Always and forever - 9. Palatáblák és egy elhatározás

Sziasztok! Íme a megígért, egészen hosszú fejezet. Élmény volt megírni, remélem, olvasni is az lesz. :)

Napjainkban:

A lemenő nap narancssárga sugarai barátságos fénybe vonták a modern berendezésű, tágas lakosztályt, mely egy luxusszálloda legfelső emeletén helyezkedett el, mi sem természetesebb, hiszen mégiscsak a világ egyetlen ősi hibridjéről beszélünk. Klaus egy hatalmas sóhaj és egy pohár whisky kíséretében dőlt hátra a méretes plüsskanapén, lazán elterpeszkedve, élvezve a helyzet szokatlan, röpke, törékeny békéjét.
Elmerengve bámulta a hófehér helyett most sárga, néhol szinte piros falat, lassan kortyolgatta az italát, és óvatosan, mintegy próbaként felidézte az aznapi emlékrohamát a piacon. Nem tudta volna pontosan megmondani, miért teszi, de kíváncsi volt, hogy vajon újra olyan intenzív lesz-e, vagy ez alkalommal inkább olyan, mint bármikor máskor, ha az ember szándékosan emlékszik vissza a múlt egy részletére. Félve, óvatosan nyitva fel önuralma sorompóit, fokozatosan veszítve el a jelent és hozva felszínre a közelmúltat... Míg végül képzeletben újra ott állt a piactéren.
Eddig határozottan jó, érezte, hogy teljes kontrollal bír az elméje felett, tudta, hogy akkor lép ki az emlékből, amikor akar. Lelki szemei előtt látta a színkavalkádot, fülében csengett és zúgott a tömeg moraja, szinte érezte az illatokat is. Ugyanakkor semmivel nem volt élénkebb a kép, mint ha a reggelijére, arra a csinos feketére gondolt volna.
Valamiféle gőgös elégedettséggel tért vissza a jelenbe, hogy sikerült irányítania a saját gondolatait. Ha jobban belegondolunk, ennek kéne normálisnak lennie, de jelen helyzetben bátran kijelenthetjük, hogy ez előrelépés. Tehát nem magával az emlékkel és azok összekapcsolásával van a gond. A dolog nyitja nem a helyzet, hiszen akkor most is elöntötte volna az emlék, hiszen gondolatban ugyan azt látta, sőt, ezúttal tudatosan kötötte a gyermekkorához. A kulcsot más rejti. De vajon mi lehet az...?!
Az ősi elmélyülten töprengett a problémán, mikor váratlan, a szoba síri csöndjébe természetellenes hangerővel ható kopogtatás zavarta meg. Mérges homlokráncolással összeszedte magát, és az ajtó felé indult.
- Ajánlom, hogy jó okod legyen... - szűrte a fogai közt, majd gyakorlatilag feltépte a kétszárnyú, sötét faajtót.
- Uram! Elnézést a zavarásért, uram! - hajtott fejet udvariasan egy öltönyös, kopaszodó férfi. - Egy üzenetet küldtek Önnek a recepcióról, Mr. Klaus. Az úriember határozottan kérte, hogy azonnal kézbesítsük. Lenne olyan szíves, és átvenné? - nyújtotta a kis ezüsttálcán a fehér borítékot.
Klaus erős késztetést érzett, hogy odavakkantson egy nemet, majd a lehető legudvariatlanabb módon becsapja az ajtót, mert háborgatni merészelték, végül azonban mégis úgy döntött, érdekli, mit akarnak tőle.
- Köszönöm - kapta le a tálcáról az üzenetet, ugyan azzal a mozdulattal egy bankjegyet csúsztatva a helyére, majd, meg sem várva a személyzet reakcióját, becsukta az ajtót, és a levélre szegezte pillantását.
A borítékon csak annyi állt, hogy 'Mr. Klaus', amit valószínűleg a recepciós kanyarított oda. Feltépte a papírt, és kihúzta az üzenetet. " Niklaus!", olvasta, és abban a pillanatban keserű fintor kúszott az arcára. Elijah nem bír élni nélküle? Ez érthető. De ilyen vakmerő, hogy bemerészkedik a hotelba, ahol lakik, mikor alig pár napja akarta megölni (megint) ? Vajon mit akar...

" Igen, vettem a bátorságot, és a közvetlen közeledbe merészkedtem a levelemmel. Nem a személyes teredet kívánom ezzel megsérteni, de úgy gondolom, beszélnünk kell. Az utóbbi esetből tanulva természetesen nem személyesen képzelem ezt el."

Klaus itt gúnyos félmosolyra húzta száját.

" Csak hogy tudd, nem neheztelek, amiért megpróbáltál újfent eltenni láb alól. Tudom, hogy jót akarsz, csupán nem a megfelelő módszerekkel. De most nem kioktatni akarlak. Egyezséget ajánlok."

Na, ez kezd izgalmassá válni. Pedig a férfi már épp kezdett ott tartani, hogy végig sem olvassa ezt a szemetet, szimplán elégeti.

"Biztos forrásból tudom, hogy Mikael nemsokára a városba jön. És igen, miattunk jön, pontosabban miattad."

Klaus elkerekedett szemekkel bámulta fivére elegáns kézírását, és szívét félelem szorította össze, amit saját magának is gyorsan haraggal palástolt. Még belül sem félhet semmitől, és főleg: senkitől.

" Azt javaslom, tegyük félre a testvéri viszályt, és fogjunk össze ellene. Ez mindkettőnk érdeke, és csak hogy tudd, nem félek, hogy a nagy együttműködés közben leszúrsz, mert nélkülem hamar információk és segítők nélkül maradnál. Ha jól tudom, nem tettél szert túl nagy népszerűségre mostanában a természetfelettiek között."

A rohadt életbe, Elijah aztán nem cicózik. Végre komoly ellenfélként lép fel.

" Tehát, mit szólsz, testvér? Hajlandó vagy elásni a csatabárdot, míg meg nem fékezzük Mikaelt - lehetőleg örökre- ? Ha egyeztetni kívánsz, a levél végén megtalálod a privát telefonszámomat, ott bármikor elérhetsz.
Üdvözlettel: Elijah"

Klaus újra átfutotta a levelet, ezúttal higgadtabban, majd a levélpapír alján található számjegyeket fixírozta. Nem tudta eldönteni, hogy felhívja-e a bátyját. Úgy döntött, hogy egyelőre biztosan nem, és inkább rendelt magának egy kis vacsorát a szálloda telefonján.

Míg az étel megérkezését várta, ujjaival szórakozottan követte az éjjeliszekrényre vetülő árnyékokat, ugyanis időközben lement a nap, és majdnem teljesen besötétedett. Ahogyan a függönynek köszönhetően összevissza kacskaringózó mintákat figyelte, úgy érezte, alkotnia kell valamit, hogy kiadja magából az elmúlt hetek feszültségét. Szinte megbolondult, hogy ecsetet érezhessen az ujjai közt. Pedig már nagyon rég, talán évek, sőt évtizedek óta, hogy utoljára festett valamit. De most muszáj.

Felpattant az ágy széléről, villanyt kapcsolt, majd másodpercek alatt elővarázsolta mindig magánál hordott kis festőkészletét. Maga sem tudván, mit is készül csinálni, az érzékeire hagyatkozva nekiállt festeni, az ecset magától röpült a vásznon, a festékcseppek repkedtek a hévtől, szemébe izgatott csillogás költözött, mely csak és kizárólag ilyenkor volt látható tekintetében, ha festhetett. Belemerülve a színek és vonalak szabálytalan világába észre sem vette, hogy meghozták a vacsorát, és a szobapincér, megunva a várakozást, betolta az előszobába a kis kocsit, majd elment. Nem tűnt fel neki, hogy már igencsak az éjszakába nyúlik a tevékenysége, az idő megszűnt számára, csak a vászon volt, az ecset, a színek, és ő. Csörgött a telefon, de meg sem hallotta. Csupa festék lett a karja, inge, de nem érezte. Végül kint pirkadni kezdett, de ő nem látta. Csupán alkotott és alkotott, elmenekülve a valóság problémái elől a saját kis világába.

10.század:

 - Niklaus! Testvéér! Itt vagy? - szólongatta Elijah az öccsét, miközben a kis tisztás fele tartott a fák közt, melyet, legjobb tudomása szerint csak ő és Klaus ismertek. Miután átjutott az utolsó akadályokon is, és kibukkant a fák közül, megindult az apró fa tákolmány felé, amit erős jóindulattal és fantáziával kunyhónak tituláltak, ha egymás közt beszéltek róla.
Reményei szerint itt találja a fiút, ugyanis mióta az elviharzott röviddel apjuk megérkezése után, sehol nem látta. Így nem csak azt nem tudta Elijah, hogy mi történt, ami miatt Klaus gyakorlatilag elmenekült otthonról, de azt sem, hogy mi van az öccsével. Főleg lelki szempontból volt kíváncsi, mi a helyzet, és féltette a fivérét, bár jobban belegondolva, a fizikáls bántalmazás egyáltalán nem állt távol Mikaeltől. Ez a gondolat nem segített megnyugodnia, így szinte berobbant a kunyhójukba.
Az első pillanatban észre sem vette Klaust, pedig tényleg nem volt nagy az egyetlen helyiségből álló kis építmény. A fiú a földön ült a sarokban, ölében egy paladarabbal, így Elijah tekintete elsőre átsiklott felette, ám mikor meglátta, megkönnyebbülten felsóhjtott, és közelebb lépett a talajon kuporgó öccséhez. Megállt fölötte, és lenézett.
Klaus jobb kezében egy porladós, fekete követ tartott, és azzal rajzolt az ölében fekvő palára, fel sem nézve munkájából. Elijah érdeklődve szemlélte a fiú munkáját, és a döbbenettől leesett állal tanulmányozta az egészen aprólékos kidolgozású tájképet, illetve amit látott belőle. Bár a kép nyilvánvalóan csupán fekete vonalakból állt, és tekintettel a fiú korára, nem tudott olyan ügyesen alkotni, mint a helyi sámán, de.... A rajz csodálatos volt!
Elijah egészen eddig azt sem tudta, hogy az öccse tehetséges az ilyen kézügyességet igénylő munkákban, erre most szembesül vele, hogy nem is akármennyire. Bár Klaus feje és a palatáblán száguldozó keze eltakartak valamennyit a képből, az idősebb Mikaelson fiú tisztán ki tudott venni egy viharos eget, alatta meg valamiféle nagy vizet, talán az óceán, amiről szüleik annyit meséltek nekik, de ők csak a nagy tó alapján tudtak következtetni annak látványára.
Miután kigyönyörködte magát öccse rajzában, és túlesett az első döbbeneten, Elijah megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára Klaus figyelmét. A kisfiúnak szeme se rebbent, semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna most már percek óta ott szobrozó bátyját. Ekkor Elijah hangosabban köhintett, Klaus pedig ijedten ejtette el a fekete követ, és riadt tekintettel kapkodta a fejét a hang forrását keresve.
Mikor észrevette Elijah-t, mintha kicsit megnyugodott volna. Fivére kérdő tekintetére, mely az imént elhajított rajszerekre siklott, szégyenlősen, és talán valamiféle bűntudattal szedte össze a palatáblát és a követ, majd gyorsan berakta egy dobozba. Félszegen lebámult kezeire, melyek koromfeketék voltak, mire beletörölte azokat nadrágocskájába. A helyzet csak még rosszabb lett, mert átkente az összes addig még tiszta ujjára a fekete port, mely ragadt, tapadt, és úgy tűnt, mintha osztódással szaporodna, ugyanis olyan mennyiségben jelent meg mind a barna nadrágon, mind a tenyerén, hogy Klaus csodálkozott, honnan jön ennyi.
Egészen eddig egyikük sem szólt semmit, ám ekkor Elijah halványan mosolyogva elkapta Klaus mancsát, mielőtt újra beletörölhette volna a ruhájába.
- Szerintem már így is elég feltűnően összekoszoltad - húzta el a száját öccsének árulkodóan piszkos nadrágjára pislogva, majd kifelé indult a kunyhóból. - Gyere, próbáljuk meg lemosni itt a kis tóban, mert ha anyánk meglátja...nem vagyok kíváncsi, mi történne, úgyhogy inkább ne is próbáljuk ki - javasolta, és húzta maga után Klaust, aki ,továbbra is némán, követte az idősebbet.
- Elmondod, mi történt, mikor apánk hazaért? - tért rögtön az őt leginkább foglalkoztató kérdésre Elijah, miközben vadul dörzsölte a kisfiú kezeit a kis tó hideg vizében, de a piszok csak nem akart lejönni annak ujjairól, sőt, most már az idősebb fivér tenyere is maszatos lett. Hát ez meg hogy lehet?
- Nem történt semmi - motyogta Klaus gyorsan, és annyira elhalkult a mondat végére, hogy a bátyja inkább sejtette, mint hallotta a befejezést. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű dolga, ha tudni akarja, mi történt, dehát ezzel jár, ha valaki kíváncsi... Mikor rátekintett Klaus zárkózott, mogorva arcára, valahogy mégis inkább úgy döntött, hanyagolja a témát.
Elég gyakorinak számítottak az ilyen esetek ahhoz, hogy megszokja, Mikael és Klaus kapcsolata rossz, és megesik egy kis vita. Általában megesik. Mindig, valójában. Nem emlékezett olyan hétre, hogy az apjuk ne üvöltötte volna le kisöccse fejét, leszámítva, mikor a férfi nem tartózkodott otthon. Olyankor már majdnem harmonikus volt a családi életük.
- És mi jót rajzoltál, mikor megzavartalak? - érdeklődött csevegő hangnemben, kedves mosollyal Elijah. Úgy tűnt, Klaus erre sem fog válaszolni, aztán pár másodpercnyi néma bámulás bátyja szeretettel csillogó, biztató melegbarna szemeibe megtörte ellenállását, és egy rövid sóhaj után beszélni kezdett.
- Nem igazán tudom én sem. Csak dühös voltam, mikor elfutottam otthonról, nagyon dühös - ráncolta a homlokát a kisfiú, miközben továbbra is kitartóan dörgölte össze fekete kezeit a vízben. - Aztán idejöttem, ahogy mindig, és... pár hete találtam néhány kőtáblát. Olyanokat, mint amire most is rajzoltam. Meg fekete köveket is, amik fognak rajta, és rájöttem, hogy tudok rajzolni velük - magyarázta az elejéről a dolgot, Elijah pedig figyelmesen hallgatta. - Ma is idejöttem, és valahogy tudtam, hogy most rajzolnom kell, és akkor jobb lesz. Szóval leültem, és csináltam, és nem is figyeltem, hogy mit....és aztán jöttél te - nézett fel zavarodottan, szégyenlősen Klaus. - Azt sem tudom, mit rajzoltam pontosan - vallotta be feszengve.
- Komolyan? - csodálkozott Elijah, hiszen el sem tudta képzelni, hogy lehet ilyen aprólékosat és ügyeset alkotni úgy, hogy közben azt sem tudod, mit csinálsz.
- Tudom, hogy a tengert rajzoltam le, de másra alig emlékszem, pedig csak most csináltam - vont vállat Klaus, majd kiemelte a tavacskából a kezeit, melyek vörösek voltak a sok dörzsöléstől, de szerencsére a fekete kosz is eltűnt róluk, csupán tenyere ráncaiban maradt nyoma, de az nem fog feltűnni Esthernek, hiszen Klaus mindig piszkosan érkezett haza. Mint minden kisgyerek.
- A nadrágodat is ki kéne mosni - mutatott az idősebb fiú a barna ruhadarabra, mely rongyosan, és valóban elég fekete foltosan lógott Klaus derekán. - Várj, te mosd azt ki, addig én idehozom a rajzod, és megnézzük együtt, jó? - állt fel Eljah, majd tett egy lépést a kunyhó felé, aztán megtorpant. - Várj csak... megengeded, hogy megnézzem? Idehozhatom? - pislogott vissza kérdően Klausra, és fejben leszidta magát, amiért ez a lehetőség nem jutott azonnal eszébe, hogy az öccse talán nem szeretné megmutatni neki.
- Megnézheted, ha akarod - adta meg az engedélyt a fiú, ledobva nadrágját. - De csak, ha  nem szólsz róla senki másnak se! - kérte, mire Elijah bólintott, és ez elég volt Klausnak, hiszen tudta, hogy legidősebb fivére mindig betartja ígéreteit.
Így hát Elijah visszabaktatott a kis fakunyhóba, és belenézett a dobozba, amibe látta, hogy Klaus belerakja a palatáblát. Kissé meglepődött, mikor további, rajzokkal tarkított, illetve rajzokra váró, de még üres palákat látott. Legalább most már tudja, hová rejtette el az öccse az alkotásait. Gyorsan átfutotta a láda alján heverő, már elkészült képeket, és magában elismerően megállapította, hogy a kis Klausnak bizony van tehetsége ehhez. Na, nem mintha sokra menne vele.
Megragadta a legfelső, ma készült rajzot, és míg visszatért a tóhoz, azon merengett, mennyit számít, minek születsz. Klaus tehetségével egy olyan családban, ahol vázákat vagy szöveteket festenek... főleg, ha a fiú nem is fiúnak, hanem lánynak születik... elismernék és megbecsülnék a tudását. Sikeres lehetne, és azt csinálhatná, amit szeret, amiben jó, kihasználhatná az adottságát. Így azonban titokban, egy kis fatákolmány padlóján kuporogva kell kiadnia magából, majd rejtegetnie, amit alkotott. Mintha valami szégyenletes bűn lenne.
Tulajdonképpen az is, az ő családjukban legalábbis mindenképpen. Ha Esther, sőt, Mikael tudomást szerezne erről, szörnyen elvernék és rengeteg munkára köteleznék a fiút, és akkor Klaus még örülhetne, hogy ilyen könnyen megúszta. Nem, erről valóban nagyon hallgatniuk kell, gondolta Elijah, és elszorult a szíve, ahogy a tóparton guggoló, a vízbe bámuló öccsére pillantott.
- Tessék - nyújtotta át a palatáblát, ahogy a kisfiú mellé ért, és leült, hátát egy fa törzsének vetve, szembe Klausszal. Öccse figyelmesen tanulmányozta a vonalakat, arcáról semmit sem lehetett leolvasni, végül felpillantott, és szó nélkül átadta a képet Elijah-nak, aki szintén alaposan megnézte. Háborgó tenger, viharfelhők, egy nagy villám. Nem mondhatni, hogy tökéletes, vagy szinte élethű lett volna a rajz, hiszen mégiscsak egy kisfiú csinálta, szinte semmi tapasztalattal a háta mögött. De könnyedén felismerhető volt, és ez már több, mint amire a falu bármelyik gyereke képes lett volna. Még az idősebbek is csak nehezen. Sőt, Elijah meg merte volna kockáztatni, hogy a felnőttek közt sem sok akad.
- Nagyon ügyes vagy - nézett egyenesen Klaus szemeibe az idősebb fiú, mire öccse elpirult, és elfordította tekintetét, a mellette levő nagy kövön száradó nadrágjára meredve így.
- Nem is igaz - motyogta zavartan. - Tuti, hogy mások is tudnak ilyet. Csak az övékét nem látod - vont vállat, majd elvette a képet Elijah-tól, és lefordítva lerakta maga mellé a fűbe. - És amúgy is mindegy. Csak ne mondd el senkinek, és nem lesz baj - kérte újra a bátyját, jelezve, mennyire fontos neki a diszkréciója.
- Senki sem fogja megtudni tőlem! - ígérte Elijah, de azért még hozzátette: - Viszont sajnálom, hogy titokban kell tartanunk.
- Nekem mindegy - állt fel Klaus, és felhúzta a nadrágját, ami már csak nedves volt. A szél teljesen megszárítja, mire hazaérnek. - Ha nem kapok ki érte, akkor nem érdekel, ki tudja. De nyilván kikapnék, ha bárki is tudná, szóval...
- Pedig ezért még meg is kéne, hogy dicsérjenek - csóválta a fejét szomorkásan Elijah, és tudta, hogy habár nem mutatja, Klausnak jól esik, hogy valaki elismeri az ügyességét. Még ha egyáltalán nem is azért csinálta, hogy elismerjék.
- Na, menjünk haza, Niklaus - tápászkodott fel Elijah is, majd leporolta a nadrágjáról az odatapadt leveleket és földet. Megvárta, amíg öccse visszarakja a táblát a többihez, majd pont fordult volna el, hogy kifelé induljon az erdőből, mikor egy villanásnyi ideig piros foltot látott Klaus alkarján, ahogyan a kisfiú becsukta maga mögött a kunyhó ajtaját, és felcsúszott kissé az ingujja.
Nem volt több egy másodperc töredékénél, de ez pont elég volt az idősebb Mikaelson fivérnek ahhoz, hogy eszébe jusson, eredetileg miért is kereste Klaust. Attól tartott, hogy apjuk bántotta. És ha nem csalt a szeme az imént, akkor sajnos igaza volt, és pontosan így történt.
Odalépett Klaus mögé, majd óvatosan, de határozottan elkapta a csuklóját, és mielőtt az öccse feleszmélhetett volna, felhúzta az inge ujját. Ahogyan az anyag felcsúszott a vékony karon, úgy vált fokozatosan láthatóvá egy jó kétujjnyi vastag, haragos vörös színű csík, amely nem sokkal a kisfiú csuklóhajlata fölött, az alkar alján kezdődött, és egészen a könyökéig tartott, elcsúfítva a fehér bőrt. A sérülés környéke halványlila volt és duzzadt. Elijah összeszorult torokkal meredt a csúnya sebre, Klaus pedig ekkor tért magához annyira a meglepetésből, hogy elrántsa a kezét, és dacosan bátyja szeme közé bámuljon. A két fiú némán meredt egymásra, az idősebbik arca csupa szánalom és törődés, a kisebbiké harag, zárkózottság, és egy kis félelem.
- Apánk művelte ezt veled? - kérdezte halkan Elijah, noha nagyon jól tudta a választ.
- Nem, dehogyis! - tiltakozott kétségbeesetten Klaus, de elég rosszul hazudott. - Én voltam, véletlenül nekiestem aa.... nekiestem az ajtó szélének - hebegte, majd mikor látta, hogy Elijah egyáltalán nem hisz neki, reszketeg sóhajt hallatott, és megroggyant vállakkal, a földet bámulva beismerte: - Szemtelen és engedetlen voltam.
- Ezt erősen kétlem - szűrte a fogai közt a nagyobbik fiú, és szinte villámokat szórtak szemei. Tisztelte az apját, tartott is tőle, és mindig engedelmesen tette, amit parancsolt neki, különösebb problémák nélkül. Teljesen átlagos volt a kapcsolatuk. Hanem most igazán mérges lett rá. Nem tudta, most éppen mit vétett Klaus, de kezdett elege lenni belőle, hogy állandóan verik az öccsét. Általában ok nélkül, ezt nagyon jól tudta.
Két érzelem, két gondolat küzdött benne párhuzamosan, időszakos csatatérré változtatva elméjét. Szinte érezni vélte, ahogyan az agysejtjei egymással küzdenek, az érvek kihegyezett nyilai egymást pusztítják.
Az egyik oldalon ott volt az apja iránti tekintélye, szeretete, tisztelete, lojalitása, és a félelem tőle. Másik oldalt a határtalan szeretet kisöccse felé, a védelmezés vágya, akárhányszor ránézett a gyámoltalan kisfiúra, akit lépten-nyomon megaláztak, vertek, lenéztek, és senki sem vette a fáradtságot, hogy megismerje a valódi értékeit. Egy megviselt, eldobott gyermek volt csupán Klaus, aki szinte vadászott mások szeretetére, és akitől valamiért állandóan megtagadták azt. Még a tulajdon családja is. Bár belenevelték Elijah-ba, hogy az apja az ura mindenek felett - nem voltak vallásos család, nem hittek semmiféle Istenben -, amióta Klaus megszületett, és ilyen csúnyán bántak vele, akaratlanul is kezdett meginogni benne az addig minden mást elnyomó tudat, hogy az apja tévedhetetlen és hatalmas, és kezdte átadni a helyét valamiféle értetlen kiábrándultságnak, döbbent hidegségnek. Aztán Klaus ahogy cseperedett, úgy nőtt egyre jobban bátyja szívéhez, korlátlan bizalmával és szeretetével hasonló érzelmeket vívva ki Elijah-ból is.
Most pedig itt állt a tisztáson, és úgy érezte magát, mintha bekerült volna Klaus képébe, a vihar kellős közepébe. Ugyanakkor olyan nemes volt, olyan fejlett igazságérzettel rendelkezett fiatal korának ellenére is, hogy nem tudott többé szemet hunyni az ilyen esetek felett. És mikor a vékony, határozatlanul tébláboló, egyik lábáról a másikra nehezedő Klausra emelte pillantását, még szilárdabb lett benne az elhatározás.
- Mit csinált veled apánk? - tette fel a kérdést Elijah, ezúttal határozottan, komoran. Klaus valószínűleg újabb hazugsággal próbálkozott volna, ám látta, hogy bátyjában megváltozott valami, így végül az igazat válaszolta.
- Azzal a nagy bőrszíjjal akart megcsapni, én meg felkaptam magam elé a karomat, így csak azt találta el. De az én hibám, bementem a szobába, mikor épp anyával veszekedtek. Nem lett volna szabad - remegett meg Klaus hangja, nyilvánvalóvá téve, hogy nem csak testi sebeket okozott rajta az eset, aztán vett egy nagy levegőt, és kihúzta magát. - Különben is, már mindegy.
- Annyira azért nem mindegy. És miután elég nyilvánvalóan elrohantál otthonról, biztosan nagyon mérges rád. Ha hazaértünk, csak folytatni fogja - vicsorgott Elijah, és tehetetlenül törte a fejét. Mindenképpen ki kellett találnia valamit, ráadásul rövid időn belül. - Na jó, menjünk haza - indult el újra.
És Klaus csendben követte, körülöttük az tisztás és az erdő csendes, békés. Elijah azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatnának, biztonságban a világ kegyetlensége elől. És ekkor döntötte el véglegesen és visszavonhatatlanul, hogy a családja - most elsősorban Klaus - biztonsága lesz a célja életnek. Ennek fog élni, ezért fog küzdeni. Komoly elkötelezettség egy gyerektől, de nem csak úgy egy kósza gondolat volt. Hitt benne, hogy ez elég nemes, az életnek értelmet adó küldetés.
Magabiztos lépteit kissé meggyorsította, és immár bátran felszegett fejjel készült szembenézni apjuk haragjával.


Napjainkban:

Klaus hirtelen ült fel a hatalmas, puha ágyban, mely a lakosztály hálószobájának nagy részét elfoglalta, és zaklatottan túrt bele csapzott hajába, félmeztelen felsőteste izzadtságtól fénylett. Szinte fullasztóan melegnek érezte a szoba levegőjét, de mintha ólomból lettek volna a tagjai, nem bírta rávenni magát, hogy felkeljen a takarók közül. Inkább egy fújással hátradőlt, majd a plafonról lógó aranyozott csillárt nézve, de az imént álmodottakat látva merengett.
Az újabb emlék feldúlta, ráadásul ezt most határozottan Elijah szemszögéből látta. Ez egyáltalán hogyan lehetséges? És vajon valóban így látta ezt akkor a fivére, vagy csak ő képzeli, hogy Elijah talán ezt láthatta? Akárhogy is, mélyen érintette ez az emlék, mélyebben, mint eddig bármelyik másik.
Kényszerítette magát, hogy elszakadjon a múlt kísértő, színes képeitől, majd kirugdosta magát az ágyból, és felkapva az éjjeliszekrényről egy fél pohár whiskyt - sosem lehet elég korán elkezdeni az ivást - megállt az előző éjjel készített festménye előtt. Még inkább csak vázlat volt, ami sok munkát igényel a végleges formája előtt, de már lehetett látni, nagyjából hova indult el.
A férfi kritikus szemmel vizsgálta a vásznat, majd az ecsetért nyúlt, és néhány vonallal kiigazította az eddig elkészült alkotást. Hátralépett, és újra megszemlélte. Úgy tűnik, nagyobb hatást váltott ki belőle az az isten háta mögötti, útszéli koszfészek, mint gondolta volna... Legalábbis a képen egy puszta terült el, középen pedig valamiféle kis lepusztult vityilló homályos körvonalai látszottak. Elhagyatott, apró pont a nagy semmiben. A színek még közel sem voltak véglegesítve, de annyi már látszott, hogy a halvány sárga és a barna az uralkodó árnyalatok.
Klaus még vetett egy utolsó pillantást a félkész művére, majd letakarta egy nagy, fehér lepellel, és kilépett a lakosztály fő részébe, a nappaliba. Ott találta az előző este rendelt vacsoráját. Leemelte az egyik fedőt, a fazék kihűlt levessel volt tele, a tetején zsírfoltok úszkáltak. Az ősi fintorogva ejtette vissza az edényre a tetejét, és inkább egy szelet húst meg egy karéj kenyeret választott. Az hidegen is jó.
A rögtönzött szendvicset majszolva levetette magát a kanapéra, bekapcsolta a hatalmas képernyős TVt, és elővette a zsebéből Elijah tegnapi levelét. Hiába olvasgatta újra ás újra a sorokat, azon kívül, hogy végül már kívülről tudta az egészet, nem sokat ért vele. Még mindig nem tudta eldönteni, felhívja-e a bátyját, vagy sem. Bár az éjszaka átélt álom után valamiért hajlott rá. A tévében egy sótlan pasas unott arccal a liberalizált pénzügyi piacról magyarázott valamit, ő pedig végre elhatározta magát.
A fenébe is, nem! Nem fogja felhívni? Mégis miért kéne azt tennie, amit a bátyja mond, ha egyszer kinőtt már abból a korból? Most ő az erősebb, tőle fél és előle menekül több száznyi vámpír, vérfarkas és boszorkány, nem pedig Elijah elől. Túlnőtt a bátyján, akár belátja ezt a másik, akár nem. Tehát nyilvánvalóan nem fog úgy ugrálni, ahogyan Elijah fütyül. Pont az ellenkezőjét fogja tenni.
Alig jutott erre az elhatározásra, csörgött a szálloda belső vezetékes telefonja, és bár erősen megfontolta, hogy vegye-e a fáradtságot, és odamenjen felvenni, mikor még csak most ült le, azért végül csak odasuhant, és a füléhez emelte a kagylót.
- Egen - szólt bele, de csak miután harapott egy nagyot a szendvicsből. Ha már vannak olyan udvariatlanok, hogy megzavarják a pihenését, ő meg lesz olyan udvariatlan, hogy teli szájjal kommunikáljon velük.
- Mr. Klaus! Szép jó reggelt uram, elnézést a zavarásért! - csöpögött egy pasas hangja a vonalból, és Klaus örült, hogy erős a gyomra, mert máskülönben kihányta volna a szendvicse már elfogyasztott felét. - Remélem, minden szolgáltatásunkkal maradéktalanul elégedett...
- Ha most komolyan csak azért zaklat, hogy a seggemet nyalja, akár fel is jöhet, addigra letolom a nadrágom - vágott a szavába mogorván az ősi, mire a vonal másik végén Mr. Jómodor levegő után kapott, és volt annyi esze, hogy gyorsan zavarba jöjjön.
- Nem, uram, dehogyis! - tiltakozott, majd gyorsan a lényegre tért végre, mielőtt még jobban felhúzná a legdrágább lakosztályt bérlő vendégüket. - Csupán azért hívtam fel, mert egy csinos hölgy áll mellettem, aki találkozni kíván Önnel. Persze, csak ha nem zavar.
- Jó, és mi a neve ennek a 'csinos hölgynek'? - adta meg magát Klaus, hangjában halványan érezhető kíváncsisággal. A vonal végén pár másodpercig csönd volt, valószínűleg a név után érdeklődött a pasas, majd megtudta azt, és így hangzott a válasz:
- Azt mondja, Miss Tamorának hívják - közölte, mire Klaus félrenyelte az újabb falat kenyeret. - Óhajtja fogadni, vagy küldjem el?
- Küldje fel hozzám - köhögte bele könnyes szemmel a férfi a telefonba, majd lerakta azt, és igyekezett úrrá lenni fuldoklásán.
Vajon hogyan találta meg a boszi? És mit akarhat tőle? Remélhetőleg máris tud valamit Mikael és az álmok ellen is. Nem ártana most már valami jó hír is.
- Gyere be! - szólt ki Klaus, mikor meghallotta a finom kopogtatást az ajtón, ő maga pedig lazán keresztbe tett karral, kisterpeszben megállt az előtérben, hogy fogadja Tamorát.
Szándékosan nem ment oda ajtót nyitni, rosszat tett volna az imidzsének, ha túlzott udvariasságot vagy előzékenységet mutat. Az egyetlen előkészület, amire hajlandó volt, mielőtt a lány felér hozzá, hogy felkapjon egy pólót. Szigorúan csak azért, mert nem egy nyáladzó kupaccal akart társalogni. Ez van, a tökéletes testnek is vannak hátrányai...
- Szia, Klaus! - lépett be mosolyogva a lány. Tényleg, az ősi már majd' elfelejtette, hogy ez a boszi állandóan vigyorog.
- Helló - biccentett a férfi, majd egy széles kézmozdulattal beljebb invitálta a nappaliba. - Foglalj helyet!
- Ezúttal semmi molyrágta kanapémaradvány? - vonta fel kissé gúnyosan a szemöldökét Tamora, majd leült a plüss díványon, szemközt Klausszal, aki egy kényelmesnek tűnő, hatalmas fotelben terpeszkedett el. - Csalódtam benned - tette hozzá fejcsóválva, ahogy hátradőlt, és belesüppedt egy díszpárnába.
- Nos, még a legdrágább szálloda sem elégítheti ki tökéletesen az igényeket, nem igaz, boszi? - vont vállat a hibrid, és meglepődve konstatálta, máris milyen oldott és szinte kellemes a légkör köztük. Tetszett neki ez a könnyed viccelődés, elvette a találkozás komolyságának élét. Ritkán kereste mások társaságát, és akkor is inkább a félelem és az erőszak voltak a meghatározó érzelmek, tehát örült a változatosságnak.
- Még mindig Tamora vagyok - jegyezte meg a lány mellékesen. -  Remélem, távozáskor igazi litániát írsz majd a panaszkönyvbe - villantott fel egy csillogó mosolyt a lány, majd ráérősen körülhordozta pillantását a lakosztály többi részén, a stílusos bútorokon, modern kütyükön, barátságos színeken. Határozottan közelebb állt ahhoz képhez, amit Klausról kialakított, mint a múltkori világvégi fogadó.
- Honnan tudtad, hogy itt találsz? - tette fel az ősi a jogos kérdést, mire Tamora visszanézett rá.
- A bátyád mondta meg - érkezett az egyszerű válasz, majd a lány látta Klaus arcán, hogy ez bővebb magyarázatot igényel. - Tegnap este tudtam meg, hogy Mikael a városba tart, szóval gondoltam, hazasietek, hogy felhívjalak. Viszont történetesen épp egy kis sétálóutca kellős közepén jött a lát... jött az információ, a számodat meg ügyesen otthon hagytam, és mivel szükségem volt egy kis, izé, szóval pont segítségre volt szükségem, hogy minél hamarabb elérhesselek, hatalmas mázlim volt, és összefutottam Elijah-val. Ő azt állította, nem tudja a számodat - lehetséges ez? -, de mikor megkérdezte, miért kereslek, beavattam, mert hát rá is igencsak tartozik - mesélte Tamora, Klaus pedig nem tudta nem észrevenni, hogy a történet eleje óta kissé zavarban van, és feltűnően elhallgat valamit. Egyelőre azonban kivárt. - Aztán megmondta, melyik hotelben szálltál meg, de már túl késő volt, és nem akartalak zavarni, úgyhogy visszamentem abba a kedves kis szobácskába, amit bérlek, ha már iderángattál, és valahol muszáj aludnom. Aztán megpróbáltalak felhívni, de nem vetted fel. Ma reggel pedig felkeltem, és ide vezetett a második utam. Az első a pékségbe, reggelizni - fejezte be a jóval részletesebb beszámolót a lány.
- Így már érthetőbb - biccentette félre a fejét Klaus, de más megjegyzést nem fűzött hozzá hangosan. Gondolatban is csak annyit, hogy a boszi talán túl sokat locsog.
- Mi az, meg sem lepődsz, hogy Mikael idejön? - fonta karba a kezét Tamora, és kérdő pillantással méregette az ősit.
- Tegnap este kaptam egy levelet Elijah-tól, és abban tudatta velem, mi a helyzet - vetette oda Klaus, és újfent nem tudott elsiklani a tény fölött, hogy a lány nem mond el mindent. Bátyjának levelét még sötétedés előtt megkapta, tehát Tamora addigra már találkozott vele. Vagyis egyáltalán nem volt késő egy látogatáshoz.
Nem tetszett neki, hogy a boszi titkolózik, az meg végképp nem, hogy most nem szedhette ki belőle az igazságot kínzással vagy fenyegetéssel. Azzal elszúrta volna az egészet, márpedig egy ilyen kényes helyzetben nem tehette meg. Hideg fejjel kellett cselekednie, és figyelmen kívül hagynia, hogy a lány egyszerre idegesíti és mégis szórakoztatja. Jelenleg inkább idegesíti.
- Remélem, válaszoltál a levélre - zökkentette ki a gondolatmenetéből Tamora, egészen elképesztve Klaust. Egyrészt, honnan veszi ez a csitri a bátorságit, hogy kérdőre vonja őt, az első és egyetlen ősi hibridet, akit mindenki retteg, másrészt pedig amúgy sincs semmi köze hozzá, mi folyik közte meg a bátyja közt.
- Nem, nem válaszoltam - vágta oda mogorván, és mintha fájdalmat látott volna felcsillanni a zöldes árnyalatú szemekben, de nem lehetett egészen biztos benne, mert a következő pillanatban már haragtól szikráztak.
- A bátyád kezét-lábát töri, hogy jobb kapcsolata legyen veled, és bármire képes lenne a családjáért, ami jelenleg főleg belőled áll, mert Rebekah-t nem találja - kezdte mérgesen a lány. - Nem menekül el előled, mert tudja, hogy hamarosan szembe kell nézned az apátokkal, így inkább itt maradt segíteni, véget akar vetni az idióta kis viszályotoknak, és hajlandó meghunyászkodni előtted, pedig ő is férfiból van, és idősebb is nálad, mégis lenyeli a büszkeségét, tudván, hogy a tied jóval nagyobb. Egész életében áldozatokat hozott érted, te meg egy nyomorult válaszra sem méltatod a levelét? - zúdította Klausra, aki leforrázottan hallgatta. Kicsit úgy érezte magát, mint egy óvodás, mikor rossz fát tesz a tűzre, és leszidják otthon. Jogosan. - Hát nem veszed észre, hogy neked akar segíteni?
- Nem tudom, miért akarod állandóan beleártani magad a bátyámmal való kapcsolatomba, mert az égvilágon semmi közöd hozzá, de tegyük fel, hogy ezen most átsiklok - válaszolta vészjósló nyugalommal Klaus. - Azt mondta Elijah, hogy a megadott számon bármikor elérhetem. Tehát akár most, akár délután, akár napok múlva is. Ha azt mondom, hogy időre van szükségem, hogy megemésszem, amit írt, akkor igenis megvárakoztatom - tette hozzá dacosan.
- De gondolom ezek szerint terveztél válaszolni neki - enyhült meg Tamora, de nem úgy tűnt, hogy nagyon meghatotta volna Klaus mondata, miszerint semmi köze a két ősi viszonyához.
- Igen, épp most akartam hívni - hazudta szemrebbenés nélkül Klaus. A boszinak nem kell tudnia, hogy pont az ellenkezőjéről döntött alig fél órája. Különben is, már nem volt benne annyira biztos, hogy valóban ignorálja bátyja levelét. Tamora beszéde igazán hatásos volt, talán volt benne valami. Persze szigorúan arra a részre vonatkozóan, hogy Elijah segítene neki Mikael ellen. Márpedig segítségre igenis szüksége van, ezt még ő is belátta.
- Akkor ezt megbeszéltük - bólintott a lány elégedetten, és így folytatta: - A koporsók kapcsán, ugyebár ígértem, hogy elrejtem és megvédem őket. Na, csak meg kéne mutatnod, hol vannak, és már rájuk is olvasom a varázslatomat. Minden hozzávalót beszereztem - tért át egy kevésbé fontos témára. Bár ha tudta volna, mit rejtenek a koporsók, talán nem így gondolta volna. Azonban látatlanban, bár továbbra is rettenetesen kíváncsi volt a tartalmukra, nem vette olyan nagyon komolyan őket, mint Mikael közelgő, fölöttük magasló árnyékát.
- Most azonnal el tudod végezni a varázslatodat, bosz... izé, Tamora? Indulhatunk is? - kérdezte Klaus, és örült, hogy a lány ilyen gyors volt. Ha az apja valóban közeleg, égető szüksége van arra a védővarázslatra.
- Persze - érkezett a kielégítő válasz, mire az ősi felállt, és felkapva a mobilját a kis dohányzóasztalról, megindult kifelé a lakosztályból, nyomában a boszival.
- És, hogy állsz az emlékeiddel? Volt azóta újabb? - érdeklődött fesztelenül Tamora, miközben a lifttel lefelé haladtak. Klaus háta azonnal megmerevedett, de pókerarccal nézte tovább a fényes liftajtót, miközben válaszolt.
. Volt. Valójában kettő is - húzta el a száját, és nagyon nem érezte úgy, hogy készen áll beszélni róluk. - Kitaláltál már valamit ellenük, boszi? - érdeklődött azért reménykedve, ha már így szóba hozta a lány.
- Továbbra is tartom magam amellett, hogy nem lehet másképp védekezni ellenük, mint elfogadni őket, és elgondolkodni, mit is akarnak valójában -  csóválta a fejét, mire Klaus kelletlenül felmordult, és valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy 'Persze, majd pont az emlékeim diktálják nekem, mit tegyek!'. Nyilván magában beszélt, de Tamora meghallotta. - Hé, én csak válaszoltam arra, amit kérdeztél, úgy, ahogyan én gondolom. Eddig nagyon kevés helyen találtam említést ilyen emlékutazásokról, és egy olyanról sem olvastam, ahol ne lett volna valamilyen céljuk. Ráadásul mindez csak a te fejedben történik, a te saját emlékeiddel, ez csak nem lehet olyan borzalmasan kusza, és rettenetes, még egy több, mint ezer éves vámpír esetén sem.
- De, pont olyan borzalmasan rossz - tiltakozott Klaus, és nem értette, miért nem veszik komolyan. - És ezt kapd ki, ma reggel nem is a saját emlékemet láttam. Mármint, határozottan nem a saját szemszögemből láttam a dolgokat, sőt, nem is kívülről. Most Elijah szemén keresztül éltem át a jelenetet, ehhez mit tudsz  hozzáfűzni? - érdeklődött ingerülten az ősi.
- De még mindig a veled megtörtént dolgok voltak, csupán a bátyád szemszögéből? - kérdezett vissza Tamora, és láthatóan nagyon érdekesnek találta a dolgot.
- Igen. Na, akkor ez most hogy is van?  - fordult a boszi felé Klaus, miközben kinyílt a lift ajtaja, és ők kiszálltak, az ősi pedig biccentett a portásnak, mikor átsétáltak a hallon.
- Nem tudom, ilyen esetről még soha nem is hallottam - közölte Tamora őszintén. -  Az már nyilvánvaló, hogy a bátyádnak több köze van hozzá, mint gondoltad volna. Talán vele is beszélni kéne erről.
- Gondolod, hogy az ő műve mindez? - sziszegte összeszűkült szemekkel Klaus, és csodálkozott, hogy eddig nem is jutott eszébe ez a lehetőség.
- Egyértelműen nem - hűtötte le azonnal a lány a hibridet. - Ilyet csak boszorkány tehet, márpedig Elijah nem az. Szerintem még csak nem is tud a dologról. Ugyanakkor jó ötletnek tartom, hogy beavassuk, biztosan tudna segíteni - javasolta higgadtan, halványan mosolyogva, miközben már az utcán kerülgették a szembejövőket, úton a koporsók gondosan titkolt rejteke felé.
- Még meggondolom - ígérte Klaus, és mindketten tudták, hogy ez tőle óriási előrelépés, mert komolyan gondolta.
Úgy tűnik, a bátyja gyakorlatilag rá akarja tukmálni a segítségét, és neki történetesen szüksége is lenne rá. A boszi pedig kezd belefolyni a dolgaikba, hiszen az ő segítségét máris igénybe veszi. Már csak az indítékaikra lett volna rettentően kíváncsi.
A lány nem úgy tűnik, mintha annyira nagyon félne tőle, és Klaus valamiért azt sem tudta elképzelni, hogy csak a pénzért csinálná, noha a boszorkányoknak ebből áll az élete, hogy a varázslataikat pénzért árusították, neki pedig jócskán volt belőle, szóval Tamora jó üzletnek nézett elébe. Mégis, kellett lennie valami másnak is, csak eddig még nem jött rá, mi az. Jobban kell figyelnie, mindig ez volt a módszere, hogy tökéletesen kiismerte ellenfeleit és szövetségeseit, indítékaikat, félelmeiket, így sakkban tarthatta őket.
Elijah segítőkészségének okai pedig reggeli ébredése óta ott lebegtek elméjének határán csupán ki kellett volna nyúlnia, és elfogadni őket, de ez pont az volt, amire egyelőre nem volt hajlandó. Túlzottan is beláthatatlan következményekkel járt volna, ha tudatosítja magában, hogy a bátyja nem elég, hogy gyakorlatilag a születése óta vigyáz rá, lévén nagyobb testvér, de ilyen komolyan és véresen, már egészen gyermekkoruk óta feladatának tartja, hogy őt segítse.
Azon kívül nagyon is tisztában volt vele, hogy Eljah eléggé ismeri ahhoz, hogy tudja, csupán a magában mélyen eltemetett fájó érzelmek miatt az a rettegett, félelmes és lelketlen valaki, akinek mindenki látja. A bátyja az egyetlen, aki ismeri az igazi Klaust, és életcéljának tekinti, hogy ezt a felszínre hozza, másoknak is megmutassa, és elérje, hogy elismerjék és szeressék az öccsét, csak azért, aki.
Szegény, naiv Elijah, még nem tudja, hogy ez lehetetlen. Túl elfogultan szemléli őt, a hibáitól nagylelkűen eltekint, azt a maroknyi jó tulajdonságát pedig az egekig magasztalja. Így aztán soha nem érti, mások miért nem azt látják a fivérében, amit ő. Ha egyszer rájön minderre, hatalmas pofára esés lesz, így ezer év után. Klaus előre sajnálta érte őt. A bátyja jobbat érdemelt ennél, ugyanakkor egyszerűen képtelen lett volna tudatosítani benne, hogy nincs igaza. Egyrészt, mert nem hitte volna el neki, másrészt, mert valahol jól esett neki, hogy legalább egyvalaki van ezen a világon, aki szereti őt. Még ha nem is mutatta, ez sokat jelentett neki.
És ahogyan a napfényben fürdő, népes utcán haladt, mellette a mosolyogva nézelődő boszival, és végiggondolta, hogy van idejük felkészülni egy végleges leszámolásra Mikaellel, a koporsók hamarosan biztonságban lesznek, a bátyja segítségére feltétlenül számíthat, és még egy baromira erős boszorkány is mellettük áll... Valahogy nem tudott borúsan gondolni a jövőre, és még a múltja sem kísértette annyira. Talán van kiút ebből az egész szarságból, amibe az elmúlt évszázadok során mászott? Most kivételesen mert reménykedni.

Büszkén jelentem, ez az eddigi leghosszabb fejezete a történetnek, kis híján 6000 szó. :) Remélem, a mennyiség nem rontotta le a minőséget. Örülnék, ha megtisztelnétek véleményetekkel. ;)
Ha egyszer sikerülne összeszednem két kommentet egy fejezet alá - olyan nagy kérés ez? -, arra gondoltam, hogy itt lenne az ideje egy kis játékos kihívásnak. Nektek a játék, nekem a kihívás része... Mit szóltok? :)) 

Következő fejezet >>