Boldog születésnapot, 2.0!

Sziasztok, kedves Olvasók!

Végre egy örömteli bejelentéssel érkezem, hál' Istennek, még akkor is, ha tegnap kellett volna jelentkeznem, de mentségemre szóljon, a tegnapi napon nem voltam internetközelben.
Na de, a tárgyra térve, örömre szolgál bejelenteni, hogy az oldalunk hivatalosan is...

...(dobpergés)... 

KÉT ÉVES LETT! 

(A pezsgős dugó durranásának hangja)

Azta, nagyon ijesztő ezt kimondani. Habár egy évvel ezelőtt nem így képzeltem el a blog második születésnapját, azért szerintem az is megteszi, hogy egyáltalán működünk. Csak viccelek. Való igaz, nem vagyok megelégedve azzal, amit én, személy szerint, ebben a naptári évben nyújtottam, de bizakodó vagyok, tudom, hogy amint túl leszek az előttem álló dolgokon, teendőkön, minden visszatérhet a régi kerékvágásba. A negatívum viszont az, hogy ezt a "visszatérést" kb. novemberre teszem, ugyanis addig eléggé be vagyok táblázva: a szeptember mindig necces, ezúttal is az lesz, októberben pedig két hetet külföldön leszek, ami persze nem tragédia, sőt, csak éppen nem lesz időm arra, hogy annyit írjak, amennyit szeretnék.

Vissza a témára: az örömteli eseményt megünnepelvén készülök is egy egyszerű, rövidebb terjedelmű novellával, amit nemsokára olvashattok majd, Csütörtök címmel. Ez nagyjából készen is áll, igyekszem még a héten feltölteni - és természetesen a Delena rajongóknak ajánlom majd. Továbbá, azon leszek, hogy nem sokkal később hozzam a Végzet soron következő részét, ami ugyan már be van fejezve, de szeretnék egy kicsit haladni az utána következő fejezetekkel is. Reményeim szerint augusztus 21-ig az is felkerül, mert ha nem, sajnos várnotok kell egy darabig, ugyanis aznap, (legnagyobb örömömre) Párizsba utazom, ahol nem valószínű, hogy tudok majd írással foglalkozni.

Ami a Sorstalanságot illeti, ott is jönnek majd új részek, de lassabb ütemben. Ha visszaáll az év közben megszokott rend, akkor is csak havi feltöltésekkel számolok. Sajnos többre nem futja, ha végre valahára be akarom fejezni a Végzetet, ami már csak azért is fúrja az oldalamat, mert rengeteg minden van még a történetben, amit feltétlenül meg akarok osztani veletek.

Na, ez volt a szokásos panaszkodás-nyávogás-siránkozás helye. Befejeztem. Összefoglalva, (szerencsére) minden rendben (tökéletes?!), nem tűntem el, igyekszem összeszedni magam, és ami legfontosabb, számítok rátok, mert ez a közös út még nem ért véget. Azon leszünk, hogy legyen harmadik, negyedik, stb. születésnap, és hogy újra együtt ünnepelhessünk.

A végére pedig következzék a (szerintem) legnagyobb meglepetés - a kedvetekért egy fotó erejéig megmutatom magam (úristen) amint egy rövid (szó szerint), de tartalmas üzenetben foglalom össze a tegnapi napot! Íme (a mosoly vagy vigyor hiánya ne tévesszen meg senkit, ott van az is, de az a fránya lap eltakarja...)

Remélem, értékelitek az áldozatot! Hahaha

Ezzel a kicsit sem gáz képpel is kívánok nektek LadyLoss15 nevében is minden jót, örömöt, vidámságot, rengeteg maradandó élményt, emléket így a nyár végére, és őszintén remélem, hogy velünk tartotok a következő évben is. :)

Extra nagy ölelés a legklasszabb Olvasóknak! Köszönöm, hogy vagytok nekem!

HexiTVD

Sorstalanság - 1. rész

Drága Olvasóim, úgy örülök, hogy végre azt mondhatom, hogy valami újat hoztam ma nektek. Őrült heteken vagyok túl - nagy részt jó értelemben, szerencsére -, amelyeknek még nincs vége. Holnap hajnalban utazom ki ugyanis Németországba, méghozzá három egész hétre, ahol szinte fogalmam sincs, mi vár. Éppen ezért akartam mindenképpen meglepni benneteket valami írásféleséggel, de mivel a Végzet aktuális részével nagyon nem vagyok megelégedve, ezért inkább tényleg egy ÚJDONSÁGOT hoztam, mégpedig a Sorstalanság első részét.
Egy éve írtam ezt a fejezetet, de természetesen belejavítottam itt-ott. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogadjátok majd, mert számomra nagyon sokat jelent a véleményetek.
A történetet az egyik legjobb barátnőmnek ajánlanám, aki most egy nehéz időszakon megy keresztül. Hidd el, hogy akármit érzel is, SOSEM vagy egyedül. A barátaid mindig veled vannak! :)
Nektek pedig, kedves Olvasók, legyen ez bocsánatkérés és egy köszönöm is egyben - a kitartásért, a türelemért, a szeretetekért!
Megjegyzésül annyit, hogy végig Elena szemszögben leszünk. Figyelem, ez egy elég sötét, borongós út lesz - aki a boldog, felhőtlen történeteket szereti, az rossz helyen jár.
Nem is szólok többet, jó olvasást kívánok!


Damon & Elena
Sorstalanság

I. fejezet – Rejtőzködve

Éreztem hogy hűvös karjai gyengéden átfonják a testemet. Érintése megnyugtatott, s egy halk fújással minden feszültséget hátrahagytam, ahogy fejem lassan kemény mellkasának hajtottam. Hűvös lehelete kacéran csiklandozta az arcom jobb oldalát, valahol a fülem alatt, miközben ő lehajtotta a fejét, hogy azt az enyémnek támaszthassa. Nem is tudom, mennyi ideig állhattunk így az ablaknál, egyenletesen lélegezve, miközben ő puha, finom ajkaival lágy csókokat lehelt a vállamra. - Mondd el – kérte halkan, s én engedelmesen beszélni kezdtem, elmerülve emlékeim végtelen tengerében.


Csendes kis nap volt, legalábbis számomra. Megszoktam már ezt a furcsa nyugodtságot, ami az életem tragikus hangulatából áradt. Minden egyes napom ugyanúgy telt el: egyedül, a saját magányomban, elrejtőzve valahol az ismerős tekintetek elől. A menekülés és a költözés immár az életem elfeledhetetlen részéve vált, mely együtt járt a bizalom tökéletes elvesztésével. Nem létesítettem kapcsolatokat, meg sem próbáltam új életet kezdeni, hiszen örök szenvedésre voltam kárhoztatva. Ez vagyok én: egy összeroncsolt, darabokra tört valaki, aki már arra sem vágyott, mint mindenki – szeretetre. Igazából fogalmam sem volt, miért is vagyok igazán életben.
Az a nap sem volt más, mint a többi, bár utólag visszatekintve mégis olyan sok mindent megváltoztatott. Ugyanazzal a melankóliával sétáltam New York utcáin, mint mindig, ha kimozdultam. Akkor már egy hónapja éltem a városban; nagyon ritkán léptem ki az utcára, főleg, ha elfogyott a kórházi vérem, – ami szerény táplálkozási szokásaimnak hála ritkán fordult elő – vagy ha elegem lett a bezártságból és egy kis napfényre vágytam. Az ember azt gondolná, hogy egy ekkora világvárosban, ami nyüzsög az emberektől, nem nagyon lehet egyedül maradni a gondolatokkal. Nekem azért mindig sikerült, holott nem nekem való hely volt: szerettem egyedül lenni, az emlékeimbe és a fájdalmamba burkolózva, távol mindenkitől. Ez persze nem meglepő, hiszen a hozzám hasonlóan önmarcangoló, összetört emberek sem szeretik a tömeget. És ez így volt rendjén.

Március 19-e tehát egy ilyen nap volt. Alkonyat felé járt az idő, amikor csendben sétálgattam az utcán. Kellemesen sütött a nap, ami már nyugodni készült, de a nap fokozatos elmúlása sem akadályozta meg a hömpölygő tömeget életük folytatásában. Elgondolkodva figyeltem a mellettem elsuhanó, különböző embereket, irigyelve a szabadságot, ami mindegyikük sajátja volt. Ez volt az egyike azoknak a dolgoknak, amiket nem vallhattam magaménak, bármennyire is szerettem volna. Az igazság az, nem tudom, hogy akkor még vágytam -e rá egyáltalán. Valószínűleg a meneküléssel töltött idő a szabadságvágyam utolsó csíráját is elfojtotta, én pedig csak hagytam, hogy az élet sodorjon a végzetem felé; rábíztam magam a sorsomra, meg sem próbálva küzdeni ellene. De nem a szabadságom volt az egyetlen, amit elvesztettem az életem során.

Huszonkét éves vagyok, legalábbis elvileg. Gyakorlatilag viszont egy életre tizennyolc éves maradtam. Alig több, mint két évtized alatt elveszítettem mindazt, ami valaha fontos volt nekem: a családomat, a barátaimat, az otthonomat, az emberségemet. Még most is fájnak az emlékek, a szeretteim helye a szívemben, ami elvesztésükkel immár kitöltetlen maradt. Először azt hittem, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor örökre el kell engedned valakit, akit szeretsz. Az élet azonban erre is rácáfolt. Azzal a tudattal kell élnem tovább, hogy saját magamat is elvesztettem, és ennél marcangolóbb fájdalmat soha nem tapasztaltam. A lány, aki egyszer voltam, meghalt azokkal együtt, akiknek neve és emléke egy életre bevésődött a szívembe. S a saját, lélektani halálommal nem maradt más belőlem, mint egy roncs, egy szellem, aki nevetséges utánzata, árnyéka önmagának, valaki, aki az életet kapta büntetésül. Talán ezért is rossz megfogalmazás, ha azt állítom, hogy a sorsomra bíztam magam. Nekem ugyanis nem volt sorsom, csak a gyötrelem és a fájdalom, amelyek hű társként kísértek mindenhová. Az állandó jelenlétük már olyannyira a részemmé vált, hogy nem nagyon éreztem mást ezeken kívül. Alázatosan elfogadtam, hogy soha többé nem lehetek boldog, és talán ez a belenyugvás volt az, ami egy kis erőt adott a folytatásra.

Néha még mindig megkérdeztem magamtól, miért is élek tulajdonképpen, hiszen az életem egy szenvedés, nincs családom, se otthonom, nem vagyok és nem is leszek boldog, hát minek ragaszkodom még mindig az élethez? Valójában fogalmam sem volt. Valamiért még kapaszkodtam egy halvány reménysugárba, amely nem is igazán remény, inkább afféle beteljesülés volt.

A segítség onnan érkezik, ahonnan nem is várnád. Nyújtsd ki a kezed, s cserébe meglelheted az életet.

Soha nem fogom elfelejteni ezeket a szavakat. Annak az embernek az utolsó szavai voltak ezek, aki annyira közel állt a szívemhez, mint kevesen rajta kívül. Ő volt a legjobb barátnőm. Amikor meghalt, rám bízta ezt a jóslatot, mintha sejtette volna, mi vár rám a későbbiekben, s az ő emléke az egyetlen ok, hogy nem dobtam még el a gyűrűmet. Tartoztam neki ennyivel, hogy nem vetek véget az életemnek anélkül, hogy megfejtettem volna a szavait. Sokat gondolkoztam ezen, próbálva kiokoskodni a jóslat jelentését, azonban nem sikerült rájönnöm, mit is kéne tennem. S amiért Bonnie utolsó szavainak rejtélye minden bizonnyal örökké megoldatlan marad, azért minden nap, ugyanannak az idegtépő fájdalomnak kíséretében jut eszembe nemcsak ő, hanem a halála napja is.

- Valaki segítsen! - kiáltottam újból, miközben meg sem próbáltam visszatartani az előtörő könnyek áradatát, melyek sós ízét már a számban is éreztem. 
- Ne, Elena – szólalt meg halkan, nyöszörögve Bonnie. Az ölemben feküdt, szaporán, mélyen véve a levegőt. A hasán tátongó sebből megállás nélkül folyt a vér, én pedig tudtam, hogy amennyiben nem kap rögtön segítséget, meg fog halni. Hiába kötöztem be a ruhámból leszakított textildarabbal a sebet, a vérzés nem hogy elállt, hanem egyre inkább erősödött. - Nincsen semmi baj. Ez így van rendjén. 
- Nem, Bonnie, ez nincs rendjén – tiltakoztam. Azonban a barátnőm arca nyugodt volt és sima, annak ellenére, hogy minden bizonnyal óriási kínokat élhetett ár. Egy valódi hős volt. 
- De igen. Figyelj rám, Elena...nincs sok időnk – kezdte, egyre nehezebben beszélve. - Ígérd meg nekem, hogy akármi is legyen veled, soha nem adod föl. Fájni fog és felemésztő lesz, de kérlek, ne add fel a küzdelmet. A segítség onnan érkezik, ahonnan nem is várnád. Nyújtsd ki a kezed, s cserébe meglelheted az életet – mondta immár elhaló hangon, s még egyszer, utoljára rám mosolygott, s ez a mosoly örökre ott maradt szép, őszinte arcán. Zokogva bámultam rá, a vállát rázva, a nevét kiáltva, őrjöngve sikoltozva a metsző hidegbe, de ő soha többé nem felelt. Remegő kezekkel zártam le a szemeit, arra gondolva, hogy ő már egy olyan helyen van, ahol semmi se fáj. Egy helyen, ahol boldog lehet. S akármilyen furcsán is hangzott, én is vele akartam lenni.

Bonnie Bennett négy éve és hét hónapja halt meg, pontosan három hónappal azelőtt, hogy örökre tizennyolc éves maradtam volna. Valamennyire örülök neki, hogy sosem láthatott ilyennek: egy vérengző szörnyetegnek, egy könyörtelen, ösztönös gyilkosnak, aki nem kegyelmez és nem ismer irgalmat. Igen, ezt tette velem a saját ostoba meggondolatlanságom. S íme, kiérdemeltem a büntetést. Nincs otthonom, helyem a világban, mindössze a bolyongás jutott osztályrészemül. Soha nem lázadtam fel az ellen, amit kaptam az élettől, talán azért, mert belül is mindig is tudtam, hogy megérdemeltem. Ez egyike volt azoknak az indokoknak, amiért néha mégis hálásan gondoltam a néhai legjobb barátnőm csillagzatára, keserű örömöt érezve amiatt, hogy nem neki szánták ezt az életet.

Így éltem én. Távol a helytől, ahol születtem, az árnyékokban bujkálva, megszakítva minden kis kapcsolatot az egykori, csendes, nyugodt életemmel. Végleg elengedtem a lányt, aki voltam, és elfogadtam, ami lettem. Egyetlenegy vékony kis gyökér volt, ami még a múltamhoz szíjazott, és az a másik legjobb barátnőm, Caroline Forbes volt. De Bbrmennyire is szerettem volna látni őt, azóta nem találkoztunk, hogy elmenekültem Mystic Fallsból. Igazából ennek is én vagyok az oka, mert ha ő nincs, akkor én soha nem jutottam volna ki a szülővárosom képezte börtönből, és soha nem menekülhettem volna el Tőle. Caroline-nak köszönhetek mindent, és ő ezért még mindig bűnhődik, de akárhányszor alkalmunk van beszélni, mindig biztosít róla, hogy sosem bánta meg, hogy segített nekem, akármennyire is meg kellet szenvednie a következményeket.

Ez volt az egyik oka, hogy március 19-e fontos nappá vált az életemben. Miután pár órán keresztül jártam az utcákat, végül hazatértem, és éppen, hogy beléptem kicsi lakásom ajtaján, meghallottam a telefonom csöngését, amely csakis akkor szólt, ha Caroline hívott. Az ő hangja és kedvessége volt az, ami még fel tudta kelteni az érdeklődésemet. Azonnal előkaptam a mobilt, és már-már túlcsorduló örömmel a hangomban szóltam bele:
- Caroline! - kiáltottam, máris érezve, hogy forró könnyek csorognak a szememből.
- Elena, úgy örülök, hogy hallom a hangod – üdvözölt Care, s ilyenkor mindig hallani véltem a hangjában a megkönnyebbülést, amit annak tudtam be, hogy Caroline szimplán annak is örül, hogy egyáltalán életben talált. - Úgy aggódtam érted az elmúlt fél évben..annyira sajnálom, hogy csak most tudtalak hívni, csak tudod, ő legutóbb gyanút fogott és figyelni kezdett...
- Most is ott van a közelben, nem igaz? - tudakoltam, igyekezve elfojtani az előtörő sírást. Legjobb barátnője hangja mindig előcsalogatta a gondosan elrejtett érzelmeit.
- Igen, sajnos, úgyhogy megpróbálok olyan halkan beszélni, amennyire csak tudok. De egyszerűen nem bírtam ki, muszáj volt felhívnom. Nagyon hiányzol, 'Lena!
- Te is nekem, Care..el sem hiszed, mennyire – válaszoltam szipogva.
- Jaj, Elena, kérlek ne sírj – kérte Caroline. - Én is mindig elérzékenyülök, de nem szabad...nem szabad feladnunk. A sírással pedig pont a reménytelenséget fejezzük ki. Azonban van remény, igaz?
- Igaz – bólintottam, habár mindketten jól tudtuk, hogy ha valami, hát remény az nincs.
- Egyébként van egy jó hírem: talán most egy kis ideig ne kell költöznöd. Idehaza akadt egy kis probléma, ugyanis a bátyja teljesen hirtelen megjelent a küszöbön,és ez a váratlan esemény némileg lefoglalja most őt.
- Mondanám, hogy örülök neki, de hogy őszinte legyek, nem nagyon számít már. A költözés egyfajta hobbi lett, olyannyira az életem részéve vált.
- Istenem, Lena, bárcsak tudnék segíteni rajtad – sóhajtott Caroline.
- Éppen eleget tettél, és nézd meg, mi lett a jutalmad, ráadásul te annyi mindent megtettél értem és én nem tudom viszonozni.
- Azt hiszem, ezt már elégszer átbeszéltük. Te is tudod, hogy ugyanezt megtetted volna a helyemben, és zokszó nélkül tűrted volna a büntetést. Úgyhogy megint megkérlek, ne hozd fel ezt újra.
- Rendben van – egyeztem bele, gondosan letörölve a könnyeim.
- Most pedig mesélj valamit!
- Ugyan mit mesélnék? Nem történik semmi az életemben, és akkor még részletesen fogalmaztam...
- Mindig ugyanaz a válasz – állapította meg Caroline. - Tényleg, nem szoktál semmit se csinálni? -
- A létezésen kívül? Semmit. Az egyetlen dolog, ami még mindig foglalkoztat, az Bonnie jóslata – vallottam be, kissé szégyenkezve. - Egyszerűen képtelen vagyok megfejteni. Mégis mi olyat lehet egy ilyen lénynek, mint én, cselekedni, amivel segítek valakin, vagy valakiken? Mármint, biztos nem úgy gondolta, hogy adjak pénzt egy koldusnak...
- Igazad van. Bizonyára egy konkrét dologról lehet szó.
- Talán egyszer majd rájövünk – mondtam, a távolba meredve. A hófehér falak egy pillanatra megelevenedtek előttem, s egy szempillantás erejéig látni véltem a másodpercet, amikor egyszeriben fény derül a sötét fátyol fedte titokra, Talán az lesz az a perc, amikor újra érzek valamit - a momentum, amikor újra érni fogok. Gondolataimnak Caroline halk susogása vetett véget, amikor újfent megszólalt a vonal túlsó végén.
- Elena, ha jól hallom, visszajött. Muszáj mennem. Kérlek vigyázz magadra, és ne add fel! Hallod, Elena?! Ne add fel! - kérlelt, jóformán kétségbeesetten.
- Nem fogom – ígértem meg. - Szeretlek, Care. Légy óvatos.
- Én is szeretlek, 'Lena. Hívlak, amint tudlak – búcsúzott Caroline, és a vonal megszakadt. A búgó hang olyan volt a nemlétező lelkemnek, mint alkoholistának az elvonó: kijózanító. Dermedten bámultam a készüléket, érezve, ahogy a fájdalom átveszi felettem az irányítást. Másra sem vágytam, mint befeküdni az ágyba, és jól kisírni magam. És miután rájöttem ugyanarra az igazságra, mint minden áldott nap a létezésem során, hogy semmim és senkim nincs, aki megakadályoz az elgyengülésben, pontosan úgy is tettem - zöld utat engedtem a szemeim tükrében türelmetlenül üldögélő könnyek hadának.

 ~

A napok csak teltek, ugyanolyan egyszerűen és szürkén, mint mindig. A változatosság, mint olyan, nem létező fogalommá vált számomra. Mindennap ugyanazt éltem át, ugyanazt a beletörődést, ugyanazt a semmit, mintha a létezésen kívül nem is lenne más feladatom. Bár, ha jobban belegondoltam, tulajdonképpen nem volt. Április 7-e volt, a tavasz közepe. Az átlaghoz képest kifejezetten szép, derűs idő volt, kellemesen meleg nappalokkal. Mintha valamilyen módon a természet is jelezni akarta, hogy aznap valami különleges fog történni velem. De ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ez valóban így történt, hosszú éveknek kellett eltelnie teljes tudatlanságban.

A Central Park mellett sétáltam, és legnagyobb meglepetésemre egészen nyugodt volt a környék. Dél felé járt az idő, ilyenkor mindenki dolgozott, a gyerekek iskolában voltak, úgyhogy a park nem nyüzsgött annyira az emberektől, mint ahogy szokott. Mégis, amikor kiértem a parkból, egy csapat gyerek látványa ragadta meg a pillantásomat. Furcsa kis csoport volt, hiszen voltak köztük kisebbek és nagyobbak, fiúk és lányok, fehér és sötét bőrűek; egyszóval, nem mutattak semmi hasonlóságot egymás iránt, mégis, mindannyian ugyanazt a két embert követték. Egy fiatal férfit és egy, még nála is fiatalabb nőt. Egyikőjük se lehetett sokkal idősebb nálam, ha a tényleges életkoromat vesszük figyelembe. A kíváncsiság lángja kicsit fellobbant bennem, ezért elindultam abba az irányba, ahol ők is. Az utam így nem tartott sokáig, ugyanis a kis csoport hamarosan megállt egy nagyobb, téglafalú épületnél, és a gyerekek beözönlöttek az ajtón. Miután mindenki bement, a két fiatal felnőttet is beleértve, kicsit közelebb mentem, hogy megnézzem jobban a házat. A nagy vaskapu mellett egy kis, kézzel festett címer volt látható, amelyen két kéz nyúlt egymás felé, alig pár centiméterre az érintéstől. A kép mellett a következő felirat volt:

Young Magán Gyermekotthon

Egy árvaház kapuja előtt álltam, hitetlenkedve bámulva a címerre. Habár majdnem másfél hónapja itt éltem, még soha nem vettem észre ezt a házat, azt meg, hogy mi is működik benne, pláne nem tudtam. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy mennyi sanyarú sorsú, szüleit elvesztett kisgyermek lehet odabent, másra sem vágyva, mint egy szerető családra. Ez azonban általában olyan kívánság volt, ami nem nagyon vált valóra. Amióta csak az eszemet tudom, különösen érzékeny voltam a többi ember fájdalmára. Az együttérzésem volt talán a legerősebb érzésem már emberként is, így ez vámpírként még hatalmasabbá, a leginkább domináns érzésemmé fejlődött. Hirtelen olyan bénító fájdalom járta át a testem csak a gondolatra, hogy mennyi, szerencsétlen árvának az otthona az a ház, hogy legszívesebben leültem volna a földre, és addig sírtam volna, míg a világ összes fájdalmát kiengedem magamból. Ehelyett azonban a pillantásom ismét a címerre siklott, ami minden bizonnyal egy gyermek alkotása volt. És akkor, afféle megvilágosodásként ért a felismerés, mintha minden hirtelen megtalálta volna a helyét, mintha minden kérdésemre megleltem volna a választ...mintha megtaláltam volna az utamat. Két kéz, ami egymás felé nyúl – ez volt a címeren. Egy mondat visszhangzott a fejemben:

„Nyújtsd ki a kezed, s cserébe meglelheted az életet.”

Az érzés, ami a felismerést kísérte, szinte letaglózott. Végre, oly hosszú gyötrelem után tudtam, mit kell tennem. Abban a pillanatban már egy másodpercre sem volt kétségem afelől, hogy mit is akartam cselekedni, mintha egyszeriben afféle isteni sugallat vezetett volna a helyes ösvényre; nem is vesztegettem el több időt, hanem megragadtam a nagy, ódon kilincset és beléptem a nagy, szomorú épületbe.
Egy hűvös, kőpadlós csarnokba érkeztem meg, ahová pár lépcső vezetett fel. A helyiség széles volt és kör alakú, ami főlé még egy szint magasodott, amely hat oszlopon nyugodott. Két folyosó nyílt a csarnokból, s mindkettő ugyanolyan hosszúnak tűnt. Tettem pár lépést, hogy közelebb lépjek az egyikhez, s ahogy odaértem, az átjárónál megpillantottam egy kis, fából faragott táblát, ami arról tájékoztatott, mit is találok, ha abba az irányba megyek el.

Találomra elindultam hát ezen a folyosón, és már hallani is véltem a gyerekek ismerős lármáját, ami minden bizonnyal a kertből szűrődött ki. Igazából fogalmam sem volt, hogyan és mit akartam csinálni, de tudtam, hogy tennem kell valamit. Lassan haladtam a folyosón, egyenként benézve minden egyes ajtón, de a kis szobácskákban csak üres emeletes ágyakat találtam. Egy ilyen szoba nagyjából akkora lehetett, mint egy normális gyerekszoba, viszont ha jól számoltan, hatan is laktak egy ilyenben, legalábbis az ágyak számából ítélve. A folyosó vége felé volt egyetlenegy ajtó, amely csak résnyire volt nyitva. Óvatosan belestem, és megpillantottam egy alvó kisfiút, aki olyannyira magára húzta takarót, hogy a feje búbja is alig látszott ki alóla, mindössze egy könyvet véltem észrevenni, amit a kezében szorongatott. Éppen, amikor közelebb mentem volna hozzá, egy hang csendült fel a hátam mögött.
- Segíthetek? - Hátra fordultam, és szembetaláltam magam azzal a fiatal nővel, akit nem sokkal korábban is láttam a gyerekekkel. - Esetleg keres valakit?
- Ó, én csak...érdeklődni jöttem – feleltem gyorsan. Átfutott az agyamon, hogy esetleg megigézem, de hamar elhessegettem a gondolatot. Nagyon ritkán folyamodtam ehhez a módszerhez, csakis akkor, ha nagyon muszáj volt, mert egyszerűen embertelennek tartottam. Még egy szörnyeteg részéről is, teszem hozzá.
- Á, szóval egy újságtól jött – állapította meg tévesen a nő, de jobbnak láttam nem ellenkezni. Nagyon fiatal volt és szimpatikus. Hosszú, hullámos szőkésbarna haja volt, és barna szeme, a bőre pedig szépen fénylő, kreolos beütésű volt. Elsőre megmondtam volna, hogy nem new yorki volt, legalábbis származásilag biztos nem. - Jennifer Young vagyok – mondta kedvesen, felém nyújtva a kezét. Kicsit bizonytalankodtam, ugyanis az érintkezés ezen fajtája már túl bizalmasnak számított, végül azonban mégis elfogadtam és megráztam a kezét. Érintése meleg volt és valamiért egyfajta furcsa békességet árasztott magából. Lehet, persze, hogy ez csak annak tudható be, hogy egészen addig évekig nem érintkeztem senkivel - szó szerint.
- Szabad tudnom, melyik újságnak lesz a cikk?
- Újság? Ja igen...a Mindennapi Pszichológiának – hebegtem zavarodottan, ugyanis ez volt az első lap, ami az eszembe jutott. Jennifer bólintott, arcáról egy pillanatra sem tüntetve el a jóságos kifejezést.
- Értem. Nos, és mit szeretne megtudni?
- Meséljen egy kicsit erről a helyről. Csak árva gyermekeket fogadnak be?
- Nem. Olyanokat is, akiknek a családi háttere valamilyen okból nem alkalmas arra, hogy a gyermek normálisan felnőhessen – magyarázta Jennifer. - Például, ha szülők súlyos betegek, vagy folyamatos ápolásra szorulnak. De ő itt, – folytatta, kicsit kinyitva az ajtót – egyedi eset. Négy és fél éves lehet, és egy éve van nálunk. Őt azonban nem a szülei, nem a gyermekvédelmi hivatal, nem is egy ismerős hozta ide, hanem magától jött. Csak szakadt ruhák voltak rajta, a kezében pedig azt a könyvet tartotta, amit most is.
- De hogyan talált ide? - tudakoltam meglepetten.
- Fogalmunk sincs. A családjáról nem tudunk semmit, azonban a kisfiú sem beszél róluk. Sőt, egyáltalán nem is beszél a társaival. Csak velem és az egyik segítőnkkel szokott kommunikálni. Mindenki mással csak akkor, ha nagyon lényeges. Sajnos nagyon beteges, gyenge egészségű kisfiú, azért fekszik most is. Az viszont szinte rögtön kiderült, hogy nagyon tehetséges. Folyékonyan olvas, tud számolni, pedig soha, senki nem tanította. Minden alkalommal megszakad érte a szívem, hogy nem érheti el mindazt, amit neki szántak, pedig biztos vagyok benne, hogy szép jövő állt volna előtte, akárcsak a többi előtt, akiket ide sodort a sors. - Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, mint amit akkor, ott, azokért a gyerekekért éreztem. Tennem kellett valamit értük, ezért, mielőtt még egyszer átgondoltam volna, ismét Jenniferhez fordultam, és elveimmel szöges ellentétet mutatva megigéztem.

S ahogy tekintetünk a kényszer határozott parancsára találkozott, egyszeriben elkezdtek ömleni belőlem a szavak, amelyeknek oly sok éven át megálljt parancsoljam, s hagytam, hogy mindaz az elfojtott, lázas vágyálom, beteljesületlen kívánság, amelyet elrejtettem a szívemben, egyszerre zúduljon ki belőlem és legyen vezetőjük azoknak a gyermekeknek, akik velem ellentétben még élhetnek az eséllyel, hogy jó irányba tereljék rossz csillagzatukat. Jennifer csak gépiesen bólogatott, ahogy engedelmes elméjébe ültettem tervemet arról, hogyan fogom ezentúl támogatni a gyermekotthonukat, mennyi pénzt fog találni attól a naptól kezdve minden hónapban a számláján; sőt, még azt is megígértettem vele, hogy felejtsen el - mégis, amikor azt hittem, mindent kiadtam magamból, pillantásom az igézetet megszakítva a résnyire nyitott ajtóra, s ezzel együtt az ott fekvő, lázas beteg kisfiúra siklott, akinek parányi szívét heves zakatolásra késztette a forró betegség, és ráeszméltem, hogy még nem végeztem.
- Tegyenek meg mindent ezért a gyermekért - néztem újra az előttem álló, fiatal nő szemébe. - Biztosítsanak neki mindent, amit csak lehet, hogy valóra válthassa az álmait... - itt egy szemhunyásnyi időre megtorpantam, majd végül folytattam. - És tizennyolc év múlva, ha el jön az ideje, mutassa meg magát egyszer. Tudni fogja, hol talál majd, de addig ne legyen tudomása a létezésemről - fejeztem be, egyre nehezebben formálva a szavakat. Tettem súly egyre nagyobb erővel nyomta fel-le mozgó mellkasomat, és éreztem, hogy többet nem tudok tenni. Így egy másodperc múlva már ott sem voltam, elhagyva a házat és a jószívű, fiatal Jennifert, csupán egy halovány ígéretet, de semmi emléket hagyva magam mögött, hogy a szél sebes szárnyán sietve hazafelé. Meg sem álltam a lakásom ajtajáig, s csak ott vettem először levegőt. Ahogy józanul végiggondoltam, mit is tettem, először nagyon hülyének gondoltam magam. De csak először, mert aztán megértettem, hogy végre sikerült jót cselekednem, megadnom ártatlan, szegény gyermekeknek a lehetőséget, hogy megvalósítsák a legszebb álmaikat, ha már nekem nem sikerült.

És amikor lefeküdni mentem, egy pillanatra látni véltem egy gyönyörű, óceánkék szempárt, ahogy elégedetten nézett rám. Még soha nem láttam ahhoz fogható, érzésektől túláradó tekintetet - olyan volt, mint maga a gyarló emberi köntösbe bújt remény, az a csábító kísértés, amely olyan könnyen magáévá teszi a tudatlant, legyen halandó vagy halhatatlan.

Azonban amint egyet pislogtam, az álomkép szertefoszlott, s nem láttam mást, mint a New Yorkot befedő, sötét, csillagos eget.


Nos, hogy tetszett? Jó volt? Vagy inkább felejtős? Hagyjam az egészet, dobjam a kukába? Vagy legyen inkább folytatás? Osszátok meg velem a véleményeteket - az számomra a legfontosabb!
Igyekszem foglalkozni a Végzettel kint Németországban is, remélem, sikerül majd feltöltenem egy-két fejezetet. 
De addig is, mindenkinek nagyon kellemes, vidám nyarat kívánok! :)

Részletek a 8. fejezetből

Nagyon örültem az előző fejezethez kapcsolódó kis megjegyzéseknek - ezúttal is köszönöm!
Szóval, most, hogy kiderült, ki is Logan valójában, beléptünk a Végzet egy vadonatúj "fejezetébe", ami elég hosszúra nyúlik majd. Kezdetnek hoztam nektek két részletet a következő, nyolcadik részből, mégpedig két Delena-jelenetet! Íme:


"Elena hangosan felszisszent, ahogy Damon keze a mellkasában álló késre vándorolt. Már a legkisebb érintés is rettenetes kínokkal ért fel, amelyek sehogy sem akartak szűnni.
- Átszúrta a tüdődet - állapította meg rekedten Damon, miközben a lehető legóvatosabban elengedte a kést.
- Nagyon..fáj - hörögte Elena, erőtlenül szorongatva a férfi kezét.
- Most ki fogom húzni, 'Lena - mondta lassan -, úgyhogy próbálj nyugodtan maradni, mert nem akarom, hogy megsértse a szívedet. Annak meg nem örülnél, hidd el - tette hozzá, mire a lány csak bólintott. Damon kivárt egy pillanatot, és csak akkor markolta meg újra a kést, amikor érezte, hogy Elena testéből távozott némi feszültség.
- Háromra - motyogta, majd magában számolni kezdett: egy...kettő...három.
- Aaaaaa! - kiáltott fel Elena, fájdalomtól eltorzult arccal, amikor Damon kirántotta mellkasából a méretes kést.
- Semmi baj, Elena, most már jól vagy - nyugtatta meg a férfi, megkönnyebbülten mosolyogva a lányra, aki erőtlenül hanyatlott vissza a földre. A seb, amit a kés ejtett, még mindig vérzett, de szépen, lassan, elkezdett begyógyulni. Damon egy ideig még térdelt mellette és fogta a kezét, de aztán kisvártatva felállt. - Hozok neked vért. - Csakhamar vissza is tért, kezében a megígért tasakkal. Aztán csak várta, hogy Elena lassanként megigya, és csak ezután szólalt meg:
- Hogy érzed magad?
- Mint akinek éppen most szedtek ki egy kést a mellkasából - nevetett halkan Elena, miközben roppant óvatosan felült. A feje még kicsit zúgott, de a tüdőig hatoló, mély seb már a múlté lett. - Ugye mindenki jól van..Jenna? - Damon egy szempillantás erejéig csendben meredt maga elé, aztán végül mégis válaszolt.
- Ő jól van - sóhajtott. - De...
- De mi? - tudakolta riadtan Elena.
- De...de nem minden alakult úgy, ahogy azt szerettük volna."


"És egyikőtöknek meg kell halnia....meg kell halnia...
Damon erős légszomjjal kapott levegő után, ahogy zihálva felült az ágyban. A sötét hálószoba körvonalai elmosódtak, Elena halk szuszogása az ágy másik felén olyan erősen tombolt a fülében, mintha egy elefántcsorda kellős közepére vetődött volna, homloka verejtéktől volt nedves, mint aki megázott a nyári viharban, fejében pedig egyre csak ismétlődtek álmának utolsó szavai: ...meg kell halnia....meg kell halnia....meg kell halnia... 
A férfi mélyet sóhajtott, idegesen túrva bele kócos, éjfekete hajába. Az a gúnyos, mégis figyelmeztető női hang egyszerűen beköltözött a fejébe, mint egy gagyi nyári sláger, és nem tudta kiverni onnan. Pontosabban nem tudott elvonatkoztatni a megérzéstől, hogy ismételten egy jövőről szóló vízióról van szó.
- Jól vagy? - szólalt meg egy halk, álmatag hang valahol a háta mögött. Damon hátrapillantott, s tekintete találkozott Elena aggódó, lágy barna szemeivel. Elbűvölő szempárjának csillogása még a sötétben is jól kivehető volt számára.
- Igen - felelte habozva Damon, miközben lassacskán újfent leereszkedett a matracra.
- Hát, nem úgy tűnsz - jegyezte meg Elena, miközben kezeit kiszabadította a takaró alól, hogy végigsimítsa Damon arcát. Felesége érintése nyugtatólag hatott a férfire, és merev izmai lassan kilazultak, ahogy a lány egyenletesen masszírozni kezdte a vállát és a nyakát. - Feszült vagy és tudom, hogy valami bajod van. Mondd el; hátha könnyebb lesz - kérte csöndesen, pillantását végig Damon arcára fókuszálva.
- Igazából csak annyi az egész, hogy van egy visszatérő vízióm - válaszolta végül Damon, bár valamiért kellemetlenül érezte magát, még Elena társaságában is. Úgy érezte, nem helyes terhelni ehhez hasonló baromságokkal, volt neki elég baja enélkül, szóval egyáltalán nem hiányzott neki, hogy a megzakkant férjének hallucinációval is foglalkozzon.
- Visszatérő víziód? - vonta fel a szemöldökét meglepetten Elena. - Mégis miről?
- Áh, csak arról, hogy valaki meg fog halni...megint. - Damon arca egy gúnyos, kesernyés mosolyra húzódott. - Mert meg kell halnia."

Most ennyi fért az ízelítőbe, remélem, némiképp felkeltette egy érdeklődést. Ha igen, jelezzétek vissza nyugodtan, akár egy pipa, akár egy vélemény formájában! :)

3x07 Tárd fel magad

El se hiszitek, igaz? Pedig nem láttok rosszul: egy új fejezet! Való igaz, rengeteget váratott magára, és ha választanom kéne, ezt nevezném meg a Végzet eddigi legrosszabb részének, de optimista vagyok: ami ezután jön, sokkal, de sokkal jobb lesz, azt megígérhetem! Hiszem, hogy ezzel bezárul a hullámvölgyem, és minden olyan lesz, mint régen, ha nem jobb. Rengeteg izgalom követezik azután a fejezet után, olyan események, amelyeket elképzelni is nehéz :) 
Mielőtt bemutatnám a fejezetet, szeretném megköszönni a három legkedvesebb, legeslegjobb barátnőmnek a rengeteg szeretet, segítséget, támogatást amit adtak nekem. Habár nem olvassák ezt a blogot, fontosnak érzem megemlíteni őket, mert nélkülük nem lennék most itt. Ők voltak a támaszaim, akik átsegítettek a legnehezebb időszakon, akik megmutatták nekem, milyen egy igazi, valódi, szereteten alapuló barátság. Innen üzenem nekik, hogy nagyon szeretem őket!
Nos tehát, következzék a Végzet hetedik fejezete. Jó olvasást hozzá, és kérlek, tekintsetek el attól, hogy milyen gyenge lett a minősége!


VII. fejezet - Tárd fel magad

A szoba sötétje egyetlen nagy folttá mosódott össze Damon reszkető szemhéja alatt. Botladozva, saját súlya alatt roskadozva botorkált el a tőle pár lépésre lévő asztalhoz, jóformán vonszolva ólomszerű testét. Szinte érezni vélte, ahogy izmai elsorvadnak és végtagjaiból füstszerűen kiszáll minden erő. Remegő keze az asztal szélét markolta, de szorításának gyönge ereje hamar megadta magát és Damon úgy rogyott a földre, mint egy zsák. Feje lüktetett, a vér versenyautó módjára száguldozott az ereiben, a pulzusa pedig saját határait fenyegette. A tüdejében tárolt levegő nagy része a csapódás hatására kipréselődött a tüdejéből és Damon már alig bírta megtartani habkönnyű eszméletét. Sosem érezte még magát olyan gyengének, mint akkor, amikor partra vetett hal módjára küzdött az ájulás veszélyes, csábító gondolatával, amely nem adta fel egykönnyen.
- Damon! - hallatszott ekkor egy ijedt, tompának tetsző kiáltás valahol a távolban. A férfi nagy erőfeszítések árán fordította oldalra fejét, éppen annyira, hogy meglássa Elenát, aki riadt arccal térdelt le mellé. - Úristen, Damon, mi történt veled? - kérdezte, kezeivel rögtön egy potenciális sebesülés után kutatva. Ujjai villámgyorsan szakították szét Damon indigószín ingének feleslegessé vált gombjait, azonban csupasz mellkasán és hasán nem látott semmilyen sérülést.
- Damon, hol sérültél meg? - sürgette a vámpírt, aki talán még erőtlenebbül feküdt a földön, halk, fájdalmas nyöszörgések közepette rázva meg a fejét.
- Nincs...sérülés - nyögte alig hallhatóan.
- Akkor mi történt? - Elena aggodalomtól csengő hangja ezúttal nem volt gyógyír Damon fájdalmára, sőt, a zaj csak megkétszerezte a szenvedését. De Elena nem volt az a típus, aki könnyen feladta volna a dolgokat, főleg akkor nem, ha az általa rajongásig szeretett férfiről volt szó.
- Damon, kérlek, koncentrálj - esdekelt, miközben közelebb csúszott Damon testéhez és kezébe vette annak az arcát, így kényszerítve őt arra, hogy a szemébe nézzen. - Próbáld meg elmondani, mi történt. - Damon, aki alig bírta kivenni Elena testének körvonalait, erősebb kontúrjait, értetlenül, nehézkesen pislogott, azonban elég láthatóan rázta meg ahhoz a fejét, hogy Elena észrevegye.
- Nem tudod? - tudakolta a lány, és Damon szemhéjának bágyadt rezdüléséből arra, következtetett, hogy ráhibázott a megoldásra. Habár fogalma sem volt, mi történt Damonnel, aki mint egy magatehetetlen félájult, úgy feküdt a hideg kövön. Csak annyit bírt megérteni az egészből, hogy Damonnek segítségre volt szüksége, mégpedig azonnal.
- Fókuszálj, kérlek, maradj velem - kérlelte, miközben kezeit a férfi arcáról a halántékára csúsztatta. Válaszul Damon csak hörgött valamit, néma kétségbeeséssel könyörögve a lánynak, hogy segítsen rajta. Ő pedig utolsó mentsvárként lehunyta a szemét és várt a csodára.

XOXO

Stefan furcsállva bámulta a falról leomló, nem túl bizalomgerjesztő kődarabokat, amelyek egyre nagyobb robajt keltve értek földet a lába mellett. Tekintete a boszorkányra vándorolt, aki minden bizonnyal személyesen idézte meg a hirtelen földindulást. Lucy szüntelen kántált valamit egy számára érthetetlen nyelven, kezével minduntalan egy koromfekete üst fölött hadonászva, ahová pár perccel korábban beleöntötték a "hozzávalókat". Pillantása ezután Logant találta meg, aki pár lépésnyire tőle állt tőle, arcán egy megfejthetetlen kifejezéssel, idegesen pislogva a boszorkány irányába. Testtartása alapján Stefan arra következtetett, hogy még ő maga sincs száz százalékig meggyőződve arról, hogy sikerülni fog a varázslat. Vagy csak Lucyben nem bízott eléggé?
Ekkor az eddig csendben kántáló Lucy hangja egyszeriben elhalt, majd nagyjából két másodpercnyi szünet után hirtelen égnek emelte karjait, lehunyt szemmel kiáltozva értelmetlen szavakat a semmibe. Ami ezután történt, több volt, mint megfoghatatlan: egyszerre sistergő fénysugarak ezrei törtek elő a mennyezetbe, villámlásként csapódva bele a nő tenyereibe, mégis, neki semmi baja sem lett. A semmiből a szél is feltámadt, pusztító süvítéssel kavarva fel a barlang száraz levegőjét, nyirkos hideget teremtve a járatban.
- Mégis mit művel? - próbálta túlharsogni a tomboló szelet Stefan, Logannek címezve a szavait.
- Éppen egyesíti azt az energiatömeget, amelyeket a tenyérjóslással vett magához másoktól - üvöltötte vissza Logan, miközben közelebb húzódott Stefanhoz. A "vihar" a tetőpontjára hágott, amikor Lucy a tenyerében összegyűlt elektromosságot az üst belsejébe irányította, amelynek tartalma azonnal meggyulladt. Fényes, kékes lánggal égő tűz kapott életre, de nem harapódzott el, mert abban a pillanatban, hogy Lucy beszéde befejeztével felnyitotta a szemét, egy szemrebbenésnyi idő alatt elaludt a tűz, az elemek is rögtön lenyugodtak. Azonban nem ez volt az egyetlen hatása annak, hogy a boszorkány visszanyerte az öntudatát, hanem az is, hogy abban a másodpercben, hogy felnyíltak a nő szemei, Stefan egy fuldokló hörgés kíséretében, erejét vesztve rogyott a földre.
- Mi történik? - hörögte alig hallhatóan, riadtan pislogva jobbra-balra. Azonban hiába próbálta megmozdítani valamelyik petyhüdt végtagját, azok csak nem akarództak megmozdulni hála a hűvös bénulásnak, ami egy csapásra eluralkodott az egész testén.ű
- Logan, most! - kiáltott fel hirtelen Lucy, mire a megszólított férfi nem is habozott tovább, hanem egy ugrással a földön heverő vámpírra vetette magát. Mély, barna szemei mélyen belefúródtak a tehetetlen Stefan zöld szempárjába, ahogy Logan elváltozott hangon harsogni kezdett:
- Tárd fel az elméd, Stefan! - üvöltötte. - Engedd le a korlátokat! - Stefan azonban nem úgy tűnt, hogy engedelmeskedne, ugyanis minden erejével arra koncentrált, hogy visszanyerje hirtelen elvesztett erejét. Logan eközben nem adta fel, kezeivel jó erősen szorítva Stefan lüktető halántékát, egyre csak ugyanazokat a szavakat szuggerálva belé:
- Tárd fel magad - ismételgette keservesen. - Lucy, nem elég az energia!
- Elégnek kell lennie. Koncentrálj, Logan! - utasította a boszorkányt, aki az erőt sugallta felé. Így tehát Logan még nagyobb erőfeszítéssel fenyegette Stefan elméjének szinte áttörhetetlen falát, amit a manipuláció emelt a tudata köré. De hiába próbálkozott, az immár ájult vámpír elméjéről csak nem akart leomlani a sziklaszilárd védelmi vonal. Logan minden erejét beleadta a mentális ostromba, a Lucy által sugárzott energiával próbálva meg legyőzni a makacs kényszert, mígnem hosszú percek reménytelen próbálkozása után úgy tűnt, hogy az elméje végre-valahára megroppan a támadás hatására és megnyitja magát.
- Látom...látok valamit - motyogta lehunyt szemmel Logan, miközben kezeivel még erősebben szorította az eszméletlen Stefan fejét. Ekkor azonban, szinte felfoghatatlan hirtelenséggel, a vámpír elméje vasajtóként csapódott be Logan előtt, egy szempillantás alatt elzárva őt a lehetőségtől, hogy megállítsa a kényszer gyomként terjedő mérgét a férfi agyában.
- Valaki küzd ellenem, Logan - szólalt meg hirtelen Lucy, kétségbeesetten térdelve le Logan mellé. - Nem tudom fenntartani a varázslatot.

XOXO

- Damon...Damon! - Elena arcán sós könnyek csorogtak végig, miközben olyan erővel szorította az eszméletlen férfi kezét, hogy játszi könnyedséggel tört össze jó pár aprócska csontot a végtagban.

- Varázslattal szívják el az erejét - állapította meg Bonnie, aki a vámpír másik oldalán térdelt, kezében Damon sápadt arcával. - Túl erős. Egy olyan bűbáj hatása alatt van, ami egyszerre elragadja az összes erejét. Olyan, mintha belülről felgyújtották volna az agyát.

- Nem tudod valahogy visszafordítani? - könyörgött Elena, egyre nagyobb kétségbeeséssel figyelve a lehetetlen helyzetet.

- Ahhoz hatalmas erőre van szükségem - rázta meg a fejét Bonnie.

- Gyerünk, akkor használj minket! - lépett közelebb Caroline, aki riadt arckifejezésével eddig kicsit hátrébb tartózkodott. - Használj a mi energiánkból. - Bonnie pillantása Elenára siklott, aki rögtön bólogatott, még ha nem is igazán értette, miről van szó.

- Rendben, adjátok ide a kezeiteket - rendelkezett a boszorkány, majd jobbjával megragadta a két barátnője kezét, míg a balját továbbra is Damon halántékán tartotta, ahogy halkan motyogni kezdett.

Hosszú percekig úgy tűnt, semmi sem használ, amikor egyszer, olyan hirtelen, mint egy villámcsapás, Damon szeme felpattant egy másodpercre, majd azzal a lendülettel újra be is zárult.
- Vége - suttogta egyszerre Bonnie, lassan lecsúsztatva a kezét Damon arcáról. -Valaki...valaki összekötötte őt Stefannal.
- Stefannal? - vonta fel a szemöldökét Elena, akinek lassan eltávozott a rémület sápadt arcáról.
- Igen - erősítette meg a boszorkány. - Láttam Stefan arcát Damon szemén keresztül, és annak ellenére, hogy fogalmam sincs, milyen varázslat ez, abban biztos vagyok, hogy Stefan nem lehet messze, mert csak akkor lehet ilyen köteléket létrehozni két fél között, ha azok közel vannak egymáshoz. - Azonban mielőtt Elena bármit is válaszolhatott volna, Damon egy csapásra magához tért, jóformán fuldokolva kapva levegő után.
- Láttam őt - nyögte, miközben Elena támogatásával óvatosan felült. - Láttam Stefant. Itt van, és az a célja, hogy megöljön minket.

XOXO

Ugyanabban a pillanatban, mint amikor Damon magához tért odafent, az öccse szeme is felnyílt. Azonban bátyjával ellentétben Stefannak nem volt ideje értetlenkedni, hanem a szeméből kiolvasható, eszelős dühvel vezérelve rávetette magát a fölötte térdelő Loganre. Lucy pedig, habár segíteni akart barátjának, képtelen volt rá, ugyanis az előbb elvégzett varázslat szinte az összes erejét elvette, s így erőtlenül esett a barlang nyirkos kövére.
- Te szemét! - üvöltötte, s immár átszellemült állapotban ütlegelte a meglepett vámpírt, aki hirtelen nem tudta visszaverni Stefan támadását. Az ifjabb Salvatore, látva, hogy könnyedén el tudja intézni ellenfelét, csakhamar kihátrált a küzdelemből, mert nem akarta megvárni, hogy Logan magára találjon. Éppen ezért, jól sejtve, hogy a férfi zsebében egy karót talál majd, ügyesen eltávolította azt Logan zsebéből, és a földön fetrengő vámpír hasába szúrta azt. Logan felüvöltött, ahogy az éles fa átszúrta a máját, Stefan azonban most nevetett.
- Megszegted az alku rád eső részét, Logan.... - csóválta gúnyosan a fejét. - Így hát én is kénytelen leszek úgy tenni - tette hozzá, arcán hamis részvéttel, majd egy szempillantás alatt kiszáguldott a dohos barlangból, egyedül hagyva a vergődő Logant és az ájult boszorkányt.

 XOXO

Jenna hangtalanul mozgott fel-alá a konyhában, kissé hamisan dúdolva a rádióból kiszűrődő zeneszám dallamát. Igyekezett úrrá lenni egyre növekvő izgalmát, és próbálta azt bebeszélni magának, hogy ez csak egy sima randi. Azt kívánta, bárcsak tényleg eltudta volna ezt hinni, és valójában nem dübörögne szíve a boldogságtól, hogy hosszú hetek után újra láthatja Logant. Habár egyikük sem tudta, pontosan hogyan definiálják még bimbózó kapcsolatukat, hiszen még nem ültek le, hogy megbeszéljék ezt az egészet köztük, de a nő majdhogynem biztos volt abban, hogy a szívében ébredő, egyre mélyülő érzelmek többet jelentenek, mint egy futó kaland.
Talán éppen ezért érezte azt, hogy az aznapi randevú mérföldkő lehet kettejük történetében. Így hát igyekezett mindent megtenni, hogy tökéletes estét varázsoljon órák alatt, jóformán a semmiből. Az előkészületek olyannyira lefoglalták, hogy észre sem vette, hogy egy alak már percek óta figyeli őt, hanyagul az ajtófélfának dőlve.
- Nahát, nahát, hát nem aranyos ez a sürgés-forgás? - szólalt meg egyszeriben egy gúnyos hang a háta mögött, egy szempillantás alatt, jóformán hideg zuhanyként térítve magához Jennát. A nő azon nyomban megpördült, és csontig hatoló ijedtség járta át teste minden egyes, remegő porcikáját, ahogy megpillantotta Stefan Salvatore-t. A férfi, aki alig pár perccel korábban még eszméletlenül feküdt a barlang nyirkos mészkövén, most gyilkos nyugalommal meredt rá finom vonásaival. Meg volt elégedve a hatással, ráadásul útja idáig szerencsére rövid volt, hiszen tudta, hol találja meg Jennát. Őszintén szólva nem is fájt neki annyira Logan úgynevezett "árulása", mert az igazat megvallva gyűlölte, hogy az ősöreg vámpír az orránál vezette. Sőt, némi beteg örömöt is érzett hideg szívében, hogy végre elérkezhet az a pillanat, amire már oly régóta várt. Már csak a megfelelő ember kellett hozzá, aki pedig ott állt előtte, a zihálástól fel-alá emelkedő mellkassal.
- Stefan... - Jenna hangja remegett, ahogy zárt ajkain kipréselte az első értelmes szót. Tudta, hogy a kisebbik Salvatore megjelenése rosszat jelentett; nagyon rosszat.
- Jenna - utánozta fanyar gúnnyal a rémült vámpírnő hanglejtését Stefan, élvezkedve fonva össze karjait erőteljes mellkasán.
- Mit csinálsz te itt?
- Csak úgy...tengek-lengek, tudod - mosolyodott el a férfi, de arckifejezésében nem volt semmi barátságos, csupán hideg, számító gúny. Jenna ellenben nem felelt, csupáncsak nyelt egyet, remélve, hogy a hátborzongató beszélgetés folytatása nem nyúlik hosszúra - remélve, hogy Stefan nem azért jött, amire ő abban a pillanatban gondolt. Egyetlen, kínos csönddel terhes csend vánszorgott el: nem hallatszott egyéb, csupán két szív dobogása.
- Na jó, meguntam a jópofizást - jelentette ki hirtelen Stefan, és azzal a lendülettől elszakadt az ajtófélfától, hogy lassan, de biztos léptekkel közelebb lépjen kiszemelt áldozatához. - Kár is lenne taglalnom, miért jöttem ide, Jenna.
- Akkor jobban teszed, ha inkább visszafordulsz - vágott vissza Jenna, hirtelen felbátorodással a hangjában, miközben villámgyorsan magához ragadta a konyhapult szélén pihenő, kiélezett húsbárdot.
- Ugyan kérlek, és ha nem? Mi lesz akkor, hm? - nevetett Stefan, folyamatosan csökkentve a köztük lévő, durván ötlábnyi távolságot. A nő nem mozdult, csak rendületlenül nézte, ahogy a férfi egyre csak közelebb ér hozzá.
- Tedd le azt a kést, Jenna - kérte Stefan, és hangja lágysága könnyen megtéveszthette volna azt a gyanútlant, aki nem látta a vámpír zöld szemében csillogó, eszelős tüzet. Stefan, ahogy közelebb ért, kinyújtotta kezét, biztatva a Jennát, hogy adja oda neki a bárdot. Először úgy tetszett, a nő engedelmeskedik, de aztán egy váratlan pillanatban épp az ellenkezője történt: a jobb kéz lendült, egyenesen Stefan mellkasa felé, de a férfi résen volt, és elkapta Jenna kezét, mielőtt az átszabhatta volna a bordáit.
- Azt mondtam, tedd le! - üvöltötte Stefan, immár türelmét vesztetten, és játszi könnyedséggel csavarta ki Jenna remegő kezéből a húsbárdot, majd egy laza mozdulattal elhajította az, és a csörömpöléséből következtetve minden bizonnyal betörte a konyha egyik tágas ablakát. Stefant persze kábé annyira érdekelte a törött ablak, mint Tanzánia államháztartási hiánya, éppen ezért számára sokkal hasznosabb tevékenységre irányította figyelmét. Miután végzett a fegyverrel, egyik kezével rögtön megragadta Jenna nyakát, tiszta erejével nekitaszítva a falnak a vámpírnőt. Az pedig hiába nyögött, hiába sikítozott, a szorítás egyre csak erősödött.
- Kár nyafognod - sziszegte Stefan, miközben szabad kezével leszorította Jenna mellkasát. - A nyavalyás életed úgyis a végéhez ért - tette hozzá, tébolyult diadallal a szemében.
- Ez fáj... - nyögte csak azért is Jenna, de kezeivel hiába feszegette a torkára szoruló vasmarkot, az nem engedett a szorításból.
- Már csak azon gondolkozom, hogyan öljelek meg - vicsorgott Stefan, arcán kéjes vigyorral. - Tudom ám, hogy te vagy a gyenge pontja, szóval ne is ellenkezz. Mondanám, hogy nem fog fájni, de akkor nem hol lenne az öröm? Mivel kínoznám meg jobban azt a mocskos árulót?
- Mit...tettem én ellened? - hörögte a nő.
- Te? Semmit. Logan? Átvert! Elhitette velem, hogy az oldalamon áll, miközben végig a hátam mögött szervezkedett...fúj! De megérdemli, amit ezért kapni fog, és alig várom, hogy lássam az arcod, amikor rátalál a kihűlt testedre! - nevetett a férfi, rendületlenül állva Jenna riadt pillantását. - Azonban van még valami, amit meg kell tennem, mielőtt megöllek - folytatta, miközben balja egyre mélyebben járt a nő hasában, egyre csak fölfelé haladva, a dobogó szíve felé. - El fogom neked mondani, most, életed utolsó percében, hogy micsoda szörnyetegbe is szerettél te bele... Elárulom neked Logan legféltettebb titkát, amit senkivel sem mer megosztani!
- Azt már nem! - hallatszott egy hang a hátuk mögött, s a következő pillanatban Stefan már repült is át a szobán, hangos robajjal csapódva neki a szemközti falnak.
- Jenna! - kiáltott fel Logan, egy szempillantás alatt a nő mellett teremve, aki rongybaba módjára csuklott össze a fal mellett. De a férfinek többre nem maradt ideje, mert ekkor Stefan már talpon volt, és újult erővel vetette rá magát vetélytársa hátára. Logan felüvöltött, ahogy a fiatalabb vámpír keze a testébe fúródott, de az az üvöltés semmi volt ahhoz a halálhörgéshez képest, amit hallatott, amikor Stefan egy mozdulattal kitépte helyéről a bal veséjét. A szőke férfi vérben fürödve csúszott a földre, és ellenkezni se tudott, amikor Stefan végezetül még egy hatalmasat rúgott az oldalába, egyenest a falnak gurítva őt. 

- Senki sem kerülheti el a végzetét - jelentette ki Stefan, örömittasan meredve Logan elernyedt testére. Élvezkedése ezúttal sem tartott sokáig, mert Jenna pár lépésről mögüle érkező, elfojtott nyögése egy szempillantás alatt megfosztotta őt a győzelem korai mámorával. - Nos, hol is tartottunk? - kérdezte színpadiasan, miközben leguggolt a nő teste mellé, Joker jelmezének rejtett belső zsebéből egy karót húzva elő. Óvatosan, mintha törékeny lenne, húzta végig ujját az érdes tölgyfán, majd újra Jennára emelte a pillantását. - Tudom már. Meg foglak ölni, Jenna - sóhajtott fel tettetett fájdalommal a hangján, balját végighúzva Jenna sápadt arcán. - De nem fogok gyorsan végezni veled - folytatta -, hanem addig kínozlak, hogy felváltva fogtok könyörögni nekem a szánalmas pasiddal, hogy öljelek meg. Azonban ahhoz valami komolyabb fegyverre lesz szükségem - tette hozzá elgondolkozva, majd megfordult, és a konyhapult felé lépdelt, szemügyre véve a késkészletet.

Eközben, olyan halk léptékkel, hogy ők maguk sem hallották saját magukat, Damon és Elena is beosont a Gilbert házba. Miután Damon visszanyerte az erejét, rögtön tudta, hová ment az öccse, ezért nem is tétováztak tovább, követték a nyomát. Most mindketten a konyha bejárata mögött lapultak, lélegzetvisszafojtva várva, hogy mikor csaphatnak le Stefanra.
- Ez jó lesz! - hallatszott a fiatalabb férfi elégedett hangja, előrántva egy csillogó pengéjű kést. A tehetetlen, több sebből vérző Jenna szemében újfent félelem csillant fel, miközben a földön ülve figyelte, ahogy Stefan közeledik felé. - Tudod, mindig is imádtam széttépni az áldozataimat - magyarázta Stefan, mire Elena, aki pár lépéssel arrébb bújt el, akaratlanul is felszisszent. Damon rögtön a szájára tette a kezét, jelezve neki, hogy maradjon csöndben, mert még nem érkezett el a megfelelő idő a támadásra. - Ezért gyakran neveztek hasfelmetszőnek. Jó, mi? - vigyorgott Stefan, majd újból letérdelt Jenna mellé. - Mit szólnál ahhoz, ha kivéreztetnélek itt Logan szeme láttára? - tette fel a költői kérdést. Aztán egy pillanatig csend ült a szobára, amelyet Elena vérfagyasztó sikolya tört meg, amikor Stefan Jennára emelte a kést.
- Ne, Jenna! - kiáltotta, s kitépve magát Damon szorításából egyenesen Stefanra vetette magát. Az ifjabb Salvatore-t meglepte a hirtelen közbeavatkozás, azonban lendülő keze már nem tudott megállni: a kés egyenesen a nagynénje segítéségére siető Elena mellkasába fúródott.
- Elena! - üvöltött fel Damon, aki szintén belevetette magát a kavarodásba, tehetetlenül nézve, ahogy a lány összeesik, mellkasában a késsel. Stefan eközben, akit valóban meglepetésszerűen ért Elena érkezése, a lökés erejétől ráesett Jennára, akit jóformán agyonlapított a súlyával. De esze gyors volt, gyorsabb, mint bármikor: rögtön kihasználta a helyzetet és felugrott, magával ragadva Jennát is.
- Nicsak, kit látnak szemeim! - nevetett fel, amikor tekintete megállapodott bátyján, aki Elena mellett térdelt. Damon csak ekkor eszmélt fel; aggodalmában teljesen kiment a fejéből Stefan terrorista akciója. - Damon és Elena! A hihetetlenül nyálas párocska. Már csak ti hiányoztatok - biccentett elégedetten, miközben a nyakánál fogva szorította Jennát a falnak.
- Most azonnal vedd le róla a kezed! - ordított rá Damon, aki, habár tétovázva felállt, azon rágódott, vajon Jennát mentse, vagy inkább szabadítsa meg előbb Elenát a fájdalmaitól. Sejtette, hogy az érzelemmentes öccse egy szempillantás alatt megölné Jennát, viszont gyűlölte látni, ahogy Elena szenved - nem beszélve Loganről, akinek a hátán tátongó seb még mindig nem forrt össze.
- Persze, így fog történni - mosolygott Stefan, majd mintegy demonstrálva szándékát, kezével átszakította Jenna mellkasát és megmarkolta annak dobogó szívét. - Add fel, Damon. Ezúttal elkéstél; nem játszhatsz hős lovagot. Már csak az a kérdés, hogyan fogsz dönteni? Kit hagysz meghalni? - Damon felmordult, egy lépéssel lecsökkentve a köztük lévő távolságot.
- Utoljára mondom, engedd el!

- Egy lépéssel se közelebb, különben meghal! - üvöltötte válaszul Stefan, erősítve ujjai szorítását Jenna mellkasában. Logan, aki mellett ott feküdt a félájult Elena, és fájdalmasan nyöszörgött, jóformán érthetetlenül könyörögve Stefannak:
- Engedd el.... - A fiatalabb Salvatore azonban csak nevetett, de szemei hűvösek maradtak, miközben a tehetetlenül vicsorgó Damonre meredt. - Most pedig bátyám, mielőtt végignézetem veled, ahogy meghal a legjobb barátod, engedd meg, hogy testet öltsön a végakarata: hadd tudd meg, micsoda szörnyeteg az, akit a barátodnak nevezel! - Damon frusztráltan csikorgatta a fogait, nem tudva, mit tegyen.
- Elmondom hát, mi vagy te, Logan - folytatta Stefan, és zöld szemeiben megcsillant az ingatag módon himbálózó csillár utolsó körtéjének gyér fénye.
A házban egy pillanat alatt megállt a levegő, a hűvös szél is elcsendesedett, ami a törött ablakon fújt be, sőt, még a levegő is bennszakadt az addig ziháló vámpírok tüdejében, ahogy Stefan, a tönkrezúzott rádió csöndes zúgása közepette, arcán egy angyalian ördögi mosollyal, eszelős diadallal eltorzult arccal kiáltotta világgá egy ezredévnyi létezés legsötétebb titkát:
- Egy vadász!


A következő rész tartalmából...
Logan kilétének felfedése tragikus események sorát indítja el Mystic Fallsban: valaki eltűnik, valaki megismerkedik a pince legsötétebb cellájával, valakinek ijesztő víziói lesznek és megint valaki ráeszmél, hogy hiába küzd, úgyis elveszíti azt, aki a legfontosabb neki. De vajon kit lehet megmenteni és ki marad örökre a sötétség foglya?

8. fejezet >>

Rövid, béna, érthetetlen - ez lett szerintem. Már csak az a kérdés, nektek mi a véleményetek. Ne habozzátok, osszátok meg velem. És hadd ígérjem meg, hogy innentől visszaáll a rend, akárcsak a megszokott Hexi-stílus is, amit remélem, mindannyian szerettek. Elhihetitek nekem, olyan évad előtt állunk, amely mindenkit megráz majd. Szó szerint!
Szóval, írjatok, pipáljatok és legfőképp, tartsatok velem! Nem bánjátok meg!
Ölelés :)

Sorstalanság - Ismertető

Drága Olvasóim!

Hát, ez a nap is eljött: visszatértem! Nagyon köszönöm az előző bejegyzésre kapott 28(!) pipát. Annyira jól esett, hogy azt leírni nem tudom! :) 
Ráadásul azzal a meglepetéssel érkeztem most, hogy a Végzet új része előtt még elhoztam az új történetem ismertetőjét. Ez a fanfiction a Végzettel párhuzamosan fut majd, és május végétől indul el, a címe pedig: Sorstalanság. Többször említettem már, hogy régóta foglalkoztat ez az ötlet, és végre eljutottam a megvalósításágit. A téma természetesen Delena (mi más!), ezúttal azonban teljesen más felfogásban, mint eddig bármikor.
Új történethez persze ismertető is dukál, amit ezúttal rendhagyó módon tárok elétek. Nem is lövöm le a poént, csak olvassátok el ezt a rövidke bemutatót arról, hogy mi vár majd rátok ebben a történetben. Tessék!


Villám cikázik át Chicago szürkébe öltözött egén, egy rövidke, de annál feltűnőbb pillanatig fényárba borítva a zsúfolt utcát. Az emberek jól észrevehetően megszaporázzák a lépteiket, néhányan kinyitják ernyőiket, ahogy bőrüket súrolják az első, nyirkos esőcseppek. Megint másik fejükbe húzzák a kapucnijukat - hiába, hisz a süvítő szél csakhamar, játszi könnyedséggel bánik el velük. Kisgyerekek futkároznak utcán, kik nevetve, kik rémülten a dörgés erőteljes hangjától, s ők ijedt arcukat anyjuk szoknyájába rejtik el, hátha az megvédi őket a vihar nyilaitól.

Én, mintha észre se venném, csak megyek előre...előre! Túlzás az; inkább bolyongok céltalanul, utcáról utcára, lámpától lámpáig, és csak mosolygok. Magam sem értem, hogy miért, hiszen semmi okom sincs jókedvre, sőt, a napra sem emlékszem már, amikor utoljára volt értelme egy mosolynak. Aztán eszembe jutnak emlékek, még túlságosan friss, mély sebek, és hirtelen elkomorodok. Óvatosan nézek végig a mellettem elsiető emberek gyakorta gondterhelt arcán, egyetlen pillantás alatt olvasva le arcukról, vajon mi jár a fejükben. Furcsa belegondolni, hogy ennek a rengeteg embernek, ezernyi különböző céllal, számtalan álommal, reménnyel, mégis van egy közös tulajdonsága: mindegyiküknek van egy története, ami csak az övé, senki másé. Egy történet, amelyet az életével ír, s melynek minden oldala egy-egy emlék, minden sora egy-egy nap, egy külön regéje egy egyedi létezésnek. S habár ők, emberek, annyira különböznek egymástól, kívül, belül, s annyi különböző vonás ül az arcukon, mégis mindegyik lelkében ott él egy történet, amely minden lélegzetvétellel tovább íródik. Persze nem tudni, kinek milyen véget ér majd a személyes regénye, hiszen a folytatást már a sors szüli....mert a sorsodban ott van leírva az egész életed.

Nekem is van egy történetem. Nem igazán mesébe illő, nem tökéletes, és a nincs a végén boldog befejezés. Nincs benne szőke herceg fehér lovon, sem fényűző királykisasszonyok, akiknek kezéért lovagok százai versengenek. Csupán mese, nem egyéb: törékeny vallomás arról, hogyan találtam meg elveszettnek hitt sorsomat az ő kék szemeiben, s hogyan vesztettem el örökre. Lehet, hogy nem vidám vagy magával ragadó, mégis, ez az én történetem: szomorú, kilátástalan, reménytelen, de az enyém. Hallgasd meg hát, ezt az egyszerű mesét egy lányról, aki csak sodródik az élet árjával, egyedül, magányosan, sorstalanul.

Tovább az első részhez >>>

Tudom, nem sokat árult el, de a következő, első rész, jóval mélyebb lesz ennél. Azért posztoltam ezt ilyen korán, mert kíváncsi vagyok arra, mit gondoltok: érdemes folytatni ezt a történetet? Pár fejezet persze megvan belőle, de örülnék neki, ha leírnátok az első benyomásotokat. Sokat segítenétek vele!
Addig is, köszönöm a támogatást, amivel körülvesztek. Rengeteget jelentetek nekem, szinte többet, mint a legtöbb ember az életemben. És ez nagy szó!
Tehát, ha lehet, írjatok pár szót a történetről, ha tehetitek. Köszönöm.
Ölelés!

Kérés

Kedves Olvasók!

Azt hiszem, tudjátok, hogy éppen egy nehéz időszakon megyek keresztül. Bizonyíték erre az is, hogy már két hónapja nem írtam semmit. Most viszont úgy tűnik, akad némi szabadidőm, plusz, az inspirációm is visszatért, ha nem is olyan mennyiségben, mint korábban, de legalább létezik.

Ugyanakkor fontos lenne tudnom, van -e még értelme írnom. Tudom, hogy az én hibám, hogy az olvasóim nagy részét elvesztettem, mégis, fontos lenne számomra, hogyha azok, akik még velem vannak, valamilyen módon tudatnák azt velem. Legyen szó megjegyzésről, pipákról, mindegy - örülök neki.

Szóval, ha velem vagytok még, kérlek titeket, ne habozzatok. Pipáljátok ki az "elolvastam" boxot, ha szeretnétek még olvasni tőlem valamit. Higgyétek el, ötletekből nincs hiány.

H.

Részletek a 7. fejezetből

Hát, azt hiszem, ilyen hosszú szünetem sem volt még... Remélem, azért tudjátok, hogy nem felejtettem el Benneteket, csupán arról van szó, hogy tényleg nem volt alkalmam aktívan írni, posztolni. Továbbra sem tudom megígérni, hogy vissza tudok térni a régi rendbe, de igyekszem a következő két hétben két-három fejezetet hozni. Ne vegyétek készpénznek, amit ígérek, de mindenképpen rajta leszek, hogy meg is valósítsam.
Kezdetnek hoztam két részletet abból a bizonyos hetedik fejezetből, ami ugye semmiképp se akar megérkezni. Bízom benne, valamennyire felcsigázza az érdeklődéseteket :)

"Fényes, kékes lánggal égő tűz kapott életre, de nem harapódzott el, mert abban a pillanatban, hogy Lucy beszéde befejeztével felnyitotta a szemét, egy szemrebbenésnyi idő alatt elaludt a tűz, az elemek is rögtön lenyugodtak. Azonban nem ez volt az egyetlen hatása annak, hogy a boszorkány visszanyerte az öntudatát, hanem az is, hogy abban a másodpercben, hogy felnyíltak a nő szemei, Stefan egy fuldokló hörgés kíséretében, erejét vesztve rogyott a földre.
- Mi történik? - hörögte alig hallhatóan, riadtan pislogva jobbra-balra. Azonban hiába próbálta megmozdítani valamelyik petyhüdt végtagját, azok csak nem akarództak megmozdulni hála a hűvös bénulásnak, ami egy csapásra eluralkodott az egész testén.ű
- Logan, most! - kiáltott fel hirtelen Lucy, mire a megszólított férfi nem is habozott tovább, hanem egy ugrással a földön heverő vámpírra vetette magát. Mély, barna szemei mélyen belefúródtak a tehetetlen Stefan zöld szempárjába, ahogy Logan elváltozott hangon harsogni kezdett:
- Tárd fel az elméd, Stefan! - üvöltötte. - Engedd le a korlátokat! - Stefan azonban nem úgy tűnt, hogy engedelmeskedne, ugyanis minden erejével arra koncentrált, hogy visszanyerje hirtelen elvesztett erejét. Logan eközben nem adta fel, kezeivel jó erősen szorítva Stefan lüktető halántékát, egyre csak ugyanazokat a szavakat szuggerálva belé:
- Tárd fel magad - ismételgette keservesen. - Lucy, nem elég az energia!
- Elégnek kell lennie. Koncentrálj, Logan! - utasította a boszorkányt, aki az erőt sugallta felé. Így tehát Logan még nagyobb erőfeszítéssel fenyegette Stefan elméjének szinte áttörhetetlen falát, amit a manipuláció emelt a tudata köré. De hiába próbálkozott, az immár ájult vámpír elméjéről csak nem akart leomlani a sziklaszilárd védelmi vonal. Logan minden erejét beleadta a mentális ostromba, a Lucy által sugárzott energiával próbálva meg legyőzni a makacs kényszert, mígnem hosszú percek reménytelen próbálkozása után úgy tűnt, hogy az elméje végre-valahára megroppan a támadás hatására és megnyitja magát.
- Látom...látok valamit - motyogta lehunyt szemmel Logan, miközben kezeivel még erősebben szorította az eszméletlen Stefan fejét."

"- Ez fáj... - nyögte Jenna, kezeivel hiába feszegetve a torkára szoruló vasmarkot, az nem engedett a szorításból.
- Már csak azon gondolkozom, hogyan öljelek meg - vicsorgott Stefan, arcán kéjes vigyorral. - Tudom ám, hogy te vagy a gyenge pontja, szóval ne is ellenkezz. Mondanám, hogy nem fog fájni, de akkor nem hol lenne az öröm? Mivel kínoznám meg jobban azt a mocskos árulót?
- Mit...tettem én ellened? - hörögte a nő.
- Te? Semmit. Logan? Átvert! Elhitette velem, hogy az oldalamon áll, miközben végig a hátam mögött szervezkedett...fúj! De megérdemli, amit ezért kapni fog, és alig várom, hogy lássam az arcod, amikor rátalál a kihűlt testedre! - nevetett a férfi, rendületlenül állva Jenna riadt pillantását. - Azonban van még valami, amit meg kell tennem, mielőtt megöllek - folytatta, miközben balja egyre mélyebben járt a nő hasában, egyre csak fölfelé haladva, a dobogó szíve felé. - El fogom neked mondani, most, életed utolsó percében, hogy micsoda szörnyetegbe is szerettél te bele... Elárulom neked Logan legféltettebb titkát, amit senkivel sem mer megosztani!
- Azt már nem! - hallatszott egy hang a hátuk mögött, s a következő pillanatban Stefan már repült is át a szobán, hangos robajjal csapódva neki a szemközti falnak.
- Jenna! - kiáltott fel Logan, egy szempillantás alatt a nő mellett teremve, aki rongybaba módjára csuklott össze a fal mellett. De a férfinek többre nem maradt ideje, mert ekkor Stefan már talpon volt, és újult erővel vetette rá magát vetélytársa hátára."

Tovább a részhez >>>

Életjel

Sziasztok!

Szörnyen érzem magam, amiért több, mint egy hónapja váratlak benneteket és nem hozok semmit. Még arra se jutott időm, hogy egy normális bocsánatkérő jegyzetet írjak, nemhogy megírjak egy fejezetet. Mi több, az e-mailjeim 90%-a is olvasatlan, szórakozni se járok el az utóbbi két hónapban, hanem egyre csak otthon, vagy az iskolában ülök és tanulok, mint egy állat. Rettenetes, higgyétek el.

De kérlek, ne gondoljátok azt, hogy elhagytalak benneteket, vagy megfeledkeztem volna rólatok, sőt! Egy csomó ötlet, gondolat van a fejemben, és alig várom, hogy leírjam...csak egyszerűen nem tudom, mikor. Nagyon sajnálom. Igyekszem időt szorítani rátok, és megpróbálok még ebben a hónapban előrukkolni valamivel. Nagyon szépen kérlek Titeket, tartsatok ki és legyetek türelemmel, és én mindenképpen meghálálom majd.

Köszönöm.

HexiTVD

Always and forever - 16. Gyogyógolyó

Sziasztok! Hát ezzel is késtem. Sajnálom. Cserébe remélem, legalább élvezni fogjátok, mert noha nincs túlzottan tele izgalmakkal, rengeteg fontos dolog történik benne, amikre csak később derül majd fény. Jó olvasást! ;)
(Megjegyzés: a fejezet címét egy barátnőmnek köszönhetjük, aki nem is tudott róla, milyen fontosat mondott. :D Mivel nem olvassa ezt a sztorit, nem is fogja tudni. :) De mi azért lehetünk hálásak neki. <3 )

10. század:
- Add már ide azt a rongyot!
- Nem, én akarom!
- De te nem tudod!
- De igen!
- Nem is!
- DE IGEN! - kiabált Rebekah dühösen, és olyan szúrósan nézett Klausra, ahogy csak tudott. Utálta, ha úgy kezelték, mint egy kisgyereket. Egy bébit. Ő már nagylány volt, és igenis tudott dolgokat.
- Hát ti nagyon szamarak vagytok - jegyezte meg Kol, aki épp egy botot hegyezett a kiskésével a sarokban. - Ki akarna gyereket pelenkázni? Pfujj!
- Nekem egyszer lesz saját kisbabám, gyakorolnom kell! - jelentette ki Rebekah méltóságteljesen, majd visszafordult az előtte fekvő kisfiúhoz.
Ő és Nik a padlón térdeltek, egymás mellett, és életükben először próbáltak segítség nélkül pelenkázni. Nem bizonyult egyszerű feladatnak, főleg, hogy mindketten egyedül akarták csinálni, és inkább  hátráltatták egymást, mint segítették.
- De én nagyobb vagyok, és ügyesebb - tiltakozott Klaus még mindig. Be akarta bizonyítani, hogy tud gondoskodni a kisöccséről.
- Jajj, csak csináljátok már, mert nagyon büdös - fintorgott Kol látványosan, és befogta az orrát.
- Oké, add ide! - ragadta meg Klaus a rongyot.
- Nem! - fogta erősen Rebekah.
A kisfiú érdeklődve nézte veszekedő testvéreit, és csodák csodájára nem sírt. Pedig nagyon kellemetlen lehetett félig levetkőztetve, teli pelussal feküdni a kemény földön.
- Vagy csináljátok együtt, vagy elveszem, és egyikőtök sem csinálja! - lépett be Elijah a szobába. - Henrik nem egy játék vagy kiskutya. Ő egy kisbaba. Akit most tisztába kell tenni, felöltöztetni, és lefektetni aludni. Szóval?
- Oké, csináld te! - mászott arrébb keserű arckifejezéssel Klaus, elegendő helyet hagyva húgának a pelenkázáshoz, aki azonnal hozzá is látott.
Elijah elégedetten figyelte, de közben ellenőrizte is, hogy Rebekah tényleg rendesen meg tudja-e csinálni. És meg tudta. Aztán a kislány Klaushoz fordult:
- Felöltözteted te, Nik? - ajánlotta fel a bátyjának, aki azonnal abbahagyta a duzzogást, és lelkesen húzta fel a miniatűr ruhadarabokat az álmosan ásítozó kisfiúra.
Miután kissé pacuhán, de legalább ruhákkal fedve felemelte kisöccsét, ő is, Rebekah is puszit nyomtak apró buksijára, majd lefektették a sarokba állított kemény, keretes ágyba -, amit Esther általában bölcsőként emlegetett -, Elijah betakargatta, és a pici már aludt is, édesen hortyogva.
Klaus elmosolyodott, ahogy a csöppséget figyelte, és maga sem tudta volna megfogalmazni, miért szereti annyira. Nem lehet vele játszani, beszélgetni, viccelni, sokat sír és alszik. Bár az is igaz, hogy olyan sok időt elvesz a szüleitől, hogy az ő megbüntetésére már kevesebb jut. Mégis.... fogalma sem volt, mi az oka szinte rajongó szeretetének. Semmivel sem szerette jobban Henriket, mint a többi testvérét, se kevésbé, csak sokkal másabb volt. És hiába gondolkozott ezen, nem tudott rájönni, hogy akkor most mit is érez igazán.

Ekkor nyílt az ajtó, és Mansi néni sétált be a szobába, kezében gyümölcsökkel megpakolt kosár. Mosolyogva átnyújtotta Elijah-nak, majd oldalra fordult, és megcsókolta Mikaelt, aki hevesen viszonozta azt, ujjait Mansi néni hajába fúrva. Mikor szétváltak, a férfi Klausra emelte a pillantását, és hideg hangon így szólt:
- Niklaus, a kisöcséd valójában nem a kisöcséd. Elloptál egy kisbabát, ezért büntetést érdemelsz!
Klaus megborzongott, felkapta a békésen alvó Henriket a bölcsőjéből, és szorosan magához szorította. Nem adja, Henrik az ő öccse, nem adja, nem adja, nemadjanemadja.
Kirohant a hátsó ajtón, át a kerten, és megállt a kis kunyhóban, amit csak ő is Elijah ismertek. Az ő kis kunyhójukban.
- Nézd, Henrik, most már te is tudod a titkunkat! - simított végig a kisfiú selymes haján, aki erre felébredt, és keserves sírásba kezdett. - Hé, ez jó hely. Vagy mi a baj, éhes vagy?
Lehajolt, és előhúzott egy pohár vizet az egyik dobozból, de Henrik nem kért vizet.
Kivitte az erdőbe a nyekergő kisbabát, átfutott vele a fák közt, lihegett. Hallotta, hogy követik, és tudta, hogy az apja az. Vajon hogy talált rá itt?
A tisztás. A tisztás, ahol a lovak voltak! De most senki sem volt ott, és az esőfelhők az égen baljóslatúan gyülekeztek.
A léptek egyre közeledtek, Klaus félve, kétségbeesetten megfordult, de meglepetésére nem Mikaelt látta maga előtt, hanem Bogyót, a lovat. Az rányerített, majd szelíden hagyta, hogy a fiú megpaskolja a nyakát. Aztán újra felnyerített, és kikapta Klaus karjai közül Henriket, fogai közé szorítva a ruháját. A megrettent fiú pedig tehetetlenül nézte, ahogy Bogyó elnyargal a kisöccsével.
Kiabálni és zokogni kezdett, Henriket és Elijah-t akarta. De senki sem hallotta, a nap pedig olyan erősen tűzött fent az égen, hogy majd' elájult. Szerencsére a tisztás végén egy hűs vizű patak csordogált, így odabotladozott, és ivott pár éltető kortyot.
A vízből felnézve egy zöld szempárral találkozott a tekintete. Szemrehányás és néma kérés áradt felé. Tudta, hogy nagyon ismerősek a szemek, de nem tudta, honnan, és mikor meg akarta nézni a hozzájuk tartozó testet, már nem volt ott senki.
Egy középkori dallam régen elfeledett hangjai úsztak a levegőben, egy méh zümmögött Klaus fülébe. Elindult a zene felé, kíváncsian, könnyed hangulatban.
Cirkuszi sátrak, utcai árusok, mutatványosok. Egy kislány virágokat árult, mellette kardnyelő vonzotta maga köré a tömeget. Mikor Klaus odaért, hirtelen mindenki elhallgatott, és lassan felé fordultak.
Komor, érzéketlen pillantások kereszttüzében egy templomhoz sétált, letérdelt a lépcsőkön, és fennhangon imádkozni kezdett. De még az ima feléhez sem ért, mikor a hangja valamiféle ősi, ösztönös, üvöltésszerű hangba fordult. Mire befejezte a monológját, vonyított és ugatott.
A farkas átügetett az immár gyűlölködve, köpködve pocskondiázó tömegen, és eltűnt az erdő sűrűn álló fái között. Szaladt, ahogy a lába bírta, hátára kötözve egy apró csomag, de nem tudta megnézni, mi az. Zavarta.
Megállt, és akkor újra megjelent a zöld szempár. Ezúttal egy széles mosoly is tartozott hozzá, hegyes kis szemfogakkal. Annyira fájdalmasan, mégis édesen ismerősek voltak, de Klaus még mindig nem tudta, honnan.
A homályos, zöldszemű-mosolygós alak megszabadította a farkast a terhétől. Henrik volt az, de a haja már hosszú és fekete volt, szemei vádlón meredtek a bátyjára. Aztán újra sírva fakadt, hangja megrepesztette az üveget a fejük felett, széttörte azt.
Az éles, hatalmas üvegcserepek zuhanni kezdtek a föld felé, feléjük. Szét fogják szabdalni őket!...

Napjainkban:
- Nik! Nik, hé, kelj fel! - rázogatta Rebekah aggódva, kicsit zavarban a férfi vállát. - Jól vagy?
- Mi? - kapkodott levegő után Klaus, tágra nyílt, csipás szemekkel.
Egy pillanatig nem tudta megkülönböztetni, mi a valóság, mi az álom. Azt hitte, tele van vágásokkal, Rebekah kezében pedig a kis Henriket vélte felfedezni, pedig csak egy kupac tiszta ing volt. Aztán szorosan lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, lassan kifújta, és mikor újra felnézett, már eléggé kitisztult a feje ahhoz, hogy emlékezzen, hol van, miért, mikor és kivel. A szívverése még nem csillapodott ugyan le teljesen.
- Megvagyok - válaszolta meg Rebekah kérdését, majd kinyúlt, és ivott egy kortyot az éjjeliszekrényen hagyott pohárból. A víz állott és langymeleg volt, mégis jólesett kiszáradt torkának.
- Örülök, hogy felébredtél, mert fogalmam sincs, hol találok kaját a macskának, és már kezd idegesíteni a nyávogása - tette le a szőke ősi az ingeket egy fotelbe, majd elhúzta az egyik hatalmas, plafonig érő ablak előtt a a függönyt, hogy egy kis fény áramolhasson a szobába.
- Elijah tudja, hol a macskakaja - vonta fel csodálkozva a szemöldökét Klaus. - De nem mindig kap azt, sokszor simán csak felvágottat vagy húst adunk neki a hűtőből.
- Szerintem a macskakaja is megfelel neki - húzta el a száját Rebekah. - Elijah meg bement a városba lázcsillapítóért a boszinak.
- Ugh, hogy van Tamora? - ült fel Klaus aggódó tekintettel.
- Nem vészes, csak láza van, amitől könnyen kiszárad, de néha-néha felébred, és olyankor Elijah rengeteg folyadékot diktál bele - vont vállat a lány. - Neked is sokat kéne innod - tette hozzá feddően.
- Mindjárt iszok - legyintett Klaus. - Előbb fölmegyek Tamorához.
- Segítsek?
- Menni fog - hárította el húga segítő kezét a férfi, és makacsul összeszorított szájjal kikászálódott az ágyból. Épp csak picit szédült. - Addig te megetetnéd Kosnyeket? - kérte Rebekah-t, aki már készült megjegyezni, hogy még mindig nem tudja, hol a macskakaja, szóval Klaus gyorsan hozzátette: - A konyhában a második szekrény jobbról, felső polc. Egy lila tasak, rajta valami fura szemmel meg villanypóznával. Meg fogod találni.
- Oké. Hozok fel neked inni - egyezett bele Rebekah kelletlenül. - Tea?
- Csak víz.
- Rendben - sétált ki a lány enyhe riszálással a szobából, magában valami olyasmit morogva, hogy mit meg nem tesz a családjáért.

A lépcső tetejére érve Klaus megpihent kicsit a korlátra támaszkodva, majd csendesen belopódzott Tamora szobájába, nem akarta felkölteni a lányt. De amint kinyitotta az ajtót, és óvatosan bedugta a fejét, egy alvástól kásás, de vidám hang üdvözölte:
- Hali, Klaus! - mosolygott Tamora.
- Szia - lépett be az ősi. - Azt hittem, alszol.
- Dehát tényleg alszom, nem látod? - nézett rá megütődve Tamora. Klaus lefagyva megtorpant, és kételkedve elemezni kezdte a helyzetet. Vagy ő alszik még mindig, vagy Tamora beszél félre, vagy....
És akkor a lányból kitört a nevetés. Klaus elkerekedett szemmel bámult rá, majd ő is elnevette magát.
- Bolond - ült le a lány ágya mellé tolt fotelbe.
- Szórakoztató - javította ki Tamora, és belekortyolt egy üveg vízbe. Aztán nem vette el a szájától, hanem a felét felhajtotta. - Hahhh - sóhajtott, ahogy rácsavarta a kupakot. - Ezek után Elijah egy szót sem szólhat.
- Hmm - hümmögött Klaus. Ő is szomjas volt, de Rebekah még nem hozta fel a megígért vizet. Biztos még a macskát eteti.
- Megkínálnálak, de inkább ne igyunk egymás után, ha beteg vagyok - vont vállat bocsánatkérően Tamora. - És, te hogy érzed magad?
- Öhmm... jól? - kockáztatta meg Klaus bizonytalanul.
- Ezt most kérdezed vagy mondod?
- Mondom.
- Nem voltál túl meggyőző - hajolt közelebb Tamora vizsgálódó tekintettel.
- Vannak ezek az álmok - vágott bele kertelés nélkül Klaus. - Mióta Mikael halott, egy sem jött, és már azt hittem, vége van. Logikus lett volna, hogy ő bérelt fel valakit. De ma megint volt egy, és utána.... szóval ma volt egy.
- De azt hittem már nem zavarnak annyira, nem fájnak. Nem igaz? - dörzsölte meg a homlokát fáradtan, gondterhelten Tamora. - És mi volt utána? - kérdezett rá a félbehagyott mondatra.
- Nem is fájt, csak nem szeretem őket. Elgyengítenek - ismerte be. Tamora tágra nyílt szemekkel meredt rá, és szinte fel sem tudta fogni, hogy Klaus kimondta ezt a szót. - És utána... rémálmom volt. A múltam részei, de összevissza, időben és térben keverve. Zagyván, érthetetlenül. Tipikusan álom, nem pedig emlék, mégis túl élénk és valós - próbálta leírni ezt a furcsa valamit, amit látott.
Tamora szótlanul, merengve, mintha kis bűntudattal fürkészte volna az arcát. Nem igazán értette de türelmesen várt. Majd a boszi megoldja. Remélhetőleg.
- Itt a víz, Nik - lépett be Rebekah a szobába, és átnyújtott egy palack hideg ásványvizet a bátyjának. - Szia, Tamora! - biccentett a lánynak is, majd megjegyezte, már a szobából kifelé menet: - Megetettem a macskát. Gondolom mindjárt feljön, úgyis ez az egyik törzshelye.
- Köszi! - szólt utána Tamora hálásan. - Amúgy mi a másik törzshelye? - kérdezte Klaustól. - Semmit sem tudok róla, hogy rendezkedett be itt nálatok. Ha itt voltam, mindig körülöttünk sompolygott, de egyébként hol szeret lenni? - érdeklődött.
- Öh, hát.... a lovaknál. Asszem - húzta a száját bizonytalanul Klaus. - Igazából Elijah-t kéne megkérdezned, ő kerítette elő a kajához, ha nem volt kéznél. Most, hogy mondod, fogalmam sincs, hogy csinálta...
- Ördögi erők segítettek - lépett be Elijah a szobába, kezében Kosnyekkel. Tamora elvigyorodott, és Klaus sem bírta elfojtani a mosolyt. Egyszerűen Elijah és egy kismacska nem illettek össze a képzeletében, sehogy sem illettek össze. És mégis.
- Gyanítottam - húzta össze a szemét Tamora, majd átvette a cicát, és lerakta a takarója tetejére.
- Hogy vagytok? - telepedett le Elijah az ágy másik oldalán álló székre.
- Én remekül, de remélem, hoztál fájdalomcsillapítót, mert nem adok sok időt ennek a hirtelen javulásnak - mosolygott Tamora fáradtan, cinikusan.
- Élünk - vont vállat Klaus.
- Valóban - helyeselt Elijah, majd az öccséhez fordult. - Niklaus, nem volna kedved kicsit kimenni sétálni? Úgy hiszem, jót tenne neked egy kis friss levegő.
- Hát, végülis.... - rántott egyet a vállán a férfi. Neki eszébe sem jutott.
- Oké, akkor délután lekísérlek kicsit, elsétálhatnánk az istállókig - javasolta Elijah, arra gondolva, hogy a kis melléképület nincs messze, és padok is állnak elszórtan a kavicsos út mentén, ahová letelepedhetnek, ha Klaus elfárad.
- Kösz, Elijah - állt fel a fiatalabb ősi, hangja érzelemmentes, kimért. Nem volt hozzászokva a hálálkodáshoz. - Megyek, pihenek még kicsit. Tegnap megtaláltam egy nagyon jó kis verseskötetet - tette hozzá, és kioldalgott a szobából. - Jobbulást! - nézett vissza Tamorára, majd behúzta maga után az ajtót.
- Öhmm... csak nekem volt fura Klaus viselkedése? - vonta fel döbbenten a szemöldökét a boszi.
- Mindig is értékelte a művészetet - vont vállat Elijah, de nem tudta elrejteni kételkedő, elmerengő arckifejezését, ahogy az ajtó sötét deszkáját bámulta, mintha az öccse még mindig ott állna, és épp őt kívánná megfejteni.
- Most nem feltétlen a versekre gondoltam, bár azt is kicsit nehéz összeegyeztetni az általánosan kialakult Klaus-képpel - morogta elgondolkodva Tamora. - Csak valahogy túl... vidám. Azt hiszem.
- Mikael halott - vont vállat Elijah. Mindketten tudták, hogy ez bőven elég nyomós érv lenne a jókedvre, de nem állt össze a teljes kép, még valami hiányzott. Idegőrlően hiányzott.
Rövid csönd állt be a beszélgetésbe, ahogy mindketten a gondolataikba mélyedtek, észrevétlenül, puhán rájuk ereszkedve.
- És te hogy érzed magad? - szólalt meg végül Tamora, megrázva kicsit a fejét, hátha kitisztul a terhes gondolatoktól. Természetesen ez nem történt meg, viszont erősen szédülni kezdett.
- Egészen jól. Furcsa, hogy kérded - tért vissza a valóságba Elijah is egy meglepett szemöldökráncolással.
- Már miért lenne furcsa? Hiszen megkínoztak  téged - értetlenkedett Tamora.
- Mégis sokkal simábban megúsztam, mint te, vagy Niklaus - vont vállat az ősi.
- Ja, de ettől még nem kell úgy tenni, mintha kicsattanó egészségnek örvendenél - mutatott rá Tamora.
Elijah-nak tulajdonképpen rettenetesen jól esett, hogy a boszi törődik vele ennyire, noha igyekezett ezt nem kimutatni. Bekah és Niklaus valahogy nem jutottak el odáig, hogy az ő egészségügyi állapota iránt érdeklődjenek, Tamora, mindannyiuk közül a legramatyabb állapotban levő, ő bezzeg megkérdezte.
- Gondolkoztam is, hogy mi a francnak küldött minket városnéző túrára Mikael. Így utólag már könnyű látni, hogy csak távol akart tudni minket, amíg téged kínoz - csóválta a fejét keserű mosollyal Tamora, majd belekortyolt a kezében tartott vízbe. - Felteszem, ha hamarabb érkezünk, nem tudott volna kellőképp legyengíteni téged, és akkor potenciális veszélyforrásként veled is számolnia kellett volna.
- Valószínűleg így van, de szerencsére már soha nem fogjuk megtudni - jelentette ki feszülten Elijah, finoman jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, és nem kíván róla többet beszélni.
Tamora szívesen fejtegette volna még kicsit a témát, ugyanis élt benne a gyanú, hogy Elijah a látszólagos könnyedség ellenére mélyebb nyomokat őriz az esettel kapcsolatban, ugyanakkor nem akarta erőltetni a beszélgetést. Egyszer úgyis meg kell lennie, előbb vagy utóbb, neki mindegy, de azt már szilárdan elhatározta magában,, hogy nem fogja hagyni Elijah-t egyedül megbirkózni a következményekkel.
Úgy tűnik, ennek a gondolatnak a megszületése komoly agyi tevékenységet igényelhetett tőle, hiszen alighogy leszögezte magában, hogy később még visszatérnek a témára, zsibbasztó, ólmos fáradtság lett úrrá rajta. Szinte varázsütésre.
- Jól vagy? - hajolt közelebb aggodalmasan Elijah, mikor Tamora lehunyt szemekkel, sápadtan a párnára hanyatlott, félrerakva a vizesflakont.
- Persze, csak fáradt vagyok - mosolygott halványan a lány, noha a legkevésbé sem érezte jól magát. Zsibbadtak a végtagjai, szédült és alig bírta nyitva tartani a szemeit. Ehhez jött az ijedt értetlenség, hiszen nem számított erre a hirtelen gyengeségi rohamra. Remélte, nagyon remélte, hogy ez csupán azért van, mert keveset tudott aludni az éjjel, az Elijah iránt való aggódó töprengés pedig lefárasztotta. Semmi kedve nem volt hosszan tartó mellékhatásokkal bajlódni. Csinált ő már korábban is nehéz varázslatot.
- Hagylak aludni - állt fel Elijah, és enyhe szemöldökráncolással fürkészte Tamora arcát, aki már a fejében lüktetve érezte a pulzusát, és hiába próbálta mély lélegzetekkel csillapítani hányingerét.
- Jó - nyögte ki erőtlenül, önuralmának utolsó morzsáit összekapargatva, alig várva, hogy Elijah végre kimenjen a szobából. A homlokán verejték ütött ki.
A férfi megindult kifelé a szobából, de rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy távolodott, így visszanézett, épp időben, hogy lássa, amint az első könnycseppek kibuggyannak a boszorkány szeméből.
- Tamora! - kiáltott fel Elijah, egy töredékmásodperc alatt visszasuhanva az ágyhoz, ahol a lány időközben elvesztette az eszméletét. - Rebekah! - szólt fennhangon az ősi, tudva, hogy húga úgyis meghallja.
- Mi történt? - állt meg mellette egy szőke villanással Rebekah. - Atyaég, ilyenkor mit kell csinálni? - akadt el a lélegzete, ahogy Tamorára nézett.
- Először magához kéne térnie - kapkodta a fejét kétségbeesetten Elijah. Fogalma sem volt, hogy ezt mégis hogyan kéne elérnie.
Szerencsére a boszi magához tért, mielőtt fény derülhetett volna a férfi egészségügyi képzettségének hiányára.
- Hé, hé, nyugi, nézz rám! - jelent meg Klaus az ágy másik oldalán, aggódva.
Tamora falfehér volt, de kinyitotta a szemét, és szót fogadott a férfinak.
- Oké, ne engedd el a pillantásomat - utasította lassan, tisztán artikulálva Klaus, és megragadta Tamora szabad kezét - a másikat Elijah szorongatta. - Mély levegő. Kifúj. Mély levegő. Kifúj. Jó, most mondd el, mi történt.
Elijah megrovó pillantást vetett öccsére, hogy már megint a kíváncsiságának kielégítése az első, de gyorsan rájött, hogy bizony nem ártana tisztában lenniük a rosszullét eredetével és természetével.
- Neeemtudom? - kockáztatta meg Tamora. Sóhajtott egy nagyot. - Tényleg nem tudom, de már jobban vagyok - próbálkozott egy halovány mosollyal, és valóban kezdett visszatérni a szín az arcába. De közel sem nézett ki úgy, mint aki jól van.
- Hívjunk orvost? - vonta magára a lány figyelmét a halkan, elszorult torokkal feltett kérdésével Elijah.
- Felesleges - legyintett Tamora.
- Természetesen hívunk orvost - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Rebekah, és már indult is.
- Három vámpír és egy boszorkány él a házban. Meg egy kismacska - nézett le a még mindig a takarón kucorgó Kosnyekre a lány. - Határozottan nem okos ötlet embert hívni.
- Még jó, hogy csak egy boszorkány száma van meg - emelte a füléhez a mobilját Klaus.
- Ez nem egy játék, Tamora - figyelmeztette fojtott hangon Elijah, míg öccse a háttérben telefonált.
- Tudom. Nincs bajom, csak nehéz volt legyőzni Mikaelt - magyarázta nyugodtan. Utálta, hogy gyenge, hogy mindenki őt akarja pátyolgatni, és hogy azt hiszik, neki szüksége van rá. Pedig nincs. Csak idő kell, meg pihenés, mint mindig.
És esetleg egy kis csoki, majd később, mert egyelőre kajára gondolni sem bír.
- Egy órán belül itt lesz - közölte Klaus, miután bontotta a vonalat.
- Remek.
- Ne húzd a szád - torkolta le Klaus talán kicsit túl nyersen. - A te érdekedben - tette hozzá kicsit lágyabban.
- Olyan vagy, mint egy duzzogó kisgyerek - jegyezte meg Rebekah, egy bögre teával lépve be a szobába.
Tamora erre észbe kapott. Valóban úgy viselkedett, mint a nővére óvodás gyerekei. Ciki.
- Köszönöm, hogy aggódtok értem, de szeretnék egyedül maradni - varázsolt egy sokkal felnőttesebb és kedvesebb arckifejezést magára a lány.
- Kizárt! - tiltakozott Klaus.
- És ha megint elájulsz? - rázta a fejét Elijah is.
- Jó, akkor valaki itt marad velem. Mindenki más megy a dolgára, nem állhat meg az élet, mert szegény kicsi édes boszorkányocska nem érzi jól magát - engedett Tamora.
- Maradok - ült le egyenes háttal, komor arccal Elijah. - Niklaus, neked pihenned kell.
- Én is maradhatok - ajánlotta fel Rebekah, de aztán hirtelen mintha meggondolta volna magát. - Tudjátok, most jut eszembe, hogy mégis mennem kell. Megígértem...izé, van egy.... szóval nem érek rá. Bocsi - kapott fel egy üres ásványvizes palackot, és sietve távozott.
- Vigyázz rá - intett a fejével Tamora felé Klaus, majd magára hagyta a bátyját és a lányt.
- Csodás - dőlt hátra a boszi egy hatalmas sóhajtással, és a plafont fixírozta.
- Jobban érzed magad? - törte meg Elijah a feszült csendet pár másodperc után, melyek sokkal, de sokkal többnek tűntek.
- Mm-hmm. ( = Nyilvánvalóan.)
- Tudtad, hogy ilyen komoly következményei lehetnek, ha varázslattal győzöd le Mikaelt?
- M-hmmmm. ( = Honnan tudtam volna?)
- Zavarlak? - fújta ki csalódottan a levegőt Elijah.
- Nem - pislogott rá meglepetten Tamora. Nem akart bunkó lenni, és örült az ősi közelségének. Csupán nem érezte magát túl bőbeszédűnek. Élete legritkább pillanatainak egyike.
- Elijah, mesélsz nekem valamit? - kérte a férfit, cserébe pedig egy kétkedő, furcsa pillantást kapott. - Légyszi.
- Rendben - egyezett bele Elijah, majd tanácstalan hallgatás következett. - Miről szeretnéd, hogy meséljek neked? - tette fel végül a kérdést, mert ötlete sem volt, mi érdemes arra, hogy megossza Tamorával, vagy mi az, amit a lány hallani akar.
- Rólad. Klausról és Bekah-ról. A családodról - vont vállat ártatlan pillantással Tamora. - Vagy valami érdekesről.
- Nem szűkítetted le nagyon a kört - mosolyodott el Elijah. Pontosabban egy alig észrevehető emelkedés volt tapasztalható a szája szélén, de a boszi ezt mosolynak tudta be. - Hát jó....
Tamora fészkelődött kicsit, felkészülve a történetre, Elijah pedig megnedvesítette ajkait, és hátradőlt a fotelben.
- Mikor legutóbb együtt laktunk Niklausszal és Rebekah-val, két összeveszés között, találkoztunk egy nagyon érdekes fiúval - kezdett bele a történetbe. - Egy kisvárosban laktunk az óceánparton, és tudomást szereztünk róla, hogy valahol a közelben rendszeres cápatámadások nehezítik meg a fürdőzők és halászok életét. A dolog furcsasága az volt,  hogy nem csak a mély vízből, de az egészen sekély részekről, sőt, hajók fedélzetéről is tűntek el emberek, hogy aztán szétmarcangolva, kivéreztetve kerüljenek elő. Odamentünk körülnézni, és napokig nem jöttünk rá a dolog nyitjára, aztán hirtelen megoldódott az ügy, mert Rebekah úgy döntött, úszik egyet, egyrészt, mert kedve volt hozzá, másrészt, mert így csaliként szolgálhatott a tervhez. Bement, mi pedig a partról figyeltük. Mikor már csak egy szőke foltot láttunk belőle, eltűnt, szóval utána indultunk, nem aggódva túlzottan, hiszen bármikor elbírt egy cápával.
- De nem cápa volt - kockáztatta meg Tamora.
- Nem, nem cápa volt - helyeselt Elijah. - Egy fiatal fiú volt, éppen hogy csak nagykorú. Nem tudta, ki változtatta vámpírrá, csak azt, hogy emberi vért akar. Szóval megszökött otthonról, és kitalált egy remek módszert a táplálkozásra, véleményem szerint az eddigi legjobbat. A baj ott kezdődött, hogy nem utazgatott a part mentén, hanem egy helyben maradt, így persze, hogy feltűnő volt az öldöklése. Meg aztán azt sem tudta, hogy nem muszáj ölni a táplálkozáshoz. Csak annyit tudott, hogy vér és napfényérzékenység. Mi segítettünk neki, aztán Niklausszal továbbálltunk, Rebekah pedig ott maradt vele egy darabig, aztán persze szakítottak, és visszatért hozzánk - zárta le a mesét Elijah.
- Hogy hívták a fiút? - érdeklődött a boszi, egészen a történet hatása alatt. Nagyon tetszett neki a történetben szereplő srác kreativitása.
- Azt hiszem, Anthony - vont vállat Elijah, kissé meglepődve a kérdésen. - Igen, Tony volt. Anthony.
- Köszönöm, aranyos történet volt - nyúlt mosolyogva Tamora az ősi keze után, aki gondolkodás nélkül, kedvesen szorította meg a hideg ujjakat.
- Nagyon hűvös a kezed. Nem fázol? - nézett Elijah az ablak felé, de az zárva volt.
- Nem. Mindig hideg a kezem - rázta a fejét Tamora, noha már érezte is, hogy szivárog át a melegség a férfi ujjaiból az övébe. Csodálatosan kellemes volt. - Szólnál Klausnak? - kérte az ősit, miután kicsit lubickolt az érzésben.
- Persze - állt fel Elijah, és meglepetten állt fel, hogy az ajtón kidugva a fejét hívja az öccsét. - Niklaus, ide tudnál jönni?
- Köszi - mosolygott Tamora a férfire, mikor az visszafordult.
- Szeretnéd, hogy távozzak? - kérdezte Elijah udvariasan.
- Légyszi - bólintott a boszi, és ez nem esett olyan jól az ősinek, de maga sem tudta, miért. Különben is, semmi köze Tamora és Niklaus közös dolgaihoz. Az égvilágon semmi.
- Igen? - jött be Klaus az ajtón, kíváncsi arccal fürkészve a lányt és a bátyját.
- Tamora beszélni szeretne veled - intett Elijah az ágy felé. - Én magatokra hagylak titeket - közölte, majd kisétált a szobából.
A lány hosszan nézett utána, majd Klaushoz fordult, aki várakozásteljesen bámult rá.
- Tudom, mi van a koporsókban.
- Micsoda? - vonta fel a szemöldökét a férfi, aztán leesett neki, hogy Tamora az ő koporsóira gondol, és azt állítja, tisztában van azzal, mi van bennük.
- Most jöttem rá, pedig annyira nyilvánvaló - simogatta a lány Kosnyek hátát.
- Szóval, mi van bennük? - fonta karba a kezeit Klaus feszülten.
- A családotok többi tagja - suttogta a lány, tudva, hogy ezt sem Elijah sem Rebekah nem hallhatják, hacsak nem hallgatóznak szándékosan, de remélte, hogy vannak elég tapintatosak, és nem teszik. Elijah biztosan.
Klaus fapofával, dermedten meredt a boszira, majd fogta magát, és kisétált a szobából, egyetlen szó nélkül.
- Várj! Nem csak ezért hívtalak ide - szólt utána Tamora.
- Hát akkor? - állt meg az ajtóban Klaus mogorván.
- Nem fogom elmondani a testvéreidnek, de cserébe tudni szeretném, hogy mi a szándékod velük - közölte a lány. - Ugyanis Mikael halott. Nincs többé a veszély, amitől féltél. Családot akarsz? Egyesítsd őket!
- Ez nem ilyen egyszerű! - csattant fel fojtott hangon Klaus.
- Tényleg nem? - vonta fel a szemöldökét finoman Tamora, aztán csak jelentőségteljesen nézett Klaus zöldes árnyalatú szemeibe, melyek meglepően hasonlítottak a saját zöld szemeire, csak valahogy a zöld mellett kékek is voltak, se egyik, se másik igazán. - Csak gondolkodj rajta - törte meg a szemkontaktust a boszi, és Kosnyek fülét kezdte vakargatni, aki hálásan dorombolt. Tamora most jött rá, hogy rajong a macskájáért.
- Megjött az orvos - tárta szélesre az ajtót Rebekah, gyakorlatilag félrelökve Klaust, aki vetett egy sötét pillantást a húgára, biccentett a boszorkánynak, aki utána lépett be a szobába, és valószínűleg Klaus régi ismerőse volt, majd eltűnt a folyosón.
- Mit mondtál neki? - csodálkozott Rebekah. Tamora csak legyintett.
- Áh, szia, kedveském, hallottam ám már rólad! - hajolt a lány fölé a boszorkány.
Középkorúnak tűnt, bár semmi sem zárta ki az esélyét, hogy mágiát alkalmaz a megjelenésén, hangja rekedtes és megnyugtató zengése szimpatikus volt Tamorának, de haja zsírosan meredezett a kontyban, ő maga pedig valami furcsa, kellemetlen szagot árasztott. Mint mikor hetekig nem cseréled a poshadt vizet a vágott virág alatt, és az belerohad.
- Öhm, lehet, hogy én is hallottam önről, de.... - motyogta Tamora. - ... de ki is maga?
- Violet vagyok, kedveském, Violet - csicseregte a nő, miközben ellenőrizte a lány pulzusát, belevilágított a szemébe, megtapogatta a nyakát.
- Nem ismerős - húzta el a száját Tamora. - Régóta él a városban?
- Oh, amióta az eszemet tudom. Az édesanyádat ismerem is, kedveském, habár csak távolról - vallotta be Violet, és előhúzott a táskájából valami szárított növényekkel teli hógömböt. Tamorának legalábbis annak tűnt, még sosem látott ilyet.
- Ez micsoda? - érdeklődött kíváncsian, és kissé fenntartásokkal kezelte a tárgyat.
- Egy gyogyógolyó, kedveském, gyogyógolyó - magyarázta Violet, és Tamorát kezdte idegesíteni a sok 'kedveském' és ismételgetés, mintha tényleg ő is gyogyós lenne.
Rebekah hasonlóképpen gondolhatta, ugyanis fintorogva, karba font kézzel figyelte a nő ügyködését. Elijah, aki időközben szintén csatlakozott hozzájuk, kifürkészhetetlen arccal követte az eseményeket. Violet időközben az orra alatt motyogva rázogatta meg húzogatta Tamora fölött a gyogyógolyóját, aki kritikus pillantással sandított a zörgő gömbre. Határozottan kételkedett benne, hogy a nő bármit is tudna, a szöveg legalábbis nyilvánvalóan nem olyan nyelven volt, amit a lány ismert volna, talán egy vagy két szót ha értett belőle, azt is csak nehezen, mert Violet hibás kiejtéssel mondta. Feltéve, hogy azt akarta mondani, amit Tamora kihallott belőle.
A nagy töprengésben és mozdulatlan fekvésben meg is feledkezett róla, hogy Kosnyek rajta fekszik, egészen addig, amíg a kiscica el nem kezdett a gyogyógolyó után kapkodni. A lány elnevette magát, és a két ősi szája is mosolyra húzódott, ellenben Violet összepréselt ajkakkal, haragosan meredt a macskára. Tamora csak azért sem  szólt rá Kosnyekre, vagy fogta le, hanem hagyta játszani.
- Valószínűleg csak túlságosan megerőltetted magad, kedveském, egy kis tavaszi fáradtság az oka a gyengeségednek - hagyta abba Violet a mélyreható és alapos vizsgálatot, Kosnyek nagy sajnálatára elrakva a gyogyógolyót a táskájába.
Tamora inkább nem említette meg, hogy a tavaszi fáradtság általában nem január végén tör rá az emberre, a tél közepén.
- És mivel kezelhetjük? - érdeklődött Elijah roppant visszafogottan és udvariasan.
- Oh, pihenéssel, kedveskéim, rengeteg pihenéssel - bólogatott Violet olyan hevesen, hogy Tamorának egy bólogató kutya jutott az eszébe, ami az autók műszerfalán szokott állni.
- Köszönjük szépen - tessékelte Elijah az ajtó felé a nőt, aki megállt a férfi előtt, és közel hajolt, hogy megvizsgálja az ősi arcát. Mintha valami csak számára látható betegséget fedezett volna fel. - Valami probléma van? - vonta fel a szemöldökét enyhén gúnyosan Elijah.
- Semmi, kedveském, semmi, de neked sem ártana ám egy kis pihenés. Olyan sápadt és beesett az arcod - csóválta a fejt elégedetlenül Violet, és Tamora már várta, hogy megpaskolja vagy megcsipkedje Elijah arcát, mint azok a tipikus idegesítő nagynénik a filmekben. Szinte sajnálta, hogy ez nem történt meg, mikor a nő a magát felelőtlenül túlhajszoló ifjúságról hablatyolva távozott a szobából, oldalán a két ősivel. Rebekah még visszafordult, és látványos szemforgatást produkált Tamora felé, aki nem bírta megállni nevetés nélkül.
Ahogy Elijah és Rebekah kikísérték a boszorkányt, Klaus jelent meg a szobában.
- De nagy ma a forgalom nálam! - jegyezte meg Tamora még mindig mosolyogva. - Apropó, áruld már el kedveském, honnan szedted össze ezt a Violetet?? - szegezte Klausnak a gyanakvó kérdést.
- Legutóbb még volt valamicske józan esze. Azóta eltelt majd' húsz év, honnan tudhattam volna, hogy mostanra teljesen megzápult a kókusza? - tárta szét a karját ártatlanul, de sunyi mosollyal Klaus. - Na jó, tényleg azt hittem, hogy lesz valami értelme. Ne hidd, hogy poénra veszem a betegségedet, vagy rosszullétedet, hívd, ahogy akarod - komorodott el, és úgy nézett Tamorára, hogy az elhitte, hogy Klaus aggódik érte, és segíteni szeretne.
- Gondolkozol azon, amit kértem? - nézett fel szinte könyörögve a boszi Klausra.
A férfi először nem válaszolt, de látszott, hogy őrlődik. Aztán lassan, bizonytalanul kinyitotta a száját, hogy annál határozottabban rávágja:
- Nem lehet...
Tamora elszontyolodott, és kezdte elönteni a pulykaméreg, de Klaus fojtatta.
- Nem lehet igaz, hogy mindig eléred, amit akarsz. Legyen. Gondolkoztam, és oké, megpróbálom.
A boszi széles vigyora magáért beszélt.
- De még nem most. Idő kell, és elő akarom készíteni. Meg aztán Kol úgyis meg akar majd szökni. És Elijah meg Rebekah még nem is tudják, hogy egyáltalán nálam vannak - igyekezett Klaus tisztázni a helyzetet.
- Nem baj, a lényeg, hogy elhatároztad. Ez nagy lépés, Klaus higgy nekem - mosolygott Tamora hálásan. Igen, még ő volt hálás, amiért a férfi hajlandó volt nagyjából úgy viselkedni, mint akinek vannak érzelmei.
- Köszönöm - sütötte le Klaus a szemét, és az ágyhoz lépve végigsimított a lány karján. Kedve lett volna megölelni is, de jelen körülmények között ez nem lett volna egyszerű, így csak fogta magát, és újra kiment a szobából, Tamora pedig végre magára maradt.
- Most mondd meg, Kosnyek - emelte a cicát a szeme elé, majd a mellkasára fektette, és farkasszemet néztek. A kismacska apró gombszemei szeretetet és naiv boldogságot sugároztak, ugyanakkor meglepő bölcsességet. Tamora elnevette magát a gondolatra, hogy mennyi mindent lát bele egy kölyökmacskába, és esküdni mert volna, hogy Kosnyek szemében lemondó cinizmus villant, ahogy lehuppant  róla a padlóra, és égnek emelt farokkal kisurrant a nyitott szobaajtón.
- Pff, ez oltári gáz volt - jött be Rebekah alig egy perccel később. Tamora már lemondott róla, hogy pihenjen bármennyit is azon a délutánon. - Elijah épp beolvas Niknek, amiért ilyen szélhámos idiótát hívott, és amilyen dühös, nem érzem szükségét, hogy még én is csatlakozzam a szidáshoz - ült le a fotelbe, majd a vízre mutatott az éjjeliszekrényen: - Igyál!
És Tamora ivott, pedig aznap már legalább három litert magába döntött. Ami egyébként a megszokott adagja volt, csak általában magától értetődő természetességgel fogyasztotta, nem pedig azért, mert mindig a kezébe nyomták vagy ráparancsoltak. Mikor elvette a szájától az üveget, hatalmasat ásított, cseppet sem nőiesen.
- Nem nagyon hagytunk aludni - kapott észbe Rebekah, és bocsánatkérő mosolyt villantott. - Megyek, amúgy is be akartam nézni a városba. Szólok a fiúknak is, hogy hagyjanak békén.
- Köszi - feküdt vissza a párnára Tamora, és laposakat pislogott.
Bő húsz perccel később már mélyen aludt, mikor Klaus belépett a szobába, csendesen elhúzta a függönyöket, pár percig némán nézte a boszit, majd enyhén bicegve távozott. Nem vette észre a folyosó végén álló alakot, aki megvárta, míg ő lesétál a lépcsőn, hogy aztán ő is bemehessen a lányhoz. Akárcsak az imént Klaus, ő is hangtalanul mozgott, leült a fotelba, és kezében a gyogyógolyóval, elgondolkodva meredt Tamorára.

Nos, mi a véleményetek? ;) Ha kérdésetek, észrevételetek, bármilyen gondolatotok van, amit szívesen megosztanátok velem, ne habozzatok írni pár sort! :)) Szép márciust!