Élet a halál után - 12. rész

Korhatár: 12

XII. fejezet - Elvonókúra

Reggel, egy újabb rémálomból riadtan ébredtem. Ugyan nem volt annyira szörnyű, mint a legelső, a hatása viszont szinte ugyanaz volt. Felültem az ágyon, s a térdemre hajtottam a fejem. Kis idő múltával, helyre állt a légzésem és a szívem se akart kiszakadni a helyéről. Kellemes félhomály volt a szobában, a sötétítő függönyök csak minimális fényt engedtek be. A feltűnően nagy csendből arra következtettem, hogy egyedül vagyok a szobában. Kimásztam az ágyból és elindultam a szobám felé, hogy letusolhassak, és kicsit rendbe szedhessem magam. Kifelé menet, megakadt a szemem a sarokban lévő fotelon, és a benne levő ruha kupacon. Közelebb lépve, rájöttem, hogy az én ruháim voltak és egy törölköző. Először nem értettem, mit keresnek itt, aztán eszembe jutott, hogy biztos Elijah hozta őket ide. Felkaptam a ruhakupacot és elindultam a fürdőszoba felé, ahol újabb meglepetés várt. A mosdó mellett egy kosárka volt, tele különböző illatú tusfürdőkkel és samponokkal. Mosolyra húzódott a szám és melegséget éreztem a szívem környékén, jól esett Elijah figyelmessége. Végül, hosszas válogatás után kiválasztottam egy kellemes, ibolya illatú tusfürdőt, a zuhanykabin polcára tettem, megnyitottam a vizet, gyorsan kibújtam a pizsamámból és beálltam a zuhany alá. Ahogy végig folyt rajtam a meleg víz, éreztem, hogy szép lassan visszatér az élet, elgémberedett tagjaimba. A tusfürdőnek nem csak az illata volt csodás, hanem a hatása is végtelenül nyugtató volt. akár órákig is képes lettem volna még a zuhany alatt állni. Nyugalmam azonban, csak időlegesnek bizonyult, mivel szinte azonnal átvette helyét a szomjúság. A torkom szinte lángolt, mintha tömény Vodka csorgott volna végig rajta. Elzártam a csapot, gyorsan megtörölköztem, felkaptam magamra a tiszta ruhát, és elindultam a konyha felé. Reméltem, hogy jól emlékeztem az útra. Néha jól jött volna egy térkép, olyan hatalmas volt a ház. Amikor azonban megpillantottam Elijaht, megkönnyebbültem, hogy mégse tévedtem el.
- Jó reggelt! – köszöntött, mikor beléptem a konyhába. – Hogy aludtál? – tette hozzá kedvesen
- Hát… volt már jobb éjszakám is. – válaszoltam egy fintor kíséretében. Összevonta a szemöldökét, közbe elindult az egyik hűtő felé.
- Újabb rémálom? – kérdezte és kivett a hűtőből egy vérrel teli tasakot és egy poharat. Minden figyelmem a vérre irányult azonnal. Megbabonázva néztem, ahogy a tasakból lassan a pohárba csorog a vér. Egyre jobban égett a torkom és kapaszkodnom kellett a pultba, hogy ne rohanjak oda és próbáljam mindenáron megszerezni a poharat.
- Elena! – szólalt meg Elijah és felém fordult. Ekkor már vörösen izzottak a szemeim és a fogaim is vért követelve villantak elő. Elijah visszatette a hűtőbe a maradék vért, én pedig kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét és mellette termettem. Már nyúltam a pohárért, amikor Elijah a kezemre csapott és másik oldalára csúsztatta a poharat, Szinte azonnal mozdultam, és máris a másik oldalon voltam. Ekkor azonban erős szorítást éreztem a nyakamon és térde rogytam.
- Nyugi… - szólalt meg Elijah a tőle megszokott nyugodtsággal. Vettem pár mély lélegzetet hogy visszanyerjem az önuralmamat, végül a szorítás is megszűnt a nyakamon, így felálltam. Újra a pohárra szegeződött a tekintetem, Elijah közelebb tolta hozzá a poharat és rám mosolygott. Próbáltam megőrizni a higgadtságomat, de amint magamhoz emeltem a poharat és megéreztem a vérszagát, újra elvesztettem a kontrollt és fél pillanat alatt eltűntettem a tartalmát, majd Elijah felé tartottam a poharamat, jelezve, hogy kérek még.
- Naponta csak egy tasak. Emlékszel? – emlékeztetett. A hűtőhöz lépett és kivette a megkezdett tasakot, aminek körülbelül a negyede hiányzott. Elijah rám nézett, és a vérre mutatott. – Ezt be kell osztanod egész napra!
Karba tett kézzel álltam előtte és morcos képet vágtam, azonban az teljesen hatástalannak bizonyult Elijahval szemben. Sértődöttem elhagytam a konyhát és meg se álltam a nappaliig. Ledobtam magam az egyik fotelba és magamban dühöngtem. Észre se vettem, amikor Elijah belépett a szobába, arra eszméltem, hogy már a hátam mögött állt és vállamra tette a kezét. Nagyot sóhajtott, majd megszólalt.
- Egyszer még hálás leszel érte. Olaj volt a tűzre ez a mondat, addigi dühöm sokszorosára nőtt. Felpattantam a fotelból és szembe fordultam vele.
- Most viszont, a pokolba kívánom az egészet. – csattantam fel mérgesen. Forrtam a dühtől, Elijah szemei, pedig szikrákat szórtak.
- Ha nem tetszik, bármikor megölhetlek. – válaszolta alig hallhatóan. Gyomrom remegni kezdett, Elijah ugyanúgy nézett rám, mint amikor megtaláltak. Amint elérte a kívánt hatást, megenyhültek a vonásai.
- Nézd, tudom, hogy nem könnyű kontrollálni magadat és kezelni az érzelmeidet, de legalább megpróbálhatnád. – szólalt meg keserűen. Mondani akartam valamit, de semmi értelmes nem jutott eszembe, végül alig hallhatóan megszólaltam…
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
- Nem okoztál csalódást. – szólalt meg döbbenten. Leült a mellettem levő kanapé karfájára, majd folytatta. – Tudtuk, hogy ez egy nehéz időszak lesz. Mindkettőnknek. Megígértem, hogy segítek neked és be is tartom ezt, de talán kicsit könnyebb lenne, ha megpróbálnád valamivel elfoglalni magadat, és nem csak egy dologra koncentrálni.
Szavai elgondolkodtattak, tudtam, hogy igaza van és le kéne kötnöm valamivel a figyelmemet, de egy normális ötletem se volt, mivel tudnám.
- Rendben, megpróbálom, bár fogalmam sincs, mit csinálhatnék. – vallottam be őszintén. Elijah körbenézett a szobában, és elmosolyodott.
- Szereted a könyveket?
- Hát… - válaszoltam kínosan, majd hozzátettem. – Egyszer mindent ki kell próbálni.
Elijah arcán egy halvány mosoly jelent meg, végül elnevette magát és én is vele nevettem.




Körülbelül két héttel az érkezésem után egyik éjjel szörnyű rémálom gyötört, akárhányszor próbáltam visszaaludni, mindig visszatért az álom. Igencsak megviselt az Elijah féle „Naponta csak egy tasak vér” kúra, és úgy gondoltam még egy adag már nem oszt, nem szoroz. Hangtalanul leosontam a konyhába, vigyázva, nehogy bárki meghalljon. Megálltam a hűtő előtt, körbenéztem, hogy biztos egyedül vagyok-e. Mivel nem láttam senkit, felbátorodtam, és kinyitottam az ajtót. Ekkor azonban valaki megszólalt a hátam mögött…
- Én a helyedben nem tenném… Halálra rémültem, azonnal fordultam a hang irányába, és megláttam a konyhapulton ülő Kolt.
- Ugye tudod mi ez? – kérdezte a kezében tartott fecskendőre pillantva. Rám nézett és egy gonosz vigyor jelent meg az arcán. – Igen Kedvesem. Ez itt vasfű.
Legszívesebben letéptem volna a fejét. „Nem elég, hogy a frászt hozza rám az éjszaka közepén és miatta megint nem jutok vérhez, még fenyegetőzik is… Nyílván Elijah kérte meg, hogy tartsa szemmel a hűtőszekrényt éjszaka. Kol újra felnevetett, amikor látta, hogy rájöttem elvesztettem a „csatát”, majd önelégülten megszólalt…
- Nos, Kedvesem, két választásod van. Vagy szépen visszamész a szobádba és lefekszel aludni, vagy…
- Gondolom a másik opció, hogy belém döföd azt… - szakítottam félbe cinikusan, a kezében lévő fecskendőre mutatva. Kol arcán egy önelégült vigyor terült szét, amitől a falra tudtam volna mászni. Meg se várva válaszát, kifordultam a konyhából és elindultam a szobám felé. Félúton jártam, amikor utánam szólt.
- Mit szólnál inkább, egy italhoz?- mire a hang irányába fordultam, már utol is ért és kezet nyújtott, majd megszólalt. – Ássuk el a csatabárdot! – rám kacsintott, és elindult a nappali felé. Nem állt szándékomban, semmi jónak az elrontójává válni, így követem őt. A nappali asztalán, már egy teli pohár várt és Kol. A „Nem iszom többet” fogadalmamat számos alkalommal megszegtem amióta itt voltam, de időközbe rájöttem, hogy ha nem egy egész üvegnyit öntök magamba, inkább használ, mint árt. Leültem a kanapéra Kollal szembe és lassan iszogatni kezdtem. Az első kortyba azonban kis híján bele is fulladtam. Hihetetlenül erős volt, valósággal marta a torkomat. Kol felnevetett.
- Ez az ital, jóval öregebb nálad, kicsit talán erős neked. – jegyezte meg még mindig nevetve.
- Egy kicsit? – kérdeztem vissza rekedtesen. Kol még jobban nevetett. Nem értettem, mi olyan vicces azon, hogy majdnem belefulladtam egy korty whiskybe, de végül én is nevetni kezdtem.
- Mi ez a nagy mulatság? – hangzott Elijah hangja a hátam mögül. Hátra kaptam a fejem és ránéztem, bár a hangja szigorú volt, az arcán nyoma se volt ennek, sőt meg mertem volna kockáztatni, hogy jó érzés neki, így látni minket.
- Csak elástuk a csatabárdot Elenaval, egy ital kíséretében. – válaszolt Kol vidáman, majd hozzá tette. – Csatlakozz te is! Elijah a mini bárhoz lépett, közbe gyanakvóan méregetett minket.
- Kimaradtam valamiből? Kollal összenéztünk, és egyszerre vágtuk rá, hogy „Semmi”, a következő pillanatban, pedig egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és persze azonnal le is buktunk.
- Mit műveltetek ti ketten? – kérdezte rosszallóan, mi viszont még mindig nem jutottunk szóhoz a nevetéstől.
- Nyugi tesó, semmi olyan nem történt, amire ne számítottunk volna. – magyarázta Kol, majd rám kacsintott
- Csak egy kis éjjeli nassolás. – jegyeztem meg és ismét nevetni kezdtünk Kollal. Elijahnak csak lassan esett le a tantusz, utána azonban ő is velünk nevetett.


Teltek a napok, hetek, hónapok. Voltak nagyon nehéz napok, de voltak könnyebbek is. Elijah tanácsára a siránkozás és tombolás helyett, megpróbáltam elfoglalni magamat, amiben Kol is sokat segített. Elástuk a csatabárdot, és egész jó barátok lettünk idővel. Sokat nevettünk együtt, Elijah szerint olyanok voltunk, mint két vásott kölyök. Ennek ellenére örült, hogy végre nem csak a viták és az siránkozásom töltötték ki a napjainkat. Az első pár napban nehéz volt a véren kívül bármi másra gondolni. Kol néha túlzásba is vitte a viccelődést ezzel. Egyik délután épp a konyhában voltam, amikor Kol megjelent és elővett a hűtőből egy tasak vért magának, és előttem kezdte inni, közbe egyfolytában szekált. „Kérsz egy kicsit? Biztos nem kérsz?” és ehhez hasonló kérdésekkel bombázott. Próbáltam nem elveszteni a fejemet, Egy idő után viszont már nem bírtam elviselni Kol csipkelődéseit, és a konyhapultra csaptam, ami ripityára tört. Elöntötte agyamat a düh és a vérszomj, és épp nekiugrottam volna Kolnak, amikor Elijah jelent meg a
konyhában. Kizavart az udvarra, hogy higgadjak le, és ordibálni kezdett Kollal. Nehezen ugyan, de sikerült végül lehiggadnom, és bezárkóztam a szobámba. Éjféltájt Kol bejött hozzám és bocsánatot kért a viselkedéséért. Tudtam, hogy ő a család bohóca és mivel nem csináltam semmi végzeteset, nem csináltam ügyet belőle. Idővel feladtam a több vérért folytatott harcomat a két őssel. Be kellett látnom, hogy ők még nálam is makacsabbak ezen a téren. Az érzelmeim lassan egyre kezelhetőbbé váltak, bár néha még nehéz volt őket kordában tartani. A rémálmaim is megszűntek idővel, aminek szívből örültem. Egyre higgadtabb voltam, és tisztábban láttam a dolgokat. Az a két év, amit egyedül töltöttem, már csak egy rossz álomnak tűnt, a sok közül.
Egy év elteltével, már csak pár dologban hasonlítottam arra az Elenára, aki az érkezésem előtt voltam. Egyedül is be tudtam osztani a napi vér adagomat és meg se próbáltam többet inni. Elijah és Kol is örül a változásnak, idővel egész családias lett a kapcsolatunk. Kol olyan volt, mint egy rossz kis testvér. Elijah pedig… Nem tudtam, pontosan mi is van köztünk. Éreztem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és el se tudtam volna képzelni a napjaimat nélküle. Mégse történt semmi több. Sokáig nem értettem a dolgot, és nem is volt senki, akivel megbeszélhettem volna, amíg…

Több, mint egy éve voltam a Mikaelson villában, amikor egy nap látogatónk érkezett. Elijah tanácsára elkezdtem olvasni, és szépen rá is szoktam. Épp a Da Vinchi kódot olvastam, amikor kopogást hallottam. Becsuktam a könyvet és gyanútlanul lesétáltam a lépcsőn. Kol kinyitotta az ajtót és Bonnie lépett be rajta.
- Bonnie… - kiáltottam boldogan, amikor megláttam őt, és a következő pillanatban. Bonnie megdermedt egy pillanatra és hátrált egy kicsit, amitől picit elszomorodtam.
- Ne félj, Elena nem bánt. – jegyezte meg kedvesen Kol és beljebb tessékelte a vendéget. Bonnie habozott, végül mégis közelebb jött hozzám és megölelt. Jó érzés volt, ennyi idő után viszont látni, de nem igazán értettem, hogy kerül ide. Időközbe Elijah jelent meg a lépcső tetején.
- Örülök, hogy látlak Bonnie. – köszöntötte kedvesen Elijah.
- Te tudtad, hogy idejön? – kérdeztem döbbenten, Elijah elmosolyodott.
- Persze, hogy tudtam. Én hívtam ide.
Elijah válaszától még jobban megdöbbentem. Kol pedig hangos nevetésben tört ki, amikor meglátta, milyen képet vágok. Bonnie értetlenül nézett körbe.
- Menjünk a nappaliba, aztán mindent elmesélek. – szólalt meg Elijah, amikor Kol végre abbahagyta a harsány nevetést. A nappaliban leültem, a már szokásos helyemre. Bonnie mellém ült, Kol szembe velünk, Elijah pedig a foteljába.
- Az, az igazság Elena, hogy Bonnie végig tudta, hogy te itt vagy velünk. – jelentette ki Elijah. Ismét leesett az állam, amitől Kol megint nevetni kezdett. Hogy elhallgattassam hozzávágtam egy párnát, és kérdőn néztem Elijahra, majd Bonniera. Bonnie nagyon sóhajtott, végül megszólalt.
- Amikor eltűntél Londonból, Stefan mindenkit végig telefonált, hogy nem tudjuk-e merre lehetsz, és közös megegyezéssel döntöttünk úgy, hogy megkérjük Elijaht keressen meg. Végig kapcsolatban álltunk vele. Hetente értesített minket, hogy épp merre vagy, és bár nagyon sokszor csúsztál ki a kezei közül, sose adta fel, hogy megtaláljon. Végül, amikor megtalált és ide hozott, azonnal értesített minket, de megkért, hogy addig ne vegyük fel veled a kapcsolatot, amíg ő nem mondja, mert csak rontana a helyzeten és veszélyes is lenne, mivel én nem vagyok hallhatatlan.
- És Jeremy? – kérdeztem aggódva, miután Bonnie befejezte.
- Ő is jól van, ne aggódj. De úgy gondoltuk, könnyebb neked is, ha egyszerre csak egy valaki jön ide, mivel ha jól tudom, amióta itt vagy még nem voltál emberek között. – magyarázta Bonnie.
- Igen, tényleg nem igazán voltam emberek közt mostanság. – vallottam be szomorkásan.
- Elena. – szólalt meg Elijah, és a kezemre tette az övét. – Azért hívtam ide Bonniet, mert gondoltam örülnél egy kis társaságnak.
- Köszönöm, tényleg nagyon örülök, hogy itt van Bonnie. – válaszoltam, azonban volt bennem némi kétség. - Csak…
- Nem bánthatsz Elena. – szólalt meg nevetve Bonnie. – Boszi vagyok, meg tudom védeni magamat. És egy héttel indulás előtt, elkezdtem megint vasfüvet inni. – magyarázta büszkén, és megölelt. Akaratlanul is megéreztem a vérének illatát, amitől a torkom égni kezdett. Elengedtem Bonniet, hogy ne tehessek kárt benne. Aggódva nézett rám, ahogy Elijah és Kol is. Látszott rajtuk, hogy bármelyik pillanatban képesek lennének rám ugrani, ha szükség lenne rá.
- Ne haragudj… - préseltem ki a fogaim közt nehézkesen Bonniera nézve, és villámgyorsan a konyhába száguldottam. A hűtőszekrény ajtajába kapaszkodva próbáltam lehiggadni. Két kéz nehezedett a vállaimra.
- Nyugalom, semmi baj. – nyugtatgatott egészen halkan Elijah a vállamat simogatva. Felé fordultam és a szemébe néztem. Mint mindig, most is végtelen nyugalom áradt belőle, amitől én is kezdtem megnyugodni, bár még mindig kétségbe esetten néztem rá.
- Úgy éreztem… már majdnem… én nem akartam bántani… - dadogtam esetlenül. Elijah az arcomra tette a kezét és gyengéden simogatni kezdte.
- Ssss… hisz nem is bántottál senkit. – halkan beszélt, éreztem, hogy szép lassan megnyugszom, mégis voltak kétségeim.
- De… - Nincs de! – vágott közbe – Az elmúlt egy évben nagyon sokat fejlődtél. Igazán büszke lehetsz magadra.
Elszakítottam a tekintetemet a szemeiről. Hirtelen nagyon melegem lett, és a szívem is egyre hevesebben vert.
- Én nagyon büszke vagyok rád. – törte meg a ránk telepedett csendet. Felkaptam a fejem és egyenesen a szemébe néztem, egyre közeledett hozzám. Felforrósodott, szinte már izzott körülöttünk a levegő, éreztem, hogy csak pillanatok választanak el attól, amire már egy jó ideje vágytam.
A következő pillanatban, azonban kivágódott a bejárati ajtó, és hangos csattanással vágódott a falhoz. Úgy rebbentünk szét, mint a galambok, amikor közéjük dobnak valamit. Majd egy már elfeledettnek hitt hang töltötte meg a házat…
- Elena!

13. rész >>