Összetörve - 12. rész

Íme, a várva várt 12. fejezet! A zene, amit választottam, főleg a rész első feléhez passzol, de ahhoz nagyon. Ez a dal pedig a Like a Virgin Madonnától. Szokásom szerint a Glee szereplőinek előadásában javaslom, amit a címre kattintva hallgathattok meg.
Jó olvasást! 

XII. fejezet - Álmodd tovább

Elena

I was beat incomplete
I'd been had, I was sad and blue
But you made me feel
Yeah, you made me feel
Shiny and new
Like a virgin
Touched for the very first time
Like a virgin
When your heart beats
Next to mine

- Elena, biztos vagy benne?
Sugárzó, kék szemei úgy fúródtak a tekintetembe, mintha szó szerint foglyul akart volna ejteni velük. A belsőm, minden porcikám őrjöngve sikította az "igent", figyelmen kívül hagyva az agyam gyönge tiltakozását, mégis, hiába kívántam őt testemmel, lelkemmel, képtelen voltam egyetlen épkézláb szót kipréselni a csókjaitól megdagadt ajkaimon. Csak bámultam rá, hipnotizálva merülve el pillantása zafírkék csillogásában, valami frappáns válaszon gondolkozva. Végül azonban, szavak és józan gondolatok híján mindössze elmosolyodtam, kezeimet az arcára simítva, és inkább a tetteimre bíztam a feleletet: kicsit felemelkedtem, és gyengéden megcsókoltam, nemcsak a beleegyezésem, hanem a kimondatlan érzéseimet is megpróbálva belesűríteni az aprócska érintésbe.
És valóban, amikor elváltunk, láttam a szemében, hogy ez elég bizonyosság volt számára.

XOXO

Melegség. Ez az első érzés, ami átjárta a testemet. Résnyire nyitottam csak ki a szememet, éppen annyira, hogy a bágyadt napsugarak első fényeit érzékelhessem a bőrömön. Másodjára már a derekamat ölelő erős kart is észrevettem, és az arcomra önkénytelenül is kiült egy boldog mosoly, ahogy a tegnap este (és éjjel) emlékképei az agyamba villantak. Legszívesebben belecsíptem volna a karomba, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem álmodom, azonban a hátamnak préselődve, békésen alvó, teljesen meztelen férfi jelenléte elég bizonyíték volt. Sőt, én magam sem viseltem semmit a takarón kívül. Tehát tényleg megtörtént.
Újból lehunytam a szemem és visszaemlékeztem az előző nap csodálatos eseményeire. A nagyszerű randira, a pazar kilátásra és a mennyire tésztára; Damon Ferrarijára, az elejtett poénokra; és természetesen elmémbe égett minden egy másodperc azután, hogy megcsókolt a folyóson.
A szex pedig...leírhatatlan volt. Felülmúlta minden álmomat. Egyszerűen tökéletesen passzoltunk egymáshoz, mintha szó szerint egymásnak lettünk volna teremtve a magunk különös módján.
Habár tartottam tőle, hogy nem fogok megfelelni Damon elvárásainak, hogy szerény tapasztalataim nem érnek föl a tudományával, mégis, ő végig azt éreztette velem, hogy számára ez az egész legalább annyira lélegzetelállító élmény volt, mint számomra. Gyengéd volt és törődő, mégis határozott és szenvedélyes. Nem tévedtem akkor, amikor első látásra megállapítottam róla, hogy egy valódi szörnyeteg az ágyban. De ami a jártasságánál és odaadásánál is jobban lenyűgözött, az a tudat volt, először az életemben éreztem úgy, hogy én vagyok az egyetlen nő valaki számára.
Annak ellenére, hogy mindketten kimerülten merültünk álomba, miután jó pár lehetséges módon egymáséi lettünk, kétszer is felébredtünk még az éjszaka során, hogy aztán folytathassuk a második és harmadik fordulóval. Ugyanakkor, ellentétben korábbi elképzeléseimmel, a vágyam iránta kicsit sem halványodott, sőt, ha lehet, még erősebben égette a testem, mint korábban. Ami viszont még ezt a hihetetlen szenzációt is felülmúlta, az a felemelő érzés volt, amit karjai kényelmes melege nyújtott nekem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az engem ölelő kar kicsit erősít a szorításán, sőt, szinte rögtön utána öt ujj kulcsolódott össze az enyémmel.
- Jó reggelt - szólalt meg egy halk, álmos hang valahol mögöttem. A szavakat hamar egy aprócska csók követte a vállamon, majd a nyakamon, végül pedig az arcomon. Képtelen voltam megálljt parancsolni az arcomra kívánkozó széles vigyornak, ahogy megfordultam, hogy szembenézhessek egy bágyadtan mosolygó, borzas hajú, csillogó szemű férfival, aki olyan gyönyörű volt még egy ilyen korai órán is, hogy a szívem is belefájdult.
- Jó reggelt - feleltem, kicsit félénken pislogva rá. Kezei eközben megtalálták útjukat az arcomra, gyengéden simogatva azt a járomcsonton vonalán. Egy ideig csendben maradtunk, szavak nélkül bámulva egymásra, egészen addig, amíg végül megtörtem a kényelmes csendet. - Szóval - köszörültem meg a torkom -, kéne..öhm...beszélnünk? - vetettem fel félszegen, habár nem igazán voltam tisztába azzal, mi a szokás egy ilyen éjszaka után.
- Beszélhetünk - vont vállat Damon, mintha csak egy közömbös témáról beszélgetnénk. - Vagy...
- Vagy?
- Vagy csinálhatunk mást is.
- Mint például? - vontam fel kíváncsian a szemöldököm. A mosoly Damon arcán pillanatokon belül egy ravasz vigyorrá változott, ahogy olyan közel húzott magához, hogy testem érintkezett meztelen mellkasával. Minden ízemben remegtem, amelyet csak fokozott leheletének csiklandós hűvössége, ahogy a fülembe suttogott:
- Például ilyesmit - susogta, majd egy ujjal felemelte az államat és megcsókolt. Azonnal elvesztem ajkainak most már ismerős puhaságában, jóformán fulladozva a benne hullámzó szenvedélytől. Kezei elhagyták az arcomat, és lejjebb vándoroltak, végigsimítva a bőröm az oldalam vonalán. A bőröm lángra kapott érintése tüzétől, de nem az volt az egyetlen dolog rajtam, ami szinte égett ennek a csodálatos férfinek a közelségétől. Kicsit még közelebb másztam, a lehető legjobban összepréselve testünket, kezeimet a vállain nyugtatva.
Ahogy csókolóztunk, a világ teljesen elveszett számomra, minden fény kialudt, és csak mi voltunk, karöltve ezzel a sziporkázó érzéssel, amely összekötötte testünket. Soha nem éltem át ennél magával ragadóbb pillanatokat, mikor Damon karjai óvón kulcsolódtak körém, s ajkai a legszebb nevekkel becézte az enyémet. Ez maga volt a csoda. Lábai, akárcsak testünk többi része, az enyéimbe gabalyodtak, miközben talpával egyenletesen masszírozta a lábszáramat.
Amikor már nem bírtam tovább visszatartani, egy érzéki nyögést hallattam, ami mosolygásra késztette Damont, de ki nem zökkentette csókjaink édes koreográfiájából.
Éppen, amikor Damon óvatosan maga alá fordított, és hozzálátott, hogy csókolózás közben valahogy eltávolítsa a takarót, ami gátolta őt tervei megvalósításában, megcsörrent egy telefont. Közelről jött, egy földön heverő táskából, ezért rögtön tudtam, hogy az enyém az. Habár kelletlenül ugyan, mégis elszakítottam magam Damon csábító ajkaitól. De neki más elképzelései voltak.
- Hagyjad - javasolta ő, szinte azonnal újra letámadva ajkaimat. Egy rövid időre megadtam magam, csak hogy egy kicsit még érezhessem tökéletességét magamon, azonban a telefon csöngött tovább, emlékeztetve arra, hogy fel akartam kelni.
- Fel kell vennem - motyogtam Damon szájába, de Damonnek esze ágában sem volt elengedni.
- Majd visszahív - forgatta a szemét, egy pillanatra eltolva magától engem. - Hiszen épp csak most kezdtünk belemelegedni.
- De mi van, ha fontos? - vetettem ellen, megpróbálva kitérni ajkai útjából, amely egyre csak az enyéimet kereste.
- Jó, de siess - egyezett bele egy sóhajjal, majd engedékenyen legördült rólam. Én pedig kipattantam az ágyból, meztelenül, ahogy voltam, és előhalásztam a táskámból a továbbra is csak csengő készüléket.
- Szia, Caroline - üdvözöltem a barátnőmet, miközben visszahuppantam az ágyra, egyenesen Damon kitárt karjai közé, amelyek rögtön, mint valami bilincs, körém kulcsolódtak.
- Elena! Ezek szerint élsz! - csendült fel Caroline ismerős, mégis régen hallott hangja a vonal túlsó oldalán.
- Hát persze, hogy élek - feleltem könnyedén. - De te miért nem alszol? Mármint, ott még éjjel van, ha nem tévedek.
- Reggeli fél hét van.
- Micsoda? - kaptam fel a fejem, és csak kis híja volt, hogy nem fejeltem le Damont. - Ezek szerint itt fél egy van...ezek szerint alaposan elaludtun...elaludtam.
- Ó, Elena, csak nem egy férfi van a dologban? - tört elő Caroline-ból azonnal a pletykafészek, kiéhezetten várva néhány pikáns részletre. Azonban inkább úgy döntöttem, egyelőre nem avatom be őt abba az aprócska afférba, aminek éppen a közepén szakított félbe.
- Dehogyis! - tiltakoztam.
- Elena, nem már, engem nem versz át - makacskodott Caroline.
- Caroline, esküszöm neked, az igazad mondom.
- Szóval azt akarod mondani, hogy egyetlen tüzes olasz macsó sem fekszik most melletted tök meztelenül az ágyban? - Oldalra sandítottam, elkapva a mellettem ülő, "tök meztelen" Damon pillantását, aki éppen köröket rajzol a fedetlen hasamra, és elmosolyodtam. Ő visszamosolyogott rám, egy kicsit még közelebb húzva magához, hogy ajkaival könnyebben tudja végigcsókolni a nyakam, amivel azonban a beszédkészségem elé egy elég méretes akadályt gördített.
- Nem - viszonoztam, és örültem, hogy nem volt hazugság. Elvégre Damon nem volt olasz, nem igaz?
- Valamiért nem hiszek neked - kételkedett Caroline.
- Pedig így van.
- Nos, majd úgy is kiderül, ha egyszer haza kegyeskedsz jönni - jegyezte meg a barátnőm. - Ugye ez be fog következni valamikor a közeljövőben?
- Természetesen - nyugtattam meg nevetve. - Nem örökre utaztam el, csak...kiruccantam. És fölöttéb jó döntésnek bizonyult.
- Persze, értem, fő az, hogy jól érezd magad, feltöltődj, ne gondolj ránk és az unalmas kisvárosra és a még unalmasabb barátnőidre...csak hiányzol nekünk, ugye tudod?
- Ti is nekem. Még pár hét, és otthon leszek, oké? - ígértem meg.
- Rendben - egyezett bele sóhajtva Caroline. - Azért még hívlak. És csak rosszat halljak rólad!
- Úgy lesz - búcsúztam, és gyorsan megszakítottam a hívást, majd azzal a lendülettel az ágy szélére hajítottam a telefont, máris keresve a mellettem ülő Damon közelségét. - Szóval, hol is tartottunk?

XOXO

Aznap már fel sem keltünk. Még csak vacsorázni se mentünk le, mint ahogy azt minden nap megtettük idáig, azonban Damon most inkább a szobaszervizre bízta a kiszolgálást.   

Mi pedig csak feküdtünk az ágyban, egymás karjaiban, hol szavak nélkül, csupán élvezve egymás közelségét, hol fürösztve magunkat a másik sugárzó tekintetében, de volt, hogy beszéltünk, szüntelenül kérdésekkel árasztva el a másikat, kiéhezetten várva minden egyes új információt, amit csak megtudhattunk egymásról. És voltak pillanatok, amelyet a még mindig felfedezetlen szenvedélynek, a csillapíthatatlan vágy lobogó tüzének, a gyönyör magával ragadó hullámainak szenteltünk, hogy aztán a kéjtől elcsigázva hunyjuk le a szemünket, szorosan egymásba kapaszkodva.

Minden tökéletes volt, az összes drága másodperc, amit együtt töltöttünk el, és amikor egy varázslatos nap után, amelyet egymás teljes feltérképezésével töltöttünk, a kifejezés minden értelmében, ugyanezt a gondolatot láttam az ő szemében is megcsillanni.

Másnap már megpróbálkoztam kitörni rettenthetetlen bűvköréből; sikertelenül. Éppen azt gondoltam, hogy sikerrel jártam, amikor nagy nehezen elváltam tőle, remélve, hogy a reggeli hívó szava őt is kicsalogatja majd a párnák puhaságából. Amint kikászálódtam az ágyból, útközben magamra kapva Damon földön heverő fekete ingét, és rögtön a telefonhoz vezetett az utam, hogy rendeljek egy kiadós reggelit így ebédidőben, lévén valamivel pótolni kellett az előző nap elégetett kalóriákat. Hamar fel is vették a rendelést, és habár kicsit furcsának találták, hogy valaki fél egykor reggelizni akar, azért megígérték, hogy a szobalány tizenöt percen belül meg is hozza majd a komplett ételsort. Azonban alig tettem le a telefont, máris éreztem, ahogy két kar fonódik a derekamra, és egy pár ismerős ajak csókolja végig a nyakamat, vágyódó nyöszörgéseket préselve ki kiszáradt torkomból. Pár másodperc múlva már a kanapén feküdtünk, úgy csókolózva, mintha az életünk múlna rajta. Még úgy, hogy az elmúlt majd' két nap alatt nagyjából vagy ezer csókot váltottunk, mégis minden egyes aprócska érintés ugyanolyan pusztító tüzet volt képes csiholni a testemben, s ugyanolyan fáradhatatlan szikrák pattogtak közöttünk, mint a legelején.
Borzasztóan élveztem ezt, még úgy is, hogy teljes tudatában voltam annak, hogy ez nem több nyers vágynál és szenvedélynél, egy komolyabb, mélyebb érzelmeket mellőző fizikai kapcsolat, amelyből mindketten csak profitálunk, anélkül, hogy elköteleznénk magunkat. Igen, akár két hónappal ezelőtt hevesen tiltakoztam volna egy ilyen kapcsolat ellen, most sokkal inkább úsztam a gyönyörben, kiélvezve, hogy akkor érintem meg, csókolom meg Damont, amikor csak akarom, anélkül, hogy bűntudatot éreznék. Nem beszélve arról, hogy mennyire csodálatos érzés a karjai között felébredni és mosolyogva hallgatni halk, egyenletes szuszogását. Rá kellett csodálkoznom, hogy talán ez volt, amire mindig is vágytam nagy titokban.

Édes pillanatainknak éles kopogás vetett végét, amely minden kétséget kizáróan a déli reggeli megérkezését jelentette. Egy utolsó, gyors csók után Damon felpattant, és úgy ahogy volt, egy szál alsónadrágban az ajtóhoz szambázott. Szinte hallani véltem, ahogy az ajtó másik oldalán várakozó szobalány lélegzete elakad a félmeztelen Damon látványától. Hát igen, nem mindennapi panoráma volt az éhes tekinteteknek.
Ő közben vissza is tért, arcán egy sunyi mosollyal tolva maga előtt a kis zsúrkocsit, amely meg volt pakolva egy rakat isteni étellel, amely csak arra várt, hogy elfogyasszuk.
- Gyere, ránk fér egy kis kalória utánpótlás - kacsintott rám, majd a kocsival együtt az erkély felé vette az irányt. Én is követtem, kényelmesen elhelyezkedve az egyik fonott székbe, és figyeltem, ahogy Damon tányérra helyez egy tükörtojást, virslit és bacont.
- Tessék - nyújtotta át a tányért, majd magának is szedett. Csöndben, elgondolkozva eszegettünk, lopva legeltetve a szemünket egymáson, amikor azt gondoltuk, a másik nem figyel. Végül, amikor már majdnem végeztünk az étkezéssel, megtörtem a csendet.
- Damon...mi ez? - bukott ki belőlem a kérdés, ami már egy ideje fúrta az oldalamat.
- Ez? - visszhangozta. - Ha jól látom, csokoládés fánk, bár a formája alapján...
- Te is tudod, hogy nem erre céloztam - szakítottam félbe, mosolyogva rázva a fejem. Damon lesütötte a szemét, kerülve a pillantásomat, miközben az asztalra helyezte a tányérját.
- Azt gondoltam, ezen már túl vagyunk - sóhajtott megadóan. Elmélyülten tanulmányoztam a vonásait, azon agyalva, vajon mi jár most a fejében.
- Én arra utaltam, hogy szerinted mi ez az egész köztünk - kezdtem, óvatosan formálva a szavakat. - Hiszen én nem vagyok senki, csak egy naiv, barátságos, ugyanakkor elveszett lány, aki beléd botlott a repülőtéren alig egy hónappal ezelőtt. Most pedig...nos, azt nem kell magyarázni. És nem mást tenni, mint azon gondolkozni, vajon mi is ez valójában... - Amint a végére értem, és Damonre néztem, heves elpirulás közepette, legnagyobb meglepetésemre egy aprócska mosolyt véltem észrevenni a szája szegletében.
- Te mindent túlkomplikálsz, nem igaz? - tudakolta, kicsit szélesebbre húzva azt az imádni való mosolyt. - Nézd, úgy hiszem, hogy a találkozásunk nem volt véletlen. De nem akarom, hogy egy pillanatig azt hidd magadról, hogy számomra csupán egy átlagos nő vagyok, akivel összefutottam. Nem, Elena, ez jóval több annál...már mint, gondolj csak bele, szerinted minden ismeretlen nőt meghívom, hogy lakjon velem egy hotelben? - Itt megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, már is megkönnyebbülve érezve magam szavai hallatán.
- És nem sok ez neked? - gördül ki az ajkamon a kérdés, mielőtt megállítanám. - Nem sok ez egy olyan férfinek, aki megfogadta, hogy nem szeret többé, és hogy nem fogja magát egyszer sem elkötelezni? - Damon nyelt egyet, kényelmetlenül fészkelődve a székében. Szinte biztos voltam benne, hogy ki fog térni majd a válaszadás elől, hiszen láttam rajta, mennyire zavarba hozta a kérdésem. Mégis, tudni akartam a választ, jobban, mint ahogy azt magamnak is be mertem volna ismerni.
- Elena, én... - Soha nem fejezhette be a mondatot, mert ekkor a szobából felcsendült az M83 ismerős dallama, jelezve, hogy csöng egy telefon. A francba, gondoltam, mindig a legjobbkor. Bocsánatkérően pislogtam Damonre, miközben felálltam, ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni a megkönnyebbülést, ami átsuhant az arcán.
- Mindjárt visszajövök - ígértem, és belibbentem a szobába, a telefonomat keresve. A hálóba lépve meg is találtam a készüléket, amelynek kijelzőjén egy ismeretlen hívó neve állt. Fogalmam sem volt ki az, de elhatároztam, hogy hamar lerázom, hogy aztán vissza is térhessek Damon társaságába. Óriásit tévedtem.
- Elena Gilbert - szóltam bele gyanútlanul, mire egy túlságosan ismerős hang válaszolt.
- Elena, szia! Itt Stefan. - A világ azonnal, forogni kezdett velem, érzések, villanások milliói lepték el az elmém, a legrosszabb emlékektől, a tagadáson át a rengeteg átsírt éjszakáig.
- Honnan tudod a számom? - sziszegtem, habár tudtam, hogy ésszerűbb lett volna rögtön megszakítani hívást, rácsapva a telefont. De újból ostoba voltam.
- Nézd, Elena, tudom, hogy gyűlölsz, és hogy soha többé nem akarsz látni, de mielőtt még letennéd, kérlek, hallgass meg. - Nem hagyott túl sok időt, de annyira leblokkoltam, hogy képtelen lettem volna felelni. - Az utóbbi hónapokban borzalmasan éreztem magam azért, amit veled tettem. Tudom, hogy neked még annál is ezerszer jobban fájt, de hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy mostanában másról sem szóltak a napjaim, mint hogy törjem a fejem azon, hogyan is tudnám jóvá tenni mindazt a rosszat, amit elkövettem. - Megpróbáltam közbeszólni, de gyenge próbálkozásom nem járt sikerrel. - Felismertem a hibámat, Lena, és rájöttem, hogy egyedül rád van szükségem, csak túl buta voltam ahhoz, hogy hamarabb észbe kapjak.
- Stefan, ne...
- Elena, kérlek, tudom, hogy mit érzel most, de kérlek, engedd, hogy megpróbáljam jóvátenni. Mindent meg fogok tenni, hogy kiengeszteljelek, hogy újból elnyerjem a bizalmadat...Fogalmad sincs, mennyire sajnálom. Egy barom vagyok. Tényleg.
- Figyelj, Stefan, nincs ehhez hangulatom, sőt, kedvem se - sóhajtottam fel ingerülten, azonban titokban már a könnyeimmel is küszködtem. - Nem hiszem, hogy egy telefonhívás jóvá tudná tenni azt, amit velem műveltél. De, hogy őszinte legyek, semmi sem tudja. Azt hiszem, világossá tettem, hogy nem akarlak látni többet, Stefan, és szeretném, hogy ehhez tartsd magad. Szia!
- Várj, várj - kiáltotta, mielőtt letehettem volna. - Csak engedd, hogy meglátogassalak, és...
- Nem vagyok otthon. Sőt, még az országot is elhagytam. Most pedig mennem kell - közöltem szárazon, és ellentmondást nem tűrően megszakítottam a hívást. De ahogy az ujjam végigsiklott a telefon képernyőjén, úgy törtek elő az elfojtott könnyek is a szememből. Elég volt hallani a hangját, a szánalmas bocsánatkérését és könyörgését ahhoz, hogy föltépje a be nem gyógyult sebeket, s azok most nagyobb fájdalommal hasítottak belém, mint korábban. Mindaz a kilátástalanság, reménytelenség, magány, amit miatta éreztem, újra rám zúdult, s mint hónapokkal ezelőtt, most is összerogytam a súly alatt, ami rám nehezedett.
Erőtlenül dőltem el az ágyon, megadva magamat az ismerős melankóliának, és csak zokogtam, mintha nem is lenne ennél megszokottabb dolog az életemben.
Nem telt bele egy perc sem, mire Damon megjelent az ajtóban, riadt tekintettel meredve rám, amint összekuporodva rázott a sírás. Azonnal mellettem volt, igyekezve szóra bírni, átölelni, de ezúttal nem hagytam magam. Képtelen voltam elviselni bárki közelségét is, így hát befordultam az ablak felé, a hátamat mutatva neki, és folytattam a sírást, ami szerencsémre addigra egy kicsit alábbhagyott.
- Elena...kérlek, beszélj hozzám - esdekelt Damon. - Mondd el, mi bánt. - Én azonban nem akartam megadni magam, csak csendben szipogtam tovább, várva, hogy elmúljon a fájdalom. Ő most bölcsen hallgatott, ugyanúgy várva a csillapodásra, mint én, csendben együtt érzően simogatva a hátamat.

Lassacskán valóban lenyugodtam. Nagyot szippantottam a levegőből, jobb kezem ujjával törölve az újabb előtörő könnyeket, amelyek folyamát a hirtelen rám törő érzelmek hulláma okozott.

- Hé... - éreztem meg Damon kezének gyengéd érintését a vállamon. - Elena, ne rejtőzz el. Mondd el.
- Nincs...semmi - ráztam meg a fejem, anélkül, hogy hátra fordultam volna.
- Elena, kérlek, szeretnék segíteni, és csak akkor tudok, ha elmondod, mi bánt - kérlelt halkan, türelmesen. És ekkor megadtam magam, mert úgy éreztem, nem bírom tovább egyedül cipelni ezt a rengeteg terhet anélkül, hogy összeroskadnék alatta. Így hát, olyan hirtelenséggel, mint ahogy a tornádó csap le a békés falvakra, megfordultam, egyenesen Damon várakozó karjaiba vetve magam. Ő, habár meg is lepte váratlan kitörésem, rögtön ölelése melegébe fogadott, egyik kezével nyugtatóan simogatva hajam, míg egyszerű, vigasztaló semmiségeket suttogott a fülembe. Én pedig egyre csak zokogva, könnyeim bőséges árjával gazdagon öntözve meztelen mellkasát, de őt ez nem zavarta, csak szorított magához, minden porcikájával, lélegzetvételével, hogy nem kell félnem többé, hogy az összes démon, amely a múltam kísérteteként üldöz a mai napig, ezentúl nem gyötör majd.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Másodpercek, percek; talán órák. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem sírok többé, hanem száraz szemmel ülök Damon karjaiban, aki még mindig csitított, lágy érintéssel simogatva engem. Ahogy magamhoz tértem, arccal felé fordultam, és egy apró csókot nyomtam az arcára köszönet gyanánt. Ő csak mosolygott, megfeledkezve mindenről, ami korábban történt, és lejjebb húzott, hogy lefektessen az ágyra. Engedelmesen feküdtem mellé, fejemet a még mindig meztelen mellkasára hajtva, hallgatva szíve egyenletes dobogását.
- Akarsz beszélni róla? - kérdezte, jóllehet tisztában volt a válasszal.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Most nem.
- Értem - summázta ő, egy puszit nyomva a homlokomra. Nem is feszegette tovább a témát, hiszen tudta, hogy úgyis elmondom majd, ha készen állok rá. A baj csak az volt, hogy nem voltam benne biztos, készen leszek -e valaha elárulni neki mindazt, ami az öccse és köztem történt.
Hallgatásba burkolózva feküdtünk tovább; ő pedig továbbra is a hátamat simogatta, és úgy látszott, nem igazán unja meg.
Egészen addig, amíg hirtelen meg nem állt a keze valahol a derekam tájékán. Az ing, amit viseltem, kissé felcsúszott, szavaddá téve ezzel a felsőtestem alsó harmadát, amin Damonnek is megakadt nemcsak a keze, hanem a szeme is.
- Elena, fordulj meg - kérte hirtelen, s ahogy rápillantottam, jégcsapokat láttam a tekintetében. Rögtön tudtam, mit vett észre.
- Miért? - kérdeztem ártatlanul, automatikusan messzebb húzódva tőle.
- Mert azt kérem - ismételte komolyan, szinte fenyegetően.
- Damon, én...
- Fordulj meg, Elena - morogta, immár szinte olyan haraggal, ami egykönnyen rémületet keltett bennem. Éreztem, hogy ez elkerülhetetlen, ahogy azt is, hogy fölösleges ellenszegülnöm a felszólításának. Mindenképpen rájött volna, mit rejtegetek. Így hát nyöszörögve, remegve a hasamra fordultam, és hagytam, hogy Damon kezei lefejtsék rólam az inget.
- Úristen - csendült fel szörnyülködő hangja, amint kezei végigsiklottak a hátam vonalán, kitapintva a lila, kék, zöld foltokat, amelyek a hátamat díszítették. Némelyik nagy volt, némelyik kicsi és sötét, de mind ugyanarról az időszakról, és ugyanazokról a kezekről árulkodott, ugyanazon átsírt éjszakák és összetört illúziók emlékeit hordozva magával.
- Elena - szólalt meg Damon, óvatosan visszafordítva az arcom. Ahogy a szemébe néztem, nem láttam mást, mint mérhetetlen aggodalmat és letaglózottságot. - Ki tette ezt veled?

Hivatalosan is nagy bajban voltam.

You're so fine and you're mine
I'll be yours 'till the end of time
'Cause you made me feel
Yeah, you made me feel
I've nothing to hide
 

Like a virgin, 

 Like a virgin

 Feels so good inside
When you hold me
When your heart beats
When you love me 

13. rész >>

Meglepetés! Végre Stefan is megjelent a jelen eseményeiben. Ezzel be is állt a fordulat a történetben, amelyet Damon felfedezése koronázott meg. Vajon mik azok a foltok Elena hátán, és ki tette vele mindezt? 

Kíváncsian várom a véleményeteket a részről, gondolataitokat, jóslásaitokat ezúttal is szívesen fogadom :)