Összetörve - 10. rész

Itt az újabb fejezet! Nagyon kíváncsi vagyok, miképp reagáltok majd a fejleményekre, ezért inkább nem is előlegezek meg semmit azon kívül, hogy ez egy ún. "töltelékfejezet", amely hidat képez két nagyobb esemény között.
A zene, amit választottam hozzá, a REO Speedwagon dala, az 'Can't fight this feeling', amelyet örök kedvencem, a néhai Cory Monteith előadásában ajánlanék figyelmetekbe. Tökéletesen passzol nemcsak a fejezet, hanem az egész történet lényegéhez is, de aki tud angolul, az hamar rájön majd erre, amint elolvasta a részletet. A zenét meghallgathatjátok ITT.
Jó olvasást kívánok! :)


X. fejezet - Egy esély, más semmi

Elena

I cant fight this feeling any longer
And yet I'm still afraid to let it flow
What started out as friendship, has grown stronger
I only wish I had the strength to let it show

And even as I wander
I'm keeping you in sight
You're a candle in the window
On a cold, dark winters night
And I'm getting closer than I ever thought I might

And I can't fight this feeling anymore
I've forgotten what I started fighting for
It's time to bring this ship into the shore
And throw away the oars
Baby, I cant fight this feeling anymore
 

Szó szerint menekültem. Csak el onnan, el tőle, el ettől a szörnyű örvénytől, ami óhatatlanul is magába akart szippantani. Ugyanakkor tudtam, hogy hiába szaladok, fölöslegesen teszem, mert már régen megadtam magam. Azt hittem, képes leszek megmaradni erősnek, ellenállni az óriási kísértésnek, amely csábító szirénhangján egyre hevesebben édesgetett magához. És én végül valóban képtelen voltam nemet mondani.
Igen, egyszer már elutasítottam őt, holott valójában nem is közeledett felém, de még most is fenntartom, hogy ez volt a leghelyesebb döntés, amit akkor meghozhattam. Azonban azzal nem számoltam, hogy minden csak rosszabb lesz... Egyszerűen nem tudtam többé harcolni ellene. Ráadásul amióta megosztottam vele az ágyamat, még olajat is öntöttem a tűzre. De miután egyszer felajánlottam neki szuper széles ágyam másik felét, többé nem akartam nélküle aludni, annyira megbabonázott a közelsége, halk szuszogása, nyugodt, békés arckifejezése. Éjjelente álmatlanul forgolódtam, titokban egyre közelebb és közelebb bújva hozzá, olyannyira, hogy jóformán összeért a testünk. Még a sötétben is viszonylag jól ki tudtam venni arcának markáns kontúrjait, s habár nem merülhettem el szemének tengerében, mégis arról álmodoztam, milyen lehet, ha mindez igaz lenne. Ha a karjában nyomhatna el az álom minden éjjel, ha reggelenként csak feküdhetnék mellette, bűnbánat nélkül nézve azokba a gyönyörű szemekbe, ha akkor foghatnám meg kezeit, amikor csak akarom... Na igen, az álmodozásnak bizonyára én vagyok a koronázatlan királynője.
Tudtam, hogy mindaz, amit bennem kivált, ami az ő hatására játszódik le a testemben, a lelkemben, nem egészséges, hanem felemésztő, túlságosan is törékeny, amely bármelyik pillanatban semmivé válhat, mindössze egy fájó emléket hagyva maga mögött... Azóta tudtam, hogy kettőnknek nem szabadott volna találkoznia, hogy ő először kifejtette a véleményét a szerelemről. Számomra a szerelem mindig valami csodálatos, földöntúli volt, amely összeforrt a család és a szeretet fogalmával, addig ő undorral és gyűlölettel beszélt róla. Szerinte a szerelem árulás és ámítás, hazugság és átverés elegye, amely csak arra hivatott, hogy belülről ölje meg az embert, hosszú, fájdalmas kínok között vezetve el bennünket a halálig. Velem is történt már olyasmi, amit legszívesebben elfelejtettem volna, mégsem vesztettem el a szerelembe vetett hitem, mint ő. Hiszek a sorsban és a gondviselésben, vallva, hogy mindannyiunknak kezébe adják az esélyt, hogy megtaláljuk azt, akit nekünk teremtettek. Éppen ezért is volt egyértelmű számomra, hogy két ilyen embernek, mint mi, akik tökéletesen megtestesítik az "ég és föld" ellentétet, nem szabad együtt lennie. Engem sosem vonzottak az egyéjszakás kalandok, mindig is komoly, hosszútávú kapcsolatra vágytam, ellentétben Damonnel, aki kereken elutasítja azt, ami nekem fontos.
Így hát, akármilyen pusztító vágyat is éreztem iránta, nem szabadott engednem neki, mert a végén megint csak összetörik a szívem. De a baj az, hogy többé nem tudtam ellenállni neki.
Megfogadtam, hogy ez az út nem a vigasztalódásról, hanem az újrakezdésről fog szólni, hogy férfiakat mellőzve próbálom újra megtalálni önmagam. Kudarcot vallottam.

- Micsoda?! - kiáltotta kórusban Bonnie és Caroline. A házunk nappalijának kanapéján ültünk, egy derűs májusi délelőttön.
- Elutazom két hónapra - ismételtem higgadtan, határozottan.
- Egyedül? - meresztett nagy szemeket Caroline.
- Egyedül. - A két barátnőm egymásra nézett, majd vissza rám. Rögtön láttam rajtuk, hogy finoman szólva nem lelkesednek az ötletért.
- Hát te megőrültél! - jelentette ki Care. - Azért, mert szakítottál a pasiddal, nem kell rögtön elmenekülni!
- És pontosan hová szeretnél menni? - érdeklődött kicsit diplomatikusabban Bonnie, habár ő sem ugrándozott örömében.
- Rómába - vontam meg a vállam, mintha csak az időjárásról csevegnék. Arra számítottam, hogy teljesen kiakadnak majd, de azzal, hogy Caroline sikítva körbeszaladja a konyhát meglepetésében, és hogy Bonnie majdnem megfullad a félrenyelt narancslétől, nem kalkuláltam.
- Elena, most csak szórakozol, ugye?
- Úgy nézek ki? - kérdeztem, gondolatban jót derülve barátaim megrökönyödésén.
- Elena Gilbert, mit keresel te tök egyedül, ismétlem, egymagadban egy teljesen idegen kontinensen?! - kiáltozott Caroline, drámaian a homlokára szorítva kézfejét.  - Mármint, még az országot sem hagytad el soha életedben, nemhogy a kontinenst!
- Figyelj, Elena - kezdte Bonnie, jóval nyugodtabban, mint a szőke ciklon, szokása szerint érvekkel próbálva alátámasztani az álláspontját. - Megértjük, hogy nagyon magad alatt vagy, és hogy szeretnél változtatni, újrakezdeni, de nem hiszem, hogy ez lenne a helyes módja. Ha elmész, valóban egyedül leszel és mi nem leszünk ott neked, hogy segítsünk. Ki tudja, mi minden történhet ott veled, egymagadban, egy ismeretlen országban, rengeteg idegen ember között? Még a nyelvüket sem beszéled, Elena, és akkor nem beszéltem arról, hogy mekkora összeget kéne rááldozni ennek a kis kiruccanásnak a teljes költségeire.
- Igaza van - bólogatott hevesen Caroline. Felsóhajtottam, tudva, hogy nem lesz őket könnyű meggyőzni. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy ha engednek, ha nem, el fogok utazni.
- Van elég spórolt pénzem - jelentettem ki.
- De azt az egyetemre tetted félre, Elena - emlékeztetett Bonnie. - Ha azt kiadod, nem fogod tudni elvégezni az utolsó évet.
- Hát nem értitek? Amúgy sem tudnám - emeltem fel a hangom, felidegesítve magam azon, hogy megint nem vették figyelembe a nyilvánvaló tényeket. - Ti is tudjátok, hogy az egyetemi tandíj felét Stefan állta, egy negyedét pedig az ösztöndíj. Nekem sosem volt elegendő pénzem arra, hogy magamon tudjam viselni a költségeit. Most pedig, azután, ami történt, azt gondoljátok, hogy van pofám még Stefantól esedeznem támogatásért?
- De éppen ez az, Lena! A maradék pénzedből futotta volna a tandíjra - magyarázta Caroline. - Nem dobhatod ki azt az ablakon, csak azért, mert az életed lejtőre került.
- Az életem nem lejtőre került, Caroline! - csattantam fel. - Rajtakaptam a barátomat, akiben megbíztam, akinek odaadtam mindenem, hogy megcsal! Azt gondolod, hogy az a kép nem kísért azóta is minden alkalommal? És ez nemcsak hullámvölgy, hanem számomra sokkal több! Persze, lehet azt mondani, hogy én fújom fel a dolgokat, hogy én, a hisztérika csinálok nagy ügyet a semmiből, de azok után, ami az utóbbi években történt velem, ráébresztett, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Egy új kezdetre van szükségem, tiszta lapra, egy helyre, ahol nem ismer senki, ahol én is csak egy vagyok a tömegből. Az ördögbe is, még a nyelvemet sem fogják érteni! És pont ez kell nekem. Újra meg kell találnom önmagam, az életemet, amit elvesztettem a szüleimmel együtt. Ha ez azt jelenti, hogy nem tudom befejezni az egyetemet, legyen, de inkább leszek önmagam tiszta lelkiismerettel és egy élettel, de diploma nélkül, mint egy hazugság egy papírral a kezében. És ha tetszik nektek, ha nem, el fogok utazni Rómába három hét múlva, egyedül, és meg fogom találni, amit keresek! - Itt már úgy üvöltöttem, hogy a torkom teljesen kiszáradt az óriási hangerőtől. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugtassam magam, majd egy utolsó pillantás nélkül felpattantam a székemről, és felrohantam a szobámba.

Szinte kirobbantam a liftből, majd zihálva dőltem neki az folyosó falának. Azonban még a mély levegő sem segített ezentúl, ahhoz túlságosan is feldúlt voltam. A testem még most is égett a csóktól, amely felizzította a benne lakozó, szikrázó vágyó parazsat, ezzel lángra lobbantva minden porcikámat. Ez egyszerűen túl sok volt, túl felemésztő az én egyszerű kis szívemnek... És a legszörnyűbb az volt, hogy hiába volt az egész olyan helytelen, ennél helyesebbnek még semmit sem éreztem korábban. Eddig csak meséket, legendákat, fikciókat hallottam a végzetről, a tökéletességről, arról, amikor egy lélek két testben létezik..de ezt, hogy mindezt megtapasztalhatom majd, még a legvadabb álmaimban sem mertem remélni. Mindez azonban sokkal inkább volt tragikus, mint gyönyörű szerelmi történt, hiszen arról nem szólnak regék, hogy mi van, ha mindezt egy olyan emberrel találod meg, aki sosem lehet a tiéd, akivel sosem lehetsz együtt? Mert arról, hogy a történet vége nem feltétlenül boldog, nem szólnak a krónikák.
Mintegy végszóra kinyílt a a lift ajtaja, és egy feldúlt Damon viharzott ki rajta. Amint meglátott engem, az arcán észrevehető düh azonnal eltűnt és helyét bűnbánat vette át. Olyan nyomorultul festett, ahogy felém közeledett, mintha éppen most törték volna össze a szívét. Ami azt illeti, lehet, hogy valóban így is volt. Mégis, ez az a kisfiús pillantás, amely teli volt szégyennel és zavartsággal, csak még inkább arra késztette a testem, hogy akarjam őt, mint egy ötéves egy tábla csokoládét.
- Elena... - kezdte, lassan, elgyötörten közeledve felém, de én már nem figyeltem többé a szavait, csak hagytam, hogy közelségének részegítő köde újra magáévá tegye a józan eszemet, s amint odaért elém, megragadtam az arcát, szinte erőszakosan húzva őt magamhoz, összekapcsolva ajkainkat egy heves, követelőző csókban. Annak ellenére, hogy először meglepetésében nem reagált, mégis abban a pillanatban, hogy újra egybeolvadtunk, a mennyben éreztem magam, mintha megtaláltam volna azt a valamit, ami eddig hiányzott belőlem. Amint magához tért, rögtön visszacsókolt, tovább fokozva a szenvedélyt, amely már majdnem elviselhetetlenné vált. Akartuk egymást, minden lehetséges módon, ez nem volt kérdés, mégis az a jól ismert belső hang továbbra sem hagyott nyugodni, tetteink helytelenségét suttogva a fülembe, azonban Damont csókolni túl jó volt ahhoz, hogy hallgassak lelkiismeretem hívó szavára. Hagytam, hogy nekipréseljen a falnak, a derekánál fogva rántva még közelebb magához. Nem érdekeltek többé a következmények, a miértek, csak az, hogy az ő karjaiban lehettem. Soha nem voltam az a típusú lány, aki minden férfiban a testiséget kereste, a saját szükségleteit helyezve előtérben, de most életemben először éreztem ehhez fogható fizikai vonzalmat. Korábban is volt már, hogy vágyat éreztem a szexuális kapcsolatra, azonban nekem az mindig csak afféle "hab volt a tortán": ha volt, örültem neki, ha nem volt, az sem zavart. Egyszóval, tudtam nélküli élni. Most viszont, mintha az évek során felhalmozott, érdektelennek tűnő testi vágy egyszerre a felszínre tört volna, egy pusztító ár erejével söpörve el a korlátaimat és a gátlásaimat. Abban a röpke, felemelő pár percben, amikor Damon ajkai az enyémre tapadtak, nem éreztem magam annak a szerencsétlen, nyomorult, alapjaiban elcseszett nőnek, aki valójában vagyok. Sőt, végre szabadnak éreztem magam, élvezve a pillanat édes kiszámíthatatlanságát, mintha nem a szabályok egyszeriben elvesztek volna a ködben, s helyét az élet, az itt és most csábító élvezete vette át. Úgy éreztem, mintha bármire képes lennék, mintha a világ összes ereje bennem összpontosulna, és a mi lennénk földünk egyedüli mozgatórugói. A gravitáció, mint olyan megszűnt létezni, s az egyetlen dolog, amely még tartott, az Damon volt, s mérgezően finom ajkai, amelyek csókjaitól úgy éreztem, kihúzták alólam a talajt.
És mégis, hiába volt tökéletes, túlságosan is helytelen volt...
Lihegve szakítottam el magam tőle, rögtön érezve hiányának fájdalmát, azonban tudtam, hogy bűntudatom méteres hullámai szépen, lassan betemettek volna, ha nem válok tőle azonnal. Csak néztem rá, bután, értetetlenül, megpróbálva visszaállítani normálisra felfokozott légzésemet, és fogalmam se volt, mit mondjak neki. Szerencsémre ő is híján volt a szavaknak.
- Elena...én.. - hebegte, kissé elnyílt szájjal, mégis egy furcsa ragyogással a szemében állva a tekintetem. És abban a pillanatban ért el újra a felismerés csontig hatoló szele: rájöttem, hogy Damon legalább annyira élvezte ezt, mint én. És újra elkapott az érzés, hogy nem tudok többé küzdeni vonzereje ellen, valahogy biztos voltam benne, ha nem lépek azonnal, magába szippant, megtör, és én pedig elgyengülve engedek majd a kísértésnek. Így ismét nem volt más választásom, csak a menekülés.
- Elena! - kiáltott utánam Damon, és miután pár gyors, határozott lépéssel utolért, megragadta a karomat és kicsit sem finoman visszafordított maga fel.
- Engedj el... - nyöszörögtem erőtlenül. Közelsége újfent túlságosan kifacsarta ellenállásom utolsó, gyenge szalmaszálait.
- Elena, a fenébe, nem szaladsz el minden alkalommal, valahányszor megcsókollak - morogta idegesen, továbbra sem engedve el a karomat.
- De igen! - közöltem ellentmondást nem tűrően, minden igyekezetemmel karom kiszabadítására koncentrálva.
- A francba már! - üvöltötte Damon, reszkető kézzel beletúrva a hajába. - Van köztünk valami, Elena, ezt te is tudod, ezért kár lenne letagadni. Tudom, mit érzel, valahányszor közelében vagyunk. Sőt, pontosan el tudom mondani, mi megy végbe benned, valahányszor megérintelek - folytatta, immár halkabban, nyugodtabban, s mintegy bizonyításul óvatosan végigsimította az arcomat, újabb lángok ezreit gyújtva fel bennem. - És hidd el, ugyanazt a tüzet, ugyanazt a pusztító lángolást érzem én is. - Képtelen voltam felelni, ahhoz túlságosan is beleéltem magam a pillanat furcsa varázsába. Damon, velem ellentétben viszont pont, hogy megtalálta a hangját.
- Te is akarod, én is akarom, hát akkor minek küzdjünkellene? - tette fel a kérdést, amire egyetlen hang sem jött ki kiszáradt torkomon. Olyan magával ragadó, felemésztő szenvedéllyel beszélt, hogy ájuláshoz közeli lelkiállapotomban majdnem teljesen elfelejtettem, hogy hozzám intézte a szavait.
- Adj nekem egy esélyt, Elena! - szólalt meg újra, felbátorodva, és hirtelen jött önbizalma már ott csillogott kék szemeinek tükrében.
- Mit akarsz, mit tegyek? - viszonoztam remegő hangon. Fogalmam sincs, Damon Salvatore szótárában mi volt az "esély" szinonimája, de le mertem volna a fogadni, hogy az eredetitől teljesen eltérő dologról volt szó, amelynek minden bizonnyal köze volt egy ágyhoz, és nem állt semmilyen kapcsolatban az alvással.
- Adj nekem egy esélyt! - ismételte, s ahogy előbb az indulatok, úgy most a szenvedélyes hév is eltűnt hangjából, ami most esdeklő, könyörgő köntösbe burkolta magát. Hangja olyan volt fülemnek, mint toroknak a méz, érintése, mint az ápoló balzsam. Amikor látta, hogy nem válaszolok, jóval kétségbeesettebben vette fel újra beszédének fonalát. - Egy esélyt kérek, mást semmit. Adj egy hónapot, hogy bebizonyítsam, ami itt lebeg most is, hogy érdemes hallgatni az ösztöneinkre, hogy fölösleges küzdenünk az elkerülhetetlen ellen...Mindketten akarjuk ezt, akarjuk egymást, jobban, mint azt még magunknak is hajlandóak lennénk bevallani...de mégis érezzük minden egyes lélegzetvétellel. Megígérem, hogy nem fogod megbánni, csak engedj be, és ne taszíts el, kérlek - kérlelt, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve lassan a hevesen zakatoló szívemre helyezte jobbját. - Hallgass a szívedre, Elena. Az mindig megmutatja a helyes utat. - Hangja immár halk volt, elenyésző, mégis elég hangos ahhoz, hogy minden egyes szava mély gyökeret verjen a tudatomban és még jobban felszítsa a bennem dúló végzetes ellentétek harcát. Éreztem, tudtam, hogy ellenkezésnek nincs többé értelme, hogy mindazt, mi felszínre tört, nem száműzhetem többé vissza, úgy téve, mintha nem is léteznének. Holott azok az érzések nagyon is léteztek, ott száguldoztak a véremben, a levegő gyanánt töltve meg a tüdőm. Dönteni kellett, és már tudtam a választ.
- De te nem tudsz szeretni...és soha többé nem akarsz kapcsolatot - motyogtam, valamiért halogatva a beleegyezés isteni momentumát.
- Ez igaz - bólintott Damon. - És én nem is ajánlottam neked fel semmi komolyat, erős kötelékekkel. Én csak azt kértem, hogy adj nekünk egy esélyt.
- Ó, szóval azt akarod, hogy legyünk barátok extrákkal? - kérdeztem, összevonva a szemöldökömet. Kezdtem visszanyerni a magabiztosságom egy részét, bár azt be kell vallanom, hogy a lábaim továbbra sem álltak meg túl biztonságosan a földön.
- Micsoda? - nevetett Damon, őszintén derülve a kérdésemen. - Dehogyis! Az lehet, hogy jól áll Justin Timberlake-nek, de nem nekem. Damon Salvatore-t keményebb fából faragták.
- Akkor mi ez, ha nem kapcsolat és nem is barátság extrákkal? - tettem fel a költői kérdést.
- Valahol a kettő között - vont vállat Damon, láthatólag nem igazán foglalkozva ennek a valaminek pontos definíciójával. Látva kétkedő arckifejezésemet, komolyabban folytatta. - Nézd, Elena, nem az a fontos, hogy mit írsz a Facebook státusodba, hanem az, amit érzel - mosolyodott el, de hamar visszatért az előbbi komoly hanghordozásához. - Ez a valami, amint még mi sem tudunk meghatározni, erősebb, mint egy vonzalom, olyan volumenű, hogy jelen esetben egyikőnk sem tudná még tovább tartani magát. Hidd el Elena, megértem, hogy visszakozol, de ezt nem csak a tested akarja. Megígérem, hogy nem fogod megbánni. - Párat pislogtam, megpróbálva szabadulni átható pillantása őrjítő fogságából, ami ezúttal sem sikerült. Volt valami abban a hihetetlenül kék, tiszta szempárban, ami arra késztetett, hogy nem tudjam rajta kívül másra emelni a tekintetem.
- Mégis hogyan adjak neked egy esélyt? Hagyjam, hogy azt tegyél velem, amit csak akarsz? - tudakoltam összevont szemöldökökkel. Damon sóhajtott, majd egy nagyot nyelt, láthatóan keresve a szavakat. Volt egy sanda gyanúm, hogy még egyetlen nő sem adta magát ilyen nehezen, mint én.
- Holnap este elviszlek vacsorázni - jelentette ki végül, olyan szilárd elhatározottsággal, mintha meg sem adta volna a nemleges válasz lehetőségét. Na, nem mintha képes lettem volna nemet mondani.
- Ez most akkor egy randi? - érdeklődtem halkan, óvatosan formálva a hangokat. Randi Damon Szexisten Salvatore-ral, egy újabb tétel a hihetetlen tetteim listáján.
- Ha te annak nevezed, akkor igen - bólintott, ajka szegletében egy pajkosan táncoló félmosollyal. Olyan volt, mintha egyszeriben boldog lett volna ettől az egyszerű kis eseménytől, és hirtelen jött derültsége azonnal rám is átragadt. - Szóval, Elena Gilbert, eljönnél holnap este velem egy randevúra?
- Igen - feleltem, s valami rejtélyes oknál fogva rögtön érezni kezdtem az izgalom jelenlétét a testemben, amit még a tudat sem volt képes megváltoztatni, hogy pár másodperccel korábban egyeztem bele egy randiba az exbarátom testévérével. Az élet elég csúfondáros játékot űzött velem, az annyi szent. Azonban ahogy felpillantottam a fölém hajoló, elégedetten mosolyogó Damonre, el is felejtettem Stefant, és vele együtt a sors különös terveit, és a világ újból megszűnt létezni, egyedül Damont hagyva maga mögött.
- Nagyszerű - mondta lelkesen, majd kicsit előrébb hajolt, látványosan őrlődve azon, hogy megcsókoljon -e vagy sem, de aztán győzött a benne lakozó úriember, így csak megfogta a kezem és lassan a szobánk felé húzott. És végre, ha csak ideiglenesen is, de azt éreztem, hogy beforrt a mellkasomon tátongó, állandóan vérző sebhely.

XOXO

Egyre csak a plafont bámultam, tökéletesen éberen. Akárhogy is próbálkoztam, nem jött álom a szememre, pedig már vagy ezer bárányt összeszámoltam addigra. Az a módszer ezek szerint a világon semmit sem használ, de egy próbát mindenképpen megért.
Damon és én megegyeztünk, hogy az éjjelt a kanapén tölti, lévén elhatároztam, hogy a randi végéig semmi komolyabb közeledésre nem vagyok nyitott. Valahogy túl sok volt ez nekem egy napra, ezért akármennyire akartam is bódító közelségét, türtőztetnem kellett magamat. Egy napot csak kibírok, emlékeztettem a testemet, amely fittyet hányva figyelmeztetéseimre, egyre inkább késztetett saját ígéretem megszegésére.
Damonnek megint igaza volt, csak magunkat csapnánk be azzal, ha tovább küzdenénk a nyilvánvaló érzéseink ellen. Most, hogy valamennyire belementem ebbe a majdnem kapcsolatba, valahogy könnyebbnek éreztem magam, mintha levettek volna egy nehéz terhet a vállamról. Nagyon vonzódtam Damonhöz, és a tudat, hogy végre nem kell tovább elfojtanom ezt, megkönnyítette a helyzetemet, még akkor is, ha tudtam, valami olyanba mentem bele, amelynek a végén nagyon könnyen megint összetörhetem a szívemet. De most annyira beleéltem magam a pillanat új, izgalmas varázsába, hogy még ez sem tudott érdekelni. Elvégre ha nem vesszük véresen komolyan a dolgokat, ha komolyabb érzelmek nélkül próbálunk meg együtt lenni, akkora nagy tragédia már nem lehet belőle, nem igaz?
Újdonsült magabiztosságomtól felbuzdulva kipattantam az ágyból és kisétáltam a szobából, egyesen a kanapé irányába. Ahogy sejtettem, Damon is éberen feküdt, félig ülő helyzetbe, s még a sötétben is jól kivettem, hogy maga elé meredve, kifejezéstelenül bámulja a falat.
Egyetlen szót sem szólva közelebb léptem hozzá, hangok nélkül fejezve ki magam. Amint meglátott, felemelkedett ültében, meglepetten pislogva rám, mire én csak kinyújtottam a kezem. Lassan megértette, mire gondoltam, így ledobta magáról a takarót, s egyetlen alsónadrágban megállva előttem összekulcsolta jobbját az én kinyújtott kezemmel. Egy hosszúra nyújtott pillantás után visszaindultam a háló felé, egyetlen századmásodpercre sem engedve el a kezét, lassan vezetve őt végig a lakás sötétjén. Amikor megérkeztünk a hálószoba ajtajához, megálltam és felé fordulva szabad kezemet gyengéden a tarkójára csúsztattam, ezzel késztetve őt, hogy közelebb hajoljon hozzám. Pár másodpercig csak álltunk egymással szemben, belélegezve egymás hőn áhított közelségét, majd végül léptem, s lábujjhegyre állva ajkaimat az övéire tapasztaltam. Lassan, lágy gyengédséggel csókoltam, nem próbálva meg veszélyesebb vizekre evezve a közeledéssel.
Miután elváltunk, megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, amelyről tudtam, hogy látja majd, s újra megfogva a kezeit, behúztam az éjsötét szobába, ő pedig becsukta utánunk az ajtót.

XOXO

 - Külön kéne töltenünk ezt a napot - jelentette ki Damon teljesen váratlanul. Egymással szemben feküdtünk az ágyon, és egészen idáig egyetlen szót sem szóltunk, csak bámultunk egymásra rendületlenül. Értetlenül vontam fel a szemöldököm kijelentése hallatán.

- Pontosan miért is? - tudakoltam, kicsit mélyebbre fúrva a fejem a párnában. Hogy őszinte legyek, kicsit meg ijesztett, hátha máris visszavonta tegnapi ajánlatát, és már nem érdeklem egyáltalán.

- Csak mert szeretnék egy igazán különleges estét, és jobb lenne, ha keveset találkoznánk. Elvégre az első randi előtt nem igazán lógnak együtt az emberek, nemde? - Megkönnyebbülten fújtam ki az idegesség levegőjét, melynek helyét rögtön melegség vette át a szívemben. Első randi, ízlelgettem mosolyogva a szavak édeskés dallamát, melynek hatására újra aktivizálták magukat a hasamban repkedő pillangók, a megszokott rózsaszín pírral újból kifestve arcomat.

- Rendben - egyeztem bele. - De mégis mivel töltsem a napot?

- Amivel csak akarod - vont vállat Damon. - Menj, wellnessezz, használd ki a masszázsrészleget, ilyesmik. Biztosan Enresto is szívesen fogadna egy órán. - Meglepődtem, hogy Ernesto nevét említette, ugyanis szentül hittem, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva Damon nem szimpatizál a jógaoktatóval. Mégis, az ajánlat kecsegtető volt: egy teljes nap ejtőzés, masszázs, pezsgőfürdő, szauna, egy kis jógával megspékelve egy olyan ajánlat volt, amire lehetetlen volt nemet mondni.

- Jól hangzik - bólintottam lelkesen, amivel egy kis mosolyt csaltam Damon arcára. Mondanom sem kell, gyönyörűbb és tökéletesebb mosolyt festeni se lehetett volna, és az őszinteség, ami sugárzott róla, még ellenállhatatlanabbá varázsolta az összképet. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ő a legjóképűbb férfi, akivel valaha találkoztam. - És te addig mit csinálsz?

- Lássuk csak... - tűnődött Damon. - Meg kell szerveznem a világ legtökéletesebb randiját. Egyszóval akad dolgom bőven, ha le akarom venni a lábáról azt a bizonyos hölgyet - tette hozzá egy vigyor kíséretében, amelynek hatására majdnem elolvadtam. A ma este ígérete még inkább növelte szinte fokozhatatlan izgalmamat, amely így nagyjából már kezdte levetkőzni a józan várakozás gátlásait. Aztán Damon egyszer csak felpattant, és mielőtt kisétált volna a hálószobámból, hogy magamra hagyjon, még ennyit suttogott a fülembe:

- Készüljön, Miss Gilbert, ma a ma este felülmúlja minden álmát! - ígérte, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra és kisétált, egyedül hagyva engem cikázó gondolataim és remegő tagjaim társaságában. Akkor már biztosan tudtam, hogy nem fogom elfelejteni a mai napot.

11. rész  >>

És itt a vége ennek a rövidke kis fejeznek, ami csak 3700 szó hosszúra nyúlt. Sajnálom, hogy nem fért bele több, de pár óra múlva érkezik hozzám egy német cserediák, aki egy hétig nálam fog lakni. Ez pontosan azt jelenti, hogy semmi időm nem lesz írni, ezért is szerettem volna gyorsan kiadni a kezeim közül a fejezetet. Amint lesz időm, válaszolok a 9. rész kommentjeire is! Így előljáróban köszönöm mindenkinek, aki megosztotta velem véleményét, nagyra értékeltem minden egyes szavatokat!

Remélem, hogy tetszett ez a fejezet is! A következőben pedig végre megtudhatjuk, mi történt azon a bizonyos randevún. Szem nem marad szárazon, azt megígérhetem.

Ha ismét elnyertem a tetszéseteket ezzel a résszel, kérlek titeket, hogy pár szóban tudassátok velem a gondolatatokat! Minden vélemény nagyon jól esik, és mindig mosolyt csal az arcomra.

Tehát, a türelmeteket kérem nagyjából egy hétig, amikor is hozom majd a Végzet bónuszfejezetét. Köszönöm szépen :)

Ölelés!