Sajnálattal kell közölnöm, hogy a 21., "Szellemes éjszaka" címet viselő fejezet valószínűleg egy-két nap késéssel kerül feltöltésre, idő hiányában. Kérlek, legyetek megértőek, és figyeljétek továbbra is a frissítéseket. Addig is hoztam két részletet a szóban forgó részből.
Kitartás!
"Nemsokára mindketten
érezték, hogy ideje hazamenni, bármennyire nem akartak kiszakadni az
idillből, amiben éltek. Így megbeszélték, hogy vasárnap visszamennek
Mystic Fallsba.
Az utolsó estén Damon egy gyertyafényes
vacsorával lepte meg szerelmét, ami elég jó ötletnek bizonyult. Végül,
az este zárasaként kiültek a teraszra, hogy megnézzék a naplementét.
Elena Damon ölében ült, fejét a fiú vállára hajtva, s elbűvölve nézte az
izzó napkorongot, ahogy lassan eltűnik fák mögött.
- Mindig kéne
egy ilyen hét - törte meg a csendet Elena. - Egy kis idő, amikor csak
tényleg csak egymással foglalkozunk. Tudom, hogy önző dolog, de akkor is
erre vágyom a legjobban.
- Egyáltalán nem önző! - cáfolta meg
barátnőjét Damon. - Sőt, inkább természetes. Viszont nem Elena Gilbert
lennél, ha nem érdekelnének a barátaid.
- Nem hanyagolhatjuk el
őket, hisz ők sem teszik ezt velünk - vágta rá Elena. - Azonban ez nem
jelenti azt, hogy nincs jogom néha egy ideig kettesben lenni veled.
- Felőlem bármikor eltűnhetünk.
- Akkor ezt megbeszéltük. Egyébként, ha már itt tartunk, akartam mondani neked valamit.
- Igen? És mit? - kérdezte Damon."
"- Szóval, mi a gyűlés témája? - váltott témát Damon. - Bizonyára van valami oka, hogy így összeröffentetek.
- Nincs - vágta rá Stefan, talán egy kicsit túl gyorsan.
-
Nos, Öcsi, tekintettel arra, hogy százhatvanhárom éve ismerlek, elég
könnyen ki tudom deríteni, mikor hazudsz - közölte Damon nemes
egyszerűséggel. - Tehát, ki vele, már megint mit nem mondtatok el
nekünk?
Caroline, Bonnie, Tyler, Jeremy és Stefan összenézett, nem
tudva, mit mondjanak. Ám ekkor hirtelen, egy csapásra kialudt az összes
villany, és kivágódott a bejárati ajtó. Odakint megváltozott az
időjárás. az ég beborult, a levegő lehűlt és erős, hűvös szél fújt be az
ajtón.
- Mi folyik itt? - tudakolta Elena, kissé remegő hangon.
- Kezdődik - nyögte Bonnie, és megragadta a mellette álló Jeremy kezét.
- Mi kezdődik? - Damon felemelte a hangját, idegesen pislogva a többiekre.
- Azt mondja, jönnek - szólalt meg Jeremy fojtott hangon. - És innen már nincs visszaút."
Tovább a részhez >>
Kitalált történetek a Vámpírnaplók című sorozat alapján
Thursday, January 31, 2013
Wednesday, January 30, 2013
Élet a halál után - 10. rész
Korhatár: 12
Szemszög: Elena
X. fejezet - Remény
Még mindig a földön feküdtem, Elijah-nak pedig a jelek szerint esze ágában se volt elengedni a torkom. Most tűnt csak fel, hogy mennyire rémisztő arca van vámpírként. Sokkal vörösebbek voltak a szemei, és a fogai is hosszabbak voltak, mint amit valaha láttam. Hiába voltam én is vámpír, esélyem se lett volna vele, vagy bármelyik őssel szemben. Szinte reszkettem a félelemtől. Nem tudtam, mi fog következni; halál vagy élet? És ha utóbbi, milyen élet? Egy pillanat alatt megölhetne, ha akarna, és még csak el se fáradna közben.
- Na, megpróbálod még egyszer? – szólalt meg a szokásos nyugodt hangján, azonban tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat és volt, nincs fejem.
- Nem… - nyögtem alig hallhatóan. Elég nehéz úgy beszélni, ha az ember torkát szorongatják. Elijah arca szép lassan visszaváltozott, elengedte a nyakamat, majd felsegített a földről. Köhécseltem párat, és kicsit még mindig meg voltam rémülve, de nagyobb bajom nem volt. Furcsálltam azonban, hogy a két ős itt van. Ugyan, mit keresnek ők itt, és mit akarnak tőlem? És hogy értette azt, hogy ennyit kutattak utánam? Gondolataimból Kol megjelenése rántott ki.
- Vége a gyereknapnak. Velünk jössz! - szólalt meg cinikus hangon. Látszott rajta, hogy nem igazán van ínyére a társaságom, és jobban élvezte volna a „fogócskát” ha megölhetett volna a végén…
- Elég lesz, Kol, szerintem kellőképp megrémisztettük őt – csitította öccsét Elijah, majd rám nézett. Komoly volt az arca, de már közel se volt olyan rémisztő, mint pár perccel korábban.
- Mit akartok tenni velem? - kérdeztem, még mindig remegő hangon.
- Megnevelünk - válaszolta Kol, még mindig cinikusan. Erősen emlékeztetett Damon stílusára.
- Kol! - csattant fel Elijah dühösen, ami furcsa volt tőle, hisz mindig ő volt a leghiggadtabb az ősök és talán a vámpírok között is. Kol megvonta a vállát, majd a következő pillanatban eltűnt a sikátorból. Elijah nagyot sóhajtott, majd újra rám nézett, szemében nyoma se volt az öccsének köszönhető dühének. Mindig is csodáltam az önuralmát, sajnáltam, hogy én sose lehettem ilyen.
- Mehetünk?
- Hova?- kérdeztem vissza meglepetten
- Lenne miről beszélnünk, és nem hiszem, hogy ez a hely a legalkalmasabb hozzá – válaszolta egy fintor kíséretében. Elnevettem magam és Elijah is elmosolyodott, majd hozzátette.
- Ne félj, nem foglak bántani.
- Rendben – válaszoltam, majd elindultunk, közbe egyfolytában az jár a fejemben, hogy mit akar tőlem.
Mint kiderült, a Mikaelson családnak szinte mindenhol volt legalább egy háza. Chicago se volt kivétel ez alól, bár az inkább egy villa volt, mint ház. Valószínűleg még a reneszánsz korban épülhetett, bár a művészettörténet sose volt az erősségem. Én csak azt tudtam, hogy hatalmas és gyönyörű, már amennyire az a sötétben látszódott. Elijah megmutatta a fontosabb részeit a háznak. Az előtér hihetetlenül tágas volt, mégis barátságos, két oldalánál egy-egy lépcső vezetett a felső szintre, ahol a hálószobák voltak. Az alsó szinten volt még egy nappali, egy ebédlő és egy konyha, mind hatalmas volt, legalábbis nekem úgy tűnt. Felmentünk az emeletre, ahol nem kis meglepetésemre, már elő volt készítve számomra egy szoba. Elijah odakísért, majd magamra hagyott, hogy rendbe szedhessem magam kicsit. A szoba is a házhoz méltóan volt berendezve. Egyszerű és mégis szép. Hatalmas plafonig érő ablakokkal, egy fésülködő asztallal és egy óriási ággyal. Az egyik falba egy gardrób volt beépítve, a polcai pedig dugig voltak törölközőkkel és ruhákkal. Furcsa… Saját szoba, egy gardrób tele pont nekem való ruhákkal?
- Mi folyik itt? – kérdeztem magamtól félig hangosan. A végére akartam járnia dolognak, amilyen gyorsan csak lehetett, így kikaptam a szekrényből egy törölközőt és pár ruhát, majd elindultam a fürdőszoba felé. Próbáltam kicsit nem gondolkodni, de nem ment. Furcsa volt az egész helyzet, és minden egyéb. Hogy kerültek elő az ősök, és mit akarnak pont tőlem? Ha meg akartak volna ölni, megtehették volna a sikátorban. Gyorsan megtörölköztem és felkapkodtam magamra a ruhákat. Csak fokozta a feszültségemet, hogy pontosan az én méretem volt mind.
Elijah két pohár whiskyvel várt a nappaliban, az egyiket a kezembe adta, majd leült a kanapára a másikkal a kezében. Rám nézett, és a fejével maga mellé biccentett jelezve, hogy üljek le. A fejem tele volt kérdésekkel, de nem tudtam, hogy tegyem fel őket, és hogy hol is kezdjem, így csak ültem és bámultam a kezemben lévő pohárban lötykölődő italt. Az alkoholszag eszembe juttatta a legutóbbi látogatásomat Chicago-ban. A bár, és az a sok ember, akit ott megöltem, és hogy megfogadtam, nem iszom többé…
- Rossz emlékek? – törte meg a csendet egészen halkan Elijah. Hangjában nyoma se volt vádaskodásnak, vagy számonkérésnek, viszont volt benne valami furcsa, mintha pontosan tudná, mit érzek és, hogy miért. Döbbenten néztem rá, közbe az járt a fejemben: honnan tudja? Mit tud még?
- Azt hitted senkinek se fog feltűnni, hogy világszerte irtod a népeket? - tette hozzá, némi sértettséggel.
Végig tudták, merre járok és csak most kaptak el? Miért? Kezdett egyre kellemetlenebb lenni a beszélgetés Egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem, és egyre kevésbé értettem a dolgokat. Egyre feszültebbnek éreztem magam, amikor Elijah újra megszólalt…
- Chicago, Los Angeles, Boston…
- Elég! – csattantam fel elkeseredetten. A hallottak újra felidézték bennem azt a bűntudatot, amit akkor éreztem, amikor egy-egy nagyobb tivornya után elhagytam a városokat. Külön-külön is gyötrelmes volt, de így egybe…
- Nem csak Damon követett téged. Én is egyfolytában a nyomodban voltam – szólalt meg újra a szokásos nyugodt hangján, majd félig nevetve hozzátette - De az utolsó pillanatban, mindig meglógtál. Végig a nyomomban volt? Elégedettnek tűnt az arca, mintha elérte volna, amit akart, csak hogy fogalmam se volt, mit is az… Nagyot sóhajtottam, majd feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott.
- Mit akarsz tőlem?
- Segíteni szeretnék – válaszolta egyszerűen, mintha eddig nem lett volna egyértelmű a célja
- Hogyan? – kérdeztem nem kis kétkedéssel a hangomban, amire egy vállvonás volt a válasza Elijah-nak.
- Először talán, meséld el, hogy lettél ilyen! Tudtam, hogy nem arra céloz, hogy lettem vámpír, hanem, hogy miként váltam ilyenné, de nem akartam felidézni az eseményeket.
- Mi történt veled Elena? – faggatott tovább
- Minek meséljem el, ha úgyis végig a nyomomban voltál? - kérdeztem vissza keserűen.
- Mindent azért nem tudok. Csak a nyomaidat követtem, de hogy hol kezdődött ez az egész és, hogy miért váltál ilyenné, azt nem tudom - magyarázta elszántan, majd finoman a kezemre tette az övét és hozzátette – Kérlek…
Tudtam, hogy tényleg érdekli, mi volt az oka annak, hogy ennyire megváltoztam, és hogy úgyis kiszedi belőlem vagy így, vagy igézéssel, így bár nehezemre esett, de megadtam magam. Sóhajtottam egy nagyot, erőt vettem magamon és belekezdtem.
Elijah figyelmesen végig hallgatott, nem szólt, vagy kérdezett közbe egyszer sem, bár az arca elég árulkodó volt néha, de leginkább döbbenetet, szörnyülködést, és szomorúságot láttam rajta. Amikor végére értem a mesémnek, felállt mellőlem és a mini bárhoz lépett, hogy töltsön magának még egy pohárral. Mozdulataiból látszott, hogy feszült és mérges, de nem tudtam, hogy a történetem, mely része volt rá ilyen hatással. Idegtépő csend telepedett ránk, szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában, és ez csak fokozódott. A pohár whisky még mindig érintetlenül állt az asztalon. Bár megfogadtam, hogy nem iszom többé, most szükségem volt az alkohol adta nyugalomra és tompaságra, és itt úgyse tudok megölni senkit, így megfogtam a poharat és egy hajtásra kiittam, majd felálltam és elindultam a mini bár felé, hogy töltsek magamnak egy újabb pohárral. Elijah azonban eltette előlem az üveget és nem hagyta, hogy többet igyak. Kicsit bosszantott, mert most jól esett volna még egy kis alkohol, de hálás is voltam neki, amiért nem hagyja, hogy butaságot csináljak. Tudtam, hogy ha iszok még egy pohárral, akkor csak többet és többet akarok majd, annak pedig nem lenne jó vége, így letettem a poharat és az arcát kezdtem fixírozni. Nem nézett rám, de láttam rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei és, minden erejével küzd, hogy megőrizze az önuralmát. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, de nem bírtam tovább ezt a csöndet és feszültséget, így megfogtam a kezét, hogy magamra vonjam a figyelmét. Szinte beleremegett, amikor hozzáértem és kirántottam a gondolataiból. Az arca és a szeme is végtelenül szomorú volt és elgyötört. Elijah Mikaelson, aki az önuralom és határozottság mintaképe, előttem állt és sok mindennek látszott, de hallhatatlan Ős vámpírnak nem. Sokkoló látvány volt. El nem tudtam képzelni, hogy mitől lett ilyen. Percekig így álltunk, csak bámultunk egymásra, és egy értelmes dolog se jutott eszembe, amivel esetleg jobb kedvre deríthetném, az meg pláne nem, hogy mitől lett hirtelen, ilyen… Erőt vettem magamon és úgy döntöttem véget vetek ennek a csöndnek…
- Nem te tehetsz róla, hogy ez történt velem. A következő pillanatban, a falon landolt az egyik pohár és nagy csattanással darabokra tört. Nem láttam, hogy mikor és, hogyan indult el arra, csak azt láttam, hogy Elijah szemei vörösen izzanak és a fogai is megnyúltak… Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, vadul kalapálta szívem és a gyomrom is remegett. Elijah a mini bár szélén támaszkodott és láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban miszlikbe törheti az asztalt… Szép lassan rendeződtek a vonásai és bár még mindig szörnyen ideges volt, már nem volt annyira félelmetes, én azonban még mindig remegtem a félelemtől és nem értettem, mi történt vele… Bár végtelenül jó modorú és illedelmes ember volt, megragadta a whisky-s üveget és nem törődve az illemmel az üvegből kezdett inni. Ugyan nem itta ki teljesen az üveget, de elég rendesen fogyasztott belőle, viszont úgy tűnt semmi jele nincs rajta annak, hogy magába döntött, majd fél liter tömény alkoholt. Megköszörülte a torkát és megtörölte a száját, majd rám nézett. Szeme még mindig, szomorú volt, de már nem tűnt olyan elesettnek, mint pár perccel korábban.
- Bocsáss meg, kérlek! - szólalt meg rekedtesen. Én azonban még mindig nem jutottam szóhoz a döbbenettől.
- Hát …- nyögtem nehézkesen. Elijah ellépett a mini bártól és megállt az ablak előtt. Észre se vettük, hogy időközbe eltelt az éjszaka és már kezdett világosodni, alig pár perc volt hátra pirkadatig. Elijah rám nézett, kissé elmosolyodott, majd újra megszólalt.
- Nincs kedved sétálni?
- Rám férne egy kis friss levegő és…
- Nekem sem ártana – fejezte be helyettem a mondatot. Kinyitotta az ajtó méretű ablakot és kilépett rajta, én pedig követtem. Enyhén csípős hideg volt az idő, mégse fáztam. Jól esett, ahogy a nap sütötte az arcomat. Legsötétebb napjaimon ez volt az egyetlen jó dolog az életemben, hogy nézhettem a Napfelkeltéket. Elijah csukott szemmel állt mellettem, még mindig gondterheltnek tűnt, de mindenképp tudni akartam, miért hozott ide magával, és hogy mik a tervei velem.
- Elijah… - szólaltam meg halkan, mire kinyitotta a szemét és rám nézett. Elé álltam és a szemébe néztem. Próbáltam kiolvasni belőle valamit, de csak szomorúságot láttam.
- Biztos tudni akarod? – kérdezte keserűen
- Tudni akarok, miért vagyok itt, hogy mik a terveid velem, és hogy mi történt veled az előbb odabent – válaszoltam. Próbáltam határozott maradni, de féltem is attól, amit hallani fogok. Elijah némán bólintott. Leültünk egy közeli padra, és belekezdett.
- Mint azt tudod, sosem voltál átlagos ember, mivel Petrova hasonmás vagy. A te véred egészen máshogy reagál a nagyobb változásokra, mint bárki másé. Ez eddig is egyértelmű volt. Vámpírként viszont… Egy fiatal vámpírnak egyébként is nehéz kontrollálni a vérszomját, és nem tudjuk pontosan, hogy ez a hasonmásoknál, hogy zajlik. Viszont mivel Katherine is átesett ezen, várható volt, hogy előbb vagy utóbb nálad is elkezdődik az „őrület”. Nem sikerült még kiderítenünk, hogy mi idézi ezt elő, de nem szerencsés, ha egy őrült vámpír garázdálkodik az utcákon. Amikor megtudtam, hogy nálad is „elkezdődött” meglepődtem, mert Kathrin tíz évvel az átváltozása után „örült meg”. Bár ő már nem emlékszik erre. Önszántából sose hagyta volna, hogy segítsek rajta, mivel részben miattunk kellett átváltoznia és ezért gyűlölt minket. Ezért megigéztem, majd amikor újra a régi volt elfeledtettem vele azt az időszakot, amit vele töltöttem és az egész őrületet. Amint tudomásomra jutott, hogy veled is megtörtént, megpróbáltam a nyomodba eredni, de az utolsó pillanatban mindig kicsúsztál a kezeim közül. Egy ideig mókás volt ez a „fogócska”, de amikor arra gondoltam, mennyire magányos lehetsz, úgy döntöttem véget vetek neki. Így, csapdát állítottam neked itt Chicago-ban. Te pedig szépen elsétáltál mellette. Napokig követtelek, és rájöttem, hogy egyedül nem tudlak elkapni, ezért hívtam Kol-t, hogy segítsen, de még így is jókora szerencse kellett, ahhoz, hogy elkapjunk. – nagyot sóhajtott, majd hozzátette - Nagyjából ennyi lenne a magyarázat a viselkedésedre.
Próbáltam feldolgozni a hallottakat, nehezemre esett, egyszer sem közbeszólni, de azért még így se volt teljes a kép. A hasonmásságom miatt lettem ilyen, de…
- Ha tudtad, hogy ez lesz, miért nem szóltál előre? Valamit nem mondtál el.
Kellett itt lennie még valaminek, ez nem magyarázza a kirohanását a mini bárnál. Elijah a kezemre tette az vét, hogy rá figyeljek, majd a szemembe nézett.
- Bízz bennem. Ha eljön az ideje mindent elmondok, de most még nem lehet. Nem bírnád el a súlyát a teljes igazságnak. Kérlek! – szomorkás hangja megijesztett, és zavart, hogy nem mondott el mindent, de éreztem, hogy az érdekem, hogy még ne tudjak mindent. Nem bírnám el a súlyát? Miről van szó?” Nem volt választásom, így be kellett érjem a féligazsággal.
- Rendben. Bízom benned. És most hogyan tovább, mit akarsz velem csinálni?
- Hát… Ilyen esetben csak két lehetőség van. Vagy megpróbállak „megnevelni”, ahogy Kol mondta, – elnevette magát majd hozzátette – vagy megöllek. Neked kell döntened, bár szívből remélem, hogy az első lehetőséget választod.
- Igaz, hogy az elmúlt két évem maga volt a pokol, de azért nem szeretnék meghalni – szólaltam meg rekedtes hangon, mivel még mindig nem dolgoztam fel teljesen a hallottakat.
- Segítek neked, de előre szólok nem lesz könnyű. Lesz, hogy visszasírod azt a két év poklot, annyira fogsz szenvedni.
- Menyi időbe fog telni? – kérdeztem kíváncsian.
- Ez csak tőled függ. Katherine-nek két évbe telt, de őt csak fél évig kellett üldöznöm, hogy elkapjam. Ha úgy döntesz, hogy elfogadod a segítségemet, már nincs visszaút, végig kell csinálnod. Komoly volt az arca, és a szemei is elszántan csillogtak. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de két év után, most először láttam valami esélyt, arra, hogy „meggyógyuljak”. Nem volt választásom, meghalni nem akartam, és így nem élhettem tovább. Vettem egy nagy levegőt, és döntöttem.
- Rendben…
- Akkor elintézek pár telefon, és holnap elkezdjük – válaszolta, és felállt mellőlem.
- Kérdezhetek még valamit?
- Igen?
- Kitől tudtad meg? – kérdeztem bátortalan hangon.
- Stefan-tól.
11. rész >>
Szemszög: Elena
X. fejezet - Remény
Még mindig a földön feküdtem, Elijah-nak pedig a jelek szerint esze ágában se volt elengedni a torkom. Most tűnt csak fel, hogy mennyire rémisztő arca van vámpírként. Sokkal vörösebbek voltak a szemei, és a fogai is hosszabbak voltak, mint amit valaha láttam. Hiába voltam én is vámpír, esélyem se lett volna vele, vagy bármelyik őssel szemben. Szinte reszkettem a félelemtől. Nem tudtam, mi fog következni; halál vagy élet? És ha utóbbi, milyen élet? Egy pillanat alatt megölhetne, ha akarna, és még csak el se fáradna közben.
- Na, megpróbálod még egyszer? – szólalt meg a szokásos nyugodt hangján, azonban tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat és volt, nincs fejem.
- Nem… - nyögtem alig hallhatóan. Elég nehéz úgy beszélni, ha az ember torkát szorongatják. Elijah arca szép lassan visszaváltozott, elengedte a nyakamat, majd felsegített a földről. Köhécseltem párat, és kicsit még mindig meg voltam rémülve, de nagyobb bajom nem volt. Furcsálltam azonban, hogy a két ős itt van. Ugyan, mit keresnek ők itt, és mit akarnak tőlem? És hogy értette azt, hogy ennyit kutattak utánam? Gondolataimból Kol megjelenése rántott ki.
- Vége a gyereknapnak. Velünk jössz! - szólalt meg cinikus hangon. Látszott rajta, hogy nem igazán van ínyére a társaságom, és jobban élvezte volna a „fogócskát” ha megölhetett volna a végén…
- Elég lesz, Kol, szerintem kellőképp megrémisztettük őt – csitította öccsét Elijah, majd rám nézett. Komoly volt az arca, de már közel se volt olyan rémisztő, mint pár perccel korábban.
- Mit akartok tenni velem? - kérdeztem, még mindig remegő hangon.
- Megnevelünk - válaszolta Kol, még mindig cinikusan. Erősen emlékeztetett Damon stílusára.
- Kol! - csattant fel Elijah dühösen, ami furcsa volt tőle, hisz mindig ő volt a leghiggadtabb az ősök és talán a vámpírok között is. Kol megvonta a vállát, majd a következő pillanatban eltűnt a sikátorból. Elijah nagyot sóhajtott, majd újra rám nézett, szemében nyoma se volt az öccsének köszönhető dühének. Mindig is csodáltam az önuralmát, sajnáltam, hogy én sose lehettem ilyen.
- Mehetünk?
- Hova?- kérdeztem vissza meglepetten
- Lenne miről beszélnünk, és nem hiszem, hogy ez a hely a legalkalmasabb hozzá – válaszolta egy fintor kíséretében. Elnevettem magam és Elijah is elmosolyodott, majd hozzátette.
- Ne félj, nem foglak bántani.
- Rendben – válaszoltam, majd elindultunk, közbe egyfolytában az jár a fejemben, hogy mit akar tőlem.
Mint kiderült, a Mikaelson családnak szinte mindenhol volt legalább egy háza. Chicago se volt kivétel ez alól, bár az inkább egy villa volt, mint ház. Valószínűleg még a reneszánsz korban épülhetett, bár a művészettörténet sose volt az erősségem. Én csak azt tudtam, hogy hatalmas és gyönyörű, már amennyire az a sötétben látszódott. Elijah megmutatta a fontosabb részeit a háznak. Az előtér hihetetlenül tágas volt, mégis barátságos, két oldalánál egy-egy lépcső vezetett a felső szintre, ahol a hálószobák voltak. Az alsó szinten volt még egy nappali, egy ebédlő és egy konyha, mind hatalmas volt, legalábbis nekem úgy tűnt. Felmentünk az emeletre, ahol nem kis meglepetésemre, már elő volt készítve számomra egy szoba. Elijah odakísért, majd magamra hagyott, hogy rendbe szedhessem magam kicsit. A szoba is a házhoz méltóan volt berendezve. Egyszerű és mégis szép. Hatalmas plafonig érő ablakokkal, egy fésülködő asztallal és egy óriási ággyal. Az egyik falba egy gardrób volt beépítve, a polcai pedig dugig voltak törölközőkkel és ruhákkal. Furcsa… Saját szoba, egy gardrób tele pont nekem való ruhákkal?
- Mi folyik itt? – kérdeztem magamtól félig hangosan. A végére akartam járnia dolognak, amilyen gyorsan csak lehetett, így kikaptam a szekrényből egy törölközőt és pár ruhát, majd elindultam a fürdőszoba felé. Próbáltam kicsit nem gondolkodni, de nem ment. Furcsa volt az egész helyzet, és minden egyéb. Hogy kerültek elő az ősök, és mit akarnak pont tőlem? Ha meg akartak volna ölni, megtehették volna a sikátorban. Gyorsan megtörölköztem és felkapkodtam magamra a ruhákat. Csak fokozta a feszültségemet, hogy pontosan az én méretem volt mind.
Elijah két pohár whiskyvel várt a nappaliban, az egyiket a kezembe adta, majd leült a kanapára a másikkal a kezében. Rám nézett, és a fejével maga mellé biccentett jelezve, hogy üljek le. A fejem tele volt kérdésekkel, de nem tudtam, hogy tegyem fel őket, és hogy hol is kezdjem, így csak ültem és bámultam a kezemben lévő pohárban lötykölődő italt. Az alkoholszag eszembe juttatta a legutóbbi látogatásomat Chicago-ban. A bár, és az a sok ember, akit ott megöltem, és hogy megfogadtam, nem iszom többé…
- Rossz emlékek? – törte meg a csendet egészen halkan Elijah. Hangjában nyoma se volt vádaskodásnak, vagy számonkérésnek, viszont volt benne valami furcsa, mintha pontosan tudná, mit érzek és, hogy miért. Döbbenten néztem rá, közbe az járt a fejemben: honnan tudja? Mit tud még?
- Azt hitted senkinek se fog feltűnni, hogy világszerte irtod a népeket? - tette hozzá, némi sértettséggel.
Végig tudták, merre járok és csak most kaptak el? Miért? Kezdett egyre kellemetlenebb lenni a beszélgetés Egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem, és egyre kevésbé értettem a dolgokat. Egyre feszültebbnek éreztem magam, amikor Elijah újra megszólalt…
- Chicago, Los Angeles, Boston…
- Elég! – csattantam fel elkeseredetten. A hallottak újra felidézték bennem azt a bűntudatot, amit akkor éreztem, amikor egy-egy nagyobb tivornya után elhagytam a városokat. Külön-külön is gyötrelmes volt, de így egybe…
- Nem csak Damon követett téged. Én is egyfolytában a nyomodban voltam – szólalt meg újra a szokásos nyugodt hangján, majd félig nevetve hozzátette - De az utolsó pillanatban, mindig meglógtál. Végig a nyomomban volt? Elégedettnek tűnt az arca, mintha elérte volna, amit akart, csak hogy fogalmam se volt, mit is az… Nagyot sóhajtottam, majd feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott.
- Mit akarsz tőlem?
- Segíteni szeretnék – válaszolta egyszerűen, mintha eddig nem lett volna egyértelmű a célja
- Hogyan? – kérdeztem nem kis kétkedéssel a hangomban, amire egy vállvonás volt a válasza Elijah-nak.
- Először talán, meséld el, hogy lettél ilyen! Tudtam, hogy nem arra céloz, hogy lettem vámpír, hanem, hogy miként váltam ilyenné, de nem akartam felidézni az eseményeket.
- Mi történt veled Elena? – faggatott tovább
- Minek meséljem el, ha úgyis végig a nyomomban voltál? - kérdeztem vissza keserűen.
- Mindent azért nem tudok. Csak a nyomaidat követtem, de hogy hol kezdődött ez az egész és, hogy miért váltál ilyenné, azt nem tudom - magyarázta elszántan, majd finoman a kezemre tette az övét és hozzátette – Kérlek…
Tudtam, hogy tényleg érdekli, mi volt az oka annak, hogy ennyire megváltoztam, és hogy úgyis kiszedi belőlem vagy így, vagy igézéssel, így bár nehezemre esett, de megadtam magam. Sóhajtottam egy nagyot, erőt vettem magamon és belekezdtem.
Elijah figyelmesen végig hallgatott, nem szólt, vagy kérdezett közbe egyszer sem, bár az arca elég árulkodó volt néha, de leginkább döbbenetet, szörnyülködést, és szomorúságot láttam rajta. Amikor végére értem a mesémnek, felállt mellőlem és a mini bárhoz lépett, hogy töltsön magának még egy pohárral. Mozdulataiból látszott, hogy feszült és mérges, de nem tudtam, hogy a történetem, mely része volt rá ilyen hatással. Idegtépő csend telepedett ránk, szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában, és ez csak fokozódott. A pohár whisky még mindig érintetlenül állt az asztalon. Bár megfogadtam, hogy nem iszom többé, most szükségem volt az alkohol adta nyugalomra és tompaságra, és itt úgyse tudok megölni senkit, így megfogtam a poharat és egy hajtásra kiittam, majd felálltam és elindultam a mini bár felé, hogy töltsek magamnak egy újabb pohárral. Elijah azonban eltette előlem az üveget és nem hagyta, hogy többet igyak. Kicsit bosszantott, mert most jól esett volna még egy kis alkohol, de hálás is voltam neki, amiért nem hagyja, hogy butaságot csináljak. Tudtam, hogy ha iszok még egy pohárral, akkor csak többet és többet akarok majd, annak pedig nem lenne jó vége, így letettem a poharat és az arcát kezdtem fixírozni. Nem nézett rám, de láttam rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei és, minden erejével küzd, hogy megőrizze az önuralmát. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, de nem bírtam tovább ezt a csöndet és feszültséget, így megfogtam a kezét, hogy magamra vonjam a figyelmét. Szinte beleremegett, amikor hozzáértem és kirántottam a gondolataiból. Az arca és a szeme is végtelenül szomorú volt és elgyötört. Elijah Mikaelson, aki az önuralom és határozottság mintaképe, előttem állt és sok mindennek látszott, de hallhatatlan Ős vámpírnak nem. Sokkoló látvány volt. El nem tudtam képzelni, hogy mitől lett ilyen. Percekig így álltunk, csak bámultunk egymásra, és egy értelmes dolog se jutott eszembe, amivel esetleg jobb kedvre deríthetném, az meg pláne nem, hogy mitől lett hirtelen, ilyen… Erőt vettem magamon és úgy döntöttem véget vetek ennek a csöndnek…
- Nem te tehetsz róla, hogy ez történt velem. A következő pillanatban, a falon landolt az egyik pohár és nagy csattanással darabokra tört. Nem láttam, hogy mikor és, hogyan indult el arra, csak azt láttam, hogy Elijah szemei vörösen izzanak és a fogai is megnyúltak… Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, vadul kalapálta szívem és a gyomrom is remegett. Elijah a mini bár szélén támaszkodott és láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban miszlikbe törheti az asztalt… Szép lassan rendeződtek a vonásai és bár még mindig szörnyen ideges volt, már nem volt annyira félelmetes, én azonban még mindig remegtem a félelemtől és nem értettem, mi történt vele… Bár végtelenül jó modorú és illedelmes ember volt, megragadta a whisky-s üveget és nem törődve az illemmel az üvegből kezdett inni. Ugyan nem itta ki teljesen az üveget, de elég rendesen fogyasztott belőle, viszont úgy tűnt semmi jele nincs rajta annak, hogy magába döntött, majd fél liter tömény alkoholt. Megköszörülte a torkát és megtörölte a száját, majd rám nézett. Szeme még mindig, szomorú volt, de már nem tűnt olyan elesettnek, mint pár perccel korábban.
- Bocsáss meg, kérlek! - szólalt meg rekedtesen. Én azonban még mindig nem jutottam szóhoz a döbbenettől.
- Hát …- nyögtem nehézkesen. Elijah ellépett a mini bártól és megállt az ablak előtt. Észre se vettük, hogy időközbe eltelt az éjszaka és már kezdett világosodni, alig pár perc volt hátra pirkadatig. Elijah rám nézett, kissé elmosolyodott, majd újra megszólalt.
- Nincs kedved sétálni?
- Rám férne egy kis friss levegő és…
- Nekem sem ártana – fejezte be helyettem a mondatot. Kinyitotta az ajtó méretű ablakot és kilépett rajta, én pedig követtem. Enyhén csípős hideg volt az idő, mégse fáztam. Jól esett, ahogy a nap sütötte az arcomat. Legsötétebb napjaimon ez volt az egyetlen jó dolog az életemben, hogy nézhettem a Napfelkeltéket. Elijah csukott szemmel állt mellettem, még mindig gondterheltnek tűnt, de mindenképp tudni akartam, miért hozott ide magával, és hogy mik a tervei velem.
- Elijah… - szólaltam meg halkan, mire kinyitotta a szemét és rám nézett. Elé álltam és a szemébe néztem. Próbáltam kiolvasni belőle valamit, de csak szomorúságot láttam.
- Biztos tudni akarod? – kérdezte keserűen
- Tudni akarok, miért vagyok itt, hogy mik a terveid velem, és hogy mi történt veled az előbb odabent – válaszoltam. Próbáltam határozott maradni, de féltem is attól, amit hallani fogok. Elijah némán bólintott. Leültünk egy közeli padra, és belekezdett.
- Mint azt tudod, sosem voltál átlagos ember, mivel Petrova hasonmás vagy. A te véred egészen máshogy reagál a nagyobb változásokra, mint bárki másé. Ez eddig is egyértelmű volt. Vámpírként viszont… Egy fiatal vámpírnak egyébként is nehéz kontrollálni a vérszomját, és nem tudjuk pontosan, hogy ez a hasonmásoknál, hogy zajlik. Viszont mivel Katherine is átesett ezen, várható volt, hogy előbb vagy utóbb nálad is elkezdődik az „őrület”. Nem sikerült még kiderítenünk, hogy mi idézi ezt elő, de nem szerencsés, ha egy őrült vámpír garázdálkodik az utcákon. Amikor megtudtam, hogy nálad is „elkezdődött” meglepődtem, mert Kathrin tíz évvel az átváltozása után „örült meg”. Bár ő már nem emlékszik erre. Önszántából sose hagyta volna, hogy segítsek rajta, mivel részben miattunk kellett átváltoznia és ezért gyűlölt minket. Ezért megigéztem, majd amikor újra a régi volt elfeledtettem vele azt az időszakot, amit vele töltöttem és az egész őrületet. Amint tudomásomra jutott, hogy veled is megtörtént, megpróbáltam a nyomodba eredni, de az utolsó pillanatban mindig kicsúsztál a kezeim közül. Egy ideig mókás volt ez a „fogócska”, de amikor arra gondoltam, mennyire magányos lehetsz, úgy döntöttem véget vetek neki. Így, csapdát állítottam neked itt Chicago-ban. Te pedig szépen elsétáltál mellette. Napokig követtelek, és rájöttem, hogy egyedül nem tudlak elkapni, ezért hívtam Kol-t, hogy segítsen, de még így is jókora szerencse kellett, ahhoz, hogy elkapjunk. – nagyot sóhajtott, majd hozzátette - Nagyjából ennyi lenne a magyarázat a viselkedésedre.
Próbáltam feldolgozni a hallottakat, nehezemre esett, egyszer sem közbeszólni, de azért még így se volt teljes a kép. A hasonmásságom miatt lettem ilyen, de…
- Ha tudtad, hogy ez lesz, miért nem szóltál előre? Valamit nem mondtál el.
Kellett itt lennie még valaminek, ez nem magyarázza a kirohanását a mini bárnál. Elijah a kezemre tette az vét, hogy rá figyeljek, majd a szemembe nézett.
- Bízz bennem. Ha eljön az ideje mindent elmondok, de most még nem lehet. Nem bírnád el a súlyát a teljes igazságnak. Kérlek! – szomorkás hangja megijesztett, és zavart, hogy nem mondott el mindent, de éreztem, hogy az érdekem, hogy még ne tudjak mindent. Nem bírnám el a súlyát? Miről van szó?” Nem volt választásom, így be kellett érjem a féligazsággal.
- Rendben. Bízom benned. És most hogyan tovább, mit akarsz velem csinálni?
- Hát… Ilyen esetben csak két lehetőség van. Vagy megpróbállak „megnevelni”, ahogy Kol mondta, – elnevette magát majd hozzátette – vagy megöllek. Neked kell döntened, bár szívből remélem, hogy az első lehetőséget választod.
- Igaz, hogy az elmúlt két évem maga volt a pokol, de azért nem szeretnék meghalni – szólaltam meg rekedtes hangon, mivel még mindig nem dolgoztam fel teljesen a hallottakat.
- Segítek neked, de előre szólok nem lesz könnyű. Lesz, hogy visszasírod azt a két év poklot, annyira fogsz szenvedni.
- Menyi időbe fog telni? – kérdeztem kíváncsian.
- Ez csak tőled függ. Katherine-nek két évbe telt, de őt csak fél évig kellett üldöznöm, hogy elkapjam. Ha úgy döntesz, hogy elfogadod a segítségemet, már nincs visszaút, végig kell csinálnod. Komoly volt az arca, és a szemei is elszántan csillogtak. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de két év után, most először láttam valami esélyt, arra, hogy „meggyógyuljak”. Nem volt választásom, meghalni nem akartam, és így nem élhettem tovább. Vettem egy nagy levegőt, és döntöttem.
- Rendben…
- Akkor elintézek pár telefon, és holnap elkezdjük – válaszolta, és felállt mellőlem.
- Kérdezhetek még valamit?
- Igen?
- Kitől tudtad meg? – kérdeztem bátortalan hangon.
- Stefan-tól.
11. rész >>
Sunday, January 27, 2013
Februári Menetrend
Ahogy lassan közeledik az év második hónapja, fontosnak éreztem, hogy ismét összeállítsak egy kis "naptárat", hogy tudjátok, mire is számítsatok februárban! Mint mindig, ezúttal sincs kőbe vésve semmi, ezért kérlek, hogy gyakran csekkoljátok a frissítéseket!
Technikai információ: mostantól lehetőség van arra, hogy feliratkozzatok az oldalra! Kérlek, tegyétek meg ezt! Feliratkozni az oldal jobb oldalán lévő modulok között, alul tudtok! Előre is köszi!
További jó olvasást!
DAMON & ELENA
Február 1. (péntek): 21. rész - Szellemes éjszaka
Február 8. (péntek): 22. rész - Nem várt visszatérés - ÉVADZÁRÓ FEJEZET!
Február 14. (csütörtök) - 22+1 - Bónuszfejezet az első évadhoz - Magyarázatok
Február 26. (kedd) - 2. évad, 1. rész - A büntetés - ÉVADNYITÓ FEJEZET!
ÉLET A HALÁL UTÁN
Február 5. (kedd): 11. rész - Nehéz napok
Február 11. (hétfő): 12. rész - Elvonókúra
Február 17. (vasárnap): 13. rész - Az igazság pillanata
Február 24. (vasárnap): 14. rész - Valami új
DAMON & ELENA - EGY ÚT A POKOLBA
Háromrészes Delena sztori
Február 17. (vasárnap): 1. fejezet - A vihar
Február 20. (szerda): 2. fejezet - Chicago
Február 22. (péntek): 3. fejezet - Eltemetett érzések
Ennyi lenne februárra! Remélem, meg lesztek elégedve a kínálattal, és a történetekkel is! :)
Technikai információ: mostantól lehetőség van arra, hogy feliratkozzatok az oldalra! Kérlek, tegyétek meg ezt! Feliratkozni az oldal jobb oldalán lévő modulok között, alul tudtok! Előre is köszi!
További jó olvasást!
DAMON & ELENA
Február 1. (péntek): 21. rész - Szellemes éjszaka
Február 8. (péntek): 22. rész - Nem várt visszatérés - ÉVADZÁRÓ FEJEZET!
Február 14. (csütörtök) - 22+1 - Bónuszfejezet az első évadhoz - Magyarázatok
Február 26. (kedd) - 2. évad, 1. rész - A büntetés - ÉVADNYITÓ FEJEZET!
ÉLET A HALÁL UTÁN
Február 5. (kedd): 11. rész - Nehéz napok
Február 11. (hétfő): 12. rész - Elvonókúra
Február 17. (vasárnap): 13. rész - Az igazság pillanata
Február 24. (vasárnap): 14. rész - Valami új
DAMON & ELENA - EGY ÚT A POKOLBA
Háromrészes Delena sztori
Február 17. (vasárnap): 1. fejezet - A vihar
Február 20. (szerda): 2. fejezet - Chicago
Február 22. (péntek): 3. fejezet - Eltemetett érzések
Ennyi lenne februárra! Remélem, meg lesztek elégedve a kínálattal, és a történetekkel is! :)
Saturday, January 26, 2013
1x20 Aki nem adta fel
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: Enyhe erotikus tartalom
XX. fejezet - Aki nem adta fel
- Honnan ismerlek? - kérdezte Elena minden előzmény nélkül. - Mi volt köztünk? És miért nem emlékszem rád?
Damon sóhajtott, de szemében mégis valami furcsa, reményteli fény csillogott.
- Szerettél. És én is szerettelek. Azonban valaki azt akarta, hogy minderre soha többé ne emlékezz – mondta végül, lassan formálva a szavakat. - De hát...onnan tudod?
- Elolvastam a naplóm. Hosszú oldalak szólnak benne rólad, amit kétségkívül én írtam, de mégsem emlékszem semmire belőlük. Megtörténhetett mindaz, ami ott van leírva?
- Igen.
- És soha többé nem emlékezhetek arra, ami velünk történt?
- Bárcsak lehetne, de nem. Soha nem fogsz emlékezni rám.
Elena közelebb lépett Damonhöz, aki még mindig nem mozdult.
- Még mindig szeretsz? - A lány hangja halk volt, szinte elenyésző.
- Mindig szerettelek, és valószínűleg örökké szeretni foglak, ha erre gondolsz.
- Tehát az a lány, akiről beszéltél...
- Az te voltál - fejezte be a mondatot Damon Elena helyett.
Egy ideig csöndben álltak, kerülve egymás pillantását. Végül Elena törte meg a csendet.
- Tudod, először nem értettem, miért vonzódom hozzád ennyire.
- Na és most már érted? - Elena bólintott, mire Damon szemében némi remény csillant fel. - Elena, és ez változtat bármin is?
- Nem tudom... nem tudok semmit. Össze vagyok a zavarodva... - Elena szórakozottan bámulta a földet, majd pillantása egyszer csak Damonre siklott, aki várakozva tekintett rá.
- Vagy tudod, mit? Van valami, amit ki szeretnék próbálni.
- Igen? Mit? - Elena nem felelt, csak még közelebb lépett, kezei közé véve a fiú arcát.
- Csak tudni akarom, milyen érzés... - mondta, és lassan megcsókolta a fiút. És ekkor megtörtént a csoda. Abban a pillanatban, hogy ajkaik oly hosszú szünet után ismét találkoztak, Elena agyában képek jelentek meg: az első találkozás, az első csók, az első együttlét, Los Angeles, a hétvégi ház, New York, és végül a tragédia.
"Egy felemésztő szerelem...szenvedély...kaland...veszély"
"Damon vagyok, Stefan bátyja"
"Bízom benned."
"Szeretlek, Elena. És éppen ezért nem lehetek önző veled."
"Én mindig téged választalak!"
"A gondolat, hogy elveszítettelek, jobban fájt, mint bármi más az életem során."
"Számomra még az örökkévalóság is rövid idő, ha azt veled tölthetem..."
"Elena, Elena... Ne hagyj el!"
Mindenre emlékezett, közös életük minden egyes másodpercére.
- Damon! - kiáltotta, miközben ismét a két keze közé fogta a fiú arcát. - Damon! Emlékszem rád! Emlékszem mindenre! - Damon, amint ezt meghallotta, olyan örömöt érzett a szívében, mint még soha. Felkapta Elenát, és pörögni kezdett vele.
- Elena! - kiáltotta ő is, s örömkönnyek csorogtak végig az arcán. - Istenem, Elena!
És amint letette a lányt, újból megcsókolták egymást, olyan hevességgel, ahogyan csak ők tudtak csókolózni. Ebbe az érintésbe sűrítették egymás iránti szerelmüket, s mindazt a fájdalmat, reménytelenséget és bánatot, ami az elmúlt időben felgyülemlett bennük. Mindkettejük testét átjárta egy új, de mégis őrjítő mámor, és nem éreztek, láttak, hallottak semmit, csak egymást. Most valóban semmi se számított, még a csoda sem, melynek folytán Elena képes volt újra emlékezni mindarra, amit elfelejtett. S ahogy telt az idő, annál nagyobb szenvedéllyel csókolták egymást. Aztán Elena hátrálni kezdett, bementek a nyitott ajtón, és egyenesen a lépcső felé vették az irányt, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedték volna a másikat. Ahogy mentek fel a lépcsőn, úgy hajigálták le magukról fölöslegessé vált ruhákat, hogy végül őrjöngő szenvedélyük megkoronázásaként újra egymáséi lehessenek. Pár másodperc múlva már Elena ágyában feküdtek, továbbra is teljesen egymásba gabalyodva.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy ez most a valóság - nyögte Damon, de a lány nem válaszolt, hanem sürgetően magához húzta, és tovább csókolóztak, immár megszabadulva az összes ruhadarabjuktól.
Egy fél órával később Bonnie és Caroline érkezett meg Elenáék házához, ahol legnagyobb meglepetésükre nyitva találták az ajtót. Ahogy beléptek, látták, hogy a lépcsőn végig ruhadarabok hevernek. Gyanakodva néztek egymásra, amikor is Caroline megragadott egy ruhát, és a magasba emelte, felismerve Damon jellegzetes bőrdzsekijét.
- Sikerült! - kiáltották kórusban, ujjongva egymás nyakába borulva. Ekkor toppant be Jeremy is, elképedve meredve a földön heverő ruhákra.
- Mi folyik itt? - értetlenkedett, tekintetét Bonnie és Caroline közt járatva, akik még mindig fel-le ugráltak örömükben.
- Elena...Damon...újra! -magyarázta Caroline, a ruhadarabokra bökve.
- Tényleg? Szóval ők most...? - Jeremy jelentőségteljes pillantást vetett Elena szobájára, mire Caroline elcsendesedett és fülelt. A felső szobából félreérthetetlen nyögések és sóhajok hallatszottak.
- Nagyon úgy látszik - felelte.
- Akkor hagyjuk őket turbékolni - javasolta Bonnie, és kiterelte őket a házból.
Ugyanebben az időpontban Rebekah is megérkezett a házhoz, pontosabban Elena ablakához. Az egyik fán mászott fel, igyekezve elkerülni a feltűnést. Saját magát is meglepte hirtelen döntésével, de valahogy, azt érezte, helyes amit cselekszik, habár ez szembe ment az összes elvével, melyekhez eddig oly makacsul ragaszkodott. Amikor azonban felért az ablakhoz, majdnem leszédült meglepetésében. Látta az ágyban fekvő párt, akiket szinte teljesen takaró borított, de Rebekah így is felismerte bennük Damont és Elenát. A szobából kiszűrődő hangok pedig még egyértelműbbé tették számára, hogy jelenléte immár fölösleges, a problémát nélküle is megoldották. Így hát az ős leugrott a fáról, ugyanis nem tervezte, hogy végignézi az ingyen felnőtt filmet. Sőt, titokban örült is, hogy nem kellett újból beleavatkoznia Damon és Elena szánalmas életébe, ugyanis gyűlölte volna, ha gyengének kell mutatkoznia bárki előtt is.
Elena fáradtan bújt Damon karjai közé, még mindig a történtek hatása alatt állva. Rengeteg időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy csillapodjon bennük a mámor, ugyanakkor még mindig képtelenek voltak elengedni egymást. Már jó néhány órája feküdtek az ágyban, egymást ölelve, azonban egyetlen szót sem szóltak, csak a másikat nézték, teljesen megbabonázva. Igazából nem is lehetett volna szavakkal leírni a bennük kavargó érzések összességét. Semmivel sem törődtek, csak egymással és azzal az óriási szerelemmel, amit éreztek. A jóslat beteljesedett: a szerelem, amely örökre szól, kaphatott egy második esélyt. És Damon tudta, hogy soha többé nem engedi el Elenát, holott most is kényszerítették rá. Elena pedig nem gondolt semmire, csak a mellette fekvő vámpírra, és legszívesebben elveszett volna fiú gyönyörű, kék szemeiben. Szorosan egymáshoz simulva feküdtek az ágyban, testük, mint a mágnes, vonzotta a másikat. Ajkaik szinte percenként találkoztak, s minden egyes csók vagy érintés csordultig volt szenvedéllyel. Végül lassan mindketten elaludtak, a földöntúli boldogság mosolyával az arcukon. Hosszú idő telt el azóta, hogy Elena utoljára aludt Damon karjai között, s nem tudta elképzelni, hogyan volt képes kibírni akár egy másodpercet is nélküle.
Aznap éjjel Damont utoljára gyötörte a rémálom. De amikor fájdalmasan a lány nevét kezdte kiabálni, Elena még szorosabban hozzábújt, megcsókolta, és ezt suttogta:
- Most már itt vagyok!
Másnap reggel szinte egyszerre ébredtek fel. Damon, amint felnyitotta a szemét, rögtön Elenára nézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban ott fekszik a karjai közt, és nem álmodik. A lány is ébredezni kezdett, és abban a pillanatban, hogy tekintetük találkozott, mindketten megkönnyebbülten elmosolyodtak. Néhány pillanat múlva már csókolták is egymást, mintha folytatni akarnák, amit előző nap elkezdtek. Elena gyorsan magukra húzta a takarót, s tényleg ott folytatták, ahol abbahagyták. Egyszerűen képtelenek voltak elengedni a másikat, azonban most nem mentek túl messzire. Mikor kicsit lenyugodtak, Damon végre megszólalt:
- Menjünk el! Te meg én. Ne törődjünk semmivel, hagyjunk itt mindent és menjünk! Most, hogy végre visszakaptalak, csak veled akarok lenni, és senki mással. Csak mi ketten. Benne vagy?
Igen! - viszonozta Elena, egyetértően bólogatva. Másra sem vágyott, mint erre.
- Akkor ne késlekedjünk! - javasolta Damon, és ki akart mászni az ágyból, de Elena visszahúzta.
- Várj még egy kicsit... - mondta, és egy csókkal ismét magához láncolta a fiút, aki boldogan feküdt vissza az ágyba.
Nemsokára már Damon kocsijában ültek, szó szerint száguldozva az úton, ugyanis az autó jóval a sebességkorlátozást meghaladva repesztett, hogy még hamarabb elérjék a célt: a hétvégi házat. Így az út alig egy óráig tartott, de Damon és Elena számára ez is kész örökkévalóság volt. Amint odaértek, Damon már ki is pattant, odasuhant Elena ajtajához, kisegítette a lányt, végül pedig felkapta, és karján vitte be, ahogy szokta. Gyorsan ledobta magukat a kanapéra, és ajkaik már egymásra is tapadtak, mintha az az egy óra több évvel ért volna fel.
- Isten hozott újra itt - duruzsolta Damon Elena fülébe.
- Hiányzott ez a hely - felelte Elena, aki lehunyt szemekkel élvezte a kényeztetést.
- Hát még nekem! - válaszolta Damon, a lány nyakát becézve, de egy váratlan pillanatban megállt, két kezébe fogta szerelme arcát, és így szólt:
- Borzasztó régóta várok arra, hogy ezt elmondhassam neked: Szeretlek!
- Én is szeretlek, Damon! - viszonozta Elena mosolyogva, s újra elmerültek egymásban. Együttlétüknek az éhség vetett véget: már több, mint egy napja nem ettek rendesen, így Damon gyorsan elővett pár tasak vért, amivel meg is itatták egymást. Majd ismét csak magukkal foglalkoztak, jó hosszú ideig, amíg végül Damon felajánlotta, hogy készít valami emberi táplálékot.
- Sajnos nincs itt semmi ehető - jelentette, miután bepillantott a hűtőbe. - Nagyon nagy baj lenne, ha elugranék bevásárolni?
- Csak ne maradj sokáig - kérte Elena, a fiú nyakába csimpaszkodva. - Nem bírom ki túl hosszú ideig.
- Sietek, ígérem - nevetett Damon, majd váltottak egy búcsúcsókot. - Egy óra alatt megjárom - mondta, és kisuhant az ajtón. Elena kissé szomorkásan nézett utána, hiszen borzasztó nehezére esett elengedni őt, még egy ilyen rövid időre is. Aztán eszébe jutottak barátai, akiket nem is értesített mindarról, ami történt, így megkereste telefonját, és felhívta Caroline-t, Bonnie-t és Jeremy-t, hogy értestítse őket a fejleményekről. Mivel ő maga se tudta, hogy történt, nem részletezte az emlékezés körülményei. Viszont az is feltűnt, hogy egyikőjük sem tűnt túlságosan meglepettnek, amit furcsának talált.
Ezután kiült a verandára, várva, hogy Damon visszajöjjön. Akaratlanul is elvigyorodott, ahogy eszébe jutott a tegnap éjjel, és erről az emlékről pedig az a hétvége villant az agyába, amit legutoljára töltött itt. Ezért, teendők híján, felment a szikla tetejére, ahonnan az egész erdőt be lehetett járni. A nap magasan járt, beragyogva a terület minden egyes részét, míg a fák szelíden dülöngéltek jobbra-balra, ahogy a gyenge szellő simogatta koronáikat. Ebben gyönyörködött Elena, felidézve az összes visszatért emlékét, mely gondolatra minden porcikája bizseregni kezdett. Hosszú, fájdalmas hetek álltak mögöttük, de vége van, elmúlt a veszély. Most nem volt képes haragudni Rebekah-ra, mert a szívében csak a szerelemnek volt helye és semmi másnak. Türelmetlenül várta, hogy Damon hazaérjen, így amikor meghallotta a kék Camaro kerekeinek nyikorgását, majd’ kiugrott a bőréből. Gyorsan felpattant, hogy lesiessen hozzá, de Damon gyorsabb volt: egy szempillantás alatt felsuhant a lányhoz, és hátulról átölelte őt.
- Hiányoztam? - suttogta Elena fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára.
- Igen - hangzott a felelet. Elena megfordult, és Damon karjaiba vetette magát, olyan szorosan hozzábújva, amennyire csak tudott. Csendben ölelték egymást, Damon Elena tarkóját simogatta, halkan kuncogva. Amint kibontakoztak az ölelésből, egy hosszú, forró csókban forrtak össze. Végül kézen fogva lesétáltak a szikláról, be a házba.
- Szóval, mit vásároltál? - kérdezte Elena.
- Mindenfélét, ami kellhet, sőt, a bolt előtt ingyen osztogatták ezt - felelte Damon, és vigyorogva előhúzott a zsebéből egy lapos, lila tasakot, amit Elena azonnal felismert.
- Gondolod, hogy szükségünk lesz rá ma éjjel? - tudakolta nevetve.
- Még ha nagyon bevadulnánk sem hiszem... ha jól emlékszem, kisasszony, még mindig vámpírok vagyunk.
- De ez ne akadályozzon meg a bevadulásban – figyelmeztette barátját a lány, visszacsúsztatva a fiú zsebébe a tasakot
- Nem fog - kacsintott Damon, majd kipakolta a szatyrokat. - Mit szólnál, ha baconös csirkét csinálnék?
- Annak nagyon örülnék!
- Nagyszerű. Segítesz?
- Hát persze - válaszolta Elena. Szerettek együtt főzőcskézni, ráadásul Damon mindig elkápráztatta Elenát az ételeivel.
- Jól csinálom? - érdeklődött a lány, amikor igyekezett úgy félbevágni a csirkemelleket, hogy azokat meg lehessen tölteni.
- Egész jól - pillantott oda Damon, aki éppen a sajtszószt kevergette. - Bár nekem van egy technikám, amivel talán kicsit könnyebben menne - folytatta, majd odalépett Elenához, megfogta kezét, amelyikben a kést tartotta, és együtt vágták fel a húst. A fiú keze gyengéden simult szerelméére, miközben másik kezével átölelte őt.
- Az én saját szakácsom - dicsérte Elena nevetve, amikor az összes darab felszeletelve feküdt a vágódeszkán. Gyorsan odahúzta magához Damont, és egy csókot lehelt az ajkára. Nemsokára elkészült az étel, és jóízűen elfogyasztották, majd Damon bedobta a mosogatóba a tányérokat. Elena a hálóban várta.
- Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy beszéljünk róla – mondta halkan, amint Damon lehuppant mellé. - Mondj el mindent, és kérlek ne kímélj.
Damon persze tudta, mire céloz. Mélyet sóhajtott, mert borzasztó volt még felidézni is a közelmúlt eseményeit.
- Először, amikor otthagytál a pincében, nem is emlékszem mi történt, csak arra, hogy valahogy hazakerültem, de minden homályos. Egy valamire emlékszem, és az a fájdalom. Egyszerűen olyan volt, mintha csak a testem lett volna a világban, úgy éreztem, hogy a lelkemet... magaddal vitted. Borzasztó volt, nem tudtam, nem láttam semmit, csak azt, ahogy küzdesz Rebekah-val... és... - A hangja itt elcsuklott.
- Aztán jött Caroline, Bonnie, meg Stefan és kitalálták, hogy mit kell tennem. Teljesen értelmetlennek tetszett minden, de mégis tudtam, hogy nincs választásom, muszáj visszakapnom téged, bár számítottam rá, hogy ez lehetetlen, és annak az esélye, hogy valamikor újra emlékezz rám, a nullával egyenlő, de akkor is, biztos voltam benne, hogy ezt kell tennem. Szóval megpróbáltam, azonban a reakciód... rosszabb volt, mint amire számítottunk. Teljesen kikészültem, de valahogy nem bírtam feladni, nem tudtalak elengedni. És akkor Caroline ellopta a gyűrűd, és odaadta nekem, azt várva, hogy attól megenyhülsz... és sikerült. Akkor először kezdtem érezni azt, hogy talán mégis van értelme ezt csinálnom. Végül, ahogy egyre közelebb engedtél magadhoz, úgy nőtt bennem a remény. De továbbra sem voltam képes elviselni a tényt, hogy sosem fogsz emlékezni arra, ami azelőtt történt. Végül tegnap rájöttem arra, hogy a megoldás ott volt az orrom előtt, mindössze csak el kellett volna olvasnod a saját naplód, habár ha nem tévedek, erre addigra te is rájöttél. Hát ennyi - fejezte be Damon a történetet. Elena lesújtottan meredt maga elé, könnyes szemekkel.
- Annyira sajnálom, Damon! Soha nem akartam volna neked fájdalmat okozni... Gyenge voltam, nem tudtam leküzdeni az igézetet...
- Nem voltál gyenge, szerelmem - felelte Damon, és megölelte a zokogó lányt. - Ekkora erővel lehetetlen szembeszállni.
- Borzasztóan sajnálom... és tudom, hogy nem fogom tudni soha meg nem történté tenni, de azon leszek, hogy kiengeszteljelek mindezért...
- Sssss... - csitította Damon. - Már kiengeszteltél azzal, hogy itt vagy. Ennél szebbet nem is kívánhattam volna.
- Tényleg? - kérdezte Elena szipogva. - Istenem, Damon, annyira, de annyira szeretlek!
- Én is szeretlek, Elena - suttogta Damon. - Soha többé nem engedjük el egymást. Ígérem.
- Soha többé - ismételte Elena, s hagyta, hogy a fiú letörölje könnyeit.
- Nézz rám - kérte halkan Damon, kezei közé fogva a lány könnyáztatta arcát. - Te nem tehetsz semmiről. Nem tudom, milyen csoda folytán voltál képes emlékezni, de nem is számít. Csak az a fontos, hogy újra együtt vagyunk, és szeretjük egymást. És ennél nem kell több. Nagyon szeretlek Elena, jobban, mint bármikor, s szeretni is foglak egy egész örökkévalóságon át - mondta, majd lassan közelebb hajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. - Ugye elhiszed nekem?
- Neked mindent elhiszek - viszonozta Elena, pulóverje ujjával törölgetve szemét. - Hiszen te vagy az, aki nem adta fel.
Magában felidézte Bonnie beteljesült jóslatát: "Aki mindent elfelejt, és aki nem adta fel..."
- És nem is fogom soha feladni, mert az én életemnek addig van értelme, ameddig te élsz - tette hozzá Damon, majd megfogta Elena kezét, a szívéhez húzva azt. - Érzed ezt? Csak érted dobog - Elena azt érezte, soha ilyen szép hangot nem hallott még, mint a fiú szívdobogása. Abbahagyta a sírást, s belenézett Damon szikrázó, kék szemeibe, majd megragadta a srác kezét, odahúzva a saját szívéhez.
- Akárcsak az enyém. Érted élek - válaszolta.
Ahogy kezeik a másik mellkasán pihentek, egy furcsa, de ugyanakkor varázslatos érzés lett úrrá rajtuk: úgy érezték, mintha testük egybeolvadna és eggyé váltak volna. Szívük egyszerre dobbant, ugyanazt látták, hallották, ugyanarra gondoltak. És amikor ajkaik összeértek, tudták: tényleg elmúlt a veszély.
Egy óra hosszát ültek az ágyon, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Amikor ajkaik végleg szétváltak, Damon a karjaiba zárta Elenát, és ez az ölelés többet jelentett minden szónál.
- Csodálatos idő van - törte meg a csendet Damon. - Nincs kedved fürödni egyet a tóban?
- Fürödni? - kérdezett vissza Elena. - Tényleg? Amúgy nincsen semmi, amiben fürödhetnénk.
- Dehogyisnem! - felelte Damon, majd felpattant, kisuhant a nappaliba és egy zacskóval tért vissza. - Bontsd ki! - A lány kíváncsian nyitotta ki a csomagot, amiben egy mélykék bikini lapult.
- Jaj, te tényleg mindenre gondolsz! Köszönöm! De... te miben fürdesz majd?
- Magamnak is vettem, bár távol áll tőlem a fürdőnadrág viselete, azonban ha neked van kedved, veled tartok.
- Van kedvem - mosolyodott el Elena. - Menjünk! - javasolta lelkesen, és gyorsan átöltözött. A bikini tökéletesen passzolt rá.
- Gyönyörű vagy - jegyezte meg a srác elbűvölve, amint megcsodálta szerelmét.
- Nem értelek. Annyira szexi vagy fürdőnadrágban, mégsem láttalak még sosem így!
- Mert ezt csak neked tartogattam - incselkedett Damon, fekete nadrágjának madzagjával bíbelődve, majd miután ezzel végzett, felkapott két töröközőt, és kimentek a házból. Ám amikor Elena egyenesen a tó felé vette az irányt, Damon visszahúzta.
- Ne arra - szólt, és felmutatott a szikla tetejére. - Erre menjünk - Elena vetett rá egy kérdő pillantást, mire a fiú csak nevetett. Lassan felsétáltak a szikla tetejére, ahol a kristálytiszta forrásvíz a mélybe zúdult. Damon ledobta a törölközőket, és a szikla széléhez lépett.
- Na, ugrunk egyet?
- Micsoda? - értetlenkedett Elena. - Ez legalább tíz méter magas!
- Van az tizenöt is - vigyorgott Damon.
- Hát... én nem hiszem...
- Ugyan már, csak azt ne mondd, hogy félsz! - ugratta Damon, és felé nyújtotta a kezét. Együtt.
Elena vett egy mély levegőt, és bólintott.
- Együtt - ismételte, megragadva Damon kezét. Lenézett a tóra, amely így még távolibbnak tűnt. Azonban Damon fogta a kezét, és tudta, hogy nem érheti semmi baj. Ránézett barátjára, aki biztatóan mosolygott rá. Megszorította még egyszer a kezét, és ugrottak.
Euforikus érzés volt, ahogy zuhantak lefelé. A táj egy színes folttá mosódott össze, míg a szél halkan süvített a fülükbe. Elena igyekezett nem lefelé nézni, de nem állta meg: a tó világoskék tükre egyre közeledett feléjük, s alig telt egy pillanat, már bele is csobbantak a hűs vízbe, mely körülbelül két és fél méter mély lehetett. Amikor alámerültek, látták egymást, hiszen a víz kristálytiszta volt. Egyszerre jöttek fel a felszínre.
- Na? - kérdezte Damon, amint odaúszott barátnőjéhez.
- Fantasztikus - lelkendezett Elena.
- Gondoltam, hogy élvezni fogod - közölte Damon magabiztosan, miközben megrázta a víztől csillogó fekete tincseit.
- Micsoda magabiztosság! - mosolygott a lány, majd hirtelen megfordult, és a vízesés felé kezdett úszni, Damon pedig utána. A lezúduló víztömeg olyan volt, mint egy hatalmas zuhany, s mivel még a lábuk is bőven leért, aláálltak, és élvezték, ahogy a fejükre ömlik nedvesség. Aztán Elena egy hirtelen ötlettől vezérelve fröcskölni kezdte Damont.
- Hé, mit csinálsz? - tudakolta meglepetten, de ugyanakkor nevetve a fiú, kezével igyekezve eltéríteni a hullámokat.
- Csak nem félsz a víztől? - kiabálta Elena, tovább locsolva Damont, mire a fiú se volt rest, és ellentámadásba kezdett. Mint két kisgyerek, úgy fröcskölték egymást perceken át, míg végül Damon dacolva hullámáradattal, el nem érte Elenát, és meg nem csókolta.
- Fegyverszünet? - érdeklődött.
- Szó se lehet róla! - viszonozta Elena egy óriási vigyorral az arcán, és magához húzta Damont.
Órák hosszat fürödtek, hülyéskedtek, úszkáltak, és vagy jó párszor leugrottak a szikláról is. Amikor már kellően elfáradtak, kifeküdtek a szikla szélére, amit még mindig értek a lassan-lassan leáldozó nap szikrázó sugarai. Elena szorosan odabújt Damonhöz, fejét szokása szerint a srác mellkasán pihentetve.
- Damon... - szólalt meg egyszer csak Elena.
- Mondjad, szerelmem.
- Miért nem adtad fel akkor, amikor elveszítettél? Jó okod lett volna rá, a helyzeted reménytelen volt, ráadásul annyira bunkó és elutasító voltam veled... Találhattál volna bárki mást helyettem, lányok ezrei ugrottak volna örömest a nyakadba, de te mégis küzdöttél értem. Miért? - kérdezte Elena, felkönyökölve. Damon, mielőtt válaszolt volna, belenézett a lány csillogó, barna szemeibe, teljesen megbabonázva őt.
- Mert szeretlek, Elena, - felelte - jobban mint az életemet, jobban, mint bármi mást a világon. Nem tudtam volna nélküled élni, ezért először meg akartam halni, de akkor valami mégis azt súgta, hogy ne adjam fel, mert te sem adtad volna fel, ha velem történik ugyanez. Egy valami volt, ami erőt adott, és az a remény volt, hogy te még boldog lehetsz az életben, ha én már soha többé. És tudtam, hogyha kell, egy örökkévalóságon át is küzdeni fogok érted. Mert te vagy a végzetem, Elena, és a mi végzetünk az, hogy együtt legyünk. Örökkön-örökké - fejezte be, továbbra sem véve le a szemét Elenáról, aki elbűvölve hallgatta.
- Ez volt a leggyönyörűbb vallomás, amit a valaha hallottam - mondta végül halkan, s egyre közelebb hajolt Damonhöz, majd egy gyengéd, de ugyanakkor szenvedélyes csókban forrtak össze.
- Szeretlek, Damon Salvatore! - suttogta a fiú fülébe, aki magához húzta, és átölelte. Így feküdtek még egy ideig, amíg a nap le nem ment teljesen. Damon betakarta Elenát egy törölközővel, hogy a lány ne fázzon, és ezt kérdezte tőle:
- Emlékszel, mit ígértem neked?
- Mikor?
- Azon a borzalmas napon - válaszolta Damon.
- Várj csak... - gondolkozott Elena, azonban nemsokára beugrott neki a válasz. - Azt, hogy egyszer megismételjük azt, ami a hotelban történt.
- Ugye, milyen csodálatos az emlékezés? - tűnődött Damon. - Még mindig akarod?
- Természetesen - viszonozta Elena, vágyakozóan mosolyogva, mire Damon hirtelen felpattant, és a karjába vette őt.
- Hát akkor... ne vesztegessük az időt! - javasolta, és besuhant vele a házba. Egyenesen a hálószobába tartott, ahol óvatosan letette a lányt az ágyra, majd ő maga is melléfeküdt, és apró, gyengéd csókokkal halmozta el Elenát. Mivel még mindig fürdőruhában voltak, nem volt túl sok dolga a ruhákkal, hanem rögtön a tárgyra térhetett. Tőle szokatlan édességgel kényeztette őt, amire Elena halk nyögésekkel válaszolt. Lágyan csókolták egymást, miközben Damon szép lassan kikötötte Elena bikinijét.
- Most igazén kitettem magamért – jegyezte meg Damon jóval később, egy kicsit még mindig zihálva. - Remélem elégedett vagy.
- Teljes mértékben - hagyta helyben Elena, aki a fiú ölében ült, kissé elcsigázottan. Szemei már-már leragadtak a fáradtságtól, de nem akart aludni.
- Álmos vagy? - kérdezte kedvesen Damon, a lány haját simogatva.
- Nem - hangzott a felelet, azonban egy ásítás elárulta.
- Akkor aludjunk.
- De nem akarok aludni - ellenkezett Elena, makacsul harcolva a fáradtság ellen.
- Ugyan miért?
- Mert akkor nem látlak, nem lehetek veled, és hiányzol. Márpedig én nem akarok akár egy percet is eltölteni nélküled.
- Jaj, drágám - nevetett Damon, egy csókot nyomva Elena feje búbjára. - Én mindig veled
vagyok, még álmodban is. Mindig itt vagyok. Akkor is, amikor nem is tudsz róla.
- Tényleg? - tudakolta Elena félálomban, fejét Damon mellkasára hajtva, és néhány másodperc múlva el is aludt, lényegében ülve. Damon gyönyörködve nézte őt; képtelen volt betelni vele. Végül óvatosan, nehogy felébressze, lefektette őt, átkarolta, és ő is elaludt, ahogy Elena egyenletes szívdobogását hallgatta.
- Jó reggelt, kis álomszuszékom! - ébresztgette másnap reggel Damon Elenát. Lágyan simogatta a lány arcát, aki édesen aludt a fiú karjaiban, halványan mosolyogva.
- Szia - üdvözölte Elena Damont, kissé még álmos hangon. - Mióta vagy fenn?
- Úgy fél órája.
- De akkor miért nem keltettél fel?
- Mert szeretem nézni, ahogy alszol - válaszolta egyszerűen Damon.
- Tényleg? Mi izgalmas van abban, ahogy alszom?
- Nem tudom. Csak olyan jó nézni - vont vállat Damon, tovább simogatva Elena arcát.
- Én is szeretlek nézni olyankor... csak egy a bökkenő, hogy akkor nem látom a szemeidet.
- A szemeimet?
- Igen... annyira gyönyörűek - felelte Elena elpirulva. - Azokba szerettem bele először.
- Na, ezt jó tudni! - nevetett Damon, majd megcsókolták egymást. - Mit csináljunk ma? - érdeklődött végül.
- Akármit. Először jólesne egy forró fürdő - töprengett Elena. - De csak akkor, ha velem tartasz.
- Tudod jól, hogy bárhová követlek - viszonozta Damon. - A fürdőszoba pedig nincs valami messze.
- Hát... ahhoz, hogy eljussunk oda, fel kéne kelni, ami pedig roppant nehezemre esik!
- Felőlem maradhatunk is - javasolta Damon, bevetve egy kínzóan szexi mosolyt, aminek Elena nem tudott ellenállni.
- Ha rajtad múlna, mást se csinálnánk! - jegyezte meg Elena, magához húzva Damont, hogy egy gyengéd csókot leheljen az ajkaira.
- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte hirtelen Damon.
- Na?
- Az, hogy szerinted mi történt volna Denverben, ha Jeremy nem szól közbe? - Elenát csöppet meglepte a kérdés.
- Nem tudom... gondolod, hogy akkor...?
- Biztos vagyok benne - jelentette ki magabiztosan a srác.
- Könnyen lehet, hogy történt volna valami - hagyta helyben Elena. - Azonban ma már nehezen tudom elképzelni, hogy tudtam olyan sokáig ellenállni neked. Teljesen vak voltam!
- Végül is mindegy, mi volt, most a jelenben vagyunk, és csak ez számít.
- Semmi más - helyeselt a lány vigyorogva, majd Damon arcát kezdte simogatni. - Szóval, kikelünk még ma az ágyból?
- Van valami csekély elképzelésed arról, hogy mit akarsz ma csinálni?- kérdezte Damon reggeli után.
- Nincs. Na és neked?
- Ami azt illeti, akad – vont vállat Damon.
- Hallgatom!
- Igazából semmi különös, csak egy kirándulásra gondoltam így délelőtt, aztán a délutánt még megbeszélhetjük.
- Benne vagyok! - vágta rá Elena. - Bár igazából bármit mondasz, én beleegyezem, mert mindegy mit csinálunk, csak együtt legyünk.
- Milyen igaz - vigyorgott egyetértően Damon, miközben felkapta a kocsikulcsát.
Útjuk egy keskeny földúton vezetett, végtelen búza és napraforgó táblák között. Az égen egy felhő sem volt, lágy, ugyanakkor hűvös szellő fújt, a nap pedig erőteljesen sütött, viszont nem túl melegen, tökéletes kora tavaszi időjárást biztosítva. Damon felnyitotta a tetőt, hogy jobban élvezhessék a napsütést. Tőlük balra magas dombok emelkedtek, sűrű erdők koszorújában. Körülbelül harminc percet autóztak, ameddig a földút véget nem ért, és ott Damon le is állította a kocsit.
- Innen gyalog megyünk - mondta. Egy szűk ösvényen mentek fölfelé, amely egy erdőn keresztül vezette őket. Elena elbűvölve hallgatta a vidám madárdalt, ami minden kétséget kizáróan tavaszt jelezett. A fák új, gyönyörű zöld lombot kezdtek ereszteni és egyre több és több virág bújt elő a földből, változatos színkavalkádot kölcsönözve a környezetnek. Végül ritkulni kezdett az erdő, és kiértek a fűvel borított domb tetejére, ahonnan be lehetett látni az egész hatalmas völgyet. Csak egyszerűen ledőltek a fűbe, és bámulták az eget, élvezték a csöndet és egymás társaságát. Mégis, valami zavarta Damont és ezt Elena is észrevette.
- Mi a baj?
- Nincs baj - rázta a fejét a srác. - Csak olyan furcsa... a madárdal.
- Nem tetszik? Szerintem varázslatos.
- Persze, hogy tetszik... de amióta vámpír vagyok, az állatok félnek tőlem, ha megéreznek, menekülni próbálnak. Olyankor a madarak nem szólalnak meg, hanem visszahúzódnak a fészkeikbe. Az összes állat retteg a vámpíroktól, mert tudják, micsoda szörnyetegek vagyunk... És valahogy ez most pont másképp van, mintha a természet..köszöntene minket – magyarázta Damon.
- Nekem ez sosem tűnt fel - viszonozta Elena elgondolkodva. - Pedig számítottam rá.
- Éppen ez az, Elena! Ha veled vagyok, mindig így van, olyankor minden más. Amikor külön voltunk, az egyik borzalmas éjszakán kimentem bolyongani az erdőbe, mert nem bírtam kiüríteni a fejem, és ahogy haladtam befelé, úgy némultak el az állatok. Miattad viselkednek így, mert van benned valami különleges, valami jó, valami tiszta -felelte Damon, végigsimítva a lány arcát.
- De hát miért? Mit tettem én, amitől más lennék, mint a hozzám hasonló szörnyek? - tudakolta Elena zavartan.
- Nem öltél - jelentette ki Damon. - Már jó ideje átváltoztál, mégsem öltél meg egyszer sem senki ártatlant. Belül tiszta maradtál, ami elég ritka.
- Azért ez nem teljesen így van - tiltakozott Elena. - A múltkor, ha ott, akkor nem állítasz le, biztosan megölöm azt a két fiút.
- Lehetséges, azonban nem így történt. Meg tudtalak állítani.
- Máig nem értem, hogy akkor miért ébredt fel bennem ennyire a vadászösztön, soha nem éreztem akkora felemésztő kísértés arra, hogy öljek. Azt éreztem, hogy másra sem vágyom,
mint arra, hogy elvegyem az életüket. Korábban nem volt ilyen - Damon elmosolyodott.
- Mert én kontrolláltalak. Állandóan veled voltam, eltereltem a gondolataidat, és nem is volt lehetőséged olyasmire gondolni. De amikor már nem voltam veled, feléledt benned az ősi ösztön, ami egyébként sajnos elkerülhetetlen volt. Szerencsére nem történt végül semmi... mert nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy elveszted a tisztaságod...Te annyira jó vagy, annyira csodálatos, hogy veled ez nem fordulhat elő.
- Tényleg? Egy szörnyeteg hogyan lehet csodálatos? - kérdezett vissza Elena, bár nagyon jól estek neki a fiú szavai, sőt, egy kicsit még büszke is volt magára.
- Te nem vagy szörnyeteg. És nem is leszel soha - válaszolta Damon, magához ölelve a lányt.
- Szeretlek, Damon - suttogta Elena. - Ahogy telnek a napok, egyre jobban és jobban szeretlek. Ezért tartok attól, hogy majd eljön az a nap, amikor már nem tudlak majd jobban szeretni.
- De nem fog eljönni - hangzott a felelet, melyet egy gyengéd csók kísért. - Mert mi értelme lenne különben az örökkévalóságnak, ha a szerelmünk nem lehet egyre erősebb minden nap?
- Igazad van. Tudod, amikor eszembe jut az, hogy örökké veled lehetek, akkor úgy érzem, hogy ennél boldogabb már nem lehetek.
- Pontosan ezt érzem én is - mondta mosolyogva Damon. - Valahogy mindig ilyennek képzeltem a boldogságot. Százhetven hosszú évbe telt, mire megtaláltam.
- Cserébe viszont örökké az lehetsz - szólt Elena és egy újabb csókot kezdeményezett.
Egészen délutánig maradtak, főleg a fűben heverésztek, de később az egész környéket bejárták, gyönyörködve a táj szépségében. Aztán, amikor már vágytak a kis tóparti házba, melynek csak a kéménye látszott onnan föntről, visszamentek a kocsihoz és hazamentek. Elena ledobta magát a kanapéra, Damonre várva, aki néhány másodperc múlva le is huppant mellé. A lány a fiú ölébe hajtotta fejét, hagyva, hogy Damon puha kezei lágyan simogassák.
- Nem vagy éhes? - kérdezte Damon, mire Elena kelletlenül bólintott.
- Egy kicsit - mondta, mire Damon beleharapott a csuklójába, és felajánlotta azt neki.
- Tessék - Elena elmosolyodott és szívni kezdte a srác vérét, éppen annyit, hogy ne érezze éhesnek magát, majd miután végzett, hagyta, hogy Damon is megízlelje az ő vérét.
- Szóval, mivel töltsük a délutánt? - tudakolta Damon.
- Ezzel! - felelte Elena, s megragadta Damon nyakát és magához húzta, hogy megcsókolhassa. A megszokott heves szenvedéllyel csókolták egymást, miközben Elena felült és befészkelte magát Damon ölébe, kezével a fiú haját simítva. Amikor egyre gyakrabban kezdtek sóhajtozni, Damon lassan felállt a lánnyal a karjában, aki lábait a srác dereka köré kulcsolta, egy pillanatra sem engedve el szerelmét, és elindult a hálószoba irányába.
A következő rész tartalmából...
Elena és Damon újra együtt! De éppen, amikor mindketten végre tökéletesen boldognak érzik magukat, jön az újabb csapás: egy büntetés, melynek hírét egy abszolút váratlan látogató hozza meg. És hogy kin csattan az ostor? "Természetesen" megint Elenán. De vajon mi az a titokzatos büntetés, amivel Mystic Falls természetfeletti lakói kivívták a természet haragját, felborítva annak egyensúlyát?
21. rész >>
SZ.J.: Remélem, hasonlóan képzeltétek el Damon és Elena "békülését"!
Figyelmeztetés: Enyhe erotikus tartalom
XX. fejezet - Aki nem adta fel
- Honnan ismerlek? - kérdezte Elena minden előzmény nélkül. - Mi volt köztünk? És miért nem emlékszem rád?
Damon sóhajtott, de szemében mégis valami furcsa, reményteli fény csillogott.
- Szerettél. És én is szerettelek. Azonban valaki azt akarta, hogy minderre soha többé ne emlékezz – mondta végül, lassan formálva a szavakat. - De hát...onnan tudod?
- Elolvastam a naplóm. Hosszú oldalak szólnak benne rólad, amit kétségkívül én írtam, de mégsem emlékszem semmire belőlük. Megtörténhetett mindaz, ami ott van leírva?
- Igen.
- És soha többé nem emlékezhetek arra, ami velünk történt?
- Bárcsak lehetne, de nem. Soha nem fogsz emlékezni rám.
Elena közelebb lépett Damonhöz, aki még mindig nem mozdult.
- Még mindig szeretsz? - A lány hangja halk volt, szinte elenyésző.
- Mindig szerettelek, és valószínűleg örökké szeretni foglak, ha erre gondolsz.
- Tehát az a lány, akiről beszéltél...
- Az te voltál - fejezte be a mondatot Damon Elena helyett.
Egy ideig csöndben álltak, kerülve egymás pillantását. Végül Elena törte meg a csendet.
- Tudod, először nem értettem, miért vonzódom hozzád ennyire.
- Na és most már érted? - Elena bólintott, mire Damon szemében némi remény csillant fel. - Elena, és ez változtat bármin is?
- Nem tudom... nem tudok semmit. Össze vagyok a zavarodva... - Elena szórakozottan bámulta a földet, majd pillantása egyszer csak Damonre siklott, aki várakozva tekintett rá.
- Vagy tudod, mit? Van valami, amit ki szeretnék próbálni.
- Igen? Mit? - Elena nem felelt, csak még közelebb lépett, kezei közé véve a fiú arcát.
- Csak tudni akarom, milyen érzés... - mondta, és lassan megcsókolta a fiút. És ekkor megtörtént a csoda. Abban a pillanatban, hogy ajkaik oly hosszú szünet után ismét találkoztak, Elena agyában képek jelentek meg: az első találkozás, az első csók, az első együttlét, Los Angeles, a hétvégi ház, New York, és végül a tragédia.
"Egy felemésztő szerelem...szenvedély...kaland...veszély"
"Damon vagyok, Stefan bátyja"
"Bízom benned."
"Szeretlek, Elena. És éppen ezért nem lehetek önző veled."
"Én mindig téged választalak!"
"A gondolat, hogy elveszítettelek, jobban fájt, mint bármi más az életem során."
"Számomra még az örökkévalóság is rövid idő, ha azt veled tölthetem..."
"Elena, Elena... Ne hagyj el!"
Mindenre emlékezett, közös életük minden egyes másodpercére.
- Damon! - kiáltotta, miközben ismét a két keze közé fogta a fiú arcát. - Damon! Emlékszem rád! Emlékszem mindenre! - Damon, amint ezt meghallotta, olyan örömöt érzett a szívében, mint még soha. Felkapta Elenát, és pörögni kezdett vele.
- Elena! - kiáltotta ő is, s örömkönnyek csorogtak végig az arcán. - Istenem, Elena!
És amint letette a lányt, újból megcsókolták egymást, olyan hevességgel, ahogyan csak ők tudtak csókolózni. Ebbe az érintésbe sűrítették egymás iránti szerelmüket, s mindazt a fájdalmat, reménytelenséget és bánatot, ami az elmúlt időben felgyülemlett bennük. Mindkettejük testét átjárta egy új, de mégis őrjítő mámor, és nem éreztek, láttak, hallottak semmit, csak egymást. Most valóban semmi se számított, még a csoda sem, melynek folytán Elena képes volt újra emlékezni mindarra, amit elfelejtett. S ahogy telt az idő, annál nagyobb szenvedéllyel csókolták egymást. Aztán Elena hátrálni kezdett, bementek a nyitott ajtón, és egyenesen a lépcső felé vették az irányt, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedték volna a másikat. Ahogy mentek fel a lépcsőn, úgy hajigálták le magukról fölöslegessé vált ruhákat, hogy végül őrjöngő szenvedélyük megkoronázásaként újra egymáséi lehessenek. Pár másodperc múlva már Elena ágyában feküdtek, továbbra is teljesen egymásba gabalyodva.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy ez most a valóság - nyögte Damon, de a lány nem válaszolt, hanem sürgetően magához húzta, és tovább csókolóztak, immár megszabadulva az összes ruhadarabjuktól.
XOXO
Egy fél órával később Bonnie és Caroline érkezett meg Elenáék házához, ahol legnagyobb meglepetésükre nyitva találták az ajtót. Ahogy beléptek, látták, hogy a lépcsőn végig ruhadarabok hevernek. Gyanakodva néztek egymásra, amikor is Caroline megragadott egy ruhát, és a magasba emelte, felismerve Damon jellegzetes bőrdzsekijét.
- Sikerült! - kiáltották kórusban, ujjongva egymás nyakába borulva. Ekkor toppant be Jeremy is, elképedve meredve a földön heverő ruhákra.
- Mi folyik itt? - értetlenkedett, tekintetét Bonnie és Caroline közt járatva, akik még mindig fel-le ugráltak örömükben.
- Elena...Damon...újra! -magyarázta Caroline, a ruhadarabokra bökve.
- Tényleg? Szóval ők most...? - Jeremy jelentőségteljes pillantást vetett Elena szobájára, mire Caroline elcsendesedett és fülelt. A felső szobából félreérthetetlen nyögések és sóhajok hallatszottak.
- Nagyon úgy látszik - felelte.
- Akkor hagyjuk őket turbékolni - javasolta Bonnie, és kiterelte őket a házból.
Ugyanebben az időpontban Rebekah is megérkezett a házhoz, pontosabban Elena ablakához. Az egyik fán mászott fel, igyekezve elkerülni a feltűnést. Saját magát is meglepte hirtelen döntésével, de valahogy, azt érezte, helyes amit cselekszik, habár ez szembe ment az összes elvével, melyekhez eddig oly makacsul ragaszkodott. Amikor azonban felért az ablakhoz, majdnem leszédült meglepetésében. Látta az ágyban fekvő párt, akiket szinte teljesen takaró borított, de Rebekah így is felismerte bennük Damont és Elenát. A szobából kiszűrődő hangok pedig még egyértelműbbé tették számára, hogy jelenléte immár fölösleges, a problémát nélküle is megoldották. Így hát az ős leugrott a fáról, ugyanis nem tervezte, hogy végignézi az ingyen felnőtt filmet. Sőt, titokban örült is, hogy nem kellett újból beleavatkoznia Damon és Elena szánalmas életébe, ugyanis gyűlölte volna, ha gyengének kell mutatkoznia bárki előtt is.
XOXO
Elena fáradtan bújt Damon karjai közé, még mindig a történtek hatása alatt állva. Rengeteg időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy csillapodjon bennük a mámor, ugyanakkor még mindig képtelenek voltak elengedni egymást. Már jó néhány órája feküdtek az ágyban, egymást ölelve, azonban egyetlen szót sem szóltak, csak a másikat nézték, teljesen megbabonázva. Igazából nem is lehetett volna szavakkal leírni a bennük kavargó érzések összességét. Semmivel sem törődtek, csak egymással és azzal az óriási szerelemmel, amit éreztek. A jóslat beteljesedett: a szerelem, amely örökre szól, kaphatott egy második esélyt. És Damon tudta, hogy soha többé nem engedi el Elenát, holott most is kényszerítették rá. Elena pedig nem gondolt semmire, csak a mellette fekvő vámpírra, és legszívesebben elveszett volna fiú gyönyörű, kék szemeiben. Szorosan egymáshoz simulva feküdtek az ágyban, testük, mint a mágnes, vonzotta a másikat. Ajkaik szinte percenként találkoztak, s minden egyes csók vagy érintés csordultig volt szenvedéllyel. Végül lassan mindketten elaludtak, a földöntúli boldogság mosolyával az arcukon. Hosszú idő telt el azóta, hogy Elena utoljára aludt Damon karjai között, s nem tudta elképzelni, hogyan volt képes kibírni akár egy másodpercet is nélküle.
Aznap éjjel Damont utoljára gyötörte a rémálom. De amikor fájdalmasan a lány nevét kezdte kiabálni, Elena még szorosabban hozzábújt, megcsókolta, és ezt suttogta:
- Most már itt vagyok!
Másnap reggel szinte egyszerre ébredtek fel. Damon, amint felnyitotta a szemét, rögtön Elenára nézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban ott fekszik a karjai közt, és nem álmodik. A lány is ébredezni kezdett, és abban a pillanatban, hogy tekintetük találkozott, mindketten megkönnyebbülten elmosolyodtak. Néhány pillanat múlva már csókolták is egymást, mintha folytatni akarnák, amit előző nap elkezdtek. Elena gyorsan magukra húzta a takarót, s tényleg ott folytatták, ahol abbahagyták. Egyszerűen képtelenek voltak elengedni a másikat, azonban most nem mentek túl messzire. Mikor kicsit lenyugodtak, Damon végre megszólalt:
- Menjünk el! Te meg én. Ne törődjünk semmivel, hagyjunk itt mindent és menjünk! Most, hogy végre visszakaptalak, csak veled akarok lenni, és senki mással. Csak mi ketten. Benne vagy?
Igen! - viszonozta Elena, egyetértően bólogatva. Másra sem vágyott, mint erre.
- Akkor ne késlekedjünk! - javasolta Damon, és ki akart mászni az ágyból, de Elena visszahúzta.
- Várj még egy kicsit... - mondta, és egy csókkal ismét magához láncolta a fiút, aki boldogan feküdt vissza az ágyba.
Nemsokára már Damon kocsijában ültek, szó szerint száguldozva az úton, ugyanis az autó jóval a sebességkorlátozást meghaladva repesztett, hogy még hamarabb elérjék a célt: a hétvégi házat. Így az út alig egy óráig tartott, de Damon és Elena számára ez is kész örökkévalóság volt. Amint odaértek, Damon már ki is pattant, odasuhant Elena ajtajához, kisegítette a lányt, végül pedig felkapta, és karján vitte be, ahogy szokta. Gyorsan ledobta magukat a kanapéra, és ajkaik már egymásra is tapadtak, mintha az az egy óra több évvel ért volna fel.
- Isten hozott újra itt - duruzsolta Damon Elena fülébe.
- Hiányzott ez a hely - felelte Elena, aki lehunyt szemekkel élvezte a kényeztetést.
- Hát még nekem! - válaszolta Damon, a lány nyakát becézve, de egy váratlan pillanatban megállt, két kezébe fogta szerelme arcát, és így szólt:
- Borzasztó régóta várok arra, hogy ezt elmondhassam neked: Szeretlek!
- Én is szeretlek, Damon! - viszonozta Elena mosolyogva, s újra elmerültek egymásban. Együttlétüknek az éhség vetett véget: már több, mint egy napja nem ettek rendesen, így Damon gyorsan elővett pár tasak vért, amivel meg is itatták egymást. Majd ismét csak magukkal foglalkoztak, jó hosszú ideig, amíg végül Damon felajánlotta, hogy készít valami emberi táplálékot.
- Sajnos nincs itt semmi ehető - jelentette, miután bepillantott a hűtőbe. - Nagyon nagy baj lenne, ha elugranék bevásárolni?
- Csak ne maradj sokáig - kérte Elena, a fiú nyakába csimpaszkodva. - Nem bírom ki túl hosszú ideig.
- Sietek, ígérem - nevetett Damon, majd váltottak egy búcsúcsókot. - Egy óra alatt megjárom - mondta, és kisuhant az ajtón. Elena kissé szomorkásan nézett utána, hiszen borzasztó nehezére esett elengedni őt, még egy ilyen rövid időre is. Aztán eszébe jutottak barátai, akiket nem is értesített mindarról, ami történt, így megkereste telefonját, és felhívta Caroline-t, Bonnie-t és Jeremy-t, hogy értestítse őket a fejleményekről. Mivel ő maga se tudta, hogy történt, nem részletezte az emlékezés körülményei. Viszont az is feltűnt, hogy egyikőjük sem tűnt túlságosan meglepettnek, amit furcsának talált.
Ezután kiült a verandára, várva, hogy Damon visszajöjjön. Akaratlanul is elvigyorodott, ahogy eszébe jutott a tegnap éjjel, és erről az emlékről pedig az a hétvége villant az agyába, amit legutoljára töltött itt. Ezért, teendők híján, felment a szikla tetejére, ahonnan az egész erdőt be lehetett járni. A nap magasan járt, beragyogva a terület minden egyes részét, míg a fák szelíden dülöngéltek jobbra-balra, ahogy a gyenge szellő simogatta koronáikat. Ebben gyönyörködött Elena, felidézve az összes visszatért emlékét, mely gondolatra minden porcikája bizseregni kezdett. Hosszú, fájdalmas hetek álltak mögöttük, de vége van, elmúlt a veszély. Most nem volt képes haragudni Rebekah-ra, mert a szívében csak a szerelemnek volt helye és semmi másnak. Türelmetlenül várta, hogy Damon hazaérjen, így amikor meghallotta a kék Camaro kerekeinek nyikorgását, majd’ kiugrott a bőréből. Gyorsan felpattant, hogy lesiessen hozzá, de Damon gyorsabb volt: egy szempillantás alatt felsuhant a lányhoz, és hátulról átölelte őt.
- Hiányoztam? - suttogta Elena fülébe, majd egy puszit nyomott az arcára.
- Igen - hangzott a felelet. Elena megfordult, és Damon karjaiba vetette magát, olyan szorosan hozzábújva, amennyire csak tudott. Csendben ölelték egymást, Damon Elena tarkóját simogatta, halkan kuncogva. Amint kibontakoztak az ölelésből, egy hosszú, forró csókban forrtak össze. Végül kézen fogva lesétáltak a szikláról, be a házba.
- Szóval, mit vásároltál? - kérdezte Elena.
- Mindenfélét, ami kellhet, sőt, a bolt előtt ingyen osztogatták ezt - felelte Damon, és vigyorogva előhúzott a zsebéből egy lapos, lila tasakot, amit Elena azonnal felismert.
- Gondolod, hogy szükségünk lesz rá ma éjjel? - tudakolta nevetve.
- Még ha nagyon bevadulnánk sem hiszem... ha jól emlékszem, kisasszony, még mindig vámpírok vagyunk.
- De ez ne akadályozzon meg a bevadulásban – figyelmeztette barátját a lány, visszacsúsztatva a fiú zsebébe a tasakot
- Nem fog - kacsintott Damon, majd kipakolta a szatyrokat. - Mit szólnál, ha baconös csirkét csinálnék?
- Annak nagyon örülnék!
- Nagyszerű. Segítesz?
- Hát persze - válaszolta Elena. Szerettek együtt főzőcskézni, ráadásul Damon mindig elkápráztatta Elenát az ételeivel.
- Jól csinálom? - érdeklődött a lány, amikor igyekezett úgy félbevágni a csirkemelleket, hogy azokat meg lehessen tölteni.
- Egész jól - pillantott oda Damon, aki éppen a sajtszószt kevergette. - Bár nekem van egy technikám, amivel talán kicsit könnyebben menne - folytatta, majd odalépett Elenához, megfogta kezét, amelyikben a kést tartotta, és együtt vágták fel a húst. A fiú keze gyengéden simult szerelméére, miközben másik kezével átölelte őt.
- Az én saját szakácsom - dicsérte Elena nevetve, amikor az összes darab felszeletelve feküdt a vágódeszkán. Gyorsan odahúzta magához Damont, és egy csókot lehelt az ajkára. Nemsokára elkészült az étel, és jóízűen elfogyasztották, majd Damon bedobta a mosogatóba a tányérokat. Elena a hálóban várta.
- Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy beszéljünk róla – mondta halkan, amint Damon lehuppant mellé. - Mondj el mindent, és kérlek ne kímélj.
Damon persze tudta, mire céloz. Mélyet sóhajtott, mert borzasztó volt még felidézni is a közelmúlt eseményeit.
- Először, amikor otthagytál a pincében, nem is emlékszem mi történt, csak arra, hogy valahogy hazakerültem, de minden homályos. Egy valamire emlékszem, és az a fájdalom. Egyszerűen olyan volt, mintha csak a testem lett volna a világban, úgy éreztem, hogy a lelkemet... magaddal vitted. Borzasztó volt, nem tudtam, nem láttam semmit, csak azt, ahogy küzdesz Rebekah-val... és... - A hangja itt elcsuklott.
- Aztán jött Caroline, Bonnie, meg Stefan és kitalálták, hogy mit kell tennem. Teljesen értelmetlennek tetszett minden, de mégis tudtam, hogy nincs választásom, muszáj visszakapnom téged, bár számítottam rá, hogy ez lehetetlen, és annak az esélye, hogy valamikor újra emlékezz rám, a nullával egyenlő, de akkor is, biztos voltam benne, hogy ezt kell tennem. Szóval megpróbáltam, azonban a reakciód... rosszabb volt, mint amire számítottunk. Teljesen kikészültem, de valahogy nem bírtam feladni, nem tudtalak elengedni. És akkor Caroline ellopta a gyűrűd, és odaadta nekem, azt várva, hogy attól megenyhülsz... és sikerült. Akkor először kezdtem érezni azt, hogy talán mégis van értelme ezt csinálnom. Végül, ahogy egyre közelebb engedtél magadhoz, úgy nőtt bennem a remény. De továbbra sem voltam képes elviselni a tényt, hogy sosem fogsz emlékezni arra, ami azelőtt történt. Végül tegnap rájöttem arra, hogy a megoldás ott volt az orrom előtt, mindössze csak el kellett volna olvasnod a saját naplód, habár ha nem tévedek, erre addigra te is rájöttél. Hát ennyi - fejezte be Damon a történetet. Elena lesújtottan meredt maga elé, könnyes szemekkel.
- Annyira sajnálom, Damon! Soha nem akartam volna neked fájdalmat okozni... Gyenge voltam, nem tudtam leküzdeni az igézetet...
- Nem voltál gyenge, szerelmem - felelte Damon, és megölelte a zokogó lányt. - Ekkora erővel lehetetlen szembeszállni.
- Borzasztóan sajnálom... és tudom, hogy nem fogom tudni soha meg nem történté tenni, de azon leszek, hogy kiengeszteljelek mindezért...
- Sssss... - csitította Damon. - Már kiengeszteltél azzal, hogy itt vagy. Ennél szebbet nem is kívánhattam volna.
- Tényleg? - kérdezte Elena szipogva. - Istenem, Damon, annyira, de annyira szeretlek!
- Én is szeretlek, Elena - suttogta Damon. - Soha többé nem engedjük el egymást. Ígérem.
- Soha többé - ismételte Elena, s hagyta, hogy a fiú letörölje könnyeit.
- Nézz rám - kérte halkan Damon, kezei közé fogva a lány könnyáztatta arcát. - Te nem tehetsz semmiről. Nem tudom, milyen csoda folytán voltál képes emlékezni, de nem is számít. Csak az a fontos, hogy újra együtt vagyunk, és szeretjük egymást. És ennél nem kell több. Nagyon szeretlek Elena, jobban, mint bármikor, s szeretni is foglak egy egész örökkévalóságon át - mondta, majd lassan közelebb hajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. - Ugye elhiszed nekem?
- Neked mindent elhiszek - viszonozta Elena, pulóverje ujjával törölgetve szemét. - Hiszen te vagy az, aki nem adta fel.
Magában felidézte Bonnie beteljesült jóslatát: "Aki mindent elfelejt, és aki nem adta fel..."
- És nem is fogom soha feladni, mert az én életemnek addig van értelme, ameddig te élsz - tette hozzá Damon, majd megfogta Elena kezét, a szívéhez húzva azt. - Érzed ezt? Csak érted dobog - Elena azt érezte, soha ilyen szép hangot nem hallott még, mint a fiú szívdobogása. Abbahagyta a sírást, s belenézett Damon szikrázó, kék szemeibe, majd megragadta a srác kezét, odahúzva a saját szívéhez.
- Akárcsak az enyém. Érted élek - válaszolta.
Ahogy kezeik a másik mellkasán pihentek, egy furcsa, de ugyanakkor varázslatos érzés lett úrrá rajtuk: úgy érezték, mintha testük egybeolvadna és eggyé váltak volna. Szívük egyszerre dobbant, ugyanazt látták, hallották, ugyanarra gondoltak. És amikor ajkaik összeértek, tudták: tényleg elmúlt a veszély.
Egy óra hosszát ültek az ágyon, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Amikor ajkaik végleg szétváltak, Damon a karjaiba zárta Elenát, és ez az ölelés többet jelentett minden szónál.
- Csodálatos idő van - törte meg a csendet Damon. - Nincs kedved fürödni egyet a tóban?
- Fürödni? - kérdezett vissza Elena. - Tényleg? Amúgy nincsen semmi, amiben fürödhetnénk.
- Dehogyisnem! - felelte Damon, majd felpattant, kisuhant a nappaliba és egy zacskóval tért vissza. - Bontsd ki! - A lány kíváncsian nyitotta ki a csomagot, amiben egy mélykék bikini lapult.
- Jaj, te tényleg mindenre gondolsz! Köszönöm! De... te miben fürdesz majd?
- Magamnak is vettem, bár távol áll tőlem a fürdőnadrág viselete, azonban ha neked van kedved, veled tartok.
- Van kedvem - mosolyodott el Elena. - Menjünk! - javasolta lelkesen, és gyorsan átöltözött. A bikini tökéletesen passzolt rá.
- Gyönyörű vagy - jegyezte meg a srác elbűvölve, amint megcsodálta szerelmét.
- Nem értelek. Annyira szexi vagy fürdőnadrágban, mégsem láttalak még sosem így!
- Mert ezt csak neked tartogattam - incselkedett Damon, fekete nadrágjának madzagjával bíbelődve, majd miután ezzel végzett, felkapott két töröközőt, és kimentek a házból. Ám amikor Elena egyenesen a tó felé vette az irányt, Damon visszahúzta.
- Ne arra - szólt, és felmutatott a szikla tetejére. - Erre menjünk - Elena vetett rá egy kérdő pillantást, mire a fiú csak nevetett. Lassan felsétáltak a szikla tetejére, ahol a kristálytiszta forrásvíz a mélybe zúdult. Damon ledobta a törölközőket, és a szikla széléhez lépett.
- Na, ugrunk egyet?
- Micsoda? - értetlenkedett Elena. - Ez legalább tíz méter magas!
- Van az tizenöt is - vigyorgott Damon.
- Hát... én nem hiszem...
- Ugyan már, csak azt ne mondd, hogy félsz! - ugratta Damon, és felé nyújtotta a kezét. Együtt.
Elena vett egy mély levegőt, és bólintott.
- Együtt - ismételte, megragadva Damon kezét. Lenézett a tóra, amely így még távolibbnak tűnt. Azonban Damon fogta a kezét, és tudta, hogy nem érheti semmi baj. Ránézett barátjára, aki biztatóan mosolygott rá. Megszorította még egyszer a kezét, és ugrottak.
Euforikus érzés volt, ahogy zuhantak lefelé. A táj egy színes folttá mosódott össze, míg a szél halkan süvített a fülükbe. Elena igyekezett nem lefelé nézni, de nem állta meg: a tó világoskék tükre egyre közeledett feléjük, s alig telt egy pillanat, már bele is csobbantak a hűs vízbe, mely körülbelül két és fél méter mély lehetett. Amikor alámerültek, látták egymást, hiszen a víz kristálytiszta volt. Egyszerre jöttek fel a felszínre.
- Na? - kérdezte Damon, amint odaúszott barátnőjéhez.
- Fantasztikus - lelkendezett Elena.
- Gondoltam, hogy élvezni fogod - közölte Damon magabiztosan, miközben megrázta a víztől csillogó fekete tincseit.
- Micsoda magabiztosság! - mosolygott a lány, majd hirtelen megfordult, és a vízesés felé kezdett úszni, Damon pedig utána. A lezúduló víztömeg olyan volt, mint egy hatalmas zuhany, s mivel még a lábuk is bőven leért, aláálltak, és élvezték, ahogy a fejükre ömlik nedvesség. Aztán Elena egy hirtelen ötlettől vezérelve fröcskölni kezdte Damont.
- Hé, mit csinálsz? - tudakolta meglepetten, de ugyanakkor nevetve a fiú, kezével igyekezve eltéríteni a hullámokat.
- Csak nem félsz a víztől? - kiabálta Elena, tovább locsolva Damont, mire a fiú se volt rest, és ellentámadásba kezdett. Mint két kisgyerek, úgy fröcskölték egymást perceken át, míg végül Damon dacolva hullámáradattal, el nem érte Elenát, és meg nem csókolta.
- Fegyverszünet? - érdeklődött.
- Szó se lehet róla! - viszonozta Elena egy óriási vigyorral az arcán, és magához húzta Damont.
Órák hosszat fürödtek, hülyéskedtek, úszkáltak, és vagy jó párszor leugrottak a szikláról is. Amikor már kellően elfáradtak, kifeküdtek a szikla szélére, amit még mindig értek a lassan-lassan leáldozó nap szikrázó sugarai. Elena szorosan odabújt Damonhöz, fejét szokása szerint a srác mellkasán pihentetve.
- Damon... - szólalt meg egyszer csak Elena.
- Mondjad, szerelmem.
- Miért nem adtad fel akkor, amikor elveszítettél? Jó okod lett volna rá, a helyzeted reménytelen volt, ráadásul annyira bunkó és elutasító voltam veled... Találhattál volna bárki mást helyettem, lányok ezrei ugrottak volna örömest a nyakadba, de te mégis küzdöttél értem. Miért? - kérdezte Elena, felkönyökölve. Damon, mielőtt válaszolt volna, belenézett a lány csillogó, barna szemeibe, teljesen megbabonázva őt.
- Mert szeretlek, Elena, - felelte - jobban mint az életemet, jobban, mint bármi mást a világon. Nem tudtam volna nélküled élni, ezért először meg akartam halni, de akkor valami mégis azt súgta, hogy ne adjam fel, mert te sem adtad volna fel, ha velem történik ugyanez. Egy valami volt, ami erőt adott, és az a remény volt, hogy te még boldog lehetsz az életben, ha én már soha többé. És tudtam, hogyha kell, egy örökkévalóságon át is küzdeni fogok érted. Mert te vagy a végzetem, Elena, és a mi végzetünk az, hogy együtt legyünk. Örökkön-örökké - fejezte be, továbbra sem véve le a szemét Elenáról, aki elbűvölve hallgatta.
- Ez volt a leggyönyörűbb vallomás, amit a valaha hallottam - mondta végül halkan, s egyre közelebb hajolt Damonhöz, majd egy gyengéd, de ugyanakkor szenvedélyes csókban forrtak össze.
- Szeretlek, Damon Salvatore! - suttogta a fiú fülébe, aki magához húzta, és átölelte. Így feküdtek még egy ideig, amíg a nap le nem ment teljesen. Damon betakarta Elenát egy törölközővel, hogy a lány ne fázzon, és ezt kérdezte tőle:
- Emlékszel, mit ígértem neked?
- Mikor?
- Azon a borzalmas napon - válaszolta Damon.
- Várj csak... - gondolkozott Elena, azonban nemsokára beugrott neki a válasz. - Azt, hogy egyszer megismételjük azt, ami a hotelban történt.
- Ugye, milyen csodálatos az emlékezés? - tűnődött Damon. - Még mindig akarod?
- Természetesen - viszonozta Elena, vágyakozóan mosolyogva, mire Damon hirtelen felpattant, és a karjába vette őt.
- Hát akkor... ne vesztegessük az időt! - javasolta, és besuhant vele a házba. Egyenesen a hálószobába tartott, ahol óvatosan letette a lányt az ágyra, majd ő maga is melléfeküdt, és apró, gyengéd csókokkal halmozta el Elenát. Mivel még mindig fürdőruhában voltak, nem volt túl sok dolga a ruhákkal, hanem rögtön a tárgyra térhetett. Tőle szokatlan édességgel kényeztette őt, amire Elena halk nyögésekkel válaszolt. Lágyan csókolták egymást, miközben Damon szép lassan kikötötte Elena bikinijét.
- Most igazén kitettem magamért – jegyezte meg Damon jóval később, egy kicsit még mindig zihálva. - Remélem elégedett vagy.
- Teljes mértékben - hagyta helyben Elena, aki a fiú ölében ült, kissé elcsigázottan. Szemei már-már leragadtak a fáradtságtól, de nem akart aludni.
- Álmos vagy? - kérdezte kedvesen Damon, a lány haját simogatva.
- Nem - hangzott a felelet, azonban egy ásítás elárulta.
- Akkor aludjunk.
- De nem akarok aludni - ellenkezett Elena, makacsul harcolva a fáradtság ellen.
- Ugyan miért?
- Mert akkor nem látlak, nem lehetek veled, és hiányzol. Márpedig én nem akarok akár egy percet is eltölteni nélküled.
- Jaj, drágám - nevetett Damon, egy csókot nyomva Elena feje búbjára. - Én mindig veled
vagyok, még álmodban is. Mindig itt vagyok. Akkor is, amikor nem is tudsz róla.
- Tényleg? - tudakolta Elena félálomban, fejét Damon mellkasára hajtva, és néhány másodperc múlva el is aludt, lényegében ülve. Damon gyönyörködve nézte őt; képtelen volt betelni vele. Végül óvatosan, nehogy felébressze, lefektette őt, átkarolta, és ő is elaludt, ahogy Elena egyenletes szívdobogását hallgatta.
- Jó reggelt, kis álomszuszékom! - ébresztgette másnap reggel Damon Elenát. Lágyan simogatta a lány arcát, aki édesen aludt a fiú karjaiban, halványan mosolyogva.
- Szia - üdvözölte Elena Damont, kissé még álmos hangon. - Mióta vagy fenn?
- Úgy fél órája.
- De akkor miért nem keltettél fel?
- Mert szeretem nézni, ahogy alszol - válaszolta egyszerűen Damon.
- Tényleg? Mi izgalmas van abban, ahogy alszom?
- Nem tudom. Csak olyan jó nézni - vont vállat Damon, tovább simogatva Elena arcát.
- Én is szeretlek nézni olyankor... csak egy a bökkenő, hogy akkor nem látom a szemeidet.
- A szemeimet?
- Igen... annyira gyönyörűek - felelte Elena elpirulva. - Azokba szerettem bele először.
- Na, ezt jó tudni! - nevetett Damon, majd megcsókolták egymást. - Mit csináljunk ma? - érdeklődött végül.
- Akármit. Először jólesne egy forró fürdő - töprengett Elena. - De csak akkor, ha velem tartasz.
- Tudod jól, hogy bárhová követlek - viszonozta Damon. - A fürdőszoba pedig nincs valami messze.
- Hát... ahhoz, hogy eljussunk oda, fel kéne kelni, ami pedig roppant nehezemre esik!
- Felőlem maradhatunk is - javasolta Damon, bevetve egy kínzóan szexi mosolyt, aminek Elena nem tudott ellenállni.
- Ha rajtad múlna, mást se csinálnánk! - jegyezte meg Elena, magához húzva Damont, hogy egy gyengéd csókot leheljen az ajkaira.
- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte hirtelen Damon.
- Na?
- Az, hogy szerinted mi történt volna Denverben, ha Jeremy nem szól közbe? - Elenát csöppet meglepte a kérdés.
- Nem tudom... gondolod, hogy akkor...?
- Biztos vagyok benne - jelentette ki magabiztosan a srác.
- Könnyen lehet, hogy történt volna valami - hagyta helyben Elena. - Azonban ma már nehezen tudom elképzelni, hogy tudtam olyan sokáig ellenállni neked. Teljesen vak voltam!
- Végül is mindegy, mi volt, most a jelenben vagyunk, és csak ez számít.
- Semmi más - helyeselt a lány vigyorogva, majd Damon arcát kezdte simogatni. - Szóval, kikelünk még ma az ágyból?
- Van valami csekély elképzelésed arról, hogy mit akarsz ma csinálni?- kérdezte Damon reggeli után.
- Nincs. Na és neked?
- Ami azt illeti, akad – vont vállat Damon.
- Hallgatom!
- Igazából semmi különös, csak egy kirándulásra gondoltam így délelőtt, aztán a délutánt még megbeszélhetjük.
- Benne vagyok! - vágta rá Elena. - Bár igazából bármit mondasz, én beleegyezem, mert mindegy mit csinálunk, csak együtt legyünk.
- Milyen igaz - vigyorgott egyetértően Damon, miközben felkapta a kocsikulcsát.
Útjuk egy keskeny földúton vezetett, végtelen búza és napraforgó táblák között. Az égen egy felhő sem volt, lágy, ugyanakkor hűvös szellő fújt, a nap pedig erőteljesen sütött, viszont nem túl melegen, tökéletes kora tavaszi időjárást biztosítva. Damon felnyitotta a tetőt, hogy jobban élvezhessék a napsütést. Tőlük balra magas dombok emelkedtek, sűrű erdők koszorújában. Körülbelül harminc percet autóztak, ameddig a földút véget nem ért, és ott Damon le is állította a kocsit.
- Innen gyalog megyünk - mondta. Egy szűk ösvényen mentek fölfelé, amely egy erdőn keresztül vezette őket. Elena elbűvölve hallgatta a vidám madárdalt, ami minden kétséget kizáróan tavaszt jelezett. A fák új, gyönyörű zöld lombot kezdtek ereszteni és egyre több és több virág bújt elő a földből, változatos színkavalkádot kölcsönözve a környezetnek. Végül ritkulni kezdett az erdő, és kiértek a fűvel borított domb tetejére, ahonnan be lehetett látni az egész hatalmas völgyet. Csak egyszerűen ledőltek a fűbe, és bámulták az eget, élvezték a csöndet és egymás társaságát. Mégis, valami zavarta Damont és ezt Elena is észrevette.
- Mi a baj?
- Nincs baj - rázta a fejét a srác. - Csak olyan furcsa... a madárdal.
- Nem tetszik? Szerintem varázslatos.
- Persze, hogy tetszik... de amióta vámpír vagyok, az állatok félnek tőlem, ha megéreznek, menekülni próbálnak. Olyankor a madarak nem szólalnak meg, hanem visszahúzódnak a fészkeikbe. Az összes állat retteg a vámpíroktól, mert tudják, micsoda szörnyetegek vagyunk... És valahogy ez most pont másképp van, mintha a természet..köszöntene minket – magyarázta Damon.
- Nekem ez sosem tűnt fel - viszonozta Elena elgondolkodva. - Pedig számítottam rá.
- Éppen ez az, Elena! Ha veled vagyok, mindig így van, olyankor minden más. Amikor külön voltunk, az egyik borzalmas éjszakán kimentem bolyongani az erdőbe, mert nem bírtam kiüríteni a fejem, és ahogy haladtam befelé, úgy némultak el az állatok. Miattad viselkednek így, mert van benned valami különleges, valami jó, valami tiszta -felelte Damon, végigsimítva a lány arcát.
- De hát miért? Mit tettem én, amitől más lennék, mint a hozzám hasonló szörnyek? - tudakolta Elena zavartan.
- Nem öltél - jelentette ki Damon. - Már jó ideje átváltoztál, mégsem öltél meg egyszer sem senki ártatlant. Belül tiszta maradtál, ami elég ritka.
- Azért ez nem teljesen így van - tiltakozott Elena. - A múltkor, ha ott, akkor nem állítasz le, biztosan megölöm azt a két fiút.
- Lehetséges, azonban nem így történt. Meg tudtalak állítani.
- Máig nem értem, hogy akkor miért ébredt fel bennem ennyire a vadászösztön, soha nem éreztem akkora felemésztő kísértés arra, hogy öljek. Azt éreztem, hogy másra sem vágyom,
mint arra, hogy elvegyem az életüket. Korábban nem volt ilyen - Damon elmosolyodott.
- Mert én kontrolláltalak. Állandóan veled voltam, eltereltem a gondolataidat, és nem is volt lehetőséged olyasmire gondolni. De amikor már nem voltam veled, feléledt benned az ősi ösztön, ami egyébként sajnos elkerülhetetlen volt. Szerencsére nem történt végül semmi... mert nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy elveszted a tisztaságod...Te annyira jó vagy, annyira csodálatos, hogy veled ez nem fordulhat elő.
- Tényleg? Egy szörnyeteg hogyan lehet csodálatos? - kérdezett vissza Elena, bár nagyon jól estek neki a fiú szavai, sőt, egy kicsit még büszke is volt magára.
- Te nem vagy szörnyeteg. És nem is leszel soha - válaszolta Damon, magához ölelve a lányt.
- Szeretlek, Damon - suttogta Elena. - Ahogy telnek a napok, egyre jobban és jobban szeretlek. Ezért tartok attól, hogy majd eljön az a nap, amikor már nem tudlak majd jobban szeretni.
- De nem fog eljönni - hangzott a felelet, melyet egy gyengéd csók kísért. - Mert mi értelme lenne különben az örökkévalóságnak, ha a szerelmünk nem lehet egyre erősebb minden nap?
- Igazad van. Tudod, amikor eszembe jut az, hogy örökké veled lehetek, akkor úgy érzem, hogy ennél boldogabb már nem lehetek.
- Pontosan ezt érzem én is - mondta mosolyogva Damon. - Valahogy mindig ilyennek képzeltem a boldogságot. Százhetven hosszú évbe telt, mire megtaláltam.
- Cserébe viszont örökké az lehetsz - szólt Elena és egy újabb csókot kezdeményezett.
Egészen délutánig maradtak, főleg a fűben heverésztek, de később az egész környéket bejárták, gyönyörködve a táj szépségében. Aztán, amikor már vágytak a kis tóparti házba, melynek csak a kéménye látszott onnan föntről, visszamentek a kocsihoz és hazamentek. Elena ledobta magát a kanapéra, Damonre várva, aki néhány másodperc múlva le is huppant mellé. A lány a fiú ölébe hajtotta fejét, hagyva, hogy Damon puha kezei lágyan simogassák.
- Nem vagy éhes? - kérdezte Damon, mire Elena kelletlenül bólintott.
- Egy kicsit - mondta, mire Damon beleharapott a csuklójába, és felajánlotta azt neki.
- Tessék - Elena elmosolyodott és szívni kezdte a srác vérét, éppen annyit, hogy ne érezze éhesnek magát, majd miután végzett, hagyta, hogy Damon is megízlelje az ő vérét.
- Szóval, mivel töltsük a délutánt? - tudakolta Damon.
- Ezzel! - felelte Elena, s megragadta Damon nyakát és magához húzta, hogy megcsókolhassa. A megszokott heves szenvedéllyel csókolták egymást, miközben Elena felült és befészkelte magát Damon ölébe, kezével a fiú haját simítva. Amikor egyre gyakrabban kezdtek sóhajtozni, Damon lassan felállt a lánnyal a karjában, aki lábait a srác dereka köré kulcsolta, egy pillanatra sem engedve el szerelmét, és elindult a hálószoba irányába.
A következő rész tartalmából...
Elena és Damon újra együtt! De éppen, amikor mindketten végre tökéletesen boldognak érzik magukat, jön az újabb csapás: egy büntetés, melynek hírét egy abszolút váratlan látogató hozza meg. És hogy kin csattan az ostor? "Természetesen" megint Elenán. De vajon mi az a titokzatos büntetés, amivel Mystic Falls természetfeletti lakói kivívták a természet haragját, felborítva annak egyensúlyát?
21. rész >>
SZ.J.: Remélem, hasonlóan képzeltétek el Damon és Elena "békülését"!
Wednesday, January 23, 2013
Élet a halál után - 9. rész
Korhatár: 16
Szemszög: Elena
Figyelmeztetés: Sötét témák
IX. fejezet - Két év sötétség
Egy sötét sikátorban álltan és vártam… Az alkalmas pillanatra, hogy előbújjak rejtekemből, akár egy tigris, aki a bozótban lapulva várja, hogy áldozata megérkezzen. Minden erőmmel a hallásomra koncentráltam, mikor téved valaki, olyan közel hozzám, hogy nagyobb feltűnés nélkül elkaphassam. Közbe visszagondoltam az elmúlt két évemre…
Minden azzal a végzetes estével kezdődött, amikor Damon egy élőt hozott a lakásunkba, hogy belőle igyak… Ellenálltam és küzdöttem a vérszomjammal, amíg csak bírtam. Egészen addig, amíg Damon meg nem harapta a lányt és a vérszag porig égette az összes önuralmamat… Rávetettem magamat és az utolsó cseppig kiittam a vérét. Ezek után olyan erővel tört rám a bűntudat és a kétségbe esés, hogy Damon-t is megtámadtam, és ha nem lett volna halhatatlan, biztos megöltem volna. Végül elmenekültem a lakásból és a régi életemből. Egy régi elhagyatott házban leltem menedékre a város másik felében, gondoltam elég messze vagyok, hogy Damon ne találhasson rám. A ház nem volt valami nagy szám, a nappalit leszámítva csak egy hálószobája volt, meg a fürdő és a konyha. Én azonban, csak a nappalit „használtam”. Napokig ki se mozdultam a házból, csak gubbasztottam a sarokban, mozdulatlanul. Meg akartam halni… A bűntudat teljesen felemésztette régebbi énemet és a lelkemet. Nem akartam többé ezt a világot. A sors azonban ismét más utat szánt nekem… Nem számoltam mennyi ideje vagyok szökésben, már azt is csak megtippelni tudtam, hogy milyen napszak van. Egyik éjjel szörnyű vihar volt, eget rázó mennydörgés és villámlások váltották egymást. Én még mindig a „sarkomban” gubbasztottam, nem érdekelt semmi. Azonban egyszer csak, kinyílt a bejárati ajtó és egy középkorú, szagából ítélve elég ittas férfi támolygott be rajta. Nyilván menedéket keresett éjszakára. Arra azonban valószínűleg a legrosszabb álmaiban sem számított, hogy mivel találja magát szemben, a házban. Egyre közelebb jött hozzám, vérének szaga szinte marta a torkomat. Végül átlépte azt a bizonyos határt ahonnan már nem volt visszaút. Észrevett…
- Ki maga? Mit keres itt? – szólalt meg rekedtes hangos, közben a belőle áradó tömény alkoholszagtól, szinte felfordult a gyomrom… Halk morgás tört fel a torkomból, és rávetettem magam. A földhöz szorítottam és nem törődve a kiabálásával, kapálózásával a nyakába haraptam és mohón inni kezdtem a vérét… Borzalmasan keserű volt a vére, nyilván az alkoholtól, de a vér az vér, és nekem vér kellett. Egyre többet és többet akartam, amikor hallottam, hogy szíve egy utolsót dobban, majd örökre elhallgat, lemásztam a tetemről és ismét elmenekültem… Egy idő után azonban ez is kevésnek bizonyult, mindig többre és többre vágytam, míg nem átváltoztam egy érzések nélküli gyilkoló géppé, akit csak a vérszomj hajtott. Még most is tisztán emlékszem arra, ez estére. Chichagoban voltam. Beültem egy bárba és rendeltem egy dupla whiskyt, majd rendeltem még egyet, meg még egyet és még egyet… Végül teljesen lerészegedtem és mindenkiben potenciális vacsorát láttam, de igyekeztem türtőztetni magam és nem nyilvános mészárlást csinálni. Amikor viszont két részeg férfi egymásnak esett és az egyik megvágta magát az összetört poharakra esve, elszabadult a pokol… Egy pillanat alatt termettem mellette és haraptam a nyakába. Valósággal szétmarcangoltam mi közbe kiszívtam belőle minden csepp vért. Ennyivel azonban nem értem be… Szép sorban mindenkit megöltem, akit a bárban találtam, majd kiosontam a vészkijáraton. Mivel csak egyetlen helyet ismertem a városban egyenesen odamentem. Stefan lakása semmit se változott az utolsó látogatásom óta. Miért is változott volna? Nem maradhattam sokáig, elég ronda kupit hagytam magam után. Végig néztem magamon, tetőtől talpig véres voltam… Így nem mehettem utcára, így kerestem
pár kevésbé feltűnő ruhát Stefan régi holmija között. Alig egy órával később feltűnés nélkül kisurrantam a lakásból és elhagytam Chichagot és elkezdtem körbeutazni a világot… Sehol nem maradtam tovább két-három napnál, mivel amerre csak jártam hullákat hagytam magam után, ráadásul elég feltűnően. Nem gondoltam arra, hogy a tetteimnek lehet következménye, arra meg pláne nem, hogy mik lehetnek azok a következmények. Nem élveztem, nem is bántam. Csak vérszomjas vámpír voltam, és csak a vér érdekelt… Időközbe finomítanom kellett a technikámon, mivel túl nagy feltűnést keltettem némely városokban és volt alkalom arra is, hogy csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy az utolsó pillanatban el tudtam menekülni. Bár még mindig sorjáztam a hullákat, de már kisebb feltűnéssel. Egy évvel az után, hogy elhagytam Damon-t, megtanultam rendesen vadászni. Elcsaltam az áldozataimat és sötét sikátorokban ittam belőlük, majd a helyi kukákba, vagy mögé rejtettem el őket, így mire megtalálták őket, én már messze jártam… Eleinte furcsa volt csak a vérszomjnak élni és semmi mást nem érezni, idővel azonban hozzászoktam és szinte már természetes volt. Egyre több időt tudtam eltölteni egy adott helyen. Volt, hogy egy hetet is eltöltöttem egy helyen, de végül mindig tovább kellett állnom, amikor felfedezték az első áldozataimat. Tudtam, hogy nem kéne megölnöm őket, de nem tudtam, hogy csináljam és mivel egyedül voltam senki nem tanított meg rá, hogy lehet gyilkolás nélkül táplálkozni. Az elmúlt két év alatt Damon számtalanszor veszélyesen közel került ahhoz, hogy rám találjon, így előle is menekülnöm kellett. Nem akartam tőle többé semmit, hisz részben ő tehetett arról, hogy ilyenné váltam. És ezen nem tudtam túllépni.
Körülbelül egy hete visszatértem Chichagoba, Stefan belvárosi lakásába. Ez volt az első alkalom, hogy visszatértem valahova, ahol jártam az elmúlt két évben. Kicsit furcsa volt itt lenni, tekintve hogy itt vittem véghez életem legnagyobb mészárlását. Azóta nem ittam egy csepp alkoholt sem… Az előző helyen egy időre elláttam magam vérrel, így itt az első pár napot, csak megfigyeléssel töltöttem. Csak lődörögtem a városban, felmértem a terepet, hogy hol tudom a legkisebb feltűnést kelteni a vadászattal.
Ismét a sikátorban voltam. Készen arra, hogy öljek. Pattanásig feszültek az idegeim, mint mindig, amikor vadásztam. Behunytam a szemem és minden erőmmel a hallásomra koncentráltam. Már az első napon kiszúrtam magamnak egy lehetséges áldozatot. Figyeltem pár napig, merre jár, mikor végez a munkahelyén… Mélyet szippantottam a levegőből és megéreztem annak a tömény parfümnek az illatát,a mitől már az első nap is úgy éreztem megfullaszt, vérének édeskés illata, azonban sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet. Tipikus elkényeztetett, új gazdag, buta liba volt. Könnyű préda, pont ezért választottam… Megnyaltam kiszáradt számat és magamban lejátszottam, miként fogom elkapni és elhallgattatni. Kijjebb léptem a sikátorból készülve arra, hogy az utolsó pillanatban „véletlenül” belebotoljak, megigézzem, hogy csöndben maradjon, amíg én szépen az utolsó csepp vérét is kiszívom. Már épp indultam volna, amikor egy másik vámpírnak a jelenlétét éreztem meg. Hirtelen pánikba estem és gyorsan körbenéztem, hátha meglátom valahol, de nem láttam semmit, csak éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Kezdtem pánikba esni, mert tudtam, hogy ha most megtámadom a lányt, a másik vámpír is észrevesz, ha még nem vett észre, de ha megérzi a vér szagát, biztos ő is rákap. Elengedni viszont nem akartam, már túlságosan beleéltem magam a dologba, ahhoz, hogy ilyen könnyen kicsússzon a kezeim közül a zsákmányt.
- Milyen állatiasan gondolkozom! korholtam magam gondolatban. Úgy döntöttem, módosítok kicsit a tervemen és inkább hagytam, hogy elsétáljon mellettem, majd a nyomába szegődtem. Úgy éreztem viszont,
hogy nem ő az egyetlen, akit követnek. Még mindig éreztem a másik vámpír jelenlétét, ami azt jelentette, hogy követnek. Egyre jobban idegesített a jelenléte, mert nem tudtam, tőle a dolgomra koncentrálni… Végül csalódottan, de feladtam a nő követését, és inkább más „vacsora” után néztem. Nem kellett sokáig keresnem, és kiszúrtam magamnak egy pár évvel idősebb nőt. Nem volt benne semmi extra. Teljesen átlagos volt. Követtem egy darabig közbe tanulmányoztam a mozgását, és próbáltam kitalálni, hogyan kapjam el. Szinte hazáig követtem és már készültem lecsapni rá, amikor az egyik ház bejárati ajtaja kinyílt és egy három-négy éves forma kislány totyogott ki a házból. Hangos kacagással futott a nő felé és a nyakába csimpaszkodott, amint beérte. Mintha kést döftek volna a szívembe és alaposan megforgatták volna benne. Valami,a miről azt hittem, már rég kiveszett belőlem, valahol mélyen újra életre kelt és nem voltam képes ártani a nőnek, vagy a kislánynak. A pillanat tört része alatt tűntem el a környékről. A házak tetején ugrálva mentem vissza a „lakásomba” remélve, hogy útközbe lehiggadok. Mire hazaértem nagyjából elmúlt az a szörnyű fájdalom a szívemből, de nem volt már értelme újra elindulni, így bár csalódottan, de feladtam a vadászatot. „Majd holnap bepótolom” gondoltam magamban. De nem értettem, mi volt ez az érzés az imént. Az elmúlt két évben egyszer se éreztem…
Egész éjjel fenn voltam, és azon gondolkoztam, vajon ki lehetett a vámpír, aki követett. Eddig eggyel se találkoztam, pedig elég sokfelé jártam mostanság. Több száz megoldást pörgettem végig az agyamban, végül hármat tartottam reálisnak:
1. Valaki felismert és ezért követ, de csak pár vámpírt ismerek
2. Valaki összekevert Katherine-nel és ezért közvetett
3. Szimplán csak paranoiás vagyok
Reggelre karikás szemekkel és hulla fáradtan nyúltam végig az ágyon. Amióta először itt jártam sokszor gondoltam Stefan-ra. Damon biztos neki is elmondta, hogy mi történt és ő is aggódott értem, vagy a keresésemre is indult. Másrészről, ő is volt hasonló helyzetben és talán tudott volna segíteni. Ez leginkább akkor foglalkoztatott, amikor nem tudtam rendesen vadászni és kezdtek úrrá lenni rajtam az érzelmeim, amiket minden erőmmel, próbáltam kikapcsolni. Volt pár gyenge pillanatom, amikor majdnem felhívtam, de végül mindig arra ólálkodott valaki, akit elkaphattam és megöltem, így ismét elnyomva az érzéseimet. Néha, amikor nem jutottam időben vérhez és elkezdtem érezni, csak végtelen ürességet, bűntudatot és magányt éreztem. Ilyenkor vagy elmentem vadászni és nem törődve azzal, hogy lebukhatok őrölt vérfürdőt csináltam, vagy őrült módjára tomboltam és törtem zúztam, utóbbi gyakoribb volt.
Estig próbáltam nem bedilizni és készíteni egy új haditervet, a vadászathoz, mert nem lenne szerencsés, ha ma is utamba lenne az ismeretlen vámpír, majd amint besötétedett elindultam. Ezúttal sokkal elszántabb voltam, az előző esti kudarctól felpaprikázva. Ezúttal a külvárosban próbálkoztam, hátha ott nem lesz társaságom. Találtam egy sikátort, amit megfelelő rejtekhelynek bizonyult. Az első áldozatomat gond nélkül kaptam el. Berántottam a sikátorba, elhallgattattam és szépen leszívtam. Amikor éreztem, hogy nem ver többé a szíve ellöktem magamtól a holttestet és elrejtettem a kuka mögé. Vérszomjam azonban semmit se csillapodott, így tovább indultam. Pár utcával arrébb mentem, hogy ne ugyanazt a sikátort töltsem meg hullákkal. Eleinte csak sétálgattam, nézelődtem, méregettem az embereket, aztán meg láttam Őt… Magas, izmos alkat, sötét haj, fekete bőrdzseki és az az illat… „Lehetetlen. Ez nem lehet Ő…” gondoltam magamban. Óvatosan mögé osontam, már amennyire ez a nyílt utcán lehetséges. Behúzódtam az egyik kis utcába és a házak tetejére felkapaszkodva elé vágtam és bevártam. Amikor megláttam az arcát rá kellett jönnöm, hogy csak összekevertem vele. Nagyot sóhajtva próbáltam megnyugtatni magamat Hála istennek, hogy nem Damon volt az. Próbáltam újra ráhangolódni a vadászatra és ismét elindultam. Egy kis parkban kötöttem ki végül és egy fa tövében húztam meg magam, ahol teljesen rejtve maradhatok. Egy fiatal srác imbolygott el előttem, és elég könnyű lett volna elkapnom, de a jelek szerint be volt lőve. Egy narkós vére, pedig még a vámpírokra is jelent némi veszélyt. Azt leszámítva, hogy ha vérről volt szó elvesztettem az eszem, néha meglepően logikusan tudtam gondolkozni. Furcsálltam a dolgot, de örültem neki, hogy legalább az eszem nem ment el teljesen. Leültem a fa tövében és vártam az alkalmas pillanatra. Mélyeket lélegeztem, remélve, hogy valamit felém fúj a szél, és végre folytathatom azt, amiért idejöttem. Felkaptam a fejem, mert valamit tényleg felém fújt a szél, viszont nem azt, amit akartam. Ugyanaz a különös érzés lett úrrá rajtam, mint előző este, hogy figyelnek. Most azonban az illatát is éreztem és nem örültem neki. Ebben a pillanatban jelent meg előttem egy húsz év körüli srác. Magas volt és elég termetes alkat, de inkább az izomtól. Biztos valami sportoló féle lehetett. Viszont aggasztott, hogy észrevett és elindult felém, mert jelen pillanatban felért volna egy öngyilkossággal is, ha megtámadtam volna. Már pedig, ha túl közel jön, nem fogom tudni megállni… Próbáltam nem lélegezni, mert a szél egyenesen az arcomba fújta az illatát. Amikor elért hozzám vérének illata, úgy éreztem magam, mint akinek sósavat csorgatnak végig a torkán, marta égette… A fiú pedig egyre közelebb és közelebb jött, én pedig lassan az őrület határán voltam. Aztán hirtelen minden kitisztult és rájöttem, mi a megoldás.
- Eltévedtél? Segíthetek? – kérdezte kedves hangon, amikor odaért hozzám. Nem volt különösebben jóképű, de már rég nem az érdekelt, hogy néz ki. Még mindig éreztem a másik vámpír jelenlétét, azonban, ha sikerül a tervem, talán megszabadulhatok tőle. A fiú elé léptem és mélyen a szemébe néztem.
- Gyere velem! - parancsoltam rá reszelős hangon, közbe karon fogtam és elkezdtem bevezetni a házak közé. Amikor már biztonságban éreztem magam nekidöntöttem a srácot az egyik ház falának és ismét a szemébe néztem…
- Maradj veszteg és ne kiálts! – parancsoltam rá újfent, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna a nyakához hajoltam és belemélyesztettem a fogaimat, majd nagy kortyokban kezdtem inni a vérét. Tudtam, hogy nem lenne szabad megölnöm őt ezen a környéken, mert túl kockázatos lenne itt hagyni a holttestét, de ahogy megéreztem a vérét a számban kikapcsolt az a minimális önkontrolom is, ami visszatartott attól, hogy hülyeséget csináljak és csak arra tudtam gondolni, hogy annyit igyak belőle, amennyit csak lehet. Éreztem, hogy gyengül, és egyre lassabban ver a szíve, de képtelen voltam leállni…
A következő pillanatban valami olyasmi történt, amire soha még csak gondolni se akartam vagy tudtam. Egy kar fonódott a torkomra kiszorítva belőlem a szuszt. Elengedtem a fiút, aki halálra rémült szemekkel nézett ránk, nem is tudta mi történik vele. Ebben a pillanatban azonban én sem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Egy pár barna szem került elém, de még mindig szorította a torkom…
- Ne mozdulj! – hagyta el a parancs a száját, majd éreztem, hogy a testem megmerevedik, és nem tudok megmozdulni többé. bárhogy küzdöttem, nem tudtam mozdulni. Tudtam, hogy csak egy ős tud megigézni egy vámpírt, azonban nem tudtam, most melyikhez van szerencsém. Oda fordult a fiúhoz és őt is megigézte…
- Nem történt ma este semmi! Haza mész és lefekszel aludni! – parancsolt a fiúra, s közbe letörölte a vért a nyakáról.
- Nem feledkeztél meg valamiről? – kérdeztem ingerülten pár perccel később, amikor a fiú belépett a háza ajtaján. Kezdett egyre jobban frusztrálni, hogy nem vagyok ura a testemnek…
- Nem szöksz el? – kérdezte komoly hangon és felém fordult…
- Kol? Mi a francot keresel te itt? – csattantam fel dühösen. Nem akartam elhinni, hogy pont a legidegesítőbb őst fogtam ki …
- Most elengedjelek vagy beszélgessünk? – kérdezte nevetve.
- Engedj el! – válaszoltam morogva
- Oké, szabad vagy… - mondta ki a szavakat és újra ura voltam a testemnek
- Majd ha bolond leszek - gondoltam magamban és minden erőmet összeszedve futásnak eredtem. Még hallottam Kol hangos nevetését, mintha számított volna rá, hogy meglépek… Nem érdekelt, csak futottam, ahogy a lábam bírta. Pár perccel később egy kis utcában leltem menedékre és próbáltam meghúzni magamat, ami nehéz feladatnak bizonyult, mivel a futástól vadul ziháltam és ezzel elég nagy zajt csaptam. Megéreztem Kol illatát és tudtam, hogy nincs több erőm menekülni előle, de azért megpróbáltam. Épp készültem elrugaszkodni a földtől, amikor egy másik vámpír jelenlétét és megéreztem. gondolkodni se volt időm, olyan gyorsan ért a támadás. A másik vámpír egy szempillantás alatt termett mellettem, rúgta ki alólam a lábamat és szegezett a földhöz a torkomnál fogva. A fájdalomtól összeszorítottam a szememet…
- Örülök, hogy látlak Elena- szólalt meg kedves hangon, azonban mivel még mindig a földhöz voltam szegezve a torkomnál fogva és nem kaptam levegőt, részemről nem volt kölcsönös az öröm.
- Tényleg azt hitted, hagyunk elmenni, miután ennyit kutattunk utánad? – tette hozzá nyugodta hangon. Ez eszembe juttatta, hogy ki lehet a másik vámpír … Hisz én ezt a hangot ismerem! Kinyitottam a szemem, nem kis megdöbbenésemre a fölöttem álló vámpír tényleg az volt, akinek gondoltam. Elfojtott hörgésszerű hang jött ki csupán a torkomon, viszont gyengült rajta a szorítás is végre kaptam levegőt, végül alig hallható rekedtes hangos megszólaltam…
- Elijah?
10. rész >>
Szemszög: Elena
Figyelmeztetés: Sötét témák
IX. fejezet - Két év sötétség
Egy sötét sikátorban álltan és vártam… Az alkalmas pillanatra, hogy előbújjak rejtekemből, akár egy tigris, aki a bozótban lapulva várja, hogy áldozata megérkezzen. Minden erőmmel a hallásomra koncentráltam, mikor téved valaki, olyan közel hozzám, hogy nagyobb feltűnés nélkül elkaphassam. Közbe visszagondoltam az elmúlt két évemre…
Minden azzal a végzetes estével kezdődött, amikor Damon egy élőt hozott a lakásunkba, hogy belőle igyak… Ellenálltam és küzdöttem a vérszomjammal, amíg csak bírtam. Egészen addig, amíg Damon meg nem harapta a lányt és a vérszag porig égette az összes önuralmamat… Rávetettem magamat és az utolsó cseppig kiittam a vérét. Ezek után olyan erővel tört rám a bűntudat és a kétségbe esés, hogy Damon-t is megtámadtam, és ha nem lett volna halhatatlan, biztos megöltem volna. Végül elmenekültem a lakásból és a régi életemből. Egy régi elhagyatott házban leltem menedékre a város másik felében, gondoltam elég messze vagyok, hogy Damon ne találhasson rám. A ház nem volt valami nagy szám, a nappalit leszámítva csak egy hálószobája volt, meg a fürdő és a konyha. Én azonban, csak a nappalit „használtam”. Napokig ki se mozdultam a házból, csak gubbasztottam a sarokban, mozdulatlanul. Meg akartam halni… A bűntudat teljesen felemésztette régebbi énemet és a lelkemet. Nem akartam többé ezt a világot. A sors azonban ismét más utat szánt nekem… Nem számoltam mennyi ideje vagyok szökésben, már azt is csak megtippelni tudtam, hogy milyen napszak van. Egyik éjjel szörnyű vihar volt, eget rázó mennydörgés és villámlások váltották egymást. Én még mindig a „sarkomban” gubbasztottam, nem érdekelt semmi. Azonban egyszer csak, kinyílt a bejárati ajtó és egy középkorú, szagából ítélve elég ittas férfi támolygott be rajta. Nyilván menedéket keresett éjszakára. Arra azonban valószínűleg a legrosszabb álmaiban sem számított, hogy mivel találja magát szemben, a házban. Egyre közelebb jött hozzám, vérének szaga szinte marta a torkomat. Végül átlépte azt a bizonyos határt ahonnan már nem volt visszaút. Észrevett…
- Ki maga? Mit keres itt? – szólalt meg rekedtes hangos, közben a belőle áradó tömény alkoholszagtól, szinte felfordult a gyomrom… Halk morgás tört fel a torkomból, és rávetettem magam. A földhöz szorítottam és nem törődve a kiabálásával, kapálózásával a nyakába haraptam és mohón inni kezdtem a vérét… Borzalmasan keserű volt a vére, nyilván az alkoholtól, de a vér az vér, és nekem vér kellett. Egyre többet és többet akartam, amikor hallottam, hogy szíve egy utolsót dobban, majd örökre elhallgat, lemásztam a tetemről és ismét elmenekültem… Egy idő után azonban ez is kevésnek bizonyult, mindig többre és többre vágytam, míg nem átváltoztam egy érzések nélküli gyilkoló géppé, akit csak a vérszomj hajtott. Még most is tisztán emlékszem arra, ez estére. Chichagoban voltam. Beültem egy bárba és rendeltem egy dupla whiskyt, majd rendeltem még egyet, meg még egyet és még egyet… Végül teljesen lerészegedtem és mindenkiben potenciális vacsorát láttam, de igyekeztem türtőztetni magam és nem nyilvános mészárlást csinálni. Amikor viszont két részeg férfi egymásnak esett és az egyik megvágta magát az összetört poharakra esve, elszabadult a pokol… Egy pillanat alatt termettem mellette és haraptam a nyakába. Valósággal szétmarcangoltam mi közbe kiszívtam belőle minden csepp vért. Ennyivel azonban nem értem be… Szép sorban mindenkit megöltem, akit a bárban találtam, majd kiosontam a vészkijáraton. Mivel csak egyetlen helyet ismertem a városban egyenesen odamentem. Stefan lakása semmit se változott az utolsó látogatásom óta. Miért is változott volna? Nem maradhattam sokáig, elég ronda kupit hagytam magam után. Végig néztem magamon, tetőtől talpig véres voltam… Így nem mehettem utcára, így kerestem
pár kevésbé feltűnő ruhát Stefan régi holmija között. Alig egy órával később feltűnés nélkül kisurrantam a lakásból és elhagytam Chichagot és elkezdtem körbeutazni a világot… Sehol nem maradtam tovább két-három napnál, mivel amerre csak jártam hullákat hagytam magam után, ráadásul elég feltűnően. Nem gondoltam arra, hogy a tetteimnek lehet következménye, arra meg pláne nem, hogy mik lehetnek azok a következmények. Nem élveztem, nem is bántam. Csak vérszomjas vámpír voltam, és csak a vér érdekelt… Időközbe finomítanom kellett a technikámon, mivel túl nagy feltűnést keltettem némely városokban és volt alkalom arra is, hogy csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy az utolsó pillanatban el tudtam menekülni. Bár még mindig sorjáztam a hullákat, de már kisebb feltűnéssel. Egy évvel az után, hogy elhagytam Damon-t, megtanultam rendesen vadászni. Elcsaltam az áldozataimat és sötét sikátorokban ittam belőlük, majd a helyi kukákba, vagy mögé rejtettem el őket, így mire megtalálták őket, én már messze jártam… Eleinte furcsa volt csak a vérszomjnak élni és semmi mást nem érezni, idővel azonban hozzászoktam és szinte már természetes volt. Egyre több időt tudtam eltölteni egy adott helyen. Volt, hogy egy hetet is eltöltöttem egy helyen, de végül mindig tovább kellett állnom, amikor felfedezték az első áldozataimat. Tudtam, hogy nem kéne megölnöm őket, de nem tudtam, hogy csináljam és mivel egyedül voltam senki nem tanított meg rá, hogy lehet gyilkolás nélkül táplálkozni. Az elmúlt két év alatt Damon számtalanszor veszélyesen közel került ahhoz, hogy rám találjon, így előle is menekülnöm kellett. Nem akartam tőle többé semmit, hisz részben ő tehetett arról, hogy ilyenné váltam. És ezen nem tudtam túllépni.
Körülbelül egy hete visszatértem Chichagoba, Stefan belvárosi lakásába. Ez volt az első alkalom, hogy visszatértem valahova, ahol jártam az elmúlt két évben. Kicsit furcsa volt itt lenni, tekintve hogy itt vittem véghez életem legnagyobb mészárlását. Azóta nem ittam egy csepp alkoholt sem… Az előző helyen egy időre elláttam magam vérrel, így itt az első pár napot, csak megfigyeléssel töltöttem. Csak lődörögtem a városban, felmértem a terepet, hogy hol tudom a legkisebb feltűnést kelteni a vadászattal.
Ismét a sikátorban voltam. Készen arra, hogy öljek. Pattanásig feszültek az idegeim, mint mindig, amikor vadásztam. Behunytam a szemem és minden erőmmel a hallásomra koncentráltam. Már az első napon kiszúrtam magamnak egy lehetséges áldozatot. Figyeltem pár napig, merre jár, mikor végez a munkahelyén… Mélyet szippantottam a levegőből és megéreztem annak a tömény parfümnek az illatát,a mitől már az első nap is úgy éreztem megfullaszt, vérének édeskés illata, azonban sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet. Tipikus elkényeztetett, új gazdag, buta liba volt. Könnyű préda, pont ezért választottam… Megnyaltam kiszáradt számat és magamban lejátszottam, miként fogom elkapni és elhallgattatni. Kijjebb léptem a sikátorból készülve arra, hogy az utolsó pillanatban „véletlenül” belebotoljak, megigézzem, hogy csöndben maradjon, amíg én szépen az utolsó csepp vérét is kiszívom. Már épp indultam volna, amikor egy másik vámpírnak a jelenlétét éreztem meg. Hirtelen pánikba estem és gyorsan körbenéztem, hátha meglátom valahol, de nem láttam semmit, csak éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Kezdtem pánikba esni, mert tudtam, hogy ha most megtámadom a lányt, a másik vámpír is észrevesz, ha még nem vett észre, de ha megérzi a vér szagát, biztos ő is rákap. Elengedni viszont nem akartam, már túlságosan beleéltem magam a dologba, ahhoz, hogy ilyen könnyen kicsússzon a kezeim közül a zsákmányt.
- Milyen állatiasan gondolkozom! korholtam magam gondolatban. Úgy döntöttem, módosítok kicsit a tervemen és inkább hagytam, hogy elsétáljon mellettem, majd a nyomába szegődtem. Úgy éreztem viszont,
hogy nem ő az egyetlen, akit követnek. Még mindig éreztem a másik vámpír jelenlétét, ami azt jelentette, hogy követnek. Egyre jobban idegesített a jelenléte, mert nem tudtam, tőle a dolgomra koncentrálni… Végül csalódottan, de feladtam a nő követését, és inkább más „vacsora” után néztem. Nem kellett sokáig keresnem, és kiszúrtam magamnak egy pár évvel idősebb nőt. Nem volt benne semmi extra. Teljesen átlagos volt. Követtem egy darabig közbe tanulmányoztam a mozgását, és próbáltam kitalálni, hogyan kapjam el. Szinte hazáig követtem és már készültem lecsapni rá, amikor az egyik ház bejárati ajtaja kinyílt és egy három-négy éves forma kislány totyogott ki a házból. Hangos kacagással futott a nő felé és a nyakába csimpaszkodott, amint beérte. Mintha kést döftek volna a szívembe és alaposan megforgatták volna benne. Valami,a miről azt hittem, már rég kiveszett belőlem, valahol mélyen újra életre kelt és nem voltam képes ártani a nőnek, vagy a kislánynak. A pillanat tört része alatt tűntem el a környékről. A házak tetején ugrálva mentem vissza a „lakásomba” remélve, hogy útközbe lehiggadok. Mire hazaértem nagyjából elmúlt az a szörnyű fájdalom a szívemből, de nem volt már értelme újra elindulni, így bár csalódottan, de feladtam a vadászatot. „Majd holnap bepótolom” gondoltam magamban. De nem értettem, mi volt ez az érzés az imént. Az elmúlt két évben egyszer se éreztem…
Egész éjjel fenn voltam, és azon gondolkoztam, vajon ki lehetett a vámpír, aki követett. Eddig eggyel se találkoztam, pedig elég sokfelé jártam mostanság. Több száz megoldást pörgettem végig az agyamban, végül hármat tartottam reálisnak:
1. Valaki felismert és ezért követ, de csak pár vámpírt ismerek
2. Valaki összekevert Katherine-nel és ezért közvetett
3. Szimplán csak paranoiás vagyok
Reggelre karikás szemekkel és hulla fáradtan nyúltam végig az ágyon. Amióta először itt jártam sokszor gondoltam Stefan-ra. Damon biztos neki is elmondta, hogy mi történt és ő is aggódott értem, vagy a keresésemre is indult. Másrészről, ő is volt hasonló helyzetben és talán tudott volna segíteni. Ez leginkább akkor foglalkoztatott, amikor nem tudtam rendesen vadászni és kezdtek úrrá lenni rajtam az érzelmeim, amiket minden erőmmel, próbáltam kikapcsolni. Volt pár gyenge pillanatom, amikor majdnem felhívtam, de végül mindig arra ólálkodott valaki, akit elkaphattam és megöltem, így ismét elnyomva az érzéseimet. Néha, amikor nem jutottam időben vérhez és elkezdtem érezni, csak végtelen ürességet, bűntudatot és magányt éreztem. Ilyenkor vagy elmentem vadászni és nem törődve azzal, hogy lebukhatok őrölt vérfürdőt csináltam, vagy őrült módjára tomboltam és törtem zúztam, utóbbi gyakoribb volt.
Estig próbáltam nem bedilizni és készíteni egy új haditervet, a vadászathoz, mert nem lenne szerencsés, ha ma is utamba lenne az ismeretlen vámpír, majd amint besötétedett elindultam. Ezúttal sokkal elszántabb voltam, az előző esti kudarctól felpaprikázva. Ezúttal a külvárosban próbálkoztam, hátha ott nem lesz társaságom. Találtam egy sikátort, amit megfelelő rejtekhelynek bizonyult. Az első áldozatomat gond nélkül kaptam el. Berántottam a sikátorba, elhallgattattam és szépen leszívtam. Amikor éreztem, hogy nem ver többé a szíve ellöktem magamtól a holttestet és elrejtettem a kuka mögé. Vérszomjam azonban semmit se csillapodott, így tovább indultam. Pár utcával arrébb mentem, hogy ne ugyanazt a sikátort töltsem meg hullákkal. Eleinte csak sétálgattam, nézelődtem, méregettem az embereket, aztán meg láttam Őt… Magas, izmos alkat, sötét haj, fekete bőrdzseki és az az illat… „Lehetetlen. Ez nem lehet Ő…” gondoltam magamban. Óvatosan mögé osontam, már amennyire ez a nyílt utcán lehetséges. Behúzódtam az egyik kis utcába és a házak tetejére felkapaszkodva elé vágtam és bevártam. Amikor megláttam az arcát rá kellett jönnöm, hogy csak összekevertem vele. Nagyot sóhajtva próbáltam megnyugtatni magamat Hála istennek, hogy nem Damon volt az. Próbáltam újra ráhangolódni a vadászatra és ismét elindultam. Egy kis parkban kötöttem ki végül és egy fa tövében húztam meg magam, ahol teljesen rejtve maradhatok. Egy fiatal srác imbolygott el előttem, és elég könnyű lett volna elkapnom, de a jelek szerint be volt lőve. Egy narkós vére, pedig még a vámpírokra is jelent némi veszélyt. Azt leszámítva, hogy ha vérről volt szó elvesztettem az eszem, néha meglepően logikusan tudtam gondolkozni. Furcsálltam a dolgot, de örültem neki, hogy legalább az eszem nem ment el teljesen. Leültem a fa tövében és vártam az alkalmas pillanatra. Mélyeket lélegeztem, remélve, hogy valamit felém fúj a szél, és végre folytathatom azt, amiért idejöttem. Felkaptam a fejem, mert valamit tényleg felém fújt a szél, viszont nem azt, amit akartam. Ugyanaz a különös érzés lett úrrá rajtam, mint előző este, hogy figyelnek. Most azonban az illatát is éreztem és nem örültem neki. Ebben a pillanatban jelent meg előttem egy húsz év körüli srác. Magas volt és elég termetes alkat, de inkább az izomtól. Biztos valami sportoló féle lehetett. Viszont aggasztott, hogy észrevett és elindult felém, mert jelen pillanatban felért volna egy öngyilkossággal is, ha megtámadtam volna. Már pedig, ha túl közel jön, nem fogom tudni megállni… Próbáltam nem lélegezni, mert a szél egyenesen az arcomba fújta az illatát. Amikor elért hozzám vérének illata, úgy éreztem magam, mint akinek sósavat csorgatnak végig a torkán, marta égette… A fiú pedig egyre közelebb és közelebb jött, én pedig lassan az őrület határán voltam. Aztán hirtelen minden kitisztult és rájöttem, mi a megoldás.
- Eltévedtél? Segíthetek? – kérdezte kedves hangon, amikor odaért hozzám. Nem volt különösebben jóképű, de már rég nem az érdekelt, hogy néz ki. Még mindig éreztem a másik vámpír jelenlétét, azonban, ha sikerül a tervem, talán megszabadulhatok tőle. A fiú elé léptem és mélyen a szemébe néztem.
- Gyere velem! - parancsoltam rá reszelős hangon, közbe karon fogtam és elkezdtem bevezetni a házak közé. Amikor már biztonságban éreztem magam nekidöntöttem a srácot az egyik ház falának és ismét a szemébe néztem…
- Maradj veszteg és ne kiálts! – parancsoltam rá újfent, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna a nyakához hajoltam és belemélyesztettem a fogaimat, majd nagy kortyokban kezdtem inni a vérét. Tudtam, hogy nem lenne szabad megölnöm őt ezen a környéken, mert túl kockázatos lenne itt hagyni a holttestét, de ahogy megéreztem a vérét a számban kikapcsolt az a minimális önkontrolom is, ami visszatartott attól, hogy hülyeséget csináljak és csak arra tudtam gondolni, hogy annyit igyak belőle, amennyit csak lehet. Éreztem, hogy gyengül, és egyre lassabban ver a szíve, de képtelen voltam leállni…
A következő pillanatban valami olyasmi történt, amire soha még csak gondolni se akartam vagy tudtam. Egy kar fonódott a torkomra kiszorítva belőlem a szuszt. Elengedtem a fiút, aki halálra rémült szemekkel nézett ránk, nem is tudta mi történik vele. Ebben a pillanatban azonban én sem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Egy pár barna szem került elém, de még mindig szorította a torkom…
- Ne mozdulj! – hagyta el a parancs a száját, majd éreztem, hogy a testem megmerevedik, és nem tudok megmozdulni többé. bárhogy küzdöttem, nem tudtam mozdulni. Tudtam, hogy csak egy ős tud megigézni egy vámpírt, azonban nem tudtam, most melyikhez van szerencsém. Oda fordult a fiúhoz és őt is megigézte…
- Nem történt ma este semmi! Haza mész és lefekszel aludni! – parancsolt a fiúra, s közbe letörölte a vért a nyakáról.
- Nem feledkeztél meg valamiről? – kérdeztem ingerülten pár perccel később, amikor a fiú belépett a háza ajtaján. Kezdett egyre jobban frusztrálni, hogy nem vagyok ura a testemnek…
- Nem szöksz el? – kérdezte komoly hangon és felém fordult…
- Kol? Mi a francot keresel te itt? – csattantam fel dühösen. Nem akartam elhinni, hogy pont a legidegesítőbb őst fogtam ki …
- Most elengedjelek vagy beszélgessünk? – kérdezte nevetve.
- Engedj el! – válaszoltam morogva
- Oké, szabad vagy… - mondta ki a szavakat és újra ura voltam a testemnek
- Majd ha bolond leszek - gondoltam magamban és minden erőmet összeszedve futásnak eredtem. Még hallottam Kol hangos nevetését, mintha számított volna rá, hogy meglépek… Nem érdekelt, csak futottam, ahogy a lábam bírta. Pár perccel később egy kis utcában leltem menedékre és próbáltam meghúzni magamat, ami nehéz feladatnak bizonyult, mivel a futástól vadul ziháltam és ezzel elég nagy zajt csaptam. Megéreztem Kol illatát és tudtam, hogy nincs több erőm menekülni előle, de azért megpróbáltam. Épp készültem elrugaszkodni a földtől, amikor egy másik vámpír jelenlétét és megéreztem. gondolkodni se volt időm, olyan gyorsan ért a támadás. A másik vámpír egy szempillantás alatt termett mellettem, rúgta ki alólam a lábamat és szegezett a földhöz a torkomnál fogva. A fájdalomtól összeszorítottam a szememet…
- Örülök, hogy látlak Elena- szólalt meg kedves hangon, azonban mivel még mindig a földhöz voltam szegezve a torkomnál fogva és nem kaptam levegőt, részemről nem volt kölcsönös az öröm.
- Tényleg azt hitted, hagyunk elmenni, miután ennyit kutattunk utánad? – tette hozzá nyugodta hangon. Ez eszembe juttatta, hogy ki lehet a másik vámpír … Hisz én ezt a hangot ismerem! Kinyitottam a szemem, nem kis megdöbbenésemre a fölöttem álló vámpír tényleg az volt, akinek gondoltam. Elfojtott hörgésszerű hang jött ki csupán a torkomon, viszont gyengült rajta a szorítás is végre kaptam levegőt, végül alig hallható rekedtes hangos megszólaltam…
- Elijah?
10. rész >>
Monday, January 21, 2013
1x19 Fellobban a tűz
Korhatár: 12
XIX. fejezet - Fellobban a tűz
Egy teljes hét eltelt a gyilkosság óta. Stefan először naponta kapta a rejtélyes üzeneteket, aztán egyszer csak nem jött több. Habár idegesítette őt a sok kétértelmű, nem teljesen világos sms, mégis furcsának találta, hogy egyik pillanatról a másikra leszállt róla az illető.
„...Vége, vége, vége... még mindig nem hiszem el teljesen a tegnap éjjelt. Arra ébredtem, hogy a kórházban fekszem, s tasakszámra csapolják a vérem, Klaus kérésére. Szerencsére Damon hamar megtalált és hazavitt. Szegénynek borzasztó bűntudata volt, hogy nem volt velem, amikor szükségem lett volna rá. Azt hiszem volt egy pillanat, amikor ha Stefan nem jelenik meg hirtelen, akkor megcsókolom. Az érzelmeim egyre zavarosabbak, mintha minden megfordult volna: Stefan egy könyörtelen, nemtörődöm szörnnyé vált Klaus jóvoltából, s egyre távolodik tőlem, míg Damon, mint egy őrangyal, állandóan mellettem van és vigyáz rám, s egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Istenem, mi lesz ebből?...”
„...Akármi is történt tegnap, a legfurcsább mégis az volt, amikor láttam Damont, hogy Rebekah-val flörtöl. Tudtam, hogy kötelességből teszi, de akkor is, egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, amelyet féltékenységnek hívnak. Ez eléggé zavar, ugyanis már jó hosszú ideje őrlődöm azon, hogy vajon mit is érzek Damon iránt. A szívem azt súgja, hogy szerelmet, míg az eszem hevesen tiltakozik bármi ellen, ami több, mint barátság...”
„...És akkor megcsókolt, teljesen váratlanul, s akármennyire is akarnám, se tudnám elpalástolni, hogy mennyire jó volt. Nem heves volt, hanem lágy és szenvedélyes. Amikor észbe kaptam, már csókoltam is vissza őt, anélkül, hogy bármilyen csekély megbánást is éreztem volna. A testem minden pontja bizsergett, a szívem jóval gyorsabban vert, mint ahogy kellett volna, és azt éreztem, hogy minden porcikámmal őt kívánom. A bűntudat csak jóval később jelentkezett, azonban ott, akkor, magával ragadott egy ismeretlen mámor, amit eddig még sosem éreztem...” - Elena ahogy haladt az olvasásban, egyre inkább összezavarodott. Semmire sem emlékezett a leírtakból, de ugyanakkor nem bírta megállni, hogy továbbolvasson.
XIX. fejezet - Fellobban a tűz
Egy teljes hét eltelt a gyilkosság óta. Stefan először naponta kapta a rejtélyes üzeneteket, aztán egyszer csak nem jött több. Habár idegesítette őt a sok kétértelmű, nem teljesen világos sms, mégis furcsának találta, hogy egyik pillanatról a másikra leszállt róla az illető.
Caroline és Tyler kapcsolatának, bár gyenge lábakon állt, nem tudott véget vetni a "Klaus - ügy". Annak ellenére, hogy nem volt minden rendben köztük, tudták, hogy képesek lesznek túltenni magukat ezen a nehéz időszakon.
Ami pedig Damont
és Elenát illeti, ők kezdtek egyre közelebb kerülni egymáshoz, sőt,
Elena egyre bizalmatlanabbul kezdett viselkedni barátaival, mert
neheztelt rájuk amiatt, hogy megvádolták a gyilkosság elkövetésével.
Ellenben a Damon iránt érzett bizalma és rokonszenve napról napra nőtt. Minden nap találkoztak, beszélgettek, egyszóval, megismerték egymást.
Az egyik ilyen randevú alkalmával Elena az előző kapcsolatairól kérdezte Damont.
- Nem hiszem el, hogy 170 év alatt egyetlen lány se lett volna, aki megmozgatta volna a fantáziád.
Damon sóhajtott. Pont ezt a témát kerülte úgy, mint a macska azt a bizonyos forró kását.
- De volt: Katherine. Bár így utólag az sem volt túl valódi.
- Ne már, Damon... ha te lennél Quasimodo, még el is hinném! Azonban így... - Elena jelentőségteljesen végigmérte Damont.
- Volt egy lány - kezdte Damon lassan, de elharapta a mondatod.
- Igen? - nógatta Elena. - Folytasd.
- Nagyon szerettem. Az életemnél is jobban.
- Milyen volt? - kíváncsiskodott Elena, bár látta a fiú szemében hogy mennyire fájdalmas emlékeket idéz fel.
- Gyönyörű - Damon pillantása a távolba meredt, mintha maga elé képzelte volna azt a lányt. - A legszebb lány volt, akit valaha láttam. De nem csak külsőre volt szép - ő volt a világ legodaadóbb, legönzetlenebb, legjószívűbb teremtménye.
- Vámpír volt?
- Először nem, de később az lett belőle. Tudod, az ember számára ez egy idő után elkerülhetetlenné válik, hogyha sokat időzik a magunkfajták társaságában.
Elena szárazon felnevetett. Pont, mint az ő esetében.
- A legborzasztóbb az volt, - folytatta Damon - hogy oly sokat küzdöttem érte, hogy sosem hittem, hogy egyszer valóban az enyém lesz. Aztán valahogy nekem adta a sors. Az volt az életem legszebb időszaka. - Damon egy pillanatra megállt. - De mint minden jónak, ennek is túl hamar vége lett. Nagyon hamar.
- Mi lett vele?
- Vége lett - ismételte a fiú. - Egyik pillanatról a másikra. A helyzet az, hogy nem nagyon beszélek erről. Sőt, soha senkinek.
Elena látta, mennyire fáj neki, így nem forszírozta tovább a témát.
Késő este, miután Damon hazakísérte, megbeszélték, hogy másnap újra találkoznak, aztán Elena becsukta a ház ajtaját, magára hagyva Damont.
- Nem hiszem el, hogy 170 év alatt egyetlen lány se lett volna, aki megmozgatta volna a fantáziád.
Damon sóhajtott. Pont ezt a témát kerülte úgy, mint a macska azt a bizonyos forró kását.
- De volt: Katherine. Bár így utólag az sem volt túl valódi.
- Ne már, Damon... ha te lennél Quasimodo, még el is hinném! Azonban így... - Elena jelentőségteljesen végigmérte Damont.
- Volt egy lány - kezdte Damon lassan, de elharapta a mondatod.
- Igen? - nógatta Elena. - Folytasd.
- Nagyon szerettem. Az életemnél is jobban.
- Milyen volt? - kíváncsiskodott Elena, bár látta a fiú szemében hogy mennyire fájdalmas emlékeket idéz fel.
- Gyönyörű - Damon pillantása a távolba meredt, mintha maga elé képzelte volna azt a lányt. - A legszebb lány volt, akit valaha láttam. De nem csak külsőre volt szép - ő volt a világ legodaadóbb, legönzetlenebb, legjószívűbb teremtménye.
- Vámpír volt?
- Először nem, de később az lett belőle. Tudod, az ember számára ez egy idő után elkerülhetetlenné válik, hogyha sokat időzik a magunkfajták társaságában.
Elena szárazon felnevetett. Pont, mint az ő esetében.
- A legborzasztóbb az volt, - folytatta Damon - hogy oly sokat küzdöttem érte, hogy sosem hittem, hogy egyszer valóban az enyém lesz. Aztán valahogy nekem adta a sors. Az volt az életem legszebb időszaka. - Damon egy pillanatra megállt. - De mint minden jónak, ennek is túl hamar vége lett. Nagyon hamar.
- Mi lett vele?
- Vége lett - ismételte a fiú. - Egyik pillanatról a másikra. A helyzet az, hogy nem nagyon beszélek erről. Sőt, soha senkinek.
Elena látta, mennyire fáj neki, így nem forszírozta tovább a témát.
Késő este, miután Damon hazakísérte, megbeszélték, hogy másnap újra találkoznak, aztán Elena becsukta a ház ajtaját, magára hagyva Damont.
A srác még sokáig ácsorgott Elenáék
háza előtt, de amikor már nem bírta tovább, lerogyott a verandán lévő
padra, s a kezébe temette arcát, amelyen pár kövér könnycsepp gördült
végig. Kezdte úgy érezni, hogy képtelen tovább küzdeni, habár Elena
egyre közelebb és közelebb engedte őt magához, még így is mintha
fényévek választanák el őket egymástól. Eszébe jutott az a rengeteg
emlék, ami lányhoz kötötte őt, és ez még jobban elszomorította. Szinte
maga előtt látta az első csókjukat, azt a bizonyos pikniket a réten, de
ami leginkább szívfacsaró emléke volt, az az a pillanat, amikor a lány
először mondta neki: „Szeretlek!”. Akkor boldog volt, nagyon boldog,
azonban a lelke mélyén érezte, hogy nem érdemelt meg még ennyi örömöt
se. Mégis szomjazta azt az érzést, ami akkor kerítette hatalmába, ha vele
volt, s tudta, hogyha ez sokáig így marad, belepusztul a szívét
marcangoló, mérhetetlen fájdalomba. Őrületesen szerette Elenát, ő volt
minden gondolata, álma, érzése, őt látta, ha lehunyta szemeit, és éppen
ezért gyötrődött ennyire. És ez a felemésztő, örök szerelem tartotta őt
még mindig életben.
XOXO
Matt
Donovan egykedvűen pakolta le az egyik asztalról a tányérokat. Amikor
ahhoz az asztalhoz ért, ahol nem olyan régen még Elena és Damon ült, sóhajtva pillantott a szinte érintetlen hamburgerre, amit a lány rendelt. Már számára is egyre rosszabb volt látni Damont, ahogy elkeseredetten igyekszik visszaszerezni Elenát. Bár sosem kedvelte Damont,
most igazán sajnálta őt, ugyanis ezt egyáltalán nem érdemelte meg. Ami
pedig Elenát illeti, neki pedig valóban nem kívánta ezt. Saját maga
tapasztalta, hogy mekkora volt köztük a szerelem, a ragaszkodás, és a
vonzalom. Sosem látta még ennyire boldognak volt barátnőjét, sőt, titkon
még hálás is volt Damonnek
azért, hogy megadta neki azokat a dolgokat, amiket ő nem tudott a
kapcsolatuk idején. Most azonban Elena teljesen megváltozott, szinte
kifordult önmagából, hiszen jóval kevesebbet törődik a barátaival,
ingerlékenyebb, mogorvább, de ami a leginkább ijesztő: nehezen uralkodik
az éhségen, ami abszolút szokatlan tőle. Gyűlölte látni ezt, és eléggé
haragudott Rebakah-ra
a tette miatt. És ő naiv, még képes volt elhinni, hogy az ősben akad
egy kis emberség! Ráadásul ő okozta a balesetet is, amit még mindig nem
hevert ki teljesen, most pedig tönkretette Elena életét... Matt nehezen
tudta lenyugtatni magát. Bárcsak tudna segíteni valahogy! És ekkor
eszébe ötlött egy őrült ötlet, amiben még ő maga sem bízott, azonban
jobb terv hiányában talán ezzel is segíthet barátain. Gyorsan elpakolta a
maradék tányért, felkapta a dzsekijét és elindult a város széle felé.
XOXO
Elena
unottan bámulta tévé képernyőjét, bár fogalma sem volt, mit is néz
valójában, ugyanis a gondolatai sokkal jobban foglalkoztatták. Furcsa
érzések kavarogtak benne a Damonnel
eltöltött délután miatt, s nem volt tisztában azzal, hogy mire vélje
ezeket az érzelmeket. Igen, azt be kellett látnia, hogy a fiú roppant
helyes, sőt, szexi, de akárhányszor látta őt, valami furcsa hangulat
lett úrrá rajta, amit képtelen volt megmagyarázni. Volt benne valami
vonzó, valami veszélyes, de ugyanakkor az egész lénye rejtélyes és
valamiért nagyon szomorú volt. Azonban ami a legfurcsább volt Elena
számára, az az, hogy akaratlanul is féltékenységet érzett, amikor Damon
az előző szerelméről beszélt, és ez nagyon dühítette, ugyanakkor sajnálta is a fiút. De akárhogy is
próbált küzdeni a felismerés ellen, nem tudta tovább titkolni: valamit
érzett Damon iránt. Hirtelen azt érezte, hogy muszáj megbeszélnie valakivel a problémáit, ezért áthívta Bonnie-t és Caroline-t az estére. Talán ez egy jó alkalom lesz arra, hogy helyrehozza, amit elrontott, gondolta.
Mivel
a lányok csak két óra múlva érkeztek volna meg, Elena, hogy elüsse az
időt, elővette naplóját, amelyet annyira hanyagolt az utóbbi időben, és
írni kezdett. Hiányzott neki ez a tevékenység, így szinte ömlöttek
belőle a szavak. Teljesen megfeledkezett a külvilágról, csak írt és
elmerült gondolataiban. Azonban egy óvatlan pillanatban megcsúszott, és
lezuhant az ablakpárkányról, egyenesen a szőnyegre. Természetesen az
ütés nem fájt neki, inkább nevetett saját figyelmetlenségén. De amikor
lehajolt a naplójáért, villámcsapásként érte a felismerés. A könyv
ugyanis majdnem az első oldalon nyílt fel, s Elena szeme egyetlenegy
szón akadt meg: „Damon”.
XOXO
Matt
szíve akarata ellenére hevesebben kezdett verni, ahogy meglátta a
hatalmas villát, mely szinte fenyegetően magasodott vele szemben. Azt
viszont be kellett látnia, hogy a ház roppant ízlésesre sikerült,
akármennyire is utálta a benne élő személyeket. A villát körülvevő park
is eszméletlen nagy volt, gyönyörűen nyírt sövénnyel és egy egész virág
arzenállal benne. Ez furcsa volt Matt számára, ugyanis a virágültetést
nem egy aljas gyilkos kedvelt tevékenységének tartotta.
Amikor
odalépett a méretes, barna szárnyas kapuhoz, vett egy mély levegőt,
majd enyhén remegő kézzel erőteljesen bekopogott. Nem kellett sokat
várnia, ugyanis egy félmeztelen férfi, - akit még soha életében nem
látott – hamar kinyitotta az ajtót. Matt gyorsan szemügyre vette a pasas
testét, melyet néhány helyen félreérthetetlen harapásnyomok
tarkítottak, s így már értette a helyzetet. De éppen, amikor Rebekah
holléte felől érdeklődhetett volna, maga az érintett libbent be a tágas
hallba. A lány szemeiben őszinte meglepetés és kíváncsiság tükröződött,
ugyanakkor Matt némi gúnyt és szánalmat is észre vélt venni benne.
- Matt! Micsoda meglepetés! Miért jöttél? - tudakolta Rebekah
látszólag kedvesen, de hangjában egy csöppnyi érzelem nem volt, csak
hűvös közömbösség. - Várj csak, kitalálom! - folytatta. - Bizonyára te
is bosszút akarsz állni azért, amit a ti drágalátos Elenátokkal tettem,
nem igaz?-
-
Azért jöttem ide, hogy beszéljünk. Bosszúról szó sincs – felelte Matt,
miközben igyekezett közönyt erőltetni arcára a mélységes undor fintora
helyett.
- Beszélni? - ismételte Rebekah,
mintha nem értette volna a választ. - Valóban? És mit akarsz megvitatni
velem? Az államadósságot? Esetleg a GDP jövő évi alakulását? -
gúnyolódott az ős, magához intve a férfit, aki az ajtót nyitotta, és
beleharapott a karjába. Matt legszívesebben öklendezni kezdett volna.
-
Nem ilyesmiről. Azonban, ha nem vagy kíváncsi a mondanivalómra, el is
mehetek, nem szívesen tartalak fel, hiszen látom, eléggé el vagy
foglalva – viszonozta szárazon, mire Rebekah a szemét forgatva elengedte az uzsonnáját és közelebb lépett a fiúhoz.
- Mit akarsz mondani?
- Esetleg négyszemközt szívesebben elmondanám.
- Felőlem! - forgatta a szemét Rebekah, majd unott arccal egy belső szoba felé vezette Mattet. A szoba tágas volt, hatalmas ablakai a kertre néztek, míg belül főleg régebbi stílusú bútorokkal volt berendezve. Rebekah ledobta magát az egyik méretes kanapéra, s miután kényelmesen elhelyezkedett, így szólt:
- Hallgatlak.
XOXO
„Damon” - olvasta Elena.
De hát ez lehetetlen! - gondolta, hiszen a napló ezen bejegyzése hónapokkal ezelőtt íródott, míg Damont
alig három hete ismeri. De akkor hogy lehet, hogy négy hónappal ezelőtt
is megemlítette a fiú nevét? Képtelen volt magyarázatot adni erre a
rejtélyre, ezért gyorsan felkapta a könyvecskét a földről, visszaült az
ablakba, majd visszalapozott a napló elejére és elkezdte olvasni a saját
életét:
„Kedves Naplóm,
hosszú
ideje nem írtam semmit, de azt hiszem, idáig nem lettem volna képes egy
sort sem kipréselni magamból. Talán még most sem fogtam fel teljesen,
hogy mi történt: Stefan elment. Elment! Mindent feláldozott, hogy megmentse Damont.
És Klaus a testvére életéért cserébe magát Stefant akarta, akinek
mindennél fontosabb volt a bátyja, így belement az alkuba. Még el sem
tudtam búcsúzni tőle, sőt, azt sem tudom, él -e
még egyáltalán, bár ebbe bele se merek gondolni. Biztos, hogy él, és
tudom, érzem, hogy vissza fog jönni, s vége lesz ennek a rémálomnak.
Ugyanúgy szeretem őt és borzasztóan hiányzik, éppen ezért sem fogom
feladni a reményt, hogy megtaláljam őt.
Azóta Damon
van velem. A kapcsolatunk teljesen megváltozott, sokkal közelebb
kerültünk egymáshoz, aminek talán az a bizonyos csók is az oka. Azt
hittem, hogy meg fog halni, s ez a gondolat szinte ugyanannyira
elborzaszt, mint az a tény, hogy a szerelmem a világ leggonoszabb
lényének a kezei közt van. Nem tudom, mit érzek Damon iránt, szerelmet -e, vagy barátságot? Jó lenne, ha rájönnék...” -
állt a naplóban. Elena összezavarodva pillantott fel, kicsit még
emésztve, amit olvasott, de nem pihent sokat, hanem visszafordult a
könyvhöz, s újból fellapozta.
„...Vége, vége, vége... még mindig nem hiszem el teljesen a tegnap éjjelt. Arra ébredtem, hogy a kórházban fekszem, s tasakszámra csapolják a vérem, Klaus kérésére. Szerencsére Damon hamar megtalált és hazavitt. Szegénynek borzasztó bűntudata volt, hogy nem volt velem, amikor szükségem lett volna rá. Azt hiszem volt egy pillanat, amikor ha Stefan nem jelenik meg hirtelen, akkor megcsókolom. Az érzelmeim egyre zavarosabbak, mintha minden megfordult volna: Stefan egy könyörtelen, nemtörődöm szörnnyé vált Klaus jóvoltából, s egyre távolodik tőlem, míg Damon, mint egy őrangyal, állandóan mellettem van és vigyáz rám, s egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Istenem, mi lesz ebből?...”
„...Akármi is történt tegnap, a legfurcsább mégis az volt, amikor láttam Damont, hogy Rebekah-val flörtöl. Tudtam, hogy kötelességből teszi, de akkor is, egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, amelyet féltékenységnek hívnak. Ez eléggé zavar, ugyanis már jó hosszú ideje őrlődöm azon, hogy vajon mit is érzek Damon iránt. A szívem azt súgja, hogy szerelmet, míg az eszem hevesen tiltakozik bármi ellen, ami több, mint barátság...”
„...És akkor megcsókolt, teljesen váratlanul, s akármennyire is akarnám, se tudnám elpalástolni, hogy mennyire jó volt. Nem heves volt, hanem lágy és szenvedélyes. Amikor észbe kaptam, már csókoltam is vissza őt, anélkül, hogy bármilyen csekély megbánást is éreztem volna. A testem minden pontja bizsergett, a szívem jóval gyorsabban vert, mint ahogy kellett volna, és azt éreztem, hogy minden porcikámmal őt kívánom. A bűntudat csak jóval később jelentkezett, azonban ott, akkor, magával ragadott egy ismeretlen mámor, amit eddig még sosem éreztem...” - Elena ahogy haladt az olvasásban, egyre inkább összezavarodott. Semmire sem emlékezett a leírtakból, de ugyanakkor nem bírta megállni, hogy továbbolvasson.
XOXO
Matt feszengve leereszkedett az egyik székre, majd rendezte a gondolatait és belekezdett a mondandójába.
- Hogy tehetted? - szegezte neki a kérdést az ősnek, pillantását mélyen a lány tekintetébe fúrva. Rebekah erre gúnyosan felnevetett, láthatóan jól szórakozott a kérdésen.
- Ez most komoly? Azért jöttél ide, hogy ezt megkérdezd?
- Nem. De tudni akarom, hogy tényleg szimpla féltékenységből tetted -e tönkre két ember életét - felelte Matt, idegesen gyűrögetve dzsekije ujját.
- Te szerinted itt csak ennyiről volt szó? - kérdezett vissza Rebekah, s hangjában most jóval kevesebb gúny volt érezhető.
-
Hát... igazából nem tudom – dadogta Matt. Keresztkérdésekre nem
számított. - Azonban nem tudom elképzelni, hogy mit tehetett ellened
Elena és Damon, hogy így állj bosszút rajtuk.
- Gondolod? - érdeklődött Rebekah,
ismét felvéve a közöny álarcát. - Az lehet, hogy mindenki egy gonosz,
lelketlen szörnyetegnek tart, de csak úgy nem szakítok szét
kapcsolatokat, mert rossz kedvem van. Ők ketten eleget tettek azért,
hogy ténylegesen vissza kellett vágnom – tette hozzá. Szemében a
fennköltség mellett valami ősi szomorúság csillogott, amiből Matt
rájött, hogy Rebekah nem csak Elenán és Damonön akart bosszút állni, hanem jóval korábbi sérelmekért is nekik fizetett meg.
- Nézd, tudom, hogy az életed egy részét meneküléssel töltötted, de... - Rebekah nem hagyta, hogy befejezze, hanem közbevágott.
-
Egy részét? - kiáltotta felháborodva. - Az egészet! Majdnem ezer évig
menekültem a saját apám elől, akiről azt hittem, hogy megölte az
anyámat. Megbíztam a bátyámban, aki sorra ölte meg a testvéreimet és egy
évezreddel később kellett megtudnom, hogy ő volt anyám valódi gyilkosa.
Én magam is kilencven évig feküdtem egy koporsóban, akárcsak a
testvéreim, akiket a szemem láttára ölt meg! Végül pedig az anyám
visszatért, csak azért, hogy kiirtson bennünket. Mindössze ennyi – Matt
elgondolkozott a hallottakon, s rájött, hogy puhíthatná meg a lány
szívét.
- Így azért más a helyzet – mondta lassan, mélyen Rebekah
szemébe nézve. - Én megértem, hogy rengeted borzalmon mentél át, és
másra sem vágysz, csak arra, hogy szeressenek. De éppen ez a baj! Mert
ha minden sérelmedet meg akarod torolni, akkor sosem lesz senkid, aki
tényleg szerethet! Biztos vagyok benne, hogy láttad, mi volt köztük, de te mégis szétzúztad a kapcsolatukat. Lehet, hogy Damon kihasznált...
- Nem egyszer – szúrta közbe Rebekah epésen.
-
Akkor többször, – javította ki magát Matt – azonban te cserébe először
megkínoztad, aztán pedig okoztál egy autóbalesetet, amiben Elena
meghalt, és én is csak neki köszönhetem, hogy túléltem!
-
Te mit tettél volna, ha újból, ezer év után, ismét menekülnöd kellene?
Én nem akartam ezt! Normálisan akartam élni, nem pedig örök
fenyegetettségben. És ahhoz, hogy ettől megszabaduljunk, ez volt az
egyetlen módja.
- Igazán? - tudakolta Matt undorodva. - Te pedig csodálkozol, hogy ezután a két Salvatore bosszút állt? Megölted Elenát, mit vártál cserébe, dicséretet?
- Nem... - vágta rá Rebekah, de látszott rajta, hogy magában beismeri: talán mégis megérdemelten kellett egy pincében szenvednie.
- Majd fogtad magad és elraboltattad Damont,
– folytatta a fiú - és miután ez a terved is befuccsolt, elhatároztad,
hogy tönkreteszed őket. Hát, így valóban senki sem fog szeretni, Rebekah!
Vedd már észre, mit tettél! Te fordítod magad ellen az embereket, nem
ők utálnak meg csak úgy! És én még azt hittem, van benned emberség!
Szent Isten, mekkorát tévedtem.
- Mondd, most mit vársz tőlem? - érdeklődött Rebekah, látszólag közömbösen, azonban mélyen belül érezte, hogy Mattnek igaza van.
- Mindössze annyit, hogy csináld vissza mindezt – jelentette ki a srác.
- Tessék?! - kérdezte a lány. - Soha!
-
Erről beszélek! - viszonozta Matt teljesen kikelve magából. - Ha nem
akarsz örökre egyedül maradni, akkor megfogadod amit most mondok: oldd
fel az igézetet és mondj le Damonről,
mert akármit is tettél vele, ő akkor is egész életében Elenát fogja
szeretni, nem pedig téged! Az erőszakkal nem érsz el semmit! - tette
hozzá, szinte kiabálva. Rebekah elvörösödött, s elöntötte a tehetetlen düh. Tudta, hogy Mattnek
igaza van, de gyűlölte még a gondolatot is. Nem akarta. Hogy a fiú
rájöjjön arra, hogy mit is gondol valójában, ezért vámpírsebességgel
felpattant, s megragadta Matt vállát.
-
Menj, mielőtt megöllek! - üvöltötte, miközben arcára kiült az igazi
ragadozók ábrázata. Matt nem ijedt meg, hanem felkapta dzsekijét, vetett
egy megvető pillantást a vicsorgó ősre, majd gyors léptekkel elhagyta a
villát. Rebekah
pedig nem bírta tovább, zokogva lerogyott a földre. És ahogy kisírta
magát, egy furcsa érzés lett úrrá rajta: egy belső hang biztatni kezdte,
hogy fogadja meg Matt tanácsát, azaz hozza helyre mindazt, amit
elrontott. A másik lénye azonban nem ismert magára és őrjöngve
tiltakozott. Végül győzött az emberség, s Rebekah
a saját óriási meglepetésére elhatározta, hogy elmegy Elenához és
feloldja az igézetet. Egy olyan döntést hozott, amit sosem gondolt volna
saját magáról.
XOXO
Elena továbbra is az ablakpárkányon ült és a naplóját olvasta, egyre nagyobb elképedéssel:
„Ez a denveri út pont arra volt jó, hogy még jobban összekuszáljam az érzéseim. Ugyanakkor az a csók… legszívesebben el sem engedtem volna Damont. Egyszerűen magával ragadó volt az a néhány, röpke pillanat, melyet nem is tudom, mi követett volna, ha Jeremy
nem zavar meg minket. Megint átadtam magam a szenvedélynek, nem
számolva a következményekkel és végig sem gondoltam, hogy helyes -e, amit teszek. De utána megint összevesztünk, ráadásul Damonnek volt igaza, ahogy mindig. Szégyellem magam, amiért kihasználom őt, pedig nem akarom.
Tudom, hogy választanom kell Stefan és Damon
között, azonban erre még nem állok készen, ugyanis most képtelen lennék
bármelyiküket is elveszíteni. Bárcsak lenne valami, ami segíthetne
rajtam!” - A lány itt ismét megállt. Emlékezett egy denveri utazásra, ahová azért ment, hogy Jeremy segítségét kérje, majd hazahozza Mystic Fallsba, azonban tökéletesen biztos volt abban, hogy egyedül ment oda. De a naplójában mégis az állt, hogy Damonnel együtt utaztak el, ahol ráadásul ő megcsókolta Damont. A problémája pedig az volt, választani kényszerült a két Salvatore között. Elena most már tényleg nem értett semmit.
„...Nem
volt választásom. De akkor sem vagyok képes elfogadni a tényt, hogy egy
szörnyeteg lett belőlem. Soha nem akartam ezt, s mégis bekövetkezett.
Borzasztó érzés, melyet nem lehet megszokni.
Azonban még valami megváltozott: az érzéseim Damon
iránt. Valahogy nem azt érzem, amit eddig, hanem valami újat, valami
mást. Lehet, hogy azért, mert az ő vére hozott vissza a halálból..., de
lehet, hogy csak azért, mert minden érzelmem felerősödött. Ugyanakkor
Stefan irányában nem érzek semmi újat, sőt, mintha nem lenne meg már az a
tűz, mint korábban, és ez nagyon furcsa.
A mai nap ismét valami olyat tettem, amit lehet, hogy normális esetben nem tettem volna: megcsókoltam Damont,
de nem azért, mert meg akartam tudni, mit érzek iránta, mint a múltkor,
hanem azért, mert valami olyan erős vágyat éreztem, hogy megcsókoljam!
Ahogy ránéztem, hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy hozzáértem, a
testem minden porcikája bizseregni kezdett, s ahogy megcsókoltam, azt
éreztem, hogy boldog vagyok... Mi történt velem? Hiszen Stefant választottam...vagy mégsem?”
„Tényleg döntöttem, de most végleg: Damont
választottam. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi változott meg bennem oly
hirtelen, azonban most már tudom, hogy szeretem Őt. Azzal, hogy vámpír
lettem, ráébredtem, hogy melyikőjüket
szeretem igazán és ez hatalmas boldogsággal tölt el. Végre kimondtam,
hogy szeretem. Azt, ami a réten történt, már jó néhányszor megismételtük
az elmúlt egy héten, s azt kell mondanom, soha ekkora vágyat, szerelmet
és szenvedélyt még nem éreztem, mint most. Ahogy telnek a napok, azt
érzem, hogy egyre jobban szeretem Őt. Immár tudom, hogy mindennel képes
leszek megbirkózni, mert Ő velem van. Most ismertem meg, hogy mi is az
igazi szerelem...”
„...Boldog vagyok. Damon
valósággal a tenyerén hordoz. Minden nap elvisz valahová, kedvtelésből,
nem csak azért, hogy távol tartson az emberektől, amíg nem leszek
teljesen ura az éhségnek. Imádok
vele lenni, belenézni a gyönyörű kék szemeibe, megcsókolni Őt, a karjai
közt aludni, sőt, még az érintése is felvillanyoz. Állandóan kényeztet,
teljesen az ujja köré csavart. Az átalakulásom óta egyetlen éjszakát
sem töltöttünk külön, és ahányszor nincs velem, nagyon hiányzik, bár ez
szerencsére ritkán fordult elő eddig. Néhány napja már együtt zuhanyzunk, melynek következménye vagy az, hogy két óráig ki se jövünk onnan, vagy az, hogy perceken belül az ágyban kötünk ki. Sosem
gondoltam volna róla, hogy ennyire udvarias, kedves, és szenvedélyes
szerető. Ő erre csak azt válaszolja, hogy ezt én hozom ki belőle. Ahogy
azt is mondta, hogy élete legszebb pillanata volt, amikor azt mondtam
neki: „Szeretlek!”. Annyira aranyos!...”
"Számomra körülötte forog a világ. Az, amit iránta érzek, földöntúli, felemésztő és megmagyarázhatatlan. Őt látom álmomban a gondolataimban, Ő a mindenem,
az egész világom, a másik felem. Nem tudnák nélküle élni, mert
túlságosan szeretem és ragaszkodom hozzá. Ha vele vagyok, megnyugszom,
megtalálom a helyem, egyszóval: boldog vagyok. Minket egymásnak teremtettek!"
„...Az
igazság az, hogy menthetetlenül belezúgtam. Minden vele töltött
másodpercemet évezem, elég csak a legutóbbi kiruccanást említenem. De
ugyanakkor félek is Rebekah tervétől. Rettegek attól, hogy elveszítem Damont.
Ha ez bekövetkezne, azt biztos nem élem túl, azonban erre még gondolni
se merek. Képtelen lennék elviselni akkora fájdalmat. Gyenge vagyok. Ő a
gyenge pontom!”
Elena
most már valóban nem értett semmit. Görcsösen igyekezett előhívni
ezeket a pillanatokat, amiket most olvasott, azonban egyszerűen nem volt
képes felidézni egyet sem közülük.
Fejében már egyre nőtt a káosz, ugyanakkor izgatta is, ami a
könyvecskében leírva látott, így vett egy mély levegőt és az utolsó
bejegyzéshez lapozott.
XOXO
Damon
egy sóhajtás közepette ledobta magát a kanapéra, közel a kandallóban
lobogó, vidáman pattogó tűzhöz. Kortyolt párat a whiskyjéből, majd ismét
felpattant, és idegesen járkálni kezdett a nappaliban. Ezt a
tevékenységet még jó párszor megismételte, míg végül szinte erőtlenül
rogyott vissza a fotelba. Mivel már felhúzott egy kört, újra töltött
magának. Lassan iszogatott, remélve, hogy kedvenc itala el tudja majd
terelni gondolatait, s így ha egy kis időre is, megfeledkezhet
bánatáról. Azonban az alkohol most, először élete során, cserben hagyta,
mert semmi sem történt. Ahogy ült a szobában, tekintetét végighordozta a
helyiségen, de semmi olyat nem látott, ami érdekelte volna. De hirtelen
a szeme mégis megakadt valamin: a dohányzóasztalon egy kis, bőrkötéses
könyv feküdt. Stefan naplója. Damon
elmélyülten nézte a könyvet, majd egyszer csak áramütésként érte a
felismerés: a megoldás eddig is úgy feküdt előtte, mint a napló az
asztalon. Mindössze el kellett volna olvastatnia Elenával a saját
naplóját. Abban a felemelő pillanatban Damon
egykor oly gyönyörű, most azonban szinte üres szemeibe visszatért a
csillogó remény. Gyorsan felpattant és kiviharzott, egyenesen Elenáék háza felé tartva.
XOXO
„Régebben
rengeteg kívánságom volt, sok mindent szerettem volna megkapni, átélni
vagy tudni. Most már csak egy kívánságom van, de ez egy olyan valami,
amit mindennél jobban szeretnék: soha nem akarom elveszíteni Őt.
Megrémít az érzés lehetősége, hogy Ő nincs többé velem, hogy többé nem
érzem az érintését, a csókjait, az illatát, nem hallom a hangját, nem
foghatom a kezét, vagy hogy nem nézhetek a szemébe.
Gyerekként
sokat álmodoztam az igaz szerelemről, mint mindenki. Gyakran
elképzeltem, milyen lehet megtalálni a társad, a másik feled, az embert,
akivel egy életet le tudnál élni egy életet. Először azt hittem, Stefan
az, hiszen nagyon szerettem. De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Nem
vagyok hívő, azonban hiszek abban, hogy célja, rendeltetése van a
létezésünknek, hogy megszületünk, majd meghalunk valamiért. És így
eszméltem rá, hogy én miért vagyok a világon: azért, hogy Vele legyek
egész életemben. Megtaláltam a végzetemet. Engem neki teremtettek, és
biztos vagyok benne, hogy a közöttünk lévő kötelék örök és
elszakíthatatlan. Szeretem Damont. Jobban, mint bárki mást a világon, és tudom, hogy Ő is így érez.
Amikor
a karjaiban tart, azt érzem, hogy soha többé nem lehet semmi bajom,
mert Ő itt van velem. Ha megcsókol, minden bajomat, fájdalmamat
elfeledteti velem. Minden egyes szava, érintése megbabonáz, s egy olyan
távoli, csodálatos világba visz, amit oly sokan keresnek, és annyira
kevesen találnak meg. A neve boldogság. Ő számomra egy drog, amelyről
nem tudok és nem is akarok lemondani, és ahogy telik az idő, egyre
jobban vágyom rá, s végül teljesen a rabjává válok. Damon az életem, és soha senki nem szakíthat el tőle.”
Elena
nem bírta tovább, letette a naplót, és felpattant. Zúgott a feje,
teljesen beleszédült abba, amit olvasott. Rengeteg emlék, s ő egyikre
sem emlékszik. Pedig mindent leírt a naplójába, s mégis... mintha soha
nem történt volna meg vele. Olyan volt, mintha fehér foltok lennének az
elméjében, melyeket képtelen megmagyarázni. Ki kellett derítenie, mi
folyik itt, így gyorsan felkapta kardigánját, és lesietett a lépcsőn. De
alighogy kilépett az ajtón, Damonnel találta szembe magát, aki pont akkor ért oda, s a lépcsőn állt.
- Honnan ismerlek?
A következő rész tartalmából...
Elérkezett a döntés pillanata. Vajon annyi szenvedés, küzdelem, fájdalom és reménytelenség után egymásra talál -e Damon és Elena? És ha igen, mikor? Kiderül...
20. rész >>
Szerzői jegyzet: Szerintetek összejöhetnek újból? :)
A következő rész tartalmából...
Elérkezett a döntés pillanata. Vajon annyi szenvedés, küzdelem, fájdalom és reménytelenség után egymásra talál -e Damon és Elena? És ha igen, mikor? Kiderül...
20. rész >>
Szerzői jegyzet: Szerintetek összejöhetnek újból? :)
Subscribe to:
Posts (Atom)