CHAT! - Lezárva

Na tehát, ahogy ígértem, itt is van az élő chat, azaz kérdezzetek engem - bármiről, ami a történetekkel, történeteimmel kapcsolatos. Mindössze annyit kérnék, hogy ezeket a kérdéseket ehhez a bejegyzéshez, egy kommentben írjátok le, és egy megjegyzésben ne tegyetek el háromnál több kérdést, hogy mindenre tudjak egyenként válaszolni. Akinek több kérdeznivalója van, írjon még egy (vagy akár több) kommentet.


A Chat 18.30 perckor lezárult. Remélem, sok kérdés került megválaszolásra.

HexiTVD

Felhívás - Élő Chat

Sziasztok!

Olvasva a véleményeteket a Végzet legfrissebb részéről, arra jutottam, hogy létrehozok egy afféle élő chatet, ahol mindenki feltehet kérdéseket, és én, ha tehetem, meg is adom rá a választ. Kérdezhettek természetesen a Végzetről, vagy az Összetörve folytatásáról, esetleg az új, tervben lévő történetekről is.
A chat időpontja: 2013. június 30. (holnap!), délután 5 és fél 7 között (17.00-18.30). A kérdéseket csak és kizárólag komment útján, egy általam kirakott poszt alá várom.

Tehát, ha van kérdésetek, bármennyi legyen is az, akkor azokat HOLNAP meg tudom válaszolni.

Üdvözlettel,
HexiTVD

2x17 Amikor megáll az idő

És íme, megjött a Végzet e havi utolsó fejezete! Többen írtátok, mennyire rémes volt végigolvasni a Delena konfliktust. Nos, ebből a részből nem csak az derül ki, sikerül-e kibékülniük, vagy szakítás lesz a vége, hanem végre lerántom a leplet az üzenet küldő személyéről is.
Felhívnám a figyelmet, hogy ez a fejezet felnőtt tartalommal bír, szóval mindenki saját felelősségére olvassa.
Muzsikát is ajánlanék a fejezethez, azonban ezúttal szöveg híján ismét csak instrumentális élményt tud befogadni a fülünk. Erősen ajánlom, hogy csendüljön fel a Two Steps From Hell nevű együttes (ha nem ismeritek, mindenképpen tegyetek egy próbát!) Love & Loss című rövidke, de annál pazarabb dallama. Főleg a fejezet első részéhez, azon belül is a dőlt betűs, katartikus hatású részekhez passzol leginkább. Hallgassátok meg!
A sokk ezúttal is garantált, szóval öveket becsatolni és induljon a hullámvasút! ;)


XVII. fejezet – Amikor megáll az idő

A Végzet előző részében...

- Ugyan miért tenném? - ráncolta a homlokát Elena, közelebb lépve hozzá. - A barátom, sőt, már a vőlegényem vagy, az ember, akivel össze akarom kötni az életemet, a férfi, akit szeretek. Nyilvánvaló, hogy tudni szeretném, mi a bajod, hogy tudjak rajtad segíteni.

- Voltál – szólt közbe Damon.

- Tessék?

- Javítsd ki a mondatodban azt, hogy „vagy” arra, hogy „voltál”. - Elena még jobban összeráncolta a homlokát, kezdve érteni, mire céloz a srác.

- Mit jelentsen ez, Damon? - kérdezte remegő, gyenge hangon, rettegve a választól. Érezte, hogy cserbenhagyja minden ereje, hogy nem bírja tovább, ugyanis nagyon is sejtette, mit felel majd Damon. Félelme pedig beigazolódott, amikor a válasz elhagyta Damon ajkait.

- Azt, hogy itt elválnak az útjaink, Elena. Nekünk, kettőnknek, vége.

Megfogalmazhatatlan érzés volt, amelyeket nem lehetett szavakkal kifejezni. Az a bénító, kínzó fájdalom, ami Elena szívében ébredt e szavak hallatán, az egész testét átjárta, megfertőzve minden egyes porcikáját a halálos méreggel. Érezte, hogy lábai elvesztik erejüket, kicsúszik alóluk a talaj; a világ forogni kezdett körülötte, s minden elmosódott. Vége. Vége. Vége, ismétlődtek a szavak a fejében, de valójában nem tudta felfogni, mit is jelentett mindez.

- Damon... - nyögte halkan, gyönge hangon, erőnek erejével kényszerítve magát arra, hogy állva maradjon. Szemei már fénylettek a gyűlő könnyektől, ajkai remegtek az előkívánkozó sírástól.

- Ne, Elena, ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat – kérte Damon, elfordítva a pillantását a lányról. - Nekem is fáj, de ennek így kell lennie, a te saját érdekedben.

- Kérlek, Damon, ne hagyj el – nyöszörögte Elena, közelebb vánszorogva a férfihez, megragadva a bőrdzsekije ujját, mintha azzal magához láncolhatná. - Miért teszed ezt? Mondd, mit tettem, hogy így eltaszítasz magadtól? Hát nem elég már a szerelmem..? Vagy már te nem is...te nem is...nem is szeretsz?

- Nem az én szerelmemmel van itt a gond – morogta Damon, lefejtve magáról Elena ujjait. - Mindig is én voltam az, aki vakon imádott téged, aki éveket várt rád, nem gondolod? Az én érzéseim ugyanolyan erősek, de akármennyire is fáj ezt kimondani, ez nem kölcsönös.

- Miről beszélsz, Damon?! Hogy állíthatsz ilyesmit, amikor teljes szívemből szeretlek? Neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, a szívem...a tiéd vagyok! Te birtokolsz engem, akkora hatalmas van felettem, amilyen senkinek se lehet soha rajtad kívül, nálad van az egyetlen kulcs a szívemhez. Ráadásul tegnap még azt mondtad nekem, hogy régóta nem kérdőjelezed meg az irántad érzett szeretetem... Erre most meggondolod magad!

- Nem meggondolom, Elena. Százhetvenegy év alatt elégszer tört össze a szívem annyira, hogy most megpróbáljak mindebből úgy kiszállni, hogy minél kevésbé zúzzon össze. Az idők változnak, bármi képes egy pillanat alatt elromlani.

- De mi nem romlottunk el, Damon! - erősködött Elena, újra megragadva Damon kezét, kényszerítve arra, hogy ránézzen. - Fogalmam sincs, mi ütött beléd, miért lettél ilyen ellenséges, azonban ezt nem teheted meg veled...nem teheted meg velünk! Tudom, hogy az életünk nem tökéletes, de ha azt gondolod, ilyen egyszerűen feladom ezt a csodát, amit te hoztál az életembe, akkor nagyon tévedsz!

- Semmi sem ütött belém. Egyszerűen csak összeraktam a kirakós darabjait: először nem akarsz esküvőt, aztán meg Stefan karjaiba omolsz. Vagy azt gondoltad, nem jövök rá?

- Hát te hülye vagy! - fakadt ki Elena, miközben könnyei utat törtek a felszínre. - Már nagyon régen nem szeretem Stefant. Az egyetlen ember, akinek ilyen formán helye van a szívemben, az te vagy!

- Persze.. - motyogta gúnyosan Damon. - Nekem csak a fájdalom jut, értsd már meg! És nem bírom ezt tovább elviselni.

- Valaki biztosan megigézett – jelentette ki Elena, az utolsó mentsvárába kapaszkodva. - Biztosan nem találkoztál mondjuk Rebakah-val? Ő szereti csak úgy megigézni az embereket. - Damon a teória hallatán hangosan, szárazon felnevetett.
- Ezek szerint te azt hiszed, hogy nem lehetséges az, hogy én egyszerűen csak nem akarom ezt tovább csinálni? Mert, lássuk be, rengeteg mindent elkövettem már az életem során, de mindig őszinte voltam magamhoz és a létezésemhez, ahogy az emberekhez is. Ez a kapcsolat nem őszinte többé, mert ha az lenne, nem ölelgetnéd csak úgy az öcsémet.
- Damon... - kezdte Elena, azonban ismét félbeszakították.
- Ne, ne kezdd újra, ne tedd ezt még nehezebbé számomra. Én egy selejt vagyok, akinek mindig csak a maradék jut, valaki, akit soha nem tudnak elfogadni...valaki, aki sosem kapja meg, amire vágyik. Még most is szeretlek, persze, de ez az egész meg van mérgezve. A boldogság egy olyan életérzés, amelyet én nem érdemlek meg - fejezte be Damon, majd közelebb lépett Elenához, hogy egy búcsúzóul egy utolsó csókot nyomjon a homlokára. Ajkai sokáig időztek a bőrén, s legbelül érezte is, ahogy szíve újabb darabokra törik, de tudta, hogy ezt kell tennie. Ő nem érdemelt boldog befejezést.
- Ég veled, Elena - búcsúzott halkan, majd felegyenesedett, hogy otthagyja Elenát, aki csak állt, mint egy összezúzott roncs, figyelve, ahogy Damon elhagyja őt örökre. Valamiért azonban egy hang azt súgta neki, hogy a döntés az ő kezében van; és ekkor ismét átjárta egy furcsa, perzselő tűz, amit párszor már érzett korábban, s hirtelen azt érezte, nincs lehetetlen. Egy szempillantás alatt Damon előtt termett, izzó pillantását a vámpír tekintetébe fúrva, amely mintha odaszögezte volna őket a földhöz.
- Igen? - kérdezte Elena, még erősebben szuggerálva Damont, aki egyszer csak felüvöltött és lerogyott a földre, mindkét kezével a fejét szorítva. Könnyei mint két bővizű forrás rohantak végig a fájdalomtól eltorzult arcán.
- Hagyd abba....hagyd abba! - nyögte kínkeservesen, miközben egyik keze a szíve tájára siklott, úgy masszírozva azt, mintha ki akarná tépni a helyéből, hogy így szüntesse meg a fájdalmat. - Nagyon, nagyon fáj...
- Most már tudod, mit érzek ebben a pillanatban, milyen fájdalom emészti a testem és a lelkem, mintha a pokol tüzén kárhoztam volna el. Érzed, ugye? Megöl, felemészt, elpusztít...s mindezt te keltetted bennem, csakis te, azzal, hogy el akarsz hagyni, elszakítani engem magadtól - örökre! - kántálta Elena, le sem véve a tekintetét a földön fetrengő Damonről. Majd, hosszúra nyúlt másodpercek múlva sikerült feltörnie szerelme elméjének gátjait, s akadálytalan bejárást kapott abba a sűrű, bonyolult dzsungelbe, amit eszme néven emlegetünk.

Egyetlenegy, fényév hosszúságúnak tűnő pillanatig sötétség uralta a látószögét, de aztán minden kivilágosodott, és Elena megkezdte hátborzongató időutazását Damon elméjében tárolt megszámlálhatatlan emlék rengetegében.

Mindent Damon szemével látott, az ő fülével halott, s az ő szívével érzett. Megfogalmazhatatlanul kiábrándító érzés volt. "Szeretlek, és veled akarok lenni. Ha ez azt jelenti, hogy át kell változzam, legyen hát úgy. Hiszem, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, azért, hogy időt s kort legyőzve végre egymásra találhassunk..." - Elena felismerte az emléket, a száznegyvenhét éve élt ember Damon gondolatait, az őszinte vallomását Katherine-nek. Átjárta a tudat, a felismerés, mennyire kétségbeesett szerelmet táplált Damon a nő iránt, akinek csupán csak a játékszere volt. Rettenetes volt ezt végignéznie úgy, hogy tudta, mi lett mindennek a vége.

Aztán gyorsan váltott a kép, vissza a modern korba, ahol egy félmeztelen Damont pillantott meg, egy szintén lengén öltözött Katherine társaságában. "Az igazság az, hogy sosem szerettelek. Mindig is Stefan volt az, akiért dobogott a szívem." Elena szó szerint érezte, ahogy a mellkasa veszélyesen összeszűkül a vallomás hallatán. Még soha nem érte ilyen komoly, lehengerlő érzelmi sok, mint akkor, mikor Damon emlékeiben tett kirándulást.

A kép újra váltott, s Elena most saját magát látta egy általa már ismert emlékben; csak ez most annyival volt másabb, hogy az egészet Damon szemszögéből élhette át. "Persze, hogy törődöm veled, Damon, de Stefant szeretem. Mindig is Stefant fogom..." Az érzés egyre rosszabb lett, Elena szinte érezte, ahogy a szíve, vagyis pontosabban Damon szíve ezernyi apró, összeilleszthetetlen darabra törik a mondat minden egyes gyilkos szava után.

Újabb időbeli ugrás következett, s Elena ezúttal egy huszas évekbeli bárban találta magát, egy lépésnyire az akkori Salvatore testvérektől, s alig telt el másodperc, már hallotta is Stefan fennkölt hangját: "Hadd tanítsak neked valamit! Katherine halott, és ezt el kell fogadnod, de ha nem lenne az, akkor is engem választott volna a végén, ezt te is tudod. Vagy azt gondolod, hogy te, az örök vesztes lettél volna a kiválasztott? Inkább fogadd el a tényt, hogy ő nincs, és nem is lesz többé. Nem mellesleg, egy ilyen senkinek, mint te, aki mindenben mindig alulmaradt, hogyan lehetett volna egyáltalán lelki társa egy olyan valaki, aki sosem szerette? Ráadásul vámpír vagy, nekünk pedig nincsenek lelki társaink, hiszen szörnyetegek vagyunk, ahogy te mondtad még régebben. Térj észhez Damon, sosem fogod elérni, amit akarsz, ezért inkább jobban tennéd, ha te sem éreznél semmit, mert így csak a gyötrelem és az örök vereség az osztályrészed!" Itt kezdett el Elena fejében összeállni a kép, itt kezdte megérteni, miért lett hirtelen olyan feldúlt aznap reggel Damon. Borzasztó érzelmek kavarogtak benne, magáénak érezte Damon százhetvenegy évnyi szenvedését, minden egyes kínzó másodpercét hosszú, sokáig oly értelmetlenül igazságtalan létezésének, az összes reménytelen percet, órát, napot, hetet, évet, évtizedet. Felemésztette ez a hihetetlen mennyiségű, elraktározott és leülepedett keserűség, de nem adhatta fel. Többet akart látni, még jobban megismerni egytől egyik a kitartóan vérző, mély sebeket, amelyeket az idő ejtett rajta, hogy aztán tudja, hova tegye szeretete gyógyító kötését.

Még mindig emésztette magában, amit nem sokkal korábban látott, de csakhamar újra elmosódott minden, és pár pillanat múlva Elena már egy sötét, dohos kriptában állt, hallva Damon elkeseredett, fájdalmas üvöltését: "Nincs itt!" Emlékezett erre a jelentre, hát persze, hiszen ő is ott volt. Látni és átélni: mindez két, egymástól igen távol álló fogalom, s egyik sem képes pontosan visszaadni a másik eredeti, mély jelentését. Az átélés letaglózó katarzisa teljesen más, mint a tekintet csalóka tükre; sokkal mélyebb, fájdalmasabb nyomokat hagy a szenvedőben, valódibb képet mutat arról, milyen rezdülések járják át az ember testét. És Elena érezte, átélte a száznegyvenöt év hiábavalóságból áradó, szívszaggató ordítás viharát; s most már tudta, milyen az, ha egy életcél, másfél évszázadnyi fáradhatatlan keresés munkája a süllyesztőben végzi.
Összeroppantó. Talán ez a legjobb szó rá. Elenát magát is oly könnyedén ragadta magával a tudat, miszerint a létezése értelmetlen, s nem is akart mást, mint kiszállni Damon fejéből, csak el ebből a gyászos kriptából, mely olyan volt, mintha benne fogant volna a fájdalom. De nem állhatott le, s ebből merített erőt a folytatáshoz.

Változtak az emlékek, melyek során Elena többször látta saját magát és Stefant csókolózni Damon szemén keresztül, az utolsó kis rezdülésig érezve szerelme minden egyes szívszaggató kis érzésfoszlányát, minden egyes apró tüskét, amelyek a szívéig hatoltak, soha be nem gyógyuló sebeget vájva minden egyes alkalommal. Soha nem érezte magát ennyire nyomorultnak és elhagyatottnak, mint akkor, holott egyik sem volt ezek közül: se nyomorult, se elhagyatott. Ő ennél jóval több volt abban a pillanatban - maga Damon volt.

Újabb sötétség, újabb változás, s már hallotta is magát, amikor összeveszett Damonnel az ősi család bálján: "- Azért vagyok dühös rád, mert szeretlek! - Hát, talán ez a probléma!" Letaglózó volt...leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani a Damon szívében akkor lejátszódó folyamatot, mintha megölték volna. Súlyos fájdalmak közepette. Fogalma sem volt, hány ezer milliárd darabban dobogott akkor már Damon szíve, ahogyan azt sem tudta elképzelni, hogyan volt képes a vámpír minden egyes alkalommal átvészelni ekkora csapásokat. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg ő is horcruxokat készített, mint Vordemort a Harry Potterben, lelkének hét darabjával próbálva halhatatlanná tenni magát. Gyorsan elhessegette a gondolatot; messze volt ő akkor a tréfa idejétől.

De a legrosszabb csak ekkor következett. Egy újabb ugrással ismét a régmúltban találta magát, egy fehér, egyszerű szobában, egy ágy mellett. Egy gyönyörű szép, de betegesen sápadt, erőtlen nő feküdt az ágyban, párnák között. Hosszú, hollófekete haja színét vesztetten, fakón omlott a vállára, míg egykor vidám, hihetetlenül kék, szeretetteljes tekintetében beletörődés csillogása táncolt, kiveszett belőle az élet szenvedélyes szeretete, már csak árnyéka volt annak, aki valaha volt. Elena csak ekkor vette észre, hogy az ágy mellett egy fiatal, hét-nyolc éves fiú térdel, arcán a kétségbeesés és a félelem borzalmával, görcsösen szorongatva a beteg kezét. Damon volt és az akkor már haldokló édesanyja.
"- Ideje menned, Damon. Nem kell itt lenned velem - suttogta a beteg gyenge, vékony hangján.
 - Nem hagylak itt, Mama - felelte makacsul a gyermek. - Veled maradok, ameddig az élet hagy nekem rá időt. - A haldokló halványan rámosolygott a gyermek Damonre, aki az ő tökéletes hasonmása volt. Szinte tapintani lehetett a szeretet és az elvesztés rémületét közöttük.
- Mama, ugye nem hagysz el? - kérdezte halkan Damon, könnyes szemekkel nézve rá.
- Soha nem hagylak el téged, ezt jegyezd meg. Akármit is tartogat számunkra a jövő, én mindig veled leszek és soha nem foglak magadra hagyni téged. A szeretetem végigkísér az utadon, akármilyen hosszúra szabta is meg azt a végzet - válaszolta a nő, remegő kezét óvatosan a gyermek zakatoló szívére téve. 
- Szeretlek, Mama - mondta Damon, végtelen gyengédséggel simítva végig anyja halovány arcát.
- Én is szeretlek, fiam. Örökké. - A beteg hangja szinte már elenyészett, de ő még egyszer, utoljára felvette a versenyt az elmúlás erőszakos, elragadó hívásával, s még ennyit susogott oda a fiának, miközben keze még erőtlenül a gyermek arcára vándorolt egy pillekönnyű érintésért: - Egyszer még nagyon boldog leszel az életben, Damon - csendültek fel utolszor a szavai, s az rózsás, telt ajak e szavakkal örökre lezárult, és többé nem trillázott új, dallamos szavakat a földi létben. Keze lehanyatlott, s arcán soha el nem alvó, határtalan szeretete lángjával eltávozott az örök boldogság országába.
- Anyám, édesanyám! - kiáltott fel Damon, megrázva rajongva imádott anyja testét, azonban az mozdulatlan maradt, akármennyire is próbálta magához téríteni a fia. - Anyám, kérlek, ne hagyj itt! Hallod?! Könyörgök, ne hagyj el, anyám...én édesanyám, kérlek....! - zokogta keservesen, de amikor látta, hogy minden hiábavaló, immár szabad utat engedett eddig visszatartott könnyeinek, s még mindig azokat a drága, puha kezeket szorongatva, ráborult a testre, az anyára, akit mindennél jobban szeretett, s csak sírt, tudva, hogy életében először visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul összetört kis, ártatlan szeretettől dobogó szíve. 
Elena összeroskadt az átélt emlék hatásától. Végre, oly hosszú idő után megtudta Damon legfájóbb emlékét, amelyről sosem beszélt, s ami ennyi idő után is annyira fájt neki. Ez volt Damon valódi, gyógyíthatatlan sebe. Hiába a szeretet minden jótékony balzsama, ezt, a csontig hatoló, hatalmas sérülést semmi sem volt képes begyógyítani. Még Elena sem. Ő pedig úgy érezte, hogy kicsúszott lába alól a talaj, teljesen magáénak tulajdonította Damon gyászát, másfél évszázada tartó csendes szenvedését. Ennél rosszabbat elképzelni sem tudott, pláne, hogy most már ismerte az összetörhetetlen kapcsot, ami összekötötte anyát és fiát. Viszont már azt is tudta, amire egészen idáig kereste a megoldást. Tudta, mi késztette mindig arra, hogy felálljon és harcoljon, ne adja fel, akármi történjék is. Az édesanyja. Mert ő örökké vele lesz, akármilyen hosszú is legyen az élete. Az ő sosem halványuló, elfeledhetetlen emléke volt számára a pajzs, a fegyver, a támasz, ő volt az elixír, ami elég erőt adott neki a túléléshez. Mert azt a boldogságot kereste százhatvannégy éven át, amit az édesanyja jósolt neki a halála órájában.
És ezzel a realizációval ugrott át kirándulásának legutolsó állomására, a legvégső emlékhez, amely nem is igazán emlék, hanem egy leírhatatlan érzés volt.
Saját magát látta, mégis alig tudta felismerni, ki állt előtte. Látszólag ugyanolyan volt, mint mindig: szokásos ruhákban, kevés sminkkel, egyenes hajjal, arcán egy mosollyal, mégis, ahogy jobban megnézte saját magát, mégis elállt a lélegzete. Olyan gyönyörű volt, mint senki más a világon, földöntúlian, érthetetlenül szép volt, szinte vakítóan csodálatos. Ugyanolyan volt, mégis úgy látta, mintha egy tökéletes istennő állna előtte, aki simán tönkreveri még Aphroditét is egy szépségversenyen.
Aztán egyszer csak megértette, amikor elkezdte érezni azt, amit Damon: a tökéletességet, földi köntösbe bújtatva, mely maga volt a testet öltött gyönyör, a boldogság. A szívét édes melegség járta át, könnyűnek érezte magát, aki akár még repülni is képes lett volna. A lehetetlen, mint olyan, megszűnt létezni, elméjéből pedig eltűnt minden rossz, minden fájdalmas, minden nemkívánatos, s csak az isteni varázs maradt, amely lázba hozta minden porcikáját, amely olyan erőt kölcsönzött neki, amely mindennél és mindenkinél sokkalta hatalmasabb volt, amely képes volt bármivel szembeszállni; amelyet nem sebezhetett meg sem emberi lény, sem a természet, sem az élet. Ez volt Damon szeretete, ezt érezte Damon, valahányszor ráemelte pillantását, vagy bőre érintkezett az övével és azért volt ilyen földöntúlian gyönyörű, mert Damon ilyennek látta. Számára Elena volt a tökéletesség. Lenyűgöző volt, olyan valami, amit ha az ember egyszer a keze közé vesz, soha többé nem lesz képes megszabadulni tőle. De nem is akar.

Elena már tudta, hogy mindent látott, amit látnia kellett: a haragtól és az elkeseredéstől a szörnyű fájdalmon, rémületen és szomorúságon át egészen a valódi, hamisíthatatlan boldogságig. Lassan kilépett Damon elméjéből, véget vetve nem mindennapi utazásának, s visszatért a saját testébe, a földre - visszatért a valóságba.
Olyan volt, mintha évekig lett volna távol, holott csak másodpercek teltek el. Damon még mindig a földön feküdt, letaglózva a lány óriási erejétől, amellyel feltörte elméjének korlátjait, s ezt kihasználva Elena megragadta az utolsó fegyverét, megadva a vámpírnak a kegyelemdöfést.
- De itt még nincs vége - szólalt meg, odalépve a vergődő Damonhöz, leguggolva mellé. - Mert ha rád gondolok, valami teljesen más ébred fel a szívemben. - Abban a pillanatban Damon abbahagyta a vonaglást, s ahogy tagjai ellazultak, arca kisimult, és légzése visszaállt a normális ütemre, az ő arcára is kiült egy a földöntúli  gyönyör és szerelem azon kifejezése, amit Elenának is volt alkalma átélni nem sokkal korábban. Ajkain felvillant a világ legőszintébb, legcsodálatosabb mosolya, melyek kissé elnyíltak, hogy egy elégedett, megkönnyebbült sóhajt eresszenek útjára.
- Ez az én szeretetem irántad, Damon - folytatta Elena, megfogva a kezét. - Ezt a melódiát vezényli a testemnek a szívem, valahányszor eszembe jutsz. És ez mindennél hatalmasabb, mindennél erősebb, és mindent képes elsöpörni. Az emberi nyelv nem képes leírni, szavakba önteni mindezt, hiszen hatalma jóval nagyobb a szavak üres formájánál, de ha azt mondom, szeretetlek, akkor erre gondolok, mert nekem ez az. Szeretlek, Damon - tette hozzá, majd lehunyta a szemét, kilépve Damon fejéből, aki azonnal összerogyott, amint megszűnt testén Elena kényszere. Hosszú percek teltek bele, amíg magához tért, de Elena türelmesen várt rá.
- Elena? - nyitotta ki végül a szemeit, lassan felülve. Elena nem szólt semmit, csak megragadta őt és magához ölelte, úgy szorítva, mintha soha többé nem akarta volna elengedni. Valójában ez is volt a célja. Damon pedig, akibe lassan visszatért az élet, kezdte felfogni, mi is történt, s amint felszínre tört az összes Elena által megélt és megtapasztalt érzelem és emlék, egyszer csak azon kapta magát, hogy keservesen, egy kisgyermek módjára zokog szerelme karjaiban, aki egyre csak ölelte, csitította, vigasztalta, a legédesebb semmiségeket és szerelmének bizonyosságait suttogta a fülébe.
- Elena, én... - kezdte Damon, akitől teljesen szokatlan volt ez a viselkedés, hiszen anyja halála óta ez volt a második alkalom, hogy komolyan sírt.
- Semmi baj, Damon...semmi baj - szakította félbe Elena, még erősebben szorítva magához szerelmét, mintha nála törékenyebb lény nem létezne a földön. Ő pedig, most, hogy egyszeri alkalommal szerepet cseréltek, a lány mellkasába fúrta az arcát, s miközben egyre csak folytak a könnyei, szívverése egyenletes ütemét hallgatva igyekezett lenyugodni. A lány tudta, hogy Damon nem akarja elhagyni többé, mert elméje legsötétebb zugaiba is belátást nyert, azokra a helyekre, amelyeknek fölött magának Damonnek sincs kontrollja. Tudta, hogy valaki, valamilyen módon manipulálta, érzelmileg elbizonytalanította, még ha ez nem is igézettel létrejött kényszer volt. Valaki, aki elég ügyes, tapasztalt és erős volt ahhoz, hogy bejusson Damon fejébe, a saját, borzalmas emlékeit fordította ellene, és elhitette Damonnel, hogy Elena nem szereti többé. Fogalma sem volt arról, ki lehetett az, hiszen a nyomait eltüntette, de Elena tudta, hogy többé nem lesz fontosabb cél számára annál, hogy megtalálja és a legnagyobb kínok között kivégezze azt a valakit, aki bántotta a férfit, akit mindenkinél jobban szeretett.

Az idő lassan hömpölygött tovább, az ég a legmélyebb sötét színűről fokozatosan világosodni kezdett, de még messze volt a hajnalhasadás. Ahogy elvonultak az éjszaka felhői s a föld ébredésének egyre növekvő ereje legyőzte a gyengülő éjszakát, úgy nyugodott le Damon Elena vigyázó karjai között. Könnyei már régen elfogytak, azonban a sokk és a memóriának fájdalmas ellentámadásának ereje még túl nagy volt. Elena egy másodpercre sem lazított a szorításon, mintha attól tartana, hogy Damon tényleg elhagyja, ha véletlenül el találja engedni, holott ő maga szabadította fel az ismeretlen kényszer alól. Olyan érzése volt, mint nagyjából egy évvel korábban, amikor Damon szinte ugyanebben a pózban feküdt a karjai között, s ő rettegett attól, hogy elveszíti. Habár nem telt el sok idő azóta, Elena mégis úgy érezte, mintha évtizedekkel ezelőtti eseményeket pörgetne vissza magában. Akkor is, most is a remény tartotta benne a lelket, de a különbség az volt, hogy akkor a gyógyír létezésében s így az élet lehetőségében reménykedett, ezúttal pedig a tudatba kapaszkodott, hogy minden rendben lesz és olyan lehet az életük, mint akár egy nappal korábban.

Órák múlva Damon végül teljesen magához tért, már annyira, hogy egy rendes mondatot is ki tudjon préselni magából.
- Elena...úgy sajnálom - kezdte, kiválva Elena öleléséből, hogy cseréljen pozíciójukon, s most ő zárhassa karjaiba a lányt. - Fogalmam sincs, mi ütött belém..én tényleg nem akartam ennyi förtelmes dolgot mondani neked.
- Tudom - válaszolta egyszerűen Elena, egy pillanatra sem véve le róla a szemét. - Ezt nem magadtól tetted, hanem valaki rávett. - Damon bólintott, mert már ő is tudta, mi történt, hiszen Elena kis körutazása a fejében a felszínre hozta mindazt, ami akarattal vagy anélkül, de mélyen el volt temetve agya tekervényes járataiban. A rövid csendet ezúttal Elena törte meg.
- Ne haragudj azért, amit most tettem. Egyáltalán nem állt szándékomban az akaratod ellenére vájkálni a fejedben és az emlékeidben, nem akartam feltépni a régi, fájdalmas sebeidet, de azt tudnod kell, hogy ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy megmentselek téged és a kapcsolatunkat.
- Ugyan haragudhatnék rád? Te vagy az egyetlen ember, aki elől semmit sem szégyellek, még azt sem, mekkora egy szerencsétlen, szánalmas idióta vagyok. De hát te is láthattad.
- Nem, Damon, te egyik sem vagy ezek közül - rázta meg a fejét Elena, kezei közé véve Damon arcát, amelyen még mindig tükröződött a jól ismert szomorúság. .- Ezek után, amiket most láttam, még inkább azt gondolom, hogy egy nem mindennapi hős vagy. Sosem volt véletlen, hogy nem ítéltelek el, nem temettelek amikor mindenki más, bíztam benned, hittem benned, és nem a szörnyeteget láttam benned. Olyan fájdalmakon mentél keresztül, ami mindenki mást már az elején összeroppantott volna, de te mindet átvészelted. Akkora szíved és lelkierőd van, mint senkinek, tudom, hogy nálad csodálatosabb ember nem él ezen a földön. Engem pedig hatalmas büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy a tiéd a szívem. Szeretlek, Damon, akármi történt is a múltadban, mert én tudom, ki vagy valójában - fejezte be Elena, majd lassan közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. Damon, amint elváltak, rögtön kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Elena félbeszakította. - És mielőtt még megkérdezed, megbocsátok, bár nem igazán van miért. Ja és, igen, még mindig a feleséged akarok lenni.
- Ennek igazán örülök, - mosolyodott el Damon - de én csak annyit akartam mondani, hogy én is szeretlek - mondta, arcán végre az örömnek egy halovány jelével. Elena most nem felelt, csak újból az övére tapasztotta ajkát.
- Bizonyítsd... - motyogta a srác szájába egy-egy csók között.
- Micsoda?
- Bizonyítsd be, hogy szeretsz! - kérte Elena, s Damon számára rögtön egyértelmű lett a lány szemében csillogó szenvedélyes sóvárgásból, hogy mire gondol.
- Elena, én nem hiszem el, hogy ennek most lenne az itt az ideje - ellenkezett, bár nem teljes erőből.
- Ugyan miért ne lenne? - vetette Elena, ujjait játékosan végighúzva Damon izmos felsőtestén. - Vagy te sosem hallottál még a békülős szexről? Azt mondják, fergeteges.
- Meg akarsz ölni? - nyöszörgött Damon, igyekezve ellenállni a kísértésnek.
- Talán - vont vállat Elena. - Most pedig elég volt a beszédből, és csókolj meg! - Itt érte el Damon az önuralma legvégső határait, s engedve a benne dolgozó vágyódásnak, magához rántotta a lányt, hogy ajkaik egy brutálisan heves csókban találkozhassanak. Percekig tartó csók volt, mely lassan elvesztette az erőszakosságát, és helyette inkább szenvedélyesebbé, szeretetteljesebbé vált. Nemsokára már nem bírtak megállt parancsolni kezeiknek, amik egymás testét kezdték el tapogatni, simogatni, felfedezni. Mozdulataik lassúak voltak, igyekeztek megízlelni a pillanat édes varázsát, a lehető leghosszabbra nyújtva azt. Damon hosszú, tapasztalt ujjai Elena csípőjén dolgoztak, úgy választva le a lányról a felsőt, hogy közben nagy figyelmet szentelt a felsőtestén található, különlegesen erogén zónáknak. A várt eredményt el is érte, amelyek vággyal fűtött sóhajtások, szexi nyöszörgések testében keltek életre. Amint a saját pólójától is megszabadult, Damon óvatosan hátradöntötte Elenát a fűbe, saját testével betakarva az övét, miközben ajkai és az orra megkezdték saját, erotikus vándorútjukat, kezdve Elena nyakánál, akinek fennakadtak a szemei a hirtelen jött gyönyörtől. A többi ruhadarab is kezdett lekerülni róla, mely tevékenység közben Damon éppen a fülcimpáját harapdálta, kéjes nyögéseket préselve ki ezzel a lányból, aki mindössze egy passzoló, piros csipke fehérneműben feküdt alatta.
- Damon - lehelte, szinte önkívületben ragadva meg a vámpír nadrágját, hogy lekényszerítse róla a zavaró ruhadarabot. Nagy meglepetésére ezúttal még egy boxeralsó is az útját állta, amelyet Damon mostanában nem nagyon szokott felvenni, mert ahogy mondja, "a hiánya sokkal könnyebb hozzáférést biztosít". Elena türelmetlenül rángatta a boxert, azonban Damon kezei egy szempillantás alatt eltérítették az útját azzal, hogy megragadta őket és Elena fejé fölé, a földre nyomta vissza kezeit.
- A türelem erény, Elena - suttogta a fülébe, hűvös leheletével csiklandozva Elenát.
- Én viszont nem engedhetem meg magamnak - jött a felelet, melyre Damon egy félmosollyal válaszolt.
- Muszáj lesz - közölte, majd elfordította ajkait Elena nyakáról, hogy lejjebb haladhasson a testén. Csakhamar megérkezett a melltartóhoz, amely, akármilyen dögös volt is, most kifejezetten zavarta a munkában, ezért kezeinek egyetlen villámgyors mozdulatával már el is távolította azt. Gyengéden, mintha porcelán lenne, két kezébe vette a lány melleit, amelyek tökéletesen passzoltak a tenyereibe, s ujjbegyei lágy érintésével köröket kezdett rajzolni rá, még inkább növelve az Elenában dolgozó, egyre elviselhetetlenebbé váló vágyat. Egy ideig még az idomokra koncentrált, finoman harapdálva Elena mellbimbóit, majd, amikor úgy érezte, ideje folytatni az utat, tovább haladt, apró, tollpihe könnyű csókokkal jelölve ki az élvezet ösvényét. Csak azt sajnálta, hogy az itt-ott elhelyezett harapásnyomai nem voltak hosszú életűek a szupergyors gyógyulás miatt, s így nem volt igazai lehetősége rá, hogy lényegében a sajátjának jelölje meg a lányt.
- Damon...kérlek - hallotta meg újból Elena nyöszörgő hangját, ami már rekedten csengett a vágytól.
- Nem, még nem - rázta a fejét Damon, miközben könnyed mozdulatokkal Elena bugyiját is eltakarította az útból. Ajkai már a lány combján matattak, egyre feljebb és feljebb haladva, magában elégedetten nevetve barátnője türelmetlenségén. Imádta, ha könyörgött neki, s minden alkalommal a végletekig feszítette a húrt, mert nem tudott betelni azokkal a nyögésekkel, és sóhajtásokkal. Elena ekkor felsikoltott, amikor érezte Damon nyelvét behatolni a testébe, s ekkor Damon ismét hangtalanul megjegyezte, hogy bár kihagyta az előbbi felsorolásból, a sikoltásait is imádja. Tehetséges, gyakorlott nyelve már pontosan tudta, mely területek érintésével lehet a leginkább levetkőztetni Elena minden megmaradt gátlását. A sóhajok és nyögések egyre hangosabbak, mélyebbek lettek, s Elena tudta, hogy veszélyesen közel van ahhoz a bizonyos határhoz.
- Damon...el fogok... - figyelmeztette barátját, aki, mintegy figyelmen kívül hagyva szavait, még nagyobb intenzitással kényeztetve tovább. Több se kellett Elenának, aki egy óriási, dobhártyaszaggató, ugyanakkor kifejezetten szexuális sikítással elélvezett, átadva magát a gyönyör ismerős hullámainak.
- Ez volt a cél - mosolygott Damon, aki időközben visszatért a nyakához, s ott folytatta a csókok hintését. Még várt egy kicsit, hogy Elena magához térjen, annak ellenére, hogy fájdalmasan kemény volt már ő maga is, alig várva az egyesülés pillanatát.
- Kellesz, Damon. Most azonnal - szólalt meg végül Elena, a hajánál fogva emelve el Damon fejét a nyakától.
- Akkor tegyél magadévá - javasolta Damon, mire Elena szemei rögtön felcsillantak a lehetőség hallatán. Egy szempillantás alatt Damon fölé került, kezeivel lenyomva a mellkasát, majd gyorsan letépte róla a fölöslegessé vált boxert. Minden egyéb terve ellenére nem halogatta tovább a pillanatot, mert túlságosan is vágyott arra, hogy végre teljesen magában érezhesse őt, testestül, lelkestül. Így hát, felvette a kívánt pozíciót, és fájdalmas lassúsággal mozgatva csípőjét, hagyta, hogy Damon teljesen kitöltse az űrt, a helyet, ami olyan volt, mintha pont neki találták volna ki. Amint végre eggyé váltak, egy percig csak csendben meredtek egymásra, dédelgetve a pillanat mámorát, majd Elena először lassan, azután egyre gyorsabban mozogni kezdett rajta. Damon kezei a lány csípőjén pihentek, csillogó szemekkel fürösztve tekintetét Elenán, akit soha nem látott még ennél vonzóbbnak, mint akkor, ahogy rajta ült, magához ragadva az irányítást. Mindketten tudták, hogy nem egy lassú menet lesz, hogy a vágy túl nagy ahhoz, hogy mindez sokáig tartson. Amikor már mindketten vészesen közel voltak az öröm kapujához, Damon nem bírta tovább, és engedett a benne élő vad ragadozónak: felült, s miközben Elena a dereka közé kulcsolta lábait, kialakítva ezzel a létező legintimebb pozíciót, ő magához ölelte szerelmét, összepréselve testüket, és előrehajolt, borotvaéles szemfogait a lány nyakába mélyesztve. Elena abban a pillanatban, egy újabb önkívületben lévő sikoltás kíséretében, fennakadó szemekkel elélvezett, hátravetve a fejét. Éppen csak annyira maradt ereje, hogy pár másodperccel később viszonozza Damon gesztusát, aki még mindig csodás ízű vérét itta, mint valami nektárt. És ahogy egyszerre tapadtak egymás nyakához, szaporán igyekezve annyit átvenni a másik lényéből, testéből, véréből, amennyit csak lehetett, Damon is elélvezett, Elena nevét üvöltve extázisában, mellyel egy újabb, kisebb orgazmusba hajszolta kielégült menyasszonyát. Miután kissé lenyugodtak, visszatérve a szenvedély paradicsomából a földre, fáradtan váltak szét, elterülve a földön. Elena azért csakhamar megtalálta az utat Damon karajai közé, aki, miközben kicsit még mindig lihegve, de szorosan, melegen magához ölelte, ennyit kérdezett:
- Na, ez elég bizonyítás volt? - Erre Elena csak ennyit válaszolt:
- Egy életre elég.

XOXO

Stefan unottan feküdt az ágyában, valamiféle tervet próbálva kidolgozni, amelynek segítségével megtalálhatja azt a könyvet, anélkül, hogy az sms író tudomására jutna. Most azonban abban reménykedett, hogy jelenlegi állás szerint Damon és Elena szakítani fog, s amennyiben ez megtörténik, nem lesz többé szüksége ennek az ismeretlen valakinek az állítólagos segítségére sem. Merthogy igazából ezért volt még mindig hajlandó részt venni az őrült terveiben, hogy cserébe, amennyiben ez a valaki betartja az alku ráeső részét, segítséget kap Elena visszaszerzéséhez.

Azt, hogy a bátyja és Elena már nagyjából nyolc órája távol voltak, azt jó jelnek vette, hiszen úgy gondolta, hogyha kibékültek volna, bizonyára már otthon lennének. De nem voltak. A diadal felszabadító érzése kezdett ébredezni Stefan amúgy érzelemmentes szívében, amelyben csak az Elena iránt élő birtoklási vágynak (mert az nem szeretet vagy szerelem volt) hagyott helyet. Alig várta, hogy megkapja a hírt a szakításról, hogy nevetve, kárörvendően Damon szemébe nézhessen, majd, nemsokkal később, az ő szeme láttára szerezni vissza Elenát. Tudta, milyen érzés lenne neki újra együtt látni öccsét és élete állítólagos szerelmét, és éppen ezért sem bírta már Stefan kivárni a pillanatot, ami meghozza majd neki a győzelem hőn áhított, édes zamatát. Az, hogy ebből a világon semmi sem fog bekövetkezni, természetesen eszébe sem jutott.

Egyszer csak egy rezgő hangra lett figyelmes az éjjeliszekrénye irányából, melyre először azt hitte, hogy a saját telefonja jelzése, mert jött egy újabb üzenete. De ez nem az ő telefonja volt, hanem Elenáé, amit akkor vett el a lánytól, amikor az nem figyelt oda. A célja igazából csak az volt vele, hogy Elena ne tudja felhívni Damont, ezzel is előidézve egy esetleges szakítást. Kíváncsian vette kezébe a készüléket, és egy elégedett mosollyal nyugtázta, hogy nem volt rajta képernyőzáró-kód. Megérintette az értesítést, mely után megnyílt az üzenetkezelő és felvillant a Bonnie-tól érkezett sms.

Remélem, minden rendben veled és Damonnel. Hívj fel, ha ráérsz! :)

- xxx Bon

Stefan jót nevetett az üzeneten és Bonnie aggodalmán. Szegény, naiv boszorkány, gondolta, még nem tudja, hogy hiába minden remény. 

Megnyomta a vissza gombot, amivel így visszakerült az üzenetkezelőbe, ahol fel voltak sorolva Elena különböző beszélgetései. Stefan véletlenszerűen megérintette a Damon nevével ellátott kis buborékot, és undorodva olvasott bele a beszélgetésbe.

Hiányzol!! Gyere haza minél hamarabb. <3

 *

Megyek, amint tudok. Te is hiányzol, hercegnő. Halálra unom magam nélküled.

*

Küldjek egy fényképet?

*

Nagyon vicces. Vagy esetleg van egy meztelen variáció is? ;)

*

Damon!

*

Én is szeretlek..;)

*

Hagyd már azokat a kacsintós szmájlikat! Arra emlékeztetnek, hogy te magad, nem pedig egy telefon kacsingat rám.

*

;)

*

Már megint kezded!

Stefannak itt lett elege ebből az egész nyálas valamiből, amit ők szerelemnek neveztek. Hánynia kellett tőle. Gyorsan visszament, és már ki is lépett volna a programból, ha nem veszi egészen véletlenül észre a saját nevét közvetlenül Caroline és Jeremy között. Meglepetten felvonta a szemöldökét, ugyanis már hónapok óta egyetlen sms-t sem váltott Elenával. Vagy talán a lány akart neki írni, csak nem volt mersze elküldeni? A kíváncsiság furdalta az oldalát, ahogy rányomott a nevére, megnyitva a beszélgetést.

És ahogy megpillantotta az első üzenetet, elakadt a lélegzete.

Ejnye, Stefan! Te tényleg azt hitted, hogy megszerezheted a könyvet anélkül, hogy én tudnék róla? Megzsarolni a jótevődet? Most csalódtam benned. Úgyhogy jól jegyezd meg, én mindig két lépéssel előtted vagyok, bármit tervezel is, így még azelőtt megölhetlek, hogy a kezeid közé vennéd azt a könyvet. További jó keresést és mindig nézz a hátad mögé! -XO

Nem hitt a szemének. Ezt az üzenetet alig néhány órával korábban kapta meg az ismeretlen zaklatójával. A pulzusa már az egekben, ahogy lejjebb görgetett, szemezgetve az korábbiak közül.

Testvérárulás? Na de Stefan! Talán nem láttad, milyen szépen csillogott az a gyűrű Elena ujján?

A depresszió gyakorta vezet öngyilkossághoz. Vajon Elena mit gondol erről? De ne feledd, Stefan, aki kíváncsi, hamar megöregszik! - XO

Ui.: Hiányoztam? 

Szövegértés: elégtelen. Féltékenység: kitűnő. Csak így tovább, Stefan!

Stefan körül forgott a világ, érezte, hogy minden illúziója egy perc alatt romba dől. Egyszerűen nem bírta elhinni, nem bírta megemészteni, felfogni, azonban mélyen, legbelül, tudta, hogy ez csak egy valamit jelentett, valamit, ami arra késztette, hogy kétségbeesésében ennyit suttogjon:

- Elena küldte az üzeneteket!


A következő rész tartalmából...
Az aznapi, katartikus éjszaka utóhatásaként Damon felidéz pár emléket a gyermekkorából és megosztja őket Elenával, aki közben arra próbál rájönni, ki juthatott be Damon fejébe, amikor is egy véletlen folytán aztán rájönnek, hogyan is volt képes Elena újból emlékezni, legyőzve Rebekah igézetét. Stefan bizonyítékokat keresve próbálja meggyőzni magát Elena ártatlanságáról,  mely akciója végén egy drasztikus lépéshez folyamodik, hogy kiderítse az igazságot.

18. rész >>

Hoppá! Na tegye fel a kezét, aki erre a végkifejletre számított! Remélem, a 18-as jelenet oké volt, mert ez olyasmi, amit ritkán adok ki a kezeim közül. Egyébiránt ez lett a leghosszabb eddigi fejezet, több, mint 5500 szóval! ;)

Kíváncsian várom a véleményeteket, és nemsokára hozom a következőt!

Üzenet az 'Élet a halál után' olvasóinak

Kedves Látogatók!

Nem, nem Andi vagyok, de azért megkérlek benneteket, hogy sima ignorálás helyett legyetek szívesek ELOLVASNI ezt az üzenetet.
Én teljes mértékben megértem, hogy hiányoljátok a történetet (én is így teszem), azonban Andrea nem jókedvéből nem folytatta a fanfictiont, hanem tanulmányai és az élete szempontjából (!) fontos teendői miatt jelenleg nem tud az írással foglalkozni. Nagyon sokat segítenétek azzal, ha nem sürgetnétek őt. Higgyétek el, neki is fáj, hogy nem jutott ideje folytatni a történetet. De nem feledkezett el rólatok, viszont rajta is segítenétek, ha nem bombáznátok siettető üzenetekkel. Jóval hatásosabb lenne ehelyett a támogatásotokkal

Így hát kérlek benneteket, várjatok türelemmel. Az ő nevében is mondom, hogy hamarosan visszatér közénk és lehetőségem lesz feltenni az új fejezeteket. Addig is (habár valószínűleg nem köt le benneteket) nyugodtan vessetek egy pillantást minden másra, amit az oldalon megtaláltok.

Köszönöm szépen.

HexiTVD,
főszerkesztő

Részlet a 17. fejezetből

Amikor megáll az idő - ezt a címet adtam a soron következő résznek. Vajon mi lehetett az oka? Ebből az egy részletből ugyan nem derül ki, de szerintem sokatoknak dereng, mire utalhat ez a cím. Egyébiránt azért csak egy kivágást olvashattok a fejezetből, mert a többi rész felfedésével lelőttem volna a poént, így legyen elég ennyi! A hétvégén mindenképpen jön az új fejezet, előzetesen így szombat dél környékére ígérem be. Az izgalom ezúttal is garantált, úgyhogy ízelítőül jöjjön is pár sor a 17. fejezetből!


"Megfogalmazhatatlan érzés volt, amelyeket nem lehetett szavakkal kifejezni. Az a bénító, kínzó fájdalom, ami Elena szívében ébredt e szavak hallatán, az egész testét átjárta, megfertőzve minden egyes porcikáját a halálos méreggel. Érezte, hogy lábai elvesztik erejüket, kicsúszik alóluk a talaj; a világ forogni kezdett körülötte, s minden elmosódott. Vége. Vége. Vége, ismétlődtek a szavak a fejében, de valójában nem tudta felfogni, mit is jelentett mindez.

- Damon... - nyögte halkan, gyönge hangon, erőnek erejével kényszerítve magát arra, hogy állva maradjon. Szemei már fénylettek a gyűlő könnyektől, ajkai remegtek az előkívánkozó sírástól.

- Ne, Elena, ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat – kérte Damon, elfordítva a pillantását a lányról. - Nekem is fáj, de ennek így kell lennie, a te saját érdekedben.

- Kérlek, Damon, ne hagyj el – nyöszörögte Elena, közelebb vánszorogva a férfihez, megragadva a bőrdzsekije ujját, mintha azzal magához láncolhatná. - Miért teszed ezt? Mondd, mit tettem, hogy így eltaszítasz magadtól? Hát nem elég már a szerelmem..? Vagy már te nem is...te nem is...nem is szeretsz?

- Nem az én szerelmemmel van itt a gond – morogta Damon, lefejtve magáról Elena ujjait. - Mindig is én voltam az, aki vakon imádott téged, aki éveket várt rád, nem gondolod? Az én érzéseim ugyanolyan erősek, de akármennyire is fáj ezt kimondani, ez nem kölcsönös.

- Miről beszélsz, Damon?! Hogy állíthatsz ilyesmit, amikor teljes szívemből szeretlek? Neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, a szívem...a tiéd vagyok! Te birtokolsz engem, akkora hatalmas van felettem, amilyen senkinek se lehet soha rajtad kívül, nálad van az egyetlen kulcs a szívemhez. Ráadásul tegnap még azt mondtad nekem, hogy régóta nem kérdőjelezed meg az irántad érzett szeretetem... Erre most meggondolod magad!

- Nem meggondolom, Elena. Százhetvenegy év alatt elégszer tört össze a szívem annyira, hogy most megpróbáljak mindebből úgy kiszállni, hogy minél kevésbé zúzzon össze. Az idők változnak, bármi képes egy pillanat alatt elromlani.

- De mi nem romlottunk el, Damon! - erősködött Elena, újra megragadva Damon kezét, kényszerítve arra, hogy ránézzen. - Fogalmam sincs, mi ütött beléd, miért lettél ilyen ellenséges, azonban ezt nem teheted meg veled...nem teheted meg velünk! Tudom, hogy az életünk nem tökéletes, de ha azt gondolod, ilyen egyszerűen feladom ezt a csodát, amit te hoztál az életembe, akkor nagyon tévedsz!

- Semmi sem ütött belém. Egyszerűen csak összeraktam a kirakós darabjait: először nem akarsz esküvőt, aztán meg Stefan karjaiba omolsz. Vagy azt gondoltad, nem jövök rá?

- Hát te hülye vagy! - fakadt ki Elena, miközben könnyei utat törtek a felszínre. - Már nagyon régen nem szeretem Stefant. Az egyetlen ember, akinek ilyen formán helye van a szívemben, az te vagy!

- Persze.. - motyogta gúnyosan Damon. - Nekem csak a fájdalom jut, értsd már meg! És nem bírom ezt tovább elviselni.

- Valaki biztosan megigézett – jelentette ki Elena, az utolsó mentsvárába kapaszkodva. - Biztosan nem találkoztál mondjuk Rebakah-val? Ő szereti csak úgy megigézni az embereket. - Damon a teória hallatán hangosan, szárazon felnevetett.
- Ezek szerint te azt hiszed, hogy nem lehetséges az, hogy én egyszerűen csak nem akarom ezt tovább csinálni? Mert, lássuk be, rengeteg mindent elkövettem már az életem során, de mindig őszinte voltam magamhoz és a létezésemhez, ahogy az emberekhez is. Ez a kapcsolat nem őszinte többé, mert ha az lenne, nem ölelgetnéd csak úgy az öcsémet.
- Damon... - kezdte Elena, azonban ismét félbeszakították.
- Ne, ne kezdd újra, ne tedd ezt még nehezebbé számomra. Én egy selejt vagyok, akinek mindig csak a maradék jut, valaki, akit soha nem tudnak elfogadni...valaki, aki sosem kapja meg, amire vágyik. Még most is szeretlek, persze, de ez az egész meg van mérgezve. A boldogság egy olyan életérzés, amelyet én nem érdemlek meg - fejezte be Damon, majd közelebb lépett Elenához, hogy egy búcsúzóul egy utolsó csókot nyomjon a homlokára. Ajkai sokáig időztek a bőrén, s legbelül érezte is, ahogy szíve újabb darabokra törik, de tudta, hogy ezt kell tennie. Ő nem érdemelt boldog befejezést.
- Ég veled, Elena - búcsúzott halkan, majd felegyenesedett, hogy otthagyja Elenát, aki csak állt, mint egy összezúzott roncs, figyelve, ahogy Damon elhagyja őt örökre."

Tovább a fejezethez >>

Remélem, azért nem akartok megölni! Így vagy úgy, de vannak még terveim az életben ;)

Összetörve - 4. rész

Itt is van a legfrissebb rész, remélem mindenkinek tetszeni fog majd. Sajnálom, hogy nem tudtam korábban hozni, de tegnap sikeresen kitöröltem az egész fejezetet és elölről kellett kezdenem az egészet. Bár lehet, hogy ez nem akkora baj, mert szerintem, habár 400 szóval rövidebb lett így, jobbra sikeredett, mint az eredeti.

Újból Elena lesz a narrátorunk, bízom benne, hogy lesz akkora sikere, mint amilyen Damonnek volt! :)

IV. fejezet – Egy oldal a naplómból

Elena

Kedves Naplóm,

hát itt vagyok végre. Rómában, Olaszország szívében, Európa és a világ kultúrájának egyik legnagyszerűbb bölcsőjében. Végre valóra válhatott az álmom, eljuthattam Európába, csak mindössze annyi a bökkenő, hogy egyáltalán nem így terveztem. Azt a pénzt, amit az egyetem utolsó előtti félévére tettem fel, teljesen felélem ezzel az utazással, és, a másfél hónappal ezelőtt történteknek köszönhetően, nem lesz többé lehetőségem, hogy befejezzem az egyetemet. Ezzel az álommal, amelyet megvalósítottam, minden reményem elvesztett egy másik, a legnagyobb álom valóra váltásához. Soha nem fogom tudni elvégezni az egyetemet, és nem is lehet író belőlem. Elestem az ösztöndíjtól, amelynek ugyan még nem járt le a beadási határideje, azonban a legutolsó beadandó pályamunkám förtelmesre sikeredett.

Ez van. Minden túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Elragadtattam magam, elhittem, hogy mindazok után, ami engem ért, még lehet boldog befejezése a történetemnek. Inkább nem panaszkodom többet; az az idő már elmúlt.

Mindezek mellett van egy olyan érzésem is, hogy az életnek még vannak tervei velem. Caroline már biztos sikítva felkiáltana, hogy „Pasi van a dologban, nem igaz?”, és én bólintanék. Megismertem valakit, ráadásul tipikus filmbeli találkozás volt ez: először összeütköztünk a repülőtéren, majd a véletlen úgy hozta, hogy nem csak egymás mellé szólt a jegyünk, hanem a célunk is megegyezett. Aztán egyszer csak itt találtam magam, Róma legpuccosabb hoteljének egyik szobájában, az ablakpárkányon ülve, a naplómat írogatva. Bámulom az ébredező várost, a világosodó ég alján megjelenő, gyönyörű, narancs-rózsaszín foltokat, amelyek különböző figurákra, állatokra emlékeztetnek, és azon gondolkodom, hogyan is kerültem ide. Ja igen, megvan, Damon jóvoltából, merthogy így hívják őt, a rejtélyes férfit, akibe belebotlottam alig egy nappal ezelőtt. Ő ajánlotta fel, hogy lakjak ebben a hotelnek csúfolt luxuspalotában, ráadásul még azt is elintézte, szegényes anyagi helyzetemre tekintettel, hogy röhejes áron jussak hozzá ehhez a szobához, amely gondolom, különben egy normális ember teljes jövedelmébe kerülne egyetlen éjszakára.

Most egy pillanatra újra magam előtt látom Bonnie-t és Caroline-t, ahogy a történetet hallgatják, és szinte látom mindkettejük arcán a logikus következtetés mosolyát. Caroline vigyorog, szemei izgatottan csillognak, míg Bonnie inkább kedvesen, örömtelien mosolyog. Hallom, ahogy azt mondják: „Tetszel neki.” és nevetek, mert ugyan tudom, hogy ez lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy egy vadidegen, görög félistennek tűnő pasi, aki úgy fest, mintha most jött volna a Hollister legújabb reklámkampánynak fotózásáról, csak úgy pezsgőt rendel nekem a repülőn, csak úgy utánam rohan a taxiállomáson, hogy ne menjek el, mintha aggódna értem, és ezek után még el is visz a város legdrágább hotelébe. Azonban ez a logika, a legegyszerűbbnek tűnő megoldás, de valaki, aki ismer, az tudja, hogy az ilyesféle dolgok nem részei az életemnek.

Szóval, szerintem teljesen más indítékai voltak Damonnek ezzel a hihetetlenül jószívű gesztusok sorozatával. Látom rajta, hogy óriási fájdalommal kell megbirkóznia minden nap, s szörnyű dolgokon ment keresztül, olyanokon, amelyeket legszívesebben elfelejtene, ha tudna, ezek azonban meghatározták a múltját és a jelenjét, egy életre mély sebeket hagyva a szívén. Hiába mutatja magát egy gazdag, öntelt, ördögi mosolyú, pimasz playboynak, belül jóval több ennél, apró darabokra tört, súlyosan sebzett lélekkel, mely elfogadást és szeretetet keres; mindhiába. Ezért viselkedett így velem, mert látta rajtam, milyen vagyok, látta, milyen sötét titkokat rejtegetek, s egy sorstársa ismert bennem. S úgy gondolta, ha segít nekem, azzal nemcsak nekem tesz jót, hanem ő maga is jobb emberré válik majd általa, amely hozzásegítheti mindahhoz, amiről eddig csak álmodni mert.

Persze az is lehet, hogy ez mind baromság és csak a fantáziám túl élénk ő pedig nem több egy közönséges szoknyapecérnél, aki a fiatal, egyedülálló lányokra pályázik. Ahhoz viszont túlságosan szomorúak a szemei, hogy ezt valóban elhiggyem róla.

- Szép jó napot! - köszöntötte Damon a recepciós pultnál álló nőt, aki ijedten pillantott fel a kávéja kifejezéstelen arccal való bámulásából, olyan arcot vágva, mint aki nem érti, hogy lehet valaki ennyire friss és életerős hajnali háromkor. Aztán, amikor meglátta Damont, ahogy ott állt előtte, mint valami Armani modell a széltől csapzott, kócos hajával, egy kisfiús félmosolyt táncoltatva tökéletes ajkain, feltűnően elakadt a lélegzete a látványtól, és nem bírta elrejteni az előtörő elpirulást, ami egy kicsit szimpatikussá tette őt a szememben. Végre egy sorstárs, aki hozzám hasonló módon képes volt bárhol, bármikor elpirulni, kellemetlenül érezni magához az ehhez hasonló helyzetek egyikében. Végül, sikerült kissé magához térnie, s gyorsan le is sütötte a szemeit, feljebb tolva orrán fekete-piros téglalap alakú szemüvegét, miközben idegesen túrt bele gondosan összefogott szőke hajába.

- Jó..jó reggelt! - nyögte ki végül. - Miben segíthetek Önöknek?

- Szobát szeretnénk kivenni hosszabb időre – válaszolta Damon, hanyagul a pultra támaszkodva, ezt látva az időközben kicsit hitperventiláló recepciós azonnal beletemetkezett az előtte lévő számítógépbe, sebesen nyomogatva a billentyűzet gombjait.

- Egy vagy kétágyasat parancsolnak? - kérdezte, egy pillanatra kidugva fejét a monitor mögül. Damon erre zavartan hátrafordult, pillantásával az enyémet keresve, láthatóan erősen gondolkodva a válaszon.

- Két egyágyasat, és ha lehet, egymáshoz közel – fűzte hozzá, alig hallhatóan. A recepciós felvonta a szemöldökét, nem teljesen értve a helyzetet, de nem szólt semmit, csak keresgélt tovább a számítógépen, a homlokát ráncolva fixírozva a képernyőt.

- Sajnos csak egyetlen lehetőséget tudok felajánlani, ugyanis csak két olyan egymás mellett lévő szobánk van jelenleg, amelyek üresek is. Viszont az egyik egy-, a másik kétszemélyes. Jelent ez valamilyen problémát Önöknek? - tudakolta udvarian, mire Damon csak a fejét rázta, engem fürkészve a szeme sarkából, ami kicsit engem is idegessé tette. Az a pillantás...! Meg tudtam érteni szerencsétlen recepcióst.

- Nem, nem probléma – felelte Damon, kedvesen elmosolyodva. A nő erre egy-egy papír nyújtott felénk.

- Rendben van. Akkor megkérem Önöket, hogy ezeket töltsék ki, illetve szíveskedjenek biztonsági okokból megmutatni a személy igazolványukat. - Elvettem a papírt, odanyújtva a személyimet neki, majd hozzákezdtem a nyomtatvány kitöltésével. Most rajtam volt a sor, hogy a szemem sarkából figyeljem Damont, nem győzve ámulni gyönyörű, elegáns kézírásán. Azonban túl bonyolult írás volt ahhoz, hogy bele tudjak olvasni a személyes adataiba, ráadásul túl messze is volt tőlem ahhoz, hogy egyáltalán bármi érdemlegeset kiszedjek abból, amit leírt.

- Nagyszerű – mondta a recepciós, mikor visszaadtuk neki a kitöltött papírokat. - Mielőtt átadnám a kulcsukat, felhívnám rá a figyelmüket, hogy még az első itt töltött napjuk letelte előtt kifizetendő a szobafoglalási alapdíj, amely két napi teljes ellátás díját foglalja magába, s melynek összege egy fő részére 320 euró. Ezután minden itt töltött nap költsége 209 euró lesz, melyet a kijelentkezéskor kell rendezni. - Megállt bennem az ütő. 320 euró?! De hiszen az rengeteg pénz volt, ráadásul két napért...úgy terveztem, hogy nagyjából ennyi pénzt szánok majd az egyhavi szállásomra. Mielőtt azonban egyetlen szót is szólhattam volna, Damon megelőzött.

- Ez csak természetes.

- Kitűnő. Itt vannak a kulcsaik. Mindkét szoba az hatodik emeleten található, erkéllyel, amelyek a Spanyol Lépcsőre néznek. Kellemes itt tartózkodást és időtöltést kívánok Önönknek.

- Köszönjük – vigyorodott el Damon, majd egy kicsit közelebb hajolt a pulton, a nő irányába. - Felicity, ugye? - érdeklődött, a recepciós névtábláját vizslatva. - Megtenne nekem egy szívességet?

- Hát persze, uram, állok rendelkezésére – felelte a Felicitynek nevezett recepciós, aki már alig állt a lábán, ahogy Damon a tekintetébe fúrta azt a gyönyörű pillantását. Miért éreztem azt, hogy a nő arra számít, hogy Damon majd a szobájába hívja meg?

- Értesítse kérem Mr. Toccit arról, hogy a virginiai barátja jött látogatóba. - Felicity tátott szájjal bámult Damonre, aztán, amikor rájött, hogy kicsit nevetségesen fest, gyorsan becsukta azt, igyekezve visszanyerni hűvös önuralmát.

- Az igazgató úrra céloz?

- Pontosan.

- És ne mondjak neki semmi többet?

- Nem, ő érteni fogja ezt – mosolyodott el Damon. - További szép napot! - búcsúzott, a lift felé terelve. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam Felicity arckifejezésén, ahogy utánunk nézett.

- Mi ilyen vicces? - kérdezte Damon, miután rásózta egy londinerre a csomagjainkat.

- Semmi – viszonoztam, továbbra is kuncogva. Damon a szemét forgatta, de láttam rajta, hogy ő is jó hangulatban van. Éppen, amikor szóba akartam hozni az enyhén szólva magasnak mondható költségeket, Damon újból megelőzött. Esküszöm, nem elég, hogy úgy néz ki, mint aki most lépett ki a GQ Magazin címlapjáról, még a gondolatokban is tud olvasni. Az élet igazságtalan, határoztam el, hogy képes ennyi jó tulajdonságot ruházni egyetlen emberre, miközben másoknak még egy teljes fogsor sem adatott meg.

- Ne aggódj a pénz miatt, rendben? Megígértem, hogy beszélek az igazgatóval, és be is fogom tartani, oké? - Mélyen a szemébe néztem, és nem tudtam nem hinni neki.

- Oké – feleltem. Ekkor már a szobák előtt álldogáltunk, kínos csendben, kerülve egymás pillantását. Én zavartan markolásztam izzadt tenyeremmel a bőröndöm fogantyúját, miközben kitartóan bámultam a padlószőnyeget, míg Damon zsebre vágott kézzel hintázott a talpán, ide-oda fordítva a fejét. Tulajdonképpen még mindig nevetségesen furcsa helyzet volt ez, ha jobban belegondol az ember, hiszen ez a köztünk lévő kapcsolat még az „ismerősök” státusát se nagyon ütötte meg, ezért inkább neveztem volna magunkat idegeneknek, akik alig ismerek egymást, lévén, hogy még mindig fogalmam sem volt a vezetéknevéről sem. Ugyanakkor letagadhatatlan, hogy volt köztünk egy különös, megmagyarázhatatlan feszültség, is amely olyan volt, mintha egy elektromos mező lenne köztünk, ami serceg és pattog, éreztetve a nem mindennapi vonzalmat. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy „működött a kémia”. Vicces, hogy mindig kiröhögtem azokat, akik így írtak le egy két ember között létrejött kapcsolatot. Most meg, amikor valamilyen szinten a részesévé váltam, egyáltalán nem tűnt akkora baromságnak.

- Hát...akkor jó éjszakát... - préseltem végül ki magamból, megragadva a szobám kilincsét. Damon csak állt és hümmögött valamit egy ideig, mielőtt értelmesen is megnyilvánult volna.

- Elena, lenne kedved reggelizni?

- Most? - viszonoztam meglepetten.

- Nem, dehogyis! - nevetett Damon, mire én azt kezdtem találgatni, hogy az ostoba válaszom, az arckifejezésem, vagy a hajnali reggeli ötlete dobta fel ennyire a hangulatát. - Mondjuk nyolc-fél kilenc körül. Megfelel? Ha jól emlékszem, isteni palacsintát sütnek. - Nem akartam lehervasztani azzal, hogy mostanában általában egy tál salátát vagy egy szendvicset ettem nagyjából egész nap, ezért lelkesen bólintottam.

- Megfelel – mondtam, megengedve egy halvány mosolyt, ahogy a szempilláim alól felpillantottam az előttem álló modern Casanovára, aki rögtön egy elégedett kis félmosollyal hálálta meg a gesztust.

- Akkor negyed kilenckor az étteremben – búcsúzott, tovább gurítva bőröndjeit a szobája felé. - Addig is szép álmokat – tette hozzá. Kinyitottam az ajtómat, de még mielőtt beléptem volna, visszafordultam Damon elfojtott nevetését hallva. Kíváncsian dugtam ki a fejem, figyelve, mi volt ilyen nevetséges, de csak annyit láttam, hogy Damon kuncogva, önelégülten vigyorogva bámulja a szobája ajtaját. Vállat vontam, arra gondolva, hogy biztosan csak eszébe jutott valami vicces.

Aztán, amikor behelyeztem a zárba a szobakulcsom, rájöttem, miért bámulta annyira azt az ajtót. Megláttam, hogy a kulcsomra a 68-as szám volt vésve, s egy pillanatnyi gondolkodás után rájöttem, hogy az övé ezek szerint a 69-es. Esküszöm, pont ezt néztem ki belőle, elvégre süt róla, hogy nők százait (többre nem is merek gondolni) cipelhette az ágyába. Aztán a végén még kiderül róla, hogy egy örök életre cölibátust fogadott. Na jó, egy ilyen külsejű pasi úgy sem tenne ilyesmit. Most viszont muszáj lesz abbahagynom, mert mindjárt negyed kilenc és találkoznom kell Damonnel. Hülyeség lenne azt kérni tőled, hogy kívánj sok sikert? Naná, hogy, hiszen egyrészt nem is tudnál, másrészt meg nincs is mihez. Oké, hivatalosan is hülye vagyok. Legyen ez hát a végszó.

Becsuktam a naplót és gondosan bezártam az éjjeliszekrény fiókjába, amely az általam látott leghatalmasabb ágy mellett volt elhelyezve. Azt állították róla, hogy kétszemélyes, bár én úgy vettem észre, hogy én durván nyolcszor beleférek.

Felkaptam magamra egy kardigánt és hanyagul átvetettem a nyakamon egy vékony kendőt, és elindultam az étterem irányába. A hotel tele volt emberekkel: decens brit turistákkal, amerikai üzletemberekkel, japán városlátogatókkal és szexi, sötét hajú, tüzes olasz férfiakkal. Nem bírtam megállni, hogy ne vessek egy-egy elismerő pillantást rájuk, ahogy némelyik vigyorogva, eredeti, minőségi olasz luxusmárkájú ingben feszítve ment el mellettem. Azonban mindez feledésbe merült, amikor az étterembe lépve megpillantottam Damont. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne adjak ki magamból egy kissé erotikus sóhajtást, ezerrel azon erőlködve, hogy ne mutassam, mennyire nyálcsorgató látványt nyújtott. Egy fekete színű, szűk, rövid ujjú pólót viselt, amelynek a nyakánál voltak gombjai, s amelyek begombolásához Damon nem vette a fáradságot, így bárki szabad belátást nyerhetett izmos felsőtestének felső negyedéhez. Az ehhez viselt sötét színű, szintén szűk farmer csak fokozta az összhatást, amelyre tökéletesre formázott arca tette fel a képzeletbeli koronát. Ha azt mondom, őrülten helyes volt, akkor közel sem járok a valósághoz. Ekkor vettem csak észre, hogy egy negyven és ötven év között lévő, sportos külsejű, öltönyös férfihoz beszélt, akit egészen addig nem tudtam hová tenni, amíg oda nem mentem hozzájuk.

- Itt is van! - szólalt meg Damon, és nagyot dobbant a szívem, amikor valamiféle boldogságot véltem felfedezni a hangjában. - Elena, engedd meg, hogy bemutassam egy jó barátomat, Francescot, aki nem mellesleg ennek a lélegzetelállító helynek az igazgatója.

- Elena Gilbert – fordultam felé mosolyogva, mire ő viszonozta a mosolyomat, megrázva a kezem. Annak ellenére, hogy sötét hajába itt-ott vegyült már némi ősz színű tincs is, egy makulátlan külsejű, hamisíthatatlan latin férfi állt előttem, akit kiállása és külseje miatt inkább néztem volna filmsztárnak, mint egy luxushotel mindenható vezetőjének. Valamiért szerintem tisztára olyan volt, mint egy fiatalabb kiadású George Clooney.

- Francesco Tocci. Örülök, hogy megismerhetem, Elena! - üdvözölt barátságos, mély hangján. - Remélem, eddig meg volt elégedve a szállodánkkal.

- Teljes mértékben – feleltem udvariasan, habár igazából nem nagyon volt még alkalmam arra, hogy ütősebb véleményt formáljak a helyről.

- Nos, Damon, meg kell dicsérjem az ízlésed – folytatta Francesco, ezúttal Damon felé fordulva. - Igazán gyönyörű ifjú hölgyet hódítottál meg! - Először elpirultam a bók hallatán, és csak másodpercekkel később esett le, hogy ez az ember azt hiszi, Damon a pasim. Mielőtt még pánikrohamot kaphattam volna és idegességemben elkezdtem volna az amerikai dollár inflációjáról hadoválni valamit, Damon szokása szerint közbelépett, lazán átkarolva a derekamat. Érintése hatására szinte tűz gyulladt a helyen, ahol megérintett.

- Köszönöm! És csak egyetérteni tudok – tette hozzá, mint egy tökéletesen képzett színész. Az összhatás növelése végett még egy lágy, borzongatóan édes csókot az arcomra. Alig másodpercekkel még nem tudtam eldönteni, hogy gyűlöljem -e ezért Damont, vagy nevessek -e ezen a kis színjátékon, de amint ajkai hozzáértem az arcomhoz, minden gondolatom elszállt, és csak ő maradt benne, uralva a lelkem, az elmém és a testem. Pedig, az Isten szerelmére, csak egy sima puszi volt, mégis, elektromosság cikázott át a testemen, s már éreztem is, hogy beindulok. Ez az azért elég durva. Így hát, magamban könyörögve a lábaimnak, hogy ne hagyjanak el, ugyanis azok remegtek, mint a kocsonya, inkább csak szégyenlősen elmosolyodtam, viszonozva a gesztust, és Damonhöz hasonlóan a derekára tettem a kezem, érezve a pólója alatt feszülő íves izmokat. Francesco elmosolyodott, bizonyára elragadó párocskának tartva minket.

- Hát, ezek után csak tiszta szívből kívánni tudom, hogy érezzétek nagyon jól magatokat a Hasslerben. Most sajnos mennem kell, de úgy hiszem, még találkozunk – köszönt el, majd sarkon fordult és kisétált az éttermemből. Damon nagyot fújt, majd lassan lejjebb csúsztatta a karját, azonban nem engedett el, hanem óvatosan egy kétszemélyes asztal felé terelt. Kihúzta nekem a széket, hellyel kínálva, én pedig már nem győztem követni mindazt, ami nagyjából három perc alatt történt.

- Ne haragudj ezért – szólalt meg bocsánatkérően, amikor ő is helyet foglalt. - Csak egyszerűen nem tudtam erre mit válaszolni, és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak.

- Semmi baj, hiszen csak színjáték volt – viszonoztam látszólag könnyedén, de nem tudtam megállítani az agyamat attól, hogy továbbgondolja ezt az egészet. Átfutott rajtam, milyen lehet tényleg, igazából a barátnőjének lenni, milyen lehet fogni a kezét, érezni az érintését a testem minden pontján, megcsókolni őt nem egyszer, nem százszor, milyen lehet úgy elaludni, hogy közben a karjai védelmezően átölelnek, milyen lehet az érzés, ahogy a teste eggyé válik az enyémmel. És ez volt az a pont, amikor belülről már szinte sikítottam gondolatban, félrenyelve a kávémat. Esküszöm, én megőrültem. Egy vadidegen emberről fantáziáltam...jesszus.

- Jól vagy? - kérdezte Damon, hangjában némi aggodalomból, ahogy figyelte a kávéval való küzdelmemet.

- Persze, persze – nyugtattam meg, majd, hogy kicsit eltereljem a vérvörös arcomról a figyelmét, előrukkoltam egy újabb roppant bölcs megjegyzéssel. - Tudom ám, hogy csak azért csináltad, nehogy ez a Francesco elcsábítson – közöltem vigyorogva, azonban amint megláttam Damon arckifejezését, odafagyott a vigyor az arcomra. Olyan fejet vágott, mintha lelepleztem volna, erre utaltak tágra nyílt szemei és egy kicsit elnyílt ajka, illetve a tény, hogy megállt a csésze a kezében, amit éppen a szájához emelt. Habár ez az állapot nagyjából egy másodpercig tartott, már meg is fogalmazódott bennem a kérdés: Létezik, hogy tényleg féltékeny volt? Gyorsan elhessegettem a gondolatot, magamban szitkozódva, hogy megint elszaladt a fantáziám. Úgyhogy meg is fogadtam, hogy amint hazaérek, felkeresem a pszichiátriát és jó alaposan kivizsgáltatom magam.

- Haha, persze! Látod, most lebuktam – felelte végül nevetve, egy mosolyt préselve az ajkaira, amit én próbáltam már csak a saját érdekemben is őszintének gondolni, bár egyáltalán nem volt az. - Szóval, kíváncsi voltam, kapható vagy -e egy kis városnézésre? - váltott témát Damon nagyon-nagyon okosan. Ez a pasi egy zseni, pontosan tudja, hogyan vágja ki magát.

- Naná! - vágtam rá, valóban fellelkesülve az ötleten. Alig vártam, hogy mindent megnézhessek ebben a varázslatos városban, még részletesebben megismerjem a történetét, az embereket, az épületeket. Végső soron ezért jöttem, nem igaz?

- Király. Csak gondoltam, hasznomat tudnád venni egy idegenvezető szerepében.

- Komolyan? Ennyire ismered a helyet?

- Természetesen – hangzott a megszokott önelégült válasz. - Nagyjából ez a második otthonom. Ja, és nem kérek egy fillért sem, ellentétben olasz kollégáimmal, akik jóval kevesebbet mutatnak és hozzá elkérik az egész pénztárcádat. Szóval, benne vagy?

- Jól hangzik – válaszoltam, és nem bírtam ki, hogy ne érezzek egy új, furcsa izgalmat, hogy ezután minden bizonnyal az elkövetkező három-négy napot Damon társaságában fogom tölteni. Azt hiszem, megütöttem a lottóötöst. Legalábbis akkor még ezt gondoltam, nem tudva, hogy nem csak pár napról van szó, hanem annál jóval többről.

- Akkor reggeli után mehetünk is – zökkentett ki Damon hangja a gondolataimból, egy lehengerlően cuki mosolyt küldve nekem az asztal másik oldaláról. És ahogy belenéztem abba a két, végtelen óceánba, amelyhez a szemei hasonlítottak, ismét remegni kezdtem. Istenem, mibe keveredtem?!


5. rész >>>

És itt a vége. Remélem, tetszett! A következőkben rengeteg Delena várható, és azok, akiknek még nem volt alkalmuk látogatást tenni az isteni Rómában, egy kis kalauzolást is tartok erről a nagyszerű városról, saját emlékekre építve.
Felicity karaktere amúgy az Arrow cínű sorozatból származik, szóval ha kíváncsiak vagytok rá, akkor üssétek be a Google-ba, hogy: Felicity Smoak. Imádom a csajt! ;)
Ha van véleményetek, kérlek, osszátok meg velem, mert ezzel segítitek a munkám és a fejlődésem. És a múzsának is nagy-nagy szüksége van rá! :)Köszönöm szépen! XOXO

2x16 Az üzenet: HALÁL

Korhatár: 12

Itt is van a 16. fejezet! Többen is kicsit megijedtetek a részleteket olvasva, úgyhogy szerintem nem kell semmit se beharangoznom, mi is fog itt tulajdonképpen történni. Ez a rész is kapott egy zenét, mégpedig Pink legújabb slágere, (amelyben a zseniális Nate Ruess is közreműködik) a Just Give Me A Reason foglalja keretbe a fejezetet. Jó olvasást!

XVI. fejezet – Az üzenet: HALÁL

 I'm sorry I don't understand where all of this is coming from
I thought that we were fine
Oh we had everything
Your head is running wild again
My dear we still have everything
And its all in your mind
Yeah but this is happening
You've been having real bad dreams
You used to lie so close to me
There's nothing more than empty sheets
Between our love, our love, oh our love, our love
 Pink & Nate Ruess - Just Give Me A Reason

 

Csend uralkodott a nappaliban, ahol ők hárman ültek. Bonnie hallgatott, mert nem tudta, mit mondjon; Elena hallgatott, mert annyira magával ragadta az ötlet, hogy Damon meg ő lelki társak, hogy nem bírt megszólalni lenyűgözöttségében; míg Damon azért hallgatott, mert egyszerűen nem bírta elképzelni, hogy pont neki teremtettek valaki olyat, akiben egyazon tűz lobog. Hihetetlen információ volt mindannyiuk számára, mindenkinek más, különböző okból.

A lelki társak a könyv szerint ritkán fordultak elő, s annak az eshetősége, hogy azok, akiket egymásnak teremtettek, találkozzanak is, irtózatosan kicsit volt. Mondani sem kell, vámpíroknál még kisebb volt az arány. Emellett a vámpír lelki társaknak megvolt az a különleges tulajdonsága, hogy képesek voltak érezni egymás fájdalmát, még ha ez egy bizonyos korlátokon belül működő képesség is volt. Akkor jöhetett ez létre, ha az egyik fél huzamosabb ideje szenvedett, és öntudatlanul is a társát szólítja. Viszont amellett, hogy ritka, veszélyes is volt ez a kapcsolat a két félre nézve, ugyanis könnyen előfordulhat, hogy a távolság ellenére létrejövő fizikai kötelék miatt mindketten meghalnak, ha a szenvedő fél esetleg életét vesztené a folyamatban. Tehát, annyira össze vannak kapcsolódva, hogy lényegében szélsőségesebb esetekben eggyé is tudnak válni.

A leírások tökéletesen passzoltak Elenára és Damonre, és erre ők is rájöttek. Damon azonban nem volt teljesen meggyőződve róla, hogy amit a könyv leír, az mind lehetséges.

1921 májusa

„Megcsapolt hullák, széttépett holttestek, rettegő emberek” – szólt az újság szalagcíme, ami egy szivarozó férfi kezében pihent. Damon nagyot sóhajtott, ahogy végigfuttatta tekintetét a papíron. Nagyszerű, Öcsi megint kitett magáért, gondolta, miközben kipattant az automobilból, az ismerős épület felé közelítve. Gloria bárjának fényei messziről látszottak, büszkén hirdetve Chicago egyik legnépszerűbb szórakozóhelyét. Késő volt már, vagyis inkább még túl korán, hiszen egy-két óra maradt csak hajnalhasadásig. Az élet a bárban ennek ellenére nem állt meg, kellemesen szólt a lágy, pihentető dzsessz muzsika a háttérben, az emberek, akik tudtak mértéket tartani, csapatokba, baráti társaságokba vegyülve üldögéltek az asztaloknál, vörösbort és drága likőröket, whiskyt iszogatva, alkalmanként jóízűen, harsányan kacarászva egy-egy vicces anekdotán vagy elbeszélésen.

Damon erősen fülelve sétált be a bárba, öccse ismerős hangja után kutatva, azonban a helyiségben ülő ismeretlenek beszélgetésén és hahotázásán kívül nem hallott semmi érdemlegeset.

- Nahát, nahát, kit látnak szemeim! - köszöntötte kedvesen Gloria, amikor Damon ledobta magát az egyik székre. - Damon Salvatore!

- És Gloria, csinosan, gyönyörűen, mint mindig – bókolt Damon, megfogva a bártulajdonossá avanzsált boszorkány kezét, majd megcsókolta azt.

- Mi járatban errefelé? - érdeklődött Gloria. - Nagyon remélem, nem reggelizni jöttél, mert ha igen, akkor kétszer gondolt át mit teszel, mielőtt ki találnálak dobni.

- Nem, nem... Viszont tudnék értékelni egy pohár whiskyt – tette hozzá. Amint megkapta az italt, egy hajtással felhúzta, élvezve, ahogy a folyadék végigégeti a nyelőcsövét.

- Szóval, csak a jó szerencse hozott ide hozzám?

- Ami azt illeti, az öcsémet kutatom. Nem láttad esetleg a városban mostanság?

- Fogalmam sincs, pontosan hol találhatnád meg ilyenkor – válaszolta Gloria. - Azonban gyakran látom itt és a legfrissebb hírekből ítélve nem lehet messze.

- Igen, hallottam, hogy megint elvesztette a fejét – sóhajtott Damon.

- Ki veszítette el a fejét? - csendült fel egy gúnyos hang mögöttük.

- Stefan – motyogta Damon, hátra sem fordulva.

- Szervusz, bátyám – köszöntötte Stefan, lehuppanva a mellette lévő bárszékre. - Ugyanazt mint neki, legyél szíves Gloria drágám!

- Máris – morogta a boszorkány, majd elment a raktárba egy újabb üveg whiskyért.

- Most bizonyára elégedett vagy magaddal, Damon – fordult testvére felé Stefan, arcán egy pimasz vigyorral. - Oly hosszú hajkurászás után végre a nyomomra akadtál! Ezt nevezem sikernek!

- Mondd csak, Stefan, téged egyáltalán nem zavar, hogy vérszegény holttestek jelzik, merre is mész?

- Nem – vont vállat egyszerűen Stefan. - Hiszen ők csak emberek, nemde?

- Miért kapcsoltad le az érzelmeidet?

- Ugyan mi beleszólásod van az én dolgomba, testvér? Nem vagy nekem sem apám, se gyámom, hogy megszabhasd, mit tehetek.

- Senki sem említett ilyesmit, én mindössze arra próbáltam volna felhívni a figyelmedet, hogy nem helyes, amit teszel, főleg ilyen gondatlan keretek között, nem gondolod? Vagy esetleg azt tervezeted, hogy leleplezed a fajtánkat? - vágott vissza Damon, mire Stefan hangosan felnevetett, mintha egy jó tréfát hallott volna.

- Pont te oktatsz engem az erkölcsösségről, Damon? Te, aki kilenc esztendővel ezelőtt elmagyaráztad, hogy az embereket nemcsak táplálkozásra, hanem élvezetre, mi több, szórakozásra is lehet használni? Te, aki jóformán kényszeríttettél, hogy újból emberi vért igyak?

- Lehet, hogy ez így történt, de én nem azt mondtam, hogy legyél tömeggyilkos, hanem meg akartam tanítani, hogyan élvezd az igazi vadászatot, úgy, hogy az áldozatot is életben hagyd!

- Most már mindegy is, mit akartál, a lényeg az, hogy mit értél el. Elérted, hogy végre élvezzem az életet, gondtalanul létezhessem, felfedezhessem a valódi gyönyört és kiléphessek a szánalmas múltam árnyékából.

- Úgy? Ez neked a gyönyör? S Katherine, aki miattad, ismétlem, miattad szenvedett annyit, az ő emlékét csak úgy eldobod? - tudakolta felháborodottan Damon.

- Nézd, bátyám, kettőnk közül egyedül te vagy az, aki ötvenhét év után sem vagy képes túltenni magad azon, hogy Katherine nincs többé! - viszonozta Stefan. - Ahelyett, hogy még mindig utána sóvárognál, élvezhetnéd az életet, szórakozhatnál kedvedre, tiéd lehetne a világ!

- Szeretem őt, Stefan! - kiáltott fel az idősebb Salvatore. - Nélküle nem tudom igazából élvezni az életem egyetlen pillanatát sem, mert ő halott, hála neked, és ráadásul magával vitte a szívemet is a halálba.

- Ó, milyen költői! - jegyezte meg Stefan, arcán a letörölhetetlen beképzelt mosollyal. - Ő volt a te lelki társad, nem tévedek? Szegény, ártatlan, jóságos Damon...

- Nem vagy vicces – morogta Damon.

- Hadd tanítsak neked valamit – kérte Stefan. - Katherine halott, és ezt el kell fogadnod, de ha nem lenne az, akkor is engem választott volna a végén, ezt te is tudod. Vagy azt gondolod, hogy te, az örök vesztes lettél volna a kiválasztott? Inkább fogadd el a tényt, hogy ő nincs, és nem is lesz többé. Nem mellesleg, egy ilyen senkinek, mint te, aki mindenben mindig alulmaradt, hogyan lehetett volna egyáltalán lelki társa egy olyan valaki, aki sosem szerette? Ráadásul vámpír vagy, nekünk pedig nincsenek lelki társaink, hiszen szörnyetegek vagyunk, ahogy te mondtad még régebben. Térj észhez Damon, sosem fogod elérni, amit akarsz, ezért inkább jobban tennéd, ha te sem éreznél semmit, mert így csak a gyötrelem és az örök vereség az osztályrészed – fejezte be Stefan, majd továbbra is pimaszul vigyorogva megveregette bátyja vállát és kisétált a bárból.

Nekünk nincsenek lelki társaink, mert szörnyetegek vagyunk, zengett még Damon fejében a kilencven évvel azelőtti emlék keserű szava. Most pedig mit hall? Hogy Elena az ő lelki társa, ami ugye lehetetlen. A gondolatok villámként cikáztak az elméjében, egyre inkább elbizonytalanítva őt. Ez csak csalás lehet, mert ők vámpírok, gondolta, egyre inkább felingerelve magát. Hirtelen újból elöntötte a fájdalom, amit akkor, 1921-ben érzett ezeknek a mondatoknak hallatán, elkeseredést érzett az élete alakulása miatt, mind amiatt, ami át kellett menni százhetvenegy hosszú év alatt. Neki nem adhat meg semmi, csak a szenvedés, és egy csapásra úgy érezte, mindez igaz. Egy szempillantás alatt csöppent át a boldogságból az elkeseredés és a fájdalom gödrébe.

Így egyszer csak, mert nem bírta tovább, felpattant és se szó, se beszéd nélkül kiviharzott a házból, maga mögött hagyva a két, teljesen megdöbbent lányt.

- Damon! - kiáltott utána Elena rémülten, azonban nem kapott választ.

- Mi ütött belé? - értetlenkedett Bonnie, összezavarodottan pillantva Elenára, aki legalább annyira tanácstalan volt.

- Fogalmam sincs – felelte. - Jobb lenne, ha utána mennék és megkeresném – tette hozzá, miközben felállt.

- Hát persze. Menj csak! - helyeselt a boszorkány, majd becsukta a távozó vámpír mögött az ajtót. Elena, kilépve a házból, rögtön fülelni kezdett, hátha meghallja valahol Damont, de semmi gyanús neszt nem vélt hallani.

- Damon? - kiáltott ismét, felelet azonban továbbra sem érkezett. Ekkor elővette a telefonját, hátha hívás útján el tudja érni majd barátját. Ez sem jött be, ugyanis alig egy csöngés után a vonal foglaltat jelzett, ami azt jelentette, hogy Damon elutasította a hívást.

Így jobb ötlet híján Elena a Salvatore-ház felé vette az irányt, azt remélve, hogy ott találja majd Damont. Nemsokára meg is érkezett, szinte berontva a házba, azonban a nappaliban az idősebb helyett a fiatalabbik Salvatore testvér várta, arcán egy széles mosollyal.

- Elena, szia! - üdvözölte kedvesen, határozott léptekkel elindulva a lány felé.

- Stefan? - vonta fel szemöldökét meglepetésében Elena. - Hát te hogy kerülsz ide?

- Itt lakom – viszonozta Stefan egyszerűen, egy pillanatra sem tüntetve el arcáról a túlságosan is barátságos arckifejezést. Elena a szemét forgatta, amiről rögtön Damon jutott eszébe a fiúnak, de egyikük sem szólt semmit. A lány úgy vélte, sokkal fontosabb problémája van annál, minthogy Stefan eddigi tartózkodási helyeit firtassa.

- Mindegy – sóhajtott. - Damon itt van?

- Nincs – rázta a fejét Stefan, gyanakvóan összeszűkítve a szemét. - Azt hittem, veled van...vagy valami baj van?

- Fogalmam sincs – vallotta be Elena, összeroskadva a kanapén. Kezébe temette az arcát elkeseredésében, majd folytatta. - Nem volt semmi baj, de Damon egyszer csak felpattant és eltűnt, egyetlen szó nélkül, meg sem mondta, mi a baja.

- Esetleg összevesztetek? - tudakolta Stefan, aki időközben leült Elena mellé, és vigasztalóan simogatni kezdte a hátát.

- Nem, éppen ez az...már elég régóta nem veszekedtünk, minden tökéletes volt. Még azt is jól fogadta, hogy elhalasztjuk az esküvőt...

- Elhalasztjátok az esküvőt??! - visszhangozta Stefan, igyekezve meglepettnek hangzani, bár hangjából még is tisztán kihallatszott a káröröm. - De miért? Mármint, olyan jól megvoltatok, nemde?

- Ez így igaz – bólintott a lány. - Azonban annyi minden van most körülöttünk...Ez az egész Connor-ügy, Tyler halála...Istenem, hallanod kellett volna Damont, amikor Tyler temetésén beszélt. Annyira csodálatos volt, ennél szebb búcsúbeszédet senki sem mondhatott volna.

- Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott. Tényleg, igazán szégyellem magam, de egész idő alatt annyira haragudtam magam, hogy nem tudtam segíteni nektek, amikor az a vadász megtámadott benneteket. Természetesen el akartam menni a temetésre, de közbejött valami...Tudod, Meredith... – Stefan hangja itt színpadiasan elcsuklott, majd a hatás kedvéért lehunyta a szemeit és masszírozni kezdte az orrnyergét, mintha lenyugtatni próbálná magát az óriási fájdalma miatt.

- Mi történt Meredithszel? Ugye jól van?

- Most már igen. Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy súlyos autóbalesete, ami után több csonttörést és agyrázkódást diagnosztizáltak nála – hazudta Stefan. - Amint meghallottam, mi történt, siettem Washingtonba, de mire odaértem, azzal fogadtak a kórházban, hogy belső vérzése is van, ami hirtelen jelentkezett és sürgősen meg kellett műteni. Annyira aggódtam érte, és még segíteni se tudtam, csak remélni, hogy jól sikerül az operáció. Csak azután tudtam meggyógyítani a véremmel, hogy elmúlt az életveszély, mert addig nem engedtek a közelébe, és én ugye a diétám miatt nem igazán tudok megigézni senkit – mondta, ajkait egy keserű mosolyra húzva. - Szóval tudom, egy csődtömeg vagyok, tényleg nagyon sajnálom, csak úgy éreztem, a barátnőm mellett volt akkor a helyem.

- Ó, Stefan... - sóhajtott fel Elena, megrendülten hallgatva Stefan dajkameséjét. Olyannyira a hazugság hatása alá került, hogy együttérzésében közelebb húzódott Stefanhoz és megölelte; a srác pedig kapva kapott az alkalmon, olyan erősen szorítva őt magához, mintha ezzel valahogy örökre a testéhez láncolhatná őt. Persze nem bírta ki, hogy ne szagoljon bele a hajába, és ne nyomjon rá apró, könnyű csókokat, mint régen. Elena itt már érezte, hogy valami nem stimmel, azonban mielőtt elhúzódhatott volna, egy jó hangos morgás miatt gyorsan szét is rebbentek. Damon állt az ajtóban, arcán egy vad, állatias kifejezéssel, szemeiben pedig a harag, a gyűlölet, a csalódás és a hitetlenkedés különös egyvelege csillogott, undorodva szemlélve öccsét és a barátnőjét.

- Damon... - kezdte Elena, felpattanva a kanapéról, de Damon már hátrált is kifelé azt ajtón.

- Én inkább nem zavarok – vetette oda, s már ott sem volt. Elena kétségbeesetten pislogott a hűlt helyére, miközben Stefan sunyi módon a háta mögé lopódzott, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátulról megölelje, de Elena gyorsabb volt, így, mielőtt egyáltalán hozzáérhetett volna, a lány megfordult, idegesen túrva bele a hajába.

- Utána megyek – közölte, azonban Stefan visszatartotta a karjánál fogva.

- Hé, ezek után még te akarok megkeresni? Ő volt a bunkó, ergo neki kell bocsánatot kérnie, nem gondolod?

- Nem – vágta rá Elena kicsit talán túl ingerülten. - Most pedig, ha megbocsátasz, van egy vőlegényem, akit meg kell keresnem – tette hozzá, majd vámpírsebességét használva kisuhant a nyitott bejárati ajtón.

Stefan ennek ellenére is elégedetten vigyorodott el, megrázva a kezében Elena mobilját.

- Köszi az ajándékot – nevetett. Mosolya azonban nem volt tartós, ugyanis amikor elővette a telefonját, hogy megnézze, hány óra, meglátta, hogy egy órával korábban újabb üzenete érkezett ismeretlen feladótól. Viszont amikor megnyitotta az sms-t, már kiült arcára a döbbenet.

Ejnye, Stefan! Te tényleg azt hitted, hogy megszerezheted a könyvet anélkül, hogy én tudnék róla? Megzsarolni a jótevődet? Most csalódtam benned. Úgyhogy jól jegyezd meg, én mindig két lépéssel előtted vagyok, bármit tervezel is, így még azelőtt megölhetlek, hogy a kezeid közé vennéd azt a könyvet. További jó keresést és mindig nézz a hátad mögé! -XO

Hosszan káromkodott, amikor az üzenet végére ért, mert újból keresztbe húzták a tökéletes számításait, amelyeket olyan gondosan kitervelt. Így kénytelen volt életre hívni azt a bizonyos B tervet, amelyet már régóta forgatott a fejében. Egy bűntárs kellett neki, valaki, aki elég agyafúrt és ravasz, aki elég tapasztalt és erős, viszont valaki, akit könnyen tud irányítani, sakkban tartani valamivel. Már tudta, mit kell tennie és hogy kit kell meggyőznie arról, hogy segítsen neki. Egyetlen név jelent meg a fejében: Rebekah.

XOXO

A fiatalabb Salvatore nem is tétovázott tovább legújabb tervének megvalósításával, hanem rögtön a tettek mezejére lépve a Mikaelson-villába vezetett útja, remélve, hogy megtalálja majd a Rebekah-t. Szerencséjére már a hallból hallani vélte az ős légzését a szobája felől, ezért nem is vesztegette tovább az idejét, villámgyorsan az emeleten termett, szinte rárontva a lányra.

- Stefan, kopogni már nem divat ebben a században? - üdvözölte Rebekah a belépő vámpírt, éppen csak felpillantva a női magazinból, amit olvasott.
- Mintha nem hallottad volna, hogy jövök - jegyezte meg Stefan, kényelembe helyezve magát egy fotelban, az ágyon fekvő őssel szemben.
- Mit akarsz?
- Ennyire azért ne örülj nekem.
- Egyetlen jó okot mondj, amiért most ugrálnom kéne a boldogságtól. Mert, nem akarlak elkeseríteni, de csupán a látványod sajnos nem kényszerít semmi ilyesmire - mondta Rebekah hűvösen, továbbra is az újságra koncentrálva.
- Hát, lenne számodra egy nagyon vonzó ajánlatom - kezdte Stefan, azonban még ennyivel sem sikerült felkeltenie Rebekah érdeklődését. - Keresek egy nagyon fontos dolgot, és úgy vélem, te tudod, hol találom meg.
- Nekem pedig az az érzésem, hogy muszáj lesz ezt végighallgatnom, különben úgy sem hagysz békén - sóhajtott a lány, majd odébb tette az magazint, és felült, szembenézve Stefannal. - Halljam, mit keresel.
- Á, szóval már érdekel - mosolyodott el elégedetten Stefan.
- Én azt egy szóval nem mondtam. Viszont bökd ki, miről van szó és aztán menj el.
- Egy könyvet keresek, rajta az ősi boszorkány jelével. A nyaklánc szimbólumával - magyarázta Stefan.
- Szuper. És azért jöttél, hogy közölhesd velem, hogy egy könyvet keresel, ami minden bizonnyal az anyámé?
- Az anyádé?!
- Nem egyértelmű? Az ő nyaklánca volt és ő jelölte meg ezzel a jellel a könyveit - forgatta a szemét Rebekah, mintha csak azt magyarázná el, mennyi kettő meg kettő.
- Ez eszembe se jutott - tűnődött Stefan, gyanút fogva hunyorogva Rebekah-ra, aki még mindig nem volt túl érdeklődő. - Akkor tudod is, hol van ez a könyv?
- Több, mint egy tucat ilyenje volt neki, te lángész! - kiáltott fel Rebekah ingerülten. - Azt gondolod, számon tartom, hol is vannak anyám ezer évvel ezelőtt használt cuccai?!
- Nem - vágta rá a fiú. - Ellenben segíthetnél nekem megkeresni.
- Persze, már rohanok is...
- Ó, nem hinném, hogy nem érdekelne téged egy újabb rejtélyes terv. Sokat profitálhatnál belőle, de mindenképpen jobban járnál, mintha ehhez hasonlóan tettetnéd, hogy megtért jókislány vagy.
- Tényleg? Esetleg jutalmul fogsz nekem egy nyulat az erdőben, vagy mi? - gúnyolódott Rebekah.
- Nagyon vicces, de én inkább felajánlanám, hogy megszerzem azt, amire mindennél jobban vágysz.
- Úgy! És mi lenne az, ami után szerinted annyira sóvárgok, hogy hajlandó legyek közreműködni egy elmebeteg ötleted megvalósításában? - Stefan, a választ hallva, fölényesen elmosolyodott, mintha minden kérdésre tudná a feleletet.
- Damon. - Rebekah erre hisztérikus nevetésben tört ki, és úgy nézett ki, nem bírja abbahagyni, amivel sikerült Stefant is zavarba hoznia, aki értetlenkedve figyelt a lányt.

- Úristen, Stefan, hát te nem vagy komplett – vihogott Rebekah, aki különösen viccesnek találta a pasi elképzelését. - Esküszöm, nem gondoltam, hogy te ennyire le vagy maradva! Engem nem érdekel Damon, már nagyon régóta nem!

- Valóban? Pedig most nagyobb esélyed lenne megszerezni őt, mint bármikor! Elena és ő éppen a szakítás szélén állnak, már az esküvőt is elnapolták, így abból, gondolom én, nem lesz semmi. És itt lenne a nagy lehetőség, hogy Damon karjaiba omolhass, ugyanis annak a kapcsolatnak napokon belül vége lesz, de lehet, hogy csak órák kérdése. Sosem tudhatod – magyarázta Stefan, egy ördögi mosolyra húzva az ajkát.

- Na idefigyelj Stefan – kezdte Rebekah, aki időközben felállt az ágyról, és odaállt Stefan elé, mélyen a szemébe nézve. - Nem fogom többször elmondani, hogy se Damon, se az elmebeteg terved nem érdekel, amivel minden bizonnyal meg akarod váltani a világot. Ha akarsz valamit, szerezd meg magad, de ne engem akarjál belerángatni és aztán véletlenül benne hagyni a csávában, mert esküszöm, hogy szádon keresztül tépem ki a szívedet, világos? - folytatta, időközben a nyakánál megragadva Stefant, aki egyre csak fuldokolt a szorítása miatt. - És végezetül fogadj meg egy jó tanácsot tőlem: ne keresd anyám könyveit, mert azoknak nagyobb hatalmuk van, mint amilyenről te még álmodni sem mersz! Megértettük egymást? - fejezte be, jóformán üvöltve.

- Igen – nyögte Stefan elvörösödött fejjel, mire Rebekah elégedetten elmosolyodott, elengedve a nyakát.

- Most pedig menj, mielőtt tényleg ledugom a torkodon a kezem, de abban nem lesz köszönet – búcsúzott Rebekah, vigyorogva figyelve, ahogy Stefan füstölögve távozik. Fejében azonban már körvonalazódtak C tervének gondolatai.

XOXO

Elena a létező leggyorsabb emberi sebességgel követte Damont, a szaga alapján tájékozódva. Amikor már egy olyan helyre ért, a városból kifele menet, ahol nem voltak emberek, vámpírsebességre váltott. Azonban mire pont utolérte volna őt, Damon észrevette, és egy szempillantás alatt ismét tovaszáguldott.

- Damon Salvatore! - üvöltötte Elena, egy szempillantás alatt a távolodó vámpír mellett teremve. - Azonnal állj meg! Hallod?!
- Hagyj békén - vetette oda Damon, immár emberi sebességgel haladva a semmiben. A kis „fogócskájuk” alatt sikerült teljesen eltávolodniuk Mystic Fallstól.
- Azt mondtam, állj! - ellenkezett Elena, egyik kezét Damon mellkasára nyomva, így kényszerítve őt arra, hogy ha egy pillanatra is, de megálljon.
- Melyik részét nem értetted annak, hogy hagyj békén?
- Az egészet! Mi a franc ütött beléd? Egyik pillanatban teljesen normális vagy, aztán meg elrohansz, mintha elborulna az agyad.
- Talán el is borult.
- Nem vagy vicces! Ahelyett, hogy megbeszélnénk a problémáinkat, te elszaladsz! Sőt, nem is tudom, mi a bajod, holott talán nekem kéne az elsőnek lenni, akivel ezt megosztod!
- Ezt komolyan mondtad? - horkant fel Damon. - Nos, Elena, friss hír, nekem nincs exem, akihez csak úgy oda tudok rohanni vigasztalódni, bár most, hogy mondod, lehet, hogy Caroline-nak jólesne egy ölelés...vagy még annál több is!
- Miről beszélsz?! - értetlenkedett Elena, igyekezve továbbra is feltartani feldúlt pasiját.
- Jó vicc, Elena, játszd csak az ártatlant és folytasd az ámításodat is, miszerint "Napról napra jobban szeretsz". A végére talán el is hiszem. - Elena érezte, hogy felmegy benne a pumpa Damon bicskanyitogató viselkedése miatt, aminek ráadásul semmi alapja sem volt.
- Azonnal magyarázd ezt meg! Fogalmam sincs, mi bajod van, de hogy én ebbe hogyan kerültem bele, azt még kevésbe értem. Először bunkó módon elrohansz, most meg úgy viselkedsz velem, mintha egy utolsó ribanc lennék - üvöltötte a lány.
- Végre magadra ismertél! - nevetett fel keserűen Damon. - Mert tudod, mit? Az egyik pillanatban megbántam, hogy csak úgy leléptem egy szó nélkül, és elhatároztam, hogy bocsánatot kérek, mert bunkó voltam veled. Teszem hozzá, én sosem kérek bocsánatot, na de most mégis akartam. Erre belépek a házba és mit látok?! Stefant, ismétlem, Stefant ölelgeted, aki még annyira sem volt képes, hogy eltolja a képét Tyler temetésére - ordította Damon, teljesen kikelve magából, olyan hangerővel, hogy az még Elenát is megrémítette.
- Istenem, Damon, te is tudod, hogy...
- Persze, hogy nem olyan volt! - mennydörögte az idősebb Salvatore. - Csak egy baráti ölelés, ugye? Azért csókolgatta a hajad, meg szívta be az illatodat, mintha valami drog lenne, nem igaz? Fúj, esküszöm, érzem rajtad mindenhol a bűzét! Úgyhogy javaslom, drága menyasszonyom, hogy fordulj is meg, és menj vissza hozzá, mert bizonyára nagyon fáj még mindig a kis lelkecskéje, hogy nem fogott egyetlen mókust sem, mert már azok is kiröhögik, annyira szánalmas! - tette hozzá, majd egy gyenge fuvallat kíséretében elsuhant, egyedül hagyva Elenát a semmi közepén.

A lányt teljesen összetörte Damon hirtelen pálfordulása, és úgy érezte, mintha a srác egyszer csak kiszeretett volna belőle, realizálta volna, hogy mennyire nem érdemes az idejére. Elena ellenben túlságosan szerette ahhoz, hogy csak úgy elengedje. Habár tudta, hogy emellett több van, mint puszta nézeteltérés, eltökélte, hogy megtalálja és kibékíti Damont. Így egész nap csak kereste, bejárva Mystic Falls minden ki szegletét, szerelme után kutatva, de még napnyugtakor se találta meg. Holott kereste Alaric sírjánál, a Grillben, visszament a Salvatore-házba, majd elment haza is, ahol csak Jennát találta, ezek után kocsiba ült, elment a Wickery-hídhoz, majd a helyre, ahol először találkoztak, végül pedig a titkos rétre, de sehol sem lelte a nyomát. Legvégül, mikor már leszállt az éj, jutott eszébe még egy hely, ahol nem járt aznap: a Steven's kőfejtő. Jól tudta, Damont mennyire megviselte az a bizonyos hajnal, amikor majdnem öngyilkos lett, és azóta is sokszor gondol arra a napra. Ez volt igazából az indok, ami odavitte, s végre-valahára, érzékei nem hagyták cserben. Damon ott ült a szikla szélén, pontosan úgy, mint Elena azon a végzetesnek induló reggelen nagyjából három hónappal azelőtt.

- Damon – suttogta félig megkönnyebbülten, félig halálra rémülve. Valamiért motoszkált benne az az érzés, hogy Damon is hasonló dolgokat forgat a fejében, mint ő egykor ugyanezen a helyen. A helyen, ahol egyszer Elena is meghalt, majd egy második alkalommal majdnem ténylegesen búcsút vett az élettől, a hely, ahol feláldozták Jennát...annyi szomorúság és fájdalom volt ezen a kis kőfejtő történelmében elrejtve, hogy egyszerűen nem következhetett újabb, s Elena mindent meg akart tenni, hogy sikerüljön meggyőznie Damont arról, hogy az az ölelés teljesen ártalmatlan volt.

- Nem fogsz leszállni rólam, nem igaz? - fordult felé Damon, arcán egy kifürkészhetetlen kifejezéssel.

- Ugyan miért tenném? - ráncolta a homlokát Elena, közelebb lépve hozzá. - A barátom, sőt, már a vőlegényem vagy, az ember, akivel össze akarom kötni az életemet, a férfi, akit szeretek. Nyilvánvaló, hogy tudni szeretném, mi a bajod, hogy tudjak rajtad segíteni.

- Voltál – szólt közbe Damon.

- Tessék?

- Javítsd ki a mondatodban azt, hogy „vagy” arra, hogy „voltál”. - Elena még jobban összeráncolta a homlokát, kezdve érteni, mire céloz a srác.

- Mit jelentsen ez, Damon? - kérdezte remegő, gyenge hangon, rettegve a választól. Érezte, hogy cserbenhagyja minden ereje, hogy nem bírja tovább, ugyanis nagyon is sejtette, mit felel majd Damon. Félelme pedig beigazolódott, amikor a válasz elhagyta Damon ajkait.

- Azt, hogy itt elválnak az útjaink, Elena. Nekünk, kettőnknek, vége.

 Just give me a reason
Just a little bit's enough
Just a second we're not broken just bent
And we can learn to love again
It's in the stars
It's been written in the scars on our hearts
We're not broken just bent
And we can learn to love again

A következő rész tartalmából...

Elena utolsó kétségbeesésében mindent megtesz, hogy visszaszerezze Damon szeretetét és bizalmát, ezért drasztikus módszerhez folyamodik. Stefant pedig óriási meglepetés éri, amikor egy véletlen folytán felfedezi, ki is küldte neki az üzeneteket.

17. rész >>

Hoppá, meglepetés, nem igaz? De, mielőtt még megköveznétek, ne felejtsétek el, hogy nálam nagyobb Delena-rajongó nem nagyon létezik ezen a világon, szóval remélem, ez sok mindent elárul a jövőre nézve.