Tuesday, January 28, 2014

3x06 Szellemek városa

Nagyon nehezen jutottam el idáig, hogy végre közzétegyem ezt az új részt. Sajnos a színvonal nagyon megy le, ez a rész pedig csak tolja lejjebb a mértéket, de ha azt veszem, milyen rettenetet írtam meg eredetileg, akkor ez a fejezet máris sokkal jobb fényben tűnik fel. Haha. Viccen kívül, rettenetes állapotban vagyok, szóval már annak is örülök, hogy egy sort képes voltam írni. De, mint mindig, most is azt mondom, hogy érdemes átvészelni ezt a hullámvölgyet azért cserébe, amit az éved végén olvashattok majd. Alig várom, hogy végre eljussunk odáig!
Akárhogy is, jó szórakozást ehhez a fejezethez.
 

VI. fejezet - Szellemek városa

Bonnie színes karikákat vélt látni, ahogy azok szüntelenül táncolnak a tekintete előtt. A világ, amely körülvette, még jobban elmosódni látszott, mint eddig, és már csak halovány figurákat vélt kivenni súlyos szemhéja alól. Fülében ezerszeresére hangosítva csengett minden szó, ami szobában elhangzott, amelytől a boszorkány úgy érezte, menten szétrobban a feje. Az agyát furcsa, áthatolhatatlan köd szállta meg, eltompítva minden érzékszervét. Amikor viszont szédülve, a kiegyensúlyozatlanságtól imbolyogva a kanapé felé támolygott, hirtelen egy erőteljes, rövid szúrást érzett a mellkasában, amely teljesen lebénította őt, kiszipolyozva a levegőt a tüdejéből, amely egy vérfagyasztó sikoly formájában távozott. Aztán Bonnie előtt minden elsötétült, és eldobott babaként rogyott le a földre.
Alig pár másodperc kellett csak a szobában lévőknek, Katherine-t leszámítva, természetesen, hogy ijedten mellette teremjenek és rázni kezdjék a vállát.
- Bonnie, Bonnie! - szólongatta Caroline.
- Történt vele valami az úton? - kérdezte Damon, miközben figyelte, ahogy Elena megpróbálja a vérével megitatni a lányt, azonban az, még ha eszméletlen volt is, teste nem volt hajlandó befogadni azt.
- Megmérgezték, de adtam neki a véremből - magyarázta Caroline. - Bár egész úton rettenetesen álmatag volt, mintha bedrogozott volna.
- A teste visszalöki magából a vért! - jelezte kétségbeesetten Elena. Damon kitapintotta az eszméletét vesztett boszorkány csuklóját, majd lassan számolta a szívverését.
- Van pulzusa, de lassú - állapította meg. - Ha nem tudunk tenni valamit gyorsan, meghal. - A két lány, akik a földön térdeltek, riadtan néztek össze, azon járatva az agyukat, vajon mit lehetne tenni. - Milyen mérget adtak neki?
- Fogalmunk sincs - rázta a fejét Elena. - De akármilyen méreg is volt, három nap alatt csak ki kellett volna ürülnie a szervezetéből! - Damon az orrnyergét masszírozta, ahogyan erősen koncentrálva agyalt azon, mit is lehetne csinálni Bonnie-val, mielőtt még ott helyben meghalna. Habár sosem kedvelte igazán a boszorkányt, főleg ismeretségük első szakaszában, semmiképpen sem akarta hagyni, hogy ott meghaljon. A pokolba, gondolta, már magamra sem ismerek. Ekkor hirtelen támadt egy őrült, de mindenesetre eléggé hatásosnak tűnő ötlete, és az idő szűkössége lévén ahelyett, hogy felvázolta volna, mit akar tenni, egyszerűen megragadta Bonnie élettelen testét, közelebb húzta magához, és gondolkodás nélkül belemélyesztette borotvaéles fogait a lány nyakába.
- Úristen, Damon, megőrültél?! - kiáltott fel Caroline. Először Elena sem értette, hogy Damon mi a nyavalyát művel, miért akarja megölni Bonnie-t ahelyett, hogy segítene rajta, de nem telt bele öt másodpercbe, hogy felfogja, a férfi mit is tesz valójában. Ezért éppen jókor világosodott meg ahhoz, hogy félrelökje az őrjöngő Caroline-t, aki rá akart ugrani Damonre, hogy lefejtse őt a boszorkányról. A szőke vámpírlányt a lökés ereje egyenesen a szemközti falnak taszította, és mire felpattant, Elena már ott is termett, tiszta erejéből szorítva őt a falhoz.
- Mit csinálsz, Elena?! Hagyod, hogy megölje?! - üvöltött kétségbeesetten.
- Nem fogja megölni, hát nem látod? Pont, hogy megmenti őt azzal, hogy kiszívja a véréből a mérget! - vicsorgott Elena. - De ha azt akarod, hogy Bonnie meghaljon, csak tessék, szabadítsd ki! - Caroline abban a pillanatban feladta a küzdelmet, és a tehetetlen düh helyett inkább a felismerés és a szégyen furcsa elegyével pislogott az elváltozott arcú Elenára, aki továbbra is a torkát szorongatta.
- Ez eszembe se jutott - ismerte be halkan Caroline. - Bocsánat. - Erre Elena is megenyhülni látszott, sőt, el is engedte a lányt, miközben arca visszaváltozott normális helyzetébe. Mindeközben Katherine kellemesen szórakozva ült az egyik fotelban, határtalan örömöt lelve a kialakult szituációban, és természetesen eszébe sem jutott, hogy segítsen. Nem, nézni mindig sokkal jobb volt.
Ekkor Damon lassan visszahúzódott Bonnie nyakától, ahol két lyukszerű sebet hagyott maga után, amelyekből apró, sötétvörös cseppekben szivárgott a vér. Óvatosan felemelte a boszorkányt és lefektette a kanapéra, majd ellenőrizte a pulzusát, amely immár helyreállni látszott. Elena és Caroline, akik csak ekkor merészkedtek közelebb a szoba másik végéből, már onnan hallani vélték Bonnie szívének egyre erősbödő hangját, amely rögvest megkönnyebbülést teremtett a szobában.
- Jól lesz - jelentette ki Damon halkan, mikor elengedte Bonnie csuklóját. - Majd adunk neki egy kis vért, ha felébred. - Elena haloványan elmosolyodott, miközben odalépett férje mellé és egyetlen szó nélkül megölelte. Közben Caroline inkább Katherine-re fordította a figyelmét.
- Te végig tudtad, ugye? - kérdezte, undorodva mérve végig az idősebb hasonmást. - Azt akartad, hogy meghaljon.
- Ha azt akartam volna, akkor már halott lenne - közölte Katherine nemes egyszerűséggel.
- Undorító vagy - vetette oda neki Caroline. - Tudtad, hogy hiába adom neki a véremet, mégis biztattál arra, hogy itassam meg vele.
- Tudom, hogy rengeteg mindent feltételezel rólam, de nem tudtam, hogy a véred nem fogja megtisztítani a méregtől.
- Rettenetesen hazudsz, Katherine - csóválta a fejét Damon.
- Higgyetek, amit akartok - vont vállat Katherine. - De az adósaim vagytok, mindahányan. Gondolom, szívesen marasztalnátok, de sajnos nem maradhatok - tette hozzá gúnyosan. - Viszlát, amikor legközelebb meg kell menteni benneteket az apokalipszistől - búcsúzott, majd nem törődve a rá szegeződő, savanyú pillantásokkal, amelyek rá szegeződtek, kilibbent a ház nyitott ajtaján.
- Ribanc - motyogta magában Caroline, ahogy lassan leereszkedett a továbbra is eszméletlen Bonnie mellé.
- Ezt még meg fogjuk beszélni - csendült fel Damon figyelmeztető hangja Elena fejében. Ő, ha kicsit megszeppenten is, de bólintott. Úgy okoskodott, hogy jobb lesz, ha megosztja Damonnel az igazságot, és nem rejti el előle az. Nem szoktak hazudni egymásnak.
Még mielőtt kínos feszültség ereszkedhetett volna a szobára, Bonnie megmentette a helyzetet azzal, hogy egy jó nagy hörgéssel magához tért.
- Bonnie! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Caroline. - Úgy aggódtunk érted! - fűzte hozzá, majd gyorsan magához ölelte kicsit még gyenge barátnőjét. Kisvártatva Elena is csatlakozott hozzájuk.
- Hogy érzed magad?
- Kicsit még zúg a fejem, de már sokkal jobban vagyok - mondta, kezeivel a halántékát masszírozva. - Mégis, mi történt pontosan?
- Elájultál - válaszolta Elena. - És hiába akartunk neked vért adni, a szervezeted visszautasította. Azt hittük, meg fogsz halni, de aztán Damon szerencsére tudta, mit kell tenni és még idejében meg tudott menteni - magyarázta Elena, meg sem próbálva elrejteni a büszkeséget a hangjában. Bonnie csodálkozva pillantott föl, tekintetével Damont keresve.
- Megmentettél - mondta, hálásan nézve a vámpírra, aki valamivel hátrébb állt, csendben merengve magában.
- Vehetjük úgy is - ismerte be.
- Köszönöm. - Damon nem felelt, csak megvillantotta megszokott féloldalas mosolyát, majd szótlanul sarkon fordult és felment az emeletre. Elena szomorkásan nézett utána, azon tűnődve, vajon mi lelhette őt, de aztán inkább visszafordult Bonnie-hoz; Damonre később is lesz ideje. - Pontosan mit csinált?
- Kiszívta a mérget a véredből - érkezett a válasz Caroline részéről. - Bár, hogy őszinte legyek, azt gondoltam, hogy meg fog ölni.
- Akkor szerencsém volt, azt hiszem. - A három lány felnevetett, majd újra megölelték egymást.
- Úgy gondolom, hogy helyesebb lenne, ha itt maradnátok - vetette fel Elena, miután Caroline adott Bonnie-nak a véréből. - Sosem lehetünk biztosak abban, hogy ki vadászik ránk az utcán. - Caroline és Bonnie összenézett, mielőtt az előbbi felelt volna.
- Szívesen maradunk, persze csak ha Damont nem zavarjuk.
- Nem, igazán nem zavartok. Van egy csomó szoba, amelybe beköltözhettek - legyintett Elena. Ahogy ezt eldöntötték, Elena felvezette őket a lépcsőn és kiválasztott egy nagyobb szobát, ahol kényelmesen elférhettek, nem messze a Damonnel közös hálószobájuktól.
- Mindjárt visszajövök, csak idehozom pár cuccomat - szólalt meg Elena, mikor a két barátnője lepakolt a szobában. Ám mielőtt még kimehetett volna, Caroline megragadta a kezét.
- Tudok egyedül is vigyázni Bonnie-ra. Nem lesz semmi bajunk, hidd el.
- De...
- Maradj vele, Elena - suttogta Care. - Szüksége van rád. - Elenán látszott, hogy vívódik, mintha félne valamitől, amit igazából nem ismer. Végül aztán győzött a racionalizmus, és rábólintott Caroline tanácsára.
- Hát akkor, jó éjszakát! - mormolta, miközben lassan kisétált a szobából, magára hagyva két barátnőjét. Damon pont akkor jött ki a fürdőszobából, derekán egy fehér törölközővel, amikor Elena belépett a szobába. A lány szeme rögtön a férfi izmos felsőtestére vándorolt, amelyen még ott csillogtak a vízcseppek, és azon kapta magát, hogy még akkor is, hosszú hónapok elteltével ugyanolyan hatással van rá a látvány, mint a kapcsolatuk legelején.
Hosszú, lassan vánszorgó pillanatok teltek el, ahogy ők néztek egymásra, belélegezve a szoba feszültséggel terhes levegőjét, mégsem tudtak megszólalni. A feszélyezett, fülledt hangulat egyre csak erősödött, miközben ők ketten továbbra is mozdulatlanul álltak, várva, hogy majd a másik megteszi az első lépést. Azonban, ahogy náluk az lenni szokott, az inger egyszerre ébresztette fel addig teketóriázó izmaikat, s így ugyanabban a másodpercben indultak egymás irányában, hogy egy szoros, érzelmes ölelés reményében robbanjanak a másik karjába.
- Úgy hiányoztál - motyogta Elena Damon meztelen mellkasának, miközben belélegezte ismerős, üde illatát. Damon arcán egy mosoly halovány szelleme suhant át, ahogy gyengéden végigsimította felesége szép arcát, amelyet olyan régóta nem láthatott. Talán most érezte át igazán, mennyire is hiányzott neki valójában az eltelt idő alatt. Viszont abban már nem volt semmilyen gyöngédség, ahogy Damon követelelőzően magához húzta Elenát, hogy végre megcsókolhassa. Vad szenvedély bontakozott közöttük, ahogy ajkaik találkoztak, heves, felemésztő tűz, olyas valami, ami Elena csak akkor érezhetett, ha ennek a férfinek a karjaiban volt. Nem tartott sokáig, hogy a két vámpír az ágyon feküdjön, egymás alatt, túlfűtött érzelmektől hajtva csókolva és tapogatva egymást. Azonban hiába a kétségbeesett vágy, mindkettejük fejében ott volt a kétely, a kötelességtudat, amely inkább arra biztatta őket, hogy beszéljék meg mindazt, amit el fel kell fedniük a másik előtt, mielőtt még állatok módjára egymásnak estek volna.
- Meg kéne állnunk - lehelte Elena, amikor első ízben elszakította magát férjétől, akinek kezei már javában bejárták testének minden egyes apró zugát, éppen a blúza gombjain dolgozva. Damon frusztráltan morgott, de belátta, hogy volt némi igazság Elena szavaiban.
- Igazad van - adta meg magát egy nehézkes sóhajjal, de azért örömmel fogadta, amikor Elena nyomott még egy utolsó csókot a szájára, mielőtt legördült volna róla. Egy ideig újból beállt az a furcsa csönd, amely alig percekkel korábban is tiszteletét tette a helyiségben, amelyet csak a két, egymás mellett fekvő vámpír egyenlőtlen légzése tört meg.
- Azt hiszem, lenne pár dolog, amit nem ártana megbeszélnünk - huzakodott elő a témával Elena, oldalra fordítva a fejét. Damon nem szólalt meg, csak helyeslően bólintott. - Istenem, azt se tudom, hol kezdjem...
- Talán ott, hogy elmondod, mi a nyavalyát kerestél Katherine kocsijában - vette fel célzatosan Damon, miután ő is az oldalára fordult. Elena hümmögött valamiről, látszólag gondolkozott, megpróbálta összeszedni elszóródott gondolatait, amelyek kicsit rendezetlenül kavarogtak fejében hála az előbbi szenvedélyes csókcsatában a férjével. Ekkor hirtelen elmosolyodott, sőt, egy aprócska kuncogásra is futotta a hirtelen jött jókedvéből. Férj. Egyenesen imádta ezt a szót és valahányszor Damonről esett szó egy társalgás során, direkt mindig úgy beszélt róla, hogy "a férjem". Három csodálatos, határtalan szerelemmel kitöltött hónap sem volt elég ahhoz, hogy igazán azonosulni tudjon a tudattal, hogy a férfi hivatalosan is az övé volt.
- Min mosolyogsz? - érdeklődött zavartan Damon, aki nem tudta hová tenni Elena egyszeri hangulatváltozását.
- Semmin - nevetett Elena, ragyogó, csokoládébarna szemeit Damon égszín tekintetébe fúrva. - Csak eszembe jutott, hogy te tulajdonképpen a férjem vagy. - Damon, habár nem mutatott egyéb reakciót a szokásos szemforgatáson kívül, egy csapásra jobban érezte magát. Való igaz, néha még őt is lenyűgözte a tudat, hogy a mellette fekvő, imádnivaló, örök kamasz fiatal nő tényleg az ő gyűrűjét viseli bal kezének gyűrűsujján.
- Gyere ide - rendelkezett mosolyogva, Elena pedig boldogan emelkedett fel, hogy befészkelődjön Damon óvó, biztonságot nyújtó karjai közé, az egyetlen helyre, ahol tényleg otthon érezhette magát.
- Néha nagyon cuki tudsz lenni, tudod - jegyezte meg, miközben odadörgölőzött Damon mellkasának.
- Cuki?! - vonta fel a szemöldökét Damon. - Találkoztál már velem, 'Lena? Ördögi, szexi, ellenállhatatlan igen, na de cuki? Kizárt dolog! - Most Elenán volt a szemforgatás sora, amelynek eleget is tett az elmés megjegyzés hallatán, ugyanakkor nem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy újra megcsókolja őt. Akkor is cuki, határozta el magát, ha tetszik neki, ha nem.
- Szóval - kezdte Damon, amikor elválnak -, hogyan kerültél be az évezred lotyójának kocsijába? - kérdezte, Elena pedig kénytelen volt belekezdeni az elmúlt napok alatt íródott kalandregény előadásába, amelyet talán maga Swift is megirigyelt volna; Damon pedig figyelmesen hallgatta, néha egy-egy apró fintorral, grimasszal vagy horkanással fejtve ki véleményét a történtekről.
- Összefoglalva, háromezer kilométeren keresztül élvezhettük Katherine társaságát, aki mellesleg olyan tempóban haladt, mint egy leszázalékolt lajhár, és az összes létező benzinkútnál megállt. Esküszöm, ha nem tudnám, mi valójában, azt gondolnám, hogy súlyos hasmenése volt vagy valami ilyesmi. De igazából csak meg akarta enni a pénztárosokat, semmi több.
- Mit mondott még neked ez a...Johanna azon kívül, hogy Loganről kérdezett? - tudakolta hirtelen Damon, jól sejtve, hogy Elena nem mondott el mindent a szőke bestiával való találkozásáról.
- Hát..öhm... - kereste a szavakat Elena, igyekezve úgy körülírni a dolgot, hogy ne tűnjön dacosnak -, megemlítette azt, hogy ismer téged. Igaz ez, Damon?
- Igaz - ismerte be Damon kelletlenül, miután egy jó nagyot nyelt. Gyűlölte a tényt, hogy ő évtizedekkel korábban mit művelt annak a szajhának a társaságában.
- Lefeküdtél vele, ugye? - kérdezte Elena csendesen, kerülve a férfi pillantását.
- Nagyon megbántam, 'Lena, ezt tudnod kell. Ahogy azt is, hogy a múltamnak rengeteg olyan része van, amit legszívesebben elfelejtenék, azonban nem tudom meg nem történté tenni őket. A vele való ismeretségem pedig egyértelműen a "bárcsak-ne-tettem-volna" - doboz egyik vezető eleme.
- Mikor történt?
- Az 50-es évek második felében - tűnődött Damon. - Én éppen teljesen érzelemmentesen jártam végig Kalifornia összes létező bárját és kétes hírű lebuját. Egy ilyen helyen találkoztam vele, totál részegen. Ő pedig könnyen adta magát, ráadásul idősebb vámpír volt, aki nagyon meggyőző tudott lenni, és hát...innentől már tudod. Persze nem tartott tovább két éjszakánál, mert utána megszabadultam tőle és azóta sem hallottam róla egészen máig.
- Értem - motyogta Elena érthető módon nem túl lelkesen.
- Sajnálom...
- Meg van bocsátva. Azt hiszem, elégszer átbeszéltük már, hogy nem számít, mi történt a múltadban. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy csak az számít mi vagy ma, és hogy mit érzel. Ugyanakkor azt is meg kell értened, hogy néha még rosszul tud esni, amikor egy székhez kötözve azt kell hallanom egy utolsó lotyó szájából, hogy milyen kellemesen töltötte veled az idejét.
- Úgy szeretnék változtatni rajta, hidd el...csak hát az a szomorú igazság, hogy nem tudok - válaszolta Damon, kicsit erősítve a szorítását Elenán, aki még közelebb bújt hozzá.
- Kár ezen rágódnunk, Damon - mondta nyugtatóan Elena, lágyan végigsimítva Damon meztelen mellkasát, megérintve rajta minden egyes kidolgozott, kemény izmot. - Attól még nem szeretlek kevésbé. - A férfi rámosolyogott, majd egy gyengéd csókkal köszönte meg az elhangzott, őszinte szavakat.
- Ugye nem haragszol rám? - kérdezte egyszeriben Elena.
- Miért haragudnék? - csodálkozott Damon. - Ha jól gondolom, nem tehetsz arról, hogy a zárt osztályról szabadult elmebetegek keresztezték az utadat.
- Csak azért kérdeztem, mert napokig nem tudtunk beszélni és féltem attól, hogy esetleg megsértődtél.
- Természetesen aggódtam, de meg nem sértődtem. Addig, ameddig nem szántszándékkal menekülsz el a közelemből, nem lesz semmi gond.
- Rendben van - lélegzett fel megkönnyebbülten Elena, visszahajtva a fejét a férfi mellkasára. - Na és te mit csináltál, amíg távol voltam?
- Á, semmi különöset - füllentett Damon, kicsit zavarodottan.Habár szégyellte magát a hazugságért, nem akarta belekeverni Elenát abba lehetetlen legendába, amit Elijah zúdított a fejére. - Rendet tettem a padláson, találtam pár régi könyvet, meg pár cuccot még régebbről. De különben semmi érdemlegeset.
- Milyen üres az életed nélkülem - állapította meg Elena nevetve.
- Már elnézést, Mrs. Salvatore, de majdnem százhetven évet éltem, mielőtt megismertem volna magát, és amint a mellékelt ábra mutatja, nem haltam bele az unalomba. - Elena, mintha meg sem hallotta volna, folytatta:
- Itt hagylak öt napra és máris nem tudod, mit kezdj magaddal, mély depresszióba esel és töménytelen mennyiségű italba fojtod tengernyi bánatod és... - Damon azonban itt már megelégelte az ártatlan csipkelődést és bosszúból hozzávágott a karjaiban nyugvó, szüntelenül nevetgélő feleségéhez egyet a mellettük lévő párnákból.
- Hé! - méltatlankodott Elena, amikor a párna félbeszakította elmés eszmefuttatását.
- Kölcsönpárna visszajár - vont vállat vigyorogva Damon. Elena sértődötten fejtette le magáról a vámpír karjait, majd felpattant és egyenesen fürdőszoba felé indult.
- Hová mész? - kiáltott utána Damon.
- Zuhanyozni - hangzott a felelet, mire Damon egy ravasz mosollyal az arcán elindult a lány után.
- Várj, várj, én is jövök..azt hiszem nem mostam meg rendesen a hajam. - Odabentről még kihallatszott Elena nevetése, de aztán a vízfolyás csobogó hangja elnyelte a kiszűrődő hangokat.

XOXO

4 nappal később...

- Mi az, hogy kell? - csattant fel Damon, miközben a kiürült skót whiskys üveg utolsó cseppjeit is a poharába öntötte.
- Mit csináljak, ha ezt a szót használta? - vágott vissza Elena.
- Most tegyünk pontot ennek a beszélgetésnek a végére. Nem megyek semmilyen gimis buliba, ahol lerészegedett, Batmannek meg Frankensteinnek öltözött tinédzserek hánynak bele az ölembe.
- A Szellemek városa évtizedek óta az egyik legfontosabb városi esemény Mystic Fallsban. Haloween idején minden évben megrendezik. Nézd, Damon, Caroline kifejezetten megkért minket, hogy menjünk el, és szerintem nem egy teljesíthetetlen kívánságról beszélünk.
- Szó sem lehet róla - jelentette ki Damon. - Különben is, minek elmenni egy iskolás pizsipartira, amikor már leérettségiztetek?
- Attól még, hogy a gimnáziumban rendezik, nem csak az iskolások hivatalosak, mindössze arról van szó, hogy ott van a legnagyobb tér egy ehhez hasonló rendezvényhez - magyarázta Elena. - Kérlek, Damon, ne legyél ennyire elutasító! Egyetlen estéről van szó, semmi több, arról nem is beszélve, hogy mekkora örömet okoznál nekem azzal, ha beleegyeznél. - A férfi nem felelt, hanem tüntetőleg sarkon fordult és elindult a nappali másik vége felé.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez zsarolás?
- Ugyan miért lenne zsarolás?
- Tudod jól, hogy nem tudok neked ellenállni, ha azokkal a szemekkel nézel rám, ahogy azt is, hogy bármit megtennék azért, hogy boldognak érezd magad. Szépen ki is használod ezt, mondhatom.
- Hé, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz! - kiáltott fel sértetten Elena, majd egy ravasz mosoly kíséretében taktikát váltott. - Persze, ha ennyire nem akarsz, nem erőltetem....csak akkor fölöslegesen vettem meg azt a domina-jelmezt, ami ott porosodik a szekrényben - tette hozzá, a tőle telhető legkéjesebben súgva szavait Damon fülébe, aki már a gondolattól is reszketni kezdett.
- Domina-jelmez? - kérdezte rekedten, miközben lehunyt szemeivel már látni is vélte az ő Elenáját egy rövid, szűk bőrszerkóban, ahogy tízcentis sarkakban egyensúlyoz előtte. Már az elképzeléstől is kiszáradt a szája és egyszeriben szűknek találta a nadrágját is.
- Aha - hümmögött Elena, mintha nem egy nagy dologról lenne szó. - De Caroline vagy Bonnie biztos örülne, ha kölcsönadnám nekik ma estére, tekintettel arra, hogy mi úgyse megyünk...
- Azt már nem! - közölte Damon, nagyobb szilárdsággal a hangjában, mint mikor egy perccel azelőtt azt ecsetelte, hogy hat lóval sem lehetne őt elvontatni egy ilyen gagyi összeröffenésre.
- Jaj, Damon, miattam igazán nem kell ilyen áldozatokat hozni - legyintett Elena, látszólag lemondóan. - Úgyis már olyan régen rendeztem nagymosást, szóval szerintem ma este neki is esem...
- Elég - szakította félbe az egyre frusztráltabb férje. - Te felveszed azt a jelmezt, amit az előbb emlegettél, elmegyünk ebbe a világ szégyene buliba, ahol minden egyes hormonproblémás, ragyás arcú, fogszabályzós kamasz téged fog bámulni, utána pedig hazajövünk, előszedem a bilincset a fiókból és jól megbüntetlek amiért közszemlére tetted a tökéletes tested, ami csakis az enyém.
- Jó terv, Mr. Salvatore, jó terv - tűnődött Elena. - Azonban már annyira beleéltem magam a nagymosás magával ragadó gondolatába, hogy teljesen elvesztettem a kedvem. Te persze még mindig elmehetsz, ha van kedved, de én inkább itt maradok és beletemetkezem a szennyesbe. Úgysem mostam még ki a lepedőnket a múltkori után. - Damon itt elvesztette a türelmét, és egyenesen rávetette magát az ő pimasz kis feleségére, és bevetette a leghatásosabb, jól bevált fegyverét, amellyel bármit el tudott érni Elenánál: a csikizést.
- Ne, Damon, hagyd abba! - könyörgött, miközben a nevetéstől fuldokolva vergődött a földön a férfi kezei alatt, amelyek továbbra is könyörtelenül kínozták őt.
- Beöltözöl kétes hírű rosszlánynak vagy nem?
- Igen, igen, csak engedj el! - kérlelte tovább a lány, mire Damon, mintegy varázsütésre, felfüggesztette a "hogyan-csikizzük-halálra-Elenát" című sorozat legújabb részét.
- Győzelem! - rázta meg elégedetten öklét, amiért egy szúrós pillantást érdemelt ki Elenától, aki még mindig lihegve feküdt a nappali perzsaszőnyegén.
- Na csak várj, Salvatore - fogadkozott. - Még meglátjuk, ki bilincsel meg kit ma éjjel...

XOXO

- Elárulnád végre, mi a francért álldogálunk itt fél órája? - morgott Stefan maga elé, idegesen feszegetve a Joker jelmezének gallérját. 
- Lucyt várjuk - ismételte el Logan ötvenedszer, meglepő módon egyre kevesebb lelkesedéssel.
- Emlékeztess kérlek még egyszer, hogy nekem minek kellett magamra húzni ezt a nevetséges kosztümöt meg annyi vakolatot kenni az arcomra, mint Lady Gaga egész életében összesen?
- Senki sem kényszerített, mindössze jobbnak tűnt, ha nem mutatkozol teljes valódban - fejtette ki Logan, fáradtan dőlve neki az iskola raktárépületében.
- Ja, nem kényszerítettél, csak megragadtad a kezeddel a gégémet - emlékeztette savanyúan Stefan. - Különben is, te miért nem vagy beöltözve?
- Mert engem nem keres a bátyám oldalán egy hibriddel és egy őssel.
- Hogy nekem mennyire elegem van!
- Eleged van? Legalább érzel valamit a nagy sötétségedben - fintorgott Logan. - Oké, oké, megértem, biztos még mindig tök menő érzelmek nélkül szaladgálni, de szerintem ezer éve már kicsit megkopott a hírneve, nem gondolod?  Főleg az olyanok számára, mint te, akik egész városokat irtanak ki úgy, hogy már csak a só hiányzik a földről, csupán csak azért, mert egyszerűen nem bírtak az éhségükkel.
- Szerinte te inkább ne játszd az erkölcscsőszt, öreg. Kettőnk közül én vagyok a kevésbé természetellenes. 
- Ó, hogy kopnál már le - forgatta a szemét ingerülten Logan. A magasröptű társalgásnak Lucy megjelenése vetett véget. A fiatal boszorkány is álruhát öltött és muszlim nőnek maszkírozta el magát, kihasználva, hogy a csadornak hála nem látják majd az arcát azok, akik szembe jönnek vele.
- Lucy, hál' Istennek - sóhajtott fel Logan. - Készen áll minden?
- Igen - hangzott a gyors felelet. - Mindent felállítottam az alagútban. Tudjátok, hol lehet oda lemenni, ugye? - A két vámpír bólintott. - Nagyszerű. A megfelelő energiamennyiség csak éjfélkor fog rendelkezésre állni az égitestek részéről, tehát bíznunk kell benne, hogy elég emberi erőforrás lesz még az iskolában addig. Ezért találkozzunk éjfél előtt tíz perccel odalent; addig a jövendőmondó sátorban találtok meg, ha valami baj van.
- Jövendőmondó sátor? - ráncolta a szemöldökét Stefan.
- Tenyérjóslás - magyarázta Lucy. - Valahányszor megérintem egy ember tenyerét, minden alkalommal képes vagyok magamba szívni annyi energiát, hogy képes legyek véghezvinni a varázslatot. Az ilyen szintű fekete mágia gyakran életeket követel, ezért muszáj biztosra mennem.
- Hát persze - értett egyet Logan, majd az órájára pillantott. - Kilenc óra van.
- Akkor én most indulok - jelentette be a nő. - Vigyázzatok magatokra, főleg te, Joker. Nem lenne jövedelmező egyikünkre se nézve, ha bárki felismerne.
- Rajta leszek - dörmögte enerváltan Stefan, undorodva szemlélve magát a raktár üvegablakán.

XOXO

- Elena! - kiáltott Caroline, hevesen integetve barátnőjének. - Szóval eljöttetek! - lelkendezett, amikor az emberek tengerében nagy nehezen eljutott a lányhoz és a mellette ülőférfihez. - A mindenséget, 'Lena, úgy nézel ki mint egy valódi prosti!
- Barbie és az ő elmés megjegyzései - motyogta Damon, aki unottan szürcsölte italát, szégyentelenül bámulva felesége tökéletes testét az éjfekete bőrruhában.
- Damon, te minek öltöztél? - érdeklődött Caroline, miközben Elena kezében nyomott egy narancssárga koktélt.
- Szerinted? - gúnyolódott Damon, végigpillantva a szokásos bőrdzsekijén és szürke pólóján. - Britney Spearsnek, természetesen.
- Reménytelen eset volt - legyintett Elena vigyorogva. - Alig bírtam elrángatni ide.
- Na és te ki vagy ma, Szöszi? - kérdezte Damon, arcán egy joviális mosollyal.
- Hát nem egyértelmű? - kapott a szívéhez Caroline. - Macskanő, személyesen.
- Ki nem találtam volna... - Care ezúttal figyelmen kívül hagyta a férfi csipkelődését és Elena felé fordult.
- Nem fogod elhinni, mit láttam kábé öt perccel ezelőtt!
- Na?
- Mattet és Rebekah-t, smárolni! - közölte izgatottan a szőke, vagyis átmenetileg barna lány, le-föl ugrálva furcsa izgalmában.
- Micsoda? - rökönyödött meg Elena, míg Damon csupán csak fintorgott. - Azt se tudtam, hogy itt vannak!
- Ó, de még mennyire, hogy itt vannak! Már éppen... - Damon elfordította figyelmét a szaftos, forró pletyka irányából, és magában számolta a perceket, amelyeket még ki kellett bírnia addig, míg végre kicipelheti innen az ő fájdalmasan szexi feleségét. Pillantása felszínesen siklott végig a különböző szuperhősökön, filmsztárokon és reality celebeken, akik a diszkófények színes villódzásában riszálták magukat valami rettenetes elektronikus zenére, amely fülsüketítő hangerőből zúgott az erősítőkből. Semmi nem bírta felkelteni az érdeklődését, egészen addig, ameddig tekintete egy másodpercig találkozott egy túlontúl ismerős, élénk levélzöld szempárral. Stefan, suhant végig a lehetetlen gondolat elméjén, de mire egyet pislogott, a fehérre maszkírozott figura el is tűnt a látóteréből. A vámpír energikusan pattant fel a székéből, gyanakodva vágva át a tömegen. Meg mert volna esküdni, hogy az öccsét látta meg Joker álarca mögött...hiszen eltéveszthetetlen volt az a két zöld szem. Szíve hevesen vert, ahogy félrelökte a részegségtől ide-oda tántorgó embereket, Stefan után kutatva, akit azonban szem elől tévesztett. Szaporázni kezdte lépteit, hátha megint megpillantja, és ahogy kiért a tortateremből, éppen látni vélte, ahogy a fekete köpenyes alak eltűnik egy elfüggönyözött sátor mögött. Több se kellett Damonnek, már rohant is egyenesen a függöny felé, azonban amikor beviharzott rajta, legnagyobb meglepetésére nem az öccsét vélte látni, hanem egy sötét csadorba öltözött nőt, akinek csak a szeme látszott ki a maszkja alól.
- Szép jó estét - köszöntötte az kedvesen. - Szeretne egy tenyérjóslást? - kérdezte, majd miután alaposabban szemügyre vette az idegesen pislogó Damont, levette a fejéről a csador borítását.
- Nem jött erre egy Jokernek öltözött valaki úgy tíz másodperccel ezelőtt? - tudakolta nyersen, tekintetével a "Boszorkányjósda" táblát fürkészve, mielőtt gyorsan végigmérte volna a nő arcát. Fiatal, barna bőrű nő volt, talán harmincas évei elején, kíváncsi barna szemekkel és egy rejtélyes mosollyal telt ajkain.
- Senki olyan, akit keres, Damon Salvatore - felelte az angyali nyugalommal, még véletlenül sem inogva meg lelki egyensúlyában.
- Találkoztunk mi már..valahol? - kérdezte Damon, gyanakodva ráncolva a homlokát.
- Meglehet - vont vállat a kendős boszorkány. - Nos, hajlandó odaadni a kezét, vagy sem?
- Nézze, az egy dolog, hogy más dolgom van, de még csak nem is hiszek ebben a baromságban...
- Rengeteg szkeptikus távozott már tőlem tiszta látókörrel - vágott közbe a nő. - És ha szán rám egyetlen percet, talán azt is megtudom mondani, hol találja meg azt férfit, akit éppen kerget.
- Micsoda? - hőkölt hátra Damon, immár felkeltett érdeklődéssel mérve végig az állítólagos boszorkányt.
- Szinte látom a gyötrelmet az arcán, rengeteg érzést, ami emészti a testét, a lelkét, de akármennyire fáj is, nem képes dönteni..eltaláltam? - folytatta a rejtélyes nő. Damon gerincén végigszaladt a hideg. Honnan tud ez ennyi mindent rólam, gondolta, miközben lassan közelebb lépett asztalhoz, hogy jobban láthassa a boszorkányt.
- Maga nem egy szemfényvesztő, nem igaz? Hanem egy médium.
- Néha nemcsak a telejósdában találkozni velük - vont vállat a titokzatos nőszemély és látni lehetett, hogy szája sarka felfelé görbül. - Adja a kezét és engedje meg, hogy segítsek. - Damon kifejezéstelen arccal bámult rá pár másodpercig, mérlegelve a lehetséges lehetőségeket és következményeket, melyek alapján arra jutott, hogy nem igazán van más választása, ráadásul a kíváncsisága is inkább azt súgta, hogy nyújtsa ki a jobbját. Némi habozás után így is tett és kezét a nő fedetlen tenyerébe helyezte. Legnagyobb meglepetésre nem csak a boszorkány, hanem ő maga is érezte az aprócska kisülést, a pattogó szikrákat, amelyeket az érintés okozott. A vámpír beleborzongott, ahogy érezni vélte, hogy elméjének falait egy ismeretlen erő ostromolja. Észre sem vette, hogy a nő időközben lehunyta a szemeit és erősen koncentrálva hajolt előre tölgyfaasztalon.
- Szürkület van a kőfejtő felett - szólalt meg hirtelen, felnyitva semmitmondó, üres szemeit, amelyek üvegesen meredtek a távolba. - Zuhanás...és zuhanás. Nem lehet segíteni rajta. - Damon értetlenkedve hallgatta az érdes szavakat, amelyeket akármennyire is próbált értelmezni, sehogy sem akartak értelmet nyerni. A boszorkány kis időre elnémult, majd újra motyogni kezdett valamit.
- Egy pincét látok, tele vérrel - kántálta. - Valaki sír, zokog, harcol a leküzdhetetlen ellen, mégsem tud ellenállni a kísértésnek. Rajta sem lehet segíteni. - A vámpír egyre kevésbé értette a zagyvaságot, amit a nő hordott össze és már éppen azon volt, hogy kiszakítsa kezét annak szorításából, amikor a médium újra megszólalt.
- Hunyd le a szemed - recsegte, mire Damon, csodálkozva bár, de engedelmeskedett a kérésnek. Azonban ahelyett, hogy bármi további utasítást adott volna, a boszorkány felébredt mesterséges révületéből és elengedte Damon kezét.
- Mégis mit jelentsen ez a sok értelmetlenség? - kérdezte a férfi, visszanyerve szkeptikus arckifejezését.
- Csak jövő tudja megfejteni - adott újabb kétértelmű választ a nő, majd hirtelen felállt, visszacsavarva a csadort a fejére. - Tíz perc múlva éjfél. Az új világ kapuja talán hamarosan kitárul... - mondta búcsúzóul, és kisétált a sátor bejáratán, magára hagyva a teljesen összezavarodott Damont.

XOXO

Alig tíz perc múlva Lucy, Stefan és Logan a gimnázium alatt húzódó, szűk barlangfolyosók kereszteződésénél álltak, pillantásukat egy üstre fixírozva, amelyből gomolygó, kénsárga füst szállt fel a plafon irányába. Odafentről kiszűrődött a hallókészülék gyártók munkáltatója, az üvöltő diszkózene, amely elnyomta a boszorkány halk, érthetetlen kántálását.
- Elérkezett az idő - szólalt meg ekkor fojtott hangon. - A perc, amikor minden ősi titok napvilágra kerül.


A következő rész tartalmából...
A Lucy által elvégzett rituálénak nem várt következményei lesznek, amelyek óhatatlanul Logant is a szakadék szélére sodorják. Eközben Elena rájön, hogy Damon titkol előle valamit és megpróbálja kiszedni belőle mindazt, amit addig nem mondott el. Jenna élete veszélybe kerül, amikor Stefan a végletekig provokálja Logant, aki a legrosszabb pillanatban veszíti el az önkontrollját.

7. rész >>

Igen, tudom, Jennának már ebben a fejezetben meg kellett volna jelennie, és az eredeti verzióban így is volt, csakhogy átgondolva sokkal logikusabbnak tűnt számomra, ha egy másik jelenetben tűnik fel újra a színen.
Remélem, minden hibája ellenére azért olvasható volt. Ha bármilyen, pozitív, negatív vélemény megfogalmazódott valakiben, örömmel veszem, ha azt megosztja velem.

Monday, January 27, 2014

Részletek a 6. fejezetből

Ahogy azt korábban írtam, sajnálatos módon eléggé csúszásban vagyok, de higgyétek, szerintem jobban jártok, ha vártok egy kicsit, mintha elolvastátok volna azt a rettenetet, amelyet eredetileg összehoztam "fejezetként" csúfolva.
Egyébiránt, az aktuális rész címe "Szellemek városa". A téma tehát nem lesz eltérő az előző 51 fejezet néhányának fókuszpontjától, de ezúttal a szellem szónak egy átvitt értelmét fogjuk körüljárni, ami egyébként pár hónap múlva, a 18. fejezetnél (amikor már javában benne leszünk az egész történet legfontosabb eseményében) fog teljes valójában visszaköszönni. Akkor minden bizonnyal okosabbak leszünk pár dolgot illetően, ahogy haladunk a Végzet kiteljesedéséig.
Na de mielőtt még előrébbre szaladnék, inkább mutatok két részletet a szóban forgó, következő fejezetből.

"Bonnie színes karikákat vélt látni, ahogy azok szüntelenül táncolnak a tekintete előtt. A világ, amely körülvette, még jobban elmosódni látszott, mint eddig, és már csak halovány figurákat vélt kivenni súlyos szemhéja alól. Fülében ezerszeresére hangosítva csengett minden szó, ami szobában elhangzott, amelytől a boszorkány úgy érezte, menten szétrobban a feje. Az agyát furcsa, áthatolhatatlan köd szállta meg, eltompítva minden érzékszervét. Amikor viszont szédülve, a kiegyensúlyozatlanságtól imbolyogva a kanapé felé támolygott, hirtelen egy erőteljes, rövid szúrást érzett a mellkasában, amely teljesen lebénította őt, kiszipolyozva a levegőt a tüdejéből, amely egy vérfagyasztó sikoly formájában távozott. Aztán Bonnie előtt minden elsötétült, és eldobott babaként rogyott le a földre.
Alig pár másodperc kellett csak a szobában lévőknek, Katherine-t leszámítva, természetesen, hogy ijedten mellette teremjenek és rázni kezdjék a vállát.
- Bonnie, Bonnie! - szólongatta Caroline.
- Történt vele valami az úton? - kérdezte Damon, miközben figyelte, ahogy Elena megpróbálja a vérével megitatni a lányt, azonban az, még ha eszméletlen volt is, teste nem volt hajlandó befogadni azt.
- Megmérgezték, de adtam neki a véremből - magyarázta Caroline. - Bár egész úton rettenetesen álmatag volt, mintha bedrogozott volna.
- A teste visszalöki magából a vért! - jelezte kétségbeesetten Elena. Damon kitapintotta az eszméletét vesztett boszorkány csuklóját, majd lassan számolta a szívverését.
- Van pulzusa, de lassú - állapította meg. - Ha nem tudunk tenni valamit gyorsan, meghal. - A két lány, akik a földön térdeltek, riadtan néztek össze, azon járatva az agyukat, vajon mit lehetne tenni. - Milyen mérget adtak neki?
- Fogalmunk sincs - rázta a fejét Elena. - De akármilyen méreg is volt, három nap alatt csak ki kellett volna ürülnie a szervezetéből! - Damon az orrnyergét masszírozta, ahogyan erősen koncentrálva agyalt azon, mit is lehetne csinálni Bonnie-val, mielőtt még ott helyben meghalna. Habár sosem kedvelte igazán a boszorkányt, főleg ismeretségük első szakaszában, semmiképpen sem akarta hagyni, hogy ott meghaljon. A pokolba, gondolta, már magamra sem ismerek. Ekkor hirtelen támadt egy őrült, de mindenesetre eléggé hatásosnak tűnő ötlete, és az idő szűkössége lévén ahelyett, hogy felvázolta volna, mit akar tenni, egyszerűen megragadta Bonnie élettelen testét, közelebb húzta magához, és gondolkodás nélkül belemélyesztette borotvaéles fogait a lány nyakába."


"- Találkoztunk mi már..valahol? - kérdezte Damon, gyanakodva ráncolva a homlokát.
- Meglehet - vont vállat a kendős boszorkány. - Nos, hajlandó odaadni a kezét, vagy sem?
- Nézze, az egy dolog, hogy más dolgom van, de még csak nem is hiszek ebben a baromságban...
- Rengeteg szkeptikus távozott már tőlem tiszta látókörrel - vágott közbe a nő. - És ha szán rám egyetlen percet, talán azt is megtudom mondani, hol találja meg azt férfit, akit éppen kerget.
- Micsoda? - hőkölt hátra Damon, immár felkeltett érdeklődéssel mérve végig az állítólagos boszorkányt.
- Szinte látom a gyötrelmet az arcán, rengeteg érzést, ami emészti a testét, a lelkét, de akármennyire fáj is, nem képes dönteni..eltaláltam? - folytatta a rejtélyes nő. Damon gerincén végigszaladt a hideg. Honnan tud ez ennyi mindent rólam, gondolta, miközben lassan közelebb lépett asztalhoz, hogy jobban láthassa a boszorkányt.
- Maga nem egy szemfényvesztő, nem igaz? - mondta. - Hanem egy médium.
- Néha nemcsak a telejósdában találkozni velük - vont vállat a titokzatos nőszemély és látni lehetett, hogy szája sarka felfelé görbül. - Adja a kezét és engedje meg, hogy segítsek. - Damon kifejezéstelen arccal bámult rá pár másodpercig, mérlegelve a lehetséges lehetőségeket és következményeket, melyek alapján arra jutott, hogy nem igazán van más választása, ráadásul a kíváncsisága is inkább azt súgta, hogy nyújtsa ki a jobbját. Némi habozás után így is tett és kezét a nő fedetlen tenyerébe helyezte. Legnagyobb meglepetésre nem csak a boszorkány, hanem ő maga is érezte az aprócska kisülést, a pattogó szikrákat, amelyeket az érintés okozott. A vámpír beleborzongott, ahogy érezni vélte, hogy elméjének falait egy ismeretlen erő ostromolja. Észre sem vette, hogy a nő időközben lehunyta a szemeit és erősen koncentrálva hajolt előre tölgyfaasztalon.
- Szürkület van a kőfejtő felett - szólalt meg hirtelen, felnyitva semmitmondó, üres szemeit, amelyek üvegesen meredtek a távolba. - Zuhanás...és zuhanás. Nem lehet segíteni rajta. - Damon értetlenkedve hallgatta az érdes szavakat, amelyeket akármennyire is próbált értelmezni, sehogy sem akartak értelmet nyerni. A boszorkány kis időre elnémult, majd újra motyogni kezdett valamit.
- Egy pincét látok, tele vérrel - kántálta. - Valaki sír, zokog, harcol a leküzdhetetlen ellen, mégsem tud ellenállni a kísértésnek. Rajta sem lehet segíteni."

Tovább a részhez >>

Saturday, January 25, 2014

Újabb késés

Sziasztok!

Bizonyára elegetek van már az ehhez hasonló bejegyzésekből (tudjátok, amikor hosszan, vontatottan nyafogok arról, mennyire nehéz az életem és hogy mennyi problémám van). Higgyétek el, nekem is.

Ezúttal is azért írok, hogy bejelentsem a nyilvánvalót: az új rész megint késik (minő meglepetés, nemde?). Most az az indokom, hogy habár már készen állt a Végzet következő fejezete, visszaolvasva annyira utáltam, amit olvastam, hogy kitöröltem az egészet, és újrakezdtem. Ráadásul újabban rengeteg rágódok valami (valaki?) olyasmin, amin nagyon nem kéne, főleg úgy, hogy tudom: a másik félnek még véletlenül se jutok eszébe. Na de, ez van...

Ami talán jó hír, az az, hogy az iskolai ábrándozásaim érdekes eredménnyel jártak: hat új novella ötlete született meg a fejemben, melyek közül egyik formabontóbb, mint a másik. Egy közülük például egy valós, megtörtént eseményen alapszik, egy másik talán életem legpszichésebb (és ez nagy szó!) írása lesz, egy harmadik meg végre nem Delena központú. Ez persze mind a jövő zenéje, annyit viszont elárulhatok, hogy minden hónapban közzé fogok tenni egyet-egyet.

Utoljára pedig, az Összetörve rajongóinak üzenem, hogy vessenek egy pillantást az oldal tetején található zenelejátszóra. Láttok benne valami érdekeset? ;) Nagyon remélem, hogy igen. Aki megtalálta, nyugodtan jelezze!

Szóval, igyekszem hozni a javított hatodik fejezetet, de sajnos szükségem van némi időre. Addig is, kellemes hétvégét mindenkinek!

H.

Összetörve zenelista

Sziasztok!

Ahogy az megígértem, az Összetörve búcsúja alkalmából a zenelejátszóban ezúttal azokat a dalokat találjátok meg, amelyeket ajánlottam az egyes fejezetekhez a történet folyamán. Illetve, aki szeretne képet is a dal mellé, az nézze meg a YouTube lejátszási listát is.

További szép napot!
HexiTVD

Wednesday, January 22, 2014

Always and forever - 14. A vihar

Helló mindenki! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már égtem a vágytól egy kis akcióért, úgyhogy ez a fejezet a történések sűrűjébe repít minket, persze lesz benne izgalom és egy kis meglepetés is. Meg némi érzelem... ;)
Jó olvasást! 
Figyelmeztetés: durva nyelvezet!
Napjainkban:
- Showtime - vigyorgott fel a két ősire izgatottan Tamora, mikor lerakta a telefont. A szemében ugyan félelem és kétség csillogott, de nem hagyta, hogy az arcára is kiüljenek borús gondolatai, sőt, elhessegette őket, nehogy fennálljon az önbeteljesítés lehetősége.
- Tehát indulhatunk? - emelkedett ülésbe Elijah, aki eddig félig fekve hevert a kanapén. Tamora meg is lepődött a szokatlan lazaságon, de nem firtatta, lévén ezernyi fontosabb dolguk is akadt.
A lány szótlanul bólintott, mire Klaus is feltápászkodott a fotelből, zsebre vágta az óriási kijelzős, ultravékony mobilt, amin az utóbbi negyed órában babrált, és hátra sem nézve kisétált a házból. Ám mielőtt a boszorkány követhette volna, egy kéz gyengéd szorítását érezte a karján, így megállt, és kérdő tekintettel fordult vissza.
- Tamora, kérlek - szólította meg halkan Elijah. - Nem szeretném, ha te is veszélybe sodornád magad miattunk. Még kiszállhatsz, az apám még nem tudja, ki vagy, és ha szerencséd van, meghal, mielőtt megtudhatná. Ne tégy ostobaságot! - kérlelte, noha sejtette, hogy keményen ellenálló falakba ütközik.
- Egyrészt már késő, valószínűleg nyakik benne vagyok - rázta le Tamora a férfi kezét. - Másrészt komolyan azt hiszed, hogy hagynálak titeket egyedül továbbmenni? Kizárt! - tiltakozott hevesen, szemei dühös villámokat szórtak.
- Csak... csak - próbálkozott Elijah, de nem jutott eszébe egyetlen észérv sem. Kétségbeesetten bámult a lányra.
- Semmi csak. Amikor az öcséd felhívott, és találkoztunk, azonnal láttam, hogy igazad volt. Ő nem az a könyörtelen gyilkos, akinek mutatja magát. Klaus érzékeny művész, egy sebzett fiú, és talán túl erőszakosan védelmezi, ami az övé, és sajnos túl sok mindenre hiszi azt, hogy ebbe a kategóriába tartozik. Mióta Klaust ismerem, tudom, hogy ezt a csatát Mikael ellen együtt kell megvívnunk. Neked, neki és nekem. Nem lennék képes ülni valahol és tudni, hogy ti életveszélyben vagytok. Téma lezárva - jelentette ki Tamora, majd tett pár lépést az ajtó irányába.
- Na, mi van már? - hajolt be ekkor Klaus az ajtón, türelmetlenül keresve a tétovázás okát.
- A bátyád szerint le kéne lépnem, mert nem biztonságos - jéé, ez aztán az új információ! -, és hagyni titeket egyedül végezni a terv többi részét - közölte Tamora jeges hangon.
- Hát, boszi, el kell ismerni, a harctér nem nőknek való - vont vállat Klaus, és csak egy másodperccel később derült ki számára, mennyire rosszat mondott, mikor a lány remegni kezdett a dühtől, kezeit ökölbe szorította, és undorral mérte végig előbb őt, majd Elijah-t.
- Tudjátok mit? Ha olyan marha okosak vagytok, meg erős férfiak, meg minden, megérdemelnétek, hogy tényleg elmenjek - köpte, és úgy érezte, még soha nem volt ilyen dühös. - Felfuvalkodott, begyöpösödött, hímsoviniszta seggfejek vagytok! - tajtékzott. Szerencsétlen ősiek nem tudhatták, hogy gyenge pontra tapintottak, ráadásul pont a legrosszabbkor, mikor Tamora amúgy is síkideg volt. - Viszont nem adom meg nektek azt az örömöt, hogy igazatok legyen. Veletek megyek, és megvédem a kicseszett seggeteket az apátoktól! - állt meg a két férfi előtt sziklaszilárd elhatározással.
- Tamora, én nem így... - próbálkozott volna Elijah, de a lány egy hűvös pillantása elhallgattatta.
- Ahogy gondolod - duzzogott Klaus, amiért ilyen fejmosást kapott. A nők igenis a gyengébb nem, csak azt nem értette, mit puffognak folyton az ellenkezőjéről. Ez a boszi ebből a szempontból tisztára Rebekah kettő. Nagyon jól kijönnének.
Ezután mindhárman hallgatásba burkolózva léptek ki a házból, és a kocsiban is tüntető csend telepedett rájuk, míg Elijah a város szíve felé vitte őket.

Röviddel azelőtt, hogy elérték volna a célpontjukat, Tamora telefonjának csörgése élesen hatolt a kocsi fullasztó némaságába. Mire sikerült kibányásznia a táskája aljáról a mobilt, ahová dühösen bedobta, mikor beszállt az autó anyósülésére, már a szöveg is elindult, Klaus pedig tudta, hogy ismerős a férfi hangja, amint arról énekel, hogy a sötétben óvatosan kell kívánságokat tenni, mert nem tudhatod, mikor érnek célba, és addig is.... itt pedig Tamora fogadta a hívást, és nem derült ki, hogy időközben mit kéne tenni. És Klausnak sehogy sem ugrott be, ki a szám előadója.
- Igen?... Oké, rendicsek. ... Sok szerencsét! ... Nem.... Aha, szia! - tette le Tamora a telefont, majd mérgét lenyelve így szólt a fiúkhoz: - Tom odaért, és ha minden igaz, még Mikael is ott van. Eddig minden jól megy.
- Mi is megérkeztünk - parkolt le Elijah egy kis sikátorban, egy óriási konténer mögött, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést az autója.
- Ez lesz a kiindulópont, szóval remélem, megjegyeztétek, kinek hol a helye ezután - jegyezte meg Tamora, miközben felkaptak egy-egy táskát a csomagtartóból.
Beléptek az utolsó előtti koszos kis kapualjba a falba futó sikátor végében. A súlyos vasajtót szinte megette a rozsda, de meglepően masszívan tartott volna, ha Klaus vagy Elijah megpróbálja betörni. Erre azonban nem is volt szükség, mert a zár egy kód beütésére kinyílt.
- Nem túl feltűnő ez a modern kütyü itt a város talán leglepukkantabb részének legutolsó kis mocskos bugyrában? - adott hangot kétségeinek Klaus, miközben gyorsan besoroltak az ajtón, és visszakódolták maguk mögött.
- Remélhetőleg nem lesz, akinek feltűnhetne. És ha mégis, jobban járunk, mintha egyáltalán nem lenne zár, és bárki bejöhetne - érvelt Tamora.
Odabent két helyiséget találtak: egy nagy termet, amelynek bútorzata mindössze két matracból a földön a fal mellett, és a középen terpeszkedő asztalból állt; a másik egy apró fürdőszoba, mindössze egy WC-ből és egy csapból.
- Ajánlom Mikaelnek, hogy kapja be a horgot, és siessen, mert itt órákon belül penészmérgezést kapunk - fintorgott Klaus, aztán leült az egyik molyrágta matrac szélére, és ráérősen körbehordozta pillantását az ideiglenes szálláson.
- Én sem lelkesedem túlzottan a fennálló helyzet miatt, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni - dőlt neki Elijah az asztal szélének, aztán nekiállt megvizsgálni a rajta heverő tárgyakat. - Hát ezek meg mire jók? - emelt fel egy kicsi adóvevőt.
- Azok hasonlóak a telefonhoz, csak nem kell hozzá telefonszám, és nem tudják lenyomozni - magyarázta Tamora, majd felvette a másik kettőt is az asztalról, az egyiket a saját táskájába ejtve, a másikat Klausnak dobva oda. - Ha lenyomod azt a gombot ott a szélén a jobb oldalon, akkor halljuk, amit mondasz.
- Tehát ezzel fogunk kommunikálni - vonta le a következtetést Klaus, aztán rámutatott a nagy, barna bőrkötéses könyvre, amit Tamora akkor vett elő a táskájából. - Az gondolom valami boszi-könyv?
- Igen, ez a saját grimoire-om, ebben azok a varázsigék vannak, amiket én fejlesztettem ki - bólintott a lány, és gondosan az asztalra helyezte.
- A térképeket már nyolcvanszor átnéztük - folytatta a leltározást Klaus.
- És most várunk - közölte a következő, rettentően izgalmas napirendi pontot Tamora.
- És most várunk - helyeselt Elijah keresztbe font karral, a plafon repedéseit fixírozva.

Elijah már számtalanszor körbesétált a helyiségben, Tamora jegyzeteket készített a könyvébe, Klaus pedig látványosan szenvedve fetrengett a kényelmetlen matracon, és még mindig semmi. Kezdett túl feszült lenni a helyzet.
És akkor végre megszólalt a telefon. Mindhárman egyszerre kapták felé a fejüket, reményteli pillantással. A két férfi kíváncsian leste, amint Tamora felkapta, és beleszólt.
- Szia, Tommy! - köszönt, majd pár másodperc után diadalmasan elvigyorodott. - Okés, szuper! ... Ügyes voltál, innentől átvesszük. Vigyázz magadra, ciao! - És letette.
Egy szót sem kellett szólnia, nyilvánvaló volt a helyzet.
- Akkor induljunk - kapta fel Elijah az asztal mellől a táskáját és kézbe vette az adóvevőjét.
- Máris, de én előbb dobok egy sárgát, ki tudja, mikor lesz rá legközelebb alkalmam - tápászkodott fel Klaus is, mire Tamora csak a szemét forgatta, és elpakolta a grimoire-t.
- Figyelj, Tamora, én csak.... ne haragudj rám a délelőtti miatt - szólította meg Elijah a lányt, miután Klaus eltűnt az oldalsó helyiségben. Bár ez egyáltalán nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy az öccse hallja minden szavukat, kevésbé érezte feszélyezve magát.
- Hagyd csak, Elijah! - legyintett Tamora. Nem akart valami kényszerű magyarázkodást hallgatni, még mindig nagyon dühös volt az ősire. Mindkettőre. Csupán úgy döntött, későbbre tartogatja a haragját.
- Nem, komolyan! - állt elé határozottan a férfi. - Egyáltalán nem gondolom, hogy a nők alsóbbrendűek lennének. Talán fizikailag sebezhetőbbek, igen - ismerte el, de gyorsan folytatta, mikor látta, hogy Tamora közbe akar vágni. - De nem gyengébbek vagy kevesebbek. Rebekah a húgom, aki tökéletes mintapéldája a női erőnek és hatalomnak. Sosem vonnám kétségbe az egyenrangúságot - kereste a boszorkány pillantását Elijah. - De értsd meg, Mikael mindünknél erősebb, és te halandó vagy. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam esne bántódásod - vallotta be halkan Elijah, mélyen Tamora szemébe nézve, aki nem tehetett róla, hatással volt rá az ősi szónoklata.
- Én pedig azt nem bocsátanám meg magamnak, ha bármelyikőtöknek miattam esne bántódása - hárította el a további győzködést a lány, de már nem haragudott Elijah-ra.
- Csak vigyázz magadra! - kérte a férfi komoran, és egy pillanatra magához ölelte a lányt, akit teljesen letaglózott az ősi közelsége.
Karjai szorosan átfonták, testének melege a ruhákon keresztül is átszivárgott, illata megcsapta a lány orrát, megragadva ott, és miután a röpke érintésnek vége szakadt, és Elijah elhúzódott, zavartan zsebre vágva a kezét, Tamora orrát továbbra is a férfi közelségének elbűvölő illata töltötte meg.
- Mehetünk! - caplatott be Klaus a kis mosdóból, és úgy tett, mintha nem látná az árulkodó pírt Tamora arcán és a tétova téblábolást a bátyján. Nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel.
- Ha bármi történik veletek, azonnal jöjjetek vissza ide - figyelmeztette őket a boszi, miközben elhagyták az épületet, és a sikátor kijárata felé igyekeztek. - Akár felfedeznek, akár valami akadályba ütköztök, ami veszélyezteti a sikert vagy titeket, csak gyertek ide.
- Rendben leszünk - biztatta Klaus, és komolyan is gondolta, ő személy szerint elég optimistán látta a helyzetet. Tamora kínzottan elmosolyodott. Ő valahogy nem tudott megszabadulni a rossz előérzetétől.
- Akkor viszont mind bejelentkezünk a walkie talkie-n a következő állomásról. Aztán ha ott is minden rendben megy, újra találkozunk, és együtt várjuk be Mikaelt - összegezte Tamora még utoljára a tervet a szétválás előtt. Időközben elérték az utcát.
- Jajj, fiúk, legyetek óvatosak! - könyörgött Tamora, a mellkasát szorító kellemetlen érzést képtelen lévén elhessegetni.
- Mind legyünk azok! - bólintott Elijah, és jelentőségteljes pillantást vetett Klausra, aki híres volt hirtelen haragúságáról és forrófejűségéről.
- Sziasztok! - búcsúzott a boszi, és nem tudta megállni, megölelte előbb Klaust, aki meglepődött ugyan a gesztuson, de visszaölelt, majd Elijaht, jóval rövidebben és merevebben, mint a férfi öccsét.
- Viszlát! - szalutált Klaus játékosan, és kezdte igazán játéknak érezni az egészet, ahogy besorolt a jobbra tartó emberek közé.
Elijah balra indult, Tamora pedig átment az úton, és leintett egy taxit. Ő a város egy távolabbi részébe készült, és az ősiekkel ellentétben nem tudott hihetetlen sebességgel közlekedni.

- Itt Klaus, ismétlem, itt Klaus, Tamora jelentkezz! - recsegett az adóvevő, a boszi pedig azonnal felkapta, és válaszolt.
- Itt Tamora. Mi újság? - kérdezte szorongva.
- Semmi, csak unatkozom - vallotta be Klaus, mire a lány legszívesebben kiabált volna, de aztán vett egy mély lélegzetet, és úgy döntött, megpróbálja beleképzelni magát a férfi helyébe. Az segíteni szokott.
Klaus számára ez az egész valószínűleg csak egy újabb kaland, aminek persze élesben az életük a tétje, de akkor is csak egy játék. Lehet, hogy érti, milyen komoly a helyzet, de nem érzi. Valószínűleg nem is akarja. Akkor talán eszébe jutna, milyen régóta nyomja el Mikael, milyen sokszor bántotta, milyen erős és kegyetlen. Talán a nosztalgiázás nem tenne jót Klaus lelkiállapotának, nem most. Ez esetben az is érthető, miért unatkozik az ősi. Nem akar gondolkodni, mert akkor bizonyosan ide lyukadna ki, így inkább megpróbálja elterelni a figyelmét. Ez világos és elfogadható.
- Felhívlak - mosolygott Tamora elnéző fejcsóválás mellett a kis adóvevőjébe, és előkotorta a mobilját, majd tárcsázta Klaus számát. Ő el tudta volna ütni az időt, de a férfi nyilván társaságra szorult, és jobb híján a telefon tűnt a legkielégítőbb megoldásnak.
- Helló! - köszönt továbbra is mosollyal az arcán Tamora, mikor Klaus szinte azonnal felvette.
- Szia! - vigyorgott a férfi, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. - Tudsz róla, hogy ebben a lyukban egyedül az ülőgarnitúra helyezkedik el a minimum elvárható érték fölött? - érdeklődött kicsit cukkolva a lányt.
Nagyon jól tudta, hogy a boszi szervezte meg az összes ideiglenes búvóhelyüket, a végletekig kiaknázva minden kapcsolatát a városban, és rengeteg munkája volt abban is, hogy alig pár nap alatt mindenhová szerezzen valami bútort, odavitesse, és mindezt úgy, hogy az ősieknek semmi köze se legyen hozzá, mert az lenyomozható lett volna, és akkor az egész tervnek lőttek, miszerint Mikaelt összezavarva csapdába csalják.
- Fogd be, és örülj, hogy ott legalább az van - vágott vissza Tamora. Az ő szobájában mindössze néhány párna volt a földön, hiszen ő nem ragaszkodott a fotelhez vagy asztalhoz. A saját lakásában is inkább a földön ücsörgött vagy fetrengett, és az ölében vagy a földön írt vagy olvasott.
- Remélem, Elijah-nak nem valami luxuslakosztályt szereztél - morgolódott azért még egy kicsit, aztán inkább témát váltott. - Tamora, tudom, hogy Elijah bocsánatot kért azért, amit mondott. Úgyhogy most én is megteszem - kezdte. - Ne haragudj, de automatikusan úgy gondolok a férfiakra, mint az erősebbekre. Így nőttem fel - mentegetőzött. - Megígérem, hogy igyekszem átértékelni magamban a dolgokat, mert az eszemmel belátom, hogy igazad van, de légy türelmes - kérte. - És bocsáss meg! - tette hozzá.
Tamora sóhajtott. Fáradtan, lemondóan, megadóan, elnézően sóhajtott.
- Nem haragszom rád sem - mentette fel Klaust. Hogy is haragudhatott volna, mikor mindketten olyan édesen kértek bocsánatot. Tény, hogy rosszul esett neki, és érzékenyen érintette a dolog, de tudta, hogy ha teljesít és bizonyít, többé nem fogják megkérdőjelezni. Amíg nem ad okot rá, hogy gyengének higgyék, nem is fogják.
- Csak hogy emlékeztesselek, Elijah egy szóval sem utalt rá, hogy azért lennél hátrányosabb helyzetben egy harcban, mert nő vagy - jegyezte meg Klaus, és ő sem tudta igazán, mi volt a célja ezzel.
Talán nem akarta, hogy Tamora ne legyen biztos benne, Elijah mennyire tiszteli őt, vagy csak mert látta rajtuk, hogy kezdenek közelebb kerülni egymáshoz, és fontosnak tartotta Tamora boldogságát. Abban szinte biztos volt, hogy a bátyja kezd mély érzelmeket táplálni a boszi iránt, és gondolta, ad nekik egy esélyt. Megérdemlik. Akkor meg már rásegít a dologra, különben sosem történik semmi köztük.
- Most, hogy mondod... - mélázott el Tamora, és most tűnt csak fel neki, hogy Klausnak igaza van. Kis melegséget érzett a szíve táján. - Ez most nagyon rendes húzás volt tőled - ismerte el hálásan a férfinak.
- Tudom, tudom, király vagyok - bólogatott önelégülten Klaus, és bár Tamora ezt nem láthatta, nagyon jól tudta, hogy a férfi pontosan így tesz, kihallotta a hangsúlyából. Elnevette magát, és az ősi is vigyorgott. Tamorával olyan könnyű volt nevetnie. Átragadt rá a boszi jókedve.
- Kérdezhetek valamit? - vetette fel a lány tétován.
- Persze, kérdezz csak - biztatta kíváncsian Klaus.
- Mióta festesz? - szakadt ki Tamorából. - Láttam az egyik félkész művedet, mikor a múltkor nálatok jártam, és lenyűgöző.
- Rendes festékkel? Nagyjából a 12.század óta, amikor kezdett divatba jönni az olajfesték - válaszolt a férfi, meglepődve a kérdésen. - De ha a kezdetleges rajzok is számítanak, akkor gyerekkorom óta. Talán öt-hat éves lehettem, mikor az első rajzomat lefirkáltam - emlékezett vissza  a kis kunyhó padlóján kuporogva készített kis palatáblás rajzokra.
- Hát, akkor érthető a gyakorlatodból adódó zsenialitás  - látta be Tamora. - Viszont van az a része a dolognak, ami vagy megvan egy képben, vagy nincs, és nálad láttam. És ehhez nem elég a gyakorlás. Ösztönös tehetség vagy, Klaus, már amennyire én meg tudom állapítani - dicsérte meg az ősit Tamora, mert már azóta ért benne ez az elismerés, mióta az első pillantást vetette a lélegzetelállítóan élethű festményre.
- Melyiket láttad amúgy? - érdeklődött Klaus, próbálva nem túl sokkal növelni az egóját egy ilyen megjegyzés után. Nem tehetett róla, hízelgett neki a dicséret, különösen, ha számára fontos személytől kapta.
- Azt, amelyiken egy puszta van, meg középen egy kis kocsma. Ha jól sejtem, az első találkozásunk helyszíne ihlette - mosolygott az emléken. Sorsfordító volt az a nap. Hiszen lehet, hogy Elijah ültette el benne a családjukhoz való szoros kapcsolat magvát, de Klaus öntözte meg vízzel, mikor megerősítette szavaival és tetteivel, amit a bátyja mondott.
- Az emlékezetes alkalom volt - merengett a férfi, hasonló dolgokon agyalva, mint Tamora.
- Itt Elijah, hallotok? - reccsent meg az adóvevő mindkettőjüknél, mire a lány azonnal felkapta, és válaszolt.
- Tamora, hallak. Minden oké? - tartotta el a mobilt a szájától.
- Nálam igen. Indulhatunk? - tudakolta Elijah, és miután Tamora megadta az engedélyt, kijelentkezett.
- Tőled is elköszönök, menj! - emelte újra a füléhez a mobilt a lány. - Sok sikert, Klaus! - búcsúzott.
- Majd hívlak - köszönt el az ősi, és bontotta a vonalat.
- Hát kezdődik - lehelte maga elé komoran Tamora, és feszülten maga elé húzta a regényt, amit hozott, noha tudta, hogy egy betűvel sem fog előrébb jutni benne.

Alig pár órával később, valamivel naplemente előtt, Tamora fázósan húzta össze magán a kabátot, és sietős léptekkel átvágott az utcán, megcélozva a túloldali virágbolt sötét, elhagyatott kirakatát. Ekkor újra megszólalt a telefonja, de ezúttal még a Fall Out Boy sem tudta feloldani a hangulatát.
- Klaus! - vette fel, egyre nehezebben tudva leküzdeni a rossz érzést. - Mindjárt ott vagyok, te merre jársz?
- Ne menj be oda - utasította komoran Klaus. - Mindjárt ott vagyok, de a közeléből is tűnj el, valami nem stimmel, és nem akarok kockáztatni! - hadarta a férfi, majd minden további magyarázat nélkül lecsapta a telefont.
Tamora ijedten dermedt meg az út kellős közepén, és mozdulni sem tudott. Ekkor a virágboltból, aminek totálisan üresnek kellett volna lennie, motozást látott, és felszökött az adrenalinszintje, szíve a torkában dobogott, a mellkasa összeszorult a félelemtől. Az ajtó kinyílt, és valaki  kiszáguldott rajta, egyenesen felé, de csak egy csíkot látott belőle.
Ekkor valami oldalról nekiütközött, elkapta, és hirtelen már ott sem volt, csupán a hűs, késő délutáni levegőt különösen fagyossá olvasztó menetszelet érezte az arcán, a nyakán, a testén, amint a kabátját és a táskáját cibálta. Kapálózni, szabadulni akart, de képtelen volt mozdulni.
Aztán mire összeszedte volna magát, megálltak, de nem tudta felmérni, hol vannak, ugyanis a hirtelen lecsökkent sebességtől és az adrenalintól szédülni kezdett. Végül kitisztult a kép, és azon a rejtekhelyen találta magát, ahonnan délelőtt elindultak.
Ugyan az az asztal, két matrac, kis oldalsó mosdó. Az egyik sarokban Klaus táskája, a férfi maga pedig előtte állt, és zaklatottan fürkészte az arcát.
- Jól vagy? - érintette meg a lány vállát különösen gyengéden. Miután Tamora tétován bólintott, Klaus hátralépett, és idegesen a hajába túrt.
- Elijah nem válaszol, a virágboltról pedig tudtak Mikael emberei - foglalta össze a komplikációkat a férfi, mire Tamora szíve fájdalmasan dobbant, és kétszeres sebességgel kezdett verni.
- Klaus, ki kell mennünk megkeresni Elijah-t! - közölte, szinte hülyének nézve a férfit, amiért az nem rögtön ezt cselekedte.
- Most nem tehetjük - rázta a fejét az ősi, noha láthatóan neki sem volt ínyére a gondolat, hogy hátrahagyja a bátyját. - Nem tudjuk, Mikael hol van, hány embere van, és legfőképp, hogy mennyit tud - sorolta borúsan. Korábbi optimista játékosságának immár nyoma sem volt.
- De... de... és ha Elijah nem tud idejönni? - dadogta Tamora, óriási gombóccal a torkában.
- Bízzunk benne, hogy nemsoká idejön, vagy jelentkezik - ráncolta a homlokát Klaus gondterhelten, és járkálni kezdett, hasonló útvonalon, mint délelőtt Elijah.

Nem is kellett olyan sokat várniuk.
- Ő az! - kiáltott fel Klaus, majd felvette a mobilját. - Elijah!! Hol vagy? Gyere vissza azonnal a legelejére, Mikael piti kis kémei kiszagoltak valamit! - figyelmeztette aggódva.
Aztán döbbenetében leesett az álla. Szemei kétségbeesetten, félve, fájdalmasan csillogtak. Vállai megereszkedtek, majd tekintetébe összetörtség költözött. Mindez pár másodperc alatt lejátszódott benne, hogy aztán pusztító dühnek és jeges haragnak adja át a helyét.
- Rohadj meg! - üvöltötte a telefonba, majd a falhoz csapta a készüléket, ami így ezer apró darabra tört.
- Nála van! Elkapta Elijah-t! - tajtékzott Klaus, mire Tamora aggódóból egyenesen hisztérikussá változott.
Leroskadt a fal tövében, átkarolta a térdeit, és úgy tűnt, minden ereje elhagyta. Percekig maradt mozdulatlanul ebben az állapotban, de aztán tanúbizonyságot tett hatalmas lelki erejéről, mert felemelkedett, és elmasírozva a dühöngő, higgadt gondolkodásra gyakorlatilag képtelen Klaus mellett az ajtó felé indult.
- Hát te meg hova a francba mész? - kapta el a férfi a karját, és talán túl erősen szorította, mert a boszi összerándult, de nem jajdult fel, csak összeszorította a fogát.
- Engedj. El - sziszegte Klausnak. - Megkeresem őket. És kinyírom Mikaelt, ha csak egy ujjal is bántani merte Elijah-t! - villámlott a szeme gyilkos indulattal.
- Nem, nem mész ki, a rohadt életbe is! - tiltakozott Klaus. - Terv kell.
- Ja, igen, az most is kurva sokat segített - jegyezte meg szarkasztikusan Tamora, és jelentőségteljesen a karjára pillantott, amit Klaus vasmarka tartott fogságában. Már nem érezte a kezét, az ősi olyan erősen szorította.
- Nem mehetsz ki megöletni magad, téma lezárva! - közölte a férfi, és a lány tudta, hogy hiába akar kijutni, az ősi ereje ellen esélye sincs. Állati.
Ekkor azonban Klaus marka már nem tartotta olyan erősen a helyén, a férfi pedig hátratántorodott, szemei hirtelen a távolba révedtek.

10. század:
- Most azonnal állj meg, fiatalember, nem mondom többször! - kiabált Esther a kisfiú után, aki már a ház ajtajában járt, és úgy tűnt, nem is fog szót fogadni az anyjának. De aztán....
- Niklaus! - mennydörgött egy erőteljes bariton, mire a fiú megdermedt, és fejet hajtva kullogott vissza a szobába. Belülről azonban fortyogott.
- Elijah még nem jött haza! - vágta oda a szüleinek, mielőtt duzzogva visszavonult volna a testvérei közé a belső szobába.
Tudta, hogy ezért később még ki fog kapni, de most a legkevésbé sem érdekelte. A bátyja odakint volt a viharban, valószínűleg egyedül, és a szülei meg sem mozdultak. Sem az anyjától, sem az apjától nem ezt várta volna.
- Félek, Nik! - oldalgott oda hozzá Rebekah a csuhébabáját szorongatva. Klaus nem mondta, hogy ő is, mert attól nem érezte volna jobban magát a húga, de azt sem mondhatta, hogy ő nem, mert hatalmas hazugság lett volna. Így csöndben maradt, és inkább magához ölelte a remegő kislányt.
Időközben kint egyre komolyabban tombolt a vihar, a széllökések olyan hevessé váltak, hogy a ház résein besüvítve kísérteties hanggá változtak, az eső szakadt, mintha dézsából öntenék, és szinte másodpercenként villámok világították meg a sötétszürke felhőket, irtózatos égzengéstől kísérve.
- Na jó, elég volt!  - fakadt ki végül Klaus, és áttrappolt a szüleihez. - Ha így folytatjátok, Elijah is meghal, mint az első gyereketek. Hát ennyire nem számítunk nektek, még Elijah sem? - vonta kérdőre a szüleit, a leggátlástalanabb, de leghatásosabb érvet bevetve: az elsőszülött fiúgyermekük halálát, még a másik földrészen. Tudta, nagyon jól tudta, hogy messzire ment, de abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte. - Ha ennyire Finnt akarjátok örökösötöknek, akkor kénytelenek lesznek másképp próbálni, mert én most visszahozom Elijah-t! - kiabálta sírva, és nagy dírrel-dúrral kirohant a házból, mielőtt döbbent szülei bármit reagálhattak volna.
- Nik! - futott utána Rebekah az esőben, mielőtt még elérhette volna az utcasarkot. - Nik, várj meg! - botladozott a pocsolyák között, már az első méterek után csupa sárosan.
- Menj haza, Rebekah! - morgott rá Klaus, de megállt. Ahogy hátranézett, hatalmas villám szelte ketté az égboltot, megvilágítva a kislány rettegő, de elszánt arcát, két oldalt a fejéhez tapadó, az esőtől sötétszőke haját. Elég volt csak rápillantani, és a fiú inkább meg sem próbálta visszaküldeni, csak bólintott, mintegy beleegyezésképp, és megragadta kishúga kezét. - Akkor gyerünk!
- Hova megyünk? - lihegte Rebekah, a széltől és Klaus rángatásától szinte repülve a zuhogó esőben, szinte irreálisan gyakori villámlások közepette.
- A sámánhoz. Ha Elijah nem jutott időben fedezékbe, biztosan oda ment, mert rajta kívül csak Archie-ék hívták volna be magukhoz, de akkor meg haza is jöhetett volna, hiszen szinte mellettünk laknak - magyarázta Klaus, és Rebekah csodálattal nézett fel bátyjára. Hogy Niklaus milyen okos!
Tovább futottak-botladoztak a falun keresztül, több ízben is épphogy csak centiméterekkel kerülve el az óriási repülő faágakat, amiket az orkán erejű szél sodort feléjük. Már majdnem elérték a sámán kunyhóját, mikor az út szélén egy magas fába belecsapott a villám, az pedig kettéhasadt, és a nagyobbik fele dőlni kezdett - egyenesen feléjük.
Klaus felkapta a döbbenettől szoborrá dermedt Rebekah-t, és visszafelé sprintelt az úton, arra, amerről jöttek, a fa ugyanis az ellenkező irányba indult meg. Pár másodperc múlva hatalmas robajjal csapódott mögöttük a földbe a fél fa, és ők tágra nyílt szemekkel bámulták.
A különös zajra a környező házikók lakó kinéztek az ablakon, és meglepődve látták a két kisgyereket az út közepén. Ám Klausék nem tétlenkedtek, a fiú gyorsan kiheverte a sokkot - vagy talán még nem is fogta fel igazán-, és újra megszorítva Rebekah kezét, megkerülte vele a fát, hogy végre odaérjenek a sámánhoz. Nagyon remélte, hogy a bátyja tényleg ott van.
Ahogy a fatörzs mellett sétáltak, látták, hogy fényes fekete égésnyomot hagyott maga után a villám. Mikor elérték a csúcsát, azzal is szembesültek, hogy szegény Shimasani néni házának az oldalát letarolták az ágak.
- Szegény Yokinagymamája - sóhajtott Rebekah, vacogva, egyszerre remegve az iménti sokkhatástól és a hidegtől. Klaus beleegyezően hümmögött, és átsegítette húgát a fa vaskosabb ágain, amiket nem tudott átlépni. Szoknyácskája már csupa sár és szakadás volt, a fiú pedig azt látta adott pillanatban a legkevésbé jelentősnek, hogy még tovább rongyolódik-e a ruha.
Miután átmásztak a fán, a vihar úgy tűnt, kisebb erővel tombolt, de az is lehet, hogy már nem féltek annyira a szüntelen villámlástól és dörgéstől, mint mikor elindultak. Meglepően kimerítő volt ilyen időben átvágni a fél falun, és az izgalmak is megtették a hatásukat.
Mire bekopogtak a sámánhoz, reménykedve, átázva, Rebekah szinte hisztérikus állapotba került. Kapkodva szedte a levegőt, és sírás kerülgette.
Az öreg sámán ajtót nyitott, és nem tudta palástolni meglepetését a gyerkőcök láttán, ám azonnal beengedte őket.
- A bátyátokhoz jöttetek? - érdeklődött kedélyesen, és beterelgette őket a meleg kunyhóba. - Igazán nem kellett volna, a fiatalember remekül feltalálja magát - mutatott Elijah-ra, aki a tűz elé terített állatbőrön ült egy könyvvel az ölében, és noha nedves volt a haja és a ruhája, látszott, hogy biztonságban és kényelmesen megvan.
- Elijah! - sikoltott fel Rebekah, és a bátyja karjaiba vetette magát. A fiú leesett állal, értetlenkedve kapkodta pillantását öccse és húga között, de azért megölelte a nekirontó kislányt.
- Hát ti? - csodálkozott.
- Téged kerestünk - vont vállat Klaus, mi sem természetesebb, és letelepedett a tűz mellé. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne ölelje át ő is szorosan Elijah-t, de úgy érezte, az nem lenne túl férfias, főleg mások előtt. Így csak egy érzelmes vállveregetésben tudta részesíteni, de látta a bátyján, hogy megérti őt.
- Ez rendes tőletek, rég nem volt már ilyen népes társaságom, leszámítva a mesedélutánokat - jegyezte meg a sámánasszony, és visszaült a székre, kezébe emelve valami nagyon bonyolult és nagyon réginek tűnő kézimunkát. - A fiatalok már csak érdekből járnak hozzám - csóválta bölcs fejét szomorkásan, majd ujjai sebesen száguldozni kezdtek a munkáján.
- Köszönöm - hebegte Elijah, noha nem volt benne biztos, mit is kéne mondania ilyen esetben.
Aztán csak ölelte remegő húgát, és közelebb csúszott az öccséhez.
- Apánk meg fog büntetni - súgta Klausnak, félig kérdezve, félig figyelmeztetve. A fiú csak nemtörődöm módon vállat vont, szeméből azonban dac sütött.
- Egy szó nélkül kint hagyott volna téged - közölte a bátyjával kegyetlenül, haragosan, értetlenül. Milyen apa az ilyen? Milyen ember az ilyen? - Szóval nem érdemel meg sem téged, sem a családunkat, sem azt, hogy törődjek a véleményével - vonta le a következtetést Klaus, és dacosan összeszorította a száját.
Elijah egyik karjával elengedte Rebekah-t, és Klaust is magukhoz vonta. A kisfiú hálásan tapadt hozzájuk, a tűz melege és a világon a két legjobb testvére tökéletesen elég volt neki pillanatnyilag a boldogsághoz.
Eközben Rebekah elszundított Elijah ölében, a két fiú pedig már nem ölelkezve, de szorosan összebújva bámult a tűzbe.
- Hát csak felnőttél - lehelte Elijah szomorúan, fájdalmasan, mégis büszkén.

Napjainkban:
- Hé, Klaus, mi történt? - torpant meg Tamora, és nem tudott kiszökni azon az ajtón, míg Klaus összegörnyedt és felnyögött.
- Eh...emlék - nyögte a férfi, és felegyenesedett.
Hát persze!, kapott észbe Tamora. És most elszúrta a lehetőséget a menekülésre. Vagy talán még nincs késő? Próbált észrevétlenül az ajtó felé iszkolni, mielőtt Klaus összeszedhetné magát a rohamból.
- Várj! - egyenesedett fel az ősi.
- Nem, Klaus, kurvára nem vagyok hajlandó itt ücsörögni, és kint hagyni Elijah-t! - paprikázta fel magát újból a lány.
- Nem is kérnék tőled ilyet - ismerte be Klaus, rendesen meglepve vele a boszit. - Nyomás, keressük meg Elijah-t! - kapta fel a táskáját a padlóról, és türelmetlenül fordult Tamora felé, aki földbe gyökerezett lábbal bámulta a hirtelen változást. - Mi van, mégsem jössz? - cukkolta, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Dehogynem! - mosolyodott el a förtelmes helyzet ellenére a lány, és sietve kioldotta a zárat.
Az ajtó feltárult, és ahelyett, hogy a kihalt, lepukkant sikátor lehangoló látványával találták volna szembe magukat....
...ott állt valaki, akit egyáltalán nem vártak abban a percben.
Fekete csizma, farmernadrág, fekete bőrdzseki. Elegáns tőr a kezében, egyenesen nekik szegezve.
- Hol a bátyám? - hangzott számonkérően, és a szőke hajzuhatagot meglibbentette a késő esti szél.
- Rebekah?! -  ráncolta homlokát meglepetten Tamora.
- Rebekah?! - akadt el döbbenten Klaus lélegzete.

Igeen, Rebekah visszatért. :)) Örültök neki? Én személy szerint úgy érzem, sokat ki lehet hozni az ő karakteréből is.
És mit gondoltok a fejleményekről? Vajon hogy találják meg Elijah-t, és mekkora veszteségekkel járhat egy összecsapás az ördögi Mikaellel? Na és persze akkor mi is van most Tamora és Elijah, vagy esetleg Tamora és Klaus között? :) Hamarosan kiderül.
Várlak vissza benneteket, és a kommentek továbbra is a napom fénypontjai! ;)

Tuesday, January 21, 2014

3x05 Hamis igazságok

Ne haragudjatok a késért, de nem volt alkalmam hamarabb jelentkezni. Sajnos ezúttal sem érzem olyan jónak a fejezetet, akárcsak az előzőt, de ezt döntésetek el ti. Remélem, azért nem fogtok csalódni!


V. fejezet - Hamis igazságok

A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük, próbálja meg később.
Damon unottan csapta le a telefont a dohányzóasztalra. Olyan volt ez az idegesítő gépi hang az idegállapotának, mint egy maximum hangerős Skrillex szám egy másnaposnak - kikészítő. Már két napja nem hallott Elenáról, ami önmagában nem adott okot túl nagy aggodalomra, de ő nem volt hozzászokva ehhez a csöndhöz. De mivel a három lány terv szerint aznap érkezett volna haza, még fölöslegesnek érezte, hogy újabb összeesküvés elméletet lásson a kommunikáció hiánya miatt. Azonban szokásához híven, az agyának egy bizonyos része már érezte, hogy valami sántít a dologban.
Végül inkább feladta, zsebe mélyére süllyesztve a mobilt, és inkább töltött magának egy pohár whisky-t, és kiélvezte azon ritka pillanatok egyikét, amikor senki sem zavarta meg elmebeteg legendákkal és ősöreg könyvekről gyártott teóriákkal az iszogatását. Elena pedig úgyis rendben lesz, legalábbis bízott benne.

XOXO

- Komolyan? Már megint egy benzinkút? - méltatlankodott Caroline, idegesen forgatva a szemét. Katherine küldött felé egy fölényes mosolyt a visszapillantó türkön keresztül, és látszólag nagyon élvezte, hogy sikerült teljesen kikészíteni a szőke vámpírlányt.
- Van egy ember a kocsiban, akinek minden bizonnyal vannak szükségletei - vont vállat, miközben a parkoló felé kormányozta a fekete Jaguárt.
- Mintha érdekelne - motyogta Caroline, míg Bonnie csak ennyit mondott:
- Miattam nem kell megállni, jól vagyok - vont vállat a boszorkány, aki még kicsit mindig kába volt a szervezetéből kiürülőfélben lévő, erős méregnek hála, amit Johanna fecskendezett az ereibe még tegnap éjjel.
- Ha jól vagy, ha nem, én éhes vagyok - közölte Katherine, mikor leállította a motort, továbbra is diadalittasan vigyorogva Caroline-ra. - Te nem jössz harapni valamit? - Elena, aki eddig unottan bámult ki az ablakon, hitetlenkedve pillantott a hasonmására.
- És nézzem végig, ahogy üresre csapolod a pénztárost? Kösz, de nem - rázta meg a fejét, majd visszafordult az ablakhoz. Azonban Katherine Pierce nem az a valaki volt, aki elviselte, ha nemet mondanak neki.
- Úgy néz ki, nem értettük meg egymást - sóhajtott fel drámaian - Velem jössz és kész - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd kipattant a kocsiból. - Elena csodálkozva vont a fel a szemöldökét, de végül mégis jobbnak látta követni Katherine-t, így vetett egy utolsó pillantást a hátul ücsörgő, ijesztő arcokat vágó Caroline-ra és a halkan szuszogó Bonnie-ra, majd kiszállt a kocsiból. Katherine már várt rá, lazán nekidőlve a töltőállomás falának.
- Azt hittem, már ott maradsz - mondta, amikor a hasonmása odaért hozzá.
- Erre mégis miért volt szükség? - csattant fel ingerülten Elena.
- Tessék?
- Azt kérdeztem, mire jó ez? Először fogod magad, bezsúfolsz minket a kocsidba, azt állítva, hogy hazaviszel minket, miközben jól tudod, hogy Mystic Falls több, mint háromezer kilométerre van Las Vegastól, aztán pedig, amikor nagy nehezen sikerül elindulnunk, megállsz minden második benzinkútnál, mintha nem is lenne jobb dolgunk! Mégis mit keresünk Kansasban a semmi közepén?
- Colorado, Elena, Colorado. És azt hiszem, kifelejtetted azt a részt, amikor megmentettelek téged és a klikkedet egy eszelős pszichopata kezei közül - szúrta közbe Katherine.
- Jó is, hogy megemlíted, ugyanis egy teljes nap alatt sem voltál képes elárulni, honnan a nyavalyából tudtad, mi történt velünk - füstölgött tovább Elena, mire Katherine válaszul egyszerűen felnevetett.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon megéheztem, és az cuki egyenruhás férfi biztosan nagyon szívesen ellátna minket, nem gondolod? - Elena fintorgott, magában átkozva a sorsot, amiért Katherine közelébe sodorta, sőt, már ott tartott, hogy talán szívesebben maradt volna megkötözve abban a dohos, mocskos pincében az egyik vegasi kaszinó alatt, mintsem hogy az elmebeteg hasonmásával csevegjen egy Isten háta mögötti benzinkút előtt. Ennek ellenére úgy tűnt, Katherine élvezi a helyzetet, amit mi sem demonstrált jobban, mint az, hogy egyetlen szó nélkül, egy sunyi vigyorral az arcán belibbent a bolt ajtaján, ezért Elena is, kelletlenül ugyan, de követte.
- Kiveszel egy kis pihenőt, hogy megmutasd nekünk a hátsó raktárat - hallotta meg az idősebb vámpír hangját, amint belépett a benzinkút ajtaján. Tekintete rögtön a hang irányába vándorolt, és meg is pillantotta Katherine-t, aki éppen a büfépultnál álló, barna hajú férfihez beszélt. Az gépiesen bólintott, majd elindult a bolt hátsó végébe, mutatva az utat a szóban forgó raktár felé. Katherine el is indult utána, de azért hátrafordult, hogy intsen Elenának a fejével. A lány helytelenítően csóválta a fejét, azonban úgy érezte, talán megtudhat valami fontosat, ezért végül is ő maga is célba vette a kis ajtót, amely a sötét rakodó helyiségbe vezetett.
- Nem fogsz kiabálni vagy ellenállást tanúsítani - igézte meg Katherine a dermedten álló férfit, aki természetesen bólintott. Elena azt várta, hogy a vámpír azonnal neki is esik a tehetetlen ember torkának, azonban meglepetésére Katherine nem csapott le, hanem újból felé fordult.
- Nos, Elena, kéred az első harapást? - incselkedett, miközben lelökte a sötét hajú férfit egy műanyag székre, ujjait fel le húzogatva az áldozat nyakának vonalán. A nyaki ütőérben lüktető vér száguldásának ismerős hangja és az élet elixírjének hívogató illata azonnal hatással volt Elenára, akinek roppantul nehezére esett kordában tartani a hirtelen jelentkező éhséget. Már három napja nem evett, éppen ezért a vér közelsége még jobban kiélezte kiéhezettségét, még akkor is, ha erkölcsei és a dac, amit Katherine jelenléte váltott ki belőle, némileg visszatartották attól, hogy beadja a derekát.
- Isten ments - felelte nagy nehezen, fojtott hangon. Érezni vélte, ahogy a torka kiszárad, jóformán sikítozva a vérért, amely alig egy kartávolságnyira folydogált a megigézett férfi ereiben, csak arra várva, hogy az övé legyen.
- Ne játszd a szentet, hanem igyál - forgatta a szemét unottan Katherine, habár eléggé élvezte látni, ahogy Elena a saját természetével harcol.
- Nem akarok részese lenni az elmebeteg játékaidnak - jelentette ki Elena. Annak ellenére, hogy igyekezett kiegyensúlyozottnak, határozottnak hangzani, szavai inkább rekedtesen csengtek.
- Fölösleges a hisztéria, drágaságom. Hadd adjak neked egy tanácsot: vámpír vagy, nem mártír, úgyhogy ne viselkedj úgy, mint egy megszeppent óvódás. Ha vér kell, vedd el. Ilyen egyszerű. - Elena szinte már remegett, ahogy az éhségével küzdött, amiben az sem segített, hogy Katherine körmének egy egyszerű mozdulatával egy hosszú, vékony sebet ejtett a férfi nyakán, amelyből lassan szivárogni kezdett a sötétvörös, sűrű folyadék. - Gyerünk már, Hamupipőke, csak egy korty, semmi több - duruzsolta Katherine és úgy tűnt, szavai utat találtak Elena elködösült elméjéhez. A lány lassan, hezitálva közelebb botorkált, azzal nyugtatva magát, hogy csak egy kóstolóról van szó, semmi többről. Még hallani vélte hasonmása elégedett kuncogását, amikor ajkai a férfi sebére tapadtak, de utána beszippantotta a friss vér magával ragadó univerzuma, és a világ elhalványult. Mohón, egyre növekvő hévvel itta a friss, meleg folyadékot, amelytől új erőre kapott a teste. Ahogy egyre többet és többet vett magához, úgy vesztette el a külvilágból megmaradt morzsákat is. Kezei a férfi teste köré kulcsolódtak, vadul rántva őt magához, miközben minden érzékszervével arra koncentrált, hogy az utolsó csepp vért is kiszívja belőle. Aztán, amikor az áldozat lassanként elgyengült a karjaiban, eszébe jutott, mi mindent tanult Damontől, azt a rengeteg módszert, amivel megtanította őt arra, hogyan ne ölje meg azt, akiből iszik. Mit szólna Damon ahhoz, ha látná, mennyire elveszítette a fejét? Vagy talán őbelőle is ripper lesz, mint ahogy Stefanból is? De hiszen ő még csak nem is ölt eddig! Szinte azonnal megszűnt testében a forró késztetés, amely lehetővé tette, hogy lazítson a szorításon és elengedje a férfit, aki időközben elvesztette az eszméletét.
Elena hitetlenül, remegve nézte az ájultan elterült embert, akinek nyakából továbbra is folyt a vér. Egy szörnyeteg vagyok, gondolta, meg is ölhettem volna.
- Úristen...ne - motyogta elhalóan, majd villámgyorsan térdre esett a férfi mellett, megsebzett csuklóját annak szájához nyomva. - Gyerünk, igyál! - Az ártatlan benzinkutas engedelmeskedett és néhány másodperc után apró kortyokban nyelni kezdte a vámpír fémes ízű vérét. Elena megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor látta, hogy a férfi visszanyerte az öntudatát, mi több, még a tátongó seb is begyógyult nyakának vonalán.
- Lám, lám, lám - csendült fel Katherine gunyoros hangja, aki eddig csendesen mosolyogva figyelte a jelenetet. - Nem tudsz elszakadni a jó kislány imidzsétől, ugye? - Ezt hallva Elenában természetesen azonnal felment a pumpa.
- Te szemét! - vicsorgott, és ha hasonmása nem reagál időben, talán még a földre is leteperte volna őt, azonban így háttal nekirepült a szemközti falnak.
- Jaj, ne hisztizz már megint - nyafogott Katherine. - Én csak segítettem rajtad. Hidd el, nem túl jó érzés, ha hagyod magad kiéhezni.
- Meg is ölhettem volna!
- És akkor? Vámpír vagy, Elena, nem a Vöröskereszt! Ez az életünk...iszunk, ölünk, felejtünk. Kár harcolni ellene.
- Undorító vagy - vetette oda gyűlölködve a fiatalabb lány.
- Talán igen, talán nem; de az biztos, hogy nem én kényszerítettelek arra, hogy igyál. Az már a te döntésed volt - vont vállat Katherine. - Vagy nem vetted még észre, Elena, hogy már régen nem én vagyok az ellenséged?
- Senki nem kérte, hogy gyere ide, senki sem kérte, hogy ments meg! - horkant fel Elena. - Ráadásul úgy teszel, mintha neked köszönhetném az életemet, holott azt sem vagy hajlandó megmondani, mit kerestél egyáltalán Las Vegasban!
- Megvannak a saját okaim - legyintett Kat. - Az téged ne érdekeljen.
- De igen, érdekel! - csattant fel Elena. - Miért mentettél meg?
- Nem mindegy? Örülj inkább annak, hogy élve kijutottál onnan?
- Tudom, hogy gyűlölsz, Katherine, éppen ezért nem tudod elhitetni velem, hogy csupán csak megsajnáltál. Márpedig ha te képes voltál utánunk jönni abba a pincébe, az csak azt jelentheti, hogy ezt a Johannár még jobban utálod, mint engem, vagy a barátaimat. - Elena diadalmasan pillantott Katherine-re, aki makacsul állta tekintetét, megtagadva a válaszadást. - Áruld el hát, ki az, akit még nálam is jobban a pokol fenekére kívánsz?
- Van neked egyáltalán fogalmad arról, kinek a kezeiből mentettem meg az irhátokat? - vágott közbe Katherine. - Van egyáltalán elképzelésed arról, mi lett volna, ha én nem jövök? - Látva Elena csodálkozó arckifejezését, folytatta. - Bele se tudsz gondolni, milyen hatalommal bírt az a nőszemély, aki a markában tartott, pláne nem abba, mi lett volna, ha én nem jövök!
- Mégis...mégis miről beszélsz? - tudakolta értetlenül Elena.
- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb - mondta Katherine, figyelmen kívül hagyva Elena kérését. - Viszont emlékezz arra, mi történt Stefannal, és ha jól gondolom, nem igazán akarod végigjárni az ő útját - tette hozzá a vámpír, majd, mintha mi sem történt volna, kisétált a raktár ajtaján, magára hagyva az összezavarodott, vértől mocskos Elenát és a továbbra is a földön fekvő, halkan lihegő férfit.

XOXO

- Fölösleges kopognod, bátyám - csendült fel Klaus könnyed hangja a szobából. Elijah belesett az ajtón, és meg is pillantotta az öccsét, aki feltűrt ingujjal állt egy vászon előtt, a kezében lévő ecsettel csinosítva a félkész képet. - Már messziről hallottam a kicsi szíved dobogását - tette hozzá a hibrid, figyelmét továbbra is a festményre összpontosítva.
- Mikor ragadtál újra ecsetet, Niklaus? - érdeklődött Elijah, aki gondos leporolás után leült az egyik asztalra, kíváncsian figyelve, ahogy testvére alkot.
- Sosem tettem le igazán - vont vállat Klaus. - Csak tudod, menekülés közben nem éppen kényelmes hódolni a művészeteknek. - Elijah felnevetett, miközben magához vett néhány metszetet és rajzot, amit maga mellett talált, egymásra halmozva.
- Úgy látom, nagyon megihlettek a lovak - jegyezte meg, miközben egyenként megvizsgálta őket. Klaus nem felelt, csupán csak hümmögött valamit. Eléggé bele volt feledkezve a munkába, amiben ráadásul zavarta is a bátyja, de mivel nem volt rossz kedvében, nem találta szükségesnek, hogy csak úgy kidobja. - Ó, jaj, Niklaus, téged nemcsak a lovak ihlettek meg - sóhajtott fel újra Elijah, arcán egy kifürkészhetetlen mosollyal emelve a magasba két rajzot, amelyek kísértetiesen hasonlítottak egymásra. - Eléggé a megszállottja lettél ennek a lánynak, jól gondolom? - Klaus idegesen horkant fel, majd letette az ecsetet és felháborodottan nézett a testvérére.
- Ha azért jöttél, hogy kiéld a benned elveszett könyörtelen kritikus hajlamait, akkor javaslom, hogy még most menj el - vetette oda, majd aprólékosan törölgetni kezdte a kezeit egy vizes ronggyal.
- Félreértesz, Klaus. Én csupán csak megcsodáltam ezeket a nagyszerű képeket, amelyeket erről a csinos vámpírlányról készítettél.
- Mit keresel itt? - kezdte elveszíteni a türelmét Klaus, miközben egyetlen szó nélkül kitépte bátyja kezéből a rajzokat.
- Igazából azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
- Figyelmeztess? Engem? - nevetett fel a hibrid, összefonva a kezeit a mellkasán. - Mégis mi lenne az, amitől félnem kellene?
- Nem ki, testvérem, hanem mik. És kik - javította ki Elijah, amivel mindössze egy értetlen pillantást ért el Klaus részéről.
- Nos, ki vele, miről van szó?
- A tizenöt szellem - kezdte Elijah, lassan, nagy gonddal formálva meg a szavakat -, újból elszabadult.
- Micsoda? - hőkölt hátra Klaus. - Ez mégis hogyan lehetséges? Hiszen Kol vagy nyolcat...
- Nem, Niklaus, rosszul gondolod - vágott közbe az idősebb testvér. - Elérkezett az idő, amiről Ayana beszélt. Megszületett a kiválasztott. - Elijah óvatosan pillantott fel az öccsére, de még a felkészültségére ellenére is meglepődött Klaus falfehér ábrázatán. A rettegett hibrid üveges szemmel meredt maga elé, sőt, még levegőt is elfejtett venni a hirtelen megrökönyödéstől.
- Nem lehet - hörögte. Ekkor, drasztikus hirtelenséggel, visszatért az élet a szemébe, és Elijah talán hosszú évszázadok óta először látott benne igazi rémületet. Még akkor sem, amikor az áldozati rituálé éjjelén megmarkolta testvére hevesen verő szívét, akkor sem sugárzott belőle ilyen erős rettegés. - Lehetetlen.
- Pedig igaz. Bizonyítékkal tudom alátámasztani. - Klaus továbbra is csak pislogott, emésztgetve a hírt.
- Mikor? - kérdezte egyszer csak, kérdőn meredve a bátyjára.
- Körülbelül akkor, amikor az anyánk újból megjelent, bár pontos időpontot nem tudok mondani. Még nem lehet egy éve, ha minden igaz. - Klaus erre energikusan felkapta a fejét.
- Egy év? Eltelt egy év, és te csak most szólsz?! - kiáltott fel. - Miért nem vártad meg rögtön, amíg ide nem jön és legyilkol?! - ordította vérben forgó szemekkel.
- Nyugalom, bátyám. Én sem tudtam még, csak nem rég jutott a fülembe. Mindemellett meg akartam bizonyosodni róla, hogy valóban igaz -e a hír, és csak ezután akartam elmondani nekem.
- Mi a nyavalyától vagy ilyen nyugodt, Elijah? Az a valaki egyenlő a halálos ítéletünkkel!
- Nyugalom, Niklaus, nyugalom - csóválta a fejét Elijah, az öccse vállára helyezve egyik kezét. - Ez korántsem biztos. Ha el tudjuk pusztítani vagy a könyvet, vagy a kiválasztottat, akkor nyert ügyünk van.
- És ezt mégis hogyan képzelted? Hogy a tizenöt vadász csak úgy behódol előttünk, és nem fognak megállítani a könyv megszerzésében?
- Abban igazad van, hogy a vadászok is felvetnek egy súlyos problémát, azonban azt egyikőjük sem tudja, hogy birtokunkban van egy igen erős fegyver.
- Fegyver? - vonta fel a szemöldökét meglepetten Klaus.
- Ahogy mondod. Emlékezz csak arra, hogy hogyan halt meg Connor Jordan! Tudnod kell, hisz a gte szádból hallottam.
- Damon Salvatore átlőtte egy ezüstgolyóval a szívét.
- Így van - bólintott mosolyogva Elijah. Klaus pár másodpercen keresztül értetlenül meredt a testvérére, de szemeiben csakhamar kigyulladtak a felismerés szikrái.
- Damon...Damon a fegyver, nem igaz? - suttogta elgondolkozva.
- Pontosan. Csak ő még nem tud róla.

XOXO


- Tudod, elég ijesztő, hogy egy maréknyi hamu miatt szeljük át az államot - jegyezte meg epésen Stefan, a szeme sarkából Loganre sandítva, aki elmélyülten kémlelte Észak-Carolina kihalt autópályáját a szélvédőn keresztül.
- Nagyra értékelném, ha legalább tíz percre megkímélnél a megjegyzéseidtől - felelte az, jobbjával kicsit feljebb csavarva a CD-lejátszó hangerejét.
- Istenem, akkor legalább ezt a macskanyávogást kapcsold ki - fintorgott Stefan, undorodva pislogva a rádióra.
- Ez Beatles. Klasszikus. Marad - jelentette ki sziklaszilárdan Logan, továbbra is az útra függesztve a tekintetét. Az ifjabb Salvatore testvér a szemét forgatta, előkeresve a legszenvedőbb arckifejezését. Az autó haladt még vagy két mérföldet, aztán lekanyarodott a Charlotte városát jelző táblánál.
- Szóval Charlotte - állapította meg nagy bölcsen Stefan, a távolban feltűnő város körvonalait fürkészve. - Csak azt nem értem, mégis mit keresünk mi itt.
- Mit gondolsz, azért vezettem órákat a zsebemben egy zsebkendőnyi hamuval, hogy városnézést tartsunk? - horkant fel Logan, idegesen pillantva Damonre.
- Miért viselkedsz mindig úgy, mintha totál szét lennének cincálva az idegeid? - érdeklődött könnyedén Stefan.
- Talán azért, mert marhára nem bírlak.
- Lám, és mégis segítesz nekem. Biztos vagy benne, hogy utálsz?
- Igazad van, legközelebb, ha megzsarolsz valamivel, majd leborulok a lábaid előtt - ígérte gúnyosan a szőke férfi, jó időre felfüggesztve a beszélgetést. Nagyjából tíz percnyi csöndes kanyargás után Logan leparkolt a Charlotte külvárosi negyedének egy barátságos külsejű, halvány barackszínű ház szabályos, fehér kerítése előtt.
- Kiszállás - rendelte el a szőke férfi, mielőtt ő maga is kikászálódott a fekete Porschéból.
- Mi ez a hely? - nézett körbe gyanakodva Stefan.
- Türelem - intette le Logan, majd megindult fölfelé a tornácon, hogy becsöngethessen. A két vámpír feszülten figyelt, egészen addig, amíg valahol a házban fel nem csendült egy ember gyors lépteinek hangja. Az ajtó pedig csakhamar kinyílt, és egy hat év körüli, kreolbőrű, sötét hajú kislány nyitotta ki, csodálkozva pislogva a felé tornyosuló vámpírokra.
- Logan bácsi! - kiáltott fel boldogan, amikor felismerte a tőle balra ácsorgó, szőke férfit. Nem is tétovázott sokat, hanem rögtön a vigyorgó Logan karjaiba vetette magát, aki felemelte őt, nevetve simogatva meg a lány fejét.
- De nagyot nőttél, Lily - csodálkozott, miközben beljebb lépett, továbbra is a kislánnyal a karjaiban. - Ha így folytatod, holnapra már engem is túlnősz! - A gyermek önfeledten kuncogott, de el is komorult szinte azonnal, amint meglátta Stefant.
- Logan bácsi, ő kicsoda? - mutatott kissé rémülten a küszöb másik oldalán álldogáló, savanyú arcú vámpírra. Logan alig bírta megállni, hogy ne nevesse el magát a férfin, aki úgy festett, mintha az Angry Birds legújabb kiadásából lépett volna elő, mégis, a gyermek érdekében megtartotta könnyed komolyságát.
- Ő Stefan, egy ismerősöm - hangsúlyozta, direkt kerülve a "barát" szócskát. Mielőtt azonban a beszélgetés folytatódhatott volna, egy magas, sötét hajú nő lépett be a hallba.
- Logan Wattson! - csapta össze a tenyerét, kellemesen meglepődve régi barátja láttán. - Mi hozott ide? - Ám még Logan lehetséges válasza előtt a nő tekintete az ajtóra esett, megpillantva ezzel Stefant. - Stefan Salvatore - állapította meg, alaposan végigmérve a férfit.
- Ismerjük egymást? - vonta fel a szemöldökét Stefan.
- Már találkoztunk, de hadd frissítsem fel a memóriádat: a nevem Lucy - mutatkozott be a nő, egyre gyanakvóbban szemlélve a vámpírt. - Mit kerestek itt, Logan?
- Beszélnünk kell valami nagyon fontosról - válaszolta Logan, majd letette a kis Lilyt a földre, aki egyre nagyobb csodálkozással szemlélte az eseményeket. - Nagyon fontosról - ismételte meg a nyomaték kedvéért Logan.
- Lily drágám, menj, játssz valamit a szobádban, amíg én beszélgetek a vendégeinkkel, oké? - fordult Lucy a lányához, mire az engedelmesen bólintott, és felszaladt a szobájába. De mielőtt még eltűnt a lépcsőfordulóban, visszanézett még egyszer:
- Szia, Logan bácsi! - Logan mosolyogva integetett a kislánynak, aki addigra már fent volt a lépcsőn.
- Ki vele, miről van szó? - kérdezte hűvösen Lucy, összefonva karjait a mellkasán.
- Hé, nem lehetne ezt esetleg úgy folytatni, hogy én is benn vagyok a házban? - Két pár szem egyszerre villant Stefanra, és mindkettőből kiolvasható volt a nemleges válasz.
- Nincs az az isten, amiért én beengednélek téged a házamba - közölte Lucy, majd kifelé terelte Logant, a veranda irányába. - Hallottam rólad híreket, Salvatore, és nehogy azt hidd, hogy azért, mert nő vagyok, könnyen manipulálható vagyok. - Stefan izmai megfeszültek a kijelentés hallatán, de egyelőre még nem látta szükségesnek, hogy erőszakot alkalmazzon.
- Üljetek le - mutatott Lucy egy kis asztalkára a tornácon, mellette négy székkel. - Most pedig halljam, Logan: miért hoztad ide őt?
- A segítségedre lenne szükségünk - kezdte Logan, miközben zsebéből előkotorta a textilzsebkendőbe csomagolt, maroknyi hamut. - És bízom benne, hogy talán tudsz találni egy olyan megoldást, amely megoldja a problémánkat. - A boszorkány összeráncolt homlokkal vette szemügyre a kis csomagot, ami kíváncsian hajtogatott szét. Azonban amint ujjának hegyével megérintette a kis halom por tetejét, ijedten szisszent fel.
- Hogy került ez hozzád? - tudakolta, rémülten szemezve a hamuval. - Évezredek óta keresik a boszorkányok összes generációja.
- Egyedül én láttam, amikor megsemmisült - vont vállat Logan.
- Van fogalmatok arról, mennyire veszélyes ez? - tudakolta Lucy, visszatolva Logan felé a zsebkendőt.
- Természetesen. Éppen ezért szeretném, ha segítenél nekem, mert tudom, hogy te képes vagyok olyan dolgokra, amelyre más boszorkányok még gondolni sem mernek. - Logan pillantása éppen annyival időzött hosszabban a nő arcán, hogy Stefan is észrevegye a szemkontaktust.
- Mit akarsz, mit tegyek?
- A birtokomban van két dolog, amelynek segítségével talán könnyebben be lehetne határolni az Ősi Mágia Könyvének pontos helyét - magyarázta Logan, azonban Lucy arcán a megértés helyett inkább értetlenség tükröződött. Stefan végig le nem vette a szemét a boszorkányról, így csodálkozva vette észre, hogy Logannek sikerült meglepnie a nőt.
- Tudod, két dolog - ismételte Logan, mire Lucy hirtelen megvilágosodni látszott és bólogatott.
- Azt hiszem, értem - mondta. - Ha igaz, amit állítasz, akkor szükségem lesz mindkét tárgyra a varázsige elvégzéséhez.
- Tessék. - Logan újfent visszatolta a boszorkány elé a hamukupacot, illetve előhúzott zsebéből egy vékonyka fiolát, amelyben sötétvörös folyadék hullámzott.
- Az meg mi? - kérdezte Stefan.
- Connor Jordan vére - viszonozta Logan, mintha mi sem lenne természetesebb. Lucy eközben, ha némi habozás után is, de elvette a két tárgyat, majd gondosan bekötötte a kendőt, mintha valóban félne annak tartalmától.
- Nos, akkor hajlandó megtenni, amit kérek?
- Igen, megteszem - bólintott Lucy.
- Azt akarjátok mondani, hogy ezzel a két izével, meg valami varázsigével meg tudjátok találni azt a könyvet, amelyet az egész természetfeletti világ keres egy évezrede? - csendült fel Stefan nagyon is hitetlen hangja.
- Ahogy mondod - helyeselt Logan. - Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, pedig egyszerű a recept: kell egy darab a könyvből, egy rész a tizenöt szellem valamelyikéből és egy Bennett boszorkány.
- Ha ez valóban így igaz, akkor miért nem történt ezer évig semmi? - pedzegette tovább Stefan a témát.
- Nyilvánvalóan azért, mert senkinek sem volt meg a három egyszerre. És mivel Ayana az én szemem láttára gyújtotta fel a könyvet, senki nem tudhatta soha, hová lett eltemetve a hamu, ami megmaradt. Mindennek tetejébe azt se tudta senki rajtam kívül, hogy a hamvak ugyanúgy láthatatlanná váltak, mint a könyv, hiszen valamennyire részei is annak. Így lehetséges az, hogy ezer éven keresztül, még ha akarta volna, sem találhatta volna meg senki azt, ami megmaradt a könyvből, mert az egyszerre jelent meg a könyvvel magával. Érted, Stefan?
- Természetesen - morogta amaz, kicsit kisebb rendűnek érezve magát a társaságban. Valami továbbra sem tetszett neki ebben az egészben, habár nem tudta megfogalmazni, mi volt az pontosan. - Akkor most rögtön el is tudod mondani azt a bűbájt?
- Nem - rázta meg a fejét Lucy. - Ilyen horderejű varázsigéknél szükség van a természet legnagyobb energiáira, különben nem lenne elég erőm hozzá. Mi több, veszélyes dolog ez, amely szemben áll a lelkek akaratával, egyszóval mindennek klappolnia kell ahhoz, hogy sikeresnek mondhassuk az akciót.
- Öt nap múlva lesz telihold - vette fel Logan. - Gondolod, hogy az elég energiát biztosít?
- Úgy vélem, igen. Bízzunk benne, mert ha egy újabb üstökösre kéne várni, az nem jönne egyhamar.
- Világos - bólintott Logan. - Azt javaslom, hogy a holdtölte napján gyere Mystic Fallsba. Ott meg tudunk védeni, ha bármi történne.
- Megfontolandó ajánlat - morfondírozott Lucy. - Mindenképpen értesíteni foglak.
- Hát persze. De tudd, Lucy, mekkora felelősség ez...ha nem sikerül, akkor számíthatunk a mester... - Logan hangja itt elakadt, de Lucy úgy tűnt, ebből is megértette a mondanivalóját.
- Vigyázni fogok - ígérte Lucy, majd felállt az asztaltól. - Most pedig menjetek. Nem akarom, ha az ittlétetek kitudódna, főleg a tiéd, Stefan. A vámpírvilág eléggé ki van éhezve rád és arra a szőke barbie babára, akivel olyan elővigyázatlanul hagytátok magatok után a holttesteket.
- Mi...micsoda? - rökönyödött meg Stefan. - Ezt meg honnan tudja?
- Ebben a világban nincsen titok, Salvatore, de ezt már tudnod kéne - mondta Lucy. - Tényleg menjetek - szólította fel őket.
- Köszönjük, Lucy - lépett közelebb a boszorkányhoz Logan. - Hidd el, helyed lesz az új világban. - Lucy ezúttal nem felelt, hanem lehunyta a szemét, és szótlanul Logan szívére helyezte mindkét kezét. A férfi szemei is azonnal lecsukódtak, és egy fél percnyi időre csend ült a kis társaságra, Stefan legnagyobb kényelmetlenségére.
- Menjetek utatokra - ismételte Lucy, amint elengedték egymást. Logan engedelmesen biccentett, Stefannal együtt elindulva a kocsi irányába. - Üdvözölöm Lilyt; add át neki, kérlek - fordult vissza a nő irányába még egyszer, utoljára, mielőtt az eltűnt volna a bejárati ajtó mögött.
- Hát, Stefan, azt hiszem, mindent megtettem, amit kértél - közölte Logan, amikor beültek a kocsiba. - Ha minden a terv szerint halad, a könyv egy héten belül a kezünkben lesz.

XOXO

- Damon Salvatore! - csendült fel egy nagyon is jól ismert hang valahonnan a hall irányából. Damon, habár azonnal felismerte a jellegzetes brit akcentust, nem igazán sietett le a padlásról, ahol a napját töltötte, beleásva magát ősrégi, misztikus könyvekbe, így próbálva meg elterelni a gondolatait Elenáról, aki azóta sem jelentkezett.
- Tudom, hogy itt vagy, kár is titkolnod - szólalt meg újból Klaus, mire Damon fintorogva felmordult, de végül elindult a nappali irányába, ahol a hibrid már kényelembe is helyezte magát a kanapén.
- Nahát, micsoda meglepetés - grimaszolt, amikor meglátta a fotelban elterült férfit, aki máris kiszolgálta magát az ő becses bourbonjából.
- Első osztályú a vendégszereteted - jegyezte meg Klaus. - Vagy talán a korod miatt már elkoptak az ízületeid?
- Szeretnéd - motyogta Damon, miközben ő is töltött magának egy kis alkoholt. Égető szüksége is volt rá, ha ki akarta bírni ép ésszel a beszélgetést. - Minek köszönhetem a látogatásod?
- Nézd, Damon, nem fogok kertelni; nem az én reszortom - mosolyodott el Klaus, miután kortyolt egyet a whiskyjéből. - Ha jól tudom, a bátyám beavatott téged az Ősi Mágia Könyvének furfangos legendájának történetébe, nemde?
- Így történt.
- Nagyszerű. Akkor bizonyára azt is elmondta, hogy az anyám, az a szent asszony, halála előtt nem sokkal arra kényszerült, hogy megteremtsen tizenöt öröklétű szellemet, amelyek emberek testét megszállva vadásztak a vámpírokra. - Damon egy biccentéssel jelezte, hogy folytassa. - Amit viszont nem mondott el, az az, hogy mivel te megöltél egy vadászt, azaz egy szellem által megszállt embert, egyike lettél azoknak a lényeknek, akik valaha megöltek egy ilyen vadászt.
- És ha szabad tudnom, hány ilyen személy van?
- Három: Te, az öcsém, Kol, és jómagam. Jó kis társaság, nemde?
- Jobbat nem is kívánhattam volna - jegyezte meg Damon. - Oké, tételezzük fel tehát, hogy tagja vagyok ennek az illusztris társaságnak. Emlékeztess már, miért is jó ez nekem?
- Jónak nem nevezném - tűnődött Klaus. - Sőt. Ugye, mivel ezek a szellemek a vámpírok elpusztítása céljából lettek megteremtve, ha megölsz egy vadászt, amelyik megpróbálja beteljesíteni a végzetét, egyfajta átkot szórsz magadra.
- Átkot? - ráncolta a homlokát Damon.
- Ahogy mondod. A gyilkossággal...úgymond, beszennyezed a véred, és a lelked összeköttetésbe kerül a szellemmel. Így abban a pillanatban, hogy ez a szellem valamilyen módon elpusztulna, te is vele együtt halsz, kiegyenlítve ezzel a természet egyensúlyát.
- Mi van? - kiáltott fel Damon. - Ekkora baromságot még életemben nem hallottam!
- Ó, pedig igaz.
- Egyszóval, kimondtam a saját halálos ítéletemet?
- Nem igazán. Abban a bizonyos könyvben, amiben a szellemek megteremtésének módja is leírva található, létezik egy varázsige, ami megtisztítja a lelkedet. Én a helyedben azonban nem aggódnék, mivel az életed nincs veszélyben. Egy ilyen szellemet ugyanis roppant nehéz megölni.
- És valóban nincs más mód, hogy száműzzem magamról az átkot? - kérdezte óvatosan Damon. A tény, hogy az élete hozzá volt kötve a fekete mágia legveszélyesebb lényéhez, nem volt éppen bizalomgerjesztő.
- Csak egy út van: meg kell találni a könyvet, még mielőtt valamelyik bosszúszomjas boszorkrány talál rá.
- De hát azt csak a kiválasztott találhatja meg!
- Így igaz. A feladat tehát: meg kell találni a kiválasztottat!
- Mégis hogyan? - fakadt ki Damon. - Ezt most pont úgy mondod, mintha ez olyan egyszerű lenne, mint levegőt venni!
- Megértem az aggályaidat, Damon - felelte Klaus. - Mivel a probléma engem is érint, őszinte leszek veled. Stefan, az öcséd, ezt a könyvet keresi, egy olyan természetfeletti erő irányításával, amely képes volt megteremteni egy vadászt. Ha valaki, az a lény tudni fogja, hol lelhetjük meg a kiválasztottat.
- Mit akarsz tőlem? - fogott gyanút Damon.
- Semmi többet, csak azt, hogy találd meg az öcsédet, és érd el, hogy bevegyen a kereső expedícióba. Ez a leggyorsabb módja, ha meg akarjuk találni azt a könyvet.
- Azt gondolod, Stefan csak úgy hajlandó lesz bevezetni a sötét erők világába? - gúnyolódott az idősebb Salvatore.
- Nos, Damon,ez már rajtad múlik. Én magam is azon leszek, hogy mozgósítsam a hibrideimet és a boszorkányaimat, akik talán meg tudják mondani, pontosan honnan áramlik a könyv energiája. Azonban egyedül te tudsz igazán Stefan és vele együtt az ismeretlen mágus hatalmába férkőzni. Mit gondolsz, képes vagy rá?
Damon a legszívesebben elküldte volna Klaust melegebb éghajlatra, ha nem jut eszébe a felesége. Elena, akit minden áron meg akart védeni ettől az ősi veszélytől, amely rájuk leselkedett. Ha pedig ez az egyetlen út arra, hogy őt biztonságban tudja, bele kellett egyeznie. Már akkor érezte, hogy belefutott élete legsötétebb zsákutcájába, amikor lassan bólogatni kezdett.

XOXO


Másnap késő délután egy fekete Jaguár araszolt el a "Mystic Falls" tábla mellett.
- Soha életemben nem örültem még ennyire, ha megláttam ezt a táblát - sóhajtott fel Caroline, sóhajtva dőlve vissza az ülésre.
- Jaj, Barbie, pedig én úgy tudtam, mindig is szerettél volna világot látni - válaszolta Katherine, ha lehet, még lassabbra véve a tempót.
- De nem veled!
- Ez fájt. Legközelebb jöhetsz gyalog is - vont vállat Kat, egy széles vigyort küldve Caroline-nak a visszapillantó tükrön keresztül. - Nos, Elena, izgatott vagy már, hogy végre láthatod Damont? - A megszólított újfent elengedte a füle mellett a hülye kérdést.
- Ó, közel sem vagytok olyan szórakoztatóak, mint gondoltam volna - csóválta a fejét Katherine. - Na, legalább azt mondd el, egyenletlen hasonmásom, hogy mégis hogyan tudtad rávenni, hogy elvegyen feleségül?
- Egyáltalán honnan tudod, hogy Damon és Elena összeházasodtak? - érdeklődött gunyorosan Care.
- Ugyan, ugyan, Caroline, ne legyél ennyire naiv! A hírek gyorsan terjednek; különben is, az a gyűrű a hasonmásom ujján helyette is üvölti az igazságot. Szóval, mi a nagy titok? Mit műveltél a világ legnagyobb nőcsábászával, Elena?
- Talán nem játékszernek használtam, mint egyesek - közölte Elena, aki továbbra sem tudott eltekinteni a benzinkutas affértól, mire Katherine csupán csak felvonta a szemöldökét, de nem felelt. Az út maradék része csendben telt el, egészen addig, amíg a Jaguár végre-valahára le nem parkolt a Salvatore-ház előtt. Elena úgy robbant ki a kocsiból, mint akit puskából lőttek ki, reakcióidejével alaposan lekörözve Katherine-t, aki jóval később kapott észbe.
Odabent Damon már messzebbről hallani vélte egy autó motorjának zúgását, ezért látogatóra számítva lebattyogott a hallba, hogy megnézze, ki az. Elena pedig pont abban a pillanatban viharzott be az ajtón, egyenesen szembe találva magát a megrökönyödött férjével.
- Damon! - sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd azzal a lendülettel szerelme karjaiba vetette magát, szorosan odasimulva a férfihez.
- Elena - konstatálta Damon is, immár nyugodtan lélegezve fel. Hirtelen minden gond eltűnni látszott, minden félelem értelmét vesztette, és helyüket átvette a viszontlátás szikrázó öröme, amely bennük ébredt fel. A lány kezeibe vette Damon arcát, és homlokát az övének támasztotta, míg Damon erős karjaival átfonta Elena derekát, magához szorítva őt. Csak álltak, belélegezve egymás óhajtott közelségét, és ki tudja, meddig tartott volna a pillanat, ha Katherine nem libben be az ajtón, ajkain a szokásos megjegyzésével.
- Ti aztán olyan nyálasok vagytok, hogy nézni is rossz! - Elena és Damon azonban figyelmen kívül hagyták őt és a belépő két másik lányt is, mert túlontúl el voltak foglalva azzal, hogy végre visszatértek oda, ahová tartoztak: egymás karjaiba.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak, és hogy ilyen későn... - kezdte a magyarázkodást Elena, de Damon elnémította egy aprócska csókkal. - Hiányoztál, ugye tudod?
- Te is nekem - suttogta Damon, gyengéden simogatva a lány hátát. - Majd lesz időd mindent elmesélni, ha egyedül leszünk.
- Miért nem meséled el most, Elena? - szólt közbe Katherine, aki igencsak élvezte nézni a két vámpír párbeszédét. - Hiszen olyan érdekes a sztori, nem igaz?
- Ő mit keres itt? - kérdezte erre Damon, meglepetten pislogva hol Katherine-re, hol Elenára.
- Nézd, Damon...
- Na, Elena, meséld csak el - szakította félbe hasonmását Katherine. - És ne hagyd ki belőle a vérengző pszichopatát sem!
- Milyen vérengző pszichopatáról.... - értetlenkedett Damon, kérdőn nézve Elenára, azonban mondatát sosem fejezhette be, mert abban a pillanatban Bonnie, aki egész úton nagyon bágyadt volt, hirtelen felsikoltott és eszméletlenül zuhant a földre.


A következő rész tartalmából...
Amíg a város nagy része az éves halloween partira készülődik, Logan és Stefan visszatér a városba, hogy jelen legyenek a teliholdkor esedékes rituálén. Damon egy zavaró jóslattal találja szembe magát, amelyet nem képes megfejteni. Mindezek mellett azon is őrlődik, helyes lenne -e a beavatni Elenát az ősi könyv legendájába, amikor egy újabb, legkevésbé sem örömteli információ birtokába jut. Mindeközben Jennának gyanússá válik Logan viselkedése, amely a lehető legrosszabbkor juttatja őt a létező legrosszabb helyre.

6. rész >>

Nos, ennyi lett volna ez a rész! Kicsit fura volt, tudom, és talán túlságosan rejtélyes is, de higgyétek el, a szálak előbb-utóbb össze fognak futni, és a végeredmény mindenképpen sokkoló lesz majd.
Mint mindig, minden vélemény egy darabka szeretet! Köszönöm előre is annak, aki ír nekem! :)