Összetörve - 5. rész

Jelentem, itt is van az Összetörve következő része. Sokat gondolkodtam, milyen szemszögből íródjon, és végül, fittyet hányva eredeti ötleteimre, úgy döntöttem, Damon szemszögű lesz. Remélem, tetszeni fog. 
Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a fejezetben elég gyakran fordul elő durva nyelvezet. Én szóltam! :)
Szóval, felkészülni, és irány Róma!


V. fejezet - Szívdobbanás

Damon


- Mennyi? - hallottam Elena hangját valahonnan föntről. Basszus, már megint a melleit bámultam. De mit csináljak, ha egy ilyen kivágott pólót vett fel? Az egész az ő hibája volt, természetesen, kvázi késztetett arra, hogy bámuljam azokat a gömbölyű, csodálatos idomokat. Egészen kíváncsivá tett, mennyire passzolnának a tenyerembe.. - Damon? - szakított félbe ismét Elena, ezért kénytelen voltam elszakítani a pillantásomat a mellkasáról, hogy a szemébe nézzek. Persze az egész lány úgy összességében gyönyörű volt, pláne azzal a játékos mosollyal, ami kiült az arcára, látva kissé csalódott, zavart arckifejezésemet.
- Tudod, az arcom idefent van - nézett rám nevetve, mire én azonnal elszégyelltem magam. Ez ultra ciki volt, még nekem is. Na jó, nem mintha korábban nem bámultam volna nők melleit, de rajtakapni..soha! Ezek szerint valami hiba csúszott a tökéletes flört-gépezetembe. Jól jönne már egy kis olaj azokra a fogaskerekekre...
- Igen? Eddig nem vettem észre - feleltem, ajkaimat egy pimasz félmosolyra húzva, ahogy belenéztem a szemeibe. Hiába ismertem már három napja (rengeteg idő, nem igaz?), még akkor is meg tudott lepni, hogy milyen gyönyörű volt, amikor a legkisebb általam mondott poénnál, kétértelmű, perverz célzásnál képes volt elpirulni, zavartan lesütve azokat a nagy, barna szemeit. A megjegyzésemen Elena csak a szemét forgatta, azonban nem bírta elpalástolni az előkívánkozó nevetést, mely végül egy halk, mégis őszinte kuncogás formájában öltött testet. Istenem, imádtam hallani ezt a hangot.
Na most akkor álljunk meg egy percre. Mi az, hogy imádtam?! Már észre sem veszem magam...úgy értem, hogy imádhatok valakin egy nem mellesleg valóban imádnivaló tulajdonságot, amikor még nagyjából három egész napja ismerem? Jó, mindez oké lenne, ha fülig bele lennék zúgva, mint egy hormonjaival nem bíró kamasz, vagy ha esetleg terveim lennének vele. Az utóbbi alatt természetesen egy egész éjjelen át tartó lepedőbajnokságot értek, ahol nyilvánvalóan nem az a résztvevők célja, hogy minél több textíliába csavarva igyekezzenek a lehető legtöbbet aludni - jó is lenne, ha ez lenne a hobbim.
De mi van akkor, ha tényleg...akarok tőle valamit? Oké, szerelmes nem vagyok és nem is leszek, nálam az tabu. A szerelem egy baromság, egy görbe tükör, melyben mindent és mindenkit másképp látunk, beleértve magunkat is; egy olyan meghasonlás, amelyben nincs igazság, józanság, realizmus, csak csalóka, képmutató, elvakító hazugság, mely átveszi az irányítást az agyunk és a testük fölött és a játékszereivé tesz bennünket, akiket, ha kedve van, levesz a polcról és jól tart, de ha valami nem tetszik neki, akkor csak simán a falhoz vág, esetleg még ránk is tapos egy-egy toporzékolással egybekötött hisztiroham alkalmával. És ha megun téged, akkor egyszerűen eldob magától, te pedig hirtelen olyan egyedül találod magad, mint az első hóvirágok februárban, árván, magányosan, mindössze egy emlékkel a szívedben, hogy a szerelem néha lehet boldog is.
Na és éppen ez az, amiért megfogadtam, hogy soha nem leszek többé szerelmes. Ehhez képest nagyon is izzadt a tenyerem, akárhányszor csak Elenára nézek. Olyan volt, mintha több ezer tábla robbanós cukorkás csoki fejtené ki hatását a gyomromban.
De mégis, mi van, ha a testem akkor is vonzódik hozzá? Egyszerűen, hiába állt távol tőlem az önmegtartóztatás, nem tudtam elképzelni, hogy előnyt kovácsoljak ebből a földre szállt angyalból egyetlen éjszaka erejéig. Valahogy bűnnek éreztem.
- Szóval, beavatnál, mennyien is fértek be a Colosseumba? - ránt vissza a valóságba Elena. Szemei fölé helyezett keze ellenzőként funkcionált, hogy ne csak a napot lássa, ha rám néz.
- Öhm...Hetvenezren. Talán még többen is annál - nyögtem ki végül, majd gyorsan vettem egy mély levegőt, hogy némiképp lenyugtassam magam és a háborgó gondolataimat. Még túl józan voltam a filozofálgatáshoz.
- És ennyien nézték, ahogy azok a gladiátorok kinyírták egymást?
- Igen, akár ennyien is - nevettem. - Bár valójában nem tudjuk a teljes igazságot ezekről a harcosokról. Létezik egy olyan variáció is, amely arra világít rá, hogy ők igazából jól fizetett emberek voltak, egy cirkusz kellékei, akik inkább a show miatt püfölték egymást, de a gyilkolás nem volt benne a programban.
- Mindkettő borzalmasan hangzik, mert így, vagy úgy, de valakinek a rabszolgája vagy. Függni valakitől anyagilag, erkölcsileg, vagy akár testileg...nem nagyon tudok elképzelni ennél borzalmasabbat - sóhajtott Elena, elgondolkozva fürkészve kétezer éves épület maradványait.
- Egyébként ennél még borzalmasabb események emlékeit is őrzi a történelem - folytattam, mellé lépve, követve a pillantását az amfiteátrum teteje felé. - A kereszténység engedélyezése előtt, amikor még üldözték a Jézus alapította vallás követőit, itt vetették az oroszlánok elé azokat az embereket, akiket a tiltott vallás gyakorlatán kaptak. Mindezt több ezer római szeme láttára.
- Micsoda? - nézett rám elrettenten. - Azt tudtam, hogy üldözték a keresztényeket, de hogy ilyen nyilvános megaláztatás keretében vegyék el az életüket...ez borzalmas.
- Pontosan - bólintottam. - Viszont a szabályt be kellett tartani: "Kenyeret és cirkuszt." A társadalom pedig egyenesen megveszett az ilyesmiért, például kifejezetten közkedvelt programja volt a népnek az is, hogy részt vettek megkövezéseken, ahol lényegében ők végezték a munkát. Tehát az emberek csak úgy kimentek a főtérre, hogy nemcsak végignézzenek, hanem segítsenek is egy halálos ítélet végrehajtásában.
- Jesszusom - lehelte Elena, teljesen letaglózva az előbb hallottaktól.
- De mindez már a múlt része - mondtam vigasztalóul. - Ha esetleg érdekel, a föld alól is be lehet járni.
- Komolyan?
- Igen. Van kedved lemenni?
- Hát persze - vágta rá, s arca immár nem volt olyan sápadt, mint akár pár másodperccel korábban.
- Akkor menjünk - ajánlottam fel, mutatva az utat.

XOXO

Bejártuk Róma ókorban épült, csodálatos városmagját, amelyhez foghatót nem láthat az emberi szem. Ezek a több ezer éves épületek, helyek olyanok voltak, mint a régi idők mesemondói, akik rengeteg mindent megéltek, tapasztaltak, bölcsebben szemléltek a mai rohanó világot, túléltek békét és háborút. Számomra mindig a múlt bőséges, soha ki nem merülő forrásai voltak, amelyből az ember kedvére kimerhette a tudomány vizét, hogy megmártózhasson benne és valamennyit magába szívjon a benne lévő, ezer és ezer évek alatt érlelt ásványokból, egy darabkát magához véve a történelem elapadhatatlan, feneketlen óceánjából.

És Elena is érezte ezt, láttam az arcán, nagy, barna szemei csillogásában, amelyekben az újdonság utáni vágy és a kíváncsiság tüze járt örömtáncot. Elképedve nézte a Castel Sant'Angelo, azaz az Angyalvár magasztos épületét, miközben végigsétált az angyalokat formázó, fenséges szobrokkal őrzött úton Hadrianus császár sírja felé, számomra egy kisgyermek benyomását keltette, aki most először csodálkozik rá a világra és annak összes szépségére.

Én is rácsodálkoztam, csak nem a világ, hanem az ő szépségére, amely mint egy gyémánt, ahogy a fény érte, egyre újabb és újabb arcát mutatta meg. Szerencsémre most nem vette észre, hogy nézem, inkább csak a mondandómra figyelt, pontosabban itta a szavaimat, magába szívva az információkat, mint egy szivacs, miközben lenyűgözve bámulta az előttünk tornyosuló, remekbe szabott építészeti csodát.

- Tudod, Puccini egyik leghíresebb operája, a Tosca cselekményének egy nagy része is itt játszódik. Hallottál róla, ugye?

- Igen - felelte, egy pillanatra felém fordulva. - Tanultam művészettörténetet, de sosem volt alkalmam látni az előadást.

- Nos, ha van kedved, megnézhetem, adják -e az operában valamikor, és ha igen, esetleg megnézhetnénk.

- Valóban? - kérdezte lelkesen, s tekintete ez alkalommal tovább időztek az arcomon. - Az nagyon jó lenne.

- Akkor elintézem - ígértem meg neki, s éreztem, ahogy rám is átragad könnyed, boldog hangulata. - Szóval, az épület többször is börtönként funkcionált története során, így eshetett meg, hogy Tosca kedvese, Cavaradossi is itt raboskodott, várva a halálos ítéletét.

- És innen vetette le magát a mélybe Tosca is, igaz?

- Pontosan. A legmagasabb toronyból - bólintottam. Még egy kis ideig időztünk az Angyalvárban, megnéztük a kiállítást belsejében, majd, miután tettünk még egy utolsó sétát körülötte, elindultunk vissza a város felé, a Ponte Sant’Angelo hídon keresztül.

- Amikor először voltam itt, megtanultam, mi van Hadrianus császár sírjára írva.

- Tényleg? Hány éves voltál akkor?

- Öt.

- És még emlékszel rá?

- Animula vagula blandula, Hospes comesque corporis, Quae nunc abibis in loca, Pallidula rigida nudula, Nec, ut soles, dabis iocos? - adtam meg a választ, halványan, majdhogynem kihívóan elmosolyodva. Azonban erre egy olyan felelet kaptam, amire nem számítottam.

- Lelkecske, kóborka, dévajka, testem vendége, s társa te! Mely tartományba utazol?  Dermedtbe ködösbe, sápadtba? Kis tréfáidnak vége már. - Úgy gördültek ki a szavak a száján, hogy nem győztem ámulni a kiejtésén, mellyel különleges dallamot kölcsönzött minden egyes hangnak. Kérdő, sőt, inkább meglepett arckifejezésemet látva kuncogni kezdett, és megválaszolta a kérdést, ami egyelőre még csak megfogalmazódóban volt a fejemben.

- Tanultam latint.

- Ó, így már érthető. Bár nem gondoltam volna, hogy még tanítják.

- Ja, nem tanítják - rázta a fejét Elena. - Magamtól tanultam. - Állítása hallatán felvontam a szemöldököm, kíváncsian pislogva a mellettem haladó lányra, aki kicsit idegesen birizgálta hosszú, barna haja tincseit. - Író akartam lenni - magyarázta alig hallhatóan, sokkal inkább magának mondva ezt, mint nekem. Engem viszont felcsigázott ez az elharapott mondat, főleg az igeidő, amit használt.

- Akartál? Meggondoltad magad? - tudakoltam ártatlanul, mire ő rám nézett, és tündöklő szemeiben hirtelen a mérhetetlen szomorúság és szívszorító döntések fájdalmát véltem észrevenni. Szinte megszakadt érte a szívem, ahogy viszonoztam pillantást, igyekezve a puszta tekintetemmel valamiféle balzsamot hinteni sebeire, amik minden bizonnyal újra vérezni kezdtek, ahogy felemlegettem a témát. Érzéketlen, tapintatlan barom voltam, legalábbis annak éreztem magam.

- Az élet tervei, vagyis a végzet nagyon gyakran nem egyezik meg az álmainkkal - szólalt meg végül, hangja fásult volt és erőltetett, és akkor már tudtam, hogyha ez egy aknakereső lenne, akkor már rég felrobbantam volna. Elfordította rólam a pillantását, és a Tevere lassan hömpölygő vizét kezdte tanulmányozni, azt az érzést ébresztve bennem, hogy esetleg bele akar ugrani. Viszont nagyon is igaza volt abban, amit mondott, ezt én is megtapasztaltam már jó pár alkalommal. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Nem voltam az a lelkizős típus, a nőkhöz meg nem értettem ilyen téren, és ekkor értettem meg, mennyire fölösleges az én tudományom, mert mire megyek a jobbnál jobb kerítő dumákkal, ha Elenát nem tudom megvigasztalni? Ezért végül, ha sután, talán kissé nevetségesen bénán is, de átkaroltam a vállát, és halkan ennyit suttogtam:

- Tudod, nekem anyukám mindig azt mondta ilyenkor: "Ahol Isten bezár egy ajtót, ott kinyit egy ablakot." Én nem vagyok hívő, de mindig hittem ennek a mondatnak az igazságában. Akármi is történt, hogy fel kellett adnod ezt az álmod, okkal történt, azért, hogy ehelyett valami sokkal nagyobb ajándékot kapj az élettől. - Nemcsak Elena, aki a hála és a hitetlenkedés egy furcsa egyvelegével pislogott rám, hanem saját magam is meglepődtem a szavaimtól. Annyira elütött a harsány, élvhajhász, nőfaló karakteremtől, hogy szinte magamra sem ismertem, és ha nem látom a tükörképünket a folyó kristálytiszta vizén, talán azt hiszem, nem is én voltam az, aki megfogalmazta az előbbi gondolatot.

- Talán igazad van - törte meg a csendet Elena. - Csak remélni tudom, hogy így lesz.

- Hát, akárhogy is lesz, egyet biztos tudok mondani: ha szomorú vagyok, a tiramisu az, ami legjobban felvidít. Mit szólnál egyhez? - érdeklődtem, bátorítóan rámosolyogva.

- Még sosem ettem eredeti olasz tiramisut - vallotta be.

- Akkor épp itt az ideje, hogy kipróbáld - javasoltam, majd karom gyengéd mozdulatával eltoltam a híd korlátjától, és folytattuk utunkat.

XOXO

A hotelszobában feküdtem, roppant értelmes kifejezéssel az arcomon bámulva a plafont. Őszintén szólva nem is tudtam igazából, hová tegyem a nap történéseimet. Soha nem éreztem még hasonlót, valamit, amit nem tudtam definiálni. Annyira jól éreztem magam Elenával, még annak ellenére, hogy kicsit szomorú volt, miután szóba került az a bizonyos álma, különben viszont nagyon jó társaság volt, és azon kaptam magam, hogy végre mosolygok. Mármint, őszintén mosolygok, ami nagyon nagy szó volt nálam. Persze, rengetegszer mosolyogtam, sőt, megszámlálhatatlan sok alkalommal húztam ajkaimat arra a féloldalas mosolyra, ami a védjegyemmé vált, és amivel nagyon is le tudtam venni a lábukról a nőket. Ez azonban nem volt több, mint egy egyszerű álca, egy érzelemmentes kellék, olyan, mint kevésbé jóképű, de hozzám hasonló nőcsábászoknál a pénztárca vagy a sportkocsi. Nekem sosem volt szükségem az ilyesmire a hódításaimhoz, elég volt ez a mosoly, hogy bármelyik nő a karjaimba ugorjon. Őszinte, érzelmes kifejezést az arcomon ritkán lehetett látni, ezért is volt ez meghatározó, hogy ez az egyszerű, mégis magával ragadó lány ilyen egyszerűen ki tudta hozni belőlem azt, amit olyan kevésszer mutatok meg magamból.

Egyetlenegy ember volt, akinek nem volt elég az utánozhatatlan sármom, és csak azután volt hajlandó közelebbről is megvizsgálni az ágyamat, hogy kellően szemügyre vette a házam méretét, a kocsim típusát, valamint a ruháim márkáit. És én, amilyen tehetséges vagyok, természetesen ebbe a nőbe szerettem bele még három évvel ezelőtt. Ez a harminchat hónap mégis olyan távolinak tűnik, mintha azokra az időkre próbálnék visszaemlékezni, amikor még csörgővel a kezemben és cumival a számban bolondítottam a nőket. Merthogy, nem mellesleg, már akkor is imádtak a lányok.

Gondolataimból a telefonom csörgése ragadott ki.

- Salvatore - mordultam bele a készülékbe, jó magasból téve az illetőre a vonal túlsó végén.

- Szép jó estét, Damon - hallottam meg egy decens, mégis kellemesen meleg hangot. - Ha nem tévedek, ott bizonyára este van, nemde?

- Rose?

- Az egyetlen és utánozhatatlan - sóhajtott az asszisztensem. - Hadd találjam ki, csak nem megint hullarészegre ittad magad?

- Dehogyis - tiltakoztam, felülve az ágyon. - Fájdalmasan józan vagyok.

- Helyes. Azért kerestelek, mert Katherine itt járt ma az irodádban.

- Remélem, a hajánál fogva lógattad ki az ablakon. - Rose nevetgélt egy kicsit, amíg nem válaszolt.

- Beszélni akart veled, mégpedig azonnal.

- Legalább lelökted a lépcsőn? - próbálkoztam tovább. - Vagy rálocsoltál egy üveg sminklemosót?

- Megmondtam neki, hogy jelen pillanatban nem tartózkodsz az országban, és még jó pár hétig nem is fogsz - helyesbített Rose.

- Úgy. És mit reagált?

- Nem hiszem, hogy felfogta volna, mert közölte, hogy jövő héten visszajön.

- Remélem, elüti a New York-i gyorsvonat - dörmögtem. - Ha esetleg mégse így lenne, akkor add át neki, hogy megcsókolhatja egy bizonyos testrészem.

- Ó, azt bizonyára előszeretettel megtenné - jegyezte meg Rose.

- Csak dobd ki, jó? És mond meg neki, hogy soha többé nem akarom látni azt az agyon sminkelt pofáját.

- Meglesz - ígérte Rose. - További jó vakációt, Damon - tette hozzá, majd letette a telefont. Odébb dobtam a mobilt az ágyon, visszaejtve a fejem a habos, selyemhúzató dísz párnánra. Lassan kifújtam a levegőt, igyekezve lenyugtatni magam, ismét száműzni életem megrontóját a gondolataimból. Nem is tudtam, hogy egyszer hálás leszek Katherine-nek, hogy hallatott magáról, mert ha nem teszi, nem jut eszembe, mennyivel jobb lett volna, ha azon a nyári estén nem őt, hanem Elenát ismerem meg. Így ugrott be, hogy vacsoránál elfelejtettem megkérdezni Elenát, hogy hová akar menni másnap. Gondolva, hogy még nincs olyan késő, felkeltem, és a szobám elhagyva Elena ajtajához sétáltam, és bekopogtam. Nem kaptam választ, ezért újra kopogtam, még háromszor megismételve a mozdulatot. Semmi. Ezúttal jóval erőteljesebben kopogtam, majd, újabb sikertelen próbálkozás után szinte döngettem öklömmel az ajtót. Amikor továbbra sem történt a világon semmi, a fülemet az ajtóra nyomtam, egy apró nesz vagy egy szívdobbanás után kutatva, azonban a szobában olyan csönd volt, mint egy kriptában. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy berúgom az ajtót, ami nem tűnt túl jó ötletnek. Így vagy úgy, biztosan tudtam, hogy Elena nincs ott, de végső kétségbeesésemben csak nekifeszültem az ajtónak, ami egy nem kis robaj keretében megadta magát és kitárult előttem, órási szerencsémre benne maradva a keretben. Berohantam a szobába, ahol egy érintetlen ágyat találtam, ugyanolyan üresen, mint a fürdőt. Elena sehol sem volt. Nem is gondolkodtam, csak kiszaladtam a szobából, bevágva magam mögött az ajtót, olyan sebességgel száguldva a lépcsőhöz, mintha a száz méteres síkfutás világcsúcsát akarnám megdönteni. Amint lenn voltam a földszinten, már rohantam is a recepció elé, ahol azt a Felicity nevű, kissé elvarázsolt nőt találtam, aki az érkezésünk napján is itt volt.

- Bocsánat, nem látta véletlenül a lányt, akivel jöttem? - hadartam lihegve.

- Tessék? - kérdezett vissza összevont szemöldökkel.

- Azt kérdeztem, látta -e a lányt, aki velem van itt?! - ismételtem idegesen, majd látva az értetlen kifejezést az arcán folytattam. - Durván százhetven magas, hosszú, barna hajú, feltűnően csinos..

- Á, igen láttam - szakított félbe Felicity, tudálékosan felemelve mutatóujját. - Úgy egy háromnegyed órája jött el itt, aztán kiment a főbejáraton, és ha jól láttam balra fordult. - Meg se vártam, hogy befejezze, már rohantam is ki ajtón, még ennyit kiáltva neki vissza:

- Köszönöm! Ha felnövök, meghálálom. - Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta, holott tudtam, hogy valószínűleg semmi baja sincs, csak egy sétára ugrott ki, mégis, úgy éreztem, hogy valamiért szüksége van rám. Nem sokkal később fordult meg a fejemben, hogy lottóznom kéne, mert tutira gyarapítanám amúgy sem kisméretű vagyonomat. 

Egyenesen a Forum Romanum épületei felé futottam, fogalmam sincs miért, egyszerűen csak arra vitt a lábam. Habár este fél tizenegy volt, a gyönyörűen kivilágított utcán a késői órához képest sokan voltak. Egyre haladtam beljebb, de Elenának nyomát sem láttam. Addig futottam, amíg kiértem a turisták csomópontjaitól, és kihalt utcákat találtam egyedül. Kifulladva álltam meg, idegesen, feszülten túrva bele a hajamba. Fogalmam sem volt, hogy hol keressem Elenát. Aztán arra gondoltam, hogy bizonyára jól van, semmi baja sem esett, csak járt egyet a római éjszakában. Mire kellőképpen lenyugodtam ahhoz, hogy meggyőzzem magam arról, hogy szimplán csak megőrültem, és úgy viselkedem, mint egy elmebeteg anyuka, aki kémkedik a kisiskolás gyereke után, elhatároztam, hogy visszafordulok és megiszom a hotel bárjában egy jó nagy pohár whiskyt, amely nemcsak észhez térít, hanem furcsa mód a józanságom is visszaadja majd. Éppen, amikor megfordultam, kifelé sétálva az utcából, egy harsány, alkoholtól sikítozó nevetés hallatszott mögöttem. Puszta kíváncsiságból visszafordultam, elindulva az utca felé, hogy megnézzem, hogyan festenek részegen olasz barátaim. Azonban amikor bekanyarodtam a szúk kis sikátorba, földbegyökerezett a lábam. Elena állt ott, a falhoz nyomva, arcán a legriadtabbnál is ijedtebb kifejezéssel, négy, totál részeg férfi gyűrűjében.

- Na, mi lesz kislány, ne kéresd már magad! - nógatta az egyik, ujja köré fonva Elena egyik barna tincsét, amely inkább szürkének tetszett az éjszakai homályban.

- Pontosan, mutasd meg nekünk, mit takargatsz ezalatt a rengeteg ruha alatt - tódította egy másik, erőszakkal rángatva a lány ruháit.

- Kérem, hagyjanak - kérlelte őket reszketve Elena, mire a négy paraszt hangosan felröhögött, csak úgy árasztva magukból az olcsó alkohol bűzét.

- Ugyan miért hagynánk, - szólalt meg egy harmadik - ha hozzád hasonló elragadó lánykát ritkán látnak a mi szakértő szemeinek.

- Na vedd le a ruháidat, ameddig szépen mondom, te ribanc! - förmedt rá újból az első. Ez volt az a pillanat, amikor végre rá tudtam venni eddig hasznavehetetlen lábaimat a járásra, és a tehetetlen dühtől forrva, őrjítő haraggal tüzelve megindultam feléjük.

- Azonnal hagyják őt békén! - ordítottam rájuk, fenyegetően nézve a négy seggfejt. Szinte hallottam, ahogy Elena reménytelien fellélegzik. Újabb, vérfagyasztó kacaj tört elő belőlük.

- Hát persze, csak miattad elengedjük, nem igaz? - bökte oldalba egyik a másikat. - Na, tűnj el, mielőtt még a szart is kiverjük belőled. - Itt vége lett, elpattintották azt a húrt, amit nagyon nem szabad nálam, amely húr miatt kilencéves korom óta heti rendszerességgel vettem önvédelmi órákat - a húrt, ami ha elpattan, ölni is tudok. Hatalmas erő ébredt bennem, ahogy odaléptem a legpofátlanabb mocsok elé, és úgy gyomorszájon vágtam, hogy még felüvölteni sem volt ereje fájdalmában, csak összeesett a lábaim előtt, mint valami marionett bábu. Szinte egyszerre ezzel meghallottam a másik három helytelenítő hörgést, és a három társa egyszerre esett nekem. Nekem azonban semmi nem volt három ilyen satnya, garantáltan izommentes kis szemétládát lenyomnom. Rögtön az elsőbe úgy belerúgtam, hogy vagy két métert repült hátrafelé, elsodorva egy másik felém tartó férfit, akinek még sikerült egy kisebb ütést mérnie az orromra, de észre sem vettem pusztító haragomban. Mindkettő nekicsapódott a mellettünk húzódó kőfalnak, egyetlen szóval rogyva össze, s mindössze egy sötét színű vérfolt jelezte, hová érkeztek. Az utolsó viszont nem mozdult, csak felvette a bokszolók jól ismert alapállását, várva a támadásom. Keserűen felnevettem a részeg barom szánalmas próbálkozásán, és egyszerűen csak rárontottam, egy jól irányzott jobb horoggal küldve padlóra "ellenfelemet". 

Amikor mind a négy teljesen kifeküdt, valószínűleg ájultan fetrengve az utca domború macskakövein, ne is törődtem többé velük, hanem Elenához rohantam, aki még mindig reszketve állt a falnál, mintha bele akarna kapaszkodni annak tégláiba. Nem is gondoltam át, mit teszek, csak nemes egyszerűséggel, egy gyermekét féltő jóságos anya minden érzésével magamhoz öleltem, figyelmen kívül hagyva a vérző orromat, vagy a bűnözők undorító, mocskos vérét, ami bemocskolta a ruháimat, csak őt szorítottam, egyik kezemmel a haját simogatva, miközben ő utat engedett a feszültség, a félelem és a rettegés sós ízű, gyöngyszerű könnyeinek.

- Semmi baj - suttogtam a fülébe, igyekezve megnyugtatni. Fogalmam sincs, mennyit állhattunk ott, talán perceket, talán órákat, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogyan jöttem rá, hogy valami baja esett, és az sem, hogy négy kiütött bűnöző teste vesz minket körül. Számomra elcsitult a város nyüzsgő zaja, az éjszakai bárokból kiszüremkedő zene, az autók motorjának jellegzetes zaja, sőt, még saját légzésem egyenletes dallama is. Csak egyetlenegy hang létezett számomra, egy hang, amiről tudtam, hogy attól az éjszakától kezdve az én saját kis sarkcsillagom lesz, amely megmutatja nekem a helyes utat, egy utat a szeretethez és a boldogsághoz. A legeslegszebb muzsika volt ez, a természet legvarázslatosabb kompozíciója, amely talán azért volt olyan gyönyörű, mely egyszerűbb volt a legkönnyebb dallamnál. És ez volt Elena szívének egyre inkább lenyugvó, mégis könnyfakasztóan szép dobogása.

6. rész >>

Remélem, tetszett! Bocsássátok meg, ha tele van hibákkal, de mivel ma teljesen elölről kellett kezdenem ezt a részt, nagyjából három óra alatt hoztam össze ezt a 3500 szavas fejezetet. Véleményeket szokás szerint én is, a múzsa is szívesen fogad ;)