Végleges döntésem

Sziasztok.

Kérlek benneteket, hogy az egész bejegyzést olvassátok el, mert csak akkor tudjátok meg,hogyan is döntöttem.

Hát, emberek, nem tartott vasárnapig. Remélem, nem probléma.

Egészen elképesztett az a hatalmas támogatás, amelyet az elmúlt két napban kaptam tőletek. Fogalmam sincs, hogyan köszönjem meg nektek. Minden egyes szót, amit leírtatok, a szívembe zártam, és elgondolkodtam mindazon, amit tanácsoltatok. Fontos lecke volt.

Volt, aki megpróbált megérteni, s bár inkább visszatartott volna, a támogatásáról biztosított. Volt, aki kérlelt, volt, aki érvelt. Volt, aki szomorkodott. Volt, aki dühös volt, aki azt gondolta, hogy csak a barátaim miatt, vagy az életem változása miatt akarom feladni.

Neki(k) üzenem, hogy EZ A DÖNTÉS NEM AZÉRT SZÜLETETT MEG. Én nem viccből csinálom. Nagyon szerettem volna, ha elhiszitek nekem, hogy nehéz időszakon megyek keresztül. Én nem akarok siránkozni, és megértem, hogy nektek is vannak problémáim, ÉS NEM BECSÜLLEK ALÁ BENNETEKET. Senkit. Nekem elég ez a komment, de az, aki nem író, nem értheti meg igazán a vélemény erejét. Őszintén szólva, nem tetszett ez a mérges hangnem. Nem haragszom senkire, de mégis, az, aki így írt nekem, tudja, miről beszélek. Örülök, hogy örömet szerezhettem nektek, és ezért cserébe csak annyit vártam, hogy értsetek meg. Ez az én életem, amit nem rendelhetek alá az írásnak.

De akármilyen hangnemet ütöttetek is meg, hálás vagyok mindenkinek, aki szót emelt a maradásom ellen. Borzasztóan szeretlek benneteket. Tényleg.

Most pedig jöjjön a lényeg.

Nem fogok kertelni, hanem inkább elmondom az igazat. Amikor bejegyeztem a Döntés című kis bejelentésemet, már tudtam, hogy fogok dönteni. Végig tudtam, hogy ki akarok lépni ebből az egészből, de nem azért, mert meguntam volna, vagy mert egyszerűen elegem lett, hanem az állapotom és az életem jelenlegi alakulása mellett úgy éreztem, nem tudom folytatni. Az utóbbi időben rengetegszer voltam orvosnál, tegnap is vérvételen voltam, és újabb három áll még előttem. Már egy ideje próbáljuk megfejteni, mi lehet a baj, de ahány orvosnál voltam, annyiféle diagnózis született. Ez megviselt, hiszen még mindig fogalmam sincs, mi velem a baj. De most végre látom a fényt az alagút végén, úgy látszik, megtaláltam a megfelelő embert.

De nem erről akartam beszélni. A szándék erős volt bennem, akármennyire vérzett is a szívem az elválásért. Imádom ezt csinálni, nagyon szeretek írni, örömet szerezni, játszadozni ezekkel a bámulatos karakterekkel, életutakat tervezni, álmokat valóra váltani, a végzetet beteljesíteni. Csodálatos világ ez. Még sosem éreztem ennyire otthon magam, mint amikor a történeteimmel vettem magam körül.

Mindig is arról álmodtam, hogy író leszek, de sosem gondoltam, hogy ez egyszer komolyan bekövetkezhet. Azonban ahogy egyre nőttem, úgy kellett rájönnöm, hogy ez szinte lehetetlen. Fogalmam sincs, merre akarok menni, még akkor is, ha ezt nagyon szeretném csinálni. De az írói pálya bizonytalan jövőt ígér, én pedig biztonságra vágyom. Jó tanuló lévén, rengeteg lehetőségem van, mégis, nem tudom, mihez fogok kezdeni.

Szóval döntöttem, és úgy határoztam, hogy vége. Sírtam. Napokon keresztül. Amikor a barátaim kérdezték mi a baj, csak annyit mondtam, hogy egy álmot akarok feladni. Nagyon megértőek voltak, nem kérdezősködtek, hiszen úgysem fedtem volna fel a titkomat. Viszont ösztönöztek, hogy ne adjam fel, mert ha szeretem azt a valamit, amit el akarok engedni, akkor igenis érdemes küzdeni érte. De hiába akartam, nem tudtam visszakozni. Rengeteg minden folyik most az életemben, és ez volt a leglogikusabb lépés, akár ideiglenesen, akár véglegesen felfüggeszteni az írást.

Nagyon sokan írtatok nekem, amikor ezt bejelentettem, és még soha nem éreztem ekkora boldogságot, akármennyire fájt is, hogy fel kell ezt adnom. Borzalmasan éreztem magam, hogy ennyien támogatnak, én pedig hátat akarok fordítani nektek.

Mivel nem ismertek, ezért elmondom, hogy általában csapatjátékos vagyok, igyekszem tekintettel lenni másokra, segíteni azoknak, akiknek szüksége van rá. De most az egyszer úgy éreztem, hogy a saját szükségleteimet kell előtérbe helyeznem. Elhatároztam magam, és tudtam, hogy nem fordulok vissza.

Szerdán, egy nappal a bejelentés után, nagyrészt otthon ültem, próbáltam tanulni, de nemigen ment. Egy park, a Városmajor mellett lakom Budán, ahová nagyon szeretek sétálni menni, főleg, ha elmélkedni akarok. Felvettem a futóruhám, és kimentem futni, de most ez sem segített. Miután lefutottam az adagomat, nem volt kedvem hazamenni, ezért csak sétálgattam a parkban.
Mindent őszi levelek borítottak. Ősz, az elmúlás, évszaka, gondoltam, milyen lírai, mennyire adekvát. És akkor, mint a filmekben, szembe jött velem valaki. És ha akkor nem találkozom vele, valószínűleg nem így döntöttem volna.

Nem fejteném ki, ki volt az, és mit mondott, de sokat segített nekem. Felébresztette bennem a reményt és adott egy új irányt az álmomnak.
Valahogy, amikor másnap találkoztunk, eljutottam odáig, hogy elmeséltem neki, mi a bajom...egyszóval, felfedtem a blog titkát, amelyet eddig szinte senkinek nem mondtam el, se a rokonaimnak, se a barátaimnak.

"A szerelem egy baromság, egy görbe tükör, melyben mindent és mindenkit másképp látunk, beleértve magunkat is; egy olyan meghasonlás, amelyben nincs igazság, józanság, realizmus, csak csalóka, képmutató, elvakító hazugság, mely átveszi az irányítást az agyunk és a testük fölött és a játékszereivé tesz bennünket, akiket, ha kedve van, levesz a polcról és jól tart, de ha valami nem tetszik neki, akkor csak simán a falhoz vág, esetleg még ránk is tapos egy-egy toporzékolással egybekötött hisztiroham alkalmával. És ha megun téged, akkor egyszerűen eldob magától, te pedig hirtelen olyan egyedül találod magad, mint az első hóvirágok februárban, árván, magányosan, mindössze egy emlékkel a szívedben, hogy a szerelem néha lehet boldog is." - Ezt a részt olvastam neki az Összetörve ötödik fejezetéből, amikor hirtelen megállított, megragadta a kezem, és ennyit mondott:

- Te ezt komolyan abba akarod hagyni?

Amikor tegnap elbúcsúztunk, már tudtam, hogy nem fogom abbahagyni, és erre ő vett rá. Sajnálom, hogy cserben akartalak hagyni benneteket. Tényleg.

Ugyanakkor ezentúl más lesz. Valóban kevés időm és kapacitásom van erre, de már nem érdekel.
FOLYTATOM.

Köszönöm nektek, hogy támogattatok. Örökké hálás leszek érte.

De legfőképpen köszönöm annak a valakinek, aki segített a döntésem meghozatalában.

Tehát LESZ folytatás. Még egyszer elnézéseteket kérem ezért a hosszú huzavonáért, a hisztikért, a döntésképtelenségért.

De folytatom. Remélem, velem tartotok.

Nagy Ölelés a legtökéletesebb olvasóknak! :)

Don't Stop Believin'!

HexiTVD