Életjel

Sziasztok!

Szörnyen érzem magam, amiért több, mint egy hónapja váratlak benneteket és nem hozok semmit. Még arra se jutott időm, hogy egy normális bocsánatkérő jegyzetet írjak, nemhogy megírjak egy fejezetet. Mi több, az e-mailjeim 90%-a is olvasatlan, szórakozni se járok el az utóbbi két hónapban, hanem egyre csak otthon, vagy az iskolában ülök és tanulok, mint egy állat. Rettenetes, higgyétek el.

De kérlek, ne gondoljátok azt, hogy elhagytalak benneteket, vagy megfeledkeztem volna rólatok, sőt! Egy csomó ötlet, gondolat van a fejemben, és alig várom, hogy leírjam...csak egyszerűen nem tudom, mikor. Nagyon sajnálom. Igyekszem időt szorítani rátok, és megpróbálok még ebben a hónapban előrukkolni valamivel. Nagyon szépen kérlek Titeket, tartsatok ki és legyetek türelemmel, és én mindenképpen meghálálom majd.

Köszönöm.

HexiTVD

Always and forever - 16. Gyogyógolyó

Sziasztok! Hát ezzel is késtem. Sajnálom. Cserébe remélem, legalább élvezni fogjátok, mert noha nincs túlzottan tele izgalmakkal, rengeteg fontos dolog történik benne, amikre csak később derül majd fény. Jó olvasást! ;)
(Megjegyzés: a fejezet címét egy barátnőmnek köszönhetjük, aki nem is tudott róla, milyen fontosat mondott. :D Mivel nem olvassa ezt a sztorit, nem is fogja tudni. :) De mi azért lehetünk hálásak neki. <3 )

10. század:
- Add már ide azt a rongyot!
- Nem, én akarom!
- De te nem tudod!
- De igen!
- Nem is!
- DE IGEN! - kiabált Rebekah dühösen, és olyan szúrósan nézett Klausra, ahogy csak tudott. Utálta, ha úgy kezelték, mint egy kisgyereket. Egy bébit. Ő már nagylány volt, és igenis tudott dolgokat.
- Hát ti nagyon szamarak vagytok - jegyezte meg Kol, aki épp egy botot hegyezett a kiskésével a sarokban. - Ki akarna gyereket pelenkázni? Pfujj!
- Nekem egyszer lesz saját kisbabám, gyakorolnom kell! - jelentette ki Rebekah méltóságteljesen, majd visszafordult az előtte fekvő kisfiúhoz.
Ő és Nik a padlón térdeltek, egymás mellett, és életükben először próbáltak segítség nélkül pelenkázni. Nem bizonyult egyszerű feladatnak, főleg, hogy mindketten egyedül akarták csinálni, és inkább  hátráltatták egymást, mint segítették.
- De én nagyobb vagyok, és ügyesebb - tiltakozott Klaus még mindig. Be akarta bizonyítani, hogy tud gondoskodni a kisöccséről.
- Jajj, csak csináljátok már, mert nagyon büdös - fintorgott Kol látványosan, és befogta az orrát.
- Oké, add ide! - ragadta meg Klaus a rongyot.
- Nem! - fogta erősen Rebekah.
A kisfiú érdeklődve nézte veszekedő testvéreit, és csodák csodájára nem sírt. Pedig nagyon kellemetlen lehetett félig levetkőztetve, teli pelussal feküdni a kemény földön.
- Vagy csináljátok együtt, vagy elveszem, és egyikőtök sem csinálja! - lépett be Elijah a szobába. - Henrik nem egy játék vagy kiskutya. Ő egy kisbaba. Akit most tisztába kell tenni, felöltöztetni, és lefektetni aludni. Szóval?
- Oké, csináld te! - mászott arrébb keserű arckifejezéssel Klaus, elegendő helyet hagyva húgának a pelenkázáshoz, aki azonnal hozzá is látott.
Elijah elégedetten figyelte, de közben ellenőrizte is, hogy Rebekah tényleg rendesen meg tudja-e csinálni. És meg tudta. Aztán a kislány Klaushoz fordult:
- Felöltözteted te, Nik? - ajánlotta fel a bátyjának, aki azonnal abbahagyta a duzzogást, és lelkesen húzta fel a miniatűr ruhadarabokat az álmosan ásítozó kisfiúra.
Miután kissé pacuhán, de legalább ruhákkal fedve felemelte kisöccsét, ő is, Rebekah is puszit nyomtak apró buksijára, majd lefektették a sarokba állított kemény, keretes ágyba -, amit Esther általában bölcsőként emlegetett -, Elijah betakargatta, és a pici már aludt is, édesen hortyogva.
Klaus elmosolyodott, ahogy a csöppséget figyelte, és maga sem tudta volna megfogalmazni, miért szereti annyira. Nem lehet vele játszani, beszélgetni, viccelni, sokat sír és alszik. Bár az is igaz, hogy olyan sok időt elvesz a szüleitől, hogy az ő megbüntetésére már kevesebb jut. Mégis.... fogalma sem volt, mi az oka szinte rajongó szeretetének. Semmivel sem szerette jobban Henriket, mint a többi testvérét, se kevésbé, csak sokkal másabb volt. És hiába gondolkozott ezen, nem tudott rájönni, hogy akkor most mit is érez igazán.

Ekkor nyílt az ajtó, és Mansi néni sétált be a szobába, kezében gyümölcsökkel megpakolt kosár. Mosolyogva átnyújtotta Elijah-nak, majd oldalra fordult, és megcsókolta Mikaelt, aki hevesen viszonozta azt, ujjait Mansi néni hajába fúrva. Mikor szétváltak, a férfi Klausra emelte a pillantását, és hideg hangon így szólt:
- Niklaus, a kisöcséd valójában nem a kisöcséd. Elloptál egy kisbabát, ezért büntetést érdemelsz!
Klaus megborzongott, felkapta a békésen alvó Henriket a bölcsőjéből, és szorosan magához szorította. Nem adja, Henrik az ő öccse, nem adja, nem adja, nemadjanemadja.
Kirohant a hátsó ajtón, át a kerten, és megállt a kis kunyhóban, amit csak ő is Elijah ismertek. Az ő kis kunyhójukban.
- Nézd, Henrik, most már te is tudod a titkunkat! - simított végig a kisfiú selymes haján, aki erre felébredt, és keserves sírásba kezdett. - Hé, ez jó hely. Vagy mi a baj, éhes vagy?
Lehajolt, és előhúzott egy pohár vizet az egyik dobozból, de Henrik nem kért vizet.
Kivitte az erdőbe a nyekergő kisbabát, átfutott vele a fák közt, lihegett. Hallotta, hogy követik, és tudta, hogy az apja az. Vajon hogy talált rá itt?
A tisztás. A tisztás, ahol a lovak voltak! De most senki sem volt ott, és az esőfelhők az égen baljóslatúan gyülekeztek.
A léptek egyre közeledtek, Klaus félve, kétségbeesetten megfordult, de meglepetésére nem Mikaelt látta maga előtt, hanem Bogyót, a lovat. Az rányerített, majd szelíden hagyta, hogy a fiú megpaskolja a nyakát. Aztán újra felnyerített, és kikapta Klaus karjai közül Henriket, fogai közé szorítva a ruháját. A megrettent fiú pedig tehetetlenül nézte, ahogy Bogyó elnyargal a kisöccsével.
Kiabálni és zokogni kezdett, Henriket és Elijah-t akarta. De senki sem hallotta, a nap pedig olyan erősen tűzött fent az égen, hogy majd' elájult. Szerencsére a tisztás végén egy hűs vizű patak csordogált, így odabotladozott, és ivott pár éltető kortyot.
A vízből felnézve egy zöld szempárral találkozott a tekintete. Szemrehányás és néma kérés áradt felé. Tudta, hogy nagyon ismerősek a szemek, de nem tudta, honnan, és mikor meg akarta nézni a hozzájuk tartozó testet, már nem volt ott senki.
Egy középkori dallam régen elfeledett hangjai úsztak a levegőben, egy méh zümmögött Klaus fülébe. Elindult a zene felé, kíváncsian, könnyed hangulatban.
Cirkuszi sátrak, utcai árusok, mutatványosok. Egy kislány virágokat árult, mellette kardnyelő vonzotta maga köré a tömeget. Mikor Klaus odaért, hirtelen mindenki elhallgatott, és lassan felé fordultak.
Komor, érzéketlen pillantások kereszttüzében egy templomhoz sétált, letérdelt a lépcsőkön, és fennhangon imádkozni kezdett. De még az ima feléhez sem ért, mikor a hangja valamiféle ősi, ösztönös, üvöltésszerű hangba fordult. Mire befejezte a monológját, vonyított és ugatott.
A farkas átügetett az immár gyűlölködve, köpködve pocskondiázó tömegen, és eltűnt az erdő sűrűn álló fái között. Szaladt, ahogy a lába bírta, hátára kötözve egy apró csomag, de nem tudta megnézni, mi az. Zavarta.
Megállt, és akkor újra megjelent a zöld szempár. Ezúttal egy széles mosoly is tartozott hozzá, hegyes kis szemfogakkal. Annyira fájdalmasan, mégis édesen ismerősek voltak, de Klaus még mindig nem tudta, honnan.
A homályos, zöldszemű-mosolygós alak megszabadította a farkast a terhétől. Henrik volt az, de a haja már hosszú és fekete volt, szemei vádlón meredtek a bátyjára. Aztán újra sírva fakadt, hangja megrepesztette az üveget a fejük felett, széttörte azt.
Az éles, hatalmas üvegcserepek zuhanni kezdtek a föld felé, feléjük. Szét fogják szabdalni őket!...

Napjainkban:
- Nik! Nik, hé, kelj fel! - rázogatta Rebekah aggódva, kicsit zavarban a férfi vállát. - Jól vagy?
- Mi? - kapkodott levegő után Klaus, tágra nyílt, csipás szemekkel.
Egy pillanatig nem tudta megkülönböztetni, mi a valóság, mi az álom. Azt hitte, tele van vágásokkal, Rebekah kezében pedig a kis Henriket vélte felfedezni, pedig csak egy kupac tiszta ing volt. Aztán szorosan lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, lassan kifújta, és mikor újra felnézett, már eléggé kitisztult a feje ahhoz, hogy emlékezzen, hol van, miért, mikor és kivel. A szívverése még nem csillapodott ugyan le teljesen.
- Megvagyok - válaszolta meg Rebekah kérdését, majd kinyúlt, és ivott egy kortyot az éjjeliszekrényen hagyott pohárból. A víz állott és langymeleg volt, mégis jólesett kiszáradt torkának.
- Örülök, hogy felébredtél, mert fogalmam sincs, hol találok kaját a macskának, és már kezd idegesíteni a nyávogása - tette le a szőke ősi az ingeket egy fotelbe, majd elhúzta az egyik hatalmas, plafonig érő ablak előtt a a függönyt, hogy egy kis fény áramolhasson a szobába.
- Elijah tudja, hol a macskakaja - vonta fel csodálkozva a szemöldökét Klaus. - De nem mindig kap azt, sokszor simán csak felvágottat vagy húst adunk neki a hűtőből.
- Szerintem a macskakaja is megfelel neki - húzta el a száját Rebekah. - Elijah meg bement a városba lázcsillapítóért a boszinak.
- Ugh, hogy van Tamora? - ült fel Klaus aggódó tekintettel.
- Nem vészes, csak láza van, amitől könnyen kiszárad, de néha-néha felébred, és olyankor Elijah rengeteg folyadékot diktál bele - vont vállat a lány. - Neked is sokat kéne innod - tette hozzá feddően.
- Mindjárt iszok - legyintett Klaus. - Előbb fölmegyek Tamorához.
- Segítsek?
- Menni fog - hárította el húga segítő kezét a férfi, és makacsul összeszorított szájjal kikászálódott az ágyból. Épp csak picit szédült. - Addig te megetetnéd Kosnyeket? - kérte Rebekah-t, aki már készült megjegyezni, hogy még mindig nem tudja, hol a macskakaja, szóval Klaus gyorsan hozzátette: - A konyhában a második szekrény jobbról, felső polc. Egy lila tasak, rajta valami fura szemmel meg villanypóznával. Meg fogod találni.
- Oké. Hozok fel neked inni - egyezett bele Rebekah kelletlenül. - Tea?
- Csak víz.
- Rendben - sétált ki a lány enyhe riszálással a szobából, magában valami olyasmit morogva, hogy mit meg nem tesz a családjáért.

A lépcső tetejére érve Klaus megpihent kicsit a korlátra támaszkodva, majd csendesen belopódzott Tamora szobájába, nem akarta felkölteni a lányt. De amint kinyitotta az ajtót, és óvatosan bedugta a fejét, egy alvástól kásás, de vidám hang üdvözölte:
- Hali, Klaus! - mosolygott Tamora.
- Szia - lépett be az ősi. - Azt hittem, alszol.
- Dehát tényleg alszom, nem látod? - nézett rá megütődve Tamora. Klaus lefagyva megtorpant, és kételkedve elemezni kezdte a helyzetet. Vagy ő alszik még mindig, vagy Tamora beszél félre, vagy....
És akkor a lányból kitört a nevetés. Klaus elkerekedett szemmel bámult rá, majd ő is elnevette magát.
- Bolond - ült le a lány ágya mellé tolt fotelbe.
- Szórakoztató - javította ki Tamora, és belekortyolt egy üveg vízbe. Aztán nem vette el a szájától, hanem a felét felhajtotta. - Hahhh - sóhajtott, ahogy rácsavarta a kupakot. - Ezek után Elijah egy szót sem szólhat.
- Hmm - hümmögött Klaus. Ő is szomjas volt, de Rebekah még nem hozta fel a megígért vizet. Biztos még a macskát eteti.
- Megkínálnálak, de inkább ne igyunk egymás után, ha beteg vagyok - vont vállat bocsánatkérően Tamora. - És, te hogy érzed magad?
- Öhmm... jól? - kockáztatta meg Klaus bizonytalanul.
- Ezt most kérdezed vagy mondod?
- Mondom.
- Nem voltál túl meggyőző - hajolt közelebb Tamora vizsgálódó tekintettel.
- Vannak ezek az álmok - vágott bele kertelés nélkül Klaus. - Mióta Mikael halott, egy sem jött, és már azt hittem, vége van. Logikus lett volna, hogy ő bérelt fel valakit. De ma megint volt egy, és utána.... szóval ma volt egy.
- De azt hittem már nem zavarnak annyira, nem fájnak. Nem igaz? - dörzsölte meg a homlokát fáradtan, gondterhelten Tamora. - És mi volt utána? - kérdezett rá a félbehagyott mondatra.
- Nem is fájt, csak nem szeretem őket. Elgyengítenek - ismerte be. Tamora tágra nyílt szemekkel meredt rá, és szinte fel sem tudta fogni, hogy Klaus kimondta ezt a szót. - És utána... rémálmom volt. A múltam részei, de összevissza, időben és térben keverve. Zagyván, érthetetlenül. Tipikusan álom, nem pedig emlék, mégis túl élénk és valós - próbálta leírni ezt a furcsa valamit, amit látott.
Tamora szótlanul, merengve, mintha kis bűntudattal fürkészte volna az arcát. Nem igazán értette de türelmesen várt. Majd a boszi megoldja. Remélhetőleg.
- Itt a víz, Nik - lépett be Rebekah a szobába, és átnyújtott egy palack hideg ásványvizet a bátyjának. - Szia, Tamora! - biccentett a lánynak is, majd megjegyezte, már a szobából kifelé menet: - Megetettem a macskát. Gondolom mindjárt feljön, úgyis ez az egyik törzshelye.
- Köszi! - szólt utána Tamora hálásan. - Amúgy mi a másik törzshelye? - kérdezte Klaustól. - Semmit sem tudok róla, hogy rendezkedett be itt nálatok. Ha itt voltam, mindig körülöttünk sompolygott, de egyébként hol szeret lenni? - érdeklődött.
- Öh, hát.... a lovaknál. Asszem - húzta a száját bizonytalanul Klaus. - Igazából Elijah-t kéne megkérdezned, ő kerítette elő a kajához, ha nem volt kéznél. Most, hogy mondod, fogalmam sincs, hogy csinálta...
- Ördögi erők segítettek - lépett be Elijah a szobába, kezében Kosnyekkel. Tamora elvigyorodott, és Klaus sem bírta elfojtani a mosolyt. Egyszerűen Elijah és egy kismacska nem illettek össze a képzeletében, sehogy sem illettek össze. És mégis.
- Gyanítottam - húzta össze a szemét Tamora, majd átvette a cicát, és lerakta a takarója tetejére.
- Hogy vagytok? - telepedett le Elijah az ágy másik oldalán álló székre.
- Én remekül, de remélem, hoztál fájdalomcsillapítót, mert nem adok sok időt ennek a hirtelen javulásnak - mosolygott Tamora fáradtan, cinikusan.
- Élünk - vont vállat Klaus.
- Valóban - helyeselt Elijah, majd az öccséhez fordult. - Niklaus, nem volna kedved kicsit kimenni sétálni? Úgy hiszem, jót tenne neked egy kis friss levegő.
- Hát, végülis.... - rántott egyet a vállán a férfi. Neki eszébe sem jutott.
- Oké, akkor délután lekísérlek kicsit, elsétálhatnánk az istállókig - javasolta Elijah, arra gondolva, hogy a kis melléképület nincs messze, és padok is állnak elszórtan a kavicsos út mentén, ahová letelepedhetnek, ha Klaus elfárad.
- Kösz, Elijah - állt fel a fiatalabb ősi, hangja érzelemmentes, kimért. Nem volt hozzászokva a hálálkodáshoz. - Megyek, pihenek még kicsit. Tegnap megtaláltam egy nagyon jó kis verseskötetet - tette hozzá, és kioldalgott a szobából. - Jobbulást! - nézett vissza Tamorára, majd behúzta maga után az ajtót.
- Öhmm... csak nekem volt fura Klaus viselkedése? - vonta fel döbbenten a szemöldökét a boszi.
- Mindig is értékelte a művészetet - vont vállat Elijah, de nem tudta elrejteni kételkedő, elmerengő arckifejezését, ahogy az ajtó sötét deszkáját bámulta, mintha az öccse még mindig ott állna, és épp őt kívánná megfejteni.
- Most nem feltétlen a versekre gondoltam, bár azt is kicsit nehéz összeegyeztetni az általánosan kialakult Klaus-képpel - morogta elgondolkodva Tamora. - Csak valahogy túl... vidám. Azt hiszem.
- Mikael halott - vont vállat Elijah. Mindketten tudták, hogy ez bőven elég nyomós érv lenne a jókedvre, de nem állt össze a teljes kép, még valami hiányzott. Idegőrlően hiányzott.
Rövid csönd állt be a beszélgetésbe, ahogy mindketten a gondolataikba mélyedtek, észrevétlenül, puhán rájuk ereszkedve.
- És te hogy érzed magad? - szólalt meg végül Tamora, megrázva kicsit a fejét, hátha kitisztul a terhes gondolatoktól. Természetesen ez nem történt meg, viszont erősen szédülni kezdett.
- Egészen jól. Furcsa, hogy kérded - tért vissza a valóságba Elijah is egy meglepett szemöldökráncolással.
- Már miért lenne furcsa? Hiszen megkínoztak  téged - értetlenkedett Tamora.
- Mégis sokkal simábban megúsztam, mint te, vagy Niklaus - vont vállat az ősi.
- Ja, de ettől még nem kell úgy tenni, mintha kicsattanó egészségnek örvendenél - mutatott rá Tamora.
Elijah-nak tulajdonképpen rettenetesen jól esett, hogy a boszi törődik vele ennyire, noha igyekezett ezt nem kimutatni. Bekah és Niklaus valahogy nem jutottak el odáig, hogy az ő egészségügyi állapota iránt érdeklődjenek, Tamora, mindannyiuk közül a legramatyabb állapotban levő, ő bezzeg megkérdezte.
- Gondolkoztam is, hogy mi a francnak küldött minket városnéző túrára Mikael. Így utólag már könnyű látni, hogy csak távol akart tudni minket, amíg téged kínoz - csóválta a fejét keserű mosollyal Tamora, majd belekortyolt a kezében tartott vízbe. - Felteszem, ha hamarabb érkezünk, nem tudott volna kellőképp legyengíteni téged, és akkor potenciális veszélyforrásként veled is számolnia kellett volna.
- Valószínűleg így van, de szerencsére már soha nem fogjuk megtudni - jelentette ki feszülten Elijah, finoman jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, és nem kíván róla többet beszélni.
Tamora szívesen fejtegette volna még kicsit a témát, ugyanis élt benne a gyanú, hogy Elijah a látszólagos könnyedség ellenére mélyebb nyomokat őriz az esettel kapcsolatban, ugyanakkor nem akarta erőltetni a beszélgetést. Egyszer úgyis meg kell lennie, előbb vagy utóbb, neki mindegy, de azt már szilárdan elhatározta magában,, hogy nem fogja hagyni Elijah-t egyedül megbirkózni a következményekkel.
Úgy tűnik, ennek a gondolatnak a megszületése komoly agyi tevékenységet igényelhetett tőle, hiszen alighogy leszögezte magában, hogy később még visszatérnek a témára, zsibbasztó, ólmos fáradtság lett úrrá rajta. Szinte varázsütésre.
- Jól vagy? - hajolt közelebb aggodalmasan Elijah, mikor Tamora lehunyt szemekkel, sápadtan a párnára hanyatlott, félrerakva a vizesflakont.
- Persze, csak fáradt vagyok - mosolygott halványan a lány, noha a legkevésbé sem érezte jól magát. Zsibbadtak a végtagjai, szédült és alig bírta nyitva tartani a szemeit. Ehhez jött az ijedt értetlenség, hiszen nem számított erre a hirtelen gyengeségi rohamra. Remélte, nagyon remélte, hogy ez csupán azért van, mert keveset tudott aludni az éjjel, az Elijah iránt való aggódó töprengés pedig lefárasztotta. Semmi kedve nem volt hosszan tartó mellékhatásokkal bajlódni. Csinált ő már korábban is nehéz varázslatot.
- Hagylak aludni - állt fel Elijah, és enyhe szemöldökráncolással fürkészte Tamora arcát, aki már a fejében lüktetve érezte a pulzusát, és hiába próbálta mély lélegzetekkel csillapítani hányingerét.
- Jó - nyögte ki erőtlenül, önuralmának utolsó morzsáit összekapargatva, alig várva, hogy Elijah végre kimenjen a szobából. A homlokán verejték ütött ki.
A férfi megindult kifelé a szobából, de rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy távolodott, így visszanézett, épp időben, hogy lássa, amint az első könnycseppek kibuggyannak a boszorkány szeméből.
- Tamora! - kiáltott fel Elijah, egy töredékmásodperc alatt visszasuhanva az ágyhoz, ahol a lány időközben elvesztette az eszméletét. - Rebekah! - szólt fennhangon az ősi, tudva, hogy húga úgyis meghallja.
- Mi történt? - állt meg mellette egy szőke villanással Rebekah. - Atyaég, ilyenkor mit kell csinálni? - akadt el a lélegzete, ahogy Tamorára nézett.
- Először magához kéne térnie - kapkodta a fejét kétségbeesetten Elijah. Fogalma sem volt, hogy ezt mégis hogyan kéne elérnie.
Szerencsére a boszi magához tért, mielőtt fény derülhetett volna a férfi egészségügyi képzettségének hiányára.
- Hé, hé, nyugi, nézz rám! - jelent meg Klaus az ágy másik oldalán, aggódva.
Tamora falfehér volt, de kinyitotta a szemét, és szót fogadott a férfinak.
- Oké, ne engedd el a pillantásomat - utasította lassan, tisztán artikulálva Klaus, és megragadta Tamora szabad kezét - a másikat Elijah szorongatta. - Mély levegő. Kifúj. Mély levegő. Kifúj. Jó, most mondd el, mi történt.
Elijah megrovó pillantást vetett öccsére, hogy már megint a kíváncsiságának kielégítése az első, de gyorsan rájött, hogy bizony nem ártana tisztában lenniük a rosszullét eredetével és természetével.
- Neeemtudom? - kockáztatta meg Tamora. Sóhajtott egy nagyot. - Tényleg nem tudom, de már jobban vagyok - próbálkozott egy halovány mosollyal, és valóban kezdett visszatérni a szín az arcába. De közel sem nézett ki úgy, mint aki jól van.
- Hívjunk orvost? - vonta magára a lány figyelmét a halkan, elszorult torokkal feltett kérdésével Elijah.
- Felesleges - legyintett Tamora.
- Természetesen hívunk orvost - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Rebekah, és már indult is.
- Három vámpír és egy boszorkány él a házban. Meg egy kismacska - nézett le a még mindig a takarón kucorgó Kosnyekre a lány. - Határozottan nem okos ötlet embert hívni.
- Még jó, hogy csak egy boszorkány száma van meg - emelte a füléhez a mobilját Klaus.
- Ez nem egy játék, Tamora - figyelmeztette fojtott hangon Elijah, míg öccse a háttérben telefonált.
- Tudom. Nincs bajom, csak nehéz volt legyőzni Mikaelt - magyarázta nyugodtan. Utálta, hogy gyenge, hogy mindenki őt akarja pátyolgatni, és hogy azt hiszik, neki szüksége van rá. Pedig nincs. Csak idő kell, meg pihenés, mint mindig.
És esetleg egy kis csoki, majd később, mert egyelőre kajára gondolni sem bír.
- Egy órán belül itt lesz - közölte Klaus, miután bontotta a vonalat.
- Remek.
- Ne húzd a szád - torkolta le Klaus talán kicsit túl nyersen. - A te érdekedben - tette hozzá kicsit lágyabban.
- Olyan vagy, mint egy duzzogó kisgyerek - jegyezte meg Rebekah, egy bögre teával lépve be a szobába.
Tamora erre észbe kapott. Valóban úgy viselkedett, mint a nővére óvodás gyerekei. Ciki.
- Köszönöm, hogy aggódtok értem, de szeretnék egyedül maradni - varázsolt egy sokkal felnőttesebb és kedvesebb arckifejezést magára a lány.
- Kizárt! - tiltakozott Klaus.
- És ha megint elájulsz? - rázta a fejét Elijah is.
- Jó, akkor valaki itt marad velem. Mindenki más megy a dolgára, nem állhat meg az élet, mert szegény kicsi édes boszorkányocska nem érzi jól magát - engedett Tamora.
- Maradok - ült le egyenes háttal, komor arccal Elijah. - Niklaus, neked pihenned kell.
- Én is maradhatok - ajánlotta fel Rebekah, de aztán hirtelen mintha meggondolta volna magát. - Tudjátok, most jut eszembe, hogy mégis mennem kell. Megígértem...izé, van egy.... szóval nem érek rá. Bocsi - kapott fel egy üres ásványvizes palackot, és sietve távozott.
- Vigyázz rá - intett a fejével Tamora felé Klaus, majd magára hagyta a bátyját és a lányt.
- Csodás - dőlt hátra a boszi egy hatalmas sóhajtással, és a plafont fixírozta.
- Jobban érzed magad? - törte meg Elijah a feszült csendet pár másodperc után, melyek sokkal, de sokkal többnek tűntek.
- Mm-hmm. ( = Nyilvánvalóan.)
- Tudtad, hogy ilyen komoly következményei lehetnek, ha varázslattal győzöd le Mikaelt?
- M-hmmmm. ( = Honnan tudtam volna?)
- Zavarlak? - fújta ki csalódottan a levegőt Elijah.
- Nem - pislogott rá meglepetten Tamora. Nem akart bunkó lenni, és örült az ősi közelségének. Csupán nem érezte magát túl bőbeszédűnek. Élete legritkább pillanatainak egyike.
- Elijah, mesélsz nekem valamit? - kérte a férfit, cserébe pedig egy kétkedő, furcsa pillantást kapott. - Légyszi.
- Rendben - egyezett bele Elijah, majd tanácstalan hallgatás következett. - Miről szeretnéd, hogy meséljek neked? - tette fel végül a kérdést, mert ötlete sem volt, mi érdemes arra, hogy megossza Tamorával, vagy mi az, amit a lány hallani akar.
- Rólad. Klausról és Bekah-ról. A családodról - vont vállat ártatlan pillantással Tamora. - Vagy valami érdekesről.
- Nem szűkítetted le nagyon a kört - mosolyodott el Elijah. Pontosabban egy alig észrevehető emelkedés volt tapasztalható a szája szélén, de a boszi ezt mosolynak tudta be. - Hát jó....
Tamora fészkelődött kicsit, felkészülve a történetre, Elijah pedig megnedvesítette ajkait, és hátradőlt a fotelben.
- Mikor legutóbb együtt laktunk Niklausszal és Rebekah-val, két összeveszés között, találkoztunk egy nagyon érdekes fiúval - kezdett bele a történetbe. - Egy kisvárosban laktunk az óceánparton, és tudomást szereztünk róla, hogy valahol a közelben rendszeres cápatámadások nehezítik meg a fürdőzők és halászok életét. A dolog furcsasága az volt,  hogy nem csak a mély vízből, de az egészen sekély részekről, sőt, hajók fedélzetéről is tűntek el emberek, hogy aztán szétmarcangolva, kivéreztetve kerüljenek elő. Odamentünk körülnézni, és napokig nem jöttünk rá a dolog nyitjára, aztán hirtelen megoldódott az ügy, mert Rebekah úgy döntött, úszik egyet, egyrészt, mert kedve volt hozzá, másrészt, mert így csaliként szolgálhatott a tervhez. Bement, mi pedig a partról figyeltük. Mikor már csak egy szőke foltot láttunk belőle, eltűnt, szóval utána indultunk, nem aggódva túlzottan, hiszen bármikor elbírt egy cápával.
- De nem cápa volt - kockáztatta meg Tamora.
- Nem, nem cápa volt - helyeselt Elijah. - Egy fiatal fiú volt, éppen hogy csak nagykorú. Nem tudta, ki változtatta vámpírrá, csak azt, hogy emberi vért akar. Szóval megszökött otthonról, és kitalált egy remek módszert a táplálkozásra, véleményem szerint az eddigi legjobbat. A baj ott kezdődött, hogy nem utazgatott a part mentén, hanem egy helyben maradt, így persze, hogy feltűnő volt az öldöklése. Meg aztán azt sem tudta, hogy nem muszáj ölni a táplálkozáshoz. Csak annyit tudott, hogy vér és napfényérzékenység. Mi segítettünk neki, aztán Niklausszal továbbálltunk, Rebekah pedig ott maradt vele egy darabig, aztán persze szakítottak, és visszatért hozzánk - zárta le a mesét Elijah.
- Hogy hívták a fiút? - érdeklődött a boszi, egészen a történet hatása alatt. Nagyon tetszett neki a történetben szereplő srác kreativitása.
- Azt hiszem, Anthony - vont vállat Elijah, kissé meglepődve a kérdésen. - Igen, Tony volt. Anthony.
- Köszönöm, aranyos történet volt - nyúlt mosolyogva Tamora az ősi keze után, aki gondolkodás nélkül, kedvesen szorította meg a hideg ujjakat.
- Nagyon hűvös a kezed. Nem fázol? - nézett Elijah az ablak felé, de az zárva volt.
- Nem. Mindig hideg a kezem - rázta a fejét Tamora, noha már érezte is, hogy szivárog át a melegség a férfi ujjaiból az övébe. Csodálatosan kellemes volt. - Szólnál Klausnak? - kérte az ősit, miután kicsit lubickolt az érzésben.
- Persze - állt fel Elijah, és meglepetten állt fel, hogy az ajtón kidugva a fejét hívja az öccsét. - Niklaus, ide tudnál jönni?
- Köszi - mosolygott Tamora a férfire, mikor az visszafordult.
- Szeretnéd, hogy távozzak? - kérdezte Elijah udvariasan.
- Légyszi - bólintott a boszi, és ez nem esett olyan jól az ősinek, de maga sem tudta, miért. Különben is, semmi köze Tamora és Niklaus közös dolgaihoz. Az égvilágon semmi.
- Igen? - jött be Klaus az ajtón, kíváncsi arccal fürkészve a lányt és a bátyját.
- Tamora beszélni szeretne veled - intett Elijah az ágy felé. - Én magatokra hagylak titeket - közölte, majd kisétált a szobából.
A lány hosszan nézett utána, majd Klaushoz fordult, aki várakozásteljesen bámult rá.
- Tudom, mi van a koporsókban.
- Micsoda? - vonta fel a szemöldökét a férfi, aztán leesett neki, hogy Tamora az ő koporsóira gondol, és azt állítja, tisztában van azzal, mi van bennük.
- Most jöttem rá, pedig annyira nyilvánvaló - simogatta a lány Kosnyek hátát.
- Szóval, mi van bennük? - fonta karba a kezeit Klaus feszülten.
- A családotok többi tagja - suttogta a lány, tudva, hogy ezt sem Elijah sem Rebekah nem hallhatják, hacsak nem hallgatóznak szándékosan, de remélte, hogy vannak elég tapintatosak, és nem teszik. Elijah biztosan.
Klaus fapofával, dermedten meredt a boszira, majd fogta magát, és kisétált a szobából, egyetlen szó nélkül.
- Várj! Nem csak ezért hívtalak ide - szólt utána Tamora.
- Hát akkor? - állt meg az ajtóban Klaus mogorván.
- Nem fogom elmondani a testvéreidnek, de cserébe tudni szeretném, hogy mi a szándékod velük - közölte a lány. - Ugyanis Mikael halott. Nincs többé a veszély, amitől féltél. Családot akarsz? Egyesítsd őket!
- Ez nem ilyen egyszerű! - csattant fel fojtott hangon Klaus.
- Tényleg nem? - vonta fel a szemöldökét finoman Tamora, aztán csak jelentőségteljesen nézett Klaus zöldes árnyalatú szemeibe, melyek meglepően hasonlítottak a saját zöld szemeire, csak valahogy a zöld mellett kékek is voltak, se egyik, se másik igazán. - Csak gondolkodj rajta - törte meg a szemkontaktust a boszi, és Kosnyek fülét kezdte vakargatni, aki hálásan dorombolt. Tamora most jött rá, hogy rajong a macskájáért.
- Megjött az orvos - tárta szélesre az ajtót Rebekah, gyakorlatilag félrelökve Klaust, aki vetett egy sötét pillantást a húgára, biccentett a boszorkánynak, aki utána lépett be a szobába, és valószínűleg Klaus régi ismerőse volt, majd eltűnt a folyosón.
- Mit mondtál neki? - csodálkozott Rebekah. Tamora csak legyintett.
- Áh, szia, kedveském, hallottam ám már rólad! - hajolt a lány fölé a boszorkány.
Középkorúnak tűnt, bár semmi sem zárta ki az esélyét, hogy mágiát alkalmaz a megjelenésén, hangja rekedtes és megnyugtató zengése szimpatikus volt Tamorának, de haja zsírosan meredezett a kontyban, ő maga pedig valami furcsa, kellemetlen szagot árasztott. Mint mikor hetekig nem cseréled a poshadt vizet a vágott virág alatt, és az belerohad.
- Öhm, lehet, hogy én is hallottam önről, de.... - motyogta Tamora. - ... de ki is maga?
- Violet vagyok, kedveském, Violet - csicseregte a nő, miközben ellenőrizte a lány pulzusát, belevilágított a szemébe, megtapogatta a nyakát.
- Nem ismerős - húzta el a száját Tamora. - Régóta él a városban?
- Oh, amióta az eszemet tudom. Az édesanyádat ismerem is, kedveském, habár csak távolról - vallotta be Violet, és előhúzott a táskájából valami szárított növényekkel teli hógömböt. Tamorának legalábbis annak tűnt, még sosem látott ilyet.
- Ez micsoda? - érdeklődött kíváncsian, és kissé fenntartásokkal kezelte a tárgyat.
- Egy gyogyógolyó, kedveském, gyogyógolyó - magyarázta Violet, és Tamorát kezdte idegesíteni a sok 'kedveském' és ismételgetés, mintha tényleg ő is gyogyós lenne.
Rebekah hasonlóképpen gondolhatta, ugyanis fintorogva, karba font kézzel figyelte a nő ügyködését. Elijah, aki időközben szintén csatlakozott hozzájuk, kifürkészhetetlen arccal követte az eseményeket. Violet időközben az orra alatt motyogva rázogatta meg húzogatta Tamora fölött a gyogyógolyóját, aki kritikus pillantással sandított a zörgő gömbre. Határozottan kételkedett benne, hogy a nő bármit is tudna, a szöveg legalábbis nyilvánvalóan nem olyan nyelven volt, amit a lány ismert volna, talán egy vagy két szót ha értett belőle, azt is csak nehezen, mert Violet hibás kiejtéssel mondta. Feltéve, hogy azt akarta mondani, amit Tamora kihallott belőle.
A nagy töprengésben és mozdulatlan fekvésben meg is feledkezett róla, hogy Kosnyek rajta fekszik, egészen addig, amíg a kiscica el nem kezdett a gyogyógolyó után kapkodni. A lány elnevette magát, és a két ősi szája is mosolyra húzódott, ellenben Violet összepréselt ajkakkal, haragosan meredt a macskára. Tamora csak azért sem  szólt rá Kosnyekre, vagy fogta le, hanem hagyta játszani.
- Valószínűleg csak túlságosan megerőltetted magad, kedveském, egy kis tavaszi fáradtság az oka a gyengeségednek - hagyta abba Violet a mélyreható és alapos vizsgálatot, Kosnyek nagy sajnálatára elrakva a gyogyógolyót a táskájába.
Tamora inkább nem említette meg, hogy a tavaszi fáradtság általában nem január végén tör rá az emberre, a tél közepén.
- És mivel kezelhetjük? - érdeklődött Elijah roppant visszafogottan és udvariasan.
- Oh, pihenéssel, kedveskéim, rengeteg pihenéssel - bólogatott Violet olyan hevesen, hogy Tamorának egy bólogató kutya jutott az eszébe, ami az autók műszerfalán szokott állni.
- Köszönjük szépen - tessékelte Elijah az ajtó felé a nőt, aki megállt a férfi előtt, és közel hajolt, hogy megvizsgálja az ősi arcát. Mintha valami csak számára látható betegséget fedezett volna fel. - Valami probléma van? - vonta fel a szemöldökét enyhén gúnyosan Elijah.
- Semmi, kedveském, semmi, de neked sem ártana ám egy kis pihenés. Olyan sápadt és beesett az arcod - csóválta a fejt elégedetlenül Violet, és Tamora már várta, hogy megpaskolja vagy megcsipkedje Elijah arcát, mint azok a tipikus idegesítő nagynénik a filmekben. Szinte sajnálta, hogy ez nem történt meg, mikor a nő a magát felelőtlenül túlhajszoló ifjúságról hablatyolva távozott a szobából, oldalán a két ősivel. Rebekah még visszafordult, és látványos szemforgatást produkált Tamora felé, aki nem bírta megállni nevetés nélkül.
Ahogy Elijah és Rebekah kikísérték a boszorkányt, Klaus jelent meg a szobában.
- De nagy ma a forgalom nálam! - jegyezte meg Tamora még mindig mosolyogva. - Apropó, áruld már el kedveském, honnan szedted össze ezt a Violetet?? - szegezte Klausnak a gyanakvó kérdést.
- Legutóbb még volt valamicske józan esze. Azóta eltelt majd' húsz év, honnan tudhattam volna, hogy mostanra teljesen megzápult a kókusza? - tárta szét a karját ártatlanul, de sunyi mosollyal Klaus. - Na jó, tényleg azt hittem, hogy lesz valami értelme. Ne hidd, hogy poénra veszem a betegségedet, vagy rosszullétedet, hívd, ahogy akarod - komorodott el, és úgy nézett Tamorára, hogy az elhitte, hogy Klaus aggódik érte, és segíteni szeretne.
- Gondolkozol azon, amit kértem? - nézett fel szinte könyörögve a boszi Klausra.
A férfi először nem válaszolt, de látszott, hogy őrlődik. Aztán lassan, bizonytalanul kinyitotta a száját, hogy annál határozottabban rávágja:
- Nem lehet...
Tamora elszontyolodott, és kezdte elönteni a pulykaméreg, de Klaus fojtatta.
- Nem lehet igaz, hogy mindig eléred, amit akarsz. Legyen. Gondolkoztam, és oké, megpróbálom.
A boszi széles vigyora magáért beszélt.
- De még nem most. Idő kell, és elő akarom készíteni. Meg aztán Kol úgyis meg akar majd szökni. És Elijah meg Rebekah még nem is tudják, hogy egyáltalán nálam vannak - igyekezett Klaus tisztázni a helyzetet.
- Nem baj, a lényeg, hogy elhatároztad. Ez nagy lépés, Klaus higgy nekem - mosolygott Tamora hálásan. Igen, még ő volt hálás, amiért a férfi hajlandó volt nagyjából úgy viselkedni, mint akinek vannak érzelmei.
- Köszönöm - sütötte le Klaus a szemét, és az ágyhoz lépve végigsimított a lány karján. Kedve lett volna megölelni is, de jelen körülmények között ez nem lett volna egyszerű, így csak fogta magát, és újra kiment a szobából, Tamora pedig végre magára maradt.
- Most mondd meg, Kosnyek - emelte a cicát a szeme elé, majd a mellkasára fektette, és farkasszemet néztek. A kismacska apró gombszemei szeretetet és naiv boldogságot sugároztak, ugyanakkor meglepő bölcsességet. Tamora elnevette magát a gondolatra, hogy mennyi mindent lát bele egy kölyökmacskába, és esküdni mert volna, hogy Kosnyek szemében lemondó cinizmus villant, ahogy lehuppant  róla a padlóra, és égnek emelt farokkal kisurrant a nyitott szobaajtón.
- Pff, ez oltári gáz volt - jött be Rebekah alig egy perccel később. Tamora már lemondott róla, hogy pihenjen bármennyit is azon a délutánon. - Elijah épp beolvas Niknek, amiért ilyen szélhámos idiótát hívott, és amilyen dühös, nem érzem szükségét, hogy még én is csatlakozzam a szidáshoz - ült le a fotelbe, majd a vízre mutatott az éjjeliszekrényen: - Igyál!
És Tamora ivott, pedig aznap már legalább három litert magába döntött. Ami egyébként a megszokott adagja volt, csak általában magától értetődő természetességgel fogyasztotta, nem pedig azért, mert mindig a kezébe nyomták vagy ráparancsoltak. Mikor elvette a szájától az üveget, hatalmasat ásított, cseppet sem nőiesen.
- Nem nagyon hagytunk aludni - kapott észbe Rebekah, és bocsánatkérő mosolyt villantott. - Megyek, amúgy is be akartam nézni a városba. Szólok a fiúknak is, hogy hagyjanak békén.
- Köszi - feküdt vissza a párnára Tamora, és laposakat pislogott.
Bő húsz perccel később már mélyen aludt, mikor Klaus belépett a szobába, csendesen elhúzta a függönyöket, pár percig némán nézte a boszit, majd enyhén bicegve távozott. Nem vette észre a folyosó végén álló alakot, aki megvárta, míg ő lesétál a lépcsőn, hogy aztán ő is bemehessen a lányhoz. Akárcsak az imént Klaus, ő is hangtalanul mozgott, leült a fotelba, és kezében a gyogyógolyóval, elgondolkodva meredt Tamorára.

Nos, mi a véleményetek? ;) Ha kérdésetek, észrevételetek, bármilyen gondolatotok van, amit szívesen megosztanátok velem, ne habozzatok írni pár sort! :)) Szép márciust!