2x21 A döntés mindig a tiéd

Na, végre megérkeztünk a második évad utolsó előtti részéhez! Ez azt jelenti, hogy ezen kívül már csak egy, azaz egy fejezet lesz, ami után még lehet, hogy hozok egy bónuszrészt, de ez még nem biztos.
Ismét ajánlanék egy dalt a fejezethez, ezúttal a brit Coldplay The Scientist című számát, jelen esetben a Glee szereplőgárdájának előadásában. Nagyon szép, kifejező zene, érdemes meghallgatni.
Most pedig nem is beszélek többet, következzen a rész! Jó olvasást.


XXI. fejezet - A döntés mindig a tiéd

Come up to meet you, tell you I'm sorry
You don't know how lovely you are
I had to find you, tell you I need you
Tell you I'll set you apart
Tell me your secrets and ask me your questions
Oh let's go back to the start
Running in circles, coming in tails
Heads on a science apart

Damon gondolataiba merülve állt a nappaliban, az italos asztalka előtt. Már régóta szemezett azzal az üveg Jack Daniel's-szel, amit még Logantől kapott néhány héttel korábban, azonban valahogy mégsem érzett egy kis vágyat sem kedvenc itala iránt. Ez egyértelműen rossz jel volt, hiszen egy, sőt akár több pohár whiskyre bármikor vevő volt. De nem most. Lassan megfordult, Elenára sandítva, aki felhúzott lábakkal ült a kanapén; térdeit, amelyeken állát nyugtatta, szorosan átkarolta, egészen kicsire gömbölyödve össze. Amikor feltűnt neki, hogy Damon már egy ideje őt nézi, viszonozta a pillantását. Pár hosszú másodpercig egymás szemébe néztek, fájdalmasan, elkeseredve, mintha halogatni próbálnák az elkerülhetetlen döntést, a beismerést. Damon felsóhajtott, elszakítva tekintetét Elenáról, majd az üres pohárral a kezében leereszkedett a fotelba a lánnyal szemben. Mindketten hallgatásba burkolóztak, kerülve egymás pillantását: Damon a homlokát ráncolva forgatta a kristálypoharat a kezében, nézve, hogyan csillan meg rajta az a kevéske beszivárgó fény; Elena a pulóverje ujjait gyűrögette, és egyre csak az az alsó ajkát harapdálta, mintha így próbálná meg visszatartani az előkívánkozó sírást és könnyeket. Teltek a percek, de egyikük sem akart megszólalni, hiszen fogalmuk sem volt, hogyan kezdjék, vagy mit mondjanak. Egyikük sem akarta kimondani a végszót, titokban még abban reménykedve, hogy talán mégis van valami kiút ebből a zsákutcából, amibe bekerültek.
Végül Elena volt az, aki rávette magát, hogy megtörje a csöndet.
- Sajnálom - mondta halkan, sokkal inkább magának, mint Damonnek. A férfi felnézett, kék szemei gyönyörűbben csillogtak, mint valaha, de most nem a boldogságtól, hanem a vég szörnyű előszelétől. Próbált válaszolni, de kiszáradt torkán egyetlen hang jött ki, ezért csak megadóan lehajtotta a fejét, nem akarva látni ugyanezt Elena tekintetében.
- Annyira sajnálom... - folytatta a lány, miközben erősen összeszorította szemeit, még egy kis időre gátat szabva a könnyeknek. - Sosem akartalak bántani...fogalmam sincs, mi történik velem...és a legborzasztóbb az, hogy nem tudok tenni ellene semmit. Tehetetlen vagyok, és végig kell néznem, ahogy minden kicsúszik a kezeim közül... - Hangja elcsuklott, ezért elhallgatott, minden erejével igyekezve erősnek maradni.
- Elena, mindaz, ami...megtörtént, nem a te hibád - válaszolta Damon, majd óvatosan letette a poharat az asztalra. - Te ennek az áldozata voltál, nem volt választásod. Mindketten jól tudjuk, hogy magadtól csak úgy nem csináltál volna magadnak egy gyilkos alteregót.
- Te is tudod, hogy ennek nem én vagyok az áldozata - viszonozta Elena, hangja alig volt több suttogásnál. - Hanem mi. - Damon újból lehajtotta a fejét, pontosan tudva, mire gondol a lány, mégis, hallani ezt az ő szájából sokkal rosszabb volt, mint azt tervezte. Olyan volt, mintha kiszipolyozták volna a levegőt a tüdejéből, és soha többé nem kaphatott volna levegőt. Ahhoz, hogy életben maradjon, nem volt szükséges lélegeznie, de mégis késztetést érzett rá, mert az élete elmaradhatatlan részéve vált. És így volt ezzel Elenával is: talán életben tudna maradni nélküle egy ideig, de soha többé nem lenne az igazi, csak létezne, de nem élne.
- Azt szeretném, ha tudnád... - kezdte, idegesen megköszörülve a torkát, ami ha lehet, egyre jobban kezdett kiszáradni. Hangja érdes volt, rekedtes, mintha a teste még így is tiltakozni próbálna az ellen, hogy kimondja, amit muszáj lesz. - Ha tudnád, hogy bármikor újra megtenném. Újra beléd szeretnék, újra várnék rád, még akkor is, ha csak ilyen kevés időre lehetsz az enyém. Soha nem bántam meg, hogy ennyire szerettelek. Egyetlen pillanatra sem, és most sem teszem. Ez a hat hónap, amit együtt töltöttünk, többet ért nekem, mint az egész életem együttvéve.

Nobody said it was easy
It's such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be this hard
Oh, take me back to the start.

- Ó, Damon... - Elena már könnyezett, amikor végre belenézett az előtte ülő férfi szemébe. - Én csak azt kívánom, hogy bárcsak újrakezdhetnénk és megváltoztathatnánk a múltat...Mindig is...tudtam, hogy veled nem lesz egyszerű, de az, ami mi ketten voltunk, megért minden erőfeszítést. Sosem gondoltam volna, hogy az élet lehet ennyire csodálatos, hogy egyszer elmondhatom majd magamról, mennyire boldog vagyok...

- Hé... - Damon felkelt a fotelból és leült Elena mellé, gyengéden átkarolva a síró lányt. - A boldogságnak nem kell véget érnie. Még lehetsz az...csak... - Képtelen volt befejezni a mondatot, mert kimondani, hogy Elena még mással boldog lehet, csak vele nem, jobban fájt volna bármi másnál.

- Hát nem érted? - kérdezte Elena, könnyei függönyén keresztül pislogva Damonre. - Nélküled nem lehetek boldog..ha nem lehetek veled...és ugye nem lehetek veled...mert arra vagyok beprogramozva, hogy megöljelek, és ki tudja, mikor jön rám megint...Nem lehetek olyan önző, hogy maradásra bírjalak, tudva, hogy folyamatos életveszélynek vagy kitéve. - Damon lehunyta a szemét, ha már a füleit nem tudta becsukni, és kénytelen volt érezni, ahogy a lány szavai méregként égetik végig a testét.

- Tudom - bólintott lassan. - De ez nem jelenti azt, hogy nem szerethetlek, ameddig csak élek... - Hangja esdeklő volt, mintha engedélyt akarna kérni tőle, hogy szerethesse. Elena megfordult, hogy a szemébe nézhessen. Amikor pedig az óceán találkozott az olvadt csokoládéval, mindkettejük szemét könnyek tükre homályosította el.

I was just guessing at numbers and figures
Pulling your puzzles apart
Questions of science, science and progress
Do not speak as loud as my heart
Tell me you love me, come back and haunt me
Oh and I rush to the start
Running in circles, chasing our tails
Coming back as we are

Mindketten tudták, hogy el kell szakadniuk egymástól, mégis, megtenni ezt egyenesen lehetetlennek tetszett. Észre sem vették, hogy egyre közelebb kerültek egymáshoz, alig egy levegővételnyi távolságot hagyva ajkaik között, és aztán mire feleszméltek, azok már találkoztak is. A csók nem volt több, mint egy pihekönnyű érintés, a búcsú szelleme összeforrt ajkakon, amelyek így próbálták kiélni a kétségbeesés és a tagadás gyötrelmét a szívükben. Nem akartak örökre búcsút mondani egymásnak, dehogy akartak, de nem volt más választásuk. Képtelenek voltak elszakadni a másiktól, megrészegedtek az ismerős édességtől, szeretettől, amit egymáson éreztek.

- Találnunk kell egy megoldást...mert... - kezdte Elena, és amikor nem tudta folytatni, Damon fejezte be helyette a mondatot.

- ...nem tudlak elengedni.

Nobody said it was easy
Oh it's such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be so hard
I'm going back to the start

Elena szipogva bólintott, fejét Damon ingébe fúrva, miközben kezeivel úgy markolta a ruhadarabot, mintha így meg tudná akadályozni, hogy elveszítse őt.

- Kell, hogy legyen...lennie kell egy kiútnak...!

- De hogyan? - kérdezte Damon, igyekezve némi reményt préselni a hangjába.

- Nem tudom - rázta a fejét Elena, aki egyre jobban rázkódott a zokogástól. - De én nem...nem akarom, hogy elhagyj! Inkább halok meg, és leszek a világ legönzőbb embere, mint hogy nélküled kelljen akár egy percig is élnem... - Damon sóhajtott, hiszen ugyanez rá is igaz volt, de nem lehetett önző vele, többé nem, és úgy kellett cselekednie, ahogy helyes volt...de mégis, hogyan lehet valami helyes, amit mindkettejüket tönkreteszi? És ekkor Elena hirtelen felemelte a fejét, olyan arckifejezéssel nézve Damonre, mintha valami órási felfedezést tett volna.

- Juss be a fejembe - mondta, olyan egyszerűen, mintha csak arra kérte volna a férfit, hogy vigye le a szemetet.

- Tessék? - rökönyödött meg Damon.

- A előbb is sikerült, ez azt jelenti, hogy bármikor képes vagy megtenni. Ez az egyetlen módja, hogy száműzzük az elmémnek azon részét, amelyet a kényszer tart fogva - magyarázta Elena, s szemeiben immár ott csillogott a remény.

- Elena, én... - dadogott Damon. - Nem tudom megtenni. Fogalmam sincs, hogyan kell, teljesen véletlenül történt tegnap is! Különben is, te is csak akkor voltál képes erre, hogyha valami adrenalinlöketed volt, nem csak úgy jókedvedből...

- Nem tudod, vagy nem akarod? - szakította félbe hűvösen Elena.

- Halvány lila gőzöm sincs, hogyan csináltam...

- Mondd, Damon, szeretsz te engem?

- Persze, hogy szeretlek...

- Akkor tedd meg - kérte Elena. - Nem kell hozzá tudomány, a szeretet pontosan elég lesz. Tedd meg értem...tedd meg értünk. - Damon belenézett Elena esdeklő szemeibe, majd lassan bólintott. Erősnek kellett lennie, meg kellett ragadnia ezt a lehetőséget, még akkor is, ha kicsi volt a valószínűsége annak, hogy sikerül. Mindent meg akart tenni, hogy megmentse a lányt, és ezzel együtt a kapcsolatukat is. Lassan bólintott, megfogva Elena kezeit.

- Gyere ide - mondta, az ölébe húzva Elenát. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek, Damon magához ölelte őt, néhány másodpercig élvezve a közelségét, majd óvatosan elengedte, hogy még egyszer a szemébe nézhessen, és ennyit suttogjon:

- Akármennyire is fog fájni, tudnod kell, hogy szeretlek - szólt, majd egy utolsó csókot nyomott a lány ajkára, remélve, hogy miután megtette, amit tennie kell, lesz még erre rengeteg lehetősége az életben. Amint elváltak, Damon újból megölelte, hagyva, hogy Elena lenyugodhasson az ölélésében. 

Ő maga mélyeket lélegzet, lehunyt szemekkel, igyekezve a feladatra koncentrálni. Azonban akárhogy is próbálkozott, egyszerűen nem tudta, mit kéne tennie. Próbálta visszapörgetni a néhány órával korábbi eseményeket, visszaidézni, hogyan is csinálta akkor, de egyszerűen nem találta megoldást. Adrenalin, az kell hozzá, ezt eddig is tudta. Viszont honnan legyen benne adrenalin egy ilyen szituációban, amikor látszólag nyugodtan, békésen tartja karjaiban a nőt, akit szeret? Egyre csak gondolkozott, erőlködött, azonban nem történt semmi. 

Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mi lesz, ha nem megy. Merthogy ez nem megy. Akkor el kell hagynia Elenát, soha többé nem láthatja majd, s ezek után a biztos halál várja, mert nem tud nélküle létezni. Soha többé foghatja a kezét, nem érezheti ölelése melegét, csókjainak édeskés ízét, nem láthatja, hogy csillog a szeme, vagy hogyan húzódnak mosolyra tökéletes ajkai. A gondolat annyira megrémítette, hogy legszívesebben felüvöltött volna, de így csak egy hangtalan, belső ordításra futotta; egy kétségbeesett tiltakozásra a végzettel és az élettel szemben, megtagadva a jövőt. Nem...nem veszíthette el őt. Olyan katarzis lett úrrá lenni, hogy érezte, szembeszállhat bármivel és bárkivel, ha az ő Elenájáról volt szó. És abban a pillanatban, hogy ezt így kimondta, megint elsötétült minden.

Sikerült. Újra benn volt Elena elméjében, s a lány, mintha számított volna rá, azonnal felnyitotta korlátait, szabad bejárást engedve neki minden egyes érzelmébe és gondolatába. Megpróbált az érzéseire hagyatkozni, úgy megkeresni agyának azt a területét, amelyet egy külső erő irányított. Ahogy haladt, emlékek és érzelmek dzsungeljén keresztül, nem talált semmit, csakis pozitív jeleket érzékelt, nem találta a fekete lyukat, ahol a megoldás volt elrejtve. Olyan volt az egész, mintha egy fotóalbumon lapozna keresztül: pillanatokat, ellopott emlékképeket látva Elenáról, a családjáról, az élete minden fontos és kevésbé lényeges epizódjáról. Egyre beljebb haladt, szinte bejárva mindent, amit csak lehetett, keresgélve a sérült rész után, de hiába, egészen addig, amikor teljesen hirtelen beszippantotta magába egy ismeretlen emlék. 

Damon a temetőben feküdt, odakötözve egy síremlékhez, amiről csak hosszas nyaktekerés után tudta leolvasni a feliratot:

"SALVATORE"

A lélegzete is elakadt a gondolatra, hogy vajon miért is éppen ide van kötözve. Rossz előérzetét csak megerősíteni tudta Elena hirtelen feltűnése, habár elsőre talán nem sikerült felismerni őt, annyira más volt, mint amilyennek megszokta. Haja borzas volt és ápolatlan, arca falfehérre sminkelve, szemei sötét szemfestékkel voltak kiemelve. Szája széle, melyen egy gunyoros vigyor ült, véres volt, ruhája pedig olyan fekete, mint az éjszaka. Egyenesen Damon felé közeledett, kezében egy karóval, azonban amikor odaért hozzá, mégis eldobta azt.

- Inkább a puszta kezemmel tépem ki a szíved - suttogta Damon fülébe, aki eszeveszetten feszegette béklyóit, amelyek viszont nem engedtek. - Most végre beteljesíthetem, amire hívatott vagyok, a végzetemet... Végre megölhetlek! - kántálta Elena. 

A valódi Damon tátott szájjal nézte a jelenetet, sejtve, hogy megtalálta, amit keresett, már csak azt kellett volna kitalálnia, hogyan is akarja legyőzni Elena ezen elvetemült énjét. A lány eközben még fürdött egy kicsit a győzelem mámorában, egyre csak élvezkedve a győzelmének örömében, míg Damon egyre csak törte a fejét. 

- Elena...ne tedd...ez nem te vagy - hörögte a vízióban szereplő Damon, mire Elena csak gonoszul felnevetett, kezével Damon torkát szorongatva. 

- De igen...ez vagyok én! Talán így már tetszem? Milyen kár... - Elena tettetett szomorúsággal biggyesztette le ajkait.

- Ne...ne csináld... - próbálkozott újra Damon, bár szavaiból inkább csak fuldoklást lehetett hallani.

- Egyetlen jó okot mondj, hogy ne öljelek meg! - mondta Elena, még erősebben szorítva Damon torkát, olyannyira, hogy annak egyetlen hang sem jött ki a száján, akármennyire akarta is; Elena szoritása ellehetetlenítette, hogy megszólaljon.

- Na mi lesz? - sürgette Elena. - Nem tudsz semmit se mondani, amiért élned kéne? Semmit? - Az igazi Damon teljesen ki volt készülve tehetetlenségében, mert ő pontosan tudta, mit kéne mondani. Mégis, látni mindezt olyan borzalom volt számára, amit nehezen hitt el, még akkor is, hogy tudta, ez csak egy vízió. És ekkor olyat tett, amit nem tervezett előre, egyrészt, mert egy óriási baromság volt, másrészt mert fizikai képtelenség volt. De ő mégis megtette.

- AZÉRT, MERT SZERETLEK! - üvöltötte, és rávetette magát Elenára. Fogalma sincs, hogyan sikerült ezt véghezvinnie, hiszen a lány csak egy álomban létezett, ő maga pedig nem is volt jelen testileg, csakis az elméjével tudott beavatkozni. Mégis, mintha tudata testet öltött volna, ráugrott Elenára, lefejtve őt álombeli-önmagáról.

- Mert szeretlek - ismételte, és villámgyorsan felkapva a mellette fekvő karót, amit még a lány dobott el, és gondolkodás nélkül átdöfte vele az alatta fekvő Elena szívét. Az sikított, amint a fa átfúrta mellkasát, olyan frekvencián, amelyen ember nem képes hangot kiadni. Damon gyorsan hátrahőkölt, legurulva a testről, amely időközben kigyulladt, s a sebből, amit Damon ütött rajta, fekete és ezüst színű, sűrű füst kezdett előtörni, ugyanúgy, mint Connor halálakor. Még hosszú másodpercekig lehetett hallani Elena halálhörgéseit, aztán teljesen elcsendesedett minden és a következő pillanatban világosság ragyogta be a teret, amit előzőleg sötétség uralt.

Damon levegőért kapkodva nyitotta ki a szemét, és csak akkor tűnt fel neki, hogy visszatért Elena fejéből. Kezei rögtön előrekaptak, remélve, hogy még a karjaiban találják Elenát, és ő nem lett annak a karónak áldozata, amelyet sötét alteregójának szívébe mártott. 

De ő ott volt, karjaival még mindig átölelve őt, fejét a férfi mellkasára hajtva, halkan, kicsit egyenlőtlenül lélegezve. Élt, és immár szabad volt a kényszertől, ami a lelkét mérgezte.

- Elena...Elena... - suttogta Damon, hangjában a könnyen felismerhető megkönnyebbült boldogsággal. A lány nem mozdult, láthatóan még nem volt eszméleténél. Damon gyengéden simogatni kezdte a hátát, miközben apró csókokat hintett a hajába, várva, hogy magához térjen. Amikor végre így tett, nagy, barna szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, s értetlen pislogása mégis csupán szeretettel öntötte el Damon szívét.

- Damon...? - kérdezte halkan, és annak ellenére, hogy nem fejezte be mondatot, a megszólított pontosan értette, mire gondol. A hirtelen megilletődöttségtől azonban nem volt képes egy épkézláb mondatot megfogalmaznia, ehelyett inkább csak elmerült szerelme tekintetében, magában dédelgetve a tudatot, hogy mégis lesz lehetősége egy örökkévalóságon át füröszteni magát a lány pillantásának tükrében.

- Ugye nem hagysz el? - tudakolta Elena, sokkal inkább rémülten, mint reménykedve.

- Nem...soha nem hagylak el! - kiáltott fel Damon, úgy kurjantva, mint egy eszelős, hadd hallja meg a világ, hogy ők ketten mindent képesek legyőzni. - Örökké a tiéd vagyok, ha akarod, ha nem! - Elena arca felragyogott egy lélegzetelállítóan boldog vigyor kíséretében, szemeiben csillogva táncolt az öröm és a szerelem.

- Akarom! - vágta rá, karjait szorosan Damon nyaka köré kulcsolva. - Istenem, Damon, megcsináltad!

- Megcsináltuk - javítottak ki Damon. - Együtt; te meg én.

- Te meg én - bólintott Elena, mielőtt jóformán lerohanta volna őt csókjaival.

XOXO

Alig néhány órával később már Damon kocsijában ültek, sebesen hagyva maguk mögött a kilométereket. Késő éjszaka volt már, felettük a hold és a csillagok világítottak, de ők nem figyeltek erre. Számukra kialudt minden fény, csak az egymás szemében táncoló világot látták és ez nekik még több is volt, mint elegendő. Hamar meg is érkeztek a célállomásra, amely természetesen Damon tóparti háza volt. 

Kéz a kézben sétáltak el a házig, de megálltak a verandánál, letelepedve az ott árválkodó padra.

- Mennyit mondtál el Caroline-nak és Bonnie-nak? - kérdezte Damon, egyik karját Elena vállára téve.

- Az igazat. Na jó, majdnem az igazat. Elmondtam, hogy valaki Rebekah lelkének azt a darabját használta fel arra, hogy egy alteregót hozzon létre, amely akkor lett a részem, amikor Rebekah megigézett. És azt is elmondtam, hogy Stefan mi mindent művelt...kivétel azt, hogy ő ölte meg Tylert. Azt valahogy nem voltam képes bevallani.

- A szemétláda - sóhajtott Damon. - És elmenekült.

- Nem kizárt, hogy nemsokára visszajön - vetette ellen Elena. - A legnagyobb baj pedig az, hogy nem is emlékszem abból, amit akkor tettem, amikor éppen őrült-üzemmódban voltam. Így például arra sem, hogy üzeneteket küldözgettem neki.

- A fő az, hogy a túl vagyunk rajta - nyugtatta meg Damon, egy puszit nyomva a homlokára. 

- Damon....ugye nem hitted el, amiket mondott neked?

- Kicsoda?

- Hát Stefan. Azt, hogy én nem...nem szeretlek - magyarázta Elena -, hogy senkit sem szeretek, csak magamat...ugye nem hitted el?

- Dehogy hittem - legyintett a férfi. - Miért hittem volna? Mindenki tudja, hogy ez baromság.

- Csak amikor azon gúnyolódott, hogy hiába viselem a gyűrűd, mégsem fogok soha hozzád menni...akkor ugyan azt válaszoltad, hogy akármi is történt, egyszer akkor is a feleséged leszek - Elena hangja bizonytalan volt, tele félelemmel.

- Ez igaz...de mi ezzel a baj? - vonta fel a szemöldökét Damon, értetlenül nézve a lányra.

- Az, hogy kihallottam a hangodból, mennyire bizonytalan vagy, mintha te magad sem hinnéd el a saját szavaidat. - Damon nagyot sóhajtott, elfordítva a pillantását.

- Elena, hagyjuk ezt most. Stefan vérbeli parasztként viselkedett és megpróbált provokálni, de kár ezt felfújni. Lényeg, hogy túl vagyunk rajta.

- Nem, Damon, én ezt nem tudom hagyni - tiltakozott Elena. - Tudnom kell, és kérlek, legyél velem őszinte, hogy te komolyan hiszel -e abban, hogy én valaha hozzád megyek -e?

- Természetesen - vágta rá Damon, talán túlságosan is gyorsan.

- Damon, kérlek...az igazat.

- Nem tudom! - adta meg magát a férfi. - Igen, bizonytalan vagyok, és igen, a baromarcú öcsém rátapintott a gyenge pontomra. Már egy ideje őrlődöm, hogy talán túl korai volt megkérni a kezed, meg eszembe jutott, hogy nem állsz készen rá, esetleg az érzéseid nem állnak elég szilárd talajon...

- Damon, állj le... - próbálta meg félbeszakítani Elena, de Damon nem hagyta magát.

- Minden túl könnyen jött, túl egyszerűen, és ez nálam sosincs így, mindig van egy bukkanó, egy csapda, amiben elbukom, alig pár méterre a céltól, és amikor láttam, hogy hezitálsz, rögtön arra gondoltam, hogy nesze, itt a stop-tábla, megint a célegyenesben baltázom el. Igen, megkérdőjeleztem az akaratodat ebben, nem éreztem, hogy százszázalékosan partner lennél ebben, és te is tudod, hogy nem akarlak valami olyanba kényszeríteni, amit nem akarsz megtenni. Ha ez így van, akkor...

- DAMON! - kiáltott rá Elena. - Hagyd már abba! - Damon meglepetten pislogott Elenára, nem tudta hová tenni ezt a hirtelen érzelmi kitörést.

- Elena, én...

- Hallgass már el - forgatta a szemét Elena. - És kérlek, figyelj rám. Elcsesztem, ez az igazság. Igen, bizonytalan voltam, de ez nem azért volt, mert nem szerettelek, vagy mert nem akartam a feleséged lenni, hanem azért, mert rettegtem. Rettegtem attól, hogyha egyszer hozzád megyek, minden megváltozik, és ne leszünk többé olyan boldogok...de legfőképpen rettegtem attól, hogy mi lesz akkor, ha egy nap mégis rájössz, hogy nem én kellek neked, meg hogy te nem vagy képes egy nő mellett megállapodni, csak velem élni le az előttünk lévő örökkévalóságot, ezért féltem, hogyha egyszer elhagysz, az összetör majd engem, olyannyira, hogy soha többé nem lehetek már egész nélküled. Igen, rettegtem, szó szerint rettegtem egy olyan élet gondolatától, amelyben te már nem vagy többé velem azért, mert meguntál vagy mert már nem szeretsz többé.

- Elena, te is tudod, hogy sohasem hagynálak el....sosem unnálak meg, mert nekem nincs más, csak te. Az én szemem csak téged lát, a kezem csak téged érez, nem létezik más nő nekem, csak és kizárólag te.

- Igen, most már tudom. Már nem rettegek, és nem is vagyok bizonytalan.

- Nem? - kérdezte Damon reménykedve.

- Nem - bólintott Elena. - Ne haragudj rám a gyengeségem miatt... És, ha még te is akarod, te is szeretnéd, ha valóban hajlandó vagy elviselni engem és a hülyeségeimet egy örökkévalóságon át...ha még nem estem el az esélytől, ha még enyém a lehetőség....akkor, Damon Salvatore, hajlandó vagy még feleségül venni?

A következő rész tartalmából...

Jön a második évad fináléja! Öröm, boldogság, szerelem...kell ennél több? Damon és Elena végre hivatalosan is egymáséi lesznek egy gyönyörű, titkos napon, felrakva ezzel a hőn áhított koronát kapcsolatukra. Az évad legutolsó részében tanúi lehetünk a legromantikusabb és legmegérintőbb fogadalomnak a Végzet történetében, figyelemmel kísérve kedvenc párunk vadonatúj életének első közös óráit.

22. rész >>

Nos, nagyon remélem, tetszett ez a rész! TÉNY: Hihetetlen, de igaz - a következő rész az évadzáró! Kifejezetten kíváncsi vagyok, ki hogyan képzeli el a befejező fejezetet!
Tehát, ha jónak találtátok, amit most olvastatok, egy rövidke komment útján tudassátok velem! Nagyon sokat jelentene, akár egy szó is. 
És készüljetek a fináléra :)