Összetörve - 17. rész

El is érkeztünk az utolsó előtti Összetörve fejezethez, így a szünet végére! Ráadásul ez lesz az utolsó olyan fejezet, ami Damon tolmácsolásában íródott, mert a befejező rész Elena szemszögéből lesz majd olvasható. Kicsit kaotikus lett, azt hiszem, de minden benne van, aminek benne kell lennie.
Ezúttal is választottam egy dal, mégpedig Adele egyik nagyon szép számát, a One and Only-t.
Jó szórakozást kívánok, és arra kérlek titeket, hogy ne utáljatok meg nagyon olvasás közben!

XVII. fejezet - Búcsú

Damon 

You've been on my mind
I grow fonder every day,
Lose myself in time
Just thinking of your face
God only knows
Why it's taken me so long
To let my doubts go
You're the only one that I want

I don't know why I'm scared, I've been here before
Every feeling, every word, I've imagined it all,
You never know if you never try
To forgive your past and simply be mine

Ajtócsapódás hallatszott, ahogy Elena bevágta maga mögött a konyha ajtaját. Én lélekszakadva rohantam utána, remélve, hogy meg tudom állítani.

- Elena, az Isten szerelmére, állj meg! Hallod? - kiáltottam, ő azonban úgy tetszett, elengedi füle mellett a szólongatásomat. Már a hallban járt, amikor utolértem. - Miért nem hallgatsz meg? - kérdeztem zihálva, megragadva a karját.

- Ne, Damon, hagyj elmenni - kérlelt, kiszabadulva a szorításomból. Vörös, duzzadt szemei feltűnően árulkodtak arról, hogy sírt.

- De mi van akkor, ha én nem akarlak elengedni? Miért nem beszéljük meg inkább, miért nem találunk egy megoldást ahelyett, hogy így elmenekülsz tőlem. 

- Ezen már nincs mit megbeszélni - rázta meg a fejét Elena, a kezében lévő bőröndöt fixírozva. - Amikor mindent megtettem, hogy megmentsem a kapcsolatunkat, te ellöktél magadtól. Én nem tudok így élni, nem csak azért, mert belefáradtam abba, hogy minden éjjel könnyekkel ringassam álomba magamat, hanem azért is, mert hiába adom neked az összes szeretetemet, te képtelen vagy viszonozni, és lassan már úgy érzem, hogy már meg sem próbálod. Mindkettőnknek úgy lesz a jobb, ha különválnak az útjaink - mondta, majd elindult az ajtó felé. - Majd visszajövök a többi cuccomért.

- Elena, ne menj el, kérlek, ne tedd ezt velem! - könyörögtem, elállva az útját. - Nélküled semmi se vagyok, nincs életem, nincs nyugalmam, ha te nem vagy....nem tudnálak elveszíteni.

- Már elveszítettél, Damon - felelte halkan Elena, ahogy egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán. - És ameddig nem leszel képes szeretni, el fogsz veszíteni mindenkit - búcsúzott, és játszi könnyedséggel tolta el megfagyott testemet az útból. Aztán kiment az ajtón, soha nem nézve vissza és elhagyott engem...örökre.

- Ne, Elena, ne! - kiáltottam fel, újfent verejtékben úszva ülve fel az ágyban. Az eddigi boldog, békés, szeretettel körülvett álmok egy csapásra rémséges víziókká változtak. Olyan érzés volt, mintha megfulladtam volna, mintha az összes levegőt kiszivattyúzták volna a tüdőmből. A látomás, ahogy Elena kisétál az életemből, újra és újra lejátszódott az immár nyitott szemeim előtt. Rettenetes volt, nemcsak látni, ahogy ez a földöntúli jóság maga mögött hagy engem és az elcseszett életemet, hanem érezni mindazt, ami az álombeli énem lelkében játszódott le, elég letaglózó volt ahhoz, hogy alapjaiban rázza meg a testemet. Nem, nem...ő nem mehetett el, mondogattam magamnak.
Reflexszerűen az ágy jobb széle felé kaptam, ahol Elena szokott aludni, remélve, hogy kezem az ő puha testét érinti majd. Azonban ahelyett, hogy egy csendes szuszogó Elenát találtam volna, tekintetem szétzilált, kihűlt ágyneműre esett. Ő sehol sem volt. Egyetlen pillanat erejéig magáévá tett a pánik, azt sugallva, hogy az az mégis álom túlságosan valóságos volt a maga tragédiájával együtt, de aztán észrevettem, hogy a hálószoba ajtaja résnyire nyitva van, amiből arra következtettem, hogy Elena nem ment sehová, vagyis nem messzebb a szomszéd szobánál. Vettem egy nyugtató, mély levegőt, ezzel késztetve a hevesen dobogó szívemet, hogy most már visszavehet a tempóból. Miután az befejezte kísérletét, hogy kitörjön a mellkasomból, én magam is kimásztam az ágyból, útközben felkapva a nadrágomat, amelyet még az éjszaka folyamán hagytam a földön, és Elena keresésére indultam. Legnagyobb meglepetésemre vettem észre azt, amit az elsötétített hálószobában nem láthattam: a pirkadat első halovány jeleit az éjsötét égbolton. Tehát még csak hajnal van, állapítottam meg, és a megerősítés meg is érkezett a telefonom kijelzőjének személyében, amely reggel fél hatot mutatott. Ekkor éreztem meg először a csípős, mégis gyönge hajnali szellő első, cirógató fuvallatát, ahogyan belekapott a hajamba, összeborzolva pár tincset. Ahogy elindultam az erkély irányában, ahol Elenát véltem megtalálni, még játszadozott egy kicsit hajammal, aztán el is halt.

Ő odakint állt, a fehér szállodai köntösbe burkolva, nekem háttal, a korlátra támaszkodva. Még így is, hogy az arcát nem láthattam, könnyen kivettem a testbeszédéből, hogy nem véletlenül bámul a messzeségbe, a rózsaszín álruhát öltött horizont legtávolabbi pontja felé. Halkan mögé léptem, és gyengéden átöletem, átfonva a derekát a karjaimmal.
- Korán van - suttogtam a fülébe.
- Tudom - sóhajtott fel, kicsit mocorogva az ölelésemben.
- Nem tudtál aludni? - kérdeztem, miközben fejemet a vállára hajtottam, mire ő csak bólintott. Néhány másodperc erejéig így maradtunk, csöndben kémlelve a világosodó égboltot, egészen addig, amíg a testében áramló feszültség már nekem is sokká vált. - Mi baj van, Elena? - tudakoltam, miután magam felé fordítottam őt.
- Semmi, igazán semmi - motyogta válaszul, feltűnően kerülve a pillantásomat, azonban engem ilyen könnyen nem lehetett lerázni. Egyik ujjammal óvatosan az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- Mi történt? - ismételtem, miközben egy hajtincset, amely az arcába hullott, visszasimítottam a füle mögé.
- Pár perccel ezelőtt felhívott a nagynéném, Jenna - árulta el végül. - És azt mondta, hogy tegnapelőtt megérkezett a levél, amelyben tudatják velem az ösztöndíjra beküldött pályázatok elbírálásának eredményét. - Szeme szomorkás csillogásából rögtön tudtam, mi áll fájdalmas arckifejezése mögött. Hát mégsem sikerült valóra váltani az álmot, amelyért olyan hosszú ideje küzdött.
- És ki is bontotta?
- Nem, nem tette - rázta meg a fejét Elena. - Abban a pillanatban, hogy kézbe vette, feladta postán és elküldte Rómába.
- Honnan tudta, hogy pontosan hová küldje? - érdeklődtem.
- Még régebben megemlítettem, hogy melyik hotelben szálltam meg, onnan pedig már nem volt nehéz kideríteni a címet - magyarázta.
- De akkor még van remény, nemde? - feleltem, de ő megint csak a fejét csóválta.
- Nem, nincs.
- Ezt mégis miből gondolod, ha senki sem olvasta el a levelet? - értetlenkedtem. Elena szomorkásan elmosolyodott, végighúzva ujját a mellkasomon.
- Emlékszel, amikor végzősként arra vártál, vajon melyik egyetemre vettek föl? - kérdezte. - Annyira előttem van, amikor minden reggel izgatottan néztem bele a postaládába, várva egy nagy, fehér borítékot, amelyben arról értesítenek, hogy felvettek...
- A nagy boríték - bólintottam. - Ha kis borítékot kapott valaki, azt nem vették fel.
- Pontosan - erősített meg Elena. - És amikor megkérdeztem Jennát, milyen méretei voltak a borítéknak, akkor azt mondta, hogy egy kicsi volt, mint amilyen egy átlagos boríték lenni szokott. Ez pedig csak egyet jelenthet... - sóhajtott fel.
- Elena, azért mert nem nagy borítékot kaptál, az nem jelenti azt, hogy nem sikerült!
- Eddig mindig nagy borítékot kaptam - vetette ellen. - Valahányszor lezárult egy kör, és én tovább jutottam, mindig egy nagy borítékban volt a levél. Kivéve most.
- Én...én annyira sajnálom.... - viszonoztam, újból magamhoz ölelve őt, sejtve, hogy most szüksége van a támogatásomra. Volt róla elképzelésem, milyen lehet átélni, ha egy régóta dédelgetett álom egyszeriben szertefoszlik a keze között.
- Persze, igazából erre számítottam - motyogta Elena a nyakamnak. - Azok után, hogy egy irkafirkát küldtem be az utolsó fordulóra, már nem voltak elvárásaim. Mégis...valamiért nem tudtam elengedni az utolsó reménysugarat. - Fogalmam sem volt, milyen vigasztaló szó lehetne gyógyír erre a fájdalomra, csak azt tudtam, hogy valamivel enyhítenem kell az elkeseredését.
- Hé...Ez még korántsem jelenti azt, hogy fel kell adnod az álmaidat. Mindez csupán egy akadály, amit le kell küzdeni ahhoz, hogy a végén elérd a célodat. Mindemellett pedig kizártnak tartom, hogy egy ilyen tehetség írásai fölött csak úgy átsiklana a hozzáértők tekintete. Eljön még a te időd, Elena, és akkor már úgy fogsz visszaemlékezni erre a napra, mint egy erőforrásra, ami arra ösztönzött, hogy ne add fel. - Biztatásul megengedtem magamnak egy egész halovány mosolyt, amely a szájam szélében bújt meg. Elena pedig visszamosolygott, az öröm szikráit gyújtva meg bennem, még akkor is, ha túl melankolikus volt ahhoz, hogy boldognak látszódjon, de jóval több volt, mint a semmi. Biztos volt bennem, hogy túl fog jutni ezen, és ha megadja nekem a lehetőséget, én ott leszek mellette, hogy segítsek neki.
- Köszönöm - felelte, hálásan szorongatva a kezem, és akármennyire is próbáltam figyelmen kívül hagyni a szemében fénylő, furcsa csillogást, amelyet először nem tudtam hová tenni. Aztán, ahogy elvesztem olvadt csokoládénak tűnő tekintetében, amely olyan forróságot sugárzott felém, felismertem azt az érzelmet, amelytől titkon úgy rettegtem: a szerelmet. Mégis, az az érzés, amely az én elmémben mint a legsötétebb gonosz, a lelketlen gyilkos jelent meg, az ő tekintetében olyan gyönyörűnek, olyan valódinak, szépnek és csodálatosnak tetszett, hogy egyetlen felemelő másodpercig képes voltam elhinni, hogy tényleg létezik. Addig a szempillantásnyi ideig hittem a boldogságban, a gondtalan életben, a mesebeli tökéletességben...és igen, hittem a szerelemben, ami tönkretette a múltam, a jelenem, a jövőm...abban a szerelemben, amely porrá zúzta az életemet. De aztán újból megérintett a valóság szelleme, és én visszarázódtam a megszokott tudatállapotomba, és ahogy megint belenéztem Elena szemébe, ezúttal fájdalmat éreztem. Csak bámultam rá, és megpróbáltam megérteni, mit látok, értelmezni azt a bizonyos érzés letagadhatatlanul ott ragyogott gyönyörű szemeiben. Hihetetlen volt belegondolni, hogy két ennyire különböző ember miként is képes ilyen isteni szinkronban megférni egymás karjaiban.
Mindkettőnket a szerelem tört össze, és mindkettőnk csalódása alapjaiban forgatta fel az addig megszokott világunkat, mégis, amíg engem teljesen legyalult a szerelem dühös kegyetlensége, addig őt megerősítette. Elena hitt abban, hogy mindezek után is van esély arra, hogy egyszer megtaláljuk azt, akit mellénk rendeltek az égiek, és olyan szenvedéllyel, olyan naiv odaadással dédelgette a szerelem gondolatát, mintha egyike lenne a sors kegyeltjeinek. Én, ezzel ellentétben, gyökerestül téptem ki a szerelem mérges gyomjait a szívemből, amelyek mérgezték a lelkemet, és megfogadtam, hogy soha többé nem esem bele ennek a csalfa érzésnek a jól kitervelt csapdájába, és ezzel együtt egy életre letéptem magamról a béklyókat, amelyekkel a régi életem szenvedéseihez voltam láncolva. Meg akartam őrizni azt a néhány, aprócska szilánkot, ami megmaradt a szívemből, és oltalmazni őket, hogy még élni tudjak. Az édesanyámat is tönkretette a szerelem, ugyanúgy ízeire tépte őt, mint ahogy engem is, és nem engedhettem, hogy ez az átok továbbszálljon az én gyermekeimre is. Rosszabb volt ez, mint bármilyen gyilkos kór, mert azokra a betegségekre, amelyek annyi ember életét követelték már, a fejlődő tudomány előbb-utóbb megtalálja az ellenszert, míg a szív sebeire, amelyeket a szerelem ejtett mérgezett tőrével, nincsen gyógyír.
És ott állt velem szemben Elena, ujjait összefűzve az enyéimmel, és tekintete sugárzott a szeretettől amit irántam érzett, a férfiért, aki sosem fogja megérdemelni. Újabb ármánykodása ez az aljas érzelemnek: újból belehajszolja ezt a szerencsétlen, jóságos földi angyalt egy olyan helyzetbe, ahol megint csak meg fog sérülni, mindezt azért, mert én nem vagyok képes viszontszeretni őt. Íme, ez az én életem súlyos keresztje: a jégszív, amellyel összetöröm az egyetlen olyan élő embert, aki képes arra, hogy az én elcseszett személyiségemmel, mocskos múltammal és kilátástalan jövőmmel együtt is szeressen.
- Damon, minden rendben? - rántott vissza hirtelen az itt és mostba Elena halk hangja.
- Igen, igen, persze - ráztam meg a fejem, mintha ezzel tudnám elűzni belőle a gondolatot. - Csak elgondolkodtam. - Ő némán bólintott, majd lassan kibontakozott az ölelésemből.
- Átöltözöm - mondta, mielőtt visszament volna a szobába, magamra hagyva így engem, egyedül a kavargó gondolataimmal és és a rózsaszín pirkadattal, amely egyszeriben új színt kölcsönzött a sötét városnak, ahogy a hajnal képében szépen, lassan legyőzte az éjszaka túlerejét.

I dare you to let me be your, your one and only
Promise I'm worthy to hold in your arms
So come on and give me the chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts

XOXO

Amikor Elena először említette meg a reggelinél, hogy találkozni fog Stefannal, majdnem felrobbantam, mert egészen addig abban a hitben éltem, hogy vége van az afférnak az öcsémmel. Természetesen megint melléfogtam. Már ott tartottam, hogy az étterem kellős közepén, egy csomó ember szeme és füle hallatára üvölteni fog, ő, mintha megérezte volna a vihar közeledtét, nyugtatóan megragadta a kezemet, amely ökölbe szorulva feküdt a tányéron.
- Nem akarok tőle semmit - közölte. - Mindössze hajlandó vagyok végighallgatni, különben sosem tudnék megszabadulni tőle. Hidd el, hogy az nem megoldás, ha újra és újra lerázom magamról, mert akkor egyre kétségbeesettebbé, azzal együtt pedig eggyel agresszívebbé válna. - Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy Elena lassan kibontsa a még mindig ökölbe szorult kezemet. Mélyet lélegeztem, és az oxigén némiképp kitisztította a fejem, de a tehetetlen düh egy része továbbra is ott keringett az ereimben.
- Egyszerűen nem bírom megérteni, hogyan vagy képes egyáltalán hozzászólni egy olyan emberhez, aki kezet mert emelni rád - sziszegtem, miközben szabad kezemmel egyenletesen masszíroztam az orrnyergemet.
- Csupán tíz percről van szó. Ne gondold azt, hogy szívesen teszem, csak szeretném minél hamarabb eltüntetni az életemből, és őt ismerve ezt csak akkor tehetem meg, ha most megadom neki a lehetőséget, hogy magyarázkodhasson egy kicsit. - Vetettem rá egy kissé hitetlen pillantást, de aztán inkább ráhagytam a dolgot. Úgysem fogom hagyni, hogy az öcsikém miatt akár egyetlen szál haja is meggörbüljön.
- Rendben van - sóhajtottam megadóan. - Viszont én is veled jövök.
- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet - ellenkezett Elena. - Csak rontaná a helyzetet, ha te is ott lennél.
- Mit vársz tőlem, Elena? - csattantam fel. - Azt akarod, hogy végignézzem, hogy megint megver, ha nemet mondasz neki?
- Damon, csendesebben - szólt rám Elena. - Elég kellemetlen az igazság, és nem igazán volna ínyemre, ha az egész étterem tudomást szerezne róla.
- Bocsánat - motyogtam. - Akkor sem vagyok hajlandó, hogy kettesben maradj vele.
- Majd leülünk a bárban, ott lesz elég ember körülöttünk ahhoz, hogy ne történjen semmi baj. - Habár egyáltalán nem volt meggyőzve, mégis rábólintottam az ötletre.
- Ígérd meg, hogy vigyázol vele.
- Megígérem - válaszolta ő, és még egyszer megszorította a kezem, majd felállt és elindult a gyümölcslevek felé. És akkor már tudtam, hogy valami történni fog.

XOXO

"És ameddig nem leszel képes szeretni, el fogsz veszíteni mindenkit" - zengtek a fülemben újra és újra Elena szavai, amelyeket nem bírtam kiverni a fejemből. Olyan valóságos álom volt, nemcsak a szituáció, hanem ez a tíz szó is, amelyek elhagyták Elena száját, s amik ahogy egy mondatot formáltak, sokkal félelmetesebb jelentést kaptak.

- Még egy Bourbont - mordultam rá a szolgálatkész csaposra, aki a sokadik felszólításomat teljesítve töltötte tele a poharamat. Nem láttam más kiutat az álmom okozta melankóliából, mint az alkoholt, az én örök bajtársamat. Amikor újra a számhoz emeltem a poharam, lopva a bárszekrények alatt található, hosszúkás tükörbe pillantottam, éppen csak annyira, hogy észrevehessem Elenát, aki nem sokkal mögöttem, egy fotelban ült Stefannal szemben. Már húsz percre ott ültek, holott Elena sziklaszilárdan állította, hogy a nemkívánatos találka nem nyúlik hosszabbra tíz percnél. Látni véltem, ahogy Elena engem keres a tekintetével, majd amikor észrevett, el is fordította a fejét. A nyavalyába, gondoltam, csak hallanám, mit beszélnek.

Előredőltem a bárpulton, és a kezeimbe temettem az arcomat. Utáltam tétlenül ülni, ölbe tett kézzel, amíg a pszichopata öcsém ki tudja, mivel próbálja meg elszédíteni. Idegesen csaptam le a pultra az üvegpoharat, ami táncolni kezdett talpának élén, egész addig, amíg meg nem találta a megfelelő egyensúlyt, amellyel végül megállt egy helyben. Előhúztam a zsebemből három tíz eurós bankjegyet és odacsúsztattam a pultosnak. Legalább neki szereztem egy jó napot, mivel nagyjából kétszer annyit adtam neki, mint amennyit a számla mutatott volna. Energikusan pattantam fel, és felrúgva az ígéretemet elindultam a furcsa pár felé. Szerencsémre ezúttal egyikük sem vett észre, ezért nyugodtan megálltam az egyik oszlop mögött, amely tökéletesen eltakarta a testem, és belehallgattam a beszélgetésükbe.

- Sajnálom, hogy hazudtam a bátyámról - hallottam meg Stefan hangját. - De meg kell értened, hogy soha nem volt jó a kapcsolatunk.  

- Úgy állítottad be, mint egy komplett szörnyeteget! - válaszolta felháborodottan Elena. Elvigyorodtam a büszkeségtől. Hát a kislány csak kiáll mellettem!

- Mert az is! Soha senkit nem szeretett magán és az anyján kívül, aki majdnem húsz éve meghalt. Vagy azt gondolod, hogy téged szeret? - Elena hallgatása ezúttal sok mindent elárult. Stefan megtalálta a gyenge pontját, a sarkát, ahol sebet lehet ejteni rajta. Már érezni véltem a gombócot a torkomban.

- Katherine-t is szerette - jegyezte meg Elena csendesen.

- Nem, sosem érzett valódi szerelmet iránta. És Katherine sem szerette őt sosem.

- Ezt mégis honnan tudod? - Összeráncoltam a homlokomat, azon agyalva, vajon Stefan honnan a fenéből tudta mindezt...mert hogy tőlem nem, az biztos.

- Katherine-től - viszonozta a öcsém, mintha ez magától értetődő lenne. Katherine? MICSODA?! - Tudod, ő és én...mi... - Azt hittem, menten elájulok. Olyan erősen kapaszkodtam meg a mellettem álló asztal sarkába, hogy attól féltem, letörök belőle egy darabot. Végül erőtlenül rogytam le egy székbe, még mindig zihálva a felismerés elsöprő tudatával.
Sosem gondoltam volna, hogy Katherine lesz a következő dolog, amelyet az öcsém elvesz tőlem. Pedig számára ez sem volt több puszta skalpnál, egy újabb név azon a listán, amely lassacskán a múltam fájdalmas krónikájává vált.

- Katherine veled is megcsalta Damont? - hallatszott Elena hitetlen, undorodó hangja. - És te képes voltál megcsalni engem vele? Hány nővel feküdtél le, az Isten szerelmére, amíg együtt voltunk?!

- Csak eggyel - vallotta be Stefan. - És az ő volt.

- Hát ezt nem hiszem el - horkant fel Elena, és hallottam, ahogy feláll a székből. - Ebből elegem van, Stefan. - Neki van elege? Neki, gondoltam, és akkor mit mondjak én? A barátnőm nemcsak egy beképzelt, álszent liba volt, hanem mindezekhez hozzá még egy igazi, kiképzett ribanc is. Képes volt...képes volt megcsalni engem a saját öcsémmel? Esküszöm, ha nem lettem volna emberek között, menten összetörtem volna valamit, ami az utamba kerül. - Azt hittem, hogy legalább valamennyire jóvá tudod tenni azt a rengeteg borzalmat, amit tettél, de szokásomhoz híven tévedtem. Most pedig menj el, mert tényleg nem akarlak látni többet!

- Ne, Elena, várj... - szólt utána Stefan. - Ha már látni sem vagy hajlandó, legalább egy utolsó tanácsot fogadj meg: kerüld el a bátyámat, mert sokkal súlyosabban össze fog törni, mint te azt valaha gondolnád. - Elena válaszát már nem hallottam, mert már túlságosan messze voltak tőlem addigra.

Lehunytam a szemem. Még több hazugság, jutott eszembe, még több árulás. Nem hittem volna, hogy a múltam még tartogat meglepetéseket, éppen ezért jött ez az új érvágás olyan váratlanul. Olyan haragot éreztem Katherine iránt, mint soha korábban, mert a tudat, hogy a saját testvéremmel csalt meg, aki mindent elkövetett, hogy tönkretegyen, sokkal mélyebb sebet ütött, mint az, amikor megláttam őt és Lockwoodot az ágyamban hemperegni. 

Íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy az élet mennyire nem fogadott kegyeibe. Az ember azt gondolná, hogy ennyi csalódás után már immúnissá válik az ilyesmire, de ez hazugság. Minden egyes pofon az élettől legalább annyira fáj, a különbség csak az, hogy az idő múlásával egyre nehezebb felállni. Ez így megy egészen addig, amíg végül teljesen padlóra nem küld az értelmetlen létezés fájó ütése, és te, aki már belefáradt a sziszifuszi küzdelembe, már meg sem próbálsz ellenállni, csak hagyod, hogy a feladás erős karjai elragadjanak életed legutolsó útjára. Hát mit kell még nekem elviselnem ahhoz, hogy egyszer vége legyen? Mi mindenen kell még keresztülmennem addig, ameddig végleg össze nem roppanok? Stefannak igaza volt: sosem szerettem senkit, és pontosan ez vezetett el odáig, hogy olyan egyedül maradjak a bánatommal, mint a gyönge hangú cinege, amikor búcsúénekét dalolja az ősz végén. Nem kényszeríthettem rá Elenát, hogy velem tartson a sötétségbe vezető lejtőn. Nem, ezt nem tehettem, mert ő megérdemelte a boldogságot, amely soha nem lesz része az én életemnek.
És ekkor jöttem rá, hogy csak egyetlen kiút létezik, ha meg akarom óvni őt attól, hogy magammal rántsam a feneketlen szakadékba: el kellett engednem őt, megadni neki a lehetőséget egy szebb, jobb életre, ahol nem kell miattam aggódnia, és nem kell vállalnia azt a rengeteg kínt, amellyel az az élet járna, amit én tudnék felajánlani neki. Azonban mindenek előtt még egyszer bele kellett néznem az öcsém szemébe, hogy megakadályozhassam, hogy újból fájdalmat okozzon a lánynak, aki olyan könnyelműen képes megbocsátani.

If I've been on your mind
You hang on every word I say
Lose yourself in time at the mention of my name
Will I ever know how it feels to hold you close?
And have you tell me whichever road I choose you'll go

Miután némi életet leheltem lefagyott végtagjaimba, feltápászkodtam a székből és utánuk mentem. Legnagyobb szerencsémre Felicity, akit már akkor ki akartam nevezni az őrangyalomnak, elkapta pillantásomat és rögtön megállított.

- A lifthez mentek. Mind a ketten - mondta készségesen.

- Biztos ebben?

- Halálosan.

- Köszönöm - mosolyodtam el, és már indultam is a felvonó irányába. Idegesen járkáltam fel-alá, amíg a liftre vártam, azon gondolkozva, mennyi pénzt kéne felajánlanom Stefannak ahhoz, hogy egy életre leszálljon Elenáról. Gondolataimat a lift megérkezését jelző csengő szava szakította félbe, én pedig rögtön be is léptem, majd kiválasztottam a hatodik szint gombját. Habár a felvonó egyáltalán nem közlekedett lassan, mégis egy örökkévalóságnak tetszett, mire megérkeztem a hatodikra. Már messziről hallottam Elena ismerős, ezúttal riadt hangját, ami arra késztetett, hogy megszaporázzam a lépteimet.
- Stefan, engedj el, hallod?! - Amint befordultam a folyosóra, megpillantottam őket, ahogy egymással szemben álltak. Az öcsém karjai bilincsként zárultak Elena dereka köré, mintha erőszakkal próbálná magához húzni a tiltakozó lányt.
- Én még mindig szeretlek - bizonygatta Stefan. - Hadd mutassam meg, hogy még te is érzel valamit irántam...- És azzal, elnyelve Elena helytelenítősikoltását, megcsókolta. Éreztem, ahogy az ereimben száguldozó a fejembe tódul, ahogy a kezeim remegni kezdenek a haragtól, mégsem tudtam megálljt parancsolni a bennem ébredt vadállatnak, hanem egyenes odarohantam hozzájuk és kitéptem Elenát a szörnyeteg karmai közül. Amíg Stefan vicsorogva horkant fel, addig Elena zihálva, ijedten pislogva dőlt neki a szoba ajtajának.
- Megmondtam, hogy hagyd békén! - mennydörögtem, miközben közelebb léptem a testvéremhez. - Megígértem neked egyszer, hogy amennyiben még egyszer problémát okozol, teszek róla, hogy megbánt minden egyes sunyi ármánykodásodat!
- Nem félek tőled - lihegte Stefan, eszelős csillogással a tekintetében.
- Rosszul teszed - sziszegtem, majd azzal a lendülettel behúztam neki egyet. Az ütés erejétől Stefan megtántorodott, és hátraesett, elbucskázva a saját lábában, aztán pár métert még gurult, amíg meg nem állt. Diadalmasan álltam felé, majd megragadtam a gallérját, és annál fogva rángattam fel, hogy szemmagasságban legyen velem.
- Most pedig tűnj el, öcsi, különben az ígéretekből tettek lesznek, és nem fogsz neki örülni. És ha megtudom, hogy újra Elena színe elé merészkedsz, akkor nemcsak a hírnevedet, a státusodat és a jövődet veszem el, hanem megismertetlek mindazzal a fájdalommal, amin ő miattad ment keresztül. Megértettük egymást? - kérdeztem, mire Stefan azonnal bólogatni kezdett. Az orrából, ahol az ütés érte, ömlött a vér, és az arca néhány másik pontján is kék-zöld foltok voltak, az elvágódásának következményei. Viszont amikor újra a szemébe néztem, legnagyobb meglepetésemre tiszta, nyers félelmet láttam bennük, és akkor ért el a tudat, hogy Stefan soha többé nem jelent majd problémát nekünk.
- Meg - nyöszörögte, egy fintorral az arcán, miközben a vére a szájába csorgott. Erősen játszottam a gondolattal, hogy a szimmetria kedvéért a jobb oldalára is kap egyet, de amikor felfelé lendült a kezem, valaki megállított. Hitetlenkedve pillantottam fel, továbbra sem engedve el az öcsém gallérját, és csak ekkor vettem észre a könnyáztatta arcú Elenát, ahogy mellettem áll.
- Most már elég volt - jelentette ki szilárdan. - Engedd el. - A kezeim lehanyatlottak Stefan nyakáról, aki hörögve esett a földre. Viszont ekkor jött az, amire legvadabb álmaimban sem számítottam: Elena is térdre rogyott mellette, és óvatosan felemelte a fejét, hogy egy zsebkendővel letörölje a vért. Stefan arcán is ugyanazt a hitetlenkedést láttam tükröződni a hirtelen gondoskodás láttán, mint az enyémen. Elena, mintha észre sem vett volna, letörölte Stefan arcáról a vért, majd a zsebébe dugta a használt zsebkendőt és jól hallhatóan ennyit suttogott:
- Menj, Stefan. - Az öcsém lassan, egy roppant értelmes pillantással az arcán lassan felemelkedett, és továbbra is értetlenül pislogva lassan eloldalgott. Elena elmaszatolta az utolsó könnycseppet az arcán, majd anélkül, hogy még egyszer az öcsémre nézett volna, szó nélkül bevonult a szobába. Én homlok ráncolva figyeltem, ahogy az öcsém végül magához tért, és eltűnt a folyosó végén. Egyszerűen nem bírtam elhinni, mi történt: miután a férfi, aki megalázta, megverte és porrá zúzta,végre megkapta, amit megérdemelt, Elena képes volt megsajnálni és törődni vele. Mi több, rosszallóan nézett rám, RÁM, aki mindezt azért csinálta, hogy megvédje őt.
Egy percig álltam még a folyosón, értetlenül bambulva magam elé, egészen addig, ameddig Elena halk szipogása vissza nem térített a valóságba. Sarkon fordultam, és bementem a nyitott ajtón, készen arra, hogy kérdőre vonjam őt ezért a hihetetlen közjátékért.
- Ez mégis mi volt... - kezdtem, de a torkomon akadt a mondat befejezése, amikor megpillantottam Elenát, ahogy a fogkeféjét és egyéb más dolgokat helyez el az óriási, szinte színültig megtöltött bőröndjébe. - Ez mégis mit jelentsen? - hápogtam, híján érezve magam bármiféle racionális gondolatnak. Elena pakolt, pakolt a bőröndjébe, ami pontosan arra az egy dologra engedett következtetni, amitől a legjobban féltem.
- Elmegyek, Damon - igazolta a félelmemet Elena, miközben összehajtogatta a pulóverjeit. A szívem kihagyott egy ütemet, mire újra dobogni kezdett volna, de még így is úgy éreztem, hogy minden vér kiszivárog a testemből. Az álom...az álom valóra vált. - Nem akarok ennek a háborúnak a részese lenni - magyarázta, amikor meglátta falfehér arcomat. - Azt hittem, hogy ez a gyűlölet kettőtök között nem tud messzebbre menni, mégis, sosem hibázzátok el, ha meg kell lepni engem.
- Elena, én egyes egyedül téged védtelek! - tiltakoztam. - Láttam, ahogy rád vetette magát!
- Ez nem ok arra, hogy megverd. Hát nem érted, hogy ezzel pontosan lesüllyedtél az ő szintjére? Pontosan azt tetted, amit ő tett velem: ha valami nem tetszett neki, erőszakot alkalmazott, azaz addig vert, ameddig nem engedelmeskedtem. Te ugyanezt tetted.
- Sosem tudnálak bántani! - vágtam rá.
- Elhiszem - bólintott Elena, miközben behúzta a bőröndjét. - De én nem tudok így élni, nem akarok egy trófea lenni, amiért ti azért versengtek, hogy a másik ne kaphassa meg.
- Elena, ez nem igaz! - kiáltottam fel. - Nem használtalak ki, és minden, amit érted tettem, az azért volt, mert megérdemelted, és nem azért, mert féltékeny voltam az öcsémre. Az Isten szerelmére, hiszen egészen tegnapig nem is tudtam, hogy közötök van egymáshoz. - Elena nem felelt, csak felállította a kofferjét, majd megállt velem szemben.
- Ez az egész köztünk... - sóhajtott fel -, halálra volt ítélve már az elején. Én egy szegény, kisvárosi lány vagyok, aki kerüli a társaságot, amíg te egy országszerte elismert üzletember vagy, akinek a kegyeiért szebbnél szebb nők versengenek. Hát nem látod, mennyire mások vagyunk?
- Semmi sem lehetetlen, Elena - győzködtem. - Nekem semmit jelent az az élet, a világon semmit! Amióta ismerlek, ráébredtem arra, hogy nem a saját életemet éltem idáig, hanem azt, amit az emberek elvárnak tőlem.
- Ennek nem lenne jó vége, Damon. Előbb vagy utóbb, vagy rájönnél, hogy nem én kellek neked, vagy megint történne valami az életemben, ami lesújtana, és én téged is magammal rántanálak. Neked nincs szükséged osztozkodni a nyomorúságon. És nem akarom, hogy megtagadd magad miattam, mert ha valamit, azt megtanultam, hogy senkit sem szabad megváltoztatni, a saját képünkre formálni. Azt akarom, hogy éld az életed nélkülem, úgy, ahogy neked tetszik. - Letörtem meredtem rá, ahogy lassanként értelmet nyertek a szavai. Ő el akart engedni, még ha ki ezt nem is mondta.
- Azt mondtad, hogy szeretsz - suttogtam.
- Még mindig szeretlek - felelte Elena, gyorsan letörölve azt a könnycseppet, ami megjelent a szeme sarkában. - És ez megöl, Damon. Akárhogy is küzdök, biztatom magam, hogy kettőnk számára van remény, nem tudok hazudni magamnak. Így lesz a legjobb.
- Mióta készültél erre? - tudakoltam, a kofferjére bökve.
- Egy hete - vallotta be. Egy hete, visszhangoztam magamban a szavait. Szinte éreztem, ahogy Elena egyre távolodik, majd szépen, lassan kicsúszik a kezeim körül. A rémálom pedig, kárörvendően kacagva rám, egyre csak haladt a bekövetkezésig.
- Akkor sosem gondoltad komolyan, hogy szeretni fogsz, hogy velem maradsz?
- Azt mondtam, amire vágytam...De meg kellett tanulnom, hogy a vágyak és a valóság általában nem keresztezik egymást... - mondta Elena, lehajtott fejjel. Odaléptem elé, és megfogtam a kezeit, mintha ezzel maradásra tudnám bírni, mintha az érintésemmel magamhoz tudnám láncolni. Még mindig emlékszem rá, ahogy kis kezei elvesztek az én nagy tenyeremben, ahogy emlékszem bőrének puha, selymes érintésére is...az érzésre, amit sosem fogok elfelejteni.
- De én is arra vágyom, Elena - ellenkeztem, egyre kétségbeesettebben. - Nem akarom,hogy elmenj, értsd meg...szükségem van rád, mert...nem tudom, mit tennék nélküled - tettem hozzá, immár gyönge, rekedtes hangon. Ekkor Elena még egyszer rám emelte azt a nagy, barna szempárt, bennük a búcsú sós könnyeivel, és ennyit mondott:
- Elmegyek, Damon...hacsak nincs valami, amit mondani akarsz nekem. - Rögtön tudtam, mit akart hallani a számból, és én abban a pillanatban már tudtam, hogy elvesztettem őt. Hiszen ebben a történetben én voltam a szörnyeteg, a szívtelen, aki nem volt képes szeretni, akármennyire kívánta is, amikor karjaiban tarthatta az igazi szépséget. A szívem elfacsarodott, ahogy láttam, amint Elena szemében elhal a remény halovány lángja. Nem tudtam viszont szeretni, és ezért megérdemeltem a halálos ítéletét.
Két keze lassan, remegve kicsúszott a markomból, és én csak néztem, ahogy ő megfogja a bőröndjét, és tesz egy lépést a kijárat felé. Már nem számított semmi, se az álmok, amelyekben olyan boldogok voltunk, sem a kívánság, hogy vele lehessek életem végéig, sem az emlékek, amikor mosolyt csaltam az arcára, sem az a magányos könnycsepp, amely kicsordult száraz szememből.
- Én is így gondoltam - bólintott szomorkásan Elena, majd megindult az ajtó felé. Azonban mielőtt eltűnt volna a folyosó sötétjében, még egyszer visszafordult. - Ég veled, Damon. - És azzal örökre kilépett az életemből, nem tudva, mekkora űrt hagyott maga mögött az én szilánkos szívemben.

A rémálom pedig valósággá vált.

I don't know why I'm scared 'cause I've been here before
Every feeling, every word, I've imagined it all,
You'll never know if you never try
To forgive your past and simply be mine

XOXO

Az első félórában csak feküdtem az ágyon, színtiszta révülettel bámulva a hotelszoba plafonjára. Elena elment, ismételte az idegesítő hang az a fejemben, amelyet nem tudtam kikapcsolni. Még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy ez a csodálatos nő, aki olyan tökéletes volt a szó minden értelmében, soha többé nem lehet az enyém. Hiszen nem is volt soha az enyém, gondoltam keserűen. Elengedtem őt, hagynom kellett, hogy szabad akarata szerint cselekedjek, mert így volt jó mindkettőnknek. De ha helyesen cselekedtem, akkor miért éreztem ezt a lüktető fájdalmat a mellkasomban? Vagy az idegtépő megbánást, amely a véremmel együtt terjedt szét az egész testemben? Rettenetes volt tudni, hogy az egyetlen ember, aki igazán szeretett, már messze járt tőlem, és lehet, hogy soha többé nem látom majd, holott legszebb álmaim mind arról szóltak, milyen szép életünk lehetett volna nekünk kettőnknek. Azonban ez mind feltételes mód, rengeteg kétséggel, ellentmondással és a fájó ténnyel: mi sosem leszünk egy család. Pedig csak annyi kellett volna, hogy őszintén tudjam szeretni, ahogyan ő is képes volt engem....de nem, a sors büntetésének ki kellett teljesednie, és el kellett veszítenem Elenát. És tudtam, hogy soha nem fogom magam túltenni rajta, akármennyire akarom is.

A második félórában előjöttek az emlékek, mindaz, amit az elmúlt hetekből megmaradt, a rengeteg közös pillanat. Láttam magam előtt az arcát, amikor legelőször találkoztunk a repülőtéren; emlékeztem halk szuszogására, amikor elaludt a vállamon utazás közben; vissza tudtam emlékezni szeretetteljes pillantására, amikor először öleltem magamhoz azon az estén, amikor megtámadták, de emlékeztem reménykedő pillantására is, amikor bedobott egy pénzérmét a Trevi-kútba, azt kívánva, hogy egyszer még visszatérhessen Rómába. Aztán, ahogy az ágyon feküdtem, elkerülhetetlenül felelevenedett előttem az első együtt töltött éjszaka emléke: ahogy tökéletesen passzoltunk egymásba, a jóleső érzés, amikor aznap éjjel a karjaimban aludt el; minden egyes lágy csókja, parázsló érintése, nevetésének csilingelő hangja - mindezek olyan tisztán éltek a fejemben, hogy nem volt könnyű rájönni, hogy sosem felejtem el őket. Ő volt a tökéletes, a nő, akire mindig is vágytam...aki olyan volt, mint az anyám. Őszinte, jóságos, törődő, kedves, szeretetreméltó....ő volt minden, amiről valaha álmodtam.

De csupán a harmadik félóra leteltekor esett le az, ami már azelőtt is világos volt számomra. Mégis, ahogy felfogtam, mi is történt, olyan bénulás lett úrrá a testem minden pontján, hogy pár másodpercre a lélegzetem is elakadt, és nem tudtam megállt parancsolni két újabb könnycseppnek, amelyek kikívánkoztak a szememből: VÉGE. Elena elment. Most értettem csak meg igazán, hogy örökre elvesztettem őt....

Nem tudtam nélküle élni, mert a gondolat, hogy soha többé nem láthatom őt, jobban fájt, mint bármi más a világon, rosszabb volt, mint a hitvány test minden nyűge, vagy mint ahogy ezer apró darabra tört a szívem, mert Elena lelkemet vitte magával. Képtelen voltam elengedni őt, elképzelni egy olyan életet, amelyben ő nincs mellettem, és én nem érezhetem az érintését, nem hallhatom a hangját...és nem mondhatom el neki, mennyire szeretem.

I dare you to let me be your, your one and only
I promise I'm worthy to hold in your arms
So come on and give me the chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts

Végre kirobbant belőlem az igazság, merthogy tényleg szerettem, nagyon, túlságosan is, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindvégig szerelmes voltam belé, menthetetlenül, megmásíthatatlanul, olyannyira, hogy belefájdult a szívem. Övé voltam az első pillanattól fogva, és a rögtön tudtam, hogy számomra nem lesz más, csak ő, még ha az agyam ezt nem is volt hajlandó elfogadni. Igen, rettegtem a szerelem óriási hatalmától, amelyet bármire fel tudott használni, megrémültem attól, mi lesz, ha engedek neki, de Elena elvesztése ráébresztett, hogy mennyire rosszul döntöttem. És hiába tudtam már ekkor biztosan, hogy szerelmes vagyok belém hogy szeretem őt a testem minden rezdülésével, a megvilágosodás túl későn jött. Korábban azt gondoltam, hogy jót cselekszem azzal, hogy száműzöm a szerelmet az életemből, de végül életem legrosszabb elhatározásának bizonyult. 

Elcsesztem, elcsesztem, elcsesztem, zengett a fejemben a hang, és én legszívesebben ledöftem volna magam az első konyhakéssel, ami az utamba kerül, azonban ezúttal, oly hosszú idő után hagytam, hogy a szívem vezessen. Ő pedig azt akarta, hogy hogy pakoljak össze minél gyorsabban és mentsem meg az életemet. Így is tettem: behánytam az összes ruhámat a bőröndjeimbe, meg se nézve, hogy mindenem megvan -e, majd lóhalálban végigrohantam a szállodán, egyenesen a recepcióhoz. 

- Vegyen le annyit, amennyit csak kell - közöltem Felicity-vel, miközben odadobtam neki a kártyámat. Szerencsémre a recepciós látta rajtam, hogy minden másodperc számít, ezért amilyen gyorsan csak lehet, kiállított két számlát, amelyet elláttam a szignómmal.

- Megmondtam neki, hogy a szoba ára rendezve van - mondta, csak úgy nem mellesleg, amikor visszaadta a kártyámat. 

- Nagyszerű - dörmögtem. - Van még valami?

- Igen, igen - felelte Felicity, és egy fehér borítékot húzott elő a fiókjából. - Miss Gilbert úgy elrohant, hogy ezt nem tudtam odaadni neki. Amerikából van. - Gyorsan elvettem Felicity-től a szóban forgó levelet, amely minden bizonyára pontosan az az értesítés volt, amiről reggel beszélt.

- Más? - kérdeztem.

- Csak annyi, hogy sok sikert! - tette hozzá Felicity, mire én hirtelen nem is értettem miről beszél. Aztán amikor megláttam, hogy megint fülig elvörösödött, rájöttem, mire is célzott.

- Köszönök mindent! - búcsúztam, egy mosolyt küldve felé, majd újból megragadtam a kofferjaimat. - Viszlát! És vigyázzon magára!  - Azzal már száguldottam is ki a hotelből, az első taxi felé. 

- A reptérre - utasítottam a sofőrt, miután bevágódtam mellé. - Amilyen gyorsan csak tud.

- Si, signore - bólintott, majd ahogy kértem, beletaposott a gázba.

I know it ain't easy, giving up your heart
I Know it ain't easy, giving up your heart

Nobody's perfect, trust me I've learned it

I know it ain't easy, giving up your heart

Az út maga volt a horrorfilm. Annak ellenére, hogy a taxis nagyjából az összes sebességkorlátozást áthágva hajtott a Leonardo da Vinci reptér felé, a forgalmat akkor sem tudta elkerülni. Aztán amikor kiértünk a városból, végre magunk mögött tudhattuk a hömpölygő autók tömegét, és már nem volt megállás. Végig idegesen doboltam az ablakon, miközben már szinte úsztam a verejtékben, és azon gondolkodtam, vajon mekkora rá az esélyem arra, hogy még időben érek oda ahhoz, hogy elcsípjem az első New York-i járatot. Nagyon bíztam abban, hogy a szerencse végre valahára a pártomat fogja majd, és nem kell szembesülnöm azzal, hogy Elena már rég a felhők fölött utazott.

Egy egész örökkévalóság múlva a sárga taxi leparkolt a reptér előtt, mire én, mint egy liftből szabadult klausztrofóbiás, kipattantam a kocsiból, és odadobtam egy százdollárost a sofőrnek, aki először tiltakozni próbált, de miután végzett magában egy kis fejszámolást, immár elégedetten vigyorogva búcsúzott el tőlem. 

Mint egy vérbeli sprinter, úgy rontottam be a terminálba, pillantásomat azonnal a hatalmas, "Departure", azaz "Indulás" feliratú táblára függesztve. Azonnal kiszúrtam a felsorolás legtetején lévő, New Yorkba tartó gépet, amelynek neve mellett ott villogott a "Last Call" felirat. Basszus, gondoltam, kifutok az időből. Usain Boltot megszégyenítő módon vágtattam a pult felé, ahol becsekkolni szokás, és miután félrelöktem egy tucatnyi embert, le is támadtam az első embert, akit megláttam.

- Hol tudom feladni a bőröndjeimet a New York-i járatra? - lihegtem kifulladva. A nő, aki a pult mögött ült, összezavarodva nézett rám.

- Uram, attól tartok Ön elkésett. A három óra tizenhárom perckor induló gépre most fejezték be a felszállást.

- Tessék, itt a jegyem - erőszakoskodtam. - Kérem, engedjen át. Az életem múlik rajta! - Láttam a hosszú, szőke hajú nőn, hogy megsajnál, ezért felkapott egy adóvevőt, és belehadart valamit olaszul. Szinte azonnal érkezett egy recsegős válasz, amit még annyira sem értettem.

- Sajnálom, uram, de a kaput már lezárták, és az utolsó transzferbusz is visszaérkezett már - közölte szomorúan a nő. Én azonban nem adtam fel ilyen könnyen.

- Nézze, bármit megtennék, hogy feljussak arra a gépre. Bármit! Adok pénzt, amennyit csak kell, de kérem, engedjen be!

- Nem tehetem - rázta a fejét a nő, majd a kijelzőre mutatott nem sokkal mellettünk. - A gép egy percen belül megkezdi a felszállást. Sajnos nem tudok segíteni, értse meg. - Reményvesztetten rogytam le a nagyobbik kofferem tetejére, figyelve, ahogy az indulásokat hirdető táblán pörögni kezdenek a sorok, és amikor újra visszarendeződtek, már nem láttam többé azt a bizonyos New York-i járatot. A világ forogni kezdett velem, egyre gyorsabban, és a ha nem kapaszkodom meg a check-in pult szélében, bizonyára le is szédültem volna a földre. Elveszítettem Elenát, a legnagyobb kincsemet, nyomorult létezésem egyetlen igazi szerelmét, és vele együtt a versenyfutást az idővel, beteljesítve ezzel az átkomat:

"És ameddig nem leszel képes szeretni, el fogsz veszíteni mindenkit."

Hát vége. Ennyi. Elment. Vesztettem. Az a szúró, zsibbadó érzés a szívem tájékán egyre csak erősödni kezdett, de én mégis rávettem elernyedt lábaimat, hogy kivonszoljanak a reptér bejárata elé.

És amikor kiértem a terminál teteje alól, nem messze tőlem egy repülőgép emelgetett a magasba, rajta a nővel, aki magával vitte a lelkemet, és akit akkor örökre elveszítettem.

So I dare you to let me be your, your one and only
I promise I'm worthy to hold in your arms
So come on and give me a chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts
Come on and give me a chance
To prove that I'm the one who can
Walk that mile until the end starts. 

18. rész >>

Hosszú volt, nem igaz? Bizony, 6500 szóra nyúlt ez a fejezet, bár ha kicsit több időm lett volna, minden bizonnyal elérte volna a hétezret is. 

Hát, végül Damon csak rájött, hogy mit érez valójában, de már megint késő volt. Tudom, gonosz dolog volt, hogy mindez megtörtént vele, de a történetnek igazából pont ez a lényege, hogy a két főhős a fájdalom útján tanulja meg, mi is az, ami igazán fontos az életükben, és mi az, amiért megéri ÖSSZETÖRNI. Ezért is a cím. 

A befejező fejezetben még meghallgatjuk Elena érthető módon nem túl vidám gondolatait a témával kapcsolatban, és aztán el is érkeztünk ennek a kis történetnek a végéhez. *sob* De majd a tizennyolcadik rész végén lesz még pár dolog, amit elmondanék a történetről, mielőtt végleg lezárnám azt.

Remélem, hogy a szomorkás különválás ellenére tetszett a rész. Várlak vissza benneteket a legutolsó részhez is! :)