Always and forever - 13. Csapatmunka

Sziasztok! Majdnem elfelejtettem, hogy máris szerda, és új fejezetet kell felraknom! :$ :D De még időben észbe kaptam, szóval íme. Ez amolyan átvezető fejezet a következőhöz, ami előreláthatóan jóval cselekményesebb lesz. Jó olvasást! :)
Figyelmeztetés: durva nyelvezet előfordul.
10. század:
- Hé, Nik, hol voltááál? - követelőzött Rebekah, és nyilvánvalóan nem volt hajlandó tudomást venni róla, hogy Klaus szándékosan ad kitérő válaszokat. - Hmm? Hool? - ugrabugrált bátyjának sarkában, ahogy az hátrament a kertbe.
A fiú egyedüllétre vágyott, látszott rajta, hogy valami nagyon feldúlta. Amint hazaérkezett, kötelességtudóan ledörzsölte a kezéről a piszkot, ami ráragadt napközben, mikor senki se tudja, hol járt - mellesleg nem is sokakat érdekelt -, tüzet rakott a ház előtt, felrakott rá egy kondér vizet, ahogyan arra az anyja előre utasította, mindezt úgy, hogy csupán mogorva, egyszavas válaszokat vakkantott Rebekah kérdéseire.
Rajtuk kívül csak Kol volt otthon, és mivel Archie, a szomszéd kisfiú is vele volt, egyáltalán nem érdekelte őket, mi van Klausszal vagy Rebekah-val, elvonultak a szoba egyik sarkába sutyorogni.
- Szóóóval? - követte továbbra is Bekah Klaust.
- Már mondtam, Rebekah! - fakadt ki a fiú. - Mansi néninél voltam segíteni az állatok körül - szögezte le, majd lehuppant a földre a kert végében, és frusztráltan sóhajtott.
- De mit kellett csinálnod? Miért vagy ilyen... fura? - faggatózott tovább a kislány, hosszú, szőke hajával az arcában, ugyanis a szél makacsul mindig visszafújta azt oda, Rebekah nagy bosszúságára. - Mérges vagy?
- Nem.... igen..... nem! Jajj, Rebekah, muszáj ezt most? - hajtotta bele fejét a tenyerébe Klaus. Mikor a húga nem tágított, sőt, melléguggolt, és kis kezét megnyugtatóan a fiú vállára rakta, Klaus megszólalt, de igyekezett minden lényeges információt elhallgatni. - Azért mentem, mert apánk azt parancsolta. Máskor is kellett már Mansi néninél trágyát hordani, a jószágok szőrét tisztítani, enni vinni nekik, vizet cserélni az itatóban, meg ilyenek.... - vonogatta a vállát.
- De ettől miért lettél... izé... amilyen vagy? - értetlenkedett Rebekah, és letérdelt, várakozásteljesen kutatva bátyja tekintetét.
- Semmi, tényleg - rázta le magáról a kislány kezét Klaus egy másodpercnyi hezitálás után. - Hagyjál, Rebekah! - kérte kétségbeesetten.
- Nem, Nik, mondd el! - biztatta Rebekah, és Klauson látszott, hogy szívesen megtenné, nagyon szívesen. Már épp nyitotta a száját, valószínűleg, hogy kibökje, mi nyomja a szívét, de ekkor kivágódott a hátsó ajtó, és Elijah viharzott feléjük.
- Húgom, kérlek, segítenél anyánknak egy kicsit a konyhában? Szüksége lenne rád, tudod, már nem mozog olyan könnyen, ahogy nő a pocakja - szólította meg Rebekah-t, és csak egy komor pillantása mutatta Klausnak, hogy a fiú pontosan látja, milyen kényes helyzet alakult ki két kistestvére között. Mikor Rebekah hezitált, hogy elinduljon-e, pont most, mikor majdnem megtudta Klaustól, mi a baj, Elijah bevetette a tuti érvet: - Szedret is felhasznál a vacsorához.
Rebekah arcán lelkes vigyor terült szét, felpattant, és besasszézott a házba. Imádta a szedret, és nagyon jól tudta már, hogy ha valamilyen bogyós növényre is szükség van az ételhez, a maradékot megeheti az, aki segít. Tehát ez esetben ő.
Elijah összemosolygott Klausszal, elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire kiismerte és irányítani tudja a húgát, még akkor is, ha ezt csak ritka esetekben használta ki. Mint például most, mikor úgy érezte, Klausnak szüksége van valakire, aki megmenti Rebekah kérdésözönétől.
- Tehát, öcsém, akarsz beszélni róla? - foglalta el Elijah a lány helyét Klaus mellett.
- Kösz, hogy leráztad - biccentett inkább a fiú, és a bátyja kérését úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Ezzel elég világosan elárulta, hogy nem, nem akar beszélni róla.
- Nos, akkor csak üljünk itt, és emészd meg, akármi történt is - vont vállat Elijah, és fejét hátradöntötte, a kerítésnek támasztva, karjait felhúzott térdein nyugtatta.
Klaus meglepetten pislogott, de nem szólalt meg, csak csöndesen fürkészte a nyomokban fűcsomót tartalmazó földet, hátha attól könnyebb lesz. Mindketten mozdulatlanul ültek pár percig, aztán Elijah halkan megjegyezte:
- Tudod, Rebekah csak segíteni akart.
- Tudom - bólintott Klaus, de nem fűzött hozzá további kommentárt.
- Én is csak segíteni akarok. Nem foglak zaklatni, mert tudom, hogy azzal nem juthatok előbbre, de remélem, tisztában vagy vele, hogy szívesen meghallgatlak - próbált Klaus lelkére beszélni Elijah. - És a húgunkkal ellentétben én még tartom is a számat - fintorgott, de a mosoly megint ott bujkált a szája sarkában.
Mégsem haragudhattak egy kislányra, amiért sokat fecseg, hiszen mindenki azt csinálja annyi idősen. Örül, hogy már ki tudja fejezni magát, és megérti, miről beszélnek körülötte. Nem csak a szavakat, hanem magát a lényeget. És mindamellett, hogy ez felvillanyozza, szereti megmutatni, milyen jól tud másokat kihallgatni, információkat megjegyezni és továbbadni. Élvezetet érez, hiszen ha mond valami igazán fontosat, valami nagyon okosat, akkor a felnőttek figyelnek rá, meghallgatják, sőt, meg is dicsérik. Hasznosnak, ügyesnek érzi magát. Pedig ő csak figyelt. És ez az érzés nagyszerű.
- Nem tudom elmondani -csóválta a fejét Klaus. - Nem tudom, mert én sem értem. Vagyis... nem akarom érteni - próbálta megmagyarázni.
- Segíthetek - jelentette ki egyszerűen Elijah, és úgy tűnik, nem csak a húgát kezelte kitűnően, hanem öccsét is, ugyanis Klausnak a jelek szerint csupán erre az egy szóra volt szüksége, hogy elkezdjenek ömleni belőle a szavak.
- Apánk reggel átküldött Mansi nénihez segíteni - kezdte, és Elijah bólintott, hogy igen, ezt már tudja. - Én csináltam mindent, ahogy szoktam. És pont végeztem, hamarabb, mint máskor, és be akartam menni szólni, hogy már kész is vagyok. De mikor az ajtónál voltam, megláttam, hogy apánk már ott volt, és ez még fura volt csak, mert nem szokott ő is átjönni, de nem volt baj, csak én nem akartam bemenni, mert... - mesélte Klaus, de itt megakadt egy kicsit. Nem mondta ki, de Elijah anélkül is pontosan értette, hogy az öccse azért nem akart bemenni, mert Mikael valószínűleg nem bírta volna ki, hogy ne alázza meg a fiát, kedvenc hobbijának megfelelően. Nem meglepő, hogy Klaus nem kért belőle. - Szóval nem akartam bemenni, tehát ott álltam, és gondoltam, megvárom, hogy elmenjen. De nem ment el, sokáig ott volt, és furcsa hangokat is hallottam, és akkor belestem a résen az ajtó mellett, és... - Klaus itt kapkodva szedte a levegőt, szemébe valami zavart félelem költözött. - Apánk megpuszilta Mansi nénit. A száján, és nagyon, pont úgy, mint anyánkat szokta, és mást még nem láttam, hogy úgy puszilt volna meg. És meg is markolta Mansi néni mellét, aki ettől nyögött, mert biztos fájt neki. Amit el is hiszek, mert apánk keze elég kemény és erős - rándult meg az arca valami kellemetlen emléktől. - De nem tudom, miért csinálta. Viszont Mansi néni is fura, mert nem akarta, hogy abbahagyja, sőt, azt sóhajtozta, hogy ne tegye. Apánknak meg átkozottul jó hallása lehet, mert hirtelen odakapta a fejét, ahol én álltam, és még jó, hogy nem láthatott, mert így el tudtam futni, és elbújtam az ólban. Aztán mire előmerészkedtem, teljesen elzsibbadtak a lábaim, és apánk már szerencsére nem volt ott.
Elijah egyszer sem szakította félbe öccsét, viszont a történet előrehaladtával egyre jobban elfehéredett az arca, a végén már egészen ijesztően sápadt volt, és üveges tekintettel bámult Klausra.
- Aztán meg hazajöttem - fejezte be a kisfiú az események mesélését, és gyanakodva fürkészte bátyja arcát. Nem mondhatni, hogy mindennap látta volna, mint válik holtsápadttá az egyébként nagy önuralommal rendelkező Elijah arca. - Öhm, beteg vagy? - hajolt hozzá aggódva, ugyanis végül azt vonta le, hogy az ilyen arckifejezés után a hányás szokott jönni.
- Jól vagyok - nyugtatta meg Elijah, azonban az arca továbbra sem nyerte vissza színét. - Mondd csak, nem láttál vagy  hallottál bármi mást is? Mikor elköszöntél Mansi nénitől mondjuk? - érdeklődött feszülten.
- Nem hiszem. Vagy az számít, hogy a haját igazgatta, mert nagyon kócos lett? Azt hittem, csak sokat futkározott a házban, mert kergetett valami rágcsálót - ráncolta a homlokát Klaus. - Meg összetört egy kancsó is, biztos az asztalról esett le. Akkor lökhette le, mikor azt a valamit kergette. Ezen kívül nem volt más - rázta meg a fejét a fiú, és biztos volt benne, hogy ezzel nem mondott semmi érdekeset.
Ellenben Elijah arca ha lehet, még feldúltabb lett, és egészen vékony vonallá préselte össze a száját. Felpattant, mintha sürgősen menni készülne valahová, aztán visszarogyott Klaus mellé, és nagyon komoly arccal ránézett.
- Akkor most elmondom, mi történt ott ma, hogy megértsd - közölte komoran. - De azt akarom, hogy megígérd, senkinek sem szólsz róla, mert hatalmas bajba sodorhat.
Elijah hangja fagyos volt, de Klaust nem tudta megijeszteni. Hiszen végre megérti, mi a fene volt ez az egész! Nem merte megtörni a hangulatot azzal, hogy megszólal, így csak ünnepélyesen bólintott, és érezte, hogy ez most nagyon nagyfiús lesz.

Napjainkban:
Klaus utálkozva szakította meg az emléket. Még mindig elszomorította, sőt, mit elszomorította, ő nem szomorkodik semmin!.... Még mindig felháborította, hogy Mikael milyen magától értetődő természetességgel csalta meg anyjukat, és milyen rendszerességgel. Igaz, az anyjáért sem rajongott túlzottan, és a kor szokásai sem épp a hűséget vették az értékhierarchiájuk csúcsára, de azért ez sok volt. Főleg úgy, hogy gyerekfejjel kellett rádöbbenniük.
Aznap Elijah felnyitotta Klaus szemét, aki attól kezdve ha lehet, még jobban utálta Mikaelt, és soha többet nem tudott igazán udvarias lenni Mansival. Úgy érezte, az utolsó vékony burok is összetört, ami védte a valóság viharai közepén.
Akkor még nem tudta, mekkorát tévedett ezzel. Igenis volt még, amit szebb színben látott, mint ahogyan valójában volt. Nem tűnt még el minden fal, ami védte. És erre később kellett rádöbbennie, csalódások és fájdalmak árán.
De ezen már kár agyalni, azóta rég kiismerte a kegyetlen világot, és rájött, hogy képes túljárni az eszén. Egyetlen apró szabály volt: légy még kegyetlenebb, mint a világ, és nem érhet meglepetés. Te leszel a király. Ez mindig bejött, mióta csak bevezette az életében.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és felkelt a kanapéról, ahol az emlék érte, hogy töltsön magának egy italt.
Büszke volt magára, hihetetlenül és jogosan büszke. Azonnal átadta magát az emléknek, önuralommal elérte, hogy ő irányítsa azt, és mikor úgy érezte, eleget látott, ki tudott lépni belőle. Ez már önmagában megért egy whiskyt.
Ráadásul azt is gyanította, hogy ez az utóbbi darabka a múltjából arra akarta rávezetni, mekkora tapló Mikael. Nem mintha ezt nem tudta volna magától is, de jól jön egy ilyen részletes és érzékletes emlékeztető, mielőtt kinyírja azt a szemétládát. Így csak még nagyobb lesz az élvezet.
Lesétált a nappaliba, kezében az itallal, hogy megkérdezze Elijah-t, van-e már hír Mikaelről. Ugyanis a terv már nagy vonalakban körvonalazódott, de amíg nem kaptak további információkat, nem pontosíthatták a részleteket. Tehát vártak.
A lépcsőfordulóban összetalálkozott Kosnyekkel, és lehajolva megcirógatta a kiscica fültövét üdvözlés gyanánt. A macska elégedetten dorombolt, majd kapkodni kezdett Klaus nyaklánca után, aki csak vámpírreflexeinek köszönhette, hogy meg tudta menteni az antik ékszert az éles kis karmok elől. Felkapta a cicát a karjába, és továbbindult a nappali felé.
Ahol a bátyját találta Tamora társaságában.
- Helló - köszönt a kanapén beszélgető párosnak, mire a boszi összerezzent, és elpirulva felpattant, Elijah viszont meg sem moccant, nyilván hallotta közelíteni az öccsét.
- Szervusz, öcsém - biccentett, majd Tamora felé intett, és így szólt: - épp most tudtam meg, hogy Mikael a szomszéd kisvárosban van. Azt hiszem, ideje tökéletesíteni a tervet. Tamora szívesen segít - mosolyodott el.
- Hali! - intett az említett boszorkán is, és ekkor vette észre a cicáját Klaus karjában. - Jé, szia Kosnyek, már kerestelek - vidult fel az arca, és kinyújtotta karját a macska felé. Klaus átadta neki, a kis állat pedig azonnal hozzádörgölőzött a gazdijához. - Hiányoztál - gügyögte Tamora a cica arcába, majd simogatni kezdte a puha kis kedvencét, és visszahuppant a kanapéra, ezúttal kicsit messzebb Elijah-tól, amit mindkét ősi észrevett, de egyikük sem tette szóvá.
- Szóval, mit tudsz Mikeal-lel kapcsolatosan? - vetette bele magát Klaus az egyik fotelba, majd belekortyolt az italába.
- Hát, a környék összes városába ellátogattam barátokat szerezni, és megkértem őket, hogy figyeljenek, így egész kis hálóm alakult ki - mesélte kis büszkeséggel a hangjában Tamora. - Gondoltam, egy próbát megér. Aztán ma hajnalban jött egy sms-em, hogy innen délre egy jelentéktelen városkában szobát vett ki a helyi kocsmában.
Elijah elismerő pillantást vetett a boszira, Klaus pedig a gondolataiba merülve hallgatta.
- Nem tudom, milyen hamar nyomozza ki, hol vagytok, vagy hogy mennyi időre van szüksége előkészületekhez, de ha jól saccolom, nem maradt több, mint pár napunk - ráncolta a homlokát gondterhelten Tamora.
- Ez esetben itt az ideje megszervezni a védelmet és átbeszélni a tervet - jelentette ki eltökéltem Elijah, és várakozásteljesen a boszira nézett, akárcsak Klaus, de a lány nem vette a célzást. Aztán leesett neki.
- Basszus! - fakadt ki, és a combjára csapott. - Tudtam, hogy a nagy rohanásban elfelejtek valamit. Otthagytam az asztalomon a térképet, amin bejelöltük a helyeket, és mellette van a lista is a kódokkal, amiket az este szereztem meg. Bocsi, srácok - húzta össze magát bűnbánóan.
- Remek - fújt egyet Klaus, és nem volt túl lelkes, amiért az egyetlen igazi segítségük, egy boszi, ilyen szétszórt. Jók az esélyek.....
Ugyanakkor nem tudott szívből haragudni Tamorára. És ez egy kicsit bosszantotta, mert hozzá volt szokva, hogy senkivel sem kerül személyesebb kapcsolatba az alkalmazottai közül, különben nem tudná teljes átéléssel leordítani őket. Pont, mint az ilyen esetekben szükséges. De nem, így ez egyszerűen nem menne. Francba!
- Rendben, akkor addig nem tudunk tovább menni, amíg azok nincsenek nálunk - vonta le Elijah a következtetést, mire Tamorának kedve lett volna valami olyasmit morogni, hogy "Tényleg, Sherlock?", de nem tette, mert neki volt köszönhető a kialakult szituáció.
- Elijah, elhoznád őket légyszi a lakásomról? - kérte azonnal a boszi, mielőtt bárki bármi mást javasolhatott volna. Az ősi csak felvonta a szemöldökét, de természetesen felállt, és beleegyezően biccentett. - Itt van a pótkulcs, akár nálad is maradhat, hátha jól jön még - kotort elő Tamora a feneketlen táskájából vagy tucatnyi kacatot, amiknek egy részét Klaus be sem tudta azonosítani, mire végre előkerült az említett kulcs is.
Kosnyek a mozgolódást mindössze elégedetlen nyávogással honorálta, és lehuppant a földre gazdija öléből, hogy elkerülje a további konfrontációt a kemény kis tárgyakkal.
- Hol is vannak pontosan? - vette át Elijah a kulcsot, és gondosan az öltönye belső zsebébe csúsztatta.
- Bemész az ajtón, és jobb kéz fele van a háló-dolgozószoba-nappalim, nem tudod eltéveszteni - hadarta mosolyogva Tamora, és talán egy kicsit zavarba jött, amikor rájött, Elijah látni fogja a legszemélyesebb cuccait abban a csöppnyi kis lyukban. Igen, ráadásul egy lyukban lakik - még ha fényes is az a lyuk -, míg az ősi 'háza' valójában inkább villa vagy kúria. Na mindegy. Neki most muszáj valahogy elküldenie Elijah-t. - Az íróasztalt onnan fogod megismerni, hogy egy méretes halom alatt van, amit papírkupacok, gyertyák és mécsesek, néhány virág, tollak meg ceruzák tömkelege és néhány csokipapír alkotnak. Ne ijedj meg tőle, elvileg a legtetején van, ami kellhet - mosolygott fel biztatóan Tamora a férfira, aki bizonytalanul húzta össze a szemét.
- Másra is szükségünk van esetleg? - kérdezte Elijah, gondolván, ha már arra jár, egyúttal azt is elhozza.
- Nem hiszem, csak a papírok kellenek most - rázta a fejét Tamora. - Csak vigyázz, ne kavard fel nagyon Radagastot, mert félek, elég ingatag. Akármi is ejtette rajta a sebeket, mélyebbek a lekében, mint a testén - szikrázott fel a lány szeme keserű dühében. Utálta az állatkínzást.
- Radagast? A macska neve Radagast? - döbbent meg Klaus, és letette a poharat, amiből pont az imént hörpintette ki az utolsó korty whiskyt.
- Hát, nem tudom, mi volt eredetileg - vonogatta a vállát Tamora. - De miután nálam lakik egy darabig, valahogy csak hívnom kell, nem? Eleinte nem tudtam, hogy nevezzem el, de elég... fura egy macska, és nem is értem, miért nem ugrott be azonnal, hogy tiszta Radagast-os. Komolyan - bizonygatta nagy komolyan. Elijah elmosolyodott, és elindult az ajtó felé.
- El sem hiszem... Miféle név az, hogy Radagast? - csóválta a fejét elképedve Klaus.
- Sietek vissza! - búcsúzott Elijah, nem véve tudomást a névválasztásról folytatott eszmecsere által kiváltott elképedésben megragadva motyogó Klausról. - Öcsém, kérlek, légy udvarias és segítőkész, és szórakoztasd a hölgyet, amíg távol vagyok - intett Tamora felé, aki erre erősen elpirult, és félrepislogott.
- Jól van, Elijah, nem valami neveletlen paraszt vagyok, hogy magamtól ne tenném meg! - háborodott fel Klaus, és el is felejtette tovább firtatni a Radagastot, mint macskanevet. - Jó kezekben lesz a boszi! - kacsintott Tamorára, aki elnevette magát, és még mindig tiszta vörös volt.
- Oké, oké, értékelem, hogy ilyen figyelmesek vagytok, de talán a feladatra is koncentrálni kéne - tartotta fel a kezét a lány, és jelentőségteljesen Elijah szemeibe nézett. Aztán úgy maradt pár pillanatig. Klausnak fogalma sem volt, mi folyik le köztük a néma szempárbaj alatt, de végül egyszerre kapták el a pillantásukat. Ez érdekes, jó lesz figyelni!
Elijah hátat fordított és kiment a szobából, Klaus pedig épp felállt, és szóra nyitotta a száját, mikor Tamora a fejéhez kapott, és a homlokára csapva felkiáltott:
- Elijah! Várj! - szaladt ki az ajtóhoz, ahonnan az ősi meglepetten fordult vissza feléjük. -  Majd elfelejtettem! A kapukód 96#0501. És az első emeleten az ötös számú lakás - mosolygott Tamora, és kicsit idiótának érezte magát, hogy nyugodt szívvel elengedte volna a férfit egy eléggé szükséges infó nélkül. Mondjuk tény, hogy annak sem jutott eszébe rákérdezni.
Az ősi bólintott, és minden további nélkül kilépett a hideg, szúrósan hideg levegőre, majd becsukta az ajtót, aminek hangja erős visszhangot vert a falakon. Mikor az irreálisan hangos ajtócsapódás rezgései elültek, Tamora Klaus felé fordult, és kedvesen mosolyogva, de komoly tekintettel megszólalt:
- Szóval, most, hogy megszabadultunk a bátyádtól, mesélj nekem az emlékekről!

A férfi pár másodperc tátott szájjal döbbenten bambulás után elnevette magát. Gyakorlatilag hahotázott, és csak miután jól kiélvezte a helyzetet, pacsira nyújtotta a kezét. Tamora lepacsizott vele, és elégedetten elmosolyodott.
- Most komolyan csak ezért üldözted el Elijah-t? - vonta kérdőre Klaus, és elindult a lépcsőn, fel a szobájába.
- Neem, dehogyis! - játszotta a sértett felháborodást Tamora. - Amúgy tényleg nem - komolyodott el. - Sosem hazudok, maximum füllentek - kacsintott. - De a bátyádnak mindig is igazat mondtam, nem is tudnék hazudni - jelentette ki határozottan. - Ugyanakkor tudtam, hogy ha itt van, akkor hallaná, hogy erről beszélgetünk, és te nem tudnál teljesen megnyílni. Tehát orvosoltam a problémát - vont vállat, mintha nem épp az imént rakta volna ki a világ valószínűleg második legöregebb lényét - szorosan véve Elijah nem ember - a saját házából egy ügyes kis trükkel.
- Nos, köszönöm az előrelátásodat, és hogy gondoskodtál a nyugalmamról - hajtott fejet Klaus, szándékosan eltúlozva a dolog jelentőségét.
- Ne komolytalankodj, nem azért ügyeskedtem ennyit! - legyintette meg a kézfejével Tamora a férfi mellkasát, aki erre rávigyorgott az amúgy is csupa-mosoly boszira, és előreengedte a szobája ajtajában.
Miután hellyel kínálta, mint egy igazi úriemberhez illik, csak hogy a bátyja kérésének is eleget tegyen - nem ám azért, mert magától értetődőnek tartotta az udvariasságot egy ilyen esetben - , szótlanul nézte a lányt, és valahogy nem akaródzott elkezdenie beszélni. Különben is, mit mondjon? Mi az, ami elég fontos ahhoz, hogy Tamora tudjon róla, és segíthessen ezáltal?
- Sikerült már megfogadnod a tanácsomat? - törte meg Tamora a csendet, és próbált bizalmat sugározni Klaus felé. Tudta, hogy nem egyszerű most neki, hiszen valószínűleg évszázadok óta nem nyitott rést a maga köré épített falakon, ha egyáltalán valaha megtette.
- Igen, az utóbbi két alkalommal átengedtem magam az emlékeknek - válaszolt az ősi, és nem tudta megállni, hogy ne hangozzon legalább egy kicsit dicsekvésnek. Tamora arcán felragyogott egy újabb őszinte mosoly.
- Ez szuper! - lelkendezett, és előrehajolva, izgatottan közelebb húzódott a kanapén az ágyhoz, aminek a szélén Klaus ücsörgött. - Éés? - érdeklődött.
- Hát, mentálisan teljesen fájdalommentes volt, és akkor léphettem ki, mikor akartam, miután a lényeget láttam - ismerte el a férfi, mire a lány tovább mosolygott, látszólag elégedetten. - És asszem azt is kezdem érteni, mire mennek ki az emlékek.
- Na, és mire? - faggatta Tamora, miközben biztatóan bólogatott.
- Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy az Elijah-val kapcsolatos részek azt hivatottak mutatni, hogy... izé, szóval hogy jó párost alkotunk vele - vallotta be kelletlenül Klaus, szándékosan elkerülve a 'szükségem van rá' használatát. - De azt már felfogtam, szóval az utóbbi valami új volt, noha Elijah megint benne volt.
- Elmeséled, miket álmodtál? - kérte Tamora, és mikor látta a bizonytalanságot Klaus szemében, kinyúlt, és előredőlve megfogta a férfi kezét, hogy erőt és biztatást adjon neki, megszorítva azt.
- Az elsőben az jött vissza, mikor először láttunk lovakat Elijah-val. Nekem rögtön bejöttek, de a bratyó eleinte parázott tőlük. Aztán kiderült, hogy valahol igaza volt, mert miután tanúi voltunk két példány párzásának - noha akkor még fogalmunk sem volt, mi is történt ott a mezőn - , egy ló, akit Bogyónak hívtak, csúnyán odakapott neki, szerencse, hogy nem harapta le a fél kezét - mesélte Klaus, és egyre kevésbé érezte kínosnak, hogy erről kell beszélnie. Hiszen ezek csak a gyerekkorában megtörtént események, semmi mélység. Tamora arca szánakozva megfeszült, és sajnálta a kis Elijah-t, így látatlanban is. - Emlékszem, utána hónapokba telt, mire teljesen begyógyult a seb - nosztalgiázott Klaus, majd áttért a következő rohamra:
- A másodikban rajtakaptam Mikaelt, amint anyánkat csalja, igaz, a lényeget nem láttam, szóval csak feldúlt voltam, meg zavart, de nem dühös. Az később jött. Szóval tanúja voltam egy nem az én szememnek való jelenetnek, aztán hazamentem, Rebekah megpróbált kifaggatni, mi történt, mert látta rajtam, hogy valami nem oké, de Elijah épp időben mentett ki, és utána felvilágosított, hogy az a szemét állat mit tett valójában - foglalta össze a lehető legrövidebben Klaus. - Ennek gondolom az a lényege, hogy Mikael egy kibaszott pöcs, és ez egy jó emlékeztető, pont mielőtt kinyírnánk.
Tamora mindeddig figyelmesen, érdeklődve hallgatta, de most kénytelen volt közbevágni:
- Meg sem fordult a fejedben, hogy a második esetleg mást akar a tudtodra adni? - vetette fel kétkedve. - Tudod, azt hiszem, nem a gyűlöletre játszanak rá az emlékek - jegyezte meg.
- Igazad van, szerintem sem a gyűlöletre - ismerte el Klaus. - Szerintem a családommal való viszonyomra, és ebbe bőven belefér a gyűlölet is, ha Mikaelről van szó. Még ha nem is tekintem a családtagomnak. - közölte, és a boszi elkeseredett fejrázásba kezdett.
- Nemár! Nyilvánvaló, hogy a Rebekah-val való kapcsolatodra mutatott rá. Még csak kislány volt, de már ismert eléggé, hogy tudja, baj van, kíváncsi volt mi az, és ha jól sejtem, teljes szívével segíteni akart neked - mutatott rá Tamora a dolgokra egy egészen más szemszögből.
Klaus már készült mindent tagadni, de meggondolta magát. Pont az volt a lényeg, hogy most őszintének kell lennie, és nyitottnak. Hát jó. Viszont ez esetben be kell engednie azt is az életébe, hogy a húga is szereti őt és törődik vele. És sajnos ez a két érzelem általában kölcsönös.Nála legalábbis. Ennek az elfogadásán még dolgoznia kell később, ha egyáltalán képes lesz rá.
- Jó, és tegyük fel, hogy megértettem, arra megy ki az egész, hogy tönkretegyen valaki érzelmileg - közölte Klaus. Tamora csúnya pillantására kicsit másképp fogalmazva folytatta. - Tehát arra megy ki az egész, hogy rájöjjek a család fontosságára, vagy ilyesmi. Akkor ezek most megszűnnek végre? - tette fel a legfontosabb kérdést reménykedve.
- Passz - vont vállat a boszi. - De szerintem ha egyelőre abba nem is maradnak, hiszen ne feledjük, nem elég a gyógyulás útjára térni, rajta is kell maradni, biztos kevesebb lesz belőlük - nyugtatta meg Klaust. Aki ettől azért nem tűnt kellőképp nyugodtnak és boldognak.
- Végül is - vont vállat Klaus kihúzva magát. - Ez már azért valamiféle siker - szögezte le.
- Valóban - bólintott Tamora, és mosolyogva, hirtelen indíttatásból megölelte Klaust. - Büszke vagyok rád! - veregette hátba, amitől a férfi erősen friendzone-olva érezte magát, és hálás volt ezért, mert egy pillanatra már kezdte összezavarni a lány illata, közelsége, mellkasának nyomódó mellei..... De ezzel megtört a pillanat varázsa, ami rendben is volt, ugyanis Klaus NEM vágyott kapcsolatra, Tamora meg nem tűnhet el az életéből másnap reggelre egy egyéjszakás kaland után, hiszen együtt dolgoztak. Ráadásul alkalmazottakkal soha nem kezdett. Kivéve, mikor igen.
- Whiskyt? - kínálta itallal inkább a lányt, miután kiváltak az ölelésből. Neki személy szerint igenis szüksége volt egy pohárkára.
- Köszi, elfogadom - mosolygott a lány, és visszaült a kanapéra, ahonnan valamikor az ágyra került. Klaus észre sem vette, mikor.
Miután odaadta a bíborszínű itallal töltött kristálypoharat, a férfi visszaült az ágy szélére, és belekortyolt a saját whiskyjébe. Még csak dél lesz, de már a másodikat issza. Szerencse, hogy hozzá van szokva.
- Az jutott eszembe, hogy legközelebb megpróbálhatnád mondjuk magadtól előhívni valamelyik emlékedet, hátha úgy nagyobb kontrollt szerzel felette - javasolta Tamora, mire Klaus azonnal és hevesen reagálva rávágta a határozott 'nem!'-et. A boszi számított erre, de nem adta fel, és az ősi perceken belül megadta magát.
- Jó, jó, oké, megpróbálom - adta be a derekát, és körbenézett a szobában, hátha megakad valamin a  szeme, amiről felidézhet egy emléket. Nem járt sikerrel. Tanácstalanul  keresgélt az agyában, de semmi.
Ekkor meghallotta, hogy Elijah megérkezett, noha Tamora emberi füle még nem érzékelhette. Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ez a kíséret most csúszik kicsit, és megszólalt:
- Hazaért a bátyám.
Amint kimondta, már nyílt is a nagy bejárati ajtó, ők pedig elindultak Elijah elé, és már a lépcső tetején voltak, mire döngve bezárult az ajtó.
- Gyors voltál - jegyezte meg Tamora, és Klaus tudta, hogy nem örül, amiért nem sikerült továbbhaladniuk az emlékfelidézés terén. Ő kivételesen örült a bátyjának.
- Sziasztok - köszönt a férfi, mikor leértek mellé, és átnyújtott a boszorkánynak egy köteg lapot és térképet. - Remélem, minden itt van.
- Úgy látom, igen - futotta át a papírokat Tamora, és hálás mosolyt villantott Elijah-ra. - Köszi! Minden simán ment?
- Természetesen. Még a macskát sem izgatta fel a jelenlétem, valójában oda se bagózott - jegyezte meg a férfi.
- Akkor jó - bólintott a lány, és besétált a nappaliba, szétterítve az asztalon a papírokat. - Gyertek, álljunk neki, mert ha így folytatjuk, megöregszek, mire kész leszünk. És nem akarok a megöregedett Gandalf lenni két totál fiatal Galadriel mellett, nagyon hülyén érezném magam - térdelt le a cuccok mellé.
A két ősi csak nézte, és mindketten úgy meredtek rá, mintha megőrült volna. Tamora felnézett, és a két értetlen pasi láttán nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, mikor leesett neki, miért nem vették az utalást.
- Először Radagast, most meg ez.... ti nem láttátok nemhogy a Hobbitot, de A Gyűrűk Urát sem, mi?! - rökönyödött meg a lány.
- Hé, én láttam A Gyűrűk Urát! - tiltakozott Klaus, Elijah viszont csak a vállát vonogatta. - Gandalf neve még ismerős is volt - morogta a fiatalabb testvér.
- Ha ezt túléljük, megnézetem veletek az összes alapfilmet, őskövületek -ígérte Tamora. - És ezt vehetitek fenyegetésnek! - figyelmeztette őket.
- Először túl kell élnünk - lépett közelebb Elijah, és rövid hezitálás után letelepedett a lány mellé a földre, hiszen onnan könnyebben elérték az alacsony asztalt, és jobban átlátták, ami rajta volt. Klaus is csatlakozott a másik oldalról, és kivett egy térképet a lapok közül.
- Szóval, hová melyik kódok érvényesek? - fordult Tamora felé, és ezzel megindult a hosszú-hosszú, alapos átbeszélése és egyeztetése a tervnek. Komolyan kellett venniük, hisz az életük múlt rajta. És most már Tamorát teljesen is belekeverték.

Köszönöm mindenkinek, aki olvassa. Külön azoknak, akik kritikára is méltatják. ;) Lassan kezdenek valóban elindulni az események, azt hiszem, sokan várják már, hogy történjen valami, de eddig nem lett volna megalapozott. Most viszont: show time! :D