Részletek az Összetörve 13. részéből

Sziasztok! Sajnos még nem sikerült eljutnom az új fejezet befejezéséig, mert az elmúlt hét kész káosz volt a suliban. Átlagban három dolgozatot írtam egy nap, plusz a készülések, szakkörök, kötelező dolgok...nagyon elvették az időmet. Igyekszem azért még a hétvégén előrukkolni vele! :)

"- Ki tette, ezt veled, Elena? - ismételtem meg, aggódva keresve a tekintetét. Ő azonban kerülte a pillantásom, fejét a párnába fúrva, hosszú másodpercekig némaságba burkolózva.
- Nem jelentenek semmit - szólalt meg végül, elködösült szemekkel pislogva rám. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Ugyanakkor volt valami könyörgő a tekintetében, egy olyan érzelem, amely azt sugározta, hogy ne akarjam belemártani magam az ő kis lelkének mocsaras ingoványaiba. Mégis, egyszerűen nem hagyhattam ennyiben a dolgot, nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy valaki bántalmazni merte ezt a jóságos, ártatlan lányt, aki annyira szentül hitt a szerelem létezésében. Az a típusú ember volt, aki mindig mindenkin segíteni akart, és inkább elrejtette a saját problémáit, hogy másnak ne kelljen az ő gondjaival foglalkozni. De én nem akartam elsiklani a szomorúsága felett, hanem segíteni akartam, enyhíteni akartam a fájdalmát, ahogy ő is tette volna a helyemben.
- Elena, kérlek, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni...de látom rajtad, hogy valami nagyon bánt, és nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, mi történt veled. Valakit be kell eresztened, és meg kell osztanod vele mindazt, ami szívedet nyomja, különben szétmarcangol majd a keserűség. Engedd, hogy én legyek az az ember...engedd, hogy segítsek neked..rajtad. Kérlek. - Sokáig úgy tűnt, nem fog válaszolni, hanem inkább csak bámul rám, ha lehet, még nagyobb nyomorúsággal, összetört illúziók fényes csillogásával szép szemeiben. Aztán egyszer csak kicsit közelebb jött hozzám, lassan, de biztosan mozogva, egészen addig, amíg teste újra nem lelt otthonra a karjaim között. Szorosan hozzám bújt, két karjával átfonva a testem, fejét a mellkasomba temetve. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hiszen ez jóval több volt, mint fizikai közeledés, hanem egy jel, hogy hajlandó megnyílni előttem, hogy a kezembe adta a bizalmát, amelyet bizonyára nagyon is óvni szokott.
Még eltelt egy kis idő, amíg a csend folytatta uralkodását a szobában. De aztán lassan, egy nagy, mély lélegzetvétel után Elena beszélni kezdett."

"- Elena, de hiszen ez elképesztő! Hogyan vagy képes egyáltalán gondolni is arra, hogy nem nyerheted meg? Ez egyszerűen tökéletes, kötve hiszem, hogy bárki jobbat produkált volna ennél.
- Damon...a helyzet az, hogy nem ezt a novellát küldtem be a pályázatra - sóhajtott fel ő, idegesen gyűrögetve pulóverje ujját.
- Micsoda? - hőköltem hátra, eltolva magamtól a laptopot. - De miért?
- Nem sokkal a beadási határidő előtt történt az a kis végső affér a barátommal...és...annyira feldúlt voltam, hogy leültem, megnyitottam egy új dokumentumot, és kiírtam az összes bennem kavargó érzést, mindent, amit abban a pillanatban éreztem. Aztán, amint kész lett, kinyomtattam, kivettem a megcímzett borítékból az eredi novellát, kicseréltem arra a bizonyos írásra, és, mielőtt még egyszer átgondolhattam volna, feladtam a postán. Még a gépemről is letöröltem azt a valamit, amit akkor tehetetlen dühömben írtam. Nem akartam, hogy bármi is valaha emlékeztessen arra a napra.
- Szóval már nem is emlékszel, mit küldtél el a pályázatra, ami lehet, hogy megváltoztatta volna az életedet?
- Éppen ez az, megváltoztatta volna. De nem fogja, mert elrontottam - vonta meg a vállát, mintha mindez semmis lenne, csak valami felesleges dolog, amely semmi hatással nem lett volna jövőjére nézve.
- Miért mondtál le róla? Hiszen megvolt rá az esélyed, pláne ezzel a munkával...valóra válhattak volna az álmaid, amelyeket mindig is szerettél volna! - ráztam meg a fejem értetlenül, de a legkevésbé sem vádlón. Valahol, belül, meg tudtam érteni azt az elkeseredést, ami annak a hirtelen elhatározásnak megszületésénél uralkodott rajta.
- El akartam vágni minden köteléket a múltammal - szólalt meg halkan. - Újra akartam kezdeni mindent, tiszta lapot nyitni. És úgy véltem, egy új élethez új célok, új tervek dukálnak. Ezért lényegében elengedtem mindazt, ami azelőtt annyira fontos volt számomra.
- Hiszel a sorsban, Elena? - kérdeztem hirtelen, mintha meg sem hallottam volna a válaszát. Ő kíváncsian vonta fel a szemöldökét, szemmel láthatóan elgondolkodva a kérdésen. Egy ideig nem is látszott megszólalni, s csak azután nyitotta ki újra a száját, hogy végre leereszkedett mellém.
- Nem - állította, és őszintén szólva, mélységesen meglepődtem a feleletén, főleg a novellája elolvasása után. - Tudod, azok után, ami velem megtörtént ebben az életben, máshogy sem tudok gondolni a sorsra, vagy egyáltalán annak a létezésére, mint valami sötét dologra, amely véletlenszerűen kegyetlenkedik azzal, aki a leginkább a padlón. Nem, nem hiszek benne...abban hiszek, hogy mi vagyunk azok, akik befolyásolni tudjuk az életünket, nem pedig valami elképzelt, definiálhatatlan, megfoghatatlan gondolat, amelyben legalább olyan könnyű hinni, mint éppen az ellenkezőjét vallani. - Nagyot sóhajtottam, miközben az arcát fürkésztem. Az igazat megvallva nem volt meglepő, hogy ennyire elveszettnek gondolta magát.
- Én hiszek benne. Igen, fatalista vagyok - mosolyodtam el. - És hiszem, hogy hiába próbálod elszakítani magad az álmaidtól, azok úgy is visszatalálnak hozzád, ha számodra az van megírva valahol."

Tovább a részhez >>>