Összetörve - 11. rész

Először is, szeretném nagyon megköszönni, hogy túlléptük a 63000 oldalmegjelenítést. Igen, hatvanháromezer! Nem is olyan rég, júliusban, még harmincezernek örültünk, most pedig, három hónappal később megdupláztuk ezt a számot, ami számomra több, mint hihetetlen. Iszonyatosan hálás vagyok a támogatásotokért, holott nagyrészt egyáltalán nem érdemlem meg (ha poénos akarnék lenni, mondanám, hogy hallgassátok meg a "Don't Deserve You" című számot) 
Viszont ahogy elmondtam a Végzetnél, itt is csak akkor látom értelmét a folytatásnak, ha legalább öt-hat véleménnyel segítitek a munkámat. Kérlek benneteket, hogy értsétek meg.
A fejezethez ajánlanám Jason Derulo The Other Side című dalát. Szerintem nagyon illik ehhez a részhez és zenének sem utolsó, sőt! Kattintsatok a címre, ha meg akarjátok hallgatni.
És most jöjjön a várva-várt randevú!


XI. fejezet - Felesleges szavak

Damon

 
This could be perfect 

But we won’t know unless we try

 I know you’re nervous
So just sit back and let me drive

Tonight we’ll just get drunk
Disturb the peace
Find your hands all over me
And then you bite your lip
Whisper and say, “We’re going all the way"

- Hunyjátok le a szemeiteket, és engedjétek el a valóságot - szólalt meg egy halk hang, amely az egyre elsötétedő teremből szűrődött ki. Furcsállva ráncoltam a homlokomat, azon gondolkodva, hogy ez valóban csak az óra része -e, vagy csak Ernesto forgatott a fejében egy tömegmészárlást. Vagy, jutott eszembe, csak ki akar menni az egyik szőkével a mosdóba egy gyors menet reményében. Így vagy úgy, mindenképpen ijesztő egy pasas volt. 

Időközben odaértem az elcsendesedett teremhez, amelyből mindössze egy halk, keleti spirituálé szüremlett ki, és elhatároztam, hogy a dolgom sürgősségére való tekintettel rögtön a tettek mezejére lépek. Egyszerűen benyitottam a csukott ajtón, mintha csak a boltba mennék egy sörért, és elindultam Ernesto felé, aki egy rakás kifeküdt ember gyűrűjében ült, csukott szemekkel, térdéire hajtott fejjel. Amint meghallotta, hogy jövök, rögtön csodálkozva kapta fel a fejét, jóformán megbotránkozva nézve rám.

- Mr. Salvatore, mit keres itt? - kérdezte suttogva, miközben villámgyorsan felpattant a matracáról. - Nem szabadna itt lennie, miközben tart az óra.
- Szuper. Beszélnem kell magával - közöltem, unottan forgatva szemem fölösleges megjegyzésén.
- Értem - bólintott feszengve Ernesto, lopva a mozgolódó emberekre figyelve, akik mindenhogy feküdtek, csak nyugodtan nem. - Kérem, várjon még tíz percet, amíg befejezem az órát - mondta, és meg sem várva a válaszomat, visszaindult a matraca felé.
- Tudja, nem szívesen várok - szóltam utána. - Elég sürgős ügy. - Ernesto megadóan, jóformán felsóhajtott, majd visszaegyenesedett állásba. Ezután gyorsan felvett egy behízelgő mosolyt, ahogy a csukott szemmel, kiterülve fetrengő emberekhez szólt.
- Csak hagyjátok, hogy a nyugalom átjárja a testeket, és engedjétek el az összes földi köteléket - suttogta, majd egy pillanatnyi hatásszünet után halkan lopakodva követett a kijárat felé.
- Mit tehetek Önért, Mr. Salvatore? - tudakolta kissé hűvösen, és már-már megsértve éreztem magam a hangjában elrejtett él miatt. Már-már.
- Jaj már, ne hívjon Mr. Salvatore-nak, kérem - horkantam fel fájdalmasan. - Az apámat hívták így, és a fickó egy barom volt. Érti a célzást, ugye?
- Rendben, Damon, mit tehetek Önért? - pontosított Ernesto, egyre kevesebb lelkesedéssel. Viszont eme lelkesedés enyhülése fordított arányban volt ellenszenvem növekedésével. Már ha azt lehetett egyáltalán fokozni.
- Mondja, pontosan hány éves? - kérdeztem, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Az olasz szépfiú szemöldöke felszaladt a meglepetéstől - nem számított erre a kérdésre, az egyszer biztos.
- Tessék? - viszonozta, a lehető legostobább megrökönyödött kifejezéssel arcán. Ezek alapján biztosra veszem, hogy valamelyik interneten terjengő trollfejnek az ő arca szolgáltatta az ihletet. - Komolyan azért viharzott be az órám közepére, hogy ezt megkérdezze?
- Nem - vontam vállat. - De azért érdekelne a válasz.
- Huszonöt - adta meg magát egy újabb sóhaj kíséretében. - Esetleg remélhetek valaha magyarázatot az ittlétére?
- Persze, de mivel, mint ahogy megtudtam, csak egy évvel fiatalabb nálam, ezért nagyra tudnám értékelni, ha tegezne. - Legnagyobb meglepetésemre, egy újabb megvető pillantás helyett Ernesto felnevetett.
- Furcsa egy ember vagy, Damon, nem mondták még? - érdeklődött mosolyogva. Fogalmam sincs miért, de valahogy egy pillanatra nem tudtam utálni. De csak egy pillanatra. - Mit tehetek érted?
- Szükségem van a tanácsodra - bukott ki belőlem, kicsit talán gyorsabban a kelleténél, amely könnyedén azt az érzést kelthette, hogy kellemetlenül éreztem magam ebben a helyzetben, ami egyébként nem állt távol az igazságtól.
- Öhm...szeretnél elkezdeni jógázni? Mert minden kedden és csütörtökön...
- Dehogyis - vágtam közbe türelmetlenül, majd mégis visszafogottabban fojtattam. - Egy különleges helyet keresek, egy különleges estére. Valami kevésbé hivalkodót, mégis varázslatosat, érted, ugye? - magyaráztam kissé feszengve. Nem voltam hozzászokva, hogy puccos randikat szervezzek, ráadásul mások segítségét kelljen kérnem. A nők nagy részének, akikkel eddig összehozott az élet, elég volt megmondanom a nevem, vagy akár csak rájuk mosolyognom, a többi meg jött magától. Na jó, Katherine-nek még a bankszámlakivonatomra is szüksége volt, de ehhez képest még az is flottul ment. Egyszóval, hiába voltam a huszonegyedik század legeredetibb Casanovája, most mégis szánalmas kezdőnek éreztem magam.
- Ó, szóval egy randiról van szó? - visszhangozta mosolyogva Ernesto. Ó, de szívesen behúztam volna egyet abba a vigyorgó pofájába...
- Mondjuk úgy - forgattam a szemem. - Na de, tudsz valamit, vagy fölöslegesen vesztegetem itt az időmet?
- Nyugalom, barátom - intett le, megveregetve a vállamat, mintha ősrégi cimborák lennénk. Na, azok viszont sosem leszünk, mert olyan antialkoholista kirakatbábukkal, mint Ernesto, nem igen szeretek egy levegőt szívni, csak ha nagyon muszáj. - Tudom, mi kell neked.
- Valóban? Ugye nem egy transzvesztita klubba akarsz küldeni? - tudakoltam egy joviális mosollyal az arcomon, amely az erőviszonyok egyértelműségét volt hívatott tükrözni. Ernesto kezébe temette az arcát, halkan nevetgélve a megjegyzésemen.
- Apám, neked tényleg nincs ki mind a négy...
- Hogy mondtad? - vontam fel a szemöldököm, miután egyetlen hangot sem értettem nevetéstől elcsukló szavaiból.
- Csak felhívtam a figyelmedet arra, hogy néha azt érzem, hogy az agyad helyén egy hatalmas hiátus tátong - magyarázta Ernesto, kicsit még mindig kuncogva. - Ne vedd sértésnek, csak vicc volt - tette hozzá, elkapva gyilkos pillantásom. Hűha. Ez az ember beszólt nekem. Beszólt. Beszólt nekem. Nekem, a világ tizenhetedik legbefolyásosabb emberének. Több bőr van a képén, mint egy agyonplasztikázott reality sztárnak az albán kábeltévében.
- Nagyra értékelem a humoros embereket - jegyeztem meg epésen, várakozóan összefonva karjaimat a mellkasomon. - Ha kinevetted magad, esetleg válaszolnál is? - Ernesto rögtön befogta a száját, és újra komoly kifejezést öltött az arcára. Szerencséjére.
- Persze, persze - szabadkozott. - Ami azt illeti, van egy nagyon kedves kis hely, a város egyik külső részén, távol a nyüzsgés zajától. Kicsit magasabban van, ezért csodálatos kilátás nyílik Rómára, de maga az étterem is fenséges. Hamisíthatatlan olasz konyha, barátságos kiszolgálás, gyönyörű panoráma, egyszóval hangulatos kis hely. Csak ajánlani tudom. - Felvontam a szemöldököm a leírás hallatán, mert valamiért arra számítottam, hogy egy agyondicsért, Michelin-csillagos luxus étterembe irányít majd. Mi több, én magam is egy olyasmi helyre vittem volna Elenát, ha inkább úgy döntök, nem kérek segítséget. De valamiért nagyon is megfogott az ötlet: egyszerű, mégis magával ragadó - pont mint, Elena. Rögtön tudtam, hogy az olasz buddha ráhibázott a tökéletes helyszínre.
- Nem hangzik rosszul - szólaltam meg végül. Ernesto ezt hallva halványan, elégedetten elmosolyodott.
- Tetszeni fog. Megígérem - mondta, majd felsóhajtott, és egy lépést tett hátrafelé. - Most pedig, ha nem haragszol meg, visszamegyek, mielőtt ők ott bent elalszanak relaxáció közben. - Várjunk, azt még mindig nem mondta meg, hol van ez a bizonyos étterem. Vagy azt gondolta, hogy én vagyok a Google Maps? Azért annyira még én sem vagyok népszerű.
- De beépített GPS hiányában esetleg felfednéd, pontosan hol is van ez a hely?
- Persze. Amint végeztem velük - ígérte, és eltűnt az üvegajtó mögött. Amint végeztem velük. Aztán a végén még kiderül, hogy tényleg tömeggyilkos.

XOXO

Idegesen ültem a kanapén, amely nem is olyan régen még a fekhelyemül szolgált pár álmatlan éjszakára, egyre csak azon agyalva, hogyan fog elsülni az este. Szüntelenül pörgettem a telefont a kezemben, ellenőrizve az időt, még egyszer lecsekkolva a az asztalfoglalásom visszaigazolásáról érkezett üzenetet. Nagyjából tizenöt perce várakozhattam, és hiába tűnt egy örökkévalóságnak, Elenának még mindig volt körülbelül három perce elkészülni.
Ha belegondolok, mennyire abszurd is volt ez a helyzet, mindenképpen nevetnem kellett. Mármint, nem hiszem, hogy mindenki úgy készülne az első randijára, hogy előtte már napokat egy hotelszobában töltött a kiszemelttel, hovatovább, egy ágyban is aludt vele. Mégis, akármi is történt korábban, és akármekkora tapasztalatom is van a női nem elcsábítása terén, izgatottabb voltam, mint bármikor, ami nagyon nem volt jellemző rám. Nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz az egyetlen újdonság, amit Elena behoz az életembe.
Mintegy végét vetve a gondolatmenetemnek, hallani véltem a fürdőszoba ajtajának hangját, és pár másodperccel később Elena is megjelent, és ahogy belibbent a szobába, úgy illant el az összes levegő a tüdőmből. Végre, huszonhat év után először megértettem a "lélegzetelállító" szó valódi jelentését.
- Szia - üdvözölt, arcán egy szégyenlős, halovány mosoly szellemével, amely az én arcomra is rögtön felkényszerített egy ostoba mosolyt.
Egy combközépig érő, tűzpiros ruha volt rajta, amely nagyszerűen ölelte át testének karcsú formáját. A haja a megszokottól ellentétben most laza, dús hullámokban omlott vállára, keretszerűen közrefogva szépséges arcát. Olyan volt, mint egy valódi istennő, akihez verseket és dalokat írtak a bohém, művészlelkű görög arisztokraták. Fájdalmasan csodálatos volt, ahogy megállt előttem, szépségének teljes dicsfényében. Még csak álmodni sem lehetett volna nála tökéletesebbet.
- Szia - köszöntöttem, miután valamennyire összeszedtem a hangomat, ami továbbra is cserbenhagyni látszott. Igyekeztem benedvesíteni kiszáradt torkomat, nem sok sikerrel. - Öhm...nagyon...Nagy csinos vagy, Elena - nyögtem ki nagy nehezen, mely bókomra egy újabb szégyenlős mosoly volt a jutalmam.
- Köszönöm - felelte, diszkrét értékeléssel futtatva végig rajtam a tekintetét. - Te sem vagy rossz magadhoz képest, Salvatore.
- Átadom a stylistomnak - válaszoltam, visszanyerve némi magabiztosságot. Egy ideig csendben álltunk egymással szemben, és míg én továbbra is fürösztöttem rajta a tekintetem, láttam rajta, hogy valamiért ő sem vette le még rólam a szemét.
- Nos, mehetünk? - kérdeztem, megtörve a lassan kínossá váló hallgatást. Erre Elena is magához tért és gyorsan bólintott.
- Hát persze. - Amikor kisétáltunk a szobából, újból ránk telepedett a nem sokkal korábban száműzött csönd, és hiába törtem a fejem, semmi értelmes nem ugrott be, így hát hallgatásba burkolózva szálltunk be a liftbe. Azonban amikor Elena legnagyobb meglepetésére a földszint helyett a -1-es gombot nyomtam meg a felvonóban, a lány már nem tudta szó nélkül hagyni.
- Öhm...Damon, nem rossz szintet választottál? - kérdezte kissé bátortalanul, értetlenkedve fürkészve a pirosan világító, -1-es számot.
- Nem - ráztam meg a fejem, egy rejtélyes kis mosollyal az arcomon, amivel szemmel láthatóan felcsigáztam a kíváncsiságát.
- Ó, szóval akkor a föld alá megyünk?
- Igen.
- Esetleg egy titkos alagúton fogunk átmenni?
- Nem.
- Vagy orosz kémek elől menekülünk?
- Nem.
- Ugye ma este nem csak egyszavas válaszokat fogsz majd adni? - tudakolta nevetve.
- Nem - ígértem, egy újabb gyönyörködő pillantással pásztázva végig őt. Ekkor egy csengő hang kíséretében kinyílt az ajtó, és kiszállva a hotel parkolószintjén találtuk magunkat.
- Erre - mutattam az irányt. Elena összeráncolt homlokkal követett, gyanakodva pislogva jobbra, balra, remélve, hogy rájön, mi is az, amit nem mondok el. Aztán váratlanul befordultam egy kisebb parkolóhelységbe, és megálltam az egyetlen ott álldogáló autó mellett.
- Megérkeztünk.
- De Damon, ez egy kocsi - állapította meg Elena, továbbra sem értve a szituációt.
- Tényleg? - viszonoztam nevetve, megpaskolva az éjfekete Ferrari tetejét. Elena a szemét forgatta, láthatóan arra várva, hogy megmagyarázzam az egész helyzetet. - Ez a mi autónk, és ebbe fogunk most beleülni - magyaráztam leereszkedő hangon, mintha egy óvodáshoz beszélnék.
- Á, szóval nem egy parkolóházba akartál hozni.
- Ugye nem baj? - tudakoltam, kinyitva neki az anyósülés ajtaját.
- Nem is tudom, még meggondolom - morfondírozott Elena, majd beszállt a kocsiba. Mosolyogva csuktam be utána azt ajtót, azon járatva az agyam, vajon hogyan fog reagálni, amikor megérkezünk a célállomásra. Csak reménykedni tudtam.

XOXO

Hihetetlen, gondoltam, miközben végighordoztam tekintetem a kilátáson. Lopva Elenára pillantottam, aki hasonló átéléssel gyönyörködött a kilátás varázsában. Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy ránéztem, el is feledkeztem a páratlan panorámáról, és inkább az ő látványában merültem el. Ma reggel is azon kaptam magam, hogy hosszú perceken keresztül legeltettem rajta a szemem, miközben ő nyugodtan, halkan szuszogott, mégis, úgy minden egyes szempillantás olyan volt, mintha az első lett volna. Bódító és magával ragadó. És szépen, lassan azt vettem észre, hogy soha többé nem akarom a látókörömön kívül tudni őt.

Hirtelen észhez tértem, és kijózanodva megráztam a fejem. Ez a gondolatmenet mégis sok volt..., még egy olyan férfinek is, aki már két hónapja nem volt nővel. Nem, nem, nem szabadott elragadtatnom magam és csalfa reménnyel táplálni Elenát, elhitetni vele, hogy talán képes leszek szeretni még valamikor az életben.
Eközben Elena is észrevette, hogy bámulom, ezért gyorsan elfordította a fejét, ami pontosan elég volt ahhoz, hogy visszarántson a valóságba.

- Nos - köszörültem meg a torkomat. - Hogy tetszik?
- Elképesztő - érkezett a felelet, és szemei játékos csillogása megerősíteni látszott szavait.
- Hát akkor, induljunk is el - javasoltam, a barátságos házikó felé terelve őt. Amint odaértünk, egy magas, tipikusan latin pincér fogadott bennünket és odavezetett a lefoglalt asztalhoz.
Az este további része úgy látszott, különösebb események nélkül telik el; Elena nyitott volt és kedves, habár kevésbé kommunikatív, mint korábban: látszott rajta, hogy egy kicsit ideges. Semleges, egyszerű témákról beszélgettünk, de mégis, mindketten éreztük, hogy hiányzik valami, egyfajta fűszer, amely megadná a kellő löketet ahhoz, hogy elérjük a megfelelő szintet. A felmentősereg végül az étel személyében érkezett meg.
- Hmm....Hhhhmmmm - sóhajtott fel Elena, miután először megkóstolta a cannelloniját. A szemei szinte fennakadtak a fenséges kulináris gyönyörtől, amelyben a páratlan olasz különlegesség részesítette. Mondanom sem kell, hogy a látvány...igazán beindította a fantáziám fogaskerekeit.
- Ha jól látom, ízlik - állapítottam meg, kuncogva figyelve, ahogy Elena átszellemült arccal rágja a tésztát.
- Ez mennyei - közölte, áhítattal szemezve az étellel. - Esküszöm, ezért még meghalni is érdemes.
- Azt kötve hiszem.
- Igen? Akkor kóstold meg, és el fogod hinni - jelentette ki magabiztosan Elena, felszúrva a villájára egy kisebb adagot és felém nyújtva azt.
- Legyen - egyeztem bele, és előrehajolva eltüntettem a tésztát.
- Basszus...ez tényleg kifogástalan - nyammogtam teli szájjal.
- Ha meghalok, azt akarom, hogy egy hatalmas tál cannelloni közé temessenek - fogadkozott Elena, egy újabb adag földi mennyországgal a szájában. Ahogy lehunyt szemmel, sóhajtozva élvezte az étel nyújtotta kényeztetést, megint pontosan úgy festett, mint egy modern istennő. Ráadásul azok a szexi nyögések, amelyeket kiadott, csak még jobban feltüzelték a bennem ébredő lángokat.
- Ezt csak azért mondod, mert még nem kóstoltad meg az enyémet - mutattam rá fölényesen, miután megállapítottam, hogy az én adagom legalább olyan finom.
- Kötve hiszem - rázta meg a fejét. - Akármi is az, akkor sem gyűri le az enyémet.
- Próbáld ki - javasoltam, felé nyújtva a villámat. - Rikottás ravioli. - Elena felvonta a szemöldökét a név hallatán, de végül győzött a kíváncsiság, és a villámért nyúlt.
- Egyáltalán nem rossz - bólintott elismerően, miután lenyelte a falatot. - Ugyanakkor nyomába sem ér az enyémnek. Hiába, választani tudni kell, Salvatore.
- Én kérek elnézést, Miss Gilbert, hogy az étel nem felelt meg elvárásainak - viccelődtem, és Elena is velem nevetett, ugyanazzal a csilingelő édességgel a hangjában, amivel minden alkalommal képes megbabonázni. Egyetlen, hosszúra nyúlt pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néztünk, aztán ő lesütötte szemeit, inkább a tányérjára szegezve pillantását.
- Ez a hely... - kezdte, mikor újra felemelte a fejét - csodálatos - mondta, és hirtelen minden könnyed jókedv eltűnt a hangjából, s most komolynak, mintegy hálásnak hangzott. Csak akkor vettem észre, hogy bal keze folyamatosan felém közeledett, amikor hirtelen éreztem érintésének puhaságot a jobb kezem ujjain. Hitetlenül bámultam, ahogy kezét lassan az enyémbe csúsztatja és gyengéden megszorítja azt. Ahogy ujjaink összekulcsolódtak, ismét éreztem hátamon végigfutó, kellemes borzongást előidéző hideget - azt a valamit, amit mostanában egyre gyakrabban éreztem. Lassan, miután felfogtam, mit is jelent a gesztus, én is megszorítottam Elena kezét, jelezve, hogy nem utasítom el a közeledését.
- Ennek...igazán örülök - mosolyogtam rá kissé bizonytalanul, ugyanis a megszokott pimasz mosoly valahogy nem találta meg az útját az arcomra. Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Az az öntelt mosoly volt a védjegyem. És életemben először hagyott cserben. - Tudod, még sosem csináltam ilyet, ezért nem tudhattam biztosra, hogy meg leszel -e elégedve egy ilyen egyszerűbb, csendesebb helyszínnel, amikor rengeteg menő, népszerű, felkapott és nem mellesleg drága lehetőség van...
- Ssss - hallgattatott el hirtelen Elena azzal, hogy egy kicsit előrehajolva az ajkamra tette a mutatóujját. Abban a pillanatban nemhogy elnémultam, de még el is felejtettem, miről beszéltem egyetlen másodperccel korábban.
- Ezek...felesleges szavak, Damon. Ennél szebbet nem is tudnék elképzelni, és te magad sem tudtál volna ennél nagyszerűbben választani - biztosított, gyengéden masszírozva hüvelykujjával a kézfejemet, amely még mindig a tenyerében pihent. - Ez a tökéletes. - Először olyannyira híján éreztem magam a szavaknak, amelyek máskor oly könnyedén áradtak belőlem, hogy egyetlen mosollyal tudtam csak megköszönni a dicséretet.
- Hát, ha tudtam volna, hogy egy tál cannellonival le lehet venni a lábadról, akkor valószínűleg nem a Hasslerben foglaltam volna szobát - vettem könnyedre a figurát.
- Ó, szóval ide lehet költözni? - kérdezte Elena meglepetten. - Mert valamiért az az érzésem, hogy egész életemben nem unnám meg, amit itt készítenek.
- Minden megoldható - vontam meg a vállam. - Pláne, ha valaki olyan könnyen tud el tud bűvölni embereket, mint én. Egyszerűen nem képesek ellenállni a sármomnak - tettem hozzá, és vége valahára megjelent a szájam szegletében a hiányzó mosoly.
- Azt hiszem, evvel kár lenne vitatkozni - értett egyet sokat sejtetően, majd egy koccintás reményében megemelte a poharát. Gyorsan követtem a poharát, és miközben mélyen a szemébe néztem - nemcsak azért, mert nem lett volna ínyemre az "ötven év rossz szex" átok, hanem mert lehetetlen volt nem elveszni abban a tekintetben - még hozzáfűztem:
- Igyunk a világ legfinomabb tésztájára!
- Éljen! - vigyorodott el Elena is, majd óvatosan összeütöttük a poharainkat.

Még két pohár bor, egy adag fenséges tiramisu és vagy tízpercnyi panoráma - csodálás után elindultunk hazafelé. Ami azt illeti, az este sokkal jobban sikerült, mint azt eredetileg gondoltam volna. Az élet annyira könnyűnek tűnt hirtelen úgy, hogy ő is mellettem volt. Mintha valamiféle angyal lenne, akinek nincs más célja, mint bearanyozni a napjaidat. Nos, neki ez mindenképpen sikerült.
Élveztem azt, hogy végre valakinek nem voltak elvárásai velem szemben, hogy egy olyan nő ül mellettem, aki nem a pénzemre és hírnevemre utazik, vagy nem egy mennybéli éjszaka kilátásaival veti ki rám a hálóját. Elena nem játszotta meg magát, nem kínálta fel magát ezüsttálcán, hanem egyszerűen csak...magát adta. És ez nekem felbecsülhetetlen volt.
Azonban ahogy közeledtünk a szállodához, úgy csendesedtünk el mind a ketten, s mire a liftből kiszállva megérkeztünk a szoba elé, már teljes hallgatásba burkolózva álldogáltunk egyik lábunkról a másikra, valamiért kerülve egymás pillantását.
- Hát, azt hiszem, megérkeztünk - állapítottam meg hatalmas megfigyelőképességgel, miközben akaratlanul is közelebb araszoltam hozzá. Ő nem mozdult, megmaradt helyén háttal az ajtónak, de ugyanakkor merészen állta átható, kíváncsi pillantásom.
- Úgy tűnik - bólintott kissé zavartan. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Óriási késztetést éreztem arra, hogy magamhoz vonjam és megcsókoljam, hogy kezeimet a hajába temethessem, hogy végigsimíthassam az oldalát, miközben nyelveink az irányításért versenyezve gabalyodnak egymásba... Illata, amely oly különleges mámort hordozott magával, még inkább növelte vonzerejét, mégis, dobszóló módjára dübörgő szíve és rózsás, elpirulástól kigyulladt arca volt az, ami nemcsak elragadóvá tette, hanem még jobban csábított magához. Csak álltunk egymással szemben, olyan közel, hogy ajkaink jóformán összeértek, már-már kínos csönd közepette nézve mélyen egymás sugárzó szemeibe. Tudtam, hogy Elena érezni vélte leheletem forróságát, ahogy az arcát csiklandozza, ezzel újabb remegések százait futtatva végig gerincének vonalán. Jobban vágyott rám, mint az bármikor be merte volna ismerni, még saját magának is.
- Köszönöm a mai napot. Nagyon jól éreztem magam - bökte ki végül, de láttam rajta, mennyire nehezére esik hirtelen egy tőmondat megformálása. Ez a tudat valamiért megtölt a büszkeség egy megmagyarázhatatlan fajtájával, amit hirtelen én magam sem tudok hová tenni. Mindenesetre nagyon jól esett, hogy boldoggá tudtam tenni őt.
- Szívesen. Enyém volt az öröm - viszonoztam rekedtes hangon, amelyen érezhető a bennem dolgozó mérhetetlen feszültség. Elena tekintete felfelé kúszott, hogy találkozhasson az enyémmel, és rögtön érezni véltem, hogy felgyorsul a szívverésem, ahogy pillantásom egybeolvadt azzal a gyönyörű barna szempárral, amelyhez foghatót soha nem láttam. Lassan közelebb hajoltam, hogy a fülébe súghassam szavaimat:
- Tudod, nincs más nő, akivel szívesebben töltöttem volna el az estémet.
- Tényleg? - kérdezte, s hangja halk, szinte gyenge volt a benne dolgozó vágytól, amit testbeszéde tisztán felfedett előttem.
- Igen - leheltem, és ekkor már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egyetlen levegővételnek sem volt helye közöttünk. Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy hosszú szempillái súrolják az arcomat, annak jeléül, hogy ő is lecsukta szemeit. Aztán a következő pillanatban ajkaink találkoztak, egy édes, lágy csókban, azon kaptam magam, hogy elolvadok ölelésének szeretetteljes, biztonságot nyújtó melegében.
Hiába terveztem azt, hogy egyetlen aprócska csók után elválasztom magam tőle, amint ajkaim megérintették az övét, már semmi sem menthetett meg a vágy csábító szirénénekétől. Csak csókolóztunk, nyelveinkkel gondosan felfedezve a másik minden egyes elérhető négyzetmilliméterét, szövevényes, bonyolult koreográfia szerint lejtve erotikus táncunkat. Elmerülve a hirtelen jött gyönyörben, nem túl óvatosan, nekinyomtam Elenát a falnak, hogy könnyebben hozzáférhessek ajkaihoz, miközben kezeim bejárták karcsú, formás testét, felfedezőútra indulva a ruha vékony szövete alatt. Érintésemre szinte azonnal borzongásra késztette őt, de a saját elmém is már ennyitől szinte teljesen elködösülni látszott. Egyikünket sem érdekelte túlzottan, hogy a folyosón, azaz egy nyilvános helyen bonyolódtunk egymásba, azonban végül mégiscsak behátráltunk az ajtón, tudva, hogy arra, ami ezután elkerülhetetlenül következni fog, sokkal kényelmesebb helyszín lesz az ágy, ami már megvetve várta bennünket. Még mindig a karjaimban tartva Elenát, most megemeltem és az ágyra fektettem őt, ajkaimmal közben egyre nyújtva csókjaim ösvényeit. A blézerját ugyan már útközben lefejtettem róla, de ez korántsem hűtötte le csillapíthatatlan vágyamat. Amikor egy pillanatra elváltunk, megbabonázva néztem gyönyörű szemébe, még mindig azon igyekezve, hogy felfogjam: ez a szenvedély, ez a gyengéd szeretet nem álom, hanem nagyon is a valóság. A látvány, amelyet ez a hihetetlenül tökéletes nő nyújtott, ahogyan összeborzolt hajjal, ragyogó szemekkel, az én csókjaimtól duzzadt ajkakkal feküdt alattam, a legvadabb álmaim katartikus beteljesedése volt. Mintha csak az égiek meghallgatták volna szavam.
Újból lehajoltam, hogy lecsaphassak ajkaira, ő pedig boldogan engedett utat nekem, miközben a hátánál fogva lehúzta rólam az inget. Itt hirtelen eltolt magától, hogy kezeivel végigszánthassa a mellkasomat, egyenként megérintve minden egyes kis izmot. De nem hagytam sok időt neki, hanem visszavettem az irányítást, időközben azon dolgozva, hogy a blézer után a ruhát is eltakarítsam az útból.
- Olyan gyönyörű vagy - doromboltam, kiéhezett tekintetemet gyönyörködve futtatva végig hibátlan testét, amelyet immár csak egy passzoló szett, éjfekete csipkefehérnemű takart el. Ajkaim bejárták az egész testét, élvezve azokat a kis, elfúló sóhajokat, amelyeket erőfeszítésem jutalmául préselt ki remegő ajkain.
Hirtelen, kihasználva egy rövid megtorpanásom, felült, újból magáénak követelve az ajkaimat, én pedig boldogan engedelmeskedtem neki. Kezei ekkor már külön életet éltek, az övemmel harcolva, amely végül megadta magát. Elena rögtön hozzálátott, hogy lehúzza rólam a nadrágot, amelyben azonnal a segítségére siettem, így másodpercekkel később ez a ruhadarab is csatlakozott az elhagyatott textíliákhoz a földön.
Ekkor Elena már az ölemben ült, lábait szorosan a derekam köré fonva, és én nem tehettem mást, mint gyönyörtől mámorosan felszisszenjek, ahogy teste, ha két rétegen keresztül is, először hozzáért fájdalmasan kemény férfiasságomhoz, kialakítva ezzel a legédesebb, ugyanakkor legkínzóbb súrlódást kettőnk között.
Ajkaim időközben lejjebb siklottak, csókokkal beborítva Elena nyakát. Sőt, egy hirtelen ötlettől vezérelve, amint megtaláltam legérzékenyebb pontját, apró harapásokkal hagytam nyomot magam után. Vad, állatias ösztönök által vezérelve meg akartam jelölni őt, hadd lássa a világ, hogy Elena Gilbert az enyém, csakis az enyém, és senki másé.
- Szexi - motyogtam a nyakának. Elena ekkor ismét felhúzott magához, még nagyobb éhséggel falva ajkaimat, mit korábban. Óvatosan hátradöntöttem az ágyon, melltartójának kapcsolóját keresve, és amint megtaláltam, ezt az akadályt is lefejtettem a testétől. Képtelen voltam tovább várni, így nemsokára a falatnyi bugyi is követte sorstársait a földön. Kezeink már fel-le vándoroltak egymás testén, kétségbeesetten tapogatva bőrünk minden egyes elérhető négyzetméterét.
Aztán a lehető legnagyobb hirtelenséggel, amikor Elena már a boxeremet is ártalmatlanná tette, eltolt magától engem, és rémülten, evidens riadtsággal a tekintetében nézett a szemembe.
- Mi a baj? - kérdeztem, belül rettegve, hogy valamit elrontottam. Ujjaim gyengéden simogatták az arcát, remélve, hogy ezzel kicsit sikerül felbátorítanom, lelket önteni belé, hogy mindez nem érdemes arra, hogy esetleg bűntudatot érezzen miatta. Mert ez az, amitől én magam is féltem, hogy egyszer csak rájön, hogy mennyire helytelen ez az egész, és itt hagy, mielőtt bármi is történhetett volna. De őt valami teljesen más rémisztette meg.
- Damon én... - kezdte lassan, szégyenkezve. - Én nem...vagyok valami tapasztalt...eddig két férfi volt az életemben, és tartok tőle, hogy...nem felelek meg az elvárásaidnak, mert...
- Ssss - szakítottam félbe, kísértetiesen ismerős módon zárva le ajkait a mutatóujjammal. - Ezek felesleges szavak, Elena - ismételtem meg korábbi szavait. - Te vagy a legtökéletesebb nő, akivel valaha találkoztam. - Erre ő lágyan, bátrabban elmosolyodott, majd kezei közé véve arcomat közelebb húzott magához, és újból megcsókolt.
Már olyan tűzben égtünk mind a ketten, hogy szükségtelennek éreztem halogatni, amit mindketten akartunk. De mielőtt végleg összekötöttem volna testünket és lelkünket, feltettem a mindent eldöntő kérdést:
- Elena, biztos vagy benne?

Tonight
Take me to the other side
Sparks fly like the Fourth of July
Just take me to the other side
I see that sexy look in your eyes
And I know we ain’t friends anymore
If we walk down this road
We’ll be lovers for sure
So tonight kiss me like it’s do or die
And take me to the other side

12. rész >>

Tudom, hogy gonosz vagyok azért, amiért itt hagytam abba, de én vagyok az egyetlen, aki Elena gondolataira is kíváncsi? Mindenesetre nagyon remélem, tetszett nektek a rész, és nem okoztam csalódást. A következőkben még sok visszapillantás lesz, hiszen egyikőjük múltjával sem vagyunk teljesen tisztában, és vannak még titkok, amelyek alig várják, hogy napvilágot lássanak.

Ernesto "agyad helyén egy hatalmas hiátus tátong" mondata nem az én kitalációm, hanem az egyik legjobb barátom egyik legóriásibb beszólása. :)
Ha tetszett, amit olvastatok, tiszteljetek meg egy aprócska véleménnyel. Továbbá megkérek mindenkit, aki elolvasta, hogy pipálja ki a megfelelő boxot ennek pár sorral lejjebb. Sokat jelentene nekem, hiszen nincsen nagyobb ajándék egy kommentnél, nekem elhihetitek.

Köszönöm :)