Always and forever - 10. Á la recherche

Sziasztok! A hónap utolsó napja, és nekem mégis ez az első fejezetem novemberben, de rengeteg dolgot csináltam mostanában, tőlem szokatlan módon, ezért inkább a menyiséget csökkentettem, mint a minőséget. Maga a fejezet több, mint 4000 szó, tehát nem rövid, és igyekeztem a cselekményt is minél inkább továbbvinni. Döntsétek el ti, mennyire sikerült! ;)A legutóbbi fejezetem végén ígértem egy játékot. A fejezet végén bővebb infókat találhattok róla.

Napjainkban:
Lágy zene szólt a hatalmas beépített sztereó hangfalakból, betöltve könnyed dallamával a hatalmas helyiséget, nyugtató rezgése csillapító érintésként hatott Klaus általában eléggé szétcincált idegeire. Elvett egy süteményt a dohányzóasztalra helyezett ezüst tálcáról, a teájába mártotta, majd, halványan mosolyogva a tényen, hogy úgy eszi az édességet, mint a gyerekek, szájába dobta a finom falatot.
Lehunyt szemmel élvezte az ízek csodás harmóniáját, melyek valahogy gyermekkorát juttatták eszébe.
Márpedig teljesen lehetetlen, hogy ő akkoriban ilyet kóstolt volna, totálisan kizárt! Teát ugyan ittak, vagy legalábbis valami olyasmit, de sütemény határozottan nem szerepelt az étrendjén, még évszázadokig.
Mégis, elméjének hátsó zugában leselkedő, sötét szörnyei előmerészkedtek, és megragadták, eleinte csupán határozottan, majd mikor nem engedett, erőszakosan cibálni kezdték a múltba.

10. század:
 - Csönd legyen, Tocho! Amíg nem ül mindenki nyugodtan, nem kezdem el a történetet - dorgálta egy nagyon idős, nagyon ráncos, nagyon sok ruhát és ékszert viselő asszony a gyerekeket, és apró fapoharakat osztogatott szét a kunyhója előtti kis területen összetömörült gyerekeknek. Leginkább a földön ültek, körülvéve az öreganyót és kondérját, de voltak, akik a környező fákról figyeltek, egy-egy sziklán kuporogtak, mint Elijah, Klaus és Rebekah, vagy éppen csak hallótávolságon belül, árnyékban maradva kukucskáltak a tűz felé.
A görnyedt asszony átadott még pár pohárka gyógyfüves vizet az egybegyűlteknek, köztük Elijah-nak és Rebekah-nak. Klausnak már nem maradt, de a két oldaláról a két testvére egyszerre ajánlotta fel neki a sajátját, ami megmosolyogtatta a fiút, még ha látta is húga szemében, hogy azért szívesebben inná meg maga az italt. Egyiket sem fogadta el, csupán egy intéssel utasította vissza őket, majd visszafordult az időközben kényelmesen elhelyezkedett anyóhoz, és szótlanul, várakozásteljesen nézte.
- Szóval.... Réges-régen, mikor a Föld még új volt, és ... - kezdte a vén, bölcs asszony rekedtes, megnyugtató hangján, mire az utolsó pisszenések is elhaltak, és minden gyerek teáját kortyolgatva, a környezetéről megfeledkezve, tágra nyílt szemekkel hallgatta a mesét.
Bár már szinte mind ismerték a történetek nagy részét, ugyanolyan áhítattal tudták végighallgatni őket újra és újra, mintha most hallanák először. Meg aztán, ki tudja, mikor lesz új a történet. Még az idősebb, Elijah-nál is nagyobb fiúkkal is előfordult, hogy sosem hallottak még egy-egy mítoszt, így sosem merték volna kihagyni a közös mesehallgatást.
- ...További három nap telt el, de semmi sem történt, azon kívül, hogy az emberek.... - zengett a mély, komótos, magával ragadó hang végig a tisztáson, és Klaus elfogadta a felé nyújtott forró vizet, majd óvatosan belekortyolt. Kissé csípős, de valahogy édeskés íze volt a különböző füvektől és levelektől.
Félárbocra eresztett szemhéjain átfénylett a tűz meleg lángjainak kígyózó tánca, de ő azt látta maga előtt, amit az idős asszony mesélt, lelki szemei és fantáziája segítségével messze repült a jelenből, és noha érezte testvérei jelenlétét az oldalán, a szikla hűvös keménységét maga alatt, a tea forróságát a torkában és a hirtelen lehűlő éjszakai szellőt, ugyanakkor érezte a perzselő napfényt, az aljnövényzet sűrű áthatolhatatlanságát, a történet hősének minden problémáját. Egyszerre volt Klaus, a kisfiú, és mégis egy nagy ember, akiről a mese szólt. Mint mindig, ha mesélek neki
A hőssel együtt küzdött meg a rájuk leselkedő veszélyekkel, kiállta a próbákat, helyes döntéseket hozott, jóvátette hibáit, legyőzte az akadályokat. Fejben csupa nemes tettet hajthatott végre.
Mikor a történetnek vége lett, pislogva, kissé kábultan tért vissza a valóságba, és ahogy körülnézett, bizony a gyerekek többségének ugyanúgy nehézséget okozott elszakadni a színes fantáziavilágtól, ahová az öreganyó repítette őket.
Persze volt pár gyerek, akik állandóan suttogtak, piszkálódtak a mesélések alatt, és megjegyzéseket fűztek a cselekmény minden jelentős vagy jelentéktelen pontjához, mint például Naira és Nahuel, az izgága testvérpár. Sőt, nem is kell olyan messzire menni, ott van rögtön Kol. Sosem bírt ki öt percet közbeszólás nélkül, mindenről volt véleménye, és azt szerette is hangoztatni.
Klaus sosem értette őket, miért nem merülnek el a történetben, miért nem élik bele magukat. Ahelyett, hogy kiélvezték volna minden percét, csak zavarták a többieket, egymást, és az előadót.
Ennek ellenére az idős, bölcs asszony higgadtan folytatta a meséit, a kérdésekre szívesen válaszolt, de amúgy rendíthetetlen nyugalommal okította a falunak és környékének legifjabb nemzedékét. Történetei közben a gyerekek gyógyfüves teát szürcsöltek, ő maga pedig terebélyes bőr ülőkéjén trónolt a kis emberkék között, és jóságos tekintettel méregette őket, fátyolos tekintetével szintén a múltba nézve. Amint egy-egy mese vagy mítosz végére ért, nem sürgette a kicsiket, megvárta, amíg mindenki magához tér, visszaszolgáltatja neki a kiürült poharat, megköszöni a történetet, és hazamegy. Ezen kívül nem nagyon volt más dolga, miért sietett volna bármivel is?
Klaus az aznapi mese után odakísérte Rebekah-t és Elijah-t az asszonyhoz, mikor testvérei visszavitték a poharakat, majd magába mélyülten ballagott bátyja oldalán, aki kishúgukkal beszélgetett a főhős döntéséről.
- Ááá, ez fáj! Hééé! - kiabált valaki, majd rövid sikoly hallatszott. - Elég volt, Kol! - szólt dühösen a hang tulajdonosa, mire Elijah elhallgatott egy mondat közepén, és szemöldökráncolva változtatott irányt, feltételezhetően az öccsük irányába tartva.
Amint kiértek egy ház mögül, megpillantották a kisfiút, aki éppen egy nála valamivel alacsonyabb, vékony lány hosszú, világosbarna hajfonatát húzgálta. Másik kezében vastag, faragott botot fogott, messzire eltartva maguktól, hogy a lányka ne érhesse el.
 - Megtudhatnám, mégis mit művelsz, testvér? - emelte fel hangját határozottan Elijah, felhívva ezzel magukra Kol figyelmét.
- Ne avatkozz bele, bátyó! - vágta oda dacosan a fiú, és rántott egyet a kislány haján, aki erre felszisszent, és megpróbálta megrúgni fogva tartóját, sikertelenül.
- Engedd el Yokit! - kiabálta Rebekah indulatosan, és közelebb lépett, ám Klaus elkapta a karját, hogy ő aztán tényleg ne menjen oda, mert Kol képes, és még bántja őt, ha beleszól a jelenetbe.
- Igaza van. Engedd el, Kol, aztán megbeszéljük - lépett fel határozottan Elijah, ahogyan előtört belőle a rangidős, felelősségteljes fivér szerepe. Ellentmondást nem tűrő hangjára Kol elengedte ugyan szegény kislány karját, de fintorgott és a szemét forgatta.
- A botot is add vissza neki! - szólt rá Klaus, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. Erre a kisöccsük szeme haragosan felvillant, és dacosan odaköpte fiatalabb bátyjának: - Te aztán végképp nem parancsolsz nekem!
- Kol, ha az övé, akkor add vissza neki - utasította Elijah szigorúan, mire Klaus elégedett arcot vágott, Kol azonban sértődötten, tiltakozva hátralépett.
- Nem! - kiabálta, és jó messzire dobta az ágat, mikor bátyja elindult felé, hogy kivegye a kezéből. Elijah-n látszott, hogy legszívesebben felpofozná engedetlen, szemtelen kisöccsét, ám egy pillanat alatt úrrá lett indulatain, és csupán aprót biccentett, 'Hát így állunk' fejjel.
- Rendben, akkor kérj bocsánatot Yokitól, aztán mehetünk haza - tudta le végül a dolgot Elijah, ám Kolnak kicsit más elképzelései voltak.
- Nem fogok bocsánatot kérni! Ő nem adta ide nekem! - magyarázta hevesen.
- És akkor az a válasz, hogy megcibálod a haját? - csóválta a fejét Elijah haragos szemöldökráncolás kíséretében. - Ez egyszerűen nem így működik. Szólni fogok apánknak is, mert ez már nem az első eset, hogy...
- Miről fogsz szólni nekem, fiam? - érdeklődött egy higgadt, erősen zengő hang a fiú háta mögül, majd Mikael szenvtelen arccal közéjük sétált, és felváltva méregette a gyerekeket, próbálva felmérni a helyzetet.
- Semmi.... - kezdte habogva Elijah, és azonnal megbánta a fenyegetőzést. Nem akarta, hogy apjuk megbüntesse a legkisebb Mikaelson fiút. Ugyanakkor Kol nagyon ritkán kapott büntetést, talán már ráfért volna. Most már úgyis mindegy, kénytelen beárulni öccsét, ha akarja, ha nem.
- Ne hallgass rá, apánk! - kiáltott közbe Kol. - Én csak meghúztam Yoki haját, és ők meg idejöttek, és kiabáltak velem és leszidtak és megfenyegettek - panaszkodott ártatlanul pislogva.
- Valójában Kol elvette Yoki játékát, majd mikor ő ezt nem hagyta annyiban, erőszakosan lépett fel ellene - igazította ki Elijah a történetet. - Azon kívül senki sem kiabált vagy fenyegetőzött, csupán megszidtam kissé az öcsémet, ugyanis nem szabad így viselkedni a hölgyekkel, legyenek azok akármilyen fiatalok is - folytatta az idősebb fivér komoran.
- Értem. De azt mondod, csak a haját húzgálta meg, nem igaz? - vonta fel szemöldökét Mikael, de egyébként arca nem árult el semmit gondolatairól vagy érzelmeiről.
- Igen - bólintott a fiú, és nem értette, hogy a hajhúzgálás miért 'csak'.
- Ez esetben igazán nem büntethetjük meg az öcsédet csak azért, mert udvarolt. Te is voltál kisfiú, nem is olyan rég, tudnod kéne, hogy ők a lányok haját húzgálják, hogy felhívják magukra a figyelmet - szidta jeges hangon Mikael Elijah-t. Mindketten tudták, hogy a fiú soha nem húzta meg egyetlen lány haját sem, és semmilyen más módon nem bántotta őket. Világ életében talpig úriember volt, sokkal inkább, mint az apja.
- Elnézésedet kérem, apám! - hajtotta le Elijah megalázkodva a fejét, és bár nem értett egyet- nagyon nem értett egyet- az ítélettel, elfogadta azt.
- Szégyelld magad, Elijah, amiért beleszóltál. Nem hagyod kibontakozni az öcsédet - fejezte be Mikael az igazságosztást, rákacsintott legkisebb fiára, majd megfordult, hogy távozzon. Ekkor megakadt a szeme Klauson, aki szánakozó pillantással méregette a pityergő Yokit és az őt vigasztaló Rebekah-t.
- Fiam, te nem úgy látod, hogy helyesen jártam el? Te talán más véleményen vagy? - kérdezte fenyegető éllel hangjában, és egészen közel sétált a már előre remegő kisfiúhoz, hogy annak fel kelljen néznie rá. A megfélemlítés legkisebb, legárnyaltabb eszközeit is szerette kihasználni. A mesterük volt, és ez nagyon tetszett neki.
- Nem, apám. Igazad van - szegezte tekintetét a földre Klaus is, még örülve is valahol, hogy ez a megbánást mutató, meghunyászkodó gesztus legalább alkalmat ad neki arra, hogy a szemei szikrázásával kifejezhesse nemtetszését. Bár néha már egészen elhitte, hogy apja még a csizmájával is lát, ugyanis rendszerint ilyenkor is megbüntette. Csakúgy, mint most is.
- Legközelebb több meggyőződéssel. Semmi jogod beleszólni az öcséd dolgaiba. Nem ítélkezhetsz, amíg te sokkal rosszabb vagy nála - emelte fel haragosan a hangját, majd elhallgatott, és a büntetés már egészen csöndesen, szinte suttogva hagyta el ajkait: - A héten te ágyazol be esténként és reggelente az öcséd helyett, hátha megtanulod, hogy nem mindig az idősebb az okosabb.
Klaus szinte már meg sem lepődött. Bár rettentően bosszantotta, hogy most egy hétig Kol csicskása lesz, sokkal rosszabbul is járhatott volna, tapasztalatból tudta. Úgy döntött, inkább hálás lesz, hogy ennyivel megúszta, és bár méltóságát valahol a béka segge alatt érezte, ezt nem muszáj a külvilágnak is látnia. Ifjú kora ellenére úgyis az érzelmei rejtegetésének mesterévé vált már, és igyekezett ezt ki is használni. Máskülönben nem bírta volna.
- Sajnálom, bátyó - oldalgott oda hozzá Kol, és látszott rajta, hogy már lehiggadt, és bántja, amiért közvetve ugyan, de miatta büntették meg Klaust.
Ugyanakkor nem tagadhatta, nem szólt közbe, mikor apja a bátyjait szidta, és nem csak azért, mert úgysem ért volna vele semmit, maximum ront a helyzeten. Kissé élvezte is, hogy annak ellenére, hogy fivéreinek volt igaza, mégis ő kerül ki győztesként.
Valójában egyáltalán nem udvarolni akart Yokinak. Nem tetszett neki a lány, hiszen ő már réges-régóta Serafina-ba volt szerelmes, Yoki meg csak egy kisgyerek. De ezt persze nem hangoztatta az elmúlt pár percben, inkább bölcsen megtartotta magának a véleményét, és meghúzta magát.
- Na, sokra megyek vele - morogta Klaus az orra alatt Kol bocsánatkérésére, de már félig meg is bocsátott neki. Hiszen az öccse, az meg, hogy Mikael valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag állandóan megbünteti, nem az ő hibája. Ha nem ezért, akkor valami másért kapott volna, attól függetlenül, hogy volt-e valami köze a 'bűnhöz', vagy sem.
- Ez valóban nem volt szép tőled, testvér - lépett hozzájuk Elijah is, háta mögött Rebekah-val, miután hazaküldték Yokit, és bocsánatot kértek tőle neveletlen és gonoszkodó fivérük nevében.
- Tudom - hajtott fejet Kol. Most, hogy lenyugodott, hajlandó volt elfogadni, hogy nem viselkedett megfelelően. Meg valószínűleg az is rásegített erre, hogy testvérei miatta lettek leszidva, míg ő egy rossz szó nélkül megúsztam,sőt, egy hétig ágyaznia sem kell. Ezt nem bírta volna el a lelkiismerete, ha még el is játssza, hogy ő a kiskirály. Azt talán még Finn sem tudta volna megtenni, pedig ő esetenként igencsak messzire ment.
- Akkor jó - nyugtázta a bűnbánást Elijah, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. - Szóval, kinek van kedve még egy meccshez a golyóbissal vacsora előtt? - vetette fel mosolyogva, mire mindhárom kistestvére lelkes éljenzéssel reagált, és szinte rohantak hazafelé, hogy boldog vigyorral vegyék megint birtokba a különleges labdájukat.

Napjainkban:
Klaus zihálva tért vissza a jelenbe, és az sem dobott a hangulatán, hogy míg az emlékképek legyűrték, sikerült magára öntenie a maradék teáját a csészéből, így fekete, szorosan a felsőtestére tapadó pólójának elején meleg folt terjedt szét. Káromkodva letépte magáról a ruhadarabot, áthajította a nappalin, egyenesen be a hálószoba nyitott ajtaján, a póló pedig könnyedén landolt a franciaágy szélén.
Ebben a pillanatban nyílt ki a lakosztály bejárati ajtaja, és Tamora lépett be rajta. Az ősi mogorván felé fordult, ám a grimaszból elégedett, sunyi mosoly lett, ugyanis nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő elismerő tekintete bebarangolja izmos mellkasát és kockás hasát.
- Szia, Klaus - nézett fel a férfi szemeibe, és arcán halvány mosollyal, kérdő mozdulattal tárta szét karjait, az impozáns felsőtest felé intve.
- Boszi - biccentett Klaus, mire egy bosszús fintort kapott válaszul. Immár vigyorogva válaszolt a ki nem mondott kérdésre: - A saját lakosztályomban vagyok, nem? Szóval ha félmeztelenül érzem jól magam, semmi beleszólásod - vont vállat, pimaszul bámulva vissza a lányra.
- Ha ettől érzed jól magad, hogy nekem mutogatod a bicepszedet, hát legyen - biccentette félre a fejét Tamora, és érdektelen tekintettel hordozta végig újra a pillantását az izomkötegeken. Vagy nagyon jó színésznő volt, vagy hamar túltette magát az első meglepetés utáni leplezetlen csodálaton.
Elfordult Klaustól, és könnyed léptekkel a dohányzóasztalkához sétált, hogy töltsön magának egy csésze teát, és leült egy fotelba, nem zavartatva magát, hogy senki sem kínálta.
- Tehát, mi olyan sürgős, hogy azonnal jönnöm kellett, noha alig fél órája váltunk el? - kortyolt bele a teába a boszi. - Feltételezem nem csak mutogatni akartad magad. Ha igen, akkor nem egy boszorkányra, hanem egy pszichológusra van szükséged. Vagy egy kurvára, de azt két negyeddel arrébb kéne keresned.
- Szívességet szeretnék kérni tőled. Vagyis inkább segítséget. De nem nagy dolog, csak....
- Bökd már ki - szakította félbe Tamora kissé udvariatlanul, ám türelmetlen volt. Sejtette, hogy Klaus Elijah miatt szeretné, ha segítene, ő pedig pontosan erre várt, egyrészt, mert nagyon szerette volna, ha ez a két őrlődő, elcseszett, szeretetre éhező és magányos férfi végre kibékül, és normális testvérekként élik tovább az életüket, másrészt, mert remélte, hogy Klaus meg tud benne bízni annyira, hogy egy ilyen jelentős dologban forduljon hozzá. És voltak további indokai is, amelyeket nagyon nem szeretett volna, ha napvilágot látnak. Illetve egyelőre nem, a későbbiekben meg remélhetőleg büszkén vállalhatja majd.
- Hívd fel nekem Elijaht! - utasította Klaus a boszit. Pontosabban olyan nyersen ejtette ki a szavakat, hogy parancsnak hangzott, de olyan tágra nyílt kiskutyaszemekkel kérlelte a lányt, hogy könyörgésnek is elment volna.
- Nem, biztos, hogy nem fogom felhívni. Neked kell - hárította el máris a lány, de mielőtt Klaus bármit is reagálhatott volna, hozzátette: - Segíthetek neked abban, hogy mit mondj neki, vagy szólhatok pár szót az érdekedben - mondjuk ezt teljesen feleslegesnek tartom, mivel alapból ő keresett téged, nyilván nyitott az együttműködésre -, de nem fogok beszélni helyetted.
- Akkor mit mondjak? - sóhajtott Klaus, aki ugyan eredetileg hosszas tiltakozásra és rábeszélésre készült, de szerencséjére hamar belátta, hogy Tamora meggyőzhetetlen, mindenképpen neki kell majd a kezébe vennie a telefont és tárcsáznia azt az átkozott számot.
- Talán kezdjük azzal, hogy bocsánatot kérsz, amiért megpróbáltad leszúrni legutóbb - javasolta a lány.
- Kizárt! Nem fogok bocsánatot kérni, mikor igenis le akartam szúrni. Jobb lett volna - rázta a fejét máris Klaus, ám azonnal megbánta, mikor a boszi csalódott, valahogy furcsán fájdalmas pillantását meglátta. - Vagyis, egyszerűbb lett volna, de ha már így alakult, ez van, együttműködök vele - igyekezett javítani azon, amit az imént mondott, de csak még rosszabb lett, Tamora-t elnézve legalábbis eléggé úgy tűnt.
- Nem is azt kértem, hogy térden csúszva bánd meg bűneidet, csak hogy kérj bocsánatot, akár őszintén, akár nem - fonta karba kezeit a lány, majd vállat vont. - Mindegy, akkor ne kérj bocsánatot, ha olyan nehezedre esik. Az udvarias beszélgetés még menni fog, vagy csak gúnyos beszólogatásra telik tőled, ha a bátyádról van szó? Csak hogy ne tápláljak tovább hiú reményeket - morogta csípősen.
- Hé, nem tehetek róla, csak őszinte voltam - mentegetőzött Klaus, bár lehet, hogy nem ez volt a legjobb módja. Őszintén beismerte, hogy ledöfte volna Elijah-t, mert az egyszerűbb, és semmi bűntudata nincs emiatt. Miközben a boszi azon fáradozik, hogy érzelmeket csiholjon ki belőle a bátyja iránt, vagy legalábbis együttműködésre bátorítja őt. És ismeri Elijah-t, tehát tuti, hogy jó véleménnyel van róla, mint mindenki más is. Elijah, a nemes. - De megígértem, hogy komolyan veszem a kibékülés-dolgot, szóval így is lesz - szögezte le. - Szóval, mit mondjak?
- Elég lesz, ha csak azt mondod neki, hogy megfontoltad a dolgokat, és szeretnéd, ha együtt néznétek szembe apátokkal, mert te is belátod, hogy csak így van esélyetek. És ha kibírja az önérzeted, megköszönhetnéd neki, hogy eszébe jutott segíteni neked, meg hogy mennyire próbálkozik - sorolta Tamora, és bár fájtak neki Klaus szavai, valahol tudta, hogy a férfi igenis törődik a bátyjával, és fontos neki, hogy újra jóban legyenek.
Különben mi másért kérte volna őt, hogy segítsen neki? Hiszen egy több, mint ezer éves vámpírról (rejtett hibridről) beszélünk, nyilván el tudna intézni egyedül is egy kibaszott telefonhívást. Mégis felhívta őt, és bizonytalanul, kérlelve, félelemmel telve nézett rá, míg a válaszát várta. Bár a szavai mást mondtak, mint a szemei, Tamora érezte, hogy igenis ott van az az összetört, irányításmániás, de művészlélek, szeretetet kereső kisfiú, akiről Elijah mesélt neki, csak nagyon mélyen.
Elhitte, hogy valóban lelkiismeret furdalás nélkül döfött volna tőrt a bátyja szívébe, de ennek az a vastag, kemény páncél az oka, amit maga köré vont védekezésképp. Ez a páncél most résnyi helyen ugyan, de megrepedt, és átragyogott az igazi Klaus, aki igenis jó viszonyt akar a bátyjával, és nem bírná leszúrni a saját testvérét, amíg van más lehetősége is.
- Oké, ez nagyjából menni fog - bólintott az ősi, és engedelmesen átvette a feléje nyújtott mobilt.
Gyorsan beütötte a számokat, ám ujjai hezitáltak kicsit, mielőtt hozzáértek volna a zöld téglalaphoz. Klaus vett egy nagy levegőt, és tárcsázott.
Míg a telefon kicsöngött egyszer.... Klaus elszántan meredt maga elé.....kétszer.....visszatartotta a lélegzetét, akárcsak Tamora.....háromszor...
- Halló? - szólalt meg egy mély férfihang a vonal másik oldalán, mire Klaus kétségbeesetten kapta tekintetét a boszira. Tamora idegesen megnyalta a száját, majd bátorítóan bólintott.
- Helló, Elijah! - köszönt Klaus, aminek következtében a másik férfi hangja akadt el. Tamora mosolygott.
- Klaus! Látom, döntöttél. Hajlandó vagy véget vetni az ellenségeskedésünknek? - kérdezte kimérten az idősebb ősi, de Tamora kihallotta hangjából a reménykedést.
- Igen. Beláttam, hogy erre van szükségünk a győzelemhez - válaszolt Klaus, és már kevésbé volt feszült a testtartása.
- Ennek örülök, ugyanis tényleg így van - hallatszott Elijah hangja. - Tehát, kezdetnek mi lenne, ha otthagynád a szállodát, és ideköltöznél a házamba? - ajánlotta fel nagylelkűen a férfi. - Jóval egyszerűbb lenne, és minél előbb ki kell dolgoznunk egy tervet is. Ütős tervet, különben Mikael mindkettőnket kinyír - foglalta össze tömören, de frappánsan.
- Rendben, hol laksz most? - egyezett bele Klaus, és nem tagadhatta, valahol örült, hogy otthagyhatja a személytelen berendezésű szállodát, meg azt a sok-sok embert, akik a személyzet részét képezték, és kellemetlenül kíváncsiak voltak, hiába próbáltak udvariasan gátat szabni a kérdéseik áradatának.
- A város szélén egy egész barátságos kis házat találtam még pár évtizeddel ezelőtt, amit most meg is szereztem. Mit szólnál, ha holnap reggel érted mennék, és akkor a csomagjaidat is áthozzuk egyúttal - javasolta segítőkészen Elijah. Nyilvánvalóan repesett az örömtől, hogy visszakapta a kisöccsét. Nos, legalábbis elkezdte visszakapni.
- Oké, holnap reggel - zárta le a beszélgetést Klaus, de valahogy olyan hiányérzete volt még. Ahogy ránézett Tamora-ra, megértette. - Hé, Elijah.... én.... köszi, hogy felajánlottad. Úgy mindent - nyögte ki zavartan, és hatalmas meglepetést okozott neki, hogy nem esett nehezére. Egyáltalán nem, sőt, még meg is könnyebbült, miután kimondta.
- Most és mindörökké - válaszolta Elijah, majd bontotta a vonalat. Klaus lassan letette a mobilt az asztalkára, és leereszkedett az egyik fotelbe.
- Szép munka - veregette vállba Tamora, kezének kissé hűvös érintésétől libabőrös lett az ősi, amiről eszébe jutott, hogy még mindig félmeztelen. Felállt, hogy felöltözzön, és egy kedvesen mosolygó arccal találta szemben magát.
- Neked is köszönöm - hajtotta meg kissé a fejét Tamora felé, mire a lány tekintete ellágyult. Megértette, mekkora változást ért el, értek el Elijah-val csupán néhány nap, néhány hét alatt. Bár lehet, hogy az emlékeknek is nagy szerepük volt benne. Apropó, az emlékek.
- Nagyon szívesen segítek - telepedett le a kanapé karfájára a lány. - Viszont valamit teljesen kiment a fejemből. Hogy állsz az emlékekkel? - érdeklődött óvatosan.
- Rózsásan - morogta Klaus, majd elindult a hálószoba irányába. Tamora először nem értette, miért megy el, de mielőtt messzemenő találgatásokba bocsátkozhatott volna, Klaus megjelent az ajtóban, immár újra felöltözve, ezúttal egy sötétbarna hosszú ujjú felső mögé rejtve tetoválását és izmait. Bár őszintén szólva a feszülős póló nem sokat rejtett el az izmokból.
- De komolyan - próbálta Tamora erőltetni a témát. Nagyon kíváncsi volt az emlékek természetére, gyakoriságára, hosszúságára, és legfőképpen: a hatásukra.
- Komolyan rózsás a helyzet. Szép emlékek, mégis úgy fájnak, mintha tüskéket döfködnének belém. Belülről, egyenesen a szerveimbe - mesélte, és a lány megértette az utalást. A szívébe.
- Mikor volt az utolsó? - hajolt közelebb Tamora, és az erős gondolkodástól ráncok keletkeztek a homlokán.
- Pont, mikor megjöttél. Tulajdonképpen azért kellett pólót cserélnem, mert az emlékek alatt elvesztem az irányítást, nem csak az elmém, a testem felett is, és magamra borítottam a teát - vallotta be Klaus, mire Tamora nem bírt visszafojtani egy apró mosolyt, ahogy elképzelte, amint a férfi leönti magát. A mosolyból kacagás lett, mikor Klaus olyan durcásan biggyesztette le az ajkát, mint egy óvodás. - Szóval az emlékek - vette fel a beszélgetés fonalát újra a lány.
- Igen, az emlékek. Még mindig nem találtál semmit? - túrt a hajába reményvesztetten Klaus. Tudta, mekkora ereje van a lánynak, és milyen ügyesen és gyorsan végzi a kutatómunkákat. Mind Mikael, mind a koporsók elhelyezése, mind a róla hallottak miatt. És mégis, ez ügyben eddig semmi.
- Azon kívül, amit már mondtam, nem, és el kell keserítselek, de nem is fogok - rázta a fejét Tamora. - Figyelj, Klaus, mi lenne, ha legközelebb hagynád, hogy ellepjen. Tudom, hogy ez nagy kérés, mert szereted irányítani a dolgokat, meg férfias méltóság meg ilyenek.... de hiába próbálok segíteni, ha nem hagyod. Tudod mit? Nyomatékosan megkérlek, hogy a következő alkalommal engedd el magad, és fogadd el az emlékeket. Aztán majd együtt megpróbáljuk kielemezni, oké? - mosolygott biztatóan, ugyanakkor látszott rajta, hogy most sem tűr ellentmondást.
- Oké - bólintott Klaus, de nem igazán gondolta komolyan. Egy napra bőven sok volt már neki az engedékenységből és megadásból.
- Akkor most magadra hagylak, pakolnod kéne, ha holnap korán költözködsz - állt fel Tamora, és a táskájáért nyúlt. A rajta lógó számtalan kitűző egyike beleakadt egy díszpárnába, és felszakította annak puha, ránézésre is méregdrága huzatát. - Basszus! - szisszent fel a boszi. - Bocsi, Klaus. Kifizetem - ígérte, és mentegetőzve felpillantott.
A férfi már ott állt előtte, visszaadta a leesett kitűzőt, és mosolyogva rázta a fejét. - Kizárt, hogy kifizesd. Én is tönkretettem már itt pár dolgot, majd ezt is hozzáadom a listához, és úgy fizetem ki a szobát - közölte, de a lány továbbra is bűnbánóan fixírozta a párnát. - Hagyd a fenébe, megesik az ilyen.
- Ja, csak megeshetne kicsit ritkábban is - húzta el keserűen a száját Tamora. - Mondjuk úgy az átlagos öt-hat helyett kétszer egy héten. És még se kevés, de azért meg tudnék békélni vele.
Klaus felnevetett.
- Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én - vont vállat tettetett nagyképűséggel, mire a boszi is elmosolyodott.
- Akkor jófej leszek, és hagyom, hogy kifizesd helyettem, ahogyan egy tökéletes úriemberhez illik - emelte fel most már óvatosabban a táskát Tamora, és elindult kifelé. - Holnap reggel meg lehet, hogy átjövök segíteni, már csak azért is, hogy megtudjam, ha legközelebb lesz szükség rám, hol kell keresni titeket.
- Oké, de ha nem jönnél, tudom a számodat, majd útbaigazítalak - ígérte Klaus. Mellesleg Elijah is tudta Tamora számát, de a boszi ezt most nem tartotta fontosnak megemlíteni.
- Ciao, Klaus - intett búcsúzóul a lány, és kisétált az ajtón.
- Szia, Tamora - köszönt el az ősi is, és bár neki fel sem tűnt, Tamora elégedetten konstatálta, hogy végre sikerült a nevén szólítania az idegesítő, folytonos 'boszi'-zás helyett.
Klaus becsukta a lakosztály ajtaját, visszasétált a hálószobájába, és újra elővette a vásznat meg az ecseteket. Kivételesen nem tudta igazán, mit is akar festeni, nem egy ihletroham miatt vette elő a készletet, nem menekülni akart valami elől, csupán úgy érezte, jól esne neki az alkotás.
Meglepett fejcsóválással mártotta az ecsetet a palettára nyomott színek egyikébe, és elkezdett kikeverni valami kékeszöldet.
Innentől újabb órákra megszűnt számára a külvilág, míg valahol, nem is olyan messze a városban Tamora kellemes meglepetésbe botlott egy vámpír személyében, egy barátságos kis kávézóban, beszélgetésük témája pedig történetesen a szállodai szobájában festegető Klaus volt, különös tekintettel a férfi emlékrohamaira.

Vélemények? Tudjátok, kivel találkozott Tamora? (Segítek, nem kell nagyon messzire menni.) :))
És a megígért játék:
Nem túl nagy dolog, de azért lehet vicces, érdekes, ha ügyesek vagyunk. Írjatok kommentbe két szót (szófaját tekintve bármi lehet, de arra kérnélek, ne az 'árvíztűrő ütvefúró' és társai érkezzenek be, mert bár a furcsa vagy ritka szavak okozta kihívást is élvezem, azért van egy határ...amúgy BÁRMI jöhet), és én azt a kettőt bele fogom írni a következő fejezetembe. Ha valamilyen képtelenség esetén túl sok kérés érkezne, akkor mondjuk eltolódhat egy fejezetet, de igyekezni fogok minél korábban beépíteni őket.
Ötletelésre fel! Jól fontoljátok meg, mivel tudnátok szórakoztatóbbá tenni a sztorit, melyik szót felismerve szeretnétek megörülni, mikor olvastok. Hajrá! ;)

Következő fejezet >>

Összetörve - 13. rész

Na, végre megérkezett a fejezet. Habár nem vagyok teljesen megelégedve vele, szerettem megírni, és vannak benne szomorú és édes pillanatok is.
Gondolom, most nagyon utáltok, amiért ennyi ideig tartott, de újból le kell szögeznem, hogy nem az írásnak élek. Vannak napok, amikor nincs is időm akár egyetlen betűt papírra vetni, nemhogy megírni egy egész, 4500 szavas részt. Tudom, más oldalakon minden fejezet időben érkezik, gyakrabban, sőt, még a tartalom is bizonyára messze felülmúlja az enyémet. De nem tehetek semmit ellene, csak ennyit tudok felajánlani. 
Mindennek tetejébe egyre gyakrabban veszem észre, ha néha egy másik blogra tévedek, hogy néhány helyen a saját mondataim, szavaim, kifejezéseim, vagy akár általam kitalált cselekményszálak, beszélgetések köszönnek vissza. Ez borzasztóan elkeserít, már csak azért is, mert rengeteg munkám van ezekben a történetekben: a cselekmény teljes felvázolása, a címek kitalálása, szófordulatok (főleg Damon esetében) megfogalmazása, színesítő epizódok beillesztése. Nagyon bánt, hogy más ezt nem tartja tiszteletben. 
Viszont annak, aki ilyen lojális, és még mindig velem tart, nagyon köszönöm. 
A dal, amit választottam, az imádott Coldplay nagyszerű dala, a Fix You. Kattintsatok a címre, ha meg akarjátok hallgatni a Glee verzióját. Illetve valahol a zenelejátszóban is megtalálható a dal, a négyes szám alatt.
Azt is köszönöm, ha ezt elolvastátok. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.

XIII. fejezet - A titkokra mindig fény derül

Damon

When you try your best, but you don't succeed
When you get what you want, but not what you need
When you feel so tired, but you can't sleep
Stuck in reverse
 
And the tears come streaming down your face
When you lose something you can't replace
When you love someone, but it goes to waste
Could it be worse?

Teljesen elborzadtam. Az én Elenám gyönyörű testét kisebb-nagyobb, sötétvörös hegek, sebek, lilás-sárgás foltok csúfították el. Tudtam, hogy ezeket nem szerezhette balesetben, viszont magának sem okozhatta. Nem...ezeket valaki okozta neki. Valaki, akit meg fogok ölni, ha egyszer rátalálok.
A vicces még is az volt a dologban, hogy olyan birtoklási vágy uralkodott el rajtam, amilyet még sosem éreztem, még akkor sem, amikor láttam, ahogy az öcsém Katherine-nel flörtöl. Habár Elena korántsem volt az enyém, mi több, még csak szerelmes sem voltam belé, az együtt töltött rövid idő alatt még is pillanatok alatt úgy éreztem, hogy ő csak az enyém lehet, és senki másé sem. És a tudat, hogy valaki bántotta ezt a törékeny kis angyalt, ezt a földi csodát, mindennél jobban feldühített, és megtöltött tehetetlen méreggel.
- Ki tette, ezt veled, Elena? - ismételtem meg, aggódva keresve a tekintetét. Ő azonban kerülte a pillantásom, fejét a párnába fúrva, hosszú másodpercekig némaságba burkolózva.
- Nem jelentenek semmit - szólalt meg végül, elködösült szemekkel pislogva rám. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor volt valami könyörgő a tekintetében, egy olyan érzelem, amely azt sugározta, hogy ne akarjam belemártani magam az ő kis lelkének mocsaras ingoványaiba. Mégis, egyszerűen nem hagyhattam ennyiben a dolgot, nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy valaki bántalmazni merte ezt a jóságos, ártatlan lányt, aki annyira szentül hitt a szerelem létezésében. Az a típusú ember volt, aki mindig mindenkin segíteni akart, és inkább elrejtette a saját problémáit, hogy másnak ne kelljen az ő gondjaival foglalkozni. De én nem akartam elsiklani a szomorúsága felett, hanem segíteni akartam, enyhíteni akartam a fájdalmát, ahogy ő is tette volna a helyemben.
- Elena, kérlek, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni...de látom rajtad, hogy valami nagyon bánt, és nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, mi történt veled. Valakit be kell eresztened, és meg kell osztanod vele mindazt, ami szívedet nyomja, különben szétmarcangol majd a keserűség. Engedd, hogy én legyek az az ember...engedd, hogy segítsek neked..rajtad. Kérlek. - Sokáig úgy tűnt, nem fog válaszolni, hanem inkább csak bámul rám, ha lehet, még nagyobb nyomorúsággal, összetört illúziók fényes csillogásával szép szemeiben. Aztán egyszer csak kicsit közelebb jött hozzám, lassan, de biztosan mozogva, egészen addig, amíg teste újra nem lelt otthonra a karjaim között. Szorosan hozzám bújt, két karjával átfonva a testem, fejét a mellkasomba temetve. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hiszen ez jóval több volt, mint fizikai közeledés, hanem egy jel, hogy hajlandó megnyílni előttem, hogy a kezembe adta a bizalmát, amelyet bizonyára nagyon is óvni szokott.
Még eltelt egy kis idő, amíg a csend folytatta uralkodását a szobában. De aztán lassan, egy nagy, mély lélegzetvétel után Elena beszélni kezdett.
- Nem sokkal azután találkoztam vele, hogy a szüleim meghaltak. Az első évem előtt álltam az egyetemen, tele tervekkel, álmokkal, amelyek csak arra vártak, hogy megvalósuljanak... És miután anya és apa elment, hirtelen ezek a vágyak szertefoszlottak. A nagynéném és az akkor tizenöt éves öcsém ösztönöztek arra, hogy mégis elkezdjem az egyetemen. Akkor már tudtam, hogy felvettek a Columbia egyetem virginiai karára, az első éves tandíj már ki is volt fizetve...ezért ha nehezen, de mégis rávettem magam, hogy elkezdjem a főiskolát. Az adott erőt, hogy az anyám miatt mégis képes leszek valóra váltani az álmaimat, mert ő volt az, aki mindig támogatott abban, hogy egy nap író legyen belőlem. - Itt egy rövid szünetet tartott, egy pillanatra elkapva a tekintetem, majd folytatta. - Az első félév végén elkezdtem ösztöndíjak után keresgélni, hogy tudjam folytatni majd a főiskolát, de nem igazán találtam semmit.
És aztán egyszer, egészen véletlenül találkoztam vele. Ugyanúgy...összeütköztem vele a folyosón, mint veled a repülőtéren, de ott annyira béna voltam, hogy szerencsétlen leforrázta magát a kávéval, amit a kezében vitt. Így ismerkedtünk meg; ő harmadikos volt, én meg csak egy tapasztalatlan elsős, akinek támaszra volt szüksége...és rögtön beleszerettem. Menthetetlenül. - Ajkain egy keserű mosoly jelent meg, ahogy kimondta az utolsó szót. Tekintete messze jár, a múlt homályos ködében, felidézve olyan emlékeket, amelyeket megpróbált elfelejteni. De azokat az emlékeket, amelyeket a leginkább ki akarunk törölni az elménkből, a legnehezebb elfeledni. - Először minden tökéletes volt. Borzasztóan törődő volt, odafigyelő, odaadó. Még azt is felajánlotta, hogy huszonegy éves koromig fedezi a tanulmányaim költségeit, mert tudta, hogy addig nem férhetek hozzá a szüleim örökségéhez. Alig voltunk együtt három hónapja, amikor megkért, hogy költözzek hozzá, Egy kisebb lakást bérelt a főiskola közelében, és egy hozzám hasonló, visszahúzódó, feltűnést kerülő lánynak a lehetőség, hogy otthagyjam a kollégiumot felért egy lottóötössel. - Újabb szünet következett, amelyet arra használt föl, hogy egy pillanatra elengedje a kezeimet, amelyeket eddig szorongatott, és megfordult, beleülve az ölembe, a mellkasomnak dőlve. Nem bírtam elnyomni az előtörő elégedett sóhajt, amit testének meleg érintése indított el bennem.
- Minden jónak tűnt, talán túlságosan is jónak, egészen egy bizonyos éjjelig, amely mindent megváltoztatott. - Halkan nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. - Valamivel több, mint egy éve lehettünk együtt. Ő addigra már végzett, hamar talált egy jól fizető állást valahol nem messze a várostól, én pedig tanultam, nagyobb tervekkel, mint valaha. Akkortájt pályáztam meg egy neves ösztöndíjat, amit kifejezetten a hasonló ambíciókat tápláló diákoknak hirdettek meg. A győztes nem csupán pénzt, hanem óriási lehetőséget is nyer, hogy megvalósíthassa az álmát. Minden hitemet belevetettem a pályázatba, és azt hittem, ő is így tesz.
Egyik nap azonban nem jött haza egész éjjel. Egy ideig vártam rá, éberen, még vacsorát is csináltam neki. Jókedvem volt, úgy éreztem, végre minden sínen van...de ő valahogy nem jött. És ahogy telt az idő, a hangulatom is egyre inkább lelohadt. Végül éjjel fél háromkor tántorgott haza...szó szerint. Annyira részeg volt, hogy nem tudott bejönni az ajtón, amikor be akartam engedni. Csak lerogyott a kanapéra, felváltva röhögve és horkolva, miközben én kérdőre vontam, tudni akartam, mégis hol a nyavalyában volt egész éjjel. Akkor hirtelen megváltozott a kedélyállapota, felpattant...emlékszem, a leheletéből áradt az alkohol jellegzetes szaga...Üvöltött velem, hogy mégis honnan veszem a bátorságot, hogy felelősségre vonjam őt. Aztán megfogott, és...és a falhoz vágott. - Elakadt a lélegzetem Elena szavai hallatán. Még így, ismeretlenül is olyan gyűlöletet éreztem az elmeháborodott expasija ellen, mint amilyet kevesek iránt korábban. El sem tudtam képzelni, hogyan emelhet valaki kezet egy ilyen törékeny kis virágszálra, mint ő...legszívesebben letörtem volna azokat a kezeket, amelyek fájdalmat okoztak neki. Ő, mintha érezte volna a feszültséget bennem, megfogta a kezem, s összefűzte azt saját ujjaival, így igyekezve valamennyire lenyugtatni engem.
- Másnap, amikor felkelt, immár józanul, térdre esett előttem, és úgy könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet, mi több, hogy nem fog inni többet, ha így elveszi az eszét. Olyan őszinte megbánás csillogott a könnyei tükrében, hogy nem tudtam nem hinni neki. Megbocsátottam. A következő pár hétben virágokkal, ajándékokkal halmozott el, úgy kényeztetett, mint soha korábban, és betartotta az ígéretét, sőt, egyáltalán nem járt el többé szórakozni a hétvégén. Szépen, lassan, magamhoz tértem a rémületből, és már nem tekintettem másképp arra a kis incidensre, mint egy sajnálatos kisiklásra, és apránként a bizalmam is visszatért irántam. Ostoba voltam, hogy nem láttam előre, ami történni fog.
Nagyjából két hónappal később, egy nap borzasztó hangulata volt, mert összeveszett valakivel a munkahelyén. És egészen véletlenül éppen azon a nap látogattak meg a barátaim a főiskolán. Caroline, Bonnie, és Matt, aki egyébként az első szerelmem volt. Ő azonnal féltékeny volt, de egy ideig képes volt türtőztetni magát. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem látott engem Matt-tel együtt kávézni az iskola kertjében.
Amikor aznap hazaértem, nekem támadt, megvádolt azzal, hogy bizonyára megcsalom - ennél a szónál Elena halkan, humortalanul felnevetett -, és közölte, hogy amennyiben folytatni kívánom a kapcsolatom vele, ne találkozzak többet Matt-tel. Én ebbe nem akartam belemenni, és visszavágtam, hasonló hangerővel bizonygatva, hogy mi ketten tényleg csak barátok vagyunk. Erre megint nekem esett...szó szerint, de most szimplán csak megpofozott. Nekem meg fogalmam sem volt, hogyan fájt jobban a pofon, hogy a fizikai fájdalom, vagy a pszichés teher volt -e összeroppantóbb. Még azon az estén otthagytam, és megkértem a barátnőimet, hogy fogadjanak be az éjszakára. Nem volt merszem elmesélni, mi történt, annyira szégyelltem, így csak annyit mondtam nekik, hogy összevesztünk és nem bírtam egy helyiségben megmaradni vele.
Másnap reggel már ott állt az ajtó előtt, karján egy óriási csokor virággal, és ugyanúgy esedezett, hogy bocsássak meg neki. Először rávágtam az ajtót, szóra se méltatva. De ő nem adta fel, névtelen ajándékokat küldöztetett nekem, sőt, képes volt bejönni egyetemes történelem órára, és egy egész előadóterem előtt könyörögve nekem, hogy bocsássak meg neki egy hozzá hasonló gonosz és önző léleknek. Szó szerint ezt mondta. Elmondta, mennyire szeret, és hogy nélkülem semmit nem ér az élete. Borzasztóan kellemetlen volt, és nem tudtam mást tenni, mint megígérni neki, hogy gondolkozom rajta. Végül csak visszaédesgetett magához, és én jó alany voltam, mert nagyon szerettem, teljesen vakon, legalábbis így hittem. És mélyen, legbelül hittem, hogy meg tudom változtatni.

And high up above or down below
When you're too in love to let it go
But if you never try, you'll never know
Just what you're worth

 

Mondanom sem kell, hogy nem sikerült. Ördögi körbe csöppentem bele azzal, hogy újra és újra megbocsátottam neki. Egy idő után mindig visszaesett és megvert, hogy aztán minden erejével megpróbáljon visszanyerni. Ez ment három hónapokon keresztül, egészen addig, amikor hajlandó voltam még egyszer vissza fogadni azután, hogy negyedszer emelt rám kezet. Úgy tűnt, hogy valami megváltozott, mert ő hirtelen teljesen más ember lett. Lenyugodott, elkezdett megbecsülni, és egy idő után már nem is vitatkoztunk, hanem visszatértünk abba az állapotba, ahonnan elindultuk. Újra elkezdtük igazán szeretni egymást, legalábbis azt hittem. - Még egy szünet következett, és valahogy sejtettem, hogy most jön csak a legrosszabb. Elena végig annyira, de annyira erős volt, hogy nem győztem csodálni a lelkierejét, ahogy képes volt ezt a borzasztó történetet ilyen nyugalommal elmondani, holott minden oka meg lett volna rá, hogy őrjöngjön, vagy legalább sírjon.
- Életem egyik legszebb napjának indult. Kaptam egy levelet, amiből megtudtam, hogy bekerültem a pályázat legutolsó fordulójába, abba körbe, amikor már csak öten maradnak, s azok közül kerül majd ki az ösztöndíj nyertese. Ez volt életem legnagyobb, soha nem látott lehetősége. Méterekkel jártam a föld fölött. Pont otthon, Mystic Fallsban voltam akkor, amikor megtudtam a hírt, ezért gyorsan kocsiba ültem, hogy elmenjek hozzá, és neki mondhassam el először a nagy újságot. Rosszul tettem. Amikor megérkeztem...egy nővel találtam az ágyban...meztelenül, természetesen. Egyszerűen nem hittem a szememnek, nem voltam képes elképzelni, hogy a férfi, akit úgy szerettem valóban egy másik nővel hempergett a szemem láttára. De amikor észrevettek, és ő rögtön kipattant az ágyból, azt hadoválva, hogy ez "Nem az aminek látszik..", már kezdtem elhinni, hogy ez a valóság. Próbáltam nyugodt maradni, és megkértem, hogy csak akkor kezdjen magyarázkodni, ha kettesben lehetünk. Ő úgy csinált, mint aki megértette, és hamarosan megszabadult a plusz egy főtől, akire még ránézni se mertem.
Miután felöltözött, rögtön megkeresett, és azonnal könyörögni kezdett, hogy hallgassam meg és próbáljam megérteni őt is. Én hülye meg hajlandó végighallgatni a szánalmas érvelését. Először köntörfalazott, úgy kerülve a lényeget, mint macska a forró kását. Aztán amikor végre volt gusztusom a szemébe nézni, nekiszegeztem a kérdést:
- Miért tetted ezt? - És életében először végre őszinte volt hozzám. Kerek perec kimondta, hogy az életünk unalmassá vált számára, hogy már nem volt bennem az a tűz, amibe ő még régebben beleszeretett, hogy kiveszett belőlem minden szenvedély, vadság, amire neki lenne szüksége, ráadásul azt is zokon vette, hogy nem tudom eléggé "kielégíteni". Ezt a szót használta. Utána azt ecsetelte, hogy ő kalandokra vágyik, de én ebben nem vagyok partner, mert jobban szeretek a saját csöndes magányomba, a naplóm és a könyveim világába húzódni, mint inkább valami extrémet csinálni vele. Úgy vélte, hogy én visszatartom attól, hogy kiteljesedjen, mert ő egy oroszlán, akit nem lehet ketrecbe zárni és megszelídíteni mint ahogy én akarom, hogy ő is beszürküljön, akárcsak én.
Eddig csendben nyeltem, amivel megvádolt, erőszakkal küzdve a sírás ellen, de ő nem fejezte be, amíg vérig nem sértett. Közölte, hogy nem tud mit kezdeni velem, egy egyszerű kisvárosi lánnyal, aki képtelen túltenni magát a szülei elvesztésén. Rávilágított, hogy naponta mennyi ember veszti el a szüleit, de egyik se csinál ekkora drámát belőle, mint én. - Elena most már sokkal erősebben szorította a kezemet, mintha az emlék felidézése szabályszerűen fizikai fájdalmat ébresztett volna a testében. Válaszul még szorosabban öleltem magamhoz, jelezve neki, hogy támogatom.
- Itt nem bírtam tovább, felpattantam, és megpofoztam. Szinte azonnal felüvöltött, magából kikelve hörögve, és elvörösödött fejjel, vicsorogva nekem rontott, és lelökött a lépcsőn. - Felsóhajtott, kicsit feljebb tűrve az ingemet, hogy sebesülései újra láthatók legyenek. - Akkor szereztem ezeknek a nagy részét. Amint összeszedtem magam, még annyit mondtam neki, hogy ne keressen többet és hogy soha nem akarom látni többé. És azóta nem láttam. Hát...ez az én történetem - fejezte be, elbeszélése alatt először nézve a szemembe. Ahogy mondani szokták, a szem a lélek tükre, s ahogy elmerülve tekintetében látni véltem porrá zúzott érzéseit, végre megértettem a mondás igazságát. Mégis, ahhoz képest, hogy mi mindenen kellett mennie azért, mert megbízott egy igazi seggfejben, nagyon is erősnek mutatkozott, pláne azután, amiket az a barom vágott a fejében.

Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you

Hihetetlen volt számomra, hogyan volt képes valaki úgy kezelni őt, mint egy darab szemetet, amit ide-oda lehetett dobálni, ahelyett, hogy megbecsülte és kényeztette volna őt, áldva a sorsot, hogy egy ilyen jóságot sodort az életébe.
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre - szólaltam meg, a lehető legőszintébben. Ő megértően bólintott, s már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor elnémítottam azzal, hogy mutatóujjamat az ajkaira helyeztem. - De azt tudom, hogy nem létezik nagyon marha annál az embernél, aki ezt tette veled, aki nem volt képes értékelni azt a kincset, amit veled kapott. Te nem érdemelsz kevesebbet, mint hogy királynőként kezeljenek, s mindent megadjanak neked, sőt, még a lábad nyomát is megcsókolják. És hogy tudd, soha nem láttam nálad érdekesebb, sokszínűbb, szenvedélyesebb lényt az életem során, és nincs senki, aki nálad nagyobb erővel állta volna az élet csapásait, hiszen te talpra álltál olyan pofonok után is, amelyek másokat összeroppantottak volna. Megérdemled a világ összes boldogságát, Elena, jobban, mint bárki más. - Amint befejeztem, látni véltem, ahogy az a csillogó könnycsepp, amely végig ott bujkált a szemében, kicsordul, és lassacskán végiggördül szép arcán. Egy gyengéd csókkal vetettem véget életének, még ha tudtam, hogy tulajdonosa szenvedéseinek korántsem vetettem véget.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? - kérdezte remegő hangon, még közelebb bújva hozzám.
- Vicces, hogy mennyire elhamarkodom, mert nem is ismerjük egymást olyan hosszú ideje, mégis, máris fontosabb vagy számomra, mint a legtöbb ember az életemben - vallottam be. Érdekes vallomás volt ez, de fölöslegesnek éreztem, hogy elrejtsem előle az igazságot. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy kevés ember volt, akit egyáltalán közel engedtem magamhoz. Egyedül Alaric volt az, akit a barátomnak mondhattam, és talán Rose, aki picit több volt, mint egy mezei asszisztens. De olyan valaki, akivel ennyire őszintén, leplezetlenül együtt tudtam lenni, falak és gátlások nélkül, nem volt az életemben egészen addig, amíg nem találkoztam vele. Még Katherine-nel sem volt ilyen belsőséges a viszonyom.

Tears stream down on your face
I promise you that I will learn from my mistakes
Tears stream down on your face
And I...

 

- Istenem... - szipogta, arcát a vállgödrömbe temetve. - Nem is tudom, mit kéne erre mondani...
- Semmit - feleltem egyszerűen, óvón magamhoz ölelve vékonyka testét. - Csak ígérd meg, hogy soha nem hagyod, hogy annak a balféknek a szavai legyőzzenek, oké? - Szomorkásan rám mosolygott, mielőtt válaszolt volna.
- Megígérem - suttogta, habár mindketten tudtuk, hogy úgysem gondolta teljesen komolyan. Azért átöleltem még egyszer, kezeimmel egyenletesen simogatva a hátát.
- Te tökéletes vagy, Elena. Ne hagyd, hogy ezt elvegyék tőled - mondtam halkan, egy ujjammal felemelve az állát. Újabb könnyek csillogtak meg a szemében, ahogy rám nézett, s a szívem megint elfacsarodott a látványra. Olyan gyönyörű volt, mint egy valódi álom, s most, hogy tudtam a múltját, valahogy még csodálatosabbá volt számomra.

Akkor jutott eszembe először, hogy mekkora kár, hogy az én szívem nem képes a szerelemre. De ha még képes lenne is, soha nem érdemelnék meg egy ilyen csillogó gyémántot, mint a karjaimban fekvő, elhalóan szuszogó nő.

XOXO

A legelső hang, amire figyelmes lettem, halk sírás volt. Nem is inkább sírás volt talán, sokkal inkább egyenletes szipogásnak tetszett, valahonnan nem messze tőlem. Én magam egy sötét szobában álltam, amely első blikkre inkább olyan volt, mint egy koszos padlásszoba. Mivel a hang nem akart szűnni, elindultam az irányába. Amint kinyitottam a padlás ajtaját, egy teljesen más jelenet és helyiség fogadott. Őt láttam, amint a földön kucorogva, felhúzott térdekkel sír, fejét a kezeibe temetve. Amikor feltűnt neki a jelenlétem, rám nézett, s csak ekkor láttam, hogy teste újabb ütésnyomokkal van befedve, s arcán egy tenyér könnyedén kivehető körvonala rajzolódott.
Odasiettem hozzá, magamhoz húztam, majd lábai alatt összefontam a karjaimat, hogy felemelhessem. Érdekes módon egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, mégis a testbeszédünk alapján megállapítottam, hogy nem volt szükségünk hangokra ahhoz, hogy megértsük egymást. Lassan felálltam vele, és elindultam egy másik szoba irányába, amelyet egy átlátszatlan üvegajtó választott el tőlünk. Átléptem vele a küszöböm, és hirtelenjében megint egy teljesen más életkép közepébe csöppentem bele.
Egy étkező bejáratában álltam, öltönyben, a bőr aktatáskámmal a kezemben. Ekkor vettem észre, hogy az étkezőasztal mellett két kisgyerek ül: egy öt év körüli, hollófekete hajú kisfiú, és egy kétévesnek kinéző, mosolygós, barna hajú kislány.
Nagyot nyeltem, miközben figyeltem, ahogy azok ketten önfeledten rajzolgatnak - pontosabban a fiúcska egy képet színezett, miközben a húga a színes ceruzákkal szórakozott. Éppen, mikor egy lépést tettem volna feléjük, egy hosszú, barna hajú nő jelent meg a szobában, és odament a gyerekekhez, gondoskodóan simogatva a fejüket, miközben megdicsérte a rajzaikat. Ekkor hirtelen elfordította a fejét, és észrevett engem. Arcára egy széles, szeretetteljes mosoly ült ki, és elindult felém. A szívem szinte belefacsarodott, amikor felismertem: Elena volt. 
- Szia - köszöntött, majd lábujjhegyre állt, és egy gyengéd kis csókkal üdvözölt. Csak amikor elváltunk, vettem észre, hogy a hasa valamivel nagyobb és kerekebb volt, mint normális esetben. Persze, gondoltam, hiszen várandós volt. Az én gyerekemmel.
- Szia - mosolyogtam vissza, lágyan végigsimítva pocakját. Óvatosan magamhoz öleltem, mintha törékeny lenne, s egy puszit nyomtam kipirult arcára.
- Szia Apu! - kiáltott fel a kisfiú, és azonnal felpattant, hogy odarohanjon hozzám és a karjaimba vesse magát. Én felkaptam, és a karomra ültettem, miközben játékosan összeborzoltam a haját. Ragyogó kék szemeivel, fekete hajával, imádnivaló félmosolyával szinte kiköpött hasonmásom volt. - Megmutassam, mit rajzoltam?
- Mutasd! - kértem meg, mire ő már a földön is volt, s szalad vissza az asztalhoz, hogy megmutathassa a művét. Közben én letettem a táskámat, és követtem őt, nyomomban Elenával, aki kényelmesen elhelyezkedett az ölemben, amint leültem a kislányunk mellé, aki egy kitörő vigyorral üdvözölt.
- Apa - gügyögte, a legelbűvölőbb mosollyal olvasztva engem le a székről. Elena elragadottan nézte, majd figyelve kiemelte őt a székből, és kézbe fogta a kislányt.
- Nézd, Apu! - jelent meg újból a kisfiú mellettem, a kezembe nyomva egy elbűvölő gyermekrajzot, amin egy hatalmas, tűzokádó sárkány volt látható. - Tetszik?
- Nagyon ügyes vagy - dicsértem meg.
- És neked tetszik? - kérdezte meg Elenát, tágra nyílt, kék szemeivel pillantva az anyjára.
- Nagyon tetszik, édesem - biztosította a fiúcskát, aki csibészesen elvigyorodott, majd eltűnt a szoba másik végében, ahol a kisautóit hagyta. Erre a kislány is utána akart menni, s amint Elena letette, már szaladt is bátyja után, remélve, hogy az beveszi majd a játékba. Amennyire a kisfiú hasonlított rám, a húga sokkal inkább az anyjára ütött.
Elena és én, mintha ugyanarra gondoltunk, újból egymásra mosolyogtunk, majd ő közelebb hajolt, fejét a vállamra hajtva. Kezeim megint megtalálták kerekded pocakját, amelyben a harmadik gyermekünk lakozott, s miközben gyönyörködve bámultuk a két kisgyereket, én gyengéden, tőlem amúgy idegen odaadással simogattam a hasát. 

Ha valami, hát ez tökéletes volt.

XOXO

Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you

A szemeim olyan hirtelen pattantak fel, mintha valami távirányítóval vezérelték volna. Rögtön felültem, tekintetettemmel a meleg, barátságos szobát keresve, ahol az előbb még két kisgyerek játszott. Ehelyett egy elsötétített hotelszobában találtam magam, egy takaróba csavarva, s az álom boldog világa egy szempillantás alatt szertefoszlott.

Mégis, egy halovány fénysugár még pislákolni játszott, amikor megpillantottam Elenát, aki egy laptoppal az ölében, érdeklődve figyelt engem.

- Rossz álom? - kérdezte, miközben kicsit közelebb húzódott. - Csak mert motyogtál valamit...amit nem értettem.

- Nem... - ráztam meg a fejem, miközben felültem. A takaró rögvest lecsúszott a meztelen mellkasomról. - Inkább...furcsa. Szokatlan, azt hiszem... - tettem hozzá, kicsit szégyenkezve amiatt, hogy álmomban beszéltem előtte. - Na és te?

- Én viszont rosszat álmodtam, végül is - sóhajtott fel. - És elkerestem keresni valamit, amiről tudtam, hogy úgysem lesz meg.

- Akarsz beszélni róla? - kérdeztem, óvatlanul az övére csúsztatva a kezem. Őszintén szólva nem csak a jóindulat vezérelt, hanem a lehetőség is, hogy eltereljem a figyelmemet erről a bizarr álomról, a vízióról, amiről tudtam, hogy úgyis be fog költözni a szívembe.

- Sokszor álmodom arról a napról - válaszolta elgondolkodva. - Nem meséltem el, mi lett a pályázat sorsa, ugye?

- Nem - helyeseltem, kíváncsian vetve egy pillantást a képernyőre. 

- Nos...megtaláltam a novellát, amit az utolsó fordulóra írtam. Igazából azért kerestem meg, mert már három hónapja gyötör egy....egyfajta álom, mondhatjuk úgy is, és mindig azt érzem, mintha életre kelt volna, amit leírtam. - Bólintottam, mintha érteném amiről beszél, holott kicsit zavaros volt a beszámoló. Mindenesetre borzasztó kíváncsivá tett, miről is szólhat az írás.

- Öhm...megmutatnád, esetleg? - Először úgy tűnt, vonakodik, aztán mégis az ölembe tolta a notebookot. - Olvasd el...bár te vagy az első, akinek megmutatom, szóval...  - Értettem a célzást, felfogtam, mekkora bizalom ez a részéről, hogy nekem mutatja meg ezt a féltve őrzött írást.

Elvettem a gépet, és mohón olvasni kezdtem a novellát. Meg kell mondjam, már az elején levett a lábamról: egy csodálatos metaforája volt az ember gondolatainak és a velünk szembe kerülő véletlenekkel, mindezt egy briliánsan megfogalmazott mondatokkal, kifejezésekkel mutatva be, kvázi az élet, mint olyan szemszögéből vizsgálva az egészet. Annyira érett, komoly írás volt, annyi nagyszerű gondolattal, okfejtéssel, mindezt a mesés elbeszélés köntösébe öltöztetve. Egyszerűen le voltam nyűgözve.

Amíg én olvastam, Elena kimászott az ágyból, és a szekrényhez sétált, és miután kiválasztotta valamelyik pulóveremet, belebújt, s visszatért hozzám.

- Szóval...mi a véleményed? - tudakolta kicsit talán túl félénken, miközben kicsit közelebb bújt hozzám.

- Elena, de hiszen ez elképesztő! Hogyan vagy képes egyáltalán gondolni is arra, hogy nem nyerheted meg? Ez egyszerűen tökéletes, kötve hiszem, hogy bárki jobbat produkált volna ennél.

- Damon...a helyzet az, hogy nem ezt a novellát küldtem be a pályázatra - sóhajtott fel ő, idegesen gyűrögetve pulóver ujját.
- Micsoda? - hőköltem hátra, eltolva magamtól a laptopot. - De miért?
- Nem sokkal a beadási határidő előtt történt az a kis végső affér a barátommal...és...annyira feldúlt voltam, hogy leültem, megnyitottam egy új dokumentumot, és kiírtam az összes bennem kavargó érzést, mindent, amit abban a pillanatban éreztem. Aztán, amint kész lett, kinyomtattam, kivettem a megcímzett borítékból az eredi novellát, kicseréltem arra a bizonyos írásra, és, mielőtt még egyszer átgondolhattam volna, feladtam a postán. Még a gépemről is letöröltem azt a valamit, amit akkor tehetetlen dühömben írtam. Nem akartam, hogy bármi is valaha emlékeztessen arra a napra.
- Szóval már nem is emlékszel, mit küldtél el a pályázatra, ami lehet, hogy megváltoztatta volna az életedet?
- Éppen ez az, megváltoztatta volna. De nem fogja, mert elrontottam - vonta meg a vállát, mintha mindez semmis lenne, csak valami felesleges dolog, amely semmi hatással nem lett volna jövőjére nézve.
- Miért mondtál le róla? Hiszen megvolt rá az esélyed, pláne ezzel a munkával...valóra válhattak volna az álmaid, amelyeket mindig is szerettél volna! - ráztam meg a fejem értetlenül, de a legkevésbé sem vádlón. Valahol, belül, meg tudtam érteni azt az elkeseredést, ami annak a hirtelen elhatározásnak megszületésénél uralkodott rajta.
- El akartam vágni minden köteléket a múltammal - szólalt meg halkan. - Újra akartam kezdeni mindent, tiszta lapot nyitni. És úgy véltem, egy új élethez új célok, új tervek dukálnak. Ezért lényegében elengedtem mindazt, ami azelőtt annyira fontos volt számomra.
- Hiszel a sorsban, Elena? - kérdeztem hirtelen, mintha meg sem hallottam volna a válaszát. Ő kíváncsian vonta fel a szemöldökét, szemmel láthatóan elgondolkodva a kérdésen. Egy ideig nem is látszott megszólalni, s csak azután nyitotta ki újra a száját, hogy végre leereszkedett mellém.
- Nem - állította, és őszintén szólva, mélységesen meglepődtem a feleletén, főleg a novellája elolvasása után. - Tudod, azok után, ami velem megtörtént ebben az életben, máshogy sem tudok gondolni a sorsra, vagy egyáltalán annak a létezésére, mint valami sötét dologra, amely véletlenszerűen kegyetlenkedik azzal, aki a leginkább a padlón. Nem, nem hiszek benne...abban hiszek, hogy mi vagyunk azok, akik befolyásolni tudjuk az életünket, nem pedig valami elképzelt, definiálhatatlan, megfoghatatlan gondolat, amelyben legalább olyan könnyű hinni, mint éppen az ellenkezőjét vallani. - Nagyot sóhajtottam, miközben az arcát fürkésztem. Az igazat megvallva nem volt meglepő, hogy ennyire elveszettnek gondolta magát.
- Én hiszek benne. Igen, fatalista vagyok - mosolyodtam el. - Hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül, hogy mindig azt a világosságot kell követni, ami a szívünkben gyullad. És hiszem, hogy hiába próbálod elszakítani magad az álmaidtól, azok úgy is visszatalálnak hozzád, ha számodra az van megírva valahol. - Ő szomorkásan pillantott rám, megszorítva a kezem. Nem tudom miért, de egyfajta melankolikus remény fényét véltem felfedezni a tekintetében.

- Remélem, hogy igazad van - suttogta, zavartan fixírozva összekulcsolt ujjainkat. Olyan gyönyörű volt, ahogy ott volt mellettem, a lehető legsebezhetőbb, legtörékenyebb állapotában, feltárva szívét előttem. Ha lehet, még jobban vonzódtam hozzá, amióta megtudtam rövidke életének szomorú történetet.

A dolgok innentől kezdve mondhatni a megszokott kerékvágásban folytatódtak. Ajkaink csakhamar találkoztak, s érezni véltem ajkainak lágy érintésében mindazt a keserűséget, tehetetlen fájdalmat, amit nem sokkal később szavakkal mondott el. 

De ez most más volt. Más volt, ahogy a pulóver árván a földre hullott; más volt, ahogy karjaival átfonta a testem; más íze volt a csókjának, amely az édességen és a búskomorságon kívül egy furcsa, erőteljes reménytelenséget is magában hordozott; más volt, ahogy ajkai egybeolvadtak az enyéimmel; más volt, ahogy sóhajtott,vagy nyögött; más volt, ahogy a nevem elhagyta a száját alkalmanként. Mégis, minden ugyanolyan volt: ugyanaz az elsöprő szenvedély, felemésztő vágy, földöntúli gyönyör. 

Tears stream down on your face
I promise you that I will learn from my mistakes
Tears stream down on your face
And I...

Viszont amikor mindennek vége lett, s én a karjaimba zártam, egy sós könnycsepp landolt valahol a vállamon, amelyeket újabb, forró könnyek követtek. Halkan, magában sírt, mintha el akarná titkolni előlem azt, ami bántja.

Azonban, amikor megkérdeztem, mi bántja, megpróbált elmosolyodni, ajkai mégis lefelé görbültek a sírástól.

- Most boldog vagyok....azt hiszem.

Lights will guide you home
And ignite your bones
And I will try to fix you 

14. rész >>

Nagyon remélem, mindenkinek tetszett a rész. Szerintetek miért sírt Elena a végén? Ha van kedvetek, időtök, osszátok meg velem a véleményeteket.

Részletek az Összetörve 13. részéből

Sziasztok! Sajnos még nem sikerült eljutnom az új fejezet befejezéséig, mert az elmúlt hét kész káosz volt a suliban. Átlagban három dolgozatot írtam egy nap, plusz a készülések, szakkörök, kötelező dolgok...nagyon elvették az időmet. Igyekszem azért még a hétvégén előrukkolni vele! :)

"- Ki tette, ezt veled, Elena? - ismételtem meg, aggódva keresve a tekintetét. Ő azonban kerülte a pillantásom, fejét a párnába fúrva, hosszú másodpercekig némaságba burkolózva.
- Nem jelentenek semmit - szólalt meg végül, elködösült szemekkel pislogva rám. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor volt valami könyörgő a tekintetében, egy olyan érzelem, amely azt sugározta, hogy ne akarjam belemártani magam az ő kis lelkének mocsaras ingoványaiba. Mégis, egyszerűen nem hagyhattam ennyiben a dolgot, nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy valaki bántalmazni merte ezt a jóságos, ártatlan lányt, aki annyira szentül hitt a szerelem létezésében. Az a típusú ember volt, aki mindig mindenkin segíteni akart, és inkább elrejtette a saját problémáit, hogy másnak ne kelljen az ő gondjaival foglalkozni. De én nem akartam elsiklani a szomorúsága felett, hanem segíteni akartam, enyhíteni akartam a fájdalmát, ahogy ő is tette volna a helyemben.
- Elena, kérlek, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni...de látom rajtad, hogy valami nagyon bánt, és nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, mi történt veled. Valakit be kell eresztened, és meg kell osztanod vele mindazt, ami szívedet nyomja, különben szétmarcangol majd a keserűség. Engedd, hogy én legyek az az ember...engedd, hogy segítsek neked..rajtad. Kérlek. - Sokáig úgy tűnt, nem fog válaszolni, hanem inkább csak bámul rám, ha lehet, még nagyobb nyomorúsággal, összetört illúziók fényes csillogásával szép szemeiben. Aztán egyszer csak kicsit közelebb jött hozzám, lassan, de biztosan mozogva, egészen addig, amíg teste újra nem lelt otthonra a karjaim között. Szorosan hozzám bújt, két karjával átfonva a testem, fejét a mellkasomba temetve. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hiszen ez jóval több volt, mint fizikai közeledés, hanem egy jel, hogy hajlandó megnyílni előttem, hogy a kezembe adta a bizalmát, amelyet bizonyára nagyon is óvni szokott.
Még eltelt egy kis idő, amíg a csend folytatta uralkodását a szobában. De aztán lassan, egy nagy, mély lélegzetvétel után Elena beszélni kezdett."

"- Elena, de hiszen ez elképesztő! Hogyan vagy képes egyáltalán gondolni is arra, hogy nem nyerheted meg? Ez egyszerűen tökéletes, kötve hiszem, hogy bárki jobbat produkált volna ennél.
- Damon...a helyzet az, hogy nem ezt a novellát küldtem be a pályázatra - sóhajtott fel ő, idegesen gyűrögetve pulóverje ujját.
- Micsoda? - hőköltem hátra, eltolva magamtól a laptopot. - De miért?
- Nem sokkal a beadási határidő előtt történt az a kis végső affér a barátommal...és...annyira feldúlt voltam, hogy leültem, megnyitottam egy új dokumentumot, és kiírtam az összes bennem kavargó érzést, mindent, amit abban a pillanatban éreztem. Aztán, amint kész lett, kinyomtattam, kivettem a megcímzett borítékból az eredi novellát, kicseréltem arra a bizonyos írásra, és, mielőtt még egyszer átgondolhattam volna, feladtam a postán. Még a gépemről is letöröltem azt a valamit, amit akkor tehetetlen dühömben írtam. Nem akartam, hogy bármi is valaha emlékeztessen arra a napra.
- Szóval már nem is emlékszel, mit küldtél el a pályázatra, ami lehet, hogy megváltoztatta volna az életedet?
- Éppen ez az, megváltoztatta volna. De nem fogja, mert elrontottam - vonta meg a vállát, mintha mindez semmis lenne, csak valami felesleges dolog, amely semmi hatással nem lett volna jövőjére nézve.
- Miért mondtál le róla? Hiszen megvolt rá az esélyed, pláne ezzel a munkával...valóra válhattak volna az álmaid, amelyeket mindig is szerettél volna! - ráztam meg a fejem értetlenül, de a legkevésbé sem vádlón. Valahol, belül, meg tudtam érteni azt az elkeseredést, ami annak a hirtelen elhatározásnak megszületésénél uralkodott rajta.
- El akartam vágni minden köteléket a múltammal - szólalt meg halkan. - Újra akartam kezdeni mindent, tiszta lapot nyitni. És úgy véltem, egy új élethez új célok, új tervek dukálnak. Ezért lényegében elengedtem mindazt, ami azelőtt annyira fontos volt számomra.
- Hiszel a sorsban, Elena? - kérdeztem hirtelen, mintha meg sem hallottam volna a válaszát. Ő kíváncsian vonta fel a szemöldökét, szemmel láthatóan elgondolkodva a kérdésen. Egy ideig nem is látszott megszólalni, s csak azután nyitotta ki újra a száját, hogy végre leereszkedett mellém.
- Nem - állította, és őszintén szólva, mélységesen meglepődtem a feleletén, főleg a novellája elolvasása után. - Tudod, azok után, ami velem megtörtént ebben az életben, máshogy sem tudok gondolni a sorsra, vagy egyáltalán annak a létezésére, mint valami sötét dologra, amely véletlenszerűen kegyetlenkedik azzal, aki a leginkább a padlón. Nem, nem hiszek benne...abban hiszek, hogy mi vagyunk azok, akik befolyásolni tudjuk az életünket, nem pedig valami elképzelt, definiálhatatlan, megfoghatatlan gondolat, amelyben legalább olyan könnyű hinni, mint éppen az ellenkezőjét vallani. - Nagyot sóhajtottam, miközben az arcát fürkésztem. Az igazat megvallva nem volt meglepő, hogy ennyire elveszettnek gondolta magát.
- Én hiszek benne. Igen, fatalista vagyok - mosolyodtam el. - És hiszem, hogy hiába próbálod elszakítani magad az álmaidtól, azok úgy is visszatalálnak hozzád, ha számodra az van megírva valahol."

Tovább a részhez >>>

3x03 Kör dáma

Meghoztam a harmadik évad harmadik fejezetét! Ebben a részben végre belekóstolunk az évad egyik legfontosabb cselekményszálába, és megtudhatunk nagyon sok mindent, ami az egész történet kimenetelére hatással lesz.
Sajnos megint áll a bál a családon belül, és eléggé magam alatt vagyok, ezért ez minden bizonnyal meglátszik majd a fejezeten is. Előre is nagyon sajnálom.


III. fejezet - Kör dáma

Súlyos léptek hallatszottak a lehullott, megsárgult levelek zizegő tengerén. A szőke férfi mély lélegzetvételek közepette haladt beljebb, lehajtott fejjel nyomulva beljebb az erdőben. Fogalma sem volt, hogy merre megy, csak azzal törődött, hogy maga mögött hagyva az elátkozott helyet, ahol azok a zavaró álmok gyötörték.
De ezek már többek voltak, mint egyszerű rémálmok, sokkal inkább veszedelmes víziók, figyelmeztető üzenetek voltak, amelyek sürgették, hogy véghez vigye azt, amit eddig is igyekezett elkerülni. Azt gondolta, hogy rajta ülő átok megtörésével lerázhatja magáról a pszichés kényszert, ami a vállát nyomta, hogy letelepedhet anélkül, hogy beteljesítse a rá szabott feladatot.
Hirtelen furcsa zaj hallatszott valahonnan messzebbről, az erdő nyugati oldala felől. A férfi csodálkozva kapta fel a fejét, érzékeny fülével azonnal a lármára figyelve, amely szépen, lassan elhalt a távolban. Ugyanakkor, hasonló messzeségből ütemes mozgás hallatszott, amely az idő elteltével egyre erősebben tetszett. Valaki futott, állapította meg a férfi, még pedig egyenesen az ő irányába. Csakhamar emberi hallással is érzékelhető volt a közeledés, és nem sokkal utána szét is vált a bozót, és egy ziháló, riadt tekintetű nő rohant ki az ösvényen.
- Segítsen...kérem segítsen! - kiáltotta, azonban a hangjával együtt az ereje is elfogyott, és megbotolva valamiben a földön, összerogyott a férfi lábai előtt.
- Segítség... - hörögte. A férfi elborzadva pillantott rá, ahogy érzékszervei, ösztönei érzékelték a nő nyakán tátongó, vérző sebet. Igyekezett mélyet szippantani a levegőből, hogy lenyugtassa állatias ösztöneit, azonban minden igyekezet ellenére már érezni vélte borotva éles fogait megjelenni a szájában. Nem ölhette meg a nőt...nem tehette, mégis, ilyen közel hozzá, érezni ütőerének szabálytalan lüktetését, a száguldozó vért az erejében, és látni, ahogy patakban folyt végig nyakán az életet jelentő, égővörös folyadék....
Akaratlanul is közelebb lépett a reszkető nőhöz, aki már erejét vesztve feküdt a földön, érthetetlen szavakat mormolva magában, miközben kék szemei ide-oda cikáztak, potenciális veszélyforrást keresve. Szívverése egyre vesztette az ütemét, habár még mindig zihált, és a férfi tudta, hogy egy aprócska ízelítő után mindenképpen belehalna a vérveszteségbe. Mégis, a hosszú évszázadok gyakorlata, sziklaszilárd önuralma elcsúszni látszott és már nem volt többé menekvés. Alig egy röpke másodperc választotta el attól, hogy rávesse magát a nőre, megadva neki az utolsó kegyelemdöfést, amikor....
Valaki megelőzte. Egy sötét, kapucnis alak robbant be közé, és az áldozat közé, majd kezeinek egy gyors mozdulatával megragadta prédáját, és mohón a torkába mélyesztette borotvaéles fogait.
A szőke férfi először csalódott morgással vette tudomásul, hogy elszalasztotta a lehetőségét, azonban amint kijózanodott, inkább kíváncsi felháborodottsággal figyelte, amint ellenlábasa az élet utolsó leheletét is kipréseli a nőből, aki egy elfúló hörgés után holtan rogyott össze a kapucnis alak lábánál. A vámpír egy hangos, kéjjel fűtött nyögés kíséretében lenyalta ajkairól a vért, s csak ezután fordult meg, leemelve fejéről a csuklyát.
- Nicsak, kit látok? Minek bóklászol itt ilyenkor, Logan? - kérdezte, arcán egy lenéző, önelégült vigyorral.
- Stefan - mordult fel Logan. - Nem mondtam elég világosan, hogy szállj le rólam? - Az ifjabb Salvatore csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
- Mondtál volna valami ilyesmit?
- Minek hoztad ide azt a nőt?
- Vacsoráztam. Az más kérdés, hogy kicsit bezavartál.
- Bezavartam? - horkantott dühösen Logan. - Te teljesen hülyének nézel, Salvatore?! Azt gondolod, nem veszem észre, hogy állandóan követsz, a sarkamban vagy, árnyék módjára tapadsz rám, kifürkészve minden egyes lépésemet? Hát, friss hír, Stefan, mivel vagy nyolcszáz év előnyöm van van veled szemben, elég könnyen észreveszek ilyen amatőr próbálkozásokat. Szóval, nagyon javaslom, hogy nyögd ki, amit akarsz, aztán pedig takarodj a közelemből, mielőtt egyenként tépem ki a belső szerveidet!
- Fúúúú, még fenyeget is - játszotta meg a rémültet Stefan, védekezően felemelve kezeit. - Ha így haladsz, még megijedek. - Logan nem felelt, hanem egy pillanat alatt Stefan előtt termett, a torkánál fogva szorítva őt neki a legközelebb eső fa törzsének.
- Elegem a van a kis játékaidból, Stefan! - mennydörögte. - Fogalmam sincs, milyen elmebeteg játékot űzöl, de nem akarok a részese lenni. Inkább teszek mindenkinek egy szívességet, és megöllek - tette hozzá, és egy szempillantás alatt átszakította Stefan mellkasát, aki bár hörögve fuldoklott, levegő után kapkodva, megőrizte pimaszságát.
- Damon....legyilkol - közölte, állhatatosan szemezve Logannel.
- Szerintem pedig megköszöni majd. Viszlát, Stef...
- Tudom....tudom, mi vagy - krákogta Stefan, óriási nehézségekkel préselve ki ajkain az elhaló szavakat.
- Micsoda? - rökönyödött meg a szőke férfi, aki meglepetésében még Stefan szívét is elfelejtette kitépni. - Honnan?
- J...Johanna...Levine - nyögte Stefan, erőtlenül vergődve ellenfele szorításában. Logan tekintete ezt hallva elhomályosult, majd egy nagyot nyelve eleresztette Stefant, aki összeroskadt a fa mellett.
- A francba - átkozódott Logan, fel-alá sétálva Stefan teste mellett, miközben értelmetlenül motyogott valamit a tenyerébe, amelybe az arcát temette. Végül, kissé kijózanodva lépett vissza a földön fekvő vámpír mellé, aki még mindig némi vért köhögve próbált magához térni. - Mit kell tennem, hogy ne áruld el senkinek?

XOXO

- Ez annyira király - sóhajtott fel elégedetten Caroline, amint bőröndjét eldobva rávetette magát az óriási méretű, szuperior franciaágyba, jó mélyen elsüllyedve a matrac puhaságában. A három lány éppen akkor érkezett meg a las vegasi hotelbe, és rögtön hozzá is látták, hogy belakják a méretes szobát.
- A király nem megfelelő szó rá - helyeselt, miután lehuppant barátnője mellé.
- Elena, te nem jössz? - kiáltott ki Care, amikor látták, hogy Elena még mindig nem jelent meg a hálószobában. Választ azonban nem kaptak.
- Fogadjunk, hogy már megint Damont bombázza sms-kel - forgatta a szemét Bonnie.
- Akkor éppen az ideje, hogy befejezze - közölte a szőke lány, energikusan felpattanva az ágyból, és az ajtó felé vette az irányt, ahol Elena álldogált egy helyben, elmerülve telefonja képernyőjében. - Köszi a telefont - vigyorgott rá Care, azzal a lendülettel kivéve barátnője kezéből a telefont. Elena váratlanul magához tért, csalódottan mordulva fel, amint észlelte a telefon hiányát.
- Hé, add vissza!
- Nem - rázta a fejét Caroline, miközben beleolvasott a beszélgetésbe. - Őszintén, Elena, nem néztem volna ki belőled, hogy perverz üzeneteket küldözgetsz a pasidnak. Mármint, a "Találd ki, milyen bugyi van rajtam?" azért mégiscsak...
- Caroline! - vágott közbe a skarlátvörösre pirult Elena. - Semmi közöd a privát üzeneteimhez.
- Jaj, válaszolt! "Vörös és fekete csipke" És egy kacsintós fej. Nos, 'Lena, jól tippelt? - Bonnie feltűnően jól szórakozott, miközben Elena hiába próbálta visszavenni elkobozott mobilját, barátnője túlságosan gyors volt. - Küldök neki egy választ, oké? "Kedves Damon, fölöttébb díjaznám, ha a hétvégén nem boldogítanád Elenát a szexuális vicceiddel. Csók, CAROLINE, mert hogy még mindig úgy hívnak." - olvasta fel vigyorogva Caroline, szemmel láthatóan megelégedve ötletességével.
- Hát te hülye vagy - sóhajtott megadóan Elena, miután ledobta magát Bonnie mellé az ágyra, akit még mindig rázott a nevetés.
- Éppen ellenkezőleg, segítek neked abban, hogy teljes erőbedobással élvezhesd a hétvégét. Lefordítva, felejtsd el a pasikat, mert most ez most tökéletesen hím-mentes zóna.
- Legyen - egyezett bele Elena, fáradtan hátradőlve a legközelebb eső párnára.
- Hé, emberek! - csapta össze a tenyerét Caroline. - Nem aludni jöttünk, hanem bulizni! Úgyhogy kapjátok össze a rozzant fazonotokat és irány a kaszinó.
- Tök menő diktátor lett volna belőle egy századdal korábban - motyogta Bonnie, miután kivonszolta magát az ágy melegéből.

XOXO

- Mit kell tennem, hogy ne áruld el senkinek? - Stefan, habár még mindig azon ügyködött, hogy levegőt pumpáljon majdnem teljesen kiürült tüdejébe, nem tudta elpalástolni az arcára kiülő cinkos vigyort.

- Sejtettem...hogy...könnyen együttműködésre bírlak majd - kacsintott, majd, miután elegendő erőt gyűjtött megpróbált felkelni. Logan, fintorogva ugyan, de a kezét nyújtotta és segített neki felállni. - Biztos vagyok benne, hogy mi ketten jó kis csapatot alkotunk majd!

- Akkor most az elején tisztázzuk - közölte Logan -, hogy mi nem vagyunk egy csapat, de még csak haverok sem. Mindösszesen azért vagyok hajlandó szóba állni veled, mert tudom, hogy a szíved nem létező jóságából nem fogod titokban tartani azt, amit nem akarok megosztani senkivel. Ezért hajlandó vagyok végrehajtani valamit cserébe, de semmi többet. És ha azt megtettem, nem áll szándékomban többé a közeledbe kerülni. Megértettük egymást?

- Meg, nagyfiú! Akarod, hogy meg is esküdjek rá? Vérszerződés? Vagy tegyem a szívemre a kezem? - ajánlkozott Stefan.

- Nem kell a színjáték. Bökd ki, mi kell neked, aztán tűnj el - fonta össze várakozóan karjait Logan.

- Az Ősi Mágia könyve. Az kell nekem - felelte Stefan, érdeklődve figyelve Logan megkeményedő vonásait.

- Minek az neked? - sziszegte gyanakodva, egy lépéssel közelebb araszolva Stefanhoz.

- Nos, ez nem része az alkunak. Segítesz megtalálni, vagy sem?

- Ne akard megtalálni azt - figyelmeztette Logan. - Sokkal nagyobb hatalma van, mint gondolnád. És lehetetlen megtalálni, mert az ősi boszorkány halála után senkinek sikerült eddig rábukkanni a helyére.

- Ez elég sajnálatos - konstatálta Stefan. - De nem változtat azon a tényen, hogy kell nekem. Mégpedig minél gyorsabban. És te vagy segítesz megtalálni, vagy egy óra múlva mindenki tudni fogja az össze mocskos kis titkot, amelyet valaha rejtegettél. Kezdve Jennával. Értve vagyok?

- Nagyon meg fogod bánni - mondta Logan. - Legyen, segítek neked, de én rá nem teszem a kezem arra a könyvre. 

- Felőlem - vont vállat Stefan, majd elmosolyodott és kezet nyújtott Logannek. - Áll az alku. 

XOXO

Damon szitkozódva vágta át magát a padlás kacatjain, fájdalmas arccal pillantva végig az évtizedek alatt felgyülemlett lomok végeláthatatlan tengerén. 

- A francba - fújtatta, egy jól irányzott rúgással eltüntetve egy antik asztalt az útból, hogy hozzáférhessen pár porlepte, molyette pléhdobozhoz. - Csak megvagytok. - Véletlenszerűen belenyúlt az egyikbe, remélve, hogy keresett, több évszázada ott porosodó kötetekre lelt rá, s szerencsére a várt, poros papírborítók egyikét tapintotta ujjaival. Már éppen azon volt, hogy természetfeletti ereje segítségével felkapja a dobozokat, amikor hirtelen ajtócsapódást hallott odalentről. Dolgát teljesen elfeledve, a legnagyobb csöndben suhant le az emeletről, felkészülve "látogatója" fogadására. Izmai befeszítve várt a nappali falának simulva, harcra készen.

- Nyugalom, Damon, csak én vagyok - csendült fel Elijah hangja a hallból, mire Damon kifújta a levegőt, és előbújt rejtekéből. 

- Sosem tudhatom, ki lépi át azt a küszöböt - magyarázkodott grimaszolva, lazán nekidőlve a nappali ajtókeretének.

- Természetesen nem akartam rád törni, de úgy véltem, nem ártana megosztanom veled némi újdonságot. Megengeded, hogy bemenjek?
- De csak akkor, ha most nem valami borzalmas hírt hoztál - kötötte ki Damon.
- Nem nevezném annak - mondta Elijah némi tűnődés után.
- Akkor gyere beljebb. - A két férfi elhelyezkedett a nappaliban, majd Damon töltött mindkettejüknek egy pohár whiskyt.
- Szóval, tegnap meglátogattam a húgomat.
- Ó, remélem átadtad legmélyebb üdvözleteimet - szúrta közbe Damon, Elijah pedig elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Tehát, tegnap meglátogattam Rebekah-t, és igen érdekes információkat tudtam meg tőle az öcséddel kapcsolatban.
- Stefan? De hát mégis mit tud róla?
- Nos, úgy néz ki, nagyjából két hónappal azelőtt, azaz nem sokkal azelőtt, hogy elhagyta volt Mystic Fallst, megpróbálta rávenni a húgom, hogy segítsen megtalálni egyet anyám régi könyvei közül. Ő elutasította, főleg, miután megtudta, hogy azon a bizonyos köteten rajta van az ősi boszorkány, tehát az édesanyám jele. Rebekah elutasította, és megmondta neki, hogy ne keresse Esther könyveit, mert veszélyesek.
- Azt akarod mondani, hogy Stefan egy ősrégi könyvet keres? - ráncolta a homlokát a Damon. - Talán kitiltották a könyvtárból?
- Attól tartok, Damon, ez nem valami nevetséges - rázta meg a fejét korholóan Elijah. - Habár Rebekah abban a hitben hagyta Stefant, hogy több ilyen könyv is létezik, az igazság az, hogy egyetlen könyv előlapján látható egyedül az a jelvény.
- Mégis milyen jelvény ez?
- Ugyanaz a jel, amely a nyakláncon is látható volt, amelyet Stefan adott Elenának - magyarázta az ős. - A helyzet az, hogy anyámnak rengeteg könyve volt. Akkoriban minden apróságot lejegyeztek, már csak azért is, mert a boszorkányok jóval kevesebben voltak, mint manapság. Esther különleges jelképekkel számozta meg a könyveit: minél bonyolultabb rajz volt, annál később íródott. Te volt egy könyv, egyetlen egy, amelyen nem egy ilyen rajz volt, hanem a nyakláncon látható jel. Senkinek nem volt esélye még akár hozzányúlni is a könyvhöz, még Ayanának sem, aki anyám tanítómestere volt egykor. Mégis, biztosra mondhatom, hogy a mágiának egy olyan fokozata található benne, ami még ma is borzasztó veszélyeket rejt. A legsötétebb varázslatok vannak papírra vetve, évezredes jóslatok, átkok, amelyeket valami természetfeletti erő segítségével kötött meg az anyám. Maga a könyv is nagyon veszélyes...az a jel...veszedelmes.
- És miért is akarja az öcsikém ezt a könyvet? - vágott közbe Damon, aki egyre érdeklődőbben hallgatta Elijah beszédét.
- Anyám halála után a könyv rejtélyes eltűnt. Azóta sem látta senki. Az eltelt egy évezred óta rengetegen indultak a keresésére, kezdve a bátyámmal, Niklausszal, de senki sem járt sikerrel. Feltételezem, hogy a jelben megkötött varázslat elrejtette a könyvet, miután anyám meghalt.
- És te akkor arra gondolsz, hogy most...
- Pontosan arra gondolok - fejezte be Damon mondatát Elijah. - Amikor a két Bennett boszorkány feltámasztotta anyámat és visszatért az életbe, elég valószínű, hogy a könyv is újra megjelent. Nem tudhatjuk, milyen varázslat védi, de elég valószínű, hogy anyám második halálakor már nem tűnt el vele együtt. És mivel a hírek gyorsan terjednek, egy tucat boszorkány minden bizonnyal azon ügyködik, hogy megtalálja, lévén a könyv tulajdonosának végtelen hatalma lehet...legalábbis a legenda szerint.
- Hát ezért vadászik rá Stefan - állapította meg Damon. - Valakinek dolgozik.
- Igen, én is ezen a véleményen vagyok. De kétlem, hogy tisztában lenne azzal, hogy az Ősi Mágia könyve mekkora veszélyeket rejt. Nem tartom véletlennek, hogy anyám megakadályozta, hogy bárki hozzáférjen. Éppen ezért szándékomban áll megtalálni és elpusztítani.
- Megtalálni? Elpusztítani? - hüledezett Damon. - De hiszen éppen most mondtad, hogy nem véletlen, hogy senki nem képes rátalálni.
- Damon, ez a könyv sötét erők birtokában van, és ameddig létezik, a sötét varázserők is létezni fognak. Így az árnyékvadászok is.
- Azt mondod, hogy az árnyákvadászok létezésének kulcsa is ebben a könyvben van leírva?
- Igen! Ha egy démont egyszer megidéznek, akkor olyan, mintha a szellemet kiszabadítják a palackból - többé nem lehet visszagyömöszölni a helyére. A porhüvelyekből távozó démonok úgymond reinkarnálódhatnak, tehát a megfelelő varázsige irányításával egy újabb testet szállhatnak meg. És addig fognak létezni, ameddig az ősi forrást el nem pusztítják. És ez az a könyv.
- Úristen - fogta a fejét Damon. - És én azt hittem, nem tudnak nekem újat mondani.
- Várj, itt még nem ért véget. Ha a megérzéseim nem csalnak, a boszorkányoknak nem azért kell ez a könyv, hogy újabb és újabb démonokat tudjanak megidézni. Egyéb más varázslattal együtt van valami abban a kötetben, egy legenda, egy olyan jóslat, amelyet a mai napig homály fed. Soha, senki nem tudott rájönni, hogy mi az az ősi faktum, ami abban le van írva. Azt beszélik, hogy csak az arra kiválasztott személy tudhatja meg - és természetesen minden jött-ment boszorkány kiválasztottnak hiszi magát.
- Kell még egy ital - jelentette ki Damon.
- Nekem se ártana egy.
- Egészségedre. - A két férfi koccintott, majd mindketten gondolataikba merülve meredtek maguk elé.
- És most mi a terved?
- Úgy gondolom, hogy az a boszorkány, aki Stefanon keresztül ránk uszította Connor Jordant, sok mindent elárulhatna nekünk erről a könyvről, és az utána folytatott keresésről. Nincs más dolgunk, mint felkutatni, és elkapni.
- Na és ezt mégis hogyan képzeled el?
- Nos, én személy szerint már értesítettem is Kol öcsémet, aki egészen zseniális módon képes embereket megtalálni - felelte Elijah. - Neked pedig kapcsolatba kéne lépned Stefannal, megpróbálni valami módot találni arra, hogy megszabadítsd a boszorkány feltételezhető kényszerétől, és megtudni tőle annyit, amennyit csak lehet.
- Pazar - horkant fel Damon.
- Az a baj, hogy nem igazán látok más kiutat. Ez egy veszélyes ügy; veszedelmesebb, mint azt gondolnád Damon. És én meg akarom védeni a családomat. Tégy te is így. Benne vagy? - Damon fájdalmasan pillantott fel Elijah-ra, egy pillanatig mérlegelve a lehetőségeit. Aztán eszébe villant Elena, és az emlék, amikor Connor magával ragadta, és majdnem halálra kínozta őt, és akkor már tudta, hogy soha többé nem élheti át ugyanezt. Azokat a démonokat el kellett pusztítani, és velük együtt az árnyékvadászokat is.
- Benne.

XOXO

Elena, több órányi szüntelen nélküli black jackezés, pókerezés (ahol vagy ezer dollárt elvesztett) és ital után céltalanul kószált a hatalmas kaszinóban, egy elérhető bárpultot keresve. Szokása szerint elég hamar kiütötte magát, hiszen nem volt valami nagy az alkohollal szembeni tűrőképessége, így három adag vodka után már megvolt az alaphangulata, amelyre egy kis tequilával is rásegített. Most éppen whiskyre vágyott, amit hamar meg is szerzett magának, Damonhöz hasonlóan megigézve a pultost, hogy az egész üveget adja neki. Rögtön eszébe jutott is az otthon magányosan unatkozó férje, ezért, habár nem valami józanul, a telefonja után nyúlt, és tárcsázta is az ismerős telefonszámot.

- Helló, szépfiú! - köszöntötte a férfit, amint meghallotta a hangját a vonal túlsó oldalán.

- Elena? - vonta fel a szemöldökét Damon, egy pillanatra eltolva magától a telefont, hogy szemügyre vegye, valóban a felesége nevét olvasta -e a képernyőn.
- Ki más? - nevetett fel gondtalanul a lány, majd egy hatalmasat csuklott. - Képzeld, az előbb azt gondoltam, hogy téged látlak az egyik rulettasztalon táncolni, de amikor megnéztem...öööö...közelebbről, igen, akkor láttam, hogy nincs is ott asztal! Jó, mi? - kuncogott a lány egy-egy csuklás között.
- Úgy tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem téged egyedül - sóhajtott Damon a vonal másik oldalán, miközben lecipelte a dobozokat a padlásról.
- Ó, nem vagyok egyedül! - tiltakozott Elena. - Itt van mellettem egy jóképű pasas, az van ráírva, hogy...valamilyen Johnny.
- Istenem, Elena, te már annyira részeg vagy, hogy embernek nézed a whiskys üveget?
- Én? Dehogy! - vihogott tovább Elena, észre sem véve, hogy miközben fölállt a pulttól, lesodort két üveg tequilát is. - Na én...izé...elvesztettem egy csomó pénzt, de nem baj... - Csuklás. - Mert aztán úgyis - Csuklás. - Mert nekem úgyis tökmindegy, nem igaz? Mert hát nem vagyok én prostituált, vagy mi...
- Drágaságom, mindketten tudjuk, hogy nem bírod az alkoholt, úgy hogy most szépen tedd le azt a Johnny Walkert, mielőtt még összehányod a kaszinót.
- Nincs kedved idejönni? - motyogta a lány, az üres üveggel játszadozva. - Csak mert Caroline és Bonnie ruhában alszanak és az olyan furcsa, mert ők lányok és tudod.....
- Elena, miért van még mindig a kezedben az az üveg? - forgatta a szemét Damon, a mellette álló alakra sandítva. - Tudod, mit? Csak annyit kérek, hogy gyere haza egy darabban, mert még az első házassági évfordulót sem értük el, és gyűlölném, ha véletlenül összefutnál valakivel ilyen állapotban, amikor nem kéne. Oké?
- Aha...mondjuk - felelte Elena, jobbra balra dülöngélve ültében.
- Most viszont muszáj mennem...vár egy kis dobozolás - mosolyodott el Damon. - Vigyázz magadra! - Erre mindössze egy csuklás érkezett válasz gyanánt, majd megszakadt a hívás. 

- Részeg? - tudakolta mosolyogva Elijah, felpillantva az egyik dobozból.

- Mint a csacsi - bólintott Damon, a zsebébe csúsztatva a telefont. - Na, találtál valamit?

- Csak Emily Bennett pár feljegyzését. Semmi különöset.

- Nagyjából én is...de, várj csak - kiáltott fel izgatottan Damon, egy ősrégi, szétszakadt könyvet tolva oda az ősnek. - Ezt olvasd el!

Az Ősi Mágia könyve

Lsd. Élettel kötött igék

- Élettel kötött igék? - ráncolta a homlokát Elijah. - Ez mégis mit jelenthet?

- Kettőnk közül te vagy a mindentudó lexikon - jegyezte meg Damon szárazon, hevesen lapozgatva a könyvben. Tekintete ide-oda cikázott a megszáradt papírlapokon, amikor egyszer csak megtalálta, amit keresett.

- Itt van - jelentette ki. - Élettel kötött igék. - Elijah gyorsan magához vette a kötetet, mohón vetve bele magát a rövidke bekezdés olvasásába. Azonban ahogy haladt vele, úgy változott meg az arckifejezése is. Amikor a végére ért, szintre halálra váltan pillantott fel, Damon tekintetét keresve.

- Úristen.

XOXO

- A francba! - kiáltott fel Caroline, lendületesen az asztalra dobva a kezében lévő paklit. - Na ezt nézd meg! - Bonnie, aki szintén nem volt túlságosan józan, a kártyák fölé hajolt, majd elismerően bólintott. - Egyetlen nyomorult kör dáma hiányzott a Royal Flush-höz! A nyavalyás kör dáma! - szitkozódott, idegesen túrva bele a hajába. A harmadik játékos, egy napszemüveget viselő, hosszú szőke hajú nő ekkor hirtelen sokat sejtetően elvigyorodott, magában felidézve a pár nappal ezelőtt hallott szavakat:

"Keresd a kör dámát!"

Habár először fogalma sem volt arról, mit is jelent a mester furcsa tanácsa, most már értette. Ezt akét nőt kereste: a hiperaktív vámpírlányt és az kifürkészhetetlen tekintetű boszorkányt. A kör, és a dáma. Ez kellett neki.

- Csak nem ezt keresitek? - szólalt meg mosolyogva, előhúzva testhezálló farmerje zsebéből egy kör dámát. Caroline és Bonnie tátott szájjal hol rá, néztek rá, hol a dámára, azon agyalva, hogyan került a zsebébe a kártyalap.

- Ezt mégis hogy? - kérdezte elképedve Caroline, míg Bonnie enyhe gyanakvással fürkészte a vele szemben ülő, sokat sejtően vigyorgó nőszemélyt. A napszemüveges nő ekkor körülnézett, elégedetten konstatálva, hogy a pókerterem óhajának megfelelően üres volt. Ráadásul kiszemeltjei elég részegek voltak ahhoz, hogy túlságosan is megkönnyítsék a dolgát.

- Akarjátok látni a trükköt? - tudakolta. A két barátnő összenézett, majd egyszerre hevesen bólogatni kezdtek a felajánlásra.

- Akkor gyertek ide - javasolta sejtelmesen. Bonnie és Caroline, habár vonakodva, de felálltak, kíváncsian csoportosulva az ismeretlen pókerzseni mellé. Ekkor a szőke villámgyorsan megragadta a nadrágja zsebébe bújtatott, aprócska tűt, és egy szempillantás alatt Bonnie karjába szúrta azt. A boszorkány szeme fennakadt, lélegzete megszakadt, és ájultan esett össze földön. 

- Íme a kör - suttogta. Caroline eközben, akinek reflexei kicsit lelassultak a szervezetében lévő tetemes mennyiségű alkoholtól, már éppen felfogta volna, ami történt, amikor a nő rá is lecsapott, és egy laza mozdulattal eltörte a nyakát. A vámpír élettelenül rogyott Bonnie teste mellé.

- És a dáma - tette hozzá diadalittasan a napszemüveges nő, majd abban a pillanatban eltűnt - a testekkel együtt.

A következő rész tartalmából...

Elijah és Damon egy ősrégi legendára bukkannak Emily Bennett egyik könyvében, ami jó kiindulása pontot ad nekik a keresés megkezdéséhez. Stefan is nyomoz, most már Logan segítségével, aki azonban nem tűnik elég közreműködőnek. Elena pedig észreveszi barátnői eltűnését, és ő maga is belesétál a nekik állított csapdába. Végül egy újabb, régen látott vendég is csatlakozik a vegasi bulihoz, aki talán megfordíthatja az eseményeket.

4. rész >>>

Nos, ennyi lett volna az új rész. Remélem, érthető volt a könyv történetét leíró rész! Akinek nem világos valami, nyugodtan kérdezzen, szívesen állok a rendelkezésére.

Részletek a 3. fejezetből

Hoztam nektek két rövid részletecskét a következő részből, amely a "Kör dáma" címet viseli. A csajos vegasi útján nagy hangsúly kerül a vadászok szerepére is, de erről bővebben a fejezetben!

"- Stefan - mordult fel Logan. - Nem mondtam elég világosan, hogy szállj le rólam? - Az ifjabb Salvatore csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
- Mondtál volna valami ilyesmit?
- Minek hoztad ide azt a nőt?
- Vacsoráztam. Az más kérdés, hogy kicsit bezavartál.
- Bezavartam? - horkantott dühösen Logan. - Te teljesen hülyének nézel, Salvatore?! Azt gondolod, nem veszem észre, hogy állandóan követsz, a sarkamban vagy, árnyék módjára tapadsz rám, kifürkészve minden egyes lépésemet? Hát, friss hír, Stefan, mivel vagy nyolcszáz év előnyöm van van veled szemben, elég könnyen észreveszek ilyen amatőr próbálkozásokat. Szóval, nagyon javaslom, hogy nyögd ki, amit akarsz, aztán pedig takarodj a közelemből, mielőtt egyenként tépem ki a belső szerveidet!
- Fúúúú, még fenyeget is - játszotta meg a rémültet Stefan, védekezően felemelve kezeit. - Ha így haladsz, még megijedek. - Logan nem felelt, hanem egy pillanat alatt Stefan előtt termett, a torkánál fogva szorítva őt neki a legközelebb eső fa törzsének.
- Elegem a van a kis játékaidból, Stefan! - mennydörögte. - Fogalmam sincs, milyen elmebeteg játékot űzöl, de nem akarok a részese lenni. Inkább teszek mindenkinek egy szívességet, és megöllek - tette hozzá, és egy szempillantás alatt átszakította Stefan mellkasát, aki bár hörögve fuldoklott, levegő után kapkodva, megőrizte pimaszságát.
- Damon....legyilkol - közölte, állhatatosan szemezve Logannel.
- Szerintem pedig megköszöni majd. Viszlát, Stef...
- Tudom....tudom, mi vagy - krákogta Stefan, óriási nehézségekkel préselve ki ajkain az elhaló szavakat.
- Micsoda? - rökönyödött meg a szőke férfi, aki meglepetésében még Stefan szívét is elfelejtette kitépni. - Honnan?
- J...Johanna...Levine - nyögte Stefan, erőtlenül vergődve ellenfele szorításában. Logan tekintete ezt hallva elhomályosult, majd egy nagyot nyelve eleresztette Stefant, aki összeroskadt a fa mellett.
- A francba - átkozódott Logan, fel-alá sétálva Stefan teste mellett, miközben értelmetlenül motyogott valamit a tenyerébe, amelybe az arcát temette. Végül, kissé kijózanodva lépett vissza a földön fekvő vámpír mellé, aki még mindig némi vért köhögve próbált magához térni. - Mit kell tennem, hogy ne áruld el senkinek?"

"- Elena? - vonta fel a szemöldökét Damon, egy pillanatra eltolva magától a telefont, hogy szemügyre vegye, valóban a felesége nevét olvasta -e a képernyőn.
- Ki más? - nevetett fel gondtalanul a lány, majd egy hatalmasat csuklott. - Képzeld, az előbb azt gondoltam, hogy téged látlak az egyik rulettasztalon táncolni, de amikor megnéztem...öööö...közelebbről, igen, akkor láttam, hogy nincs is ott asztal! Jó, mi? - kuncogott a lány egy-egy csuklás között.
- Úgy tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem téged egyedül - sóhajtott Damon a vonal másik oldalán, miközben lecipelte a dobozokat a padlásról.
- Ó, nem vagyok egyedül! - tiltakozott Elena. - Itt van mellettem egy jóképű pasas, az van ráírva, hogy...valamilyen Johnny.
- Istenem, Elena, te már annyira részeg vagy, hogy embernek nézed a whiskys üveget?
- Én? Dehogy! - vihogott tovább Elena, észre sem véve, hogy miközben fölállt a pulttól, esodort két üveg tequilát is. - Na én...izé...elvesztettem egy csomó pénzt, de nem baj... - Csuklás. - Mert aztán úgyis - Csuklás. - Mert nekem úgyis tökmindegy, nem igaz? Mert hát nem vagyok én prostituált, vagy mi...
- Drágaságom, mindketten tudjuk, hogy nem bírod az alkoholt, úgy hogy most szépen tedd le azt a Johnny Walkert, mielőtt még összehányod a kaszinót.
- Nincs kedved idejönni? - motyogta a lány, az üres üveggel játszadozva. - Csak mert Caroline és Bonnie ruhában alszanak és az olyan furcsa, mert ők lányok és tudod.....
- Elena, miért van még mindig a kezedben az az üveg? - forgatta a szemét Damon, a mellette álló alakra sandítva. - Tudod, mit? Csak annyit kérek, hogy gyere haza egy darabban, mert még az első házassági évfordulót sem értük el, és gyűlölném, ha véletlenül összefutnál valakivel ilyen állapotban, amikor nem kéne. Oké?
- Aha...mondjuk - felelte Elena, jobbra balra dülöngélve ültében.
- Most viszont muszáj mennem...vár egy kis dobozolás - mosolyodott el Damon. - Vigyázz magadra! - Erre mindössze egy csuklás érkezett válasz gyanánt, majd megszakadt a hívás."

Tovább a részhez >>