Élet a halál után - 11. rész

Korhatár: 16
Szemszög: Elena
XI. fejezet - Nehéz napok
A Mikaelson villa nappalijában ültem. Felváltva fixíroztam a telefont és a cetlit, amire Stefan számát írta fel Elijah. Körülbelül egy órán keresztül tépelődtem magamban, hogy felhívjam, vagy ne hívjam fel Stefan-t, végül úgy döntöttem felhívom. A hideg futkosott a hátamon, mi közbe tárcsáztam számot, fogalmam se volt, mit fog szólni a hívásomhoz, vagy, hogy felveszi-e egyáltalán. Lenyomtam az utolsó gombot és vártam. Kicsöngött…
- Halló - szólt bele Stefan a telefonba. Hirtelen nem jött szó a számra, nem tudtam, mit mondjak. Szorongattam a telefont és remegtem, mint egy kis gyerek. – Elena… Te vagy az? – hallottam ismét a hangját a másik oldalról. A szokásos elgyötört hangja reményteljes volt. Várta, hogy én is megszólaljak és több mint két év után, végre hall felőlem. Nagy levegőt vettem, és megszólaltam…
- Stefan…? - szinte sírva mondtam ki a nevét. - Én vagyok - annyi mondani valóm lett volna neki, mégse tudtam, hol kezdjem. Hallottam, ahogy megkönnyebbülten sóhajt.
- Elijah megtalált, hála égnek. Ugye jól vagy?
- Jól vagyok, már amennyire a körülmények engedik – válaszoltam kissé elgyötörte.
- Örülök, hogy megvagy, aggódtunk érted.
- Te és…? – kérdeztem közbe.
- Mindenki aggódott érted. Damon elmondott mindent – magyarázta Stefan, de újra közbeszóltam.
- Hagyjuk Damont! Nem akarok róla beszélni.
- Megértem – válaszolta szomorkás hangon, majd hozzátette - Ha lehet, majd meglátogatnálak valamikor.
- Még nem tudom, mikorra leszek olyan állapotban, de majd gyakran felhívlak.
- Rendben – egyezett bele Stefan, bár még mindig szomorkás volta hangja, de elfogadta, hogy most még nem tenne jót, ha találkoznánk.
- Most már mennem kell, Elijah vár.
- Menj csak. Örülök, hogy jó kezekben vagy. Vigyázz magadra.
Letettem a telefont az asztalra, és az ablakhoz sétáltam, megnyugtatott a kert látványa. A beszélgetés Stefan-nal kissé felkavaró volt, és végül is nem tudtam meg tőle, amit akartam, hogy miért pont Elijah-t hívta, hogy keressen meg. Egyelőre beértem annyival, hogy hallhattam a hangját. Kopogást hallottam, majd Elijah lépett be a nappaliba. A szokásostól eltérően most farmert és pulóvert viselt. Furcsa volt így látni, de ez a viselet is jól állt neki.
- Mehetünk? – kérdezte kedves hangon. Hirtelen inába szállt az összes bátorságom, amit az elmúlt egy napban összegyűjtöttem. Elijah látta, hogy elbizonytalanodtam. Közelebb jött hozzám és megállt tőlem alig egy lépésnyire.
- Mi a baj?
- Félek… - vallottam be őszintén – Nagyon félek.
Elijah nagyot sóhajtott, majd megszólalt.
- Hát… Hazudnék, ha azt mondanám, nincs mitől, de valahol el kell kezdeni – mondta megértően. – Gyere Anghel már vár – tette hozzá.
- Anghel… ?- kaptam fel a fejem, az ismeretlen név hallatán. Volt egy szörnyen rossz érzésem, de reméltem, hogy tévedek.
- Anghel, egy boszorkány… - válaszolta, és további magyarázatra készült, de nem volt rá alkalma, mivel a következő pillanatban, már az ajtó előtt álltam és vadul rángattam, de meg se mozdult. Biztos varázslattal van levédve Elijah jelent meg mögöttem és pontosan tudtam, mire készül, így elszaladtam.
- Nem, nem fogtok kiszárítani. Nem akarom, bármit, csak ezt az egyet ne! - kiabáltam, s közben próbáltam kijutni a házból, de minden kísérletem kudarccal végződött. A boszi lezárta az egész házat.
- Ez is hozzátartozik a gyógyulásodhoz. E nélkül nem ér semmit az egész… Kérlek Elena, hagyjuk abba ezt az idétlen fogócskát. Minél előbb adod meg magad, annál hamarabb túl leszel rajta – próbált csitítani Elijah, mi közbe végig kergetett a házon. Végül berontottam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Fáradtan, fújtattam, amikor mindkét ajtó kiszakadt a helyéről, majd Elijah és Kol lépett be rajta. Kol-on látszott, hogy élvezi a helyzetet, Elijah, viszont, már nagyon unta a játékot. A két ős összenézett, majd elindultak felém. Két irányból közrefogtak, hogy ne tudjak megint elfutni.
- Kérlek, ne csináljátok. Nem akarom… - könyörögtem. Rettegtem attól, hogy kiszárítsanak. Láttam már pár vámpírt kiszárítva és nem akartam, olyan gyenge és védtelen lenni, mint ők.
- Finoman, Kol… - szólalt meg mögöttem Elijah a hátam mögül. Éreztem, hogy a két karomnál fogva megragad, majd szinte ugyanabban a pillanatban Kol közebb jött hozzám, megfogta a fejem és elsötétült a világ.
Csak tompán érzékeltem az engem körülvevő világot. Képfoszlányok, egy két kisebb hang, melyek kis idővel értelmes mondatokká váltak.
- Biztos, rendben van? – hallottam messziről Elijah hangját, majd egy ismeretlen hang válaszát.
- Most már rendben lesz. Innentől a többi a maguk dolga.
Nyilván ő volt a boszorkány. Ezek szerint már…
Égett a torkom, gyenge voltam, mint a harmat és szörnyen hasogatott a nyakam. Utóbbit, gyanítottam, hogy Kol-nak köszönhetem, mivel eltörte a nyakamat, hogy idehozhassanak. Halkan nyöszörögni kezdtem, próbáltam mozogni, de nem tudtam. Kipattantak a szemeim, rájöttem, hogy valószínűleg a pincében vagyok, egy karosszékbe kötözve. Pazar. Sötét volt és dohszag terjengett. Kint abbamaradt a beszélgetés, lépéseket hallottam. Az egyik felfelé ment, a másik pedig felém közeledett. Kinyílt az ajtó, a beáradó fény, pedig szinte elvakított, egy alakot láttam állni az ajtóban, de csak tippelni tudtam, hogy ki az. Becsukódott az ajtó, és közelebb jött az alak, majd megállt előttem és megszólalt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Elijah az arcomat fürkészve.
- Szerinted? – kérdeztem vissza alig hallhatóan.
- Sajnálom, de erre mindenképp szükség volt – magyarázta, s közbe megsimogatta az arcomat. Jól esett az érintése, bár szörnyen gyenge voltam
- Nem lett volna egyszerűbb, ha szimplán csak megigézel? – kérdeztem keserűen.
- Nem. Ahhoz túl régóta éltél így. Talán, ha még azelőtt megtalállak, hogy ilyen mélyre süllyedsz, működött volna, de nem biztos…
Némán bólintottam. Borzalmasan éreztem magam, mint egy elszáradt falevél. Úgy éreztem, semmihez sincs erőm. Erőt vettem magamon, hogy meg tudjak szólalni.
- Meddig… kell… itt… maradnom? – csak nagy nehezen tudtam kipréselni magamból a szavakat, alig hallottam magamat, csak remélni tudtam, hogy Elijah hallotta, amit mondtam.
 Ja, ez csak óvintézkedés volt, hátha rosszul sült volna el a dolog, a boszorkánnyal – válaszolta és elkezdte leszedni rólam a köteleket.
- Auuu… - szisszentem fel. Eddig fel se tűnt, hogy a láncok vasfűvel voltak átitatva, most viszont szörnyen égették a kezeimet. Elijah próbálta a lehető legfinomabban megszabadítani tőlük, de így se volt egy leányálom. A sebeim nem gyógyultak olyan gyorsan, mint ahogy megszoktam, bár ez biztos csak a kiszárítás miatt volt. Rátámaszkodtam a szék karfáira, de nem volt erőm felkelni.
- Maradj, majd én segítek – mondta Elijah, s közbe a két kezemnél fogva felhúzott, majd ölbe vett és elindult a szobám felé. Amikor kiértünk a pincéből, olyan erős volt a fény, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. Elijah nyakába temettem az arcom, hogy könnyebb legyen elviselni. Mire észbe kaptam, már a szobámban is voltunk, Elijah épp lefektetett az ágyamra, és gyorsan behúzta a függönyöket. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az ajtó felé tart.
- Ne, menj el… - szóltam utána elcsukló hangon, mire megfordult és rám mosolygott.
- Mindjárt jövök. Hozok neked egy kis vért. Halkan becsukódott az ajtó, nekem pedig rögtön a vér körül jártak a gondolataim. Pár perccel később újra kinyílt az ajtó és Elijah lépett be, egy tasak vérrel a kezében. amint megéreztem a vérszagot, olyan szomjúság lett úrrá rajtam, amilyet még sose éreztem azelőtt. Nem tudom, honnan vettem az erőt, de kipattantam az ágyból és Elijah előtt termettem. Egy pillanat alatt dobta az ágyra a tasakot, és ragadott meg a két karomnál fogva.
- Nyugodj meg… - mondta lassan, és azonnal lehiggadtam. Mér nem a vért láttam magam előtt, csak őt. Kézen fogott és az ágyhoz vezetett, kezébe vette a tasakot, és mielőtt a kezembe adta volna, a szemembe nézett és megigézett.
- Lassan! – csak ennyit mondott, én pedig némán bólintottam és szép lassan inni kezdtem. Amikor végeztem, nem éreztem, hogy jól laktam volna, de már nem voltam gyenge és a vérszomjam is csillapodott. Felálltam és kidobtam a szemetesbe az üres tasakot, majd visszaültem az ágyra Elijah mellé.
- Igyekszem megkönnyíteni neked, amennyire csak tudom, de nem tudom elmulasztani a vérszomjadat. Meg kel tanulnod kezelni, és naponta csak egy tasak vért ihatsz – szólalt meg Elijah, de közbe bátorítóan a vállamra tette a kezét.
- Tisztára, mint egy elvonókúra – nevettem keserűen.
- Végül is, tényleg az – helyeselt Elijah nevetve. Alig egy órával később éreztem, hogy szörnyű álmosság lett úrrá rajtam, és csak nagyon nehezen tudtam nyitva tartani a szemeimet. Elijah is látta, hogy komoly harcot vívok az ébren maradásért.
- Pihenj nyugodtan. – mondta kedves hangon, majd feljebb tolt az ágyon és rám terített egy pokrócot.
Mielőtt elragadott volna az álom, éreztem, ahogy simogatja az arcomat, én pedig egészen halkan annyit mondtam.
- Köszönöm…
Egy sötét sikátorban sétáltam. Furcsa érzésem volt. Az a „Valami rossz fog történni” érzés. Nem tudtam, merre tartok, csak vittek a lábaim. Egyre inkább éreztem, hogy jártam már erre. Aztán egyszer csak megálltam egy bolt egy bolt. Közbe rájöttem, hogy nem bolt volt, hanem egy bár. Nem… ez nem lehet az a bár. Pedig az volt. Nem akartam bemenni, lábaim viszont maguktól mozdultak és, annak ellenére, hogy nem akartam bemenni, egyenesem befelé tartottam. Minden erőmmel küzdöttem, de nem voltam ura a testemnek, ettől egyre jobban kétségbe estem. Amikor beléptem a bárba, teljesen letaglózott a látvány. Ugyanazok az arcok, mint két évvel ezelőtt. Hogy lehetséges ez? Mintha újra átélném azt az estét. Ugyanúgy öltem, meg mindenkit, és most is a hátsó kijárat felé indultam, azonban mozgást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, hogy lássam, mi történt, de nem voltam felkészülve a látványra. Az egyik holttest megmozdult és felállt, a kezében pedig az egyik szék lába volt. Mintha egy zombi filmbe csöppentem volna.
- Megöltél… - hörögte, közbe fröcsögött a vér a szájából. Majd feláll még egy, és még egy, végül az egész bárban zombiszerű emberek közeledtek felém hörögve, kezükben szék és asztallábakkal. Próbáltam kitörni a tömegből, de egyszerre közelebb kerültek hozzám és egyre csak hörögtek…
- Megöltél…
Egyre jobban féltem, akárhogy próbáltam menekülni nem tudtam. Nem voltam ura a testemnek. Csak álltam és néztem, ahogy szép lassan körülvesznek az élőholtak. Valaki segítsen… kérem… segítség!
Egyre közelebb kerültek hozzám, egészen addig, amíg össze nem zárult körülöttem a kör. Az egyik váratlanul, erősen megütött és én a földre zuhantam. Bevertem a fejemet a bárpultba. Nem volt időm felkelni, mert az egyik rám taposott a többi pedig a levegőbe a emelte a kezében lévő karót, és egyszerre döfték belém. „
- SEGÍTSÉG…VALAKI SEGÍTSEN!
Kipattantak a szemeim, és kiugrottam az ágyból. Vadul ziháltam, a pizsamám is csurom vizes volt. Csak egy álom volt. Csak egy rossz álom, semmi más.
A következő pillanatban kivágódott a szobám ajtaja. Halálra rémülten sikoltottam, és menekülni akartam, de valami elkapott és szorosan tartott, így nem tudtam menekülni. Vadul kapálózni és sikítani kezdtem.
- Nyugodj meg Elena. Hagyd abba, csak én vagyok! – kiabálta Elijah. Lassan jutottak csak el a szavai hozzám, hogy fel is fogjam, már nem álmodom. Amikor újra biztosra tudtam, hogy hol vagyok, és nem az álmomban vagyok, összerogytam, akár egy rongybaba. Talán el is ájultam. Elijah elkapott és magához szorított, közbe halkan beszélt hozzám
- Nyugodj meg! – csitítgatott a fejemet simogatva. Szép lassan lassult a légzésem és már nem kapkodtam a levegőt, már szinte teljesen megnyugodtam, amikor valami hirtelen elpattant bennem és zokogni kezdtem. Elijah egy pillanatra se engedett el, végig velem volt, amíg teljesen meg nem nyugodtam. Még akkor is szorosan ölelt magához, amikor már lehiggadtam és nem ziháltam. Kicsit mocorogni kezdtem, mire elengedett, és aggódó szemekkel nézett rám.
- Mi történt?
- Azt hiszem, rosszat álmodtam. Annyira valóságos volt - magyaráztam, de amint visszagondoltam rá, újból remegni kezdtem – Te hogy kerülsz ide?
- Sikoltást hallottam és… kiabáltál. Aggódtam – válaszolta, közbe egyfolytában az arcomat fürkészte. Felállt mellőlem, kivett a gardróbból egy köntöst, majd rám adta.
- Gyere, azt hiszem, rád férne egy ital. Kézen fogott és levezetett a nappaliba. Leültem a kanapéra és szinte azonnal a kezembe nyomott egy pohár whisky-t, amit egy hajtásra kiittam. Elijah mellém ült, megköszörülte a torkát, majd megszólalt.
- Tudom, hogy nem könnyű, de megpróbálod elmondani, mit is álmodtál?
- Ha kapok még egy pohárral – válaszoltam egy kaján vigyorral az arcomon, a pohár felé biccentve. Elijah elmosolyodott, majd beleegyezően bólintott.
- De csak egyet! – tette hozzá, majd fél perccel később visszaült mellém két teli pohárral a kezében. Egyiket a kezembe, a másikat, az asztalra tette. Szorongattam egy darabig a poharam, majd nagy levegőt vettem és részletesen elmeséltem neki az álmomat. Végül felhajtottam az italt, kellemes melegsége lecsendesítette megtépázott idegeimet, pillanatnyi nyugalmat adva. Elijah maga elé meredve tűnődött, végül ő is kiürítette a poharát és rám nézett.
- Sajnos, várható volt, hogy lesznek lidérces álmaid, de nem gondoltam, hogy ennyire élethűek lesznek – jegyezte meg szomorú hangon
- Olyan volt, mintha tényleg ott lettem volna. Éreztem a fájdalmat, mindent… - magyaráztam fájdalmasan.
Elijah megfogta a kezem és vigasztalóan simogatni kezdte. Nekem viszont egészen más természetű gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Szinte ragyogtak szemei, amikor ránéztem. Valahogy az az érzésem támadt, hogy nem csak az én gondolataim járnak egészen más felé. végtelen nyugalom áradt belőle, ami rám is hatott, semmit nem éreztem a korábbi félelmemből. Elijah hirtelen
elengedte a kezemet és elkapta rólam a tekintetét. Zavartan tekintgetett körbe a szobában, majd újra rám nézett.
- Felkísérlek a szobádba. Biztos jól esne a pihenés – szólalt meg bátortalan hangon, majd felállt a kanapéról. Csöndesen haladtunk végig a házon, érezhető volt a feszültség köztünk. Egyikünk se tudta pontosan hova tenni a nappaliban történteket. A szobaajtóhoz érve, kissé elbizonytalanodtam és talán féltem is. Elijah-ra néztem, hátha tud pár bíztató dolgot mondani, de kerülte a tekintetemet. Végül mégis rám nézett, amikor látta, hogy még mindig a rémálom hatása alatt vagyok, megenyhült az arca, és elmosolyodott.
- Gondolom, nem szeretnél most egyedül maradni – jegyezte meg halkan. Bár túl büszke voltam, hogy bevalljam magamnak, mennyire félek, el kellett ismerjem, hogy tényleg nem akarom egyedül tölteni az éjszaka hátralévő részét. Elijah kézen fogott és finoman maga felé húzott, jelezve, hogy menjek vele. Alig három szobával mentünk messzebb, mégis jó érzés volt, ahogy Elijah fogta a kezem és velem volt. Beléptünk egy sötét szobába, majd pár pillanattal később világos lett. Szinte teljesen ugyanolyan volt, mint az én szobám, leszámítva, hogy itt a fekete és világosszürke színek domináltak. Leültem az ágyra és szinte azonnal éreztem az alkohol hatását. Úgy éreztem, ülve képes lennék elaludni. Elijah halkan elnevette magát, majd megszólalt.
- Pihenj nyugodtan. Mindjárt jövök. Hangtalanul eltűnt a fürdőszobában, én pedig magamra maradtam. Időközben megszárazd rajtam a pizsamám, így ledobtam magamról a köntöst és gyorsan bebújtam az ágyba. Becsuktam a szemem, de akármilyen fáradt voltam, nem jött álom a szememre. Hallottam, ahogy Elijah kijön a fürdőszobából, majd mellém fekszik. Éreztem a tusfürdője friss és tiszta illatát, és hogy engem figyel. Gyengéden simogatta az arcomat és szép lassan elnyomott az álom…

12. rész >>