Sziasztok! Bocsánat a késésért -, panaszleveleket ezzel kapcsolatban Kisfaludy Károlynak küldhettek, ha tudjátok a Túlvilág címét(a Pokol balra a második ajtó, ha hiszünk Lukács Lászlónak)-, de remélem, a 100szavas azért tetszett. Ha már ennyit kellett várnotok, nem is szaporítanám nagyon a szót, csak azt szeretném megjegyezni, hogy ez a fejezet még ennél is hosszabb lett volna, de így is 6000 szó felett van, tehát az egyik leghosszabb. A tartalma pedig beszéljen önmagáért! ;) Jó olvasást!
Napjainkban:
- Rebekah?! - ráncolta homlokát meglepetten Tamora.
- Rebekah?! - akadt el döbbenten Klaus lélegzete.
A lány finoman megemelte az egyik szemöldökét, majd a hátuk mögé intett fejével, jelezve, hogy odabent kéne folytatniuk. Így hát Klaus és Tamora beengedték, majd a boszi visszazárta az ajtót, hogy aztán türelmetlenül, de kíváncsian forduljon Rebekah felé.
- Szia, Nik! - biccentett a szőke ősi a bátyjának. - Rég láttalak - jegyezte meg, és bár nem tette hozzá, mind kiérezték a hangsúlyából a mondat második felét is: és ez nagyon jól is volt így.
- Nem rajtam múlt, hugicám - villantott feszült félmosolyt Klaus. Rebekah válaszra sem méltatta.
- És te mégis ki vagy? - lépett közelebb fenyegető arckifejezéssel, karba font kézzel Tamorához. Számonkérő hangsúlya kissé meglepte a lányt, de azért illedelmesen válaszolt:
- Tamora. Segítek a bátyáidnak, cserébe ők vigyáznak a macskámra - foglalta össze röviden.
- A macskádra? - döbbent meg Rebekah, és még az utálatos hangszín használatáról is elfelejtkezett. - És hogy segítesz??
- Boszi - lépett be Klaus a két lány közé, majd magyarázkodva hozzátette: - A macska pedig ideiglenesen van nálunk. És nem fizetségképp vigyázunk rá, hanem mert Tamora megkért rá. Most pedig mehetnénk?
- Ne olyan hevesen, Nik! Semmit sem mondtál még el. Mi ez az egész 'rohangálunk, mint a mérgezett egerek' szituáció, és hol van Elijah? - tért vissza Rebekah lélekjelenléte.
- Mikael a városban van...
- Tudom, nem nyaralni jöttem ide - vágott közbe a lány szemforgatva.
- ... mi pedig kidolgoztunk egy tervet, hogy megöljük végre - folytatta Klaus zavartalanul, mintha meg sem hallotta volna húga közbeszólását. - Ami remekül alakult, csakhogy...
- Csakhogy a jelek szerint valami hiba csúszott a számításokba - vette át a szót Tamora.
- És ezért most Mikael...
- Elkapta Elijah-t, és felhívta Klaust, hogy ezt tudassa velünk.
- Mi pedig épp indultunk volna mikor megjelentél - fejezte be az ősi hibrid a gyors helyzetjelentést. Rebekah-ban halványan tudatosult, hogy felváltva beszéltek, de most nem tudott ezzel a meglehetősen furcsa ténnyel foglalkozni.
- Apropó, megjelentél - tartotta fel Tamora az ujját, ahogy eszébe jutott valami. - Hogyan is találtál meg minket? Hogyhogy itt vagy egyáltalán?
- Ki vagy te, hogy számon kérj engem? - villámlott Rebekah tekintete, mire Tamora önkéntelenül összerezzent, Klaus pedig egy apró, ösztönös mozdulatot tett, mintha meg akarná védeni a lehetséges veszélytől.
- Olyan erős boszorkány, hogy simán lenyomna valami migréncsináló hókuszpókusszal még egy ősit is, szóval próbálj kedvesebb lenni, hugica - válaszolta meg a férfi a kérdést. - Egyébként engem is érdekelne a válasz. Mit keresel itt?
- Azt hittem, jobban fogsz örülni az érkezésemnek, tudod, évtizedek óta keresel, meg ilyenek, és lám csak, itt vagyok! - fintorgott Rebekah, aztán kelletlenül beismerte: - Azóta követem Mikaelt, mióta véletlen megláttam egy bárban Coloradóban. Ott rátapadtam, és tisztes távolból figyelem, mert arra jutottam, hogy ha mindig pont utána érkezek egy városba, nem valószínű, hogy elkap, hiszen nem fordul vissza, akárhová is tart.
- Tehát láttad, hogy ide jön, és megkerestél minket. Miért? - ráncolta a homlokát Klaus.
- Sejtettem, hogy nem véletlen vagytok itt, együtt ráadásul. Azt hittem, ez még legalább egy évszázadig nem következik be. Elijah túl könnyen megbocsájt, addig oké, de te hogyhogy nem szúrtad még le, ahogy egy jó tesóhoz illik? - érdeklődött tettetett szemrehányással Rebekah. - Sőt, még a saját mellkasomból sem áll ki semmi, szóval úgy sejtem, kellenék.
- Nem fog leszúrni Klaus - jegyezte meg Tamora, úgy érezte, teljesen feleslegesen, mert a két ősi farkasszemet nézett, és tudomást sem vettek a jelenlétéről.
- Most pedig Elijah bajban van. Szóval, hogy tudok segíteni, nagyokosok? - fonódtak Rebekah ujjai az övén lógó tőr markolatára.
- Tudjuk, hogy Elijah hol volt utoljára, mielőtt Mikaelt látta - vont vállat Klaus.
- És azt is tudjuk, hogy hol látta - tette hozzá Tamora.
- Onnantól viszont fogalmunk sincs - sziszegte a férfi. - A telefonból is csak annyit tudtam meg, hogy Mikael elkapta, és hogy kínozni fogja kicsit. Aztán lesz olyan kegyes, és megmondja, hol találhatjuk meg a bátyánk darabjait. Gondolom ő is ott lesz vele - szűrte a fogai közt Klaus, dühösen és kétségbeesetten. Egy villanykörte felrobbant a helyiség másik végében, de senki sem méltatta egy pillantásra sem.
- Ezt mind Mikael mondta? Mást nem tudunk? - túrt Rebekah aranyszőke hajzuhatagába, és ideges járkálásba kezdett.
- De, hozzátette, hogy ha megvannak Elijah darabjai, megengedi, hogy játsszunk egy kis puzzle-t velük, és csak aztán öl meg - egészítette ki kegyetlen, hideg, kényszeredett és dühös mosollyal Klaus. Tamora összerezzent.
- Indulunk? - nyitotta ki az ajtót, remélve, hogy a két ősi végre hajlandó követni. Ő személy szerint nem kívánta megvárni, amíg ez a jóslat beteljesül.
- Tudjuk hova? - állt meg Rebekah a körbe-körbe járkálás közben, és kritikus szemmel végigmérte a boszit.
- Tudjuk, hol volt biztosan, ami kiindulási alapnak nekem elég, csak csináljunk már valamit - közölte, vagy inkább kérte Tamora.
- Menjünk - vonult ki Klaus az ajtón a céltudatos vezér magabiztos lépteivel, és próbálta elnyomni magában a bizonytalan, kellemetlen érzéseket.
- És vele mit csinálunk? Ő nem tud suhanni - mutatott Rebekah kétkedve Tamorára, miután bezárták maguk mögött a nehéz vasajtót, és a sikátorban futkározó hűvös szélben álltak.
- Pattanj fel! - fordított Klaus hátat a boszinak pár másodperc hezitálás és mérlegelés után. A két lány leesett állal bámult rá. - Mi van, sietünk, vagy nem?
Tamora erre megigazította a vállán a táskát, és az ősi vállába kapaszkodva felszökkent a hátára, derekára fonva lábait. Klaus kicsit arrébb mozdította a karját a mellkasán, hogy biztonságosabb és kényelmesebb legyen, majd gunyoros mosollyal Rebekah felé fordult, aki továbbra is döbbenten meredt a párosukra.
- Vagy te akartad volna vinni, hugica?
- Pfff - fintorgott Rebekah eltúlzott mimikával, és intett a bátyjának, hogy mutassa az utat.
Mikor megindultak, és a menetszél Tamora fülében zúgott, Klaus szinte észrevétlenül, lopva végigsimított a lány karján, megnyugtatóan és furcsa gyengédséggel.
- Remegsz - állapította meg. - Ne félj, visszaszerezzük Elijah-t, Mikael pedig nem árthat nekünk - bizonygatta halkan, megnyugtatónak szánt hangsúllyal.
Remélte, hogy Rebekah nem hallotta. De úgy érezte, Tamorának szüksége van némi lelki támogatásra. Ha más nem, hát azért, mert zavarodott és lestrapált lelki állapotban nem valószínű, hogy képes lenne erős varázslatokra, mágia nélkül pedig elvesztek.
- Itt vagyunk - állt meg Klaus egy kocsma előtt, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi a környéken. Tamora lekászálódott a hátáról, és enyhén elpirult, ahogy lecsúszott Klaus feszes, kerek fenekén. Aztán a következő pillanatban már a szórakozóhely ajtaját nyitotta ki.
- Óvatosabban! És ha Mikael itt hagyott valakit? Tudta, hogy idejövünk - trappolt a férfi a boszi után, és elkapta a karját. Tamora kirántotta a karját a szorításból, Klaus pedig hagyta neki, de dühösen meredt a dacos szemekbe.
- Itt nincs senki és semmi érdekes - jelent meg mellettük Rebekah, miután gyors kört tett a bárban.
- Akkor ez mi? - húzott ki Tamora egy kis cetlit a söntéspultra tett hamutartó alól. Rebekah összehúzott szemekkel meredt rá, majd kikapta a kezéből, és lepillantott az írásra.
- 221B Karó köz - olvasta fel a szőke ősi.
- Érzitek a remek humort - forgatta a szemét Tamora, és kikapott a táskájából egy összehajtogatott térképet.
- Ott - bökött Klaus egy pontra valahol a város északi részén.
- Remek, mehetünk - gyűrte a farzsebébe Rebekah a cetlit.
- Mit adhatok? - támaszkodott melléjük a ragacsos pultra a csapos, rendezetlen fogsorát csábítónak szánt mosollyal villantva a divatos és gyönyörű szőkeség felé.
Klaus halványan elmosolyodott húga tömény undort kifejező arcán, majd halálosan komoly hangsúllyal közölte szerencsétlen emberrel, hogy jelenleg az apjuk szívére vágyik a markában, amivel ő sajnos nem szolgálhat, tehát köszönik, semmit. A sovány, ráncos arcra kiülő értetlen, meredt rémület és döbbenet még azután sem tűnt el, hogy a két ősi és a boszi kisétáltak az ajtón, csupán az emléküket hagyva maguk mögött.
- Öten vannak bent, de Elijah nincs köztük - nyitotta ki Tamora a szemét. Klaus és Rebekah mellette guggoltak a konténerek takarásában, ő pedig az útpadkán ücsörgött.
- Ezt meg honnan tudod? - kételkedett Rebekah. Nem tűnt túl bizalommal telinek Tamora irányában.
- Egy viszonylag könnyen elvégezhető varázslattal meg tudom számolni őket - felelte a boszi. - Elijah-nak pedig már ismerem annyira a... nem tudom, hogy magyarázzam el, szóval a
jelenlétét, az aurát, ami körüllengi, hogy felismerjem. De nem találom odabent.
- Akkor miért ezt a címet adta meg Mikael? - fakadt ki Rebekah, türelmetlenül és nyűgösen. Tamora kezdte megérteni, Klaus miért mindig úgy gondol rá, mint a
kishúgára, nem pedig mint egy igencsak felnőtt nőre.
- Nem tudom, de ha nem megyünk be, nem valószínű, hogy kiderül - sóhajtott a boszi elcsigázottan, és már kezdte megszokni a féltő aggodalom maró szorítását a gyomrában.
Elijah túl régen eltűnt, nem találják meg elég gyorsan. Hol lehet?
Felettük az egyik villanyoszlop tetején kiégett az izzó, sisteregve és villogva.
Az eső szemerkélni kezdett.
- Lehet, hogy csapda - motyogta Klaus a gondolataiba merülve.
-
Nyilvánvalóan csapda - húzta el a száját Rebekah. - De kit érdekel? Meg kell találnunk Elijah-t, és más nyom nincs. Tőlem maradhattok, de én bemegyek - állt fel az ősi, és szőke hajzuhatagával, fekete bőrdzsekijében úgy magasodott föléjük, mint valami bosszúálló démon.
- Naná, hogy megyünk - pattant fel Tamora is, és gyorsan vissza is huppant, mert minden elsötétült előtte és zúgott a füle.
- Hé, jól vagy? - hajolt hozzá aggódva Klaus.
- Persze - állt fel ezúttal lassabban a lány. - Csak elszédültem - legyintett. Ez olyan gyakran megesett vele, hogy már csak enyhe fogcsikorgatást váltott kis belőle, és fél perc múlva el is felejtette. Pár hete Elijah javasolta neki, hogy menjen el orvoshoz, de ő azzal érvelt, hogy tízből kilenc nő szédeleg, és ez teljesen normális. Majd igyekezni fog több gyümölcsöt enni, Elijah csak ne aggódjon egy ilyen kis hülyeség miatt.
- Végre kinyírhatok pár bunkót - húzta elő Rebekah a csinos kis tőrét az övéből, majd kilépett a konténer mögül, és Klausszal az oldalán a szemben levő házhoz suhant. Tamora energiától bizsergő ujjbegyekkel követte őket.
Nagyjából három és fél percet töltöttek odabent. Ezalatt két vámpír szívét tépték ki, egynek karó pihent a mellkasában, kettőt pedig Tamora ütött ki valami mágiával, amit Klaus nem értett, mindenesetre hatásosnak bizonyult.
- És most hová? - nézett körül a boszi tanácstalanul a feldúlt kis konyhában, ahol az öt vámpír épp kártyapartit tartott, mielőtt rájuk törtek.
- Ennek semmi értelme, Mikael tudja, hogy öt kis szerencsétlent bármikor elintézünk - támaszkodott Klaus az asztalnak.
- Vagy csak lassítani akar minket - mutatott rá Tamora a lehetőségre, és neki is csak akkor esett le, mit mondott, mikor már elhagyták a szavak a száját. - Hát persze! Csak lassítani akar minket. Ezért küldött a város másik felébe. De mégis mire kell neki idő? - töprengett összeráncolt homlokkal.
- Passz - kortyolt bele Rebekah az asztalon hagyott, félig üres vodkás üvegbe.
Egy perc néma, gondolatokkal terhes csönd után egy telefon rezgése szakította félbe a belső ötletelések fonalát. Tamora félve vette fel a készüléket.
- Igen? - suttogta rekedten. Klaus és Rebekah feszülten figyelték.
- Remélem, jól szórakoztatok - nevetett bele a jókedv leghalványabb nyoma nélkül egy férfi a vonalba. Tamora feltételezte, hogy Mikaellel beszél.
- Csodásan - biztosította Tamora. - Hol van Elijah?
- Nálam - érkezett a nyilvánvaló válasz.
- Ami hol is van?
- Pont abban az utcában, ami párhuzamos a sikátorral, ahonnan nemrég elindultatok.
- Rohadjon meg! - kapkodott felháborodottan levegő után Tamora.
Klaus és Rebekah, akik természetfeletti hallásuknak köszönhetően tisztán értették Mikael szavait, nagyjából úgy néztek ki, mint a magyar mennydörgő a Harry Potterben. Tamora nem kételkedett benne, hogy ha a vámpírok képesek lennének tüzet okádni, már lángokban állna az épület.
- Várlak titeket! - búcsúzott Mikael kedélyesen, mintha csak teára hívta volna őket, majd bontotta a vonalat.
- Mit képzel magáról, hogy szórakozik velünk?! - toporzékolt Rebekah
- Megölöm! - füstölgött Klaus.
- Ja, az a terv - helyeselt Tamora, és kisietett az utcára.
Klaus automatikusan felkapta a hátára, és már suhantak is.
Mikor befordultak az utcába, legalább egy tucatnyi vámpír várta őket, de egyikük sem támadott, csak álltak a fal mellett, és figyeltek. Tamora rossz érzéssel szállt le Klausról, és egy kézmozdulattal kicsapta a dupla zárral védett ajtót. Úgy érezte, tombol benne az adrenalin.
Rebekah csodálkozással vegyes elismeréssel pillantott rá, aztán belépett a házba, Klaus és Tamora pedig követték.
- Szép jó estét! - üdvözölte őket Mikael egy kanapén ücsörögve, ölében egy vastag, régi könyvvel. Tamora gyorsan körülnézett a szobában, aztán figyelmét az ősi vámpírok apja felé fordította. Az első benyomás eredménye: meglepően jól néz ki, stílusosan öltözködik, de a szemei ijesztőek és halottak. A szája sarkában a cinikus mosoly pedig megfagyasztotta a vért a lány ereiben.
- Hol a bátyám? - szegezte neki Mikaelnek a kérdést azonnal Rebekah, pont akkor mikor Klaus is ezt sziszegte:
- Hol van Elijah?
- Milyen... összetartó testvérek vagytok. Mint apátok, nagyon büszke vagyok rátok - tette félre a férfi a könyvet, gondosan megjelölve, hol tart benne.
- Nekem nem vagy az apám - fonta karba a kezeit Klaus, jeges hangja egészen megrémítette Tamorát. Még sosem látta őt ennyire
nem emberinek.
- Nem is rólad beszéltem, Niklaus - pillantott rá leplezetlen undorral és megvetéssel Mikael. Gyűlölettel.
Klaus arca hasonló érzelmeket tükrözött.
- Nem válaszolt a kérdésre - jegyezte meg hűvösen Tamora, és nagyon remélte, hogy nem hallatszik ki a hangjából, mennyire retteg. Klaus apró, szinte észrevétlen mozdulattal közelebb mozdult hozzá, mikor Mikael figyelme végre ráirányult.
- Nocsak, a híres boszorkány - lépett elé a férfi, és ráérősen végigmérte. Mustrálta, Tamora pedig így érezte magát, mintha lóvásár lenne, és ő lenne a vétel tárgya. Ez meglehetősen kellemetlen volt.
- Nocsak, a hírhedt szemétláda - vágott vissza Tamora. Kívülről úgy tűnt, magabiztos és szemtelen. De ő tudta, amit a többiek nem: hogy aggódik és retteg és bizonytalan. Mindenesetre legalább a látszatát fenn tudta tartani annak, hogy uralja a helyzetet. Az is valami.
Klaus büszke mosolya és Rebekah megütődött pillantása legalábbis ezt mutatta. Mikael arca semmit sem mutatott, de Tamora sejtette, hogy ezzel a mondattal nem lopta be magát a férfi szívébe. Ami valószínűleg nem is baj, mert nagyon hideg lehetett odabent, és ő elég fázós volt.
- Szóval, hova tette Elijah-t? - faggatta Tamora, ugyanis az ősi volt az egyetlen, ami abban a pillanatban érdekelni tudta. Egészen pontosan az, hogy kiszabaduljon, épségben és biztonságban legyen.
- Természetesen nem mondom meg - kerülte meg Mikael, és a hátuk mögött levő polcon kezdett matatni. Tamora látta a szeme sarkából, hogy Klaus megfeszül, támadásra készen, és nagyon remélte, hogy még egy kicsit vissza tudja fogni az indulatait. Máskülönben biztos halál vár mindhármukra. - De amúgy sincs jelentősége, mert hamarosan mind halottak lesztek, tehát nem tudnátok túl sokat kezdeni az információval - tette hozzá a férfi, majd feléjük fordult, és kezeiben egy-egy fehér karót tartott. - Oh, az irónia - sóhajtott színpadiasan. - Hát nem nagyszerű, hogy ebbe az utcába hívtalak titeket?
- Most! - kiáltotta el magát Tamora, és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy vajon miért kiáltott.
Mármint, nyilván akkor is meghallották volna, amit mond, ha suttogja. Valószínűleg inkább saját felfokozott lelkiállapotának a következménye a nagyobb hangerő. Úgy általában az emberek hangosabbak, ha magával ragadják őket az érzelmeik. Akaratlanul, észrevétlenül.
Ez egy másodperc alatt futott át az agyán, és közben már emelte is a kezeit maga elé, szabad szemmel láthatatlan erőfonalakat lőve Mikael felé, folyamatos kántálás közepette. A férfi azonnal reagált, amint megérezte a nyomást a végtagjain, de akkor már késő volt, semmit sem tehetett, Tamora béklyói szorosan tartották. Amit ő nem tudott, de a boszi és Klaus igen, hogy mindez csak másodpercekig tarthat ki az ő ereje ellen.
Úgyhogy Klaus is akcióba lépett, amint meghallotta Tamora kiáltását, és kikapva a két karót Mikael kezéből, mindkettőt beledöfte a férfi mellkasába. A szívébe.
Mikael azonban valamilyen okból kifolyólag nem halt meg, sőt, elvigyorodott, és egyszer csak, a béklyók hatásának eltűntével, előkerített egy újabb karót, ezúttal nyers fakózöldet. A következő pillanatban pedig Klaus döbbenten ziháló mellkasába szúrta.
Tamora tehetetlenül és döbbenten nézte, amint az ősi bőre elszürkül, erei kidagadnak, izmai megdermednek, és a férfi a földre rogy. Rebekah velőtrázó sikolyt hallatott, és a falhoz vágta az apját, oldalról lepve meg őt.
Mikael azonnal felpattant a földről, visszanyomta a csontot a jobb alkarjába, a mellkasát átszúró, a kiálló karók alatt hegyesen előremeredő bordákkal pedig nem törődve ugrott a lányára. Tamora sokkos állapotban bámulta Klaust, látta, de nem értette, mi történt.
Aztán a küzdő párosra fordította a figyelmét. El kellett ismernie, Rebekah-ban volt erő és hajlékonyság. Emberi szemmel nemigen lehetett kivenni a mozdulataikat, de Tamorát lenyűgözte a harcuk. Mikael a hajánál fogva térdre kényszerítette Rebekah-t, aki beleszúrta a tőrét a férfi combjába, markolatig nyomva a húsba a fegyvert. Ez kirántotta a boszit a kábulatból, és gyors hadarásba kezdett. Csak remélni tudta, hogy nem ront el semmit, mert akkor kezdhette volna előröl.
Mikael eleresztette Rebekah-t, és a mellkasához kapott, ahol a két karó elkezdett összeolvadni a szervekkel és a törött bordákkal. Tamora ugyanis meggyorsította az egyébként sem lassú gyógyulási folyamatot.
A szőke lány feltápászkodott a földről, lihegve kitörölte a vért a bal szeméből, visszaugrasztotta a vállát, és Mikael két karját a férfi háta mögé szorította. Tamora közelebb lépett, és meglepődve tapasztalta, hogy Rebekah ereje kombinálva az ő mágiájával elegendő ahhoz, hogy megtartsa a legyengült Mikaelt.
Egyik tenyerét a férfi homlokára simította, másikat a kulcscsontja alá tapasztotta, és minden erejét megfeszítve küzdött, hogy a varázslat sikerüljön. Mikael felordított, Rebekah remegett az erőfeszítéstől, hogy a helyén tartsa. Tamora orrából ömleni kezdett a vér, ami egyáltalán nem lepett meg senkit. Mikael feje oldalra csuklott, vállai megereszkedtek, Rebekah pedig sokkal könnyebben tartotta a helyén. Tamora kitágult pupillákkal kántált, és erősen szédült.
Aztán Mikael egyik pillanatról a másikra meggyulladt. Rebekah meglepett kiáltással ugrott el mellőle, Tamora pedig kezeit a lángoló testen tartva folytatta az átok ráolvasását. Mikael hirtelen megmozdult, kezeit Tamora nyakára fonta, de mielőtt fojtogatni kezdhette volna, egy éles villanással nagyobbra csaptak a lángok, a férfi teste pedig elporladt. Egyszerűen hamu lett belőle, meg a ruhájából is, a tűz pedig egy apró, kék lánggá zsugorodott, majd kialudt.
Rebekah zihálva meredt a megperzselődött hajú és ruhájú, megégett bőrű Tamorára, aki meg Mikael maradványait bámulta. Aztán összecsuklott, és nem mozdult. De Rebekah hallotta, hogy lélegzik, noha rendszertelenül. És ez bőven elég volt ahhoz, hogy többé ne vegyen tudomást róla, hanem a bátyjához rohanjon.
- Nik! - esett térdre kétségbeesetten a férfi teste mellett. Kirántotta a karót az ősi szívéből, de semmi sem történt, ahogyan arra számítani is lehetett. Azonban bármennyire kicsi is volt az esély, Rebekah nagyot csalódott. Bátyja élettelen arcát nézve keserű könnyek kezdték szúrni a szemét. - Nik, mit csináljak, hmmm? Hallod, mit tegyek? Nik!! - ütögette, tépte félőrülten a férfi mellkasát.
Kellett, hogy legyen
valami. Bármi, ami segíthet. Ekkor erőtlen köhögést hallott, és bevillant: hát persze, a boszorkány!
- Boszi, hé! - guggolt az elég ramaty állapotban levő lány mellé. Megrázta a vállát, és ekkor látta meg, hogy bizony az égő Mikael komoly sérüléseket okozott neki. Enyhe sajnálatot érzett, de nem tudta különösebben érdekelni. - Boszi, muszáj segítened!
- Tamora - nyögte elhalóan a lány, ahogy magához tért. - A nevem... Tamora.
- Igen, igen, Tamora - ismételte Rebekah, de magasról tett rá, hogy hívják. - Segíts Klauson!
- Máris - könyökölt fel nehézkesen a boszi, és az elszürkült ősi látványa elég erőt adott neki, hogy négykézláb odamásszon mellé. Törökülésbe ült a feje mellett, és kezével fölötte körözött a levegőben, a mellkasára támaszkodott, megint körözött kicsit, közben folyamatosan motyogva.
- Na? - türelmetlenkedett elszorult torokkal Rebekah.
- Nem tudok rájönni, mi okozza ezt az állapotot - suttogta hisztérikus állapotban Tamora, szemei könnybe lábadtak. - Addig megszüntetni sem tudom - közölte a lelombozó hírt, rekedtes hangja elcsuklott a mondat végén.
- Gyerünk már, meg tudod oldani - noszogatta Rebekah, és aggódva hajolt Klaus fölé.
- Azon vagyok, hidd el - szűrte összeszorított fogai közt Tamora. Nem tetszett neki Rebekah stílusa, de meg tudta érteni, hogy most Klaus élete ezerszer fontosabb, mint az udvariaskodás. - Kérlek, hozz egy pohár vizet, vagy ráájulok a bátyádra, és mindketten megszívjuk - nézett fel a szőkeségre, aki elhúzta ugyan a száját, de teljesítette a kérést.
- Segíthetek még valamit? - kérdezte túlzott kedvességgel, ahogy átnyújtotta a poharat.
- Igen - kortyolt bele Tamora a hideg vízbe, ami fájdalmasan, de szükségesen csorgott le a torkán. - Keresd meg Elijah-t! Itt kell legyen valahol, érzem őt.
- Nem gondoltam komolyan az ajánlatot - morogta Rebekah sötéten, de logikusnak tűnt a kérés. Itt amúgy sem tudott mit tenni, és Elijah-nak is szüksége lehetett rájuk.
Tamora figyelmét újra Klaus felé fordította, egyik kezében a poharat tartva, amiből lassan kortyolgatott, másikkal megállás nélkül körözve és hadonászva. Újra vérezni kezdett az orra, de beletörölte a pulóvere ujjába, és azon túl nem vett róla tudomást. Szédült és hányingere volt, de sokkal rosszabb volt a jeges, alattomosan felkúszó félelem a mellkasában, hogy hol van már Rebekah Elijah-val, és legfőképp, hogy mi a fene tartja ilyen állapotban Klaust.
Már megvizsgálta a karót, de semmi különlegeset nem tudott megállapítani róla, a sebből sem, semmiből sem. Kezdett kifogyni az ötletekből. Aztán végre megtalálta, és ha lehet, ez még nagyobb kétségbeeséssel töltötte el.
A karó önmagában nem volt különleges, de egy boszorkány megátkozta.
Hát persze! Azt kellett most eltüntetnie, miközben a méreg Klaus belső szerveit támadta, vészesen gyorsan. Ha mindent megfertőzött, már késő lesz, visszafordíthatatlan a kár. Megölni nem tudja a halhatatlan ősit, de örökre megnyomorítani igen.
Így tehát Tamora vett egy mély levegőt, és fuldokolva köhögni kezdett, sajgó mellkassal. Aztán vett egy jóval kisebb levegőt, és nekilátott megállítani, majd kiszívni a mérget az ősi ereiből.
Lassú, gyötrelmesen lassú munka volt, és a lány egyre jobban aggódott, hogy nem sikerül időben meggyógyítania Klaust. Elijah és Rebekah még mindig sehol nem voltak, de mindkettőjüket élénken érzékelte az agya egy hátsó szegletében, tehát a közelben voltak és éltek.
Még közel sem ért a végére, de meg kellett állnia pihenni. Alig kapott levegőt, úgy zihált, mintha körbefutotta volna háromszor a várost - noha erre nyilván nem lett volna képes, borzalmas futó volt. Letörölte a homlokáról a verejtéket, és felszisszent ahogy a pulóver anyaga az égési sérülésekhez ért. Ugyanis tele volt velük a teste; fényes felületű, hólyagos, haragos vörösen izzó sebekkel. De szinte nem is érezte a feléjük, belőlük sugárzó fájdalmat, annyira kimerült volt.
Csak aludni akart egy jót. Csak egy másodpercre lehunyni a szemét... Aztán újra gyógyítja Klaust, éppen csak becsukni a szemeit. Egyetlen hosszú pislantás... Egy pihentető másodperc....
Feje előrebukott, és erre magához tért. Nem aludhat el. Szédült. Nem számít. A víz elfogyott a pohárból, de az üveg hidege jól esett lángoló bőrének, ahogy hozzányomta az arcához, nyakához.
Aztán visszahajolt Klaushoz, és újra munkához látott. Pár perc után újra meg kellett állnia. Aztán csak fél percet bírt. És végül csak pár másodpercekre tudott mágiát alkalmazni. De már olyan kicsi hiányzott, normál esetben egy intéssel helyrehozta volna. Csakhogy most nem normál eset volt, és arra nem volt ideje, hogy pihenjen. Kockázatos lenne. Így is az.
- Tamora! - szólalt meg ekkor valaki a háta mögött. A szoba ajtajában állt, érezte. Volt vele még valaki, de az ő identitását sem tudta megállapítani. Egyiküket sem ismerte fel, pedig tudta, hogy ismeri őket. De nem látta őket tisztán, a jelenlétüket is csak homályosan érzékelte. Egyedül Klaus mellkasára koncentrált, de hiába próbálkozott, képtelen volt kicsikarni magából akár csak egy csepp varázslatot is.
Valaki mögé lépett. Az volt az, aki az előbb a nevén szólította. De nem tudta, ki az. Mindenesetre a közelsége megnyugtatta, ellazította, és egy apró energialöketet adott neki. Nem sokat, épp annyit, hogy meginduljon az ujjain át a mágia fonala, és befejezze a tisztítást Klaus belső szervein. Amint a méreg utolsó cseppjét is kiszívta, elhúzta kezét a férfi felsőteste fölött, hogy ellenőrizze sikerrel járt, és mikor megbizonyosodott róla, hogy igen, elnyelte a sötétség.
10.század:
- Tűnj el innen! - lökte félre Klaust a kisfiú durcásan, lekonyuló szájjal. - Nem érdekel a sajnálatod, hallod? Nem érdekel az sem, hogy a kisöcsi meghalt, úgysem ismertem - kiabálta dühösen, könnybe lábadt szemekkel.
- Naa, Nik! - szólt rá Kol is, erősen megnyomva a 'k' betűt. - Hagyjad már békén - kérte, és védelmezően Archie elé állt.
- Nem akartam semmi rosszat - mentegetőzött Klaus, majd zavartan kiment a szobából. A konyhában Rebekah és Finn beszélgettek, közben pedig zöldségeket tisztítottak.
- Anyu azt mondta, ne menjünk ki a házból, amíg haza nem jön - figyelmeztette Rebekah a bátyját, mikor az az ajtó felé masírozott.
- Elijah hol van? - érdeklődött Klaus, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
- Elment valahova - válaszolta Finn, hangja csupa szemrehányás. De nem állíthatta meg Elijah-t, hiszen ő volt a legidősebb. Azonban Klaus nem volt nagyobb nála, és az arckifejezéséből ítélve őt nem is akarta kiengedni. Fel is állt az asztaltól, hogy elállja öccse útját.
- Akkor én is megyek - közölte a fiú, és kikerülte bátyját.
- Nem, nem mész - kapta el Finn a karját.
- Engedj el! - sziszegte Klaus, de nem mozdult, nem tépte ki magát a fivére markából. Pedig képes lett volna rá, tudta, hogy ő az erősebb. És mégsem.
- Nik, ne menj! - kérte Rebekah. - Megint büntiben leszel - húzta össze a vállait, mintha valami rosszat akarna távol tartani magától ezzel. Olyan aranyos és őszinte volt, hogy Klaus úgy döntött, nem fog kilógni. Illetve nem a húga szeme előtt.
- Jó - bólintott, és jelentőségteljesen a karjára nézett, mire Finn elégedetten elengedte, és visszatért a sok zöld növényhez az asztalon.
Klaus pedig hátrament a szobába, csendesen átlopakodott rajta, és kicsit büszke volt magára, amiért a sarokban síró Archie és az őt esetlenül vigasztaló Kol nem vették észre. Kiosont a kertbe, és az alacsony kerítéshez ment, ami helyenként nem is létezett, csak nyomokban volt valami kezdetleges választék a két kert közt. Az egyik ilyen lyukon Klaus átsétált a szomszéd kertjébe, mi sem természetesebb, és felmászott a fészer tetejére. Onnan csak át kellett ugrania a tetőre, ott sétálni pár lépést, és leugrani az első kertbe, ahonnan máris az utcán volt.
Hezitálás nélkül Archie-ék háza felé vette az irányt, ahol meglepetésére Elijah-ba futott.
- Á, Niklaus! - üdvözölte a bátyja egy vállon veregetéssel, majd behúzta maga mellé a bokorba. - Apánk és anyánk bent vannak, innen hallani őket, de nem szabad, hogy meglássanak!
- Mi történt? - suttogta Klaus, ahogy bemászott az ágak közötti résen.
- Archie mamája megszülte a babát, de a kisfiú halva született - magyarázta Elijah szomorú tekintettel.
- Meghalt, mikor megszületett?
- Olyasmi. Már halott volt, mikor kijött.
- Ohh...
Azután percekig csak gubbasztottak és hallgatták az asszony erőtlen zokogását, majd a szüleik még egyszer részvétet nyilvánítottak és biztosították szegény nőt, hogy ha bármiben segíthetnek, elég csak szólnia, és távoztak.
- Ki fogunk kapni - jegyezte meg szórakozottan Klaus, ahogy kimásztak a bokorból, miután a szüleik eltűntek a sarkon, apjuk keze anyjuk derekán, támogatóan, hiszen Esther már nehézkesen járt a nagy pocakjával.
- Igen, tudom. Már megint - vont vállat Elijah. Újabban nem érdekelte, ha kikaptak otthon. Elege volt a szabályokból és korlátokból, legalábbis amikor indokolatlanul és igazságtalanul szabták őket.
- Szerinted bemehetünk? - tett egy tétova lépést Klaus a ház ajtaja felé. Valami morbid kíváncsiság, részvét, sajnálat hajtotta. De a bátyja komor fejrázásából megértette, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, és nem tiltakozott.
Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és kijött rajta Archie apja, kezében egy nagy kék csomaggal. A két fiú gyorsan visszabújt a bokorba, a férfi ugyanis nem vette észre őket. Csak a csomagra figyelt, amit a kert sarkába vitt, ahol előkészített kis gödör várta. Klaus csak most vette észre, hogy egyáltalán van ott egy gödör.
A férfi könnyáztatta arccal lehajolt, a csomagot a lyukba tette, és rálapátolta az odatámasztott ásóval a földet. Aztán csak állt, nézett, sírt. Egy idő után abbahagyta, szívott egyet az orrán, kihúzta magát, és kifejezéstelen arccal nézett tovább maga elé. Majd megfordult, és szinte kedélyes arckifejezéssel ment vissza a házba. Ő lerótta a saját gyászát
Klaus és Elijah újra előmásztak a bokorból, és a friss sírhant mellé sétáltak. Elijah komoly, bánatos szemekkel nézte. Klaus érezte, hogy gyűlnek a könnyek a szemében, de nem hagyta, hogy kibuggyanjanak. Inkább hátat fordított, és hazaindult, Elijah pedig szótlanul követte.
Mindkettőjük fejében ugyanaz játszódott le. Hogy mi lesz, ha az ő kistesójuk is halva születik? Ők már beleélték magukat, hogy lesz egy kisbaba a háznál, megint egy kisöcsi vagy hugi. Főleg Elijah számára volt jelentősége a dolognak, mint legnagyobb testvér, neki az összes fivére és Rebekah is az óvni való kicsik voltak, mindannyiukat a karjában tartotta, mikor még kisbabák voltak. De Klaus is várta már az új jövevény érkezését.
A saját házuk ajtajában Archie-val találkoztak, aki épp haza indult. Elijah részvéttel, szánakozással nézett rá, de nem szólt semmit, csak félreállt az útból.
Klaus azonban nem bírta ki, a kisfiú gyászos, vörösre sírt arcát látva ő is sírva fakadt. Archie lapos pillantást lövellt felé, majd dühösen fújt egyet, és elrohant.
A testvérek bementek a házba, Klaus még mindig szipogva.
Természetesen leszidták őket, és büntetést is kaptak. Klaus nyilván többet, mint Elijah, de azért azt is megfigyelte, hogy ezúttal a bátyjával is kevésbé elnézőek a szülei. Talán kezdenek besokallni a legnagyobb fiuk lázadó korszakától.
A két fiú leszegett fejjel ballagott a szobába, ahol Finn és Kol valami kavicsokkal játszottak, Rebekah pedig a babájához beszélt.
- Nik, mi a baj? - kérdezte megütődve, mikor látta, hogy a bátyja arca könnyes. Azt hitte, a szülei szidták meg nagyon. Ő olyankor szokott sírni, pedig nem is őt szidják.
- Archie kisöccse - legyintett Klaus, mintha semmiség lenne, de az arca nem erről árulkodott.
- Nem is sajnálod, csak úgy teszel, mintha - szólt oda Kol a szoba másik feléből, undok hangsúllyal. Klaus nem tudta, miért, de aznap az öccse valamiért nagyon neheztelt rá.
- De igenis sajnálom, mert ez szomorú - közölte karba font kézzel. Kol csak a szemét forgatta, figyelmét pedig visszafordította a játékhoz.
- Tényleg az - bólogatott Rebekah, és a fiú látta rajta, hogy a kislány hisz neki. Elijah és Rebekah hittek neki, és ők is sajnálták, csak ők nem sírtak. Elijah tudott uralkodni magán, Rebekah pedig még kicsi volt, nem fogta fel, mit is jelent mindez valójában.
Ellenben Finn és Kol, ha éreztek is valamiféle szomorúságot vagy gyászt, jó mélyre temethették magukban. Klaus nem kételkedett benne, hogy őket is megérintette az esemény, de elkeserítette, hogy mennyire elnyomták magukban a legkisebb jelét is. És mikor Finn azt morogta Kolnak, hogy 'krokodilkönnyek', halkan, de szándékosan elég hangosan ahhoz, hogy Klaus hallja, az nagyon rosszul esett. Ő
komolyan sírt. Mert nem szégyen, ha egy fiú sír. Néha nem.
Napjainkban:
Klaus könnyes szemmel ült az ágy szélén, és reszketegen fújta ki a levegőt. Most sem szégyen sírni. Másfél nap fetrengés után akkor kelt fel először az ágyából. Muszáj volt feljönnie a boszihoz.
Tamora mélyen aludt, egyszer sem ébredt fel, mióta ő magához tért. Az egyik pillanatban még Mikael karót döfött belé, aztán a következőben fájdalom égette belülről, azonban egyre csökkent az ereje. És egyszer csak magához tért, viszonylag elviselhető állapotban. Alig nyitotta ki a szemét, a lány ráborult.
Mire Klaus összeszedte magát annyira, hogy felüljön, Tamora már az aggodalmas Elijah ölében feküdt, a bátyja pedig óvatosan próbálta magához téríteni a boszit. Sikertelenül. Azóta is aludt. De az biztos, hogy csak aludt, mert lélegzett, és az alapvető életfunkciói is működtek.
- Nem szabadna felkelned, Nik! - lépett be Rebekah a szobába. Láthatóan meglepődött, hogy ott találta a férfit.
- Nocsak, téged is érdekel Tamora állapota? - csodálkozott Klaus. A húga egész nap nagyon tartózkodó és undok lett, ha a boszira terelődött a szó.
- Megmentette az életedet - bökte ki Rebekah, és közelebb lépett az ágyhoz, hogy láthassa a takarók közt sápadtan heverő lányt. - És jó csapatjátékos - emlékezett vissza arra, hogyan győzték le Mikaelt együtt. - Ráadásul amennyit megtudtam róla tőletek, szeretitek, és szeret titeket - tette hozzá halkan, Tamorát figyelve.
- De? - nézett fel rá Klaus.
- De nem tetszik nekem, hogy ilyen feltétlenül áldozta magát értetek. Valami nem stimmel - ismerte be Rebekah, hogy kétségek gyötrik. - És az sem tetszik, amit az emlékeidről mondtál. Hogy mennyire sokat tud.
- Nem élne vissza a tudásával - csóválta a fejét Klaus. - Hát nem látod, Rebekah, hogy mennyit megtesz értünk? - intett a férfi kétségbeesetten az ágy felé.
- Pont ez az, Nik. Látom, és gyanús, amit látok - biccentette félre szomorúan a fejét a szőke ősi, de közben azért gyengéden végigsimított Tamora karján. Nem tudta nem szeretni valamennyire a történtek fényében. És be kellett ismernie, legalább magának, hogy a boszorkány kisugárzása magával ragadta. És volt benne kurázsi. Bár ez most nem látszott.
- Hát ti is itt vagyok? - csatlakozott Elijah is. - Öcsém, pihenned kéne - jegyezte meg ő is, de hangjában szemernyi szemrehányás sem volt, pontosan értette, miért van ott Klaus.
- Mindjárt megyek - dörzsölte meg az arcát gondterhelten a férfi, majd még utoljára, szeretettel és aggodalommal végignézett Tamorán, és felállt. Majdnem vissza is esett. A belseje sajgott, és gyenge volt. Megingott.
- Segítek - termett azonnal mellette Elijah.
- Inkább neki segíts - mutatott Klaus a boszira, és tudta, hogy a bátyja bármit megadna, hogy segíthessen. Már a vérét is megitatta a lánnyal.
Bár csak hosszas átgondolás és alapos megfontolás után. Nem akartak felelőtlenül cselekedni, és dönteni Tamora feje fölött. Ráadásul Elijah nem akarta kockára tenni a lány boszorkányképességének elvesztését, ugyanis a vámpírvér a természet ellen volt, ahonnan a boszik az erejüket nyerték. Ha Klausnak még szüksége lett volna rá, készenlétben kellett tartani a lány mágiáját.
Aztán Klaus jobban lett, Tamora viszont egyre rosszabbul. Haldoklott. Ezek után nem volt kérdés, hogy megitassák-e. Azóta az állapota stabil volt, de kétségbeejtően stabil. Túl stabil.
- Rendbe fog jönni - ígérte Elijah, legalább annyira magának, mint az öccsének.
- Miattam van most ott - nyögte Klaus bűntudatosan, és ha Elijah nem fogta volna, biztos, hogy lerogy Tamora ágyára.
- Engem jöttetek kiszabadítani - emlékeztette az idősebb ősi, hasonló önostorozással.
- Oké, ebből elég volt, fiúk - szólt erélyesen Rebekah. - Mikael hibája, aki meg is bűnhődött érte. Ennyi, téma lezárva - közölte határozottan, majd kimasírozott a szobából, magára hagyva a két férfit.
- Gyere, visszakísérlek a szobádba - húzta az ajtó felé óvatosan Elijah.
- Hol voltál? - érdeklődött Klaus út közben, hogy elterelje a figyelmet a belsejét savként maró fájdalomról.
- Macskaeledelt vettem, meg kötszert, valami krémet égési sérülésekre és némi ételt magunknak - sorolta Elijah. - Remélem, Rebekah tud már főzni, mert én továbbra sem - jegyezte meg, mire Klaus halványan elmosolyodott. Szinte biztos volt benne, hogy a húguk annyira főz jól, mint ő maga. Tehát jó esetben meg tudja mondani, melyik a fazék és melyik a serpenyő.
- Ne kelj fel, ha nem muszáj - engedte le Elijah az ágyra az öccsét, aki izzadt az erőfeszítéstől, amibe az került, hogy átmenjen a másik szobába. Kivételesen zavarták a tágas terek és hosszú folyosók.
Elijah öntött az éjjeliszekrényre készített kancsóból egy kis vizet Klaus poharába, belenyomta azt az öccse kezébe, és minden további nélkül kisétált a szobából, halkan behúzva maga után az ajtót.
A magára hagyott Klaus bevett egy fájdalomcsillapítót a vízzel, majd feküdt, és nézte a plafont. Gondolkodott. Rettentően unalmas volt gondolkodni, ezért inkább megpróbálta előhívni az emlékeket, hátha akkor meg tud küzdeni velük. Bár ez az előbbi egészen enyhe volt. Fájdalmas érzelmileg, de nem kimerítő vagy gyötrő. Szinte csak egy átlagos emlék.
Ezalatt Elijah megetette Kosnyeket, majd felnyalábolta a cicát, és felvitte Tamorához. Odatette a lány feje mellé a párnára, a kisállat pedig odamászott a boszi nyakához, és törleszkedni kezdett. Olyan aranyosak voltak, hogy Elijah órákis el tudta volna nézni. De még jobb lett volna, ha Tamora ébren van. Ha végre felébred.
Az ősi leült az ágy szélére, ellenőrizte a kötéseket, és épp felállt volna, hogy hozza a megvásárolt, égési sérülések kezelésére alkalmas krémet, mikor a lány mocorogni kezdett.
Felnyögött, Elijah pedig aggodalmasan hajolt közelebb hozzá, és tehetetlenül nézte, mint kezd hánykolódni a boszi. Ötlete sem volt, mit csinálhatna. Aztán bevillant egy nedves rongy képe, úgyhogy beviharzott a hálóhoz tartozó külön fürdőbe, kikapott egy plüss törölközőt a szekrényből, és a csap alá tartotta. Visszatérve az ágyhoz, a hűvös anyagot Tamora homlokára terítette, óvatosan végigsimított vele a nyakán. A nyöszörgés abbamaradt.
Tamora lassan kinyitotta a szemeit, résnyire és óvatosan, pillantása fókuszálatlan.
- Elijah? - suttogta elhalóan.
- Igen? - hajolt egészen közel az ősi. - Itt vagyok. Mit segítsek?
- Klaus... - érkezett a rekedt válasz, de inkább kérdés akart lenni.
- Most kísértem vissza a szobájába - felelt, Tamora pedig megnyugodott kissé. - Hívjam ide? - ajánlotta fel Elijah, noha nemrég még ő erősködött, hogy a férfinak ágyban kell maradnia.
- Nem kell, csak tudni akartam - lehelte a lány. - Vizet, kérek szépen vizet - nézett esdeklőn Elijah-ra, aki nem értette, hogy ezt miért ilyen körülményesen és mentegetőzve kéri. Elég lett volna csak ráböknie, és ő odaadja neki.
- Szia, Kosnyek - üdvözölte Tamora a macskát, miután ivott egy pohár csodálatosan hideg és selymes vizet. - Szia, Elijah - nézett fel az ősire, mintha csak most látná meg.
- Aggódtunk érted - simította vissza a férfi a nedves törölközőt a boszi homlokára.
- Aggódtam érted - közölte Tamora., és bár feszült és égett a bőre a kezén, elkapta Elijah csuklóját, amellyel a homlokát törölgette. Letolta a törölközőt a feje mellé, a férfi tenyerét pedig csupaszon a fejére tette. Felsóhajtott, és elégedetten lehunyta a szemét.
- Hogy érzed magad? - kezdte simogatni a másik kezével Tamora haját a férfi. Csak remélni tudta, hogy nem túl tolakodó.
- Pocsékul. Mint egy kalap tehénürülék - hangzott a keserű, rekedtes válasz. - És te?
- Én túl jól ahhoz képest, ahogy ti, többiek vagytok.
- Mert Rebekah-val mi van? - csodálkozott Tamora. Azt hitte, a vámpírlány nem sérült meg.
- Miután Klaus felébredt, te pedig elájultál, haza kellett jönni, de Mikael tucatnyi kis vámpírkája továbbra is odakint állt. Úgyhogy Rebekah-val nekünk kellett elintézni, ami gyerekjáték volt, de az egyiknek sikerült beledöfnie valamit Bekah-ba, aminek egy szilánkja továbbra is ott van, mert nem találtuk meg.
- Kiszedhetem - ajánlotta fel Tamora.
- Kizárt - szögezte le Elijah. - Te most pihensz, méghozzá sokat. Mit tehetek érted?
- Adhatnál fájdalomcsillapítót. És semmi több vámpírvér, megértem, hogy kellett, de förtelmes, hogy mennyire eltompít mindent - panaszkodott a lány. - Igen, érzem, hogy megitattatok - erősítette meg, miután Elijah csak nagyra nyílt szemekkel bámult rá elképedésében.
- Ne haragudj! - kért bocsánatot az ősi. - Nem állt szándékomban megsérteni a magánszférádat.
- Nem haragszom, csacsi! - intett Tamora mosolyogva. - Sőt, köszönöm. De többet ne.
- Magától értetődik - hajtott fejet Elijah. - Akkor csak fájdalomcsillapítót kérsz?
- Egyelőre igen.
- Hozom.
- Elijah?
- Igen.
- Kaphatnék egy gyógypuszit is? - suttogta félénken Tamora, és egyszerre érezte magát merésznek, szégyenletesnek, követelődző óvodásnak. De csodák csodájára megkapta a puszit, a homloka közepére, és a hűvös ajkak lágy érintése azonnal álomba ringatta. Puha, pihentető, gyógyító álomba.
Újabb esemény- és érzelemdús fejezet, úgy érzem. Legalábbis így hajnali háromkor annak tűnik, de légyszi osszátok meg velem a véleményeteket, ha van egy percetek! ;) Köszönöm, hogy olvastatok, és várlak titeket a követező fejezettel, ami remélhetőleg időben kész lesz. Valószínűleg igen, ugyanis Kisfaludyt töröltem az életemből. ;D
.png)
