? – kérdezte Caroline pár perccel később, még mindig a bögréjét szorongatva.
- Jeremy-vel ma még nem találkoztam, Damon pedig nem veszi fel a telefonját. – válaszoltam egy vállrándítás kíséretében. Aztán eszembe jutott Stefan… Isten tudja, merre van most és mit csinál Klaus-sal. Hetek óta nem hallottunk semmit felőlük. A tudat, hogy talán már sose jön vissza legbelül mardosta a szívemet és éreztem, hogy a reggeli jókedvemnek annyi.
- Minket meg kivertél az ágyból hajnalok hajnalán - jegyezte meg Caroline bosszúsan, kizökkentve a gondolataimból.
- Megint Stefan-ra gondoltál?- kérdezte Bonnie szomorkásan. Nem kellett válaszolnom, az arcom valószínűleg mindent elárult, mert a következő pillanatban szorosan magához ölelt.
- Köszönöm – préseltem ki a fogaim közt könnyeimmel küszköde.
- Jajj könyörgöm, legalább karácsonykor ne drámázzunk, most boldognak kéne lennünk! – csattant fel Caroline hangosan, aminek következtében mindhárman hangosan nevetni kezdtünk.
- Szóval… Mi a haditerv mára? – kérdezte, mint a téma szakértője – tudjátok, hogy ha buliról van szó, én vagyok a legalkalmasabb a szervezésre. – jegyezte meg büszkén
- Feltéve, ha nem alszol el. – tettem hozzá csipkelődve, de ennek is egy újabb hangos nevetés lett a vége.
- Mi ez a nagy nevetgélés – kérdezte a házba lépve Damon – Mi keményen dolgozunk Jeremy-vel ti meg itt nevetgéltek a konyhában? – jegyezte meg, közben tudomást se véve a cipőjéről csöpögő hóval megindult a nappali szőnyege felé.
- Ott és ne tovább! Ne merd összemászkálni a szőnyeget a lucskos cipőddel!- kiáltottam rá, amikor megláttam, mire készül. Nagy kerek szemekkel nézett rám, majd felhúzta az orrát és lerúgta magáról a cipőjét. Valamiért mégse tudtam rá haragudni. Az utóbbi időben ő tartotta bennem a lelket és csak neki köszönhetem, hogy még nem diliztem be Stefan eltűnése miatt. Eleinte idegesítő volt, hogy mindenhova követett illetve inkább elkísért, mostanra azonban el se tudtam volna képzelni máshogy a napaimat.
- Ha már a kemény munkánál tartunk, ti merre jártatok? – kérdezte Caroline, ismét kizökkentve a gondolataimból.
- Jó kérdés – helyeseltünk Bonnie-val egyszerre.
- Magánügy – válaszolta Damon flegmán, de amikor rám nézett arcán megjelent az a pimasz mosoly, amitől úgy éreztem rögtön nyakig vörösödök. A következő pillanatban Jeremy lépett be az ajtón és már készültem, hogy őt is óva intsem a szőnyegre lépéstől, azonban amikor hallottam, hogy bakancsai hangos csattanással földet érnek, megnyugodtam. Mikor belépett a konyhába neki is a kezébe nyomtam egy bögre teát, mert láttam, hogy alaposan didereg.
- Én nem is kapok? – kérdezte Damon tettetett sértődéssel a hangjában.
- Kérsz? – kérdeztem incselkedve
- Inkább valami töményebbet – válaszolta viccesen
- Persze és akkor ki fog vezetni? – folytattam a csipkelődést. Ez mostanában szinte állandósult köztönk és többnyire ilyenkor éreztem magam a leginkább elememben. Damon összefonta mellkasa előtt a karjait és morcosan rám nézett, de láttam a szemei csillogásából, hogy nem gondolja komolyan.
- Ha már mindenki ilyen jól szórakozik, akár el is kezdhetnénk a készülődést és indulhatnánk - jegyezte meg Caroline türelmetlenül.
- A készülődést elkezdhetjük, de az indulással még várnunk kell egy kicsit. – szólalt meg Jeremy kicsit még mindig vacogósan.
- Rick még nincs itt. – fejeztem be a mondatot helyette.
- Oké, akkor hol kezdjük?- kérdezte Bonnie
- Várj, hozom a listát! – válaszoltam izgatottan, és gyorsan elindultam a szobám felé, amikor félúton megcsapta a fülemet Jeremy hangja.
- Lista???- kérdezte elszörnyedve
- Aha, lista – válaszoltam nevetve. Már majdnem a szobámban voltam,a mikor éreztem, hogy valami elsuhan mellettem és a szobám felé tart. Egy pillanatra megtorpantam, majd amikor rájöttem, hogy ki lehetett az illető beszaladtam a szobámba…
- Bevásárlás, díszek összeszedése, ajándékok csomagolása, tiszta ruha… - olvasta hangosan Damon a listát, amit saját magamnak írtam. Próbáltam kitépni a kezéből, de olyan gyors volt, hogy nem tudtam elvenni tőle.
- Ez nem az a lista! Add vissza, Damon! – kértem, de közbe nem hagytam abba a viaskodást vele.
- Váltás póló, váltás nadrág, váltás fehérnemű…- olvasta tovább nevetve. A következő pillanatban magasan a feje fölé emelte a listámat – Na, vedd el, ha tudod!- tette hozzá még mindig nevetve. Megálltam előtte sértődött arcot vágva, de nem jött be a trükk, mert a lista még mindig a fejünk fölött lógott, és esze ágában se volt visszaadni. Elvesztem a szemeiben és úgy éreztem nincs senki a világon csak Ő és Én. Szívem egyre hevesebben vert, amikor Damon arca közeledi kezdett az enyémhez, szinte kiugrott a helyéről. Leengedte a kezét, amiben a lista volt és finoman közelebb húzott magához, a másik kezével pedig végig simított az arcomon. Már csak pár milliméter volt köztünk és majdnem összeért az ajkunk, amikor…
- Elena! Most írod azt a listát, vagy mi van már?- kérdezte Bonnie, Caroline és Jeremy kórusban.
- Máris viszem – válaszoltam. Próbáltam némi higgadtságot erőltetni a hangomba, de elég nehéz volt, úgy hogy közbe Damon csillogó szemei alig pár centire voltak tőlem. Mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakamba úgy éreztem magam. Felkaptam a másik listát az éjjeliszekrényről és leszaladtam a lépcsőn a többiekhez.
- Mi tartott eddig? – csattant fel Caroline idegesen
- Csak nem találtam a listát és Damon… - kezdtem magyarázkodni, de nem fejeztem be a mondatot, mert közben Damon is megérkezett és a kezembe adta a másik listát, majd rám villantotta pimasz mosolyát, amitől nyakig vörösödtem. Megráztam magam, és elkezdtem kiosztani a teendőket.
- Bonnie és Jeremy, kéne venni még pár dolgot a karácsonyi vacsorához...
- Ehhez is van egy lista? - kérdezett közbe Damon csipkelődve. Megpróbáltam úgy tenni mintha, meg se szólalt volna és folytattam.
- Caroline és Én összeszedjük a díszeket, amiket viszünk magunkkal és kéne majd valami zene is.
- És velem mi lesz? – szólt közbe ismét Damon, sértetten. Persze ezt csak színlelte.
- Ha megjön Rick, elmehettek fát venni – válaszoltam, s közbe megsimogattam a fejét, mintha tényleg egy duzzogó kisfiú lenne.
- Azt mi már elintéztük reggel- szólt közbe Jeremy
- És ez miért csak most mondjátok? – vontam kérdőre a két fiút
- Szerinted hol voltunk reggel? Amúgy meg nem kérdezted – válaszolta a tőle megszokott flegma stílusban. Karba tett kézzel fixíroztam az arcát, de ne volt hatással rá. Közbe újabb ajtó csapódás hallatszott az előszobából.
- Hahó, van itt valaki? – köszönt Rick vidáman
- A konyhában vagyunk - kiabáltuk kórusban.
- Na, hogy állunk?- kérdezte a konyhába lépve.
- A parancsnok épp az imént tartott eligazítást, amiről szépen elkéstél- magyarázta Damon csipkelődve, amint én némi szemforgatással „köszöntem” meg. Rick furcsán nézett ránk, végül egy intéssel az értésére adtam, hogy Damon csak hozza a formáját.
- És nekünk úgy tűnik, nincs semmi dolgunk- tette hozzá büszkén.
- Ha ennyire unatkozol, segíthetsz nekünk, vagy elmehetsz Bonnie-val és Jeremy-vel vásárolni. - jegyezte meg Caroline
- Bármit, csak vásárolni ne kelljen – kiáltott fel és maga elé kapta a kezeit érzékeltetve, hogy megadja magát.
- Mi akkor indulunk vásárolni, hazafelé pedig beugrunk Bonnie-hoz a csomagjaiért- vette át a szót Jeremy, majd elindultak Bonnie-val.
- Szerintem mi is elkezdhetnénk a díszek összegyűjtését. Enyém a pince, Caroline bocsi, de tied a padlás. – Caroline ezt egy nagy sóhajjal intézte el, majd elindult a lépcső felé. Én pedig elindultam a pince felé, gondoltam a fiuk majd lebokszolják egymás közt, hogy ki, hova megy, bár kicsit meglepődtem, amikor pár pillanattal később Rick ért utol, de azért neki is örültem. Már előkészítettem a dobozokat, így nem kellett feltúrni az egész helyiséget. Elkezdtük kipakolni a két „KARÁCSONY” feliratú dobozt, közbe egyfolytában Damon körül jártak a gondolataim. Próbáltam visszapörgetni és kockákról-kockára végig nézni, hogy hol lett a kapcsolatunk több mint barátság. Biztos voltam benne, hogy valami megváltozott köztünk, de nem tudtam megmagyarázni pontosan, hogy mi, azt meg pláne nem, hogy miért. Gondolataimból egy nagy csattanás rántott ki, megijedtem, de közbe rájöttem, hogy csak Rick lökte le véletlenül az egyik dobozt.
- Minden rendben?- kérdezte kicsit meglepetten
- Persze, csak kicsit elkalandoztak a gondolataim. – magyarázkodtam
- Damon? – kérdezte gyanakvóan. Ennyire egyértelmű lenne? Nagyot sóhajtottam, mivel nem jutott eszembe semmi „vészterv”, amivel megúszhatnám ezt a beszélgetést. Közbe azon gondolkoztam, hogy vajon Damon mit gondol a kettőnk kapcsolatáról.
- Látom beletaláltam a közepébe- jegyezte meg keserédesen. Bólintottam, majd visszafordultam a dobozokhoz. Sejthettem volna, hogy ennyivel nem úszom meg…
- És Stefan? – kérdezte és ismét fején találta a szöget…
- Nem tudom, mit érzek. Illetve lehet, hogy csak nem merem bevallani magamnak sem, hogy érzek valamit Damon iránt, és hogy már nem sírok Stefan után. – bár elég kegyetlenül hangozhatott, mégis megkönnyebbültem, hogy kimondtam. Rick nagyot sóhajtott, majd megszólalt.
- Hát tényleg nem egyszerű helyzet. De ha rám hallgatsz, nem agyalsz a „hogyan” és „miérten”, csak hagyd, hogy minden menjen a maga ütemében. Sodródj az árral és kicsit lazíts – végezetül rám kacsintott kedvesen. Könnyes szemekkel rámosolyogtam, ő pedig közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt, mintha tényleg az apám lenne.
Minden a tervek szerint ment és délre elkészültünk a díszek válogatásával. Rick-kel nyúzottan jöttünk fel a sötét pincéből és hunyorogva léptünk be a nappaliba, ahol Damon és Caroline már vártak ránk, két kisdobozzal, amikből kilógott pár színes boa. Melléraktuk az általunk összegyűjtött díszeket, majd fáradtan ültünk le a kanapéra. Jó érzés volt végre pihenni egy kicsit, bár így se volt teljes a nyugalmam, mivel Rick szándékosan pont úgy ült le, hogy csak Damon mellett legyen nekem hely. Kérdőn néztem rá, amire csak egy kedves mosoly volt a válasza. Damon illata szabályosan megigézett. Szívem rögtön hevesebben kezdett el verni, amint megéreztem, annyira egyszerű és mégis mámorító. Kezdtem félni, hogy ő is észreveszi, milyen hatással van rám a közelsége. Sajnos nem tartott túl sokáig a pihenő, mert alig 10 perccel később hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó, majd Bonnie és Jeremy léptek be hangosan nevetve. A nappaliban egy darabig méregettek minket, végül Bonnie úgy döntött véget vet a lustálkodásnak.
- Lassan indulnunk kéne, azt hittem, mire visszaérünk minden kész lesz és indulhatunk – Közben rosszallóan nézett ránk, mert eszünk ágában sem volt fel kelni. Damon morogva felállt, majd vigyázz állásba ugrott.
- Igenis, kedves Rabszolgahajcsár – mondta végtelen komolysággal és a végén még egy tisztelgést is megengedett magának. Ettől természetesen mindenki hangos nevetésben tört ki. Ez hatással volt mindenkire, mert bár nyöszörögve és elég lassan, de feltápászkodtunk a kanapéról és elindultunk a csomagjainkért. Damon utánam jött a szobámba, mivel ő még tegnap este elhozta a csomagját, hogy ma ne kelljen még azzal is bajlódnia. A lépcső legfelső fokán azonban megtorpantam és a hasamra szorítottam a kezemet, megfordultam és nagy szemekkel Damon-re néztem.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Éhes vagyok…- jegyeztem meg tragikus arccal. Damon arca aggodalma egy pillanat alatt eltűnt, majd egy olyan grimasz ült ki rá, amit még életemben nem láttam rajta, de valószínűleg kétségbe vonta normálisságomat. Ettől viszont újfent elkezdtem nevetni. Damon megelégelte a toporgást és megfordított, majd a szobámba kormányzott. Pár perc alatt összeszedtem a csomagjaimat, és Damon kezébe nyomtam a sajátját. Lementünk a napaliba, ahol a többiek már szorgosan hordták a kocsiba a többi csomagot, végül kevesebb, mint fél óra alatt teljesen teleraktuk Rick autóját és az enyémet is.
- Azt hiszem, minden megvan - csapták össze a tenyerüket elégedetten a fiúk
 Hol van a fa? – kérdeztem aggódva
- Az szerintem már rég megérkezett a házhoz… - jegyezte meg Jeremy, miközben elsétált mellettem az utolsó csomaggal.
- Elküldettük a házhoz. Gondoltuk úgy egyszerűbb. – magyarázta Damon, amikor látta, hogy nem igazán értem amit Jeremy mondott.
 Aha… - válaszoltam és elindultam az autómhoz, de mire odaértem, Damon már büszkén ült a kormány mögött.
- Az, az én helyem – mutattam a vezető ülésre.
- Csak volt… - javított ki pimaszul, végül megadtam magam és beültem az anyós ülésre…
- Legalább tudsz enni útközben. – állt meg Jeremy a még nyitott ajtó mellett és az ölembe dobott két szendvicset. – Még Bonnie-val vettük az útra- tette hozzá. Miután Bonnie is beszállt hátra szép lassan elindultunk. Caroline és Jeremy pedig Rick autójába szállt be.
- Látod Elena, megint fölöslegesen aggódtál, négy körül már ott is leszünk, holnap pedig feldíszítjük a házat és minden rendben lesz – szólalt meg hátul kuncogva Bonnie. Elmosolyodtam és hátranyújtottam neki az egyik szendvicset. Kinyitottam a táskámat és kotorászni kezdtem benne, majd amint elhagytuk Mystic Falls-t kivettem belőle egy tasak vért és Damon ölébe csúsztattam. Az út hátralévő része csendesen telt, csak pár szót váltottunk Bonnie-val, Damon pedig a vezetésre koncentrált, bár néha összeakadt a tekintetünk egy-egy pillanatra. Bonnie-nak igaza volt, négy óra után pár perccel megérkeztünk a tóparti házhoz. Szinte azonnal kiszúrtam a ház előtt álló hatalmas fenyőfát, és amint megállt az autó kipattantam belőle és ujjongva körbeugráltam a fát, mint egy kisgyerek. A többiek jót nevettek rajtam, de nem érdekelt.
- Vigyük be a csomagokat, amíg Elena ki örömködi magát - jegyezte meg nevetve Rick. Bár nehezemre esett otthagyni a fát, de végül én is elkezdtem behordani a csomagokat a konyhába és a nappaliba. Mivel a házban csak három hálószoba volt, így a fiuknak a nappaliban kellett alvóhelyet csinálni, ami eltartott egy darabig. Hét körülre végeztünk a csomagok elpakolásával és az összes többi teendővel. Jeremy és Rick ledobták magukat a kanapéra, és elkezdtek beszélgetni a másnapi teendőkről, közbe elszántan kerestek valami nézhető műsort a tévében. Pár perccel később Bonnie és Caroline is csatlakozott hozzájuk, Damon-t viszont, mintha a föld nyelte volna el. Mivel nem volt kedvem tévét nézni, felvettem a kabátomat és kivonultam a teraszra. Gyönyörködtem a tájban, mindig lenyűgözött a látvány, akármilyen évszak volt. Kisétáltam a stégre és néztem a befagyott tavat, közben azon gondolkoztam, miért nem hoztam magammal a korcsolyámat. Imádtam télen itt korcsolyázni, amikor befagyott a tó, nyáron pedig úszni. Itt mindig meg tudtam nyugodni, bármilyen gondom is volt. A helyből csak úgy áradt a béke és a nyugalom. Pár perccel később Damon jelent meg mellettem, kezében egy bögre gőzölgő teával.
- Gondoltam jól esne – mondta kedvesen, s közbe a kezembe adta a bögrét.
- Köszönöm – válaszoltam mosolyogva, majd mint már annyiszor a nap folyamán elmerültem azúrkék szemeimben… Egyre biztosabb voltam abban, hogy már nem csak egy barát számomra, de még mindig vívódtam magammal, hogy a tudtára adjam-e. Mi van, ha ő még mindig csak az öccse barátnőjének tekint, és kötelességének érzi, hogy vigyázzon rám? Nagyot sóhajtottam, majd éreztem, hogy Damon a vállamra teszi a kezét, gyengéden végigsimít a hátamon, és finoman közelebb húzott magához. Alig egy centire voltunk egymástól, amikor komolyan megfordult a fejemben, hogy megcsókolom. Váratlanul azonban Stefan tolakodott a gondolataimba, s úgy éreztem magam, mint akinek egy vödör jeges vizet borítottak a nyakába. Lesütöttem a szemem, hogy elrejtsem bűntudatomat, amiért még ilyenkor is Stefan-ra gondolok… Damon azonban nem hagyta ennyiben a dolgot az álam alá nyúlt és maga felé fordította az arcomat.
- Mi a baj?- kérdezte szomorkás hangon
- Semmi, csak … - próbáltam elmagyarázni, mit érzek, de ez elég nehéz volt, mivel még én se voltam tisztában vele.
- Elena - sóhajtott fel, majd folytatta – Nem sirathatod örökké az öcsémet. Elment és egy jó darabig nem is fog visszajönni…
- Tudom…- hagytam rá. Úgy éreztem, amíg nem tudom, mit érzek valójában, fölösleges beszélnem róla. Közbe elindultunk vissza a házhoz, a terasz ajtaja előtt magamhoz szorítottam a bögrét, majd egy hajtásra kiittam.
- Köszönöm, ez tényleg jól esett – törtem meg a csendet, majd mielőtt végig gondolhattam volna, mit teszek, megöleltem és adtam egy puszit az arcára. Ő is megölelt viszont ő nem az arcomra adta a puszit, hanem a számra. Nem így képzeltem el az első csókot, mégis csodálatos volt. Beleremegtem és szorosan Damon-be kapaszkodtam, már amennyire lehetett bögrével a kezemben. A következő pillanatban azonban hangos csattanással kivágódott a terasz ajtó, mi pedig úgy rebbentünk szét, mint a galambok.
- Ti meg mit csináltok?- robogott ki Caroline az ajtón… Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, de Damon szerencsére kimentett.
- Fagyöngy… - vágta rá a tőle megszokott lazasággal.
- Hol? – kérdezte Caroline döbbenten. Lenyeltem feltörni készülő nevetésemet és bemenekültem a házba a többiekhez. Közvetlenül utánam Caroline lépett be szem forgatva, majd Damon a szokásos rosszfiús vigyorával. Az este hátralevő része eseménytelenül telt. Hosszas keresgélés után találtunk egy nézhető filmet, végül éjfél előtt kicsivel mindenki elindult aludni.



Reggel, amikor felébredtem, kellemes illatot éreztem, valószínűleg tea lehetett… Nem tudtam mennyi lehet az idő, de mivel teljesen kipihentnek éreztem magam, gyanítottam, hogy alaposan elaludtam. Kipattantam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam felkaptam magamra a ruháimat, és elindultam a konyha felé. A lépcső alján Damon várt, és a kezembe adott egy bögre teát.
- Köszönöm – mondtam mosolyogva - Mennyi az idő?- kérdeztem ásítozva.
- Tíz óra, de ne aggódj, nem maradtál le semmiről – válaszolta – Caroline mindenről gondoskodott – tette hozzá, majd hangosan felkacagott, amikor látta, hogy kikerekednek a szemeim. Bonnie jelent meg mellettem és ő is elnevette magát, amikor meglátta az arcomat.
- Jó reggelt hétalvó! – köszöntöt.
- Jó reggelt. Kérlek, mond, hogy Damon, csak viccel és nem Caroline intéz mindent - nyöszörögtem elgyötörten.
- Na, tessék, még fel se ébredt, de már reklamál! - lépett közénk Caroline.
- Ne aggódj, minden rendben van. A fiúk épp a fa behozatalával kínlódnak – válaszolta nevetve Bonnie. – Esetleg segíthetnél nekik – nézett Damon-re ellentmondást nem tűrően. Damon elindult kifelé, én pedig a konyhába indultam, mivel elég hangosan korgott a gyomrom ébredés óta.
- És mi mit csinálunk? – kérdeztem reggelizés közben.
- Hát … - kezdte Bonnie – Mivel Caroline és Én nem vagyunk túl jártasak a főzésben, úgy gondoltuk, hogy mi inkább a dekorációval foglalkoznánk. - Szépen alaposan elmagyarázta a tervet, azonban egy pici bökkenőnél fennakadtam
- Én meg egyedül fogom elkészíteni az ebédet? – kérdeztem némi aggodalommal. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó és egy fél fa türemkedett be rajta, majd „megszólalt” Rick hangján.
- Majd mi segítünk – hangzott az elgyötört hang a fából. Ettől nevethetnékem támadt és nem bírtam ki, hogy ne nevessem ki őt. Pár perccel később, amikor már az egész fa bejutott a házba, megjelent a hang tulajdonosa és végül Damon is.
- Alig várom, hogy megmutassam, micsoda mesterszakács vagyok – szólalt meg Damon végtelen büszkeséggel. Amire mindenki hangos nevetésben tört ki.
- Inkább rakjuk a helyéra a fát! – vette át a szót Caroline és elindult a nappali felé, hogy kiválassza a tökéletes helyet. A fiúk elgyötörten újra megragadták a fát és elindultak vele a nappali felé, közben mindent beterítettek a tűlevelek a házban.
- Kicsit jobbra, kicsit balra, sok, vissza, jaj nem igaz, hogy nem lehet egyből jó helyre rakni! - navigált egyre erőszakosabban Caroline, közbe Damon és Jeremy igazgatták a fát, de látszott rajtuk, hogy már nagyon unják. Felszabadultan sóhajtottak fel, amikor az „Itt tökéletes lesz” szavak elhagyták Caroline száját.
Miután a fa elfoglalta az őt megillető helyet előkerült a porszívó és gyorsan összeszedtünk az elhullajtott tűleveleket a lakásból. Rick-kel és Damon-nel a sarkamban elindultam a konyhába, Jeremy pedig a lányokkal elkezdte felrakni a dekorációt a nappaliban. Alig öt perc elteltével megállapítottam, hogy Damon főzőtudománya csak a zöldségpucolásra és a szeletelésre terjed ki. Ezen jót nevettem, majd rájuk bíztam az aprítást én pedig elkezdtem összeállítani a tésztát a süteményhez. Mire elkészültem vele a fiúk szépen feldaraboltak és megmostak mindent, így nekem csak a fűszerezés és a sütőkezelés maradt. Délre már a sült a pulyka a sütemény, pedig az ablakban hűlt. Dolgunk végeztével a nappali felé vettünk az irányt, hogy meglessük, hogy haladnak a többiek.
- Hisz ez gyönyörű- szólaltam meg ámuldozva. A polcokat ezüst és arany boák díszítették. A csillárról pici angyalkák és hópelyhek lógtak le. A kandallót pedig az izzósor vidám színei díszítették, mellette pedig a fa várta, hogy „ő” is fel legyen díszítve.
- Gondoltuk megvárunk titeket is a fával – szólalt meg kedvesen Bonnie és a kezembe adott egy doboz, amibe még azok a díszek voltak, amiket anyu készített. Leültem vele az egyik fotelba, ölembe vettem a dobozt és kiemeltem belőle az első díszt, amin az én nevem volt. Eszembe jutott, amikor anya először a kezembe adta ezt a díszt és elmesélte, hogy a születésemkor készítette, majd megmutatta Jeremy-ét is. Könnybe lábadt szemmel kerestem ki a dobozból Jeremy-ét, letettem a földre a dobozt, lassan odaléptem hozzá és a kezébe adtam a díszt. Ez volt az első karácsonyunk a szüleink nélkül, most még jobban hiányoztak, mint általában. Jeremy szorosan megölelt, majd együtt tettük fel a fára az első két díszt. Később a többiek is csatlakoztak hozzánk és szép lassan felkerültek a díszek a fára. Amikor végeztünk a díszítéssel mindenki fáradtan dőlt el a kanapén, én azonban egy kis magányra vágytam, így a vacsorára hivatkozva kivonultam a konyhába és hagytam, hogy potyogjanak a könnyeim. Hosszú idő után, most először nem Stefan miatt sírtam. Éreztem, hogy két kar körém fonódik és magához ölel, gondolkodás nélkül tudtam ki az, így gondolkodás nélkül megfordultam és szorosasan Damon-höz bújtam.
- Sss… - csitítgatott, mi közbe gyengéden simogatta a fejemet. Szép lassan megnyugodtam, de nem akartam elengedni őt, mert jól esett a közelsége. Kis idő múltával, azonban ő tolt el magától. Az arcomra tette mindkét kezét és mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy egy szót se kell szólnom, mert pontosan tudja, hogy nem Stefan miatt szomorodtam el.
- Odaég a vacsora - szólalt meg komoly hangon, majd elnevette magát.
- Még ráér. – válaszoltam alig hallhatóan és újra hozzábújtam. A következő pillanatban hangos sikítozás törte meg a csendet. Kibújtam Damon öleléséből és a nappali felé indultam. A sikoly tulajdonosa Bonnie volt, akit épp eltalált egy hatalmas hógolyó. Elnevettem magam, gyorsan felkaptam magamra a csizmámat és a kabátomat, majd csatlakoztam hozzájuk. Az első hógolyó gyúrásánál úgy éreztem lefagy a kezem, de hamar hozzászoktam a hideghez és így már nem okozott gondot. Szerencsére a többiek nem vettek észre, így az első dobásom teljesen váratlanul érte őket, utána azonban egyszerre indítottak ellenem sortüzet és valaki hátulról is eltalált… Megfordultam, de közbe már gyúrtam a következő hógolyót és Damon felé dobtam.
- Csalóóó! – kiabáltam, a mikor egy szempillantás alatt kitért a felé repülő hógolyó elől. De Caroline is bevetette nem kis erőfölényét és egy „vámpírbombának” keresztelt hatalmas és szélsebes hókupacot zúdított Damonre. Szerencsére, csak egymást bombázták ilyenekkel, minket szolidan dobáltak. Amikor már kellőképpen eláztunk a hótól bevonultunk a házba száraz ruhát váltani, és megterítettük az asztalt, majd hat óra körül nekilátunk. A vacsora jó hangulatban telt, beszélgettünk, nevetgéltünk. Caroline és Bonnie vállalták a mosogatást, mi pedig letelepedtünk a kanapéhoz, valami értelmes film megnézésének a reményében, de csak a szokásos karácsonyi műsor ment, amit minden évben végig nézünk, így hamar előkerült az Activity és két, háromfős csapatra oszlottunk. Legnagyobb meglepetésünkre a fiúk csapata brillírozott és csúfos vereséget szenvedtünk, de nem bántuk, mert közbe is nagyon jókat nevettünk, főleg amikor Caroline-nak kellett rajzolnia, mert ez eléggé távol állt tőle… Az este zárásaképp úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet DVD-n. Némi vitatkozás után a Kőkemény család című karácsonyi filmre esett a választás, mivel a fiúk akció filmet akartak, mi pedig valami vígjátékra gondoltunk. Alig kezdődött el a film, de már éreztem, hogy nem tudom végig nézni, de próbáltam minél tovább kitartani, végül a film közepe táján Damon vállának döntöttem a fejem és elaludtam.




Másnap reggel Damon ölében ébredtem, a jelek szerint ő még mindig aludt, mert nem reagált a mocorgásomra. Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni és kiosontam a konyhába, hogy főzzek egy teát. Pár perccel később, kezemben a bögrével, visszamentem a nappaliba, Damont azonban már nem találtam ott. Úgy gondoltam ennél jobb alkalmam nem lesz, így letettem a bögrémet az asztalra és felosontam a szobámba az ajándékokért. Gyorsan összeszedtem őket, leszaladtam a lépcsőn és gyorsan a fa alá csempésztem őket. Azonban nem az én ajándékaim voltak az elsők a fa alatt, volt már ott egy, rajta egy kis cetli, amin az én nevem volt Damon kézírásával. Leültem a dobozok mellé és megfogtam a dobozkát. Forgattam, nézegettem, találgattam, mi lehet benne, de nem tudtam kitalálni.
- Leskelődünk? – suttogta a fülembe Damon. Észre se vettem, hogy a szobában van és ijedtemben, majdnem felsikoltottam. Damon halkan kuncogott a hátam mögött, majd a vállamra tette mindkét kezét.
- Nem nézed meg? – kérdezte s közben olyan közel hajolt hozzám, hogy az álla, már szinte a vállamon volt. Felemeltem a dobozt és közelebbről is megvizsgáltam, hogy vajon hol lehet a nyitja. Szép fehér szalaggal volt átkötve és pár helyen le is volt ragasztva. Finoman kikötöttem a szalagot és letépkedtem a ragasztó csíkokat róla. Amikor leemeltem a doboz tetejét halkan felkacagtam, mivel a dobozban csak egy cetli volt.
- „Nem nyert” ? – olvastam fel döbbenten a rajta levő szöveget. Damon elnevette magát, majd felállt és felém nyújtotta a kezét.
- Gyere, segítek – mondta kedvesen és felhúzott magához - Játszunk hideg-meleget! – tette hozzá egy kacsintás kíséretében. Felsóhajtottam, és a mellkasának döntöttem a fejemet, majd megadtam magam és rámosolyogtam.
- Rendben Mr. Salvatore. Vezessen! - Ötpercnyi hideg – meleg – langyos - jéghideg után Damon megszánt és mögém lépett, majd nagyot sóhajtott.
- Ez a játék sose volt az erősségem… - nyöszörögtem. Damon egyik kezével letakarta a szememet, a másikkal pedig megfogta az enyémet és picit előrébb tolt. Éreztem, hogy valamibe beleakad a kezem. Damon segítségével lehúztam a fáról a gömbformát, amit a kezemben tartottam. Amikor kinyitottam a szemem, egy ezüstszínű gömbdíszt tartottam a kezemben, amiből egy pici medál lógott ki. Megfogtam a medált és széles mosollyal az arcomon kihúztam a díszből egy gyönyörű ezüst nyakláncot. Damon kivette a kezemből a díszt, én pedig a tenyerembe fektettem a nyakláncot. Egyszerű ezüstlánc volt, rajta egy kis hópehely formájú medállal.
- Gyönyörű…- szólaltam meg nagy nehezen. Nem találtam szavakat arra, amit ebben a pillanatban éreztem. Damon-höz léptem és megöleltem.
- Köszönöm - súgtam a fülébe és arcon csókoltam. Derekamra fonta az egyik karját, mi közbe a másik kezével maga felé fordította az arcomat és megcsókolt. Vágytam erre a csókra, el se tudnám mondani mennyire akartam, hogy a tudtára adhassam, mit érzek iránta. Gondolkodás nélkül visszacsókoltam és még szorosabban öleltem magamhoz. Végtelenül gyengéd volt, finoman becézgette az ajkaival, az övével, végül nyelve gyengéden a számba siklott és én a mennyekben éreztem magam, mintha a világ leszűkült volna csak kettőnkre. Kis idő után szétváltunk és egymás szemébe néztünk. Nem volt többé kérdés, hogy mit érzek iránta, s hogy ő vajon mit érez, mert pontosan tudtam…
- Szeretlek – suttogtam és a mellkasához bújtam.
- Én is szeretlek - válaszolta ő is suttogva és magához szorított. Elengedett és kivette a kezemből a nyakláncot, amit az óta is a kezemben szorongattam. A hátam mögé lépett és a nyakamba akasztotta a láncot, majd ismét megölelt. Úgy ölelt magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Az arcomhoz érintette az övét és halkan a fülembe suttogott.
- Nem kell más karácsonyra…csak te.