3x02 Piszkos kis titkok

Mielőtt bocsánatot kérek az újabb késésért, szeretném megköszönni nektek a támogatásokat legfőképpen az elmúlt héten, sőt, az elmúlt évben is. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek, de egy biztos: nagyon hálás vagyok azért a sok, szép, bíztatü szóért, amellyel megajándékoztatok. 
Remélem, ez a fejezet valamennyire kifejezi a hálámat és a szeretetemet. Jó olvasást hozzá!


II. fejezet - Piszkos kis titkok

- Nem tudom megcsinálni, egyszerűen képtelen vagyok rá....nem megy - ismételgette Elena kétségbeesetten, jóformán a sírás szélén állva. Erőtlenül rogyott le a legközelebb eső fotelbe, reménytelenül a kezeibe temetve arcát. 
- Elena, itt az idő! - viharzott be az ajtón egy igencsak izgatott Caroline, akinek arcáról nagyon hamar eltűnt a széles mosoly, amint meglátta barátnőjét összeroskadva ülve a fotelban. - Jesszusom, Elena, mi a baj? Össze fogod gyűrni a ruhádat! - kiáltott fel rémülten. Elena felpillantott, elgyötört arckifejezéssel nézve a túlbuzgó lányra.
- Nem...nem megy, Care - jelentette ki elkeseredetten.
- Mi az, hogy nem megy? - szörnyülködött Caroline. - Most azt ne mondd, hogy elkapott az esküvő előtti pánik!
- Pedig nagyon attól tartok - nyöszörögte Elena.
- Figyelj, 'Lena, odakint vagy százötven ember vár csak...
- Talán jobb lett volna nem meghívni a fél várost - morogta közbe a menyasszony.
- ...Bonnie és én startra készen várunk a virágokkal, sőt, még Jenna is alig várja, hogy Damon tanúja lehessen!
- Jenna az én tanúm.
- Akkor Matt - forgatta a szemét Caroline. - De mindegy is, a lényeg az, hogy ez a rengeteg ember mind azért jött el, hogy megünnepeljen benneteket.
- Elég baj az...
- Máskülönben pedig, amúgy is össze vagytok már házasodva - mutatott rá Care. Mire Elena válaszolhatott volna, egyszer csak Damon jelent meg az ajtóban, teljes harci díszben. 
- Mi történt? - kérdezte, értetlenül pislogva a két lányra. Caroline természetesen azonnal felsikoltott a szentségtörés láttán, egy pillanatra sem bírva kordában tartani haragját.
- Damon, te mit keresel itt?! Nem láthatod a menyasszonyt, te agyatlan vérszívó, mert balszerencsét hoz! A vőlegénynek szigorúan tilos meglátni a menyasszony ruháját egészen a bevonulás pillanatáig! - kiabálta magából kikelve, de Damont nem igazán tudta érdekelni a felháborodása.
- Mintha még nem láttam volna a ruháját - forgatta a szemét, majd egy szempillantás alatt Elena mellett termett, és letérdelt mellé.
- És azt is mondtam, hogy fésülködj meg - sóhajtott fel Caroline, Damon megszokott kócos hajával szemezve. Aztán feltűnt neki, hogy jelenléte felesleges, így végül kiosont a szobából, még ha odakintről diszkréten belehallgatott is a két vámpír beszélgetésébe.
- Félsz, Elena? - kérdezte Damon, inkább kíváncsian, mint dühösen.
- Igen - vallotta be a lány, szégyenében elfordulva Damon elől, hogy az ne láthassa az arcát.
- Hé, előlem nem kell elrejtőznöd - suttogta vigasztalóan a férfi, óvatosan visszafordítva Elena arcát. - Elvégre mitől félsz, csak összeházasodunk! - tette hozzá vigyorogva. Elena halkan felkacagott.
- Csak....
- Ne törődj semmivel, 'Lena. Nem számít, mik vagyunk, mi történt a múltban, mindezt azért csináljuk, mert együtt akarunk lenni és mert szeretjük egymást. A tiéd vagyok, ha van róla papírunk, ha nincs. Egyébként, azt szokták mondani annak, aki ideges, hogy csak képzelje el a közönséget ruha nélkül. 
- Téged is?
- Csak nyugodtan, bár attól tartok, akkor nem lesz itt esküvő...
- Oké. Meg fogom próbálni - ígérte meg Elena, immár mosolyogva. Elég volt pár szó Damontől, és minden a helyére került. 
- Találkozunk az oltárnál? - tudakolta Damon, miközben felállt Elena mellől.
- Miért is ne?
- De akkor valami csinosat vegyél fel, hogy megismerjelek majd - kacsintott a férfi, és egy utolsó mosoly kíséretében eltűnt az ajtó másik oldalán, amelyen keresztül Caroline is visszaérkezett egy pillanattal később.
- Nos? - vonta fel a szemöldökét. Elena vett egy mély levegőt, majd szélesen mosolyogva elindult kifelé, ahol már Jeremy várta.
- Férjhez megyek!

Elena mosolyogva nyitotta fel a szemét, mélyet szippantva a helység nyugodt, békés levegőjéből. Mellettük vidáman táncolt a tűz a kandallóban, romantikus félhomályt kölcsönözve a szobának. A lány óvatosan mocorogni kezdett, kényelmesebben pozícióba helyezve fejét, amely Damon ölében nyugodott. A férfi elmélyülten olvasott egy vastag könyvet, amelyet jobb kezében tartott, míg a ballal Elena hosszú, barna hajával játszadozott. Mérhetetlen nyugalom, egyetértés, és béke áradt a helységből, és a benne tartokódó párból.
- Min mosolyogsz? - érdeklődött Damon, lepillantva Elenára.
- Csak eszembe jutott a második esküvőnk. - Damon is elmosolyodott, félretéve a regényt, hogy másik kezét is szabadon használhassa.
- Megint a meztelen násznépre gondoltál, nem igaz?
- Valami olyasmi - felelte Elena, még mindig mosolyogva. - Emlékszem, milyen hirtelen kapott el a rettegés előtte..egyik pillanatról a másikra. Pedig korábban sosem éreztem magam kellemetlenül, ha emberek közé mentem.
- A helyedben én is rettegtem volna, ha egy visszavonult sorozatgyilkoshoz kellett volna feleségül mennem - jegyezte meg Damon nevetve.
- Nagyra értékelem a humorzékedet, Salvatore. Már majdnem elfelejtettem, hogy Hasfelmetsző Jack a férjem.
- Nem egészen, ugyanis Jack közel sem volt ilyen jóképű, mint én.
- Az egódnak lassan már egy saját állam fog kelleni - forgatta a szemét Elena. - Képzeld csak el, "Damon Salvatore egója", mint az USA ötvenkettedik állama.
- Szerintem nagyon jól hangzik - vigyorgott büszkén Damon.
- Oké, témaváltás, mielőtt még megtervezed az államod címerét - szólt közbe Elena, az oldalára fordulva. - Bonnie telefonált.
- Igen?
- Holnap hazajönnek, mert szünet van a főiskolán.
- Aha - summázta Damon, Elena arcát tanulmányozva, aki azzal volt elfoglalva, hogy köröket rajzoljon a férfi hatására. - De...biztos, hogy ez neked így jó?
- Hogy érted? - kérdezte csodálkozva Elena, úgy fordítva fejét, hogy találkozhasson tekintetük.
- Arra gondoltam, hogy nem bántad -e meg, hogy nem mentél főiskolára. Ott volt a lehetőség, te mégis visszautasítottad.
- Nem bántam meg - rázta a fejét a lány. - Ha elmentem volna, nem élvezhetném ezeket a békés pillanatokat veled. - Damon szája szélén egy halovány mosoly jelent meg, de tekintete komoly maradt.
- Csak nem akarom, hogy miattam lemaradj ilyen fontos dolgokról - magyarázta. - A főiskola, vagy később az egyetem szerves része az emberek életének, és tudom, te mennyire ragaszkodsz azokhoz a dolgokhoz, amelyektől embernek érzed magad...
- Igen, ez igaz, de én valószínűleg elég hosszú ideig élek majd, hogy később is pótolhassam ezt. Ha egy örökkévalóság áll előtted, akkor az idő valahogy elveszti a jelentőségét, bár ezt neked nem kell magyaráznom.
- És valóban ez az egyetlen oka, hogy se Szöszi, se te nem csaptatok bele a kolesz csodás világába? - akadékoskodott Damon.
- Nem - vallotta be Elena. - Őszintén szólva, nem akartam nem sokkal azután, hogy összeköltöztünk és összeházasodtunk rögtön elmenni, hogy aztán legjobb esetben két hetente lássalak.
- Ó, szóval rögtön azt gondoltad, hogy nem mennék veled, igaz? - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Miért, jöttél volna?
- Nem. Kizárt, hogy még egyszer egy büdös szobában, olcsó sörrel és dagadt professzorokkal töltsem a napom éveken keresztül.
- Na látod - horkant fel sértődötten Elena. - Ennyit a hatalmas szerelemről.
- Hé, nem kell rögtön magadra venni.... - kezdte Damon, de amikor látta, hogy Elena arcán egy sunyi mosoly  jelenik meg, rögtön megértette a helyzetet. - Megint azt akarod, hogy csöpögjek neked, igaz?
- Inkább csak szeretem, amikor érzelmes vagy.
- Ne haragudj, de most inkább kihagynám.
- Damon... - kérlelte Elena, aki időközben felült, és miután kényelmesen elhelyezkedett Damon ölében, a nyaka köré fonta a karjait. - Kérlek.
- Nem.
- Légyszíves - könyörgött a lány.
- Na jó - sóhajtott fel Damon. - De csak azért, mert ilyen erőszakos vagy - tette hozzá, majd, pillanatnyi hatásszünet után újra megszólalt. - Szeretlek, Elena.
- Ez az! - ujjongott Elena, örömében a levegőbe bokszolva. Damon mosolyogva figyelte, és kénytelen volt belátni, mennyire imádni való volt ilyenkor a lány. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor újra és újra beleszeretett.
- Khm...és? - Damon sokat mondóan megköszörülte a torkát, várva Elena válaszát.
- Igen? - tudakolta Elena ártatlanul.
- Esetleg válaszolhatnál valamit.
- Gondolod? Segíts már, mi lenne a frappáns válasz arra, ha valaki elmondja neked, hogy szeret? - Damon grimaszolt, várakozóan összefonva mellkasán karjait.
- Elena... - figyelmeztette a lányt.
- Várj, megvan! Köszönöm - jelentette ki vigyorogva Elena.
- Oké, te akartad - közölte Damon, majd előzetes bejelentés nélkül csikizni kezdte Elenát, aki nevetésbe fuló sikítások közepette próbált megmenekülni a kínzástól.
- Ne, Damon, hagyd abba...
- Feladod?
- Soha! - vágott vissza Elena, és kihasználva Damon egy szempillantásig tartó megtorpanását, kitépte magát a férfi kezei közül és menekülni kezdett.
- Na megállj csak - morogta, és rögtön utána vetette magát. Százötven év előnyének köszönhetően villámgyorsan be is hozta körbe-körbe szaladgáló feleségét, és rögtön magához is szorította, folytatva a csiklandozást.
- Feladod? - ismételte gonoszul, miközben kezei le-föl jártak Elena testét.
- Nem - nyögte az, észre sem véve, hogy időközben mindketten a földön kötöttek ki. Elena hiába próbálkozott, nem tudott többé kiszabadulni Damon vasmarkából, aki viszont úgy sem hagyta volna abba addig, amíg a sajt fülével nem hallja meg győzelmét.
- Add fel - suttogta Elena fülébe, aki majd' belefulladt a nevetésbe.
- Rendben, nyertél... - érkezett a felelet, mire Damon rögtön felfüggesztette az édes kínzást, aljasul vigyorgva az alatta fekvő lányra. Mielőtt azonban az bármit felelhetett volna, kitárult a bejárati ajtó.
- Na ne! - hallatszott Caroline felháborodott kiáltása az ajtó másik oldaláról. - Egyszerűen nem bírom elhinni, hogy ti ketten nem bírjátok levenni a kezeiteket egymásról! - Damon felemelte a fejét, egy gyilkos kifejezéssel az arcán meredve az előtte álló szőke vámpírlányra. Elena ellenben visszahanyatlott a földre, szégyenében a kezeibe temetve az arcát.
- Te pedig nem tudsz kopogni, Paris Hilton? Különben is, fölöslegesen stresszelsz, mindketten fel vagyunk öltözve - vetette oda a férfi, miközben feltápászkódott, felhúzva magával Elenát is.
- Bocsi - sajnálkozott Elena. - Pedig most valóban nem történt semmi - tette hozzá gyorsan, kisimítva összegyűrődött ruháit.
- Nos, Barbie, világosíts fel kérlek: most éppen miért rontottál be a házamba?
- A nevem még mindig Caroline, Damon - javította ki sóhajtva Care, aki kezdett egészen hozzászokni ahhoz, hogy az idősebb Salvatore soha nem fogja megtanulni a nevét. - Egyébként pedig, nem egyedül jöttem.
- Várj, hadd találjam ki - vágott közbe izgatottan Damon. - Elhoztad magaddal Klaust is, pórázon! - Alig mondta ki, Elena bal könyöke máris az oldalában landolt. - Hé, ne verekedj!
- A férjed minden bizonnyal pályát tévesztett - fordult Caroline Elena felé, elengedve a füle mellett Damon megjegyzését. - Szóval, Elena, hoztam neked valakit.
- Valakit? - vonta fel értetlenül szemöldökét amaz.
- Meglepetés! - jelent meg hirtelen az ajtóban Bonnie, vigyorogva Elena nyakába vetve magát.
- Úristen, Bonnie! - kiáltott fel Elena, boldogan ölelve meg barátnőjét. - Hogyhogy korábban jöttél?
- Hamarabb letudtam az utolsó vizsgámat - vont vállat a boszokrány. - Így aztán úgy gondoltam, miért is ne?
- Úgy örülök, hogy itt vagy - sóhajtott fel Elena, még egyszer karjaiba zárva Bonnie-t. - Most pedig gyere be, mert mindent hallani akarok a főiskoláról - invitálta be a két lányt, jóformán figyelmen kívül hagyva Damon jelenlétét.
- Ha tökéletes megérzéseim nem csalnak, ki vagyok dobva, ugye? - kérdezte, közönyösen nekidőlve a nappali ajtókeretének.
- Maradjunk annyiban, hogy kapsz egy kis szabadidőt - javította ki Elena, miközben odasétált hozzá.
- Szóval ki vagyok dobva - konstatálta a férfi, csalódottan lebbiggyesztve ajkait.
- Ne csináld, mert a végén még megsajnállak - figyelmeztette a lány, Damon nyaka köré fonva karjait.
- Ó, ne aggódj miattam, már úgy is olyan régen nem iszogattam magányosan a Grillben. Kész tragédia, hogy senki sem éli fel a whisky készletüket.
- Csak fogadd el a tényt, Damon, hogy fölösleges vagy - szólt oda Caroline, gonoszul vigyorogva.
- Szerintem búcsúzz el Barbie-tól, mert többet nem látod - suttogta Elena fülébe Damon, miközben lefejtve magáról felesége kezeit az ajtó felé kezdett hátrálni.
- Búcsúcsók? - kiáltott utána Elena. Damon megfordult, és egy ravasz mosoly kíséretében ennyit mondtott:
- Nem érdemelte ki, Mrs. Salvatore. - Azzal egy utolsó kacsintás után eltűnt az éjszakában.

XOXO

- Ne haragudj, Jenna, tíz perc és ott vagyok - mentegetőzött Logan, miközben kisietett a Grillből. 

- Semmi gond, csak én úgy emlékszem, nyolcra beszéltük meg - szólalt meg Jenna hangja a telefon másik oldalán.

- Igen, igazad van. Mindjárt ott vagyok - ígérte a férfi, majd megszakította a hívást. Gyorsan a kocsijához sietett, de éppen, mikor a kulcsot a zárba illesztette, megszólalt egy hang háta mögött.

- Helló, Logan. - A szőke férfi meglepetten pördült meg, hogy egy önelégülten mosolygó Stefannal nézhessen szembe.

- Stefan? - kérdezte, gyanakodva méregetve a fiatalabbik Salvatore testvért.

- Személyesen - biccentett az, lezserül a mögötte parkoló autónak dőlve.

- Na és, hogy kerülsz ide? - érdeklődött feszengve Logan, amikor látta, hogy a férfi nem véletlenül bukkant fel mellette. Akart tőle valamit, ráadásul ismerve a belső pszichopata énjét, nem biztos, hogy jó szándékkal.

- Itt lakom - érkezett a felelet. Logan gyorsan bólintott, egyre gyanakvóbban pislogva Stefanra, aki továbbra is szégyentelenül, ugyanazzal a pimasz félmosollyal fürkészve a másik vámpír arcát.

- Hát, üdv újra itt, Stefan. Ne haragudj, de most mennem kell - sajnálkozott, és már nyitotta volna ki a kocsija ajtaját, amikor megérezte Stefan kezét a vállán.

- Én a helyedben nem sietnék annyira - mondta nyugodtan, mire Logan az arcára erőltetett egy gunyoros mosolyt és visszafordult felé.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte, kihívóan összefonva karjait mellkasán.
- Ugyan mi akarnék? - vonta meg a vállát Stefan, s hangja telis-tele volt azzal a csípős gúnnyal, ami csak Stefan sajtátja lehet. - Végül is nincsenek sötét titkaid, ugye? - Logan összevonta a szemöldökét, miközben egyre csak állta Stefan zöld szemének átható pillantását.
- Megismétlem, Salvatore. Mit akarsz tőlem?
- Hé, nem kell ilyen modortalannak lenni. Gondoltam, elbeszélgethetnénk egy kicsit, tudod, mint haver a haverral.
- Elbeszélgetni?! - nevetett fel Logan. - Nézd, Stefan, fölöslegesen játszod az eszedet. Mondd meg, miért zavarsz, és aztán tűnj el.
- Szeretsz keménykedni, igaz -e? - mosolyodott el Stefan, továbbra is megőrizve pimasz nyugalmát. - Bár, ha jobban belegondolok, nem is vagy te olyan kemény legény, mint amilyennek mutatod magad.
- Na jól van, én ezt meguntam - jelentette ki Logan fásultan. - Jó éjszakát - köszönt el, újra megkísérelve Stefan faképnél hagyását, azonban ezúttal sem sikerült.
- Tudom minden egyes titkodat - szólt utána Stefan, amolyan kávéházi hangnemben.
- Miről beszélsz? - fordult vissza Logan, de hangja már sokkal fenyegetőbb volt, mint az előbb.
- Jól hallottad. Tudom, miért jöttél ide, tudom ki küldött, és hogy mit kellett volna végrehajtanod...csak azt nem tudom, miért nem vitted még mindig véghez - morfondírozott Stefan, elgondolkodva billentve oldalra a fejét.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - vágta rá Logan, egy lépéssel közelebb kerülve Stefanhoz.
- Akkor most melyikünk játsza az eszét? Ugyanis te, Logan, pontosan tudod miről beszélek, és a kicsi szíved - bökött Logan mellkasára - retteg attól, amit megtudtam rólad, és nagyon meg van rémülve, hogy el találom mondani olyan embereknek, akik elől megpróbáltad eltitkolni.
- Vedd le rólam a kezed! - förmedt rá Logan. Szemei már vérben forogtak, s arca kezdett eltorzulni, s másodpercekre volt attól, hogy felvette volna ragadozó ábrázatát.
- Nem félek tőled - jelentette ki Stefan. Arcáról egyetlen századmásodperc erejéig sem fagyott le a kis, idegesítő mosoly.
- Pedig kéne - mennydörögte Logan, majd kezének egy villámgyors mozdulatával beverte Stefan fejével a mellettük parkoló kocsi ablakát. A vámpír fejéből dőlni kezdett a vér, és egy pillanat múlva átmenetileg ájultan rogyott a másik férfi lábai elé. Logan gyorsan körülnézett, tekintetével szemtanúk után kutatva, majd, amint tisztának minősítette a terepet, bepattant a volán mögé és elszáguldott a Grill parkolójából.

XOXO

- Ide az egész üveget - vetette oda Damon a pultosnak, aki engedelmesen odacsúsztatott neki egy üveg Jim Beamet. A férfi elégedetten húzta meg azt, élvezettel ízlelve a whisky tüzes aromáját, amint az végigégeti útját a nyelőcsövén. Páratlan érzés volt. Egy újabbat kortyolt, ezúttal hosszabban forgatva szájában az italt, lehúnyt szemmel élvezve az alkohol selymes cirógatását a szájpadlásánál.

Pár korty után inkább szünetet tartott, hogy végigmérje az őt körülvevő embertömeget, s habár ezúttal nem állt szándékában valami élőt vacsorázni, még mindig szeretett eljátszani a gondolattal, kit is választana prédájának.

- Nos, melyiket választottad?  - szólalt meg egy kimért, decens hang mellette. Damon csodálkozással vegyes gyanakvással forgatta meg a szemeit, mielőtt szembefordult volna a férfivel, aki a mellette lévő bárszéken helyezkedett el, kényelmesen könyökölve a pulton.
- Nahát, nahát - mosolyodott el. - A kedvenc ősi vérszívóm. Mi járatban erre, Elijah?
- Damon. Régen nem láttalak. Azonban tartok tőle, a viszontlátás nem éppen kellemes.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Damon. - Mindenestre igyál egyet, mert az arckifejezésed alapján szükséged van egy kis alkoholra - ajánlotta fel társának a literes üveget.
- Köszönöm - biccentett Elijah, és engedelmesen belekortyolt a whiskybe.
- Szóval, hiányzott a kisvárosi szappanopera legújabb évada? - érdeklődött Damon, miután visszakapta az üveget.
- Nem éppen. A kényszer hozott ide. - Damon egy bólintással jelezte felé, hogy folytassa, mert ő maga túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy minél hamarabb magában tudja az ital utolsó cseppjét is. - Az öcséd viselkedése nagyon is szemet szúrt nem csak nekem, hanem más vámpíroknak is.
- Stefanra gondolsz? - kérdezte Damon közönyösen, mintha Elijah csak az időjárásról kérdezte volna. - Mert fogalmam sincs, hol van.
- Ó, én tudom - vetette ellen Elijah. - Nagyjából három héttel ezelőtt követte el az első gyilkosságot New Yorkban. Azóta körülbelül harminc halálesetet és további huszonöt eltűnt embert regisztráltak.
- Nagyszerű - dörmögte Damon. - És mit akarsz, mit tegyek vele? Küldjem vámpír-rehabra? Nem mellesleg, azóta nem beszéltem vele, hogy sokadjára meg akart ölni engem is és Elenát is, kis időn belül.
- Találd meg - javasolta Elijah. - Mielőtt egy újabb vadász felfigyel rá.
- Vadász?
- Nem kizárt, hogy több olyan teremtmény is van, mint Connor Jordan.
- Honnan tudsz Connorról? - tudakolta Damon meglepetten.
- Ugyan, Damon, igazán tudhatnád, milyen gyorsan terjednek az információk a világunkban - vonta meg a vállát az ős. - Nem mellesleg, nem ő volt az első ilyen vadász. Még évszázadokkal ezelőtt, apám boszorkányai előszeretettel átkoztak meg egyszerű embereket, akiket démonok szálltak meg. Árnyékvadászoknak hívtuk őket, és az volt a feladatuk, hogy elpusztítsák a vámpírokat. Ugyanakkor köztük egyetlen olyan sem volt, mint Connor, akit egyfajta védelmi vonal védett. De erős ellenfelek voltak, és nehezen legyőzhetőek. Sok vámpír vált az áldozatukká.
- És végül hogyan tüntettétek el őket véglegesen?
- Egyrészt, nem voltak sokan. Tizenöt-húszan, amelyek közül némelyiket meg tudtunk ölni. A végén viszont az öcsém, Kol rájött, hogy a boszorkányt kell elpusztítani, aki teremtette őket. Így, amint rátaláltunk, és megöltük, az összes megmaradt vadász is vele együtt halt - magyarázta Elijah.
- Értem. Viszont ha jól hallottam, ezek nem voltak olyan veszélyesek, mint Connor - summázta Damon. - És te pedig attól tartasz, hogy több hozzá hasonló szörnyike van, ugye?
- Többé-kevésbé. Továbbá, nem igazán díjaznám, ha Stefan felhívná ránk a figyelmet. Éppen ezért le kell állnia.
- Nézd, Elijah, értékelem az aggodalmadat, de én és Steffie most nem vagyunk éppen beszélőviszonyban. Tudod, pszichopata vámpírok nem igazán lógnak bele az ingerküszöbömbe. Sőt, mivel meg akart ölni engem és a nőt, akit szeretek, jogomban áll megsértődni.
- Olyan gyerekes tudsz lenni néha, Damon - csóválta a fejét nevetve Elijah. - Figyelj, én nem azt kérem, hogy bocsáss meg neki, hanem azt, hogy segíts nekem leállítani Stefant. Ezzel nem csak őt mented meg a veszélytől, hanem saját magadat és a barátnődet is.
- Feleség - javította ki Damon. Elijah meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Feleség? Bekötötték a fejed, Salvatore?
- Talán kifogásod van ellene?
- Szó se róla, sőt, gratulálok nektek - mosolyodott el az ős. - Akkor meg pláne fontos neked Elena biztonsága. Nem kérek másd, mint azt, hogy amint visszatér ide, tegyél róla, hogy nem szerepelnek újabb mészárlások az újságok címlapján.
- Ezt mégis hogyan képzelted? - gúnyolódott Damon. - Állítsam egy sarokba? Vagy fenekeljem el?
- Tudod te azt jól.
- Különben is, honnan gondolod, hogy bármikot visszatér ide a közeljövőben?
- Onnan, hogy a tartózkodási helyei egyre közelebb esnek Mystic Fallshoz - mondta Elijah. - Megígérem, én magam is rajta leszek. Eddig is tehettem volna, de eléggé el voltam foglalva újabb vadászok és egy boszorkány felkutatásával.
- Nem fog hallgatni rám - motyogta Damon.
- A testvéred. Ha valaki, te tudsz hatni rá, akár pszichésen, akár fizikaliag.
- Melyik részét nem értetted annak, hogy meg akart ölni?
- Sok sikert, Damon! - búcsúzott Elijah, elengedve a füle mellett a férfi megjegyzését. - Ha kellek, tudod, hol találsz meg - tette hozzá, majd megveregette Damon hátát és kisétált a bárból.
Damon dühösen felmordult, majd egy sóhajtással kezeibe temette az arcát.
Basszus.

XOXO

- És ez nem furcsa neked, Bonnie? Mármint, a nap nagy részét Rebekah-val kell töltened, és ez nem úgy hangzik, mint a lottóötös - vetette fel Caroline. A lányok Damon és Elena frissen felújított "lakosztályának" hálószobájában ültek, egy nagy tál pattogatott kukorica társaságban.
- Először én is így gondoltam, - felelte a boszorkány - de meglepetést okozott. Egész oké.
- Na és ő meg Matt?
- Őszintén? Fogalmam sincs. Jelenleg szerintem még nincs köztük semmi, de ki tudja? Eléggé egymásba szoktak bonyolódni egy-egy buliban.
- Szerintem lehet abban valami, hogy Rebekah megváltozott - szólt közbe Elena Elena. - Az utóbbi időben nem akart se megölni, se megigézni, sőt, segített megölni Connort is.
- És eljött Tyler temetésére - szúrta közbe Caroline.
- Amikor először megkérdeztem Mattet, hogy ugyan minek csatlakozik hozzánk Rebekah, akkor azt válaszolta, hogy szegénynek még sosem volt lehetősége arra, hogy főiskolára járjon - mesélte Bonnie.
- Nekem pedig azt, hogy hálás neki, amiért segített neki bejutni úgy, hogy jóval a határidő lejárta után jelentkezett - tette hozzá Caroline. - De az is lehet, hogy Rebekah bedobta magát és felpezsdítette Matt barátunk éjszakáit, már ha értitek, mire gondolok...
- Caroline!
- Oké, őket kiveséztük, következő téma - javasolta Elena.
- Helyes, úgyis akartam kérdezni tőled valamit, Caroline - szólalt meg Bonnie. - Mi van közted és Klaus között?
- Bele a közepébe - motyogta Elena, csak úgy magának.
- Hé, közülünk, legalább is azt hittem, én vagyok a nagyszájú, és te vagy a diszkrét - kiáltott fel Care.
- Most mi baj van azzal, hogy tudni akarom, mi folyik legjobb barátnőm életében? Különben is, csak annyit tudtam meg a sejtelmes telefonhívásodból nagyjából két héttel ezelőtt, hogy találkoztál Klausszal és valami olyat tettél, amit lehet, hogy nem kellett volna.
- Ez is igaz, végül is...
- Caroline, mondd el nyugodtan. Nem szégyen - noszogatta Elena is.
- Oké - sóhajtott fel a szőke lány, majd egy újabb mély levegő után folytatta. - Az egyik este véletlenül összefutottam vele, amikor jöttem el a Grillből. Megszólított, beszélgettünk, aztán hirtelen rámjött az elmebaj és megcsókoltam.
- Micsoda? - tátotta száját Bonnie, akinek szó szerint leesett az álla meglepetésében. - Visszacsókolt?
- Igen.
- És aztán mi történt?
- Elrohantam, természetesen - válaszolta Caroline, mintha a felelet teljesen magától értetődő lenne.
- De mielőtt elrohant volna, még hozzátette, hogy most mindenképpen mennie el, mert odaég a csirke - nevetett Elena.
- Caroline Forbes, te hülye vagy - közölte Bonnie.
- Tudom, és ez olyan ciki! - értett egyet Care, szégyenlősen kezeibe temetve az arcát.
- És azóta beszéltél vele?
- Aha.
- Na és? - kiváncsiskodott a másik két lány.
- Azt mondtam, hogy legyünk barátok, az jó alap. Vagy valami ilyesmi.
- Az jó alap? - vonta fel a szemöldökét Elena. - Tényleg ezt mondtad neki?
- Nagyon gáz?
- Nem annyira - legyintett Bonnie. - Ennél rosszabb is lehetett volna.
- Egy csőttömeg vagyok - állapította meg Caroline.
- Dehogy vagy az - vigasztalata Elena. - Csak még nem beszélsz rosszfiúul.
- Hogyan nem beszélek?
- Arra céloztam, hogy fogalmad sincs, hogyan kezeld az olyanokat, mint Klaus - magyarázta a lány. - Szerintem hagyd, hogy most ő kezdeményezzen. Abból, hogy megcsókoltad, valószínűleg megértette, hogy nem közömbös számodra. Innen bízd rá, mert egyrészt lesz időd kitalálni, mit akarsz tőle valójában, sőt, még ki is hátrálhatsz belőle, ha akarsz.
- Nem hangzik rosszul - bólintott Caroline. - Őszintén szólva, továbbra sem tudom, mit érzek iránta. A lényem egyik része irtózik tőle, a másik viszont nagyon is vonzódik hozzá.
- Én is ugyanígy voltam Damonnel, és nézd meg, a végén hol kötöttem ki - viszonozta Elena, mosolyogva paskolva meg a széles hitvesi ágyat. - Csak adj időt ennek az egésznek, hogy kibontakozzon, és hidd el, rá fogsz jönni mindenre, amit most nem tudsz hová tenni.
- Köszönöm, csajok! - vigyorodott el elérzekenyülve Caroline, egy csoportos ölelés reményében tárva szét karjait.
- Tényleg, van valami, amit meg akartam mutatni nektek! - pattant fel Bonnie, miután elváltak. Elena és Caroline kíváncsian figyelte, ahogy Bonnie három papírost húz ki a táskájából. - Ezt figyeljétek - mondta, mindkét lány kezébe nyomva egyet-egyet a papírokból.
- Anyám, ez egy repülőjegy! - sikított fel Caroline.
- Ráadásul Las Vegasba! - állapította meg Elena, miután megnézte magának a jegyet.
- Pontosan - bólintott elégedetten Bonnie. - Csak mi hárman, most hétvégén, egy ötcsillagos hotelben.
- Úristen, úristen, úristen, Bonnie, isten vagy! - vetette magát barátnője nyakába Care. - És mégis honnan jött az ötlet?
- Apám átutalt annyi pénzt a számlámra, amit szükségesnek tartott a főiskolai kiadásokra, és ha nem tévedek, egy nullával elnézte az összeget.
- Mázlista.
- Pontosan! Ezért jó ötletnek tűnt a legjobb barátnőimmel megosztani a fölösleget, hiszen úgyis hatéves korunk óta terveztük ezt az utat.
- Bonnie, ez egyszerűen csodálatos! - ujjongott Elena.
- Ja, és első osztályon fogunk utazni, drága pezsgőt iszunk majd, és három napig úgy viselkedünk, mint a milliomosok!
- Alig várom! - örömködött Caroline, fel-alá pattogva ültében.
- Akkor, holnapután irány Las Vegas!

3. rész >>

A következő rész tartalmából...
Elena, Caroline és Bonnie Las Vegasba repülnek, hogy egy közös csajos hétvége keretében kiszórakozzák magukat. Azonban a kártyaasztal mellett feltűnik egy váratlan vendég, aki zavaró tényeket közöl a lányokkal. Eközben Damon saját keresésbe kezd az árnyékvadászokkal kapcsolatban, amikor is rábukkan egy könyvre, egy furcsa jellel a borítóján. Stefan pedig megzsarolja Logant, és megpróbálja rávenni, hogy az segítsen neki egy bizonyos könyv megtalálásban, vagy megszellőzteti féltve őrzött titkait.

Na, csak összejött ez a fejezet is, a maga 4200 szavával. Remélem, tetszett, és nagyon kíváncsi vagyok, szerintetek mi minden vár ránk a következőkben. Például, mit titkolhat Logan? A véleményeteknek ezúttal is nagyon örülök :)

Always and forever - 9. Palatáblák és egy elhatározás

Sziasztok! Íme a megígért, egészen hosszú fejezet. Élmény volt megírni, remélem, olvasni is az lesz. :)

Napjainkban:

A lemenő nap narancssárga sugarai barátságos fénybe vonták a modern berendezésű, tágas lakosztályt, mely egy luxusszálloda legfelső emeletén helyezkedett el, mi sem természetesebb, hiszen mégiscsak a világ egyetlen ősi hibridjéről beszélünk. Klaus egy hatalmas sóhaj és egy pohár whisky kíséretében dőlt hátra a méretes plüsskanapén, lazán elterpeszkedve, élvezve a helyzet szokatlan, röpke, törékeny békéjét.
Elmerengve bámulta a hófehér helyett most sárga, néhol szinte piros falat, lassan kortyolgatta az italát, és óvatosan, mintegy próbaként felidézte az aznapi emlékrohamát a piacon. Nem tudta volna pontosan megmondani, miért teszi, de kíváncsi volt, hogy vajon újra olyan intenzív lesz-e, vagy ez alkalommal inkább olyan, mint bármikor máskor, ha az ember szándékosan emlékszik vissza a múlt egy részletére. Félve, óvatosan nyitva fel önuralma sorompóit, fokozatosan veszítve el a jelent és hozva felszínre a közelmúltat... Míg végül képzeletben újra ott állt a piactéren.
Eddig határozottan jó, érezte, hogy teljes kontrollal bír az elméje felett, tudta, hogy akkor lép ki az emlékből, amikor akar. Lelki szemei előtt látta a színkavalkádot, fülében csengett és zúgott a tömeg moraja, szinte érezte az illatokat is. Ugyanakkor semmivel nem volt élénkebb a kép, mint ha a reggelijére, arra a csinos feketére gondolt volna.
Valamiféle gőgös elégedettséggel tért vissza a jelenbe, hogy sikerült irányítania a saját gondolatait. Ha jobban belegondolunk, ennek kéne normálisnak lennie, de jelen helyzetben bátran kijelenthetjük, hogy ez előrelépés. Tehát nem magával az emlékkel és azok összekapcsolásával van a gond. A dolog nyitja nem a helyzet, hiszen akkor most is elöntötte volna az emlék, hiszen gondolatban ugyan azt látta, sőt, ezúttal tudatosan kötötte a gyermekkorához. A kulcsot más rejti. De vajon mi lehet az...?!
Az ősi elmélyülten töprengett a problémán, mikor váratlan, a szoba síri csöndjébe természetellenes hangerővel ható kopogtatás zavarta meg. Mérges homlokráncolással összeszedte magát, és az ajtó felé indult.
- Ajánlom, hogy jó okod legyen... - szűrte a fogai közt, majd gyakorlatilag feltépte a kétszárnyú, sötét faajtót.
- Uram! Elnézést a zavarásért, uram! - hajtott fejet udvariasan egy öltönyös, kopaszodó férfi. - Egy üzenetet küldtek Önnek a recepcióról, Mr. Klaus. Az úriember határozottan kérte, hogy azonnal kézbesítsük. Lenne olyan szíves, és átvenné? - nyújtotta a kis ezüsttálcán a fehér borítékot.
Klaus erős késztetést érzett, hogy odavakkantson egy nemet, majd a lehető legudvariatlanabb módon becsapja az ajtót, mert háborgatni merészelték, végül azonban mégis úgy döntött, érdekli, mit akarnak tőle.
- Köszönöm - kapta le a tálcáról az üzenetet, ugyan azzal a mozdulattal egy bankjegyet csúsztatva a helyére, majd, meg sem várva a személyzet reakcióját, becsukta az ajtót, és a levélre szegezte pillantását.
A borítékon csak annyi állt, hogy 'Mr. Klaus', amit valószínűleg a recepciós kanyarított oda. Feltépte a papírt, és kihúzta az üzenetet. " Niklaus!", olvasta, és abban a pillanatban keserű fintor kúszott az arcára. Elijah nem bír élni nélküle? Ez érthető. De ilyen vakmerő, hogy bemerészkedik a hotelba, ahol lakik, mikor alig pár napja akarta megölni (megint) ? Vajon mit akar...

" Igen, vettem a bátorságot, és a közvetlen közeledbe merészkedtem a levelemmel. Nem a személyes teredet kívánom ezzel megsérteni, de úgy gondolom, beszélnünk kell. Az utóbbi esetből tanulva természetesen nem személyesen képzelem ezt el."

Klaus itt gúnyos félmosolyra húzta száját.

" Csak hogy tudd, nem neheztelek, amiért megpróbáltál újfent eltenni láb alól. Tudom, hogy jót akarsz, csupán nem a megfelelő módszerekkel. De most nem kioktatni akarlak. Egyezséget ajánlok."

Na, ez kezd izgalmassá válni. Pedig a férfi már épp kezdett ott tartani, hogy végig sem olvassa ezt a szemetet, szimplán elégeti.

"Biztos forrásból tudom, hogy Mikael nemsokára a városba jön. És igen, miattunk jön, pontosabban miattad."

Klaus elkerekedett szemekkel bámulta fivére elegáns kézírását, és szívét félelem szorította össze, amit saját magának is gyorsan haraggal palástolt. Még belül sem félhet semmitől, és főleg: senkitől.

" Azt javaslom, tegyük félre a testvéri viszályt, és fogjunk össze ellene. Ez mindkettőnk érdeke, és csak hogy tudd, nem félek, hogy a nagy együttműködés közben leszúrsz, mert nélkülem hamar információk és segítők nélkül maradnál. Ha jól tudom, nem tettél szert túl nagy népszerűségre mostanában a természetfelettiek között."

A rohadt életbe, Elijah aztán nem cicózik. Végre komoly ellenfélként lép fel.

" Tehát, mit szólsz, testvér? Hajlandó vagy elásni a csatabárdot, míg meg nem fékezzük Mikaelt - lehetőleg örökre- ? Ha egyeztetni kívánsz, a levél végén megtalálod a privát telefonszámomat, ott bármikor elérhetsz.
Üdvözlettel: Elijah"

Klaus újra átfutotta a levelet, ezúttal higgadtabban, majd a levélpapír alján található számjegyeket fixírozta. Nem tudta eldönteni, hogy felhívja-e a bátyját. Úgy döntött, hogy egyelőre biztosan nem, és inkább rendelt magának egy kis vacsorát a szálloda telefonján.

Míg az étel megérkezését várta, ujjaival szórakozottan követte az éjjeliszekrényre vetülő árnyékokat, ugyanis időközben lement a nap, és majdnem teljesen besötétedett. Ahogyan a függönynek köszönhetően összevissza kacskaringózó mintákat figyelte, úgy érezte, alkotnia kell valamit, hogy kiadja magából az elmúlt hetek feszültségét. Szinte megbolondult, hogy ecsetet érezhessen az ujjai közt. Pedig már nagyon rég, talán évek, sőt évtizedek óta, hogy utoljára festett valamit. De most muszáj.

Felpattant az ágy széléről, villanyt kapcsolt, majd másodpercek alatt elővarázsolta mindig magánál hordott kis festőkészletét. Maga sem tudván, mit is készül csinálni, az érzékeire hagyatkozva nekiállt festeni, az ecset magától röpült a vásznon, a festékcseppek repkedtek a hévtől, szemébe izgatott csillogás költözött, mely csak és kizárólag ilyenkor volt látható tekintetében, ha festhetett. Belemerülve a színek és vonalak szabálytalan világába észre sem vette, hogy meghozták a vacsorát, és a szobapincér, megunva a várakozást, betolta az előszobába a kis kocsit, majd elment. Nem tűnt fel neki, hogy már igencsak az éjszakába nyúlik a tevékenysége, az idő megszűnt számára, csak a vászon volt, az ecset, a színek, és ő. Csörgött a telefon, de meg sem hallotta. Csupa festék lett a karja, inge, de nem érezte. Végül kint pirkadni kezdett, de ő nem látta. Csupán alkotott és alkotott, elmenekülve a valóság problémái elől a saját kis világába.

10.század:

 - Niklaus! Testvéér! Itt vagy? - szólongatta Elijah az öccsét, miközben a kis tisztás fele tartott a fák közt, melyet, legjobb tudomása szerint csak ő és Klaus ismertek. Miután átjutott az utolsó akadályokon is, és kibukkant a fák közül, megindult az apró fa tákolmány felé, amit erős jóindulattal és fantáziával kunyhónak tituláltak, ha egymás közt beszéltek róla.
Reményei szerint itt találja a fiút, ugyanis mióta az elviharzott röviddel apjuk megérkezése után, sehol nem látta. Így nem csak azt nem tudta Elijah, hogy mi történt, ami miatt Klaus gyakorlatilag elmenekült otthonról, de azt sem, hogy mi van az öccsével. Főleg lelki szempontból volt kíváncsi, mi a helyzet, és féltette a fivérét, bár jobban belegondolva, a fizikáls bántalmazás egyáltalán nem állt távol Mikaeltől. Ez a gondolat nem segített megnyugodnia, így szinte berobbant a kunyhójukba.
Az első pillanatban észre sem vette Klaust, pedig tényleg nem volt nagy az egyetlen helyiségből álló kis építmény. A fiú a földön ült a sarokban, ölében egy paladarabbal, így Elijah tekintete elsőre átsiklott felette, ám mikor meglátta, megkönnyebbülten felsóhjtott, és közelebb lépett a talajon kuporgó öccséhez. Megállt fölötte, és lenézett.
Klaus jobb kezében egy porladós, fekete követ tartott, és azzal rajzolt az ölében fekvő palára, fel sem nézve munkájából. Elijah érdeklődve szemlélte a fiú munkáját, és a döbbenettől leesett állal tanulmányozta az egészen aprólékos kidolgozású tájképet, illetve amit látott belőle. Bár a kép nyilvánvalóan csupán fekete vonalakból állt, és tekintettel a fiú korára, nem tudott olyan ügyesen alkotni, mint a helyi sámán, de.... A rajz csodálatos volt!
Elijah egészen eddig azt sem tudta, hogy az öccse tehetséges az ilyen kézügyességet igénylő munkákban, erre most szembesül vele, hogy nem is akármennyire. Bár Klaus feje és a palatáblán száguldozó keze eltakartak valamennyit a képből, az idősebb Mikaelson fiú tisztán ki tudott venni egy viharos eget, alatta meg valamiféle nagy vizet, talán az óceán, amiről szüleik annyit meséltek nekik, de ők csak a nagy tó alapján tudtak következtetni annak látványára.
Miután kigyönyörködte magát öccse rajzában, és túlesett az első döbbeneten, Elijah megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára Klaus figyelmét. A kisfiúnak szeme se rebbent, semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna most már percek óta ott szobrozó bátyját. Ekkor Elijah hangosabban köhintett, Klaus pedig ijedten ejtette el a fekete követ, és riadt tekintettel kapkodta a fejét a hang forrását keresve.
Mikor észrevette Elijah-t, mintha kicsit megnyugodott volna. Fivére kérdő tekintetére, mely az imént elhajított rajszerekre siklott, szégyenlősen, és talán valamiféle bűntudattal szedte össze a palatáblát és a követ, majd gyorsan berakta egy dobozba. Félszegen lebámult kezeire, melyek koromfeketék voltak, mire beletörölte azokat nadrágocskájába. A helyzet csak még rosszabb lett, mert átkente az összes addig még tiszta ujjára a fekete port, mely ragadt, tapadt, és úgy tűnt, mintha osztódással szaporodna, ugyanis olyan mennyiségben jelent meg mind a barna nadrágon, mind a tenyerén, hogy Klaus csodálkozott, honnan jön ennyi.
Egészen eddig egyikük sem szólt semmit, ám ekkor Elijah halványan mosolyogva elkapta Klaus mancsát, mielőtt újra beletörölhette volna a ruhájába.
- Szerintem már így is elég feltűnően összekoszoltad - húzta el a száját öccsének árulkodóan piszkos nadrágjára pislogva, majd kifelé indult a kunyhóból. - Gyere, próbáljuk meg lemosni itt a kis tóban, mert ha anyánk meglátja...nem vagyok kíváncsi, mi történne, úgyhogy inkább ne is próbáljuk ki - javasolta, és húzta maga után Klaust, aki ,továbbra is némán, követte az idősebbet.
- Elmondod, mi történt, mikor apánk hazaért? - tért rögtön az őt leginkább foglalkoztató kérdésre Elijah, miközben vadul dörzsölte a kisfiú kezeit a kis tó hideg vizében, de a piszok csak nem akart lejönni annak ujjairól, sőt, most már az idősebb fivér tenyere is maszatos lett. Hát ez meg hogy lehet?
- Nem történt semmi - motyogta Klaus gyorsan, és annyira elhalkult a mondat végére, hogy a bátyja inkább sejtette, mint hallotta a befejezést. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha tudni akarja, mi történt, dehát ezzel jár, ha valaki kíváncsi... Mikor rátekintett Klaus zárkózott, mogorva arcára, valahogy mégis inkább úgy döntött, hanyagolja a témát.
Elég gyakorinak számítottak az ilyen esetek ahhoz, hogy megszokja, Mikael és Klaus kapcsolata rossz, és megesik egy kis vita. Általában megesik. Mindig, valójában. Nem emlékezett olyan hétre, hogy az apjuk ne üvöltötte volna le kisöccse fejét, leszámítva, mikor a férfi nem tartózkodott otthon. Olyankor már majdnem harmonikus volt a családi életük.
- És mi jót rajzoltál, mikor megzavartalak? - érdeklődött csevegő hangnemben, kedves mosollyal Elijah. Úgy tűnt, Klaus erre sem fog válaszolni, aztán pár másodpercnyi néma bámulás bátyja szeretettel csillogó, biztató melegbarna szemeibe megtörte ellenállását, és egy rövid sóhaj után beszélni kezdett.
- Nem igazán tudom én sem. Csak dühös voltam, mikor elfutottam otthonról, nagyon dühös - ráncolta a homlokát a kisfiú, miközben továbbra is kitartóan dörgölte össze fekete kezeit a vízben. - Aztán idejöttem, ahogy mindig, és... pár hete találtam néhány kőtáblát. Olyanokat, mint amire most is rajzoltam. Meg fekete köveket is, amik fognak rajta, és rájöttem, hogy tudok rajzolni velük - magyarázta az elejéről a dolgot, Elijah pedig figyelmesen hallgatta. - Ma is idejöttem, és valahogy tudtam, hogy most rajzolnom kell, és akkor jobb lesz. Szóval leültem, és csináltam, és nem is figyeltem, hogy mit....és aztán jöttél te - nézett fel zavarodottan, szégyenlősen Klaus. - Azt sem tudom, mit rajzoltam pontosan - vallotta be feszengve.
- Komolyan? - csodálkozott Elijah, hiszen el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen aprólékosat és ügyeset alkotni úgy, hogy közben azt sem tudod, mit csinálsz.
- Tudom, hogy a tengert rajzoltam le, de másra alig emlékszem, pedig csak most csináltam - vont vállat Klaus, majd kiemelte a tavacskából a kezeit, melyek vörösek voltak a sok dörzsöléstől, de szerencsére a fekete kosz is eltűnt róluk, csupán tenyere ráncaiban maradt nyoma, de az nem fog feltűnni Esthernek, hiszen Klaus mindig piszkosan érkezett haza. Mint minden kisgyerek.
- A nadrágodat is ki kéne mosni - mutatott az idősebb fiú a barna ruhadarabra, mely rongyosan, és valóban elég fekete foltosan lógott Klaus derekán. - Várj, te mosd azt ki, addig én idehozom a rajzod, és megnézzük együtt, jó? - állt fel Eljah, majd tett egy lépést a kunyhó felé, aztán megtorpant. - Várj csak... megengeded, hogy megnézzem? Idehozhatom? - pislogott vissza kérdően Klausra, és fejben leszidta magát, amiért ez a lehetőség nem jutott azonnal eszébe, hogy az öccse talán nem szeretné megmutatni neki.
- Megnézheted, ha akarod - adta meg az engedélyt a fiú, ledobva nadrágját. - De csak, ha  nem szólsz róla senki másnak se! - kérte, mire Elijah bólintott, és ez elég volt Klausnak, hiszen tudta, hogy legidősebb fivére mindig betartja ígéreteit.
Így hát Elijah visszabaktatott a kis fakunyhóba, és belenézett a dobozba, amibe látta, hogy Klaus belerakja a palatáblát. Kissé meglepődött, mikor további, rajzokkal tarkított, illetve rajzokra váró, de még üres palákat látott. Legalább most már tudja, hová rejtette el az öccse az alkotásait. Gyorsan átfutotta a láda alján heverő, már elkészült képeket, és magában elismerően megállapította, hogy a kis Klausnak bizony van tehetsége ehhez. Na, nem mintha sokra menne vele.
Megragadta a legfelső, ma készült rajzot, és míg visszatért a tóhoz, azon merengett, mennyit számít, minek születsz. Klaus tehetségével egy olyan családban, ahol vázákat vagy szöveteket festenek... főleg, ha a fiú nem is fiúnak, hanem lánynak születik... elismernék és megbecsülnék a tudását. Sikeres lehetne, és azt csinálhatná, amit szeret, amiben jó, kihasználhatná az adottságát. Így azonban titokban, egy kis fatákolmány padlóján kuporogva kell kiadnia magából, majd rejtegetnie, amit alkotott. Mintha valami szégyenletes bűn lenne.
Tulajdonképpen az is, az ő családjukban legalábbis mindenképpen. Ha Esther, sőt, Mikael tudomást szerezne erről, szörnyen elvernék és rengeteg munkára köteleznék a fiút, és akkor Klaus még örülhetne, hogy ilyen könnyen megúszta. Nem, erről valóban nagyon hallgatniuk kell, gondolta Elijah, és elszorult a szíve, ahogy a tóparton guggoló, a vízbe bámuló öccsére pillantott.
- Tessék - nyújtotta át a palatáblát, ahogy a kisfiú mellé ért, és leült, hátát egy fa törzsének vetve, szembe Klausszal. Öccse figyelmesen tanulmányozta a vonalakat, arcáról semmit sem lehetett leolvasni, végül felpillantott, és szó nélkül átadta a képet Elijah-nak, aki szintén alaposan megnézte. Háborgó tenger, viharfelhők, egy nagy villám. Nem mondhatni, hogy tökéletes, vagy szinte élethű lett volna a rajz, hiszen mégiscsak egy kisfiú csinálta, szinte semmi tapasztalattal a háta mögött. De könnyedén felismerhető volt, és ez már több, mint amire a falu bármelyik gyereke képes lett volna. Még az idősebbek is csak nehezen. Sőt, Elijah meg merte volna kockáztatni, hogy a felnőttek közt sem sok akad.
- Nagyon ügyes vagy - nézett egyenesen Klaus szemeibe az idősebb fiú, mire öccse elpirult, és elfordította tekintetét, a mellette levő nagy kövön száradó nadrágjára meredve így.
- Nem is igaz - motyogta zavartan. - Tuti, hogy mások is tudnak ilyet. Csak az övékét nem látod - vont vállat, majd elvette a képet Elijah-tól, és lefordítva lerakta maga mellé a fűbe. - És amúgy is mindegy. Csak ne mondd el senkinek, és nem lesz baj - kérte újra a bátyját, jelezve, mennyire fontos neki a diszkréciója.
- Senki sem fogja megtudni tőlem! - ígérte Elijah, de azért még hozzátette: - Viszont sajnálom, hogy titokban kell tartanunk.
- Nekem mindegy - állt fel Klaus, és felhúzta a nadrágját, ami már csak nedves volt. A szél teljesen megszárítja, mire hazaérnek. - Ha nem kapok ki érte, akkor nem érdekel, ki tudja. De nyilván kikapnék, ha bárki is tudná, szóval...
- Pedig ezért még meg is kéne, hogy dicsérjenek - csóválta a fejét szomorkásan Elijah, és tudta, hogy habár nem mutatja, Klausnak jól esik, hogy valaki elismeri az ügyességét. Még ha egyáltalán nem is azért csinálta, hogy elismerjék.
- Na, menjünk haza, Niklaus - tápászkodott fel Elijah is, majd leporolta a nadrágjáról az odatapadt leveleket és földet. Megvárta, amíg öccse visszarakja a táblát a többihez, majd pont fordult volna el, hogy kifelé induljon az erdőből, mikor egy villanásnyi ideig piros foltot látott Klaus alkarján, ahogyan a kisfiú becsukta maga mögött a kunyhó ajtaját, és felcsúszott kissé az ingujja.
Nem volt több egy másodperc töredékénél, de ez pont elég volt az idősebb Mikaelson fivérnek ahhoz, hogy eszébe jusson, eredetileg miért is kereste Klaust. Attól tartott, hogy apjuk bántotta. És ha nem csalt a szeme az imént, akkor sajnos igaza volt, és pontosan így történt.
Odalépett Klaus mögé, majd óvatosan, de határozottan elkapta a csuklóját, és mielőtt az öccse feleszmélhetett volna, felhúzta az inge ujját. Ahogyan az anyag felcsúszott a vékony karon, úgy vált fokozatosan láthatóvá egy jó kétujjnyi vastag, haragos vörös színű csík, amely nem sokkal a kisfiú csuklóhajlata fölött, az alkar alján kezdődött, és egészen a könyökéig tartott, elcsúfítva a fehér bőrt. A sérülés környéke halványlila volt és duzzadt. Elijah összeszorult torokkal meredt a csúnya sebre, Klaus pedig ekkor tért magához annyira a meglepetésből, hogy elrántsa a kezét, és dacosan bátyja szeme közé bámuljon. A két fiú némán meredt egymásra, az idősebbik arca csupa szánalom és törődés, a kisebbiké harag, zárkózottság, és egy kis félelem.
- Apánk művelte ezt veled? - kérdezte halkan Elijah, noha nagyon jól tudta a választ.
- Nem, dehogyis! - tiltakozott kétségbeesetten Klaus, de elég rosszul hazudott. - Én voltam, véletlenül nekiestem aa.... nekiestem az ajtó szélének - hebegte, majd mikor látta, hogy Elijah egyáltalán nem hisz neki, reszketeg sóhajt hallatott, és megroggyant vállakkal, a földet bámulva beismerte: - Szemtelen és engedetlen voltam.
- Ezt erősen kétlem - szűrte a fogai közt a nagyobbik fiú, és szinte villámokat szórtak szemei. Tisztelte az apját, tartott is tőle, és mindig engedelmesen tette, amit parancsolt neki, különösebb problémák nélkül. Teljesen átlagos volt a kapcsolatuk. Hanem most igazán mérges lett rá. Nem tudta, most éppen mit vétett Klaus, de kezdett elege lenni belőle, hogy állandóan verik az öccsét. Általában ok nélkül, ezt nagyon jól tudta.
Két érzelem, két gondolat küzdött benne párhuzamosan, időszakos csatatérré változtatva elméjét. Szinte érezni vélte, ahogyan az agysejtjei egymással küzdenek, az érvek kihegyezett nyilai egymást pusztítják.
Az egyik oldalon ott volt az apja iránti tekintélye, szeretete, tisztelete, lojalitása, és a félelem tőle. Másik oldalt a határtalan szeretet kisöccse felé, a védelmezés vágya, akárhányszor ránézett a gyámoltalan kisfiúra, akit lépten-nyomon megaláztak, vertek, lenéztek, és senki sem vette a fáradtságot, hogy megismerje a valódi értékeit. Egy megviselt, eldobott gyermek volt csupán Klaus, aki szinte vadászott mások szeretetére, és akitől valamiért állandóan megtagadták azt. Még a tulajdon családja is. Bár belenevelték Elijah-ba, hogy az apja az ura mindenek felett - nem voltak vallásos család, nem hittek semmiféle Istenben -, amióta Klaus megszületett, és ilyen csúnyán bántak vele, akaratlanul is kezdett meginogni benne az addig minden mást elnyomó tudat, hogy az apja tévedhetetlen és hatalmas, és kezdte átadni a helyét valamiféle értetlen kiábrándultságnak, döbbent hidegségnek. Aztán Klaus ahogy cseperedett, úgy nőtt egyre jobban bátyja szívéhez, korlátlan bizalmával és szeretetével hasonló érzelmeket vívva ki Elijah-ból is.
Most pedig itt állt a tisztáson, és úgy érezte magát, mintha bekerült volna Klaus képébe, a vihar kellős közepébe. Ugyanakkor olyan nemes volt, olyan fejlett igazságérzettel rendelkezett fiatal korának ellenére is, hogy nem tudott többé szemet hunyni az ilyen esetek felett. És mikor a vékony, határozatlanul tébláboló, egyik lábáról a másikra nehezedő Klausra emelte pillantását, még szilárdabb lett benne az elhatározás.
- Mit csinált veled apánk? - tette fel a kérdést Elijah, ezúttal határozottan, komoran. Klaus valószínűleg újabb hazugsággal próbálkozott volna, ám látta, hogy bátyjában megváltozott valami, így végül az igazat válaszolta.
- Azzal a nagy bőrszíjjal akart megcsapni, én meg felkaptam magam elé a karomat, így csak azt találta el. De az én hibám, bementem a szobába, mikor épp anyával veszekedtek. Nem lett volna szabad - remegett meg Klaus hangja, nyilvánvalóvá téve, hogy nem csak testi sebeket okozott rajta az eset, aztán vett egy nagy levegőt, és kihúzta magát. - Különben is, már mindegy.
- Annyira azért nem mindegy. És miután elég nyilvánvalóan elrohantál otthonról, biztosan nagyon mérges rád. Ha hazaértünk, csak folytatni fogja - vicsorgott Elijah, és tehetetlenül törte a fejét. Mindenképpen ki kellett találnia valamit, ráadásul rövid időn belül. - Na jó, menjünk haza - indult el újra.
És Klaus csendben követte, körülöttük az tisztás és az erdő csendes, békés. Elijah azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatnának, biztonságban a világ kegyetlensége elől. És ekkor döntötte el véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy a családja - most elsősorban Klaus - biztonsága lesz a célja életnek. Ennek fog élni, ezért fog küzdeni. Komoly elkötelezettség egy gyerektől, de nem csak úgy egy kósza gondolat volt. Hitt benne, hogy ez elég nemes, az életnek értelmet adó küldetés.
Magabiztos lépteit kissé meggyorsította, és immár bátran felszegett fejjel készült szembenézni apjuk haragjával.


Napjainkban:

Klaus hirtelen ült fel a hatalmas, puha ágyban, mely a lakosztály hálószobájának nagy részét elfoglalta, és zaklatottan túrt bele csapzott hajába, félmeztelen felsőteste izzadtságtól fénylett. Szinte fullasztóan melegnek érezte a szoba levegőjét, de mintha ólomból lettek volna a tagjai, nem bírta rávenni magát, hogy felkeljen a takarók közül. Inkább egy fújással hátradőlt, majd a plafonról lógó aranyozott csillárt nézve, de az imént álmodottakat látva merengett.
Az újabb emlék feldúlta, ráadásul ezt most határozottan Elijah szemszögéből látta. Ez egyáltalán hogyan lehetséges? És vajon valóban így látta ezt akkor a fivére, vagy csak ő képzeli, hogy Elijah talán ezt láthatta? Akárhogy is, mélyen érintette ez az emlék, mélyebben, mint eddig bármelyik másik.
Kényszerítette magát, hogy elszakadjon a múlt kísértő, színes képeitől, majd kirugdosta magát az ágyból, és felkapva az éjjeliszekrényről egy fél pohár whiskyt - sosem lehet elég korán elkezdeni az ivást - megállt az előző éjjel készített festménye előtt. Még inkább csak vázlat volt, ami sok munkát igényel a végleges formája előtt, de már lehetett látni, nagyjából hova indult el.
A férfi kritikus szemmel vizsgálta a vásznat, majd az ecsetért nyúlt, és néhány vonallal kiigazította az eddig elkészült alkotást. Hátralépett, és újra megszemlélte. Úgy tűnik, nagyobb hatást váltott ki belőle az az isten háta mögötti, útszéli koszfészek, mint gondolta volna... Legalábbis a képen egy puszta terült el, középen pedig valamiféle kis lepusztult vityilló homályos körvonalai látszottak. Elhagyatott, apró pont a nagy semmiben. A színek még közel sem voltak véglegesítve, de annyi már látszott, hogy a halvány sárga és a barna az uralkodó árnyalatok.
Klaus még vetett egy utolsó pillantást a félkész művére, majd letakarta egy nagy, fehér lepellel, és kilépett a lakosztály fő részébe, a nappaliba. Ott találta az előző este rendelt vacsoráját. Leemelte az egyik fedőt, a fazék kihűlt levessel volt tele, a tetején zsírfoltok úszkáltak. Az ősi fintorogva ejtette vissza az edényre a tetejét, és inkább egy szelet húst meg egy karéj kenyeret választott. Az hidegen is jó.
A rögtönzött szendvicset majszolva levetette magát a kanapéra, bekapcsolta a hatalmas képernyős TVt, és elővette a zsebéből Elijah tegnapi levelét. Hiába olvasgatta újra ás újra a sorokat, azon kívül, hogy végül már kívülről tudta az egészet, nem sokat ért vele. Még mindig nem tudta eldönteni, felhívja-e a bátyját, vagy sem. Bár az éjszaka átélt álom után valamiért hajlott rá. A tévében egy sótlan pasas unott arccal a liberalizált pénzügyi piacról magyarázott valamit, ő pedig végre elhatározta magát.
A fenébe is, nem! Nem fogja felhívni? Mégis miért kéne azt tennie, amit a bátyja mond, ha egyszer kinőtt már abból a korból? Most ő az erősebb, tőle fél és előle menekül több száznyi vámpír, vérfarkas és boszorkány, nem pedig Elijah elől. Túlnőtt a bátyján, akár belátja ezt a másik, akár nem. Tehát nyilvánvalóan nem fog úgy ugrálni, ahogyan Elijah fütyül. Pont az ellenkezőjét fogja tenni.
Alig jutott erre az elhatározásra, csörgött a szálloda belső vezetékes telefonja, és bár erősen megfontolta, hogy vegye-e a fáradtságot, és odamenjen felvenni, mikor még csak most ült le, azért végül csak odasuhant, és a füléhez emelte a kagylót.
- Egen - szólt bele, de csak miután harapott egy nagyot a szendvicsből. Ha már vannak olyan udvariatlanok, hogy megzavarják a pihenését, ő meg lesz olyan udvariatlan, hogy teli szájjal kommunikáljon velük.
- Mr. Klaus! Szép jó reggelt uram, elnézést a zavarásért! - csöpögött egy pasas hangja a vonalból, és Klaus örült, hogy erős a gyomra, mert máskülönben kihányta volna a szendvicse már elfogyasztott felét. - Remélem, minden szolgáltatásunkkal maradéktalanul elégedett...
- Ha most komolyan csak azért zaklat, hogy a seggemet nyalja, akár fel is jöhet, addigra letolom a nadrágom - vágott a szavába mogorván az ősi, mire a vonal másik végén Mr. Jómodor levegő után kapott, és volt annyi esze, hogy gyorsan zavarba jöjjön.
- Nem, uram, dehogyis! - tiltakozott, majd gyorsan a lényegre tért végre, mielőtt még jobban felhúzná a legdrágább lakosztályt bérlő vendégüket. - Csupán azért hívtam fel, mert egy csinos hölgy áll mellettem, aki találkozni kíván Önnel. Persze, csak ha nem zavar.
- Jó, és mi a neve ennek a 'csinos hölgynek'? - adta meg magát Klaus, hangjában halványan érezhető kíváncsisággal. A vonal végén pár másodpercig csönd volt, valószínűleg a név után érdeklődött a pasas, majd megtudta azt, és így hangzott a válasz:
- Azt mondja, Miss Tamorának hívják - közölte, mire Klaus félrenyelte az újabb falat kenyeret. - Óhajtja fogadni, vagy küldjem el?
- Küldje fel hozzám - köhögte bele könnyes szemmel a férfi a telefonba, majd lerakta azt, és igyekezett úrrá lenni fuldoklásán.
Vajon hogyan találta meg a boszi? És mit akarhat tőle? Remélhetőleg máris tud valamit Mikael és az álmok ellen is. Nem ártana most már valami jó hír is.
- Gyere be! - szólt ki Klaus, mikor meghallotta a finom kopogtatást az ajtón, ő maga pedig lazán keresztbe tett karral, kisterpeszben megállt az előtérben, hogy fogadja Tamorát.
Szándékosan nem ment oda ajtót nyitni, rosszat tett volna az imidzsének, ha túlzott udvariasságot vagy előzékenységet mutat. Az egyetlen előkészület, amire hajlandó volt, mielőtt a lány felér hozzá, hogy felkapjon egy pólót. Szigorúan csak azért, mert nem egy nyáladzó kupaccal akart társalogni. Ez van, a tökéletes testnek is vannak hátrányai...
- Szia, Klaus! - lépett be mosolyogva a lány. Tényleg, az ősi már majd' elfelejtette, hogy ez a boszi állandóan vigyorog.
- Helló - biccentett a férfi, majd egy széles kézmozdulattal beljebb invitálta a nappaliba. - Foglalj helyet!
- Ezúttal semmi molyrágta kanapémaradvány? - vonta fel kissé gúnyosan a szemöldökét Tamora, majd leült a plüss díványon, szemközt Klausszal, aki egy kényelmesnek tűnő, hatalmas fotelben terpeszkedett el. - Csalódtam benned - tette hozzá fejcsóválva, ahogy hátradőlt, és belesüppedt egy díszpárnába.
- Nos, még a legdrágább szálloda sem elégítheti ki tökéletesen az igényeket, nem igaz, boszi? - vont vállat a hibrid, és meglepődve konstatálta, máris milyen oldott és szinte kellemes a légkör köztük. Tetszett neki ez a könnyed viccelődés, elvette a találkozás komolyságának élét. Ritkán kereste mások társaságát, és akkor is inkább a félelem és az erőszak voltak a meghatározó érzelmek, tehát örült a változatosságnak.
- Még mindig Tamora vagyok - jegyezte meg a lány mellékesen. -  Remélem, távozáskor igazi litániát írsz majd a panaszkönyvbe - villantott fel egy csillogó mosolyt a lány, majd ráérősen körülhordozta pillantását a lakosztály többi részén, a stílusos bútorokon, modern kütyükön, barátságos színeken. Határozottan közelebb állt ahhoz képhez, amit Klausról kialakított, mint a múltkori világvégi fogadó.
- Honnan tudtad, hogy itt találsz? - tette fel az ősi a jogos kérdést, mire Tamora visszanézett rá.
- A bátyád mondta meg - érkezett az egyszerű válasz, majd a lány látta Klaus arcán, hogy ez bővebb magyarázatot igényel. - Tegnap este tudtam meg, hogy Mikael a városba tart, szóval gondoltam, hazasietek, hogy felhívjalak. Viszont történetesen épp egy kis sétálóutca kellős közepén jött a lát... jött az információ, a számodat meg ügyesen otthon hagytam, és mivel szükségem volt egy kis, izé, szóval pont segítségre volt szükségem, hogy minél hamarabb elérhesselek, hatalmas mázlim volt, és összefutottam Elijah-val. Ő azt állította, nem tudja a számodat - lehetséges ez? -, de mikor megkérdezte, miért kereslek, beavattam, mert hát rá is igencsak tartozik - mesélte Tamora, Klaus pedig nem tudta nem észrevenni, hogy a történet eleje óta kissé zavarban van, és feltűnően elhallgat valamit. Egyelőre azonban kivárt. - Aztán megmondta, melyik hotelben szálltál meg, de már túl késő volt, és nem akartalak zavarni, úgyhogy visszamentem abba a kedves kis szobácskába, amit bérlek, ha már iderángattál, és valahol muszáj aludnom. Aztán megpróbáltalak felhívni, de nem vetted fel. Ma reggel pedig felkeltem, és ide vezetett a második utam. Az első a pékségbe, reggelizni - fejezte be a jóval részletesebb beszámolót a lány.
- Így már érthetőbb - biccentette félre a fejét Klaus, de más megjegyzést nem fűzött hozzá hangosan. Gondolatban is csak annyit, hogy a boszi talán túl sokat locsog.
- Mi az, meg sem lepődsz, hogy Mikael idejön? - fonta karba a kezét Tamora, és kérdő pillantással méregette az ősit.
- Tegnap este kaptam egy levelet Elijah-tól, és abban tudatta velem, mi a helyzet - vetette oda Klaus, és újfent nem tudott elsiklani a tény fölött, hogy a lány nem mond el mindent. Bátyjának levelét még sötétedés előtt megkapta, tehát Tamora addigra már találkozott vele. Vagyis egyáltalán nem volt késő egy látogatáshoz.
Nem tetszett neki, hogy a boszi titkolózik, az meg végképp nem, hogy most nem szedhette ki belőle az igazságot kínzással vagy fenyegetéssel. Azzal elszúrta volna az egészet, márpedig egy ilyen kényes helyzetben nem tehette meg. Hideg fejjel kellett cselekednie, és figyelmen kívül hagynia, hogy a lány egyszerre idegesíti és mégis szórakoztatja. Jelenleg inkább idegesíti.
- Remélem, válaszoltál a levélre - zökkentette ki a gondolatmenetéből Tamora, egészen elképesztve Klaust. Egyrészt, honnan veszi ez a csitri a bátorságit, hogy kérdőre vonja őt, az első és egyetlen ősi hibridet, akit mindenki retteg, másrészt pedig amúgy sincs semmi köze hozzá, mi folyik közte meg a bátyja közt.
- Nem, nem válaszoltam - vágta oda mogorván, és mintha fájdalmat látott volna felcsillanni a zöldes árnyalatú szemekben, de nem lehetett egészen biztos benne, mert a következő pillanatban már haragtól szikráztak.
- A bátyád kezét-lábát töri, hogy jobb kapcsolata legyen veled, és bármire képes lenne a családjáért, ami jelenleg főleg belőled áll, mert Rebekah-t nem találja - kezdte mérgesen a lány. - Nem menekül el előled, mert tudja, hogy hamarosan szembe kell nézned az apátokkal, így inkább itt maradt segíteni, véget akar vetni az idióta kis viszályotoknak, és hajlandó meghunyászkodni előtted, pedig ő is férfiból van, és idősebb is nálad, mégis lenyeli a büszkeségét, tudván, hogy a tied jóval nagyobb. Egész életében áldozatokat hozott érted, te meg egy nyomorult válaszra sem méltatod a levelét? - zúdította Klausra, aki leforrázottan hallgatta. Kicsit úgy érezte magát, mint egy óvodás, mikor rossz fát tesz a tűzre, és leszidják otthon. Jogosan. - Hát nem veszed észre, hogy neked akar segíteni?
- Nem tudom, miért akarod állandóan beleártani magad a bátyámmal való kapcsolatomba, mert az égvilágon semmi közöd hozzá, de tegyük fel, hogy ezen most átsiklok - válaszolta vészjósló nyugalommal Klaus. - Azt mondta Elijah, hogy a megadott számon bármikor elérhetem. Tehát akár most, akár délután, akár napok múlva is. Ha azt mondom, hogy időre van szükségem, hogy megemésszem, amit írt, akkor igenis megvárakoztatom - tette hozzá dacosan.
- De gondolom ezek szerint terveztél válaszolni neki - enyhült meg Tamora, de nem úgy tűnt, hogy nagyon meghatotta volna Klaus mondata, miszerint semmi köze a két ősi viszonyához.
- Igen, épp most akartam hívni - hazudta szemrebbenés nélkül Klaus. A boszinak nem kell tudnia, hogy pont az ellenkezőjéről döntött alig fél órája. Különben is, már nem volt benne annyira biztos, hogy valóban ignorálja bátyja levelét. Tamora beszéde igazán hatásos volt, talán volt benne valami. Persze szigorúan arra a részre vonatkozóan, hogy Elijah segítene neki Mikael ellen. Márpedig segítségre igenis szüksége van, ezt még ő is belátta.
- Akkor ezt megbeszéltük - bólintott a lány elégedetten, és így folytatta: - A koporsók kapcsán, ugyebár ígértem, hogy elrejtem és megvédem őket. Na, csak meg kéne mutatnod, hol vannak, és már rájuk is olvasom a varázslatomat. Minden hozzávalót beszereztem - tért át egy kevésbé fontos témára. Bár ha tudta volna, mit rejtenek a koporsók, talán nem így gondolta volna. Azonban látatlanban, bár továbbra is rettenetesen kíváncsi volt a tartalmukra, nem vette olyan nagyon komolyan őket, mint Mikael közelgő, fölöttük magasló árnyékát.
- Most azonnal el tudod végezni a varázslatodat, bosz... izé, Tamora? Indulhatunk is? - kérdezte Klaus, és örült, hogy a lány ilyen gyors volt. Ha az apja valóban közeleg, égető szüksége van arra a védővarázslatra.
- Persze - érkezett a kielégítő válasz, mire az ősi felállt, és felkapva a mobilját a kis dohányzóasztalról, megindult kifelé a lakosztályból, nyomában a boszival.
- És, hogy állsz az emlékeiddel? Volt azóta újabb? - érdeklődött fesztelenül Tamora, miközben a lifttel lefelé haladtak. Klaus háta azonnal megmerevedett, de pókerarccal nézte tovább a fényes liftajtót, miközben válaszolt.
. Volt. Valójában kettő is - húzta el a száját, és nagyon nem érezte úgy, hogy készen áll beszélni róluk. - Kitaláltál már valamit ellenük, boszi? - érdeklődött azért reménykedve, ha már így szóba hozta a lány.
- Továbbra is tartom magam amellett, hogy nem lehet másképp védekezni ellenük, mint elfogadni őket, és elgondolkodni, mit is akarnak valójában -  csóválta a fejét, mire Klaus kelletlenül felmordult, és valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy 'Persze, majd pont az emlékeim diktálják nekem, mit tegyek!'. Nyilván magában beszélt, de Tamora meghallotta. - Hé, én csak válaszoltam arra, amit kérdeztél, úgy, ahogyan én gondolom. Eddig nagyon kevés helyen találtam említést ilyen emlékutazásokról, és egy olyanról sem olvastam, ahol ne lett volna valamilyen céljuk. Ráadásul mindez csak a te fejedben történik, a te saját emlékeiddel, ez csak nem lehet olyan borzalmasan kusza, és rettenetes, még egy több, mint ezer éves vámpír esetén sem.
- De, pont olyan borzalmasan rossz - tiltakozott Klaus, és nem értette, miért nem veszik komolyan. - És ezt kapd ki, ma reggel nem is a saját emlékemet láttam. Mármint, határozottan nem a saját szemszögemből láttam a dolgokat, sőt, nem is kívülről. Most Elijah szemén keresztül éltem át a jelenetet, ehhez mit tudsz  hozzáfűzni? - érdeklődött ingerülten az ősi.
- De még mindig a veled megtörtént dolgok voltak, csupán a bátyád szemszögéből? - kérdezett vissza Tamora, és láthatóan nagyon érdekesnek találta a dolgot.
- Igen. Na, akkor ez most hogy is van?  - fordult a boszi felé Klaus, miközben kinyílt a lift ajtaja, és ők kiszálltak, az ősi pedig biccentett a portásnak, mikor átsétáltak a hallon.
- Nem tudom, ilyen esetről még soha nem is hallottam - közölte Tamora őszintén. -  Az már nyilvánvaló, hogy a bátyádnak több köze van hozzá, mint gondoltad volna. Talán vele is beszélni kéne erről.
- Gondolod, hogy az ő műve mindez? - sziszegte összeszűkült szemekkel Klaus, és csodálkozott, hogy eddig nem is jutott eszébe ez a lehetőség.
- Egyértelműen nem - hűtötte le azonnal a lány a hibridet. - Ilyet csak boszorkány tehet, márpedig Elijah nem az. Szerintem még csak nem is tud a dologról. Ugyanakkor jó ötletnek tartom, hogy beavassuk, biztosan tudna segíteni - javasolta higgadtan, halványan mosolyogva, miközben már az utcán kerülgették a szembejövőket, úton a koporsók gondosan titkolt rejteke felé.
- Még meggondolom - ígérte Klaus, és mindketten tudták, hogy ez tőle óriási előrelépés, mert komolyan gondolta.
Úgy tűnik, a bátyja gyakorlatilag rá akarja tukmálni a segítségét, és neki történetesen szüksége is lenne rá. A boszi pedig kezd belefolyni a dolgaikba, hiszen az ő segítségét máris igénybe veszi. Már csak az indítékaikra lett volna rettentően kíváncsi.
A lány nem úgy tűnik, mintha annyira nagyon félne tőle, és Klaus valamiért azt sem tudta elképzelni, hogy csak a pénzért csinálná, noha a boszorkányoknak ebből áll az élete, hogy a varázslataikat pénzért árusították, neki pedig jócskán volt belőle, szóval Tamora jó üzletnek nézett elébe. Mégis, kellett lennie valami másnak is, csak eddig még nem jött rá, mi az. Jobban kell figyelnie, mindig ez volt a módszere, hogy tökéletesen kiismerte ellenfeleit és szövetségeseit, indítékaikat, félelmeiket, így sakkban tarthatta őket.
Elijah segítőkészségének okai pedig reggeli ébredése óta ott lebegtek elméjének határán csupán ki kellett volna nyúlnia, és elfogadni őket, de ez pont az volt, amire egyelőre nem volt hajlandó. Túlzottan is beláthatatlan következményekkel járt volna, ha tudatosítja magában, hogy a bátyja nem elég, hogy gyakorlatilag a születése óta vigyáz rá, lévén nagyobb testvér, de ilyen komolyan és véresen, már egészen gyermekkoruk óta feladatának tartja, hogy őt segítse.
Azon kívül nagyon is tisztában volt vele, hogy Eljah eléggé ismeri ahhoz, hogy tudja, csupán a magában mélyen eltemetett fájó érzelmek miatt az a rettegett, félelmes és lelketlen valaki, akinek mindenki látja. A bátyja az egyetlen, aki ismeri az igazi Klaust, és életcéljának tekinti, hogy ezt a felszínre hozza, másoknak is megmutassa, és elérje, hogy elismerjék és szeressék az öccsét, csak azért, aki.
Szegény, naiv Elijah, még nem tudja, hogy ez lehetetlen. Túl elfogultan szemléli őt, a hibáitól nagylelkűen eltekint, azt a maroknyi jó tulajdonságát pedig az egekig magasztalja. Így aztán soha nem érti, mások miért nem azt látják a fivérében, amit ő. Ha egyszer rájön minderre, hatalmas pofára esés lesz, így ezer év után. Klaus előre sajnálta érte őt. A bátyja jobbat érdemelt ennél, ugyanakkor egyszerűen képtelen lett volna tudatosítani benne, hogy nincs igaza. Egyrészt, mert nem hitte volna el neki, másrészt, mert valahol jól esett neki, hogy legalább egyvalaki van ezen a világon, aki szereti őt. Még ha nem is mutatta, ez sokat jelentett neki.
És ahogyan a napfényben fürdő, népes utcán haladt, mellette a mosolyogva nézelődő boszival, és végiggondolta, hogy van idejük felkészülni egy végleges leszámolásra Mikaellel, a koporsók hamarosan biztonságban lesznek, a bátyja segítségére feltétlenül számíthat, és még egy baromira erős boszorkány is mellettük áll... Valahogy nem tudott borúsan gondolni a jövőre, és még a múltja sem kísértette annyira. Talán van kiút ebből az egész szarságból, amibe az elmúlt évszázadok során mászott? Most kivételesen mert reménykedni.

Büszkén jelentem, ez az eddigi leghosszabb fejezete a történetnek, kis híján 6000 szó. :) Remélem, a mennyiség nem rontotta le a minőséget. Örülnék, ha megtisztelnétek véleményetekkel. ;)
Ha egyszer sikerülne összeszednem két kommentet egy fejezet alá - olyan nagy kérés ez? -, arra gondoltam, hogy itt lenne az ideje egy kis játékos kihívásnak. Nektek a játék, nekem a kihívás része... Mit szóltok? :)) 

Következő fejezet >>

Végleges döntésem

Sziasztok.

Kérlek benneteket, hogy az egész bejegyzést olvassátok el, mert csak akkor tudjátok meg,hogyan is döntöttem.

Hát, emberek, nem tartott vasárnapig. Remélem, nem probléma.

Egészen elképesztett az a hatalmas támogatás, amelyet az elmúlt két napban kaptam tőletek. Fogalmam sincs, hogyan köszönjem meg nektek. Minden egyes szót, amit leírtatok, a szívembe zártam, és elgondolkodtam mindazon, amit tanácsoltatok. Fontos lecke volt.

Volt, aki megpróbált megérteni, s bár inkább visszatartott volna, a támogatásáról biztosított. Volt, aki kérlelt, volt, aki érvelt. Volt, aki szomorkodott. Volt, aki dühös volt, aki azt gondolta, hogy csak a barátaim miatt, vagy az életem változása miatt akarom feladni.

Neki(k) üzenem, hogy EZ A DÖNTÉS NEM AZÉRT SZÜLETETT MEG. Én nem viccből csinálom. Nagyon szerettem volna, ha elhiszitek nekem, hogy nehéz időszakon megyek keresztül. Én nem akarok siránkozni, és megértem, hogy nektek is vannak problémáim, ÉS NEM BECSÜLLEK ALÁ BENNETEKET. Senkit. Nekem elég ez a komment, de az, aki nem író, nem értheti meg igazán a vélemény erejét. Őszintén szólva, nem tetszett ez a mérges hangnem. Nem haragszom senkire, de mégis, az, aki így írt nekem, tudja, miről beszélek. Örülök, hogy örömet szerezhettem nektek, és ezért cserébe csak annyit vártam, hogy értsetek meg. Ez az én életem, amit nem rendelhetek alá az írásnak.

De akármilyen hangnemet ütöttetek is meg, hálás vagyok mindenkinek, aki szót emelt a maradásom ellen. Borzasztóan szeretlek benneteket. Tényleg.

Most pedig jöjjön a lényeg.

Nem fogok kertelni, hanem inkább elmondom az igazat. Amikor bejegyeztem a Döntés című kis bejelentésemet, már tudtam, hogy fogok dönteni. Végig tudtam, hogy ki akarok lépni ebből az egészből, de nem azért, mert meguntam volna, vagy mert egyszerűen elegem lett, hanem az állapotom és az életem jelenlegi alakulása mellett úgy éreztem, nem tudom folytatni. Az utóbbi időben rengetegszer voltam orvosnál, tegnap is vérvételen voltam, és újabb három áll még előttem. Már egy ideje próbáljuk megfejteni, mi lehet a baj, de ahány orvosnál voltam, annyiféle diagnózis született. Ez megviselt, hiszen még mindig fogalmam sincs, mi velem a baj. De most végre látom a fényt az alagút végén, úgy látszik, megtaláltam a megfelelő embert.

De nem erről akartam beszélni. A szándék erős volt bennem, akármennyire vérzett is a szívem az elválásért. Imádom ezt csinálni, nagyon szeretek írni, örömet szerezni, játszadozni ezekkel a bámulatos karakterekkel, életutakat tervezni, álmokat valóra váltani, a végzetet beteljesíteni. Csodálatos világ ez. Még sosem éreztem ennyire otthon magam, mint amikor a történeteimmel vettem magam körül.

Mindig is arról álmodtam, hogy író leszek, de sosem gondoltam, hogy ez egyszer komolyan bekövetkezhet. Azonban ahogy egyre nőttem, úgy kellett rájönnöm, hogy ez szinte lehetetlen. Fogalmam sincs, merre akarok menni, még akkor is, ha ezt nagyon szeretném csinálni. De az írói pálya bizonytalan jövőt ígér, én pedig biztonságra vágyom. Jó tanuló lévén, rengeteg lehetőségem van, mégis, nem tudom, mihez fogok kezdeni.

Szóval döntöttem, és úgy határoztam, hogy vége. Sírtam. Napokon keresztül. Amikor a barátaim kérdezték mi a baj, csak annyit mondtam, hogy egy álmot akarok feladni. Nagyon megértőek voltak, nem kérdezősködtek, hiszen úgysem fedtem volna fel a titkomat. Viszont ösztönöztek, hogy ne adjam fel, mert ha szeretem azt a valamit, amit el akarok engedni, akkor igenis érdemes küzdeni érte. De hiába akartam, nem tudtam visszakozni. Rengeteg minden folyik most az életemben, és ez volt a leglogikusabb lépés, akár ideiglenesen, akár véglegesen felfüggeszteni az írást.

Nagyon sokan írtatok nekem, amikor ezt bejelentettem, és még soha nem éreztem ekkora boldogságot, akármennyire fájt is, hogy fel kell ezt adnom. Borzalmasan éreztem magam, hogy ennyien támogatnak, én pedig hátat akarok fordítani nektek.

Mivel nem ismertek, ezért elmondom, hogy általában csapatjátékos vagyok, igyekszem tekintettel lenni másokra, segíteni azoknak, akiknek szüksége van rá. De most az egyszer úgy éreztem, hogy a saját szükségleteimet kell előtérbe helyeznem. Elhatároztam magam, és tudtam, hogy nem fordulok vissza.

Szerdán, egy nappal a bejelentés után, nagyrészt otthon ültem, próbáltam tanulni, de nemigen ment. Egy park, a Városmajor mellett lakom Budán, ahová nagyon szeretek sétálni menni, főleg, ha elmélkedni akarok. Felvettem a futóruhám, és kimentem futni, de most ez sem segített. Miután lefutottam az adagomat, nem volt kedvem hazamenni, ezért csak sétálgattam a parkban.
Mindent őszi levelek borítottak. Ősz, az elmúlás, évszaka, gondoltam, milyen lírai, mennyire adekvát. És akkor, mint a filmekben, szembe jött velem valaki. És ha akkor nem találkozom vele, valószínűleg nem így döntöttem volna.

Nem fejteném ki, ki volt az, és mit mondott, de sokat segített nekem. Felébresztette bennem a reményt és adott egy új irányt az álmomnak.
Valahogy, amikor másnap találkoztunk, eljutottam odáig, hogy elmeséltem neki, mi a bajom...egyszóval, felfedtem a blog titkát, amelyet eddig szinte senkinek nem mondtam el, se a rokonaimnak, se a barátaimnak.

"A szerelem egy baromság, egy görbe tükör, melyben mindent és mindenkit másképp látunk, beleértve magunkat is; egy olyan meghasonlás, amelyben nincs igazság, józanság, realizmus, csak csalóka, képmutató, elvakító hazugság, mely átveszi az irányítást az agyunk és a testük fölött és a játékszereivé tesz bennünket, akiket, ha kedve van, levesz a polcról és jól tart, de ha valami nem tetszik neki, akkor csak simán a falhoz vág, esetleg még ránk is tapos egy-egy toporzékolással egybekötött hisztiroham alkalmával. És ha megun téged, akkor egyszerűen eldob magától, te pedig hirtelen olyan egyedül találod magad, mint az első hóvirágok februárban, árván, magányosan, mindössze egy emlékkel a szívedben, hogy a szerelem néha lehet boldog is." - Ezt a részt olvastam neki az Összetörve ötödik fejezetéből, amikor hirtelen megállított, megragadta a kezem, és ennyit mondott:

- Te ezt komolyan abba akarod hagyni?

Amikor tegnap elbúcsúztunk, már tudtam, hogy nem fogom abbahagyni, és erre ő vett rá. Sajnálom, hogy cserben akartalak hagyni benneteket. Tényleg.

Ugyanakkor ezentúl más lesz. Valóban kevés időm és kapacitásom van erre, de már nem érdekel.
FOLYTATOM.

Köszönöm nektek, hogy támogattatok. Örökké hálás leszek érte.

De legfőképpen köszönöm annak a valakinek, aki segített a döntésem meghozatalában.

Tehát LESZ folytatás. Még egyszer elnézéseteket kérem ezért a hosszú huzavonáért, a hisztikért, a döntésképtelenségért.

De folytatom. Remélem, velem tartotok.

Nagy Ölelés a legtökéletesebb olvasóknak! :)

Don't Stop Believin'!

HexiTVD

Döntés

Hát, kedves olvasóim, válaszút elé érkeztem.

Az utóbbi pár napban komolyan fontolgattam, hogy felhagyok az írással. Ez az egész...egy lehetetlen küldetés, és valamiért egy olyan életre emlékeztet, amelyet szeretnék magam mögött hagyni. Ráadásul az alap, amelyre ez az egész épült, úgy érzem, régen elveszett már. Nem igazán szeretnék belemenni ebbe, de úgy hiszem, már elég hosszú ideje érlelődött, és elkerülhetetlen volt a bekövetkezte.

Az elmúlt hetekben, hónapokban, rengeteget gondolkoztam, érleltem magamban a felnőtté válás gondolatát, és rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amivel körülveszem magam, nem több kisded álmoknál. Vadonatúj érzéseket tapasztaltam meg, új barátokra leltem, akik végre teljes mértékben képesek megérteni; olyanokra, akiket mindig is kerestem. Ugyanakkor olyan emberek tűnnek el a életemből, akiket egykoron fontosnak tartottam, még ha ők nem is gondoltak rám így. De most már tudom az igazat.
És ekkor ráébredtem, micsoda álomvilágban is éltem idáig, azzal kábítva magam, hogy ez az egész írás dolog ér valamit. Hogy jobbá tehetem a világot vele. Most biztos beképzeltnek gondoltok, és valószínűleg igazatok van.

Ez persze nem jelentené azt, hogy abbahagyom az írást, de ugyanakkor fel kellett állítanom egy fontossági sorrendet, amelyben, akármennyire fáj is a szívem, nem ez állt az első helyen. Így hát úgy döntöttem, lévén nagyon nehezen válnék meg ettől a hobbitól, rátok bízom a dolgot: ezért is adtam meg az öt véleményes határt.
Már korábban is éreztem, hogy valamiért nem vagyok az igazi, gyengültek az írásaim, hogy amit teszek, minden, csak nem különleges. Rengeteg tehetséges ember szaladgál a világon, a blogok útvesztőjében, és nem érzem magam érdemesnek arra, hogy egy lapon emlegessem magam velünk. Ugyanakkor olyanok is vannak, akik sokkal kevesebb energiát, fantáziát fektetnek bele ebbe az egészbe, mégis sokkal több elismerés éri őket. Nagyon sok munkám van ebben az oldalban, a történetekben, és bár sokan biztos megvetnek azért, mert nagyjából csak hetente tudok frissíteni, borzasztó erőfeszítések kellenek ehhez is. Sajnálom.

Ezen elhatározásomban megerősített az is, hogy az Összetörve legutóbbi fejezete alatt mindössze három megjegyzés áll, ami nem jelent egyebet, mint az érdeklődés hiányát. Mindig ugyanaz a pár ember fejti ki a gondolatait, a többiek elolvassák, de azzal már nem tisztelnek meg, hogy akár két szóban összefoglalják a gondolataikat. Ez rendben van, teljesen elfogadható, nem ítélek el érte senkit. De, mint mondtam, ha nem haladja meg a kommentek száma legalább az ötöt, nem fogom folytatni a történetet.

Ezért az Összetörve szinte biztosan nem fog folytatódni. A Végzet sorsát még nem döntöttem el, de valószínűleg az sem jut el a befejezésig.
A végső döntést még nem hoztam meg az írás befejezésével kapcsolatban, de szerintem sejthető, hogyan döntök majd. Most mondhatnám, hogy mindenki, aki szeretné, hogy folytassam, jelezze igényét valamilyen módon, de az csak egy olcsó népszerűség hajsza lenne. Nem vágyom ilyesmire. Persze, aki fontosnak tartja valamelyik történetemet, nyugodtan adja tudtomra, de senkit nem kényszerítek.

LadyLoss15 biztosan folytatja majd a blogot, ha én kilépés mellett döntök. Ő, velem ellentétben bírja a tempót. Hát igen, különböző emberek vagyunk, van, aki szorgalmas és kitartó, én ezek szerint nem ilyen vagyok.

Sajnálom, ha csalódást okozok. De még nem hoztam meg biztosan a döntést. Túlságosan fájna csak úgy kimondani, hogy vége. Éppen ezért a hét végéig kérek haladékot, hogy dűlőre jussak. Vasárnapig közölni fogom veletek, mire jutottam.

Boldog nemzeti ünnepet.

HexiTVD

Megjegyzés - Avagy, a véleményem a sorozat alakulásáról

Sziasztok!

Nem, most nem egy új fejezetet hoztam, és nem is az élet borzalmasságán kívánok siránkozni, hanem ezúttal szót szeretnék emelni és védelmembe akarom venni a sorozatot.

Hogy miért is? Aktuális téma, hiszen az ötödik évad legújabb fejleménye szerint Stefant és Elenát a szó szoros értelmében egymásnak teremtették, azaz a végzetük nem más, mint egymásba szeretni, akárcsak hasonmás elődeik tették.

Menjünk hát ebbe bele egy kicsit mélyebben. Ez a kötődés kettejük között azt jelenti, hogy egy cseppnyi beleszólásuk sem volt kettejüknek a saját sorsuk alakulásába, csakis azt tudták tenni, ami meg volt írva nekik. Ahogy Tessa mondta, Damon csak egy akadály kettejük kiteljesedésében. Na és most ne essetek nekem vasvillával, de szerintem ez TÖK JÓ!

Miért?, kérdezitek joggal. Gondoljatok csak bele, milyen egyszerű is lenne a történet, ha eszerint folyna le a cselekmény további része! Ők ketten újra egymásra találnak, aztán élnek boldogságban, amíg meg nem halnak, Damon meg szokás szerint vesztesen kerül ki belőle. De könyörgöm, ez a Vámpírnaplók, emberek! Ha ti ettől megrémültök, ha azt gondoljátok, hogy ezek után semmi más nem lesz, mint Stefan és Elena csodálatos love storyja, akkor nem ugyanazt a sorozatot nézzük. Azonban ez az a műsor, ahol minden megtörténhet, amiben semmi sem nyilvánvaló, és legfőképpen, ahol NINCSENEK SZABÁLYOK.

Igen, Damon (és Elena) szenvedni fog. Ez elég valószínű, elvégre az egész univerzum ellen próbálnak harcolni, ahogy Damon fogalmazott. De pontosan ez az, ami még jobbá teszi kettejük történetét, mert ettől lesz csak igazán ütős, ha a végén ők ketten maradnak állva! Mert hát kit érdekel az, ha a kedvenceik bármiféle bukkanó vagy akadály nélkül élhetnének boldogan? Senkit. De így, ezzel a fordulattal lehet csak igazán bebizonyítani, mennyire erős a szerelmük. Ha ezt is képesek legyőzni, a szerelmük is legyőzhetetlenné válik, hiszen az ezek szerint még a végzetnél, a természet akaratánál is hatalmasabbá vált. Ugyanis a végzet nem feltétlen egyenlő a szerelemmel.

És végül szeretném védelmembe venni Julie Plecet, ezt a zseniális nőszemélyt, aki állandóan ki van téve szerencsétlen rajongók átkainak. Teszem hozzá, nemcsak ő írja egyedül ezt a sorozatot, mi több, ő a producer, tehát általában csak gondolatokkal viszi előre a történetet. Nélküle meg sem ismerkedhettünk volna ezzel a csodával, amit Delenának nevezünk, és azt kell mondjam, hogy ez az egész "Stefan-és-Elena-egymásnak-lettek-teremtve" cselekményszállal megmutatja nekünk, hogy a végén a mi táborunk fog örülni. Szerintem inkább meg kéne köszönni neki, és felkészülni sok könnyre, fájdalomra, de higgyétek el, megéri, mert ezek után biztosan övék a happy end.

Csak ennyit akartam. Remélem, senkit nem sértettem meg a véleményemmel.

Összetörve - 11. rész

Először is, szeretném nagyon megköszönni, hogy túlléptük a 63000 oldalmegjelenítést. Igen, hatvanháromezer! Nem is olyan rég, júliusban, még harmincezernek örültünk, most pedig, három hónappal később megdupláztuk ezt a számot, ami számomra több, mint hihetetlen. Iszonyatosan hálás vagyok a támogatásotokért, holott nagyrészt egyáltalán nem érdemlem meg (ha poénos akarnék lenni, mondanám, hogy hallgassátok meg a "Don't Deserve You" című számot) 
Viszont ahogy elmondtam a Végzetnél, itt is csak akkor látom értelmét a folytatásnak, ha legalább öt-hat véleménnyel segítitek a munkámat. Kérlek benneteket, hogy értsétek meg.
A fejezethez ajánlanám Jason Derulo The Other Side című dalát. Szerintem nagyon illik ehhez a részhez és zenének sem utolsó, sőt! Kattintsatok a címre, ha meg akarjátok hallgatni.
És most jöjjön a várva-várt randevú!


XI. fejezet - Felesleges szavak

Damon

 
This could be perfect 

But we won’t know unless we try

 I know you’re nervous
So just sit back and let me drive

Tonight we’ll just get drunk
Disturb the peace
Find your hands all over me
And then you bite your lip
Whisper and say, “We’re going all the way"

- Hunyjátok le a szemeiteket, és engedjétek el a valóságot - szólalt meg egy halk hang, amely az egyre elsötétedő teremből szűrődött ki. Furcsállva ráncoltam a homlokomat, azon gondolkodva, hogy ez valóban csak az óra része -e, vagy csak Ernesto forgatott a fejében egy tömegmészárlást. Vagy, jutott eszembe, csak ki akar menni az egyik szőkével a mosdóba egy gyors menet reményében. Így vagy úgy, mindenképpen ijesztő egy pasas volt. 

Időközben odaértem az elcsendesedett teremhez, amelyből mindössze egy halk, keleti spirituálé szüremlett ki, és elhatároztam, hogy a dolgom sürgősségére való tekintettel rögtön a tettek mezejére lépek. Egyszerűen benyitottam a csukott ajtón, mintha csak a boltba mennék egy sörért, és elindultam Ernesto felé, aki egy rakás kifeküdt ember gyűrűjében ült, csukott szemekkel, térdéire hajtott fejjel. Amint meghallotta, hogy jövök, rögtön csodálkozva kapta fel a fejét, jóformán megbotránkozva nézve rám.

- Mr. Salvatore, mit keres itt? - kérdezte suttogva, miközben villámgyorsan felpattant a matracáról. - Nem szabadna itt lennie, miközben tart az óra.
- Szuper. Beszélnem kell magával - közöltem, unottan forgatva szemem fölösleges megjegyzésén.
- Értem - bólintott feszengve Ernesto, lopva a mozgolódó emberekre figyelve, akik mindenhogy feküdtek, csak nyugodtan nem. - Kérem, várjon még tíz percet, amíg befejezem az órát - mondta, és meg sem várva a válaszomat, visszaindult a matraca felé.
- Tudja, nem szívesen várok - szóltam utána. - Elég sürgős ügy. - Ernesto megadóan, jóformán felsóhajtott, majd visszaegyenesedett állásba. Ezután gyorsan felvett egy behízelgő mosolyt, ahogy a csukott szemmel, kiterülve fetrengő emberekhez szólt.
- Csak hagyjátok, hogy a nyugalom átjárja a testeket, és engedjétek el az összes földi köteléket - suttogta, majd egy pillanatnyi hatásszünet után halkan lopakodva követett a kijárat felé.
- Mit tehetek Önért, Mr. Salvatore? - tudakolta kissé hűvösen, és már-már megsértve éreztem magam a hangjában elrejtett él miatt. Már-már.
- Jaj már, ne hívjon Mr. Salvatore-nak, kérem - horkantam fel fájdalmasan. - Az apámat hívták így, és a fickó egy barom volt. Érti a célzást, ugye?
- Rendben, Damon, mit tehetek Önért? - pontosított Ernesto, egyre kevesebb lelkesedéssel. Viszont eme lelkesedés enyhülése fordított arányban volt ellenszenvem növekedésével. Már ha azt lehetett egyáltalán fokozni.
- Mondja, pontosan hány éves? - kérdeztem, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Az olasz szépfiú szemöldöke felszaladt a meglepetéstől - nem számított erre a kérdésre, az egyszer biztos.
- Tessék? - viszonozta, a lehető legostobább megrökönyödött kifejezéssel arcán. Ezek alapján biztosra veszem, hogy valamelyik interneten terjengő trollfejnek az ő arca szolgáltatta az ihletet. - Komolyan azért viharzott be az órám közepére, hogy ezt megkérdezze?
- Nem - vontam vállat. - De azért érdekelne a válasz.
- Huszonöt - adta meg magát egy újabb sóhaj kíséretében. - Esetleg remélhetek valaha magyarázatot az ittlétére?
- Persze, de mivel, mint ahogy megtudtam, csak egy évvel fiatalabb nálam, ezért nagyra tudnám értékelni, ha tegezne. - Legnagyobb meglepetésemre, egy újabb megvető pillantás helyett Ernesto felnevetett.
- Furcsa egy ember vagy, Damon, nem mondták még? - érdeklődött mosolyogva. Fogalmam sincs miért, de valahogy egy pillanatra nem tudtam utálni. De csak egy pillanatra. - Mit tehetek érted?
- Szükségem van a tanácsodra - bukott ki belőlem, kicsit talán gyorsabban a kelleténél, amely könnyedén azt az érzést kelthette, hogy kellemetlenül éreztem magam ebben a helyzetben, ami egyébként nem állt távol az igazságtól.
- Öhm...szeretnél elkezdeni jógázni? Mert minden kedden és csütörtökön...
- Dehogyis - vágtam közbe türelmetlenül, majd mégis visszafogottabban fojtattam. - Egy különleges helyet keresek, egy különleges estére. Valami kevésbé hivalkodót, mégis varázslatosat, érted, ugye? - magyaráztam kissé feszengve. Nem voltam hozzászokva, hogy puccos randikat szervezzek, ráadásul mások segítségét kelljen kérnem. A nők nagy részének, akikkel eddig összehozott az élet, elég volt megmondanom a nevem, vagy akár csak rájuk mosolyognom, a többi meg jött magától. Na jó, Katherine-nek még a bankszámlakivonatomra is szüksége volt, de ehhez képest még az is flottul ment. Egyszóval, hiába voltam a huszonegyedik század legeredetibb Casanovája, most mégis szánalmas kezdőnek éreztem magam.
- Ó, szóval egy randiról van szó? - visszhangozta mosolyogva Ernesto. Ó, de szívesen behúztam volna egyet abba a vigyorgó pofájába...
- Mondjuk úgy - forgattam a szemem. - Na de, tudsz valamit, vagy fölöslegesen vesztegetem itt az időmet?
- Nyugalom, barátom - intett le, megveregetve a vállamat, mintha ősrégi cimborák lennénk. Na, azok viszont sosem leszünk, mert olyan antialkoholista kirakatbábukkal, mint Ernesto, nem igen szeretek egy levegőt szívni, csak ha nagyon muszáj. - Tudom, mi kell neked.
- Valóban? Ugye nem egy transzvesztita klubba akarsz küldeni? - tudakoltam egy joviális mosollyal az arcomon, amely az erőviszonyok egyértelműségét volt hívatott tükrözni. Ernesto kezébe temette az arcát, halkan nevetgélve a megjegyzésemen.
- Apám, neked tényleg nincs ki mind a négy...
- Hogy mondtad? - vontam fel a szemöldököm, miután egyetlen hangot sem értettem nevetéstől elcsukló szavaiból.
- Csak felhívtam a figyelmedet arra, hogy néha azt érzem, hogy az agyad helyén egy hatalmas hiátus tátong - magyarázta Ernesto, kicsit még mindig kuncogva. - Ne vedd sértésnek, csak vicc volt - tette hozzá, elkapva gyilkos pillantásom. Hűha. Ez az ember beszólt nekem. Beszólt. Beszólt nekem. Nekem, a világ tizenhetedik legbefolyásosabb emberének. Több bőr van a képén, mint egy agyonplasztikázott reality sztárnak az albán kábeltévében.
- Nagyra értékelem a humoros embereket - jegyeztem meg epésen, várakozóan összefonva karjaimat a mellkasomon. - Ha kinevetted magad, esetleg válaszolnál is? - Ernesto rögtön befogta a száját, és újra komoly kifejezést öltött az arcára. Szerencséjére.
- Persze, persze - szabadkozott. - Ami azt illeti, van egy nagyon kedves kis hely, a város egyik külső részén, távol a nyüzsgés zajától. Kicsit magasabban van, ezért csodálatos kilátás nyílik Rómára, de maga az étterem is fenséges. Hamisíthatatlan olasz konyha, barátságos kiszolgálás, gyönyörű panoráma, egyszóval hangulatos kis hely. Csak ajánlani tudom. - Felvontam a szemöldököm a leírás hallatán, mert valamiért arra számítottam, hogy egy agyondicsért, Michelin-csillagos luxus étterembe irányít majd. Mi több, én magam is egy olyasmi helyre vittem volna Elenát, ha inkább úgy döntök, nem kérek segítséget. De valamiért nagyon is megfogott az ötlet: egyszerű, mégis magával ragadó - pont mint, Elena. Rögtön tudtam, hogy az olasz buddha ráhibázott a tökéletes helyszínre.
- Nem hangzik rosszul - szólaltam meg végül. Ernesto ezt hallva halványan, elégedetten elmosolyodott.
- Tetszeni fog. Megígérem - mondta, majd felsóhajtott, és egy lépést tett hátrafelé. - Most pedig, ha nem haragszol meg, visszamegyek, mielőtt ők ott bent elalszanak relaxáció közben. - Várjunk, azt még mindig nem mondta meg, hol van ez a bizonyos étterem. Vagy azt gondolta, hogy én vagyok a Google Maps? Azért annyira még én sem vagyok népszerű.
- De beépített GPS hiányában esetleg felfednéd, pontosan hol is van ez a hely?
- Persze. Amint végeztem velük - ígérte, és eltűnt az üvegajtó mögött. Amint végeztem velük. Aztán a végén még kiderül, hogy tényleg tömeggyilkos.

XOXO

Idegesen ültem a kanapén, amely nem is olyan régen még a fekhelyemül szolgált pár álmatlan éjszakára, egyre csak azon agyalva, hogyan fog elsülni az este. Szüntelenül pörgettem a telefont a kezemben, ellenőrizve az időt, még egyszer lecsekkolva a az asztalfoglalásom visszaigazolásáról érkezett üzenetet. Nagyjából tizenöt perce várakozhattam, és hiába tűnt egy örökkévalóságnak, Elenának még mindig volt körülbelül három perce elkészülni.
Ha belegondolok, mennyire abszurd is volt ez a helyzet, mindenképpen nevetnem kellett. Mármint, nem hiszem, hogy mindenki úgy készülne az első randijára, hogy előtte már napokat egy hotelszobában töltött a kiszemelttel, hovatovább, egy ágyban is aludt vele. Mégis, akármi is történt korábban, és akármekkora tapasztalatom is van a női nem elcsábítása terén, izgatottabb voltam, mint bármikor, ami nagyon nem volt jellemző rám. Nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz az egyetlen újdonság, amit Elena behoz az életembe.
Mintegy végét vetve a gondolatmenetemnek, hallani véltem a fürdőszoba ajtajának hangját, és pár másodperccel később Elena is megjelent, és ahogy belibbent a szobába, úgy illant el az összes levegő a tüdőmből. Végre, huszonhat év után először megértettem a "lélegzetelállító" szó valódi jelentését.
- Szia - üdvözölt, arcán egy szégyenlős, halovány mosoly szellemével, amely az én arcomra is rögtön felkényszerített egy ostoba mosolyt.
Egy combközépig érő, tűzpiros ruha volt rajta, amely nagyszerűen ölelte át testének karcsú formáját. A haja a megszokottól ellentétben most laza, dús hullámokban omlott vállára, keretszerűen közrefogva szépséges arcát. Olyan volt, mint egy valódi istennő, akihez verseket és dalokat írtak a bohém, művészlelkű görög arisztokraták. Fájdalmasan csodálatos volt, ahogy megállt előttem, szépségének teljes dicsfényében. Még csak álmodni sem lehetett volna nála tökéletesebbet.
- Szia - köszöntöttem, miután valamennyire összeszedtem a hangomat, ami továbbra is cserbenhagyni látszott. Igyekeztem benedvesíteni kiszáradt torkomat, nem sok sikerrel. - Öhm...nagyon...Nagy csinos vagy, Elena - nyögtem ki nagy nehezen, mely bókomra egy újabb szégyenlős mosoly volt a jutalmam.
- Köszönöm - felelte, diszkrét értékeléssel futtatva végig rajtam a tekintetét. - Te sem vagy rossz magadhoz képest, Salvatore.
- Átadom a stylistomnak - válaszoltam, visszanyerve némi magabiztosságot. Egy ideig csendben álltunk egymással szemben, és míg én továbbra is fürösztöttem rajta a tekintetem, láttam rajta, hogy valamiért ő sem vette le még rólam a szemét.
- Nos, mehetünk? - kérdeztem, megtörve a lassan kínossá váló hallgatást. Erre Elena is magához tért és gyorsan bólintott.
- Hát persze. - Amikor kisétáltunk a szobából, újból ránk telepedett a nem sokkal korábban száműzött csönd, és hiába törtem a fejem, semmi értelmes nem ugrott be, így hát hallgatásba burkolózva szálltunk be a liftbe. Azonban amikor Elena legnagyobb meglepetésére a földszint helyett a -1-es gombot nyomtam meg a felvonóban, a lány már nem tudta szó nélkül hagyni.
- Öhm...Damon, nem rossz szintet választottál? - kérdezte kissé bátortalanul, értetlenkedve fürkészve a pirosan világító, -1-es számot.
- Nem - ráztam meg a fejem, egy rejtélyes kis mosollyal az arcomon, amivel szemmel láthatóan felcsigáztam a kíváncsiságát.
- Ó, szóval akkor a föld alá megyünk?
- Igen.
- Esetleg egy titkos alagúton fogunk átmenni?
- Nem.
- Vagy orosz kémek elől menekülünk?
- Nem.
- Ugye ma este nem csak egyszavas válaszokat fogsz majd adni? - tudakolta nevetve.
- Nem - ígértem, egy újabb gyönyörködő pillantással pásztázva végig őt. Ekkor egy csengő hang kíséretében kinyílt az ajtó, és kiszállva a hotel parkolószintjén találtuk magunkat.
- Erre - mutattam az irányt. Elena összeráncolt homlokkal követett, gyanakodva pislogva jobbra, balra, remélve, hogy rájön, mi is az, amit nem mondok el. Aztán váratlanul befordultam egy kisebb parkolóhelységbe, és megálltam az egyetlen ott álldogáló autó mellett.
- Megérkeztünk.
- De Damon, ez egy kocsi - állapította meg Elena, továbbra sem értve a szituációt.
- Tényleg? - viszonoztam nevetve, megpaskolva az éjfekete Ferrari tetejét. Elena a szemét forgatta, láthatóan arra várva, hogy megmagyarázzam az egész helyzetet. - Ez a mi autónk, és ebbe fogunk most beleülni - magyaráztam leereszkedő hangon, mintha egy óvodáshoz beszélnék.
- Á, szóval nem egy parkolóházba akartál hozni.
- Ugye nem baj? - tudakoltam, kinyitva neki az anyósülés ajtaját.
- Nem is tudom, még meggondolom - morfondírozott Elena, majd beszállt a kocsiba. Mosolyogva csuktam be utána azt ajtót, azon járatva az agyam, vajon hogyan fog reagálni, amikor megérkezünk a célállomásra. Csak reménykedni tudtam.

XOXO

Hihetetlen, gondoltam, miközben végighordoztam tekintetem a kilátáson. Lopva Elenára pillantottam, aki hasonló átéléssel gyönyörködött a kilátás varázsában. Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy ránéztem, el is feledkeztem a páratlan panorámáról, és inkább az ő látványában merültem el. Ma reggel is azon kaptam magam, hogy hosszú perceken keresztül legeltettem rajta a szemem, miközben ő nyugodtan, halkan szuszogott, mégis, úgy minden egyes szempillantás olyan volt, mintha az első lett volna. Bódító és magával ragadó. És szépen, lassan azt vettem észre, hogy soha többé nem akarom a látókörömön kívül tudni őt.

Hirtelen észhez tértem, és kijózanodva megráztam a fejem. Ez a gondolatmenet mégis sok volt..., még egy olyan férfinek is, aki már két hónapja nem volt nővel. Nem, nem, nem szabadott elragadtatnom magam és csalfa reménnyel táplálni Elenát, elhitetni vele, hogy talán képes leszek szeretni még valamikor az életben.
Eközben Elena is észrevette, hogy bámulom, ezért gyorsan elfordította a fejét, ami pontosan elég volt ahhoz, hogy visszarántson a valóságba.

- Nos - köszörültem meg a torkomat. - Hogy tetszik?
- Elképesztő - érkezett a felelet, és szemei játékos csillogása megerősíteni látszott szavait.
- Hát akkor, induljunk is el - javasoltam, a barátságos házikó felé terelve őt. Amint odaértünk, egy magas, tipikusan latin pincér fogadott bennünket és odavezetett a lefoglalt asztalhoz.
Az este további része úgy látszott, különösebb események nélkül telik el; Elena nyitott volt és kedves, habár kevésbé kommunikatív, mint korábban: látszott rajta, hogy egy kicsit ideges. Semleges, egyszerű témákról beszélgettünk, de mégis, mindketten éreztük, hogy hiányzik valami, egyfajta fűszer, amely megadná a kellő löketet ahhoz, hogy elérjük a megfelelő szintet. A felmentősereg végül az étel személyében érkezett meg.
- Hmm....Hhhhmmmm - sóhajtott fel Elena, miután először megkóstolta a cannelloniját. A szemei szinte fennakadtak a fenséges kulináris gyönyörtől, amelyben a páratlan olasz különlegesség részesítette. Mondanom sem kell, hogy a látvány...igazán beindította a fantáziám fogaskerekeit.
- Ha jól látom, ízlik - állapítottam meg, kuncogva figyelve, ahogy Elena átszellemült arccal rágja a tésztát.
- Ez mennyei - közölte, áhítattal szemezve az étellel. - Esküszöm, ezért még meghalni is érdemes.
- Azt kötve hiszem.
- Igen? Akkor kóstold meg, és el fogod hinni - jelentette ki magabiztosan Elena, felszúrva a villájára egy kisebb adagot és felém nyújtva azt.
- Legyen - egyeztem bele, és előrehajolva eltüntettem a tésztát.
- Basszus...ez tényleg kifogástalan - nyammogtam teli szájjal.
- Ha meghalok, azt akarom, hogy egy hatalmas tál cannelloni közé temessenek - fogadkozott Elena, egy újabb adag földi mennyországgal a szájában. Ahogy lehunyt szemmel, sóhajtozva élvezte az étel nyújtotta kényeztetést, megint pontosan úgy festett, mint egy modern istennő. Ráadásul azok a szexi nyögések, amelyeket kiadott, csak még jobban feltüzelték a bennem ébredő lángokat.
- Ezt csak azért mondod, mert még nem kóstoltad meg az enyémet - mutattam rá fölényesen, miután megállapítottam, hogy az én adagom legalább olyan finom.
- Kötve hiszem - rázta meg a fejét. - Akármi is az, akkor sem gyűri le az enyémet.
- Próbáld ki - javasoltam, felé nyújtva a villámat. - Rikottás ravioli. - Elena felvonta a szemöldökét a név hallatán, de végül győzött a kíváncsiság, és a villámért nyúlt.
- Egyáltalán nem rossz - bólintott elismerően, miután lenyelte a falatot. - Ugyanakkor nyomába sem ér az enyémnek. Hiába, választani tudni kell, Salvatore.
- Én kérek elnézést, Miss Gilbert, hogy az étel nem felelt meg elvárásainak - viccelődtem, és Elena is velem nevetett, ugyanazzal a csilingelő édességgel a hangjában, amivel minden alkalommal képes megbabonázni. Egyetlen, hosszúra nyúlt pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néztünk, aztán ő lesütötte szemeit, inkább a tányérjára szegezve pillantását.
- Ez a hely... - kezdte, mikor újra felemelte a fejét - csodálatos - mondta, és hirtelen minden könnyed jókedv eltűnt a hangjából, s most komolynak, mintegy hálásnak hangzott. Csak akkor vettem észre, hogy bal keze folyamatosan felém közeledett, amikor hirtelen éreztem érintésének puhaságot a jobb kezem ujjain. Hitetlenül bámultam, ahogy kezét lassan az enyémbe csúsztatja és gyengéden megszorítja azt. Ahogy ujjaink összekulcsolódtak, ismét éreztem hátamon végigfutó, kellemes borzongást előidéző hideget - azt a valamit, amit mostanában egyre gyakrabban éreztem. Lassan, miután felfogtam, mit is jelent a gesztus, én is megszorítottam Elena kezét, jelezve, hogy nem utasítom el a közeledését.
- Ennek...igazán örülök - mosolyogtam rá kissé bizonytalanul, ugyanis a megszokott pimasz mosoly valahogy nem találta meg az útját az arcomra. Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Az az öntelt mosoly volt a védjegyem. És életemben először hagyott cserben. - Tudod, még sosem csináltam ilyet, ezért nem tudhattam biztosra, hogy meg leszel -e elégedve egy ilyen egyszerűbb, csendesebb helyszínnel, amikor rengeteg menő, népszerű, felkapott és nem mellesleg drága lehetőség van...
- Ssss - hallgattatott el hirtelen Elena azzal, hogy egy kicsit előrehajolva az ajkamra tette a mutatóujját. Abban a pillanatban nemhogy elnémultam, de még el is felejtettem, miről beszéltem egyetlen másodperccel korábban.
- Ezek...felesleges szavak, Damon. Ennél szebbet nem is tudnék elképzelni, és te magad sem tudtál volna ennél nagyszerűbben választani - biztosított, gyengéden masszírozva hüvelykujjával a kézfejemet, amely még mindig a tenyerében pihent. - Ez a tökéletes. - Először olyannyira híján éreztem magam a szavaknak, amelyek máskor oly könnyedén áradtak belőlem, hogy egyetlen mosollyal tudtam csak megköszönni a dicséretet.
- Hát, ha tudtam volna, hogy egy tál cannellonival le lehet venni a lábadról, akkor valószínűleg nem a Hasslerben foglaltam volna szobát - vettem könnyedre a figurát.
- Ó, szóval ide lehet költözni? - kérdezte Elena meglepetten. - Mert valamiért az az érzésem, hogy egész életemben nem unnám meg, amit itt készítenek.
- Minden megoldható - vontam meg a vállam. - Pláne, ha valaki olyan könnyen tud el tud bűvölni embereket, mint én. Egyszerűen nem képesek ellenállni a sármomnak - tettem hozzá, és vége valahára megjelent a szájam szegletében a hiányzó mosoly.
- Azt hiszem, evvel kár lenne vitatkozni - értett egyet sokat sejtetően, majd egy koccintás reményében megemelte a poharát. Gyorsan követtem a poharát, és miközben mélyen a szemébe néztem - nemcsak azért, mert nem lett volna ínyemre az "ötven év rossz szex" átok, hanem mert lehetetlen volt nem elveszni abban a tekintetben - még hozzáfűztem:
- Igyunk a világ legfinomabb tésztájára!
- Éljen! - vigyorodott el Elena is, majd óvatosan összeütöttük a poharainkat.

Még két pohár bor, egy adag fenséges tiramisu és vagy tízpercnyi panoráma - csodálás után elindultunk hazafelé. Ami azt illeti, az este sokkal jobban sikerült, mint azt eredetileg gondoltam volna. Az élet annyira könnyűnek tűnt hirtelen úgy, hogy ő is mellettem volt. Mintha valamiféle angyal lenne, akinek nincs más célja, mint bearanyozni a napjaidat. Nos, neki ez mindenképpen sikerült.
Élveztem azt, hogy végre valakinek nem voltak elvárásai velem szemben, hogy egy olyan nő ül mellettem, aki nem a pénzemre és hírnevemre utazik, vagy nem egy mennybéli éjszaka kilátásaival veti ki rám a hálóját. Elena nem játszotta meg magát, nem kínálta fel magát ezüsttálcán, hanem egyszerűen csak...magát adta. És ez nekem felbecsülhetetlen volt.
Azonban ahogy közeledtünk a szállodához, úgy csendesedtünk el mind a ketten, s mire a liftből kiszállva megérkeztünk a szoba elé, már teljes hallgatásba burkolózva álldogáltunk egyik lábunkról a másikra, valamiért kerülve egymás pillantását.
- Hát, azt hiszem, megérkeztünk - állapítottam meg hatalmas megfigyelőképességgel, miközben akaratlanul is közelebb araszoltam hozzá. Ő nem mozdult, megmaradt helyén háttal az ajtónak, de ugyanakkor merészen állta átható, kíváncsi pillantásom.
- Úgy tűnik - bólintott kissé zavartan. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Óriási késztetést éreztem arra, hogy magamhoz vonjam és megcsókoljam, hogy kezeimet a hajába temethessem, hogy végigsimíthassam az oldalát, miközben nyelveink az irányításért versenyezve gabalyodnak egymásba... Illata, amely oly különleges mámort hordozott magával, még inkább növelte vonzerejét, mégis, dobszóló módjára dübörgő szíve és rózsás, elpirulástól kigyulladt arca volt az, ami nemcsak elragadóvá tette, hanem még jobban csábított magához. Csak álltunk egymással szemben, olyan közel, hogy ajkaink jóformán összeértek, már-már kínos csönd közepette nézve mélyen egymás sugárzó szemeibe. Tudtam, hogy Elena érezni vélte leheletem forróságát, ahogy az arcát csiklandozza, ezzel újabb remegések százait futtatva végig gerincének vonalán. Jobban vágyott rám, mint az bármikor be merte volna ismerni, még saját magának is.
- Köszönöm a mai napot. Nagyon jól éreztem magam - bökte ki végül, de láttam rajta, mennyire nehezére esik hirtelen egy tőmondat megformálása. Ez a tudat valamiért megtölt a büszkeség egy megmagyarázhatatlan fajtájával, amit hirtelen én magam sem tudok hová tenni. Mindenesetre nagyon jól esett, hogy boldoggá tudtam tenni őt.
- Szívesen. Enyém volt az öröm - viszonoztam rekedtes hangon, amelyen érezhető a bennem dolgozó mérhetetlen feszültség. Elena tekintete felfelé kúszott, hogy találkozhasson az enyémmel, és rögtön érezni véltem, hogy felgyorsul a szívverésem, ahogy pillantásom egybeolvadt azzal a gyönyörű barna szempárral, amelyhez foghatót soha nem láttam. Lassan közelebb hajoltam, hogy a fülébe súghassam szavaimat:
- Tudod, nincs más nő, akivel szívesebben töltöttem volna el az estémet.
- Tényleg? - kérdezte, s hangja halk, szinte gyenge volt a benne dolgozó vágytól, amit testbeszéde tisztán felfedett előttem.
- Igen - leheltem, és ekkor már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egyetlen levegővételnek sem volt helye közöttünk. Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy hosszú szempillái súrolják az arcomat, annak jeléül, hogy ő is lecsukta szemeit. Aztán a következő pillanatban ajkaink találkoztak, egy édes, lágy csókban, azon kaptam magam, hogy elolvadok ölelésének szeretetteljes, biztonságot nyújtó melegében.
Hiába terveztem azt, hogy egyetlen aprócska csók után elválasztom magam tőle, amint ajkaim megérintették az övét, már semmi sem menthetett meg a vágy csábító szirénénekétől. Csak csókolóztunk, nyelveinkkel gondosan felfedezve a másik minden egyes elérhető négyzetmilliméterét, szövevényes, bonyolult koreográfia szerint lejtve erotikus táncunkat. Elmerülve a hirtelen jött gyönyörben, nem túl óvatosan, nekinyomtam Elenát a falnak, hogy könnyebben hozzáférhessek ajkaihoz, miközben kezeim bejárták karcsú, formás testét, felfedezőútra indulva a ruha vékony szövete alatt. Érintésemre szinte azonnal borzongásra késztette őt, de a saját elmém is már ennyitől szinte teljesen elködösülni látszott. Egyikünket sem érdekelte túlzottan, hogy a folyosón, azaz egy nyilvános helyen bonyolódtunk egymásba, azonban végül mégiscsak behátráltunk az ajtón, tudva, hogy arra, ami ezután elkerülhetetlenül következni fog, sokkal kényelmesebb helyszín lesz az ágy, ami már megvetve várta bennünket. Még mindig a karjaimban tartva Elenát, most megemeltem és az ágyra fektettem őt, ajkaimmal közben egyre nyújtva csókjaim ösvényeit. A blézerját ugyan már útközben lefejtettem róla, de ez korántsem hűtötte le csillapíthatatlan vágyamat. Amikor egy pillanatra elváltunk, megbabonázva néztem gyönyörű szemébe, még mindig azon igyekezve, hogy felfogjam: ez a szenvedély, ez a gyengéd szeretet nem álom, hanem nagyon is a valóság. A látvány, amelyet ez a hihetetlenül tökéletes nő nyújtott, ahogyan összeborzolt hajjal, ragyogó szemekkel, az én csókjaimtól duzzadt ajkakkal feküdt alattam, a legvadabb álmaim katartikus beteljesedése volt. Mintha csak az égiek meghallgatták volna szavam.
Újból lehajoltam, hogy lecsaphassak ajkaira, ő pedig boldogan engedett utat nekem, miközben a hátánál fogva lehúzta rólam az inget. Itt hirtelen eltolt magától, hogy kezeivel végigszánthassa a mellkasomat, egyenként megérintve minden egyes kis izmot. De nem hagytam sok időt neki, hanem visszavettem az irányítást, időközben azon dolgozva, hogy a blézer után a ruhát is eltakarítsam az útból.
- Olyan gyönyörű vagy - doromboltam, kiéhezett tekintetemet gyönyörködve futtatva végig hibátlan testét, amelyet immár csak egy passzoló szett, éjfekete csipkefehérnemű takart el. Ajkaim bejárták az egész testét, élvezve azokat a kis, elfúló sóhajokat, amelyeket erőfeszítésem jutalmául préselt ki remegő ajkain.
Hirtelen, kihasználva egy rövid megtorpanásom, felült, újból magáénak követelve az ajkaimat, én pedig boldogan engedelmeskedtem neki. Kezei ekkor már külön életet éltek, az övemmel harcolva, amely végül megadta magát. Elena rögtön hozzálátott, hogy lehúzza rólam a nadrágot, amelyben azonnal a segítségére siettem, így másodpercekkel később ez a ruhadarab is csatlakozott az elhagyatott textíliákhoz a földön.
Ekkor Elena már az ölemben ült, lábait szorosan a derekam köré fonva, és én nem tehettem mást, mint gyönyörtől mámorosan felszisszenjek, ahogy teste, ha két rétegen keresztül is, először hozzáért fájdalmasan kemény férfiasságomhoz, kialakítva ezzel a legédesebb, ugyanakkor legkínzóbb súrlódást kettőnk között.
Ajkaim időközben lejjebb siklottak, csókokkal beborítva Elena nyakát. Sőt, egy hirtelen ötlettől vezérelve, amint megtaláltam legérzékenyebb pontját, apró harapásokkal hagytam nyomot magam után. Vad, állatias ösztönök által vezérelve meg akartam jelölni őt, hadd lássa a világ, hogy Elena Gilbert az enyém, csakis az enyém, és senki másé.
- Szexi - motyogtam a nyakának. Elena ekkor ismét felhúzott magához, még nagyobb éhséggel falva ajkaimat, mit korábban. Óvatosan hátradöntöttem az ágyon, melltartójának kapcsolóját keresve, és amint megtaláltam, ezt az akadályt is lefejtettem a testétől. Képtelen voltam tovább várni, így nemsokára a falatnyi bugyi is követte sorstársait a földön. Kezeink már fel-le vándoroltak egymás testén, kétségbeesetten tapogatva bőrünk minden egyes elérhető négyzetméterét.
Aztán a lehető legnagyobb hirtelenséggel, amikor Elena már a boxeremet is ártalmatlanná tette, eltolt magától engem, és rémülten, evidens riadtsággal a tekintetében nézett a szemembe.
- Mi a baj? - kérdeztem, belül rettegve, hogy valamit elrontottam. Ujjaim gyengéden simogatták az arcát, remélve, hogy ezzel kicsit sikerül felbátorítanom, lelket önteni belé, hogy mindez nem érdemes arra, hogy esetleg bűntudatot érezzen miatta. Mert ez az, amitől én magam is féltem, hogy egyszer csak rájön, hogy mennyire helytelen ez az egész, és itt hagy, mielőtt bármi is történhetett volna. De őt valami teljesen más rémisztette meg.
- Damon én... - kezdte lassan, szégyenkezve. - Én nem...vagyok valami tapasztalt...eddig két férfi volt az életemben, és tartok tőle, hogy...nem felelek meg az elvárásaidnak, mert...
- Ssss - szakítottam félbe, kísértetiesen ismerős módon zárva le ajkait a mutatóujjammal. - Ezek felesleges szavak, Elena - ismételtem meg korábbi szavait. - Te vagy a legtökéletesebb nő, akivel valaha találkoztam. - Erre ő lágyan, bátrabban elmosolyodott, majd kezei közé véve arcomat közelebb húzott magához, és újból megcsókolt.
Már olyan tűzben égtünk mind a ketten, hogy szükségtelennek éreztem halogatni, amit mindketten akartunk. De mielőtt végleg összekötöttem volna testünket és lelkünket, feltettem a mindent eldöntő kérdést:
- Elena, biztos vagy benne?

Tonight
Take me to the other side
Sparks fly like the Fourth of July
Just take me to the other side
I see that sexy look in your eyes
And I know we ain’t friends anymore
If we walk down this road
We’ll be lovers for sure
So tonight kiss me like it’s do or die
And take me to the other side

12. rész >>

Tudom, hogy gonosz vagyok azért, amiért itt hagytam abba, de én vagyok az egyetlen, aki Elena gondolataira is kíváncsi? Mindenesetre nagyon remélem, tetszett nektek a rész, és nem okoztam csalódást. A következőkben még sok visszapillantás lesz, hiszen egyikőjük múltjával sem vagyunk teljesen tisztában, és vannak még titkok, amelyek alig várják, hogy napvilágot lássanak.

Ernesto "agyad helyén egy hatalmas hiátus tátong" mondata nem az én kitalációm, hanem az egyik legjobb barátom egyik legóriásibb beszólása. :)
Ha tetszett, amit olvastatok, tiszteljetek meg egy aprócska véleménnyel. Továbbá megkérek mindenkit, aki elolvasta, hogy pipálja ki a megfelelő boxot ennek pár sorral lejjebb. Sokat jelentene nekem, hiszen nincsen nagyobb ajándék egy kommentnél, nekem elhihetitek.

Köszönöm :)