All I want for Christmas

Korhatár: 12
Szemszög: Elena
Karácsonyi, egyrészes Damon&Elena sztori
írta: Andi
A történetet megtaláljátok a "Damon & Elena - Rövid történetek" menüpont alatt.


All I want for Christmas...


Reggel, amikor felébredtem szokatlanul világos volt odakint. Kikecmeregtem a meleg takaró alól és az ablakhoz sétáltam, majd kinéztem az ablakon. Odakint minden fehér volt. Hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy mindent belepett a hó, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Nehezemre esett elszakadni a látványtól, de tudtam, hogy ma még nagyon sok dolgom lesz, így nem időzhetek tovább a hólepte táj csodálásával. Ki sétáltam a szobámból és boldogan szökdécselve mentem a konyhába. Útközbe megálltam a naptárnál és lapoztam rajta egy napot.
- December 23. – A karácsony mindig egy nagyon fontos ünnep volt a családunk számára, így mindig megadtuk a módját. Ilyenkor többnyire elmentünk a tóparti házunkhoz és ott ünnepeltünk, viszont ez sok előkészülettel járt, így már ma elkezdtük őket. Gyorsan megreggeliztem, majd elindultam Jeremy szobája felé, hogy felébresszem őt is, azonban, amikor beléptem a szobájába, üresen találtam az ágyat.
- Létezik, hogy idén először korábban kelt fel, mint én? – kérdeztem magamtól kétkedve. Mivel 10 perc keresés után, se találtam sehol a házban, ezt tartottam valószínűbbnek.
Mivel jobb ötletem nem volt, elindultam a fürdőszoba felé, hogy lezuhanyozhassak, mielőtt még a többiek megérkeznek és a feje tetejére áll minden. 20 perccel később már a nappaliban álltam és türelmetlenül vártam a többieket. Felrobogtam a szobámba megragadtam a telefonomat és elkezdtem telefonálni.
- Halló…- hallottam Bonnie álmos hangját.
- Te még csak most ébredtél fel? Már rég itt kéne lenned a többiekkel! – csattantam fel a telefonban félig kiabálva. A válasz egy hangos nyöszörgés volt a vonal másik végén…
- Elena… Még csak nyolc óra van…Hova sietsz ennyire? – kérdezte Bonnie további nyöszörgések kíséretében.
- Bonnie, karácsony van, tudod, mit jelent ez? – folytattam tovább izgatottan
- Igen Elena, pontosan tudom. Minden évben ugyanaz a téma. Mindig felébresztesz, hogy el fogunk késni, de még sose késtünk el. – mormogását alig hallottam, de feszülten figyeltem a mondandójára- Egy óra múlva ott vagyok jó? – kérdezte két ásítás között.
- Oké, rendben- válaszoltam izgatottan- mindjárt hívom a többieket tettem hozzá, amire Bonnie csak egy hangos „NEEE”-vel válaszolt
- Majd én felhívom őket, akkor talán mindenki épségben megússza a mai napot. Te addig találd fel magad otthon! – tette hozzá, majd letette a telefont.
Én azonban, nem bírtam magammal és mindenképp fel akartam hívni Damon-t, hogy merre van, mert az ígérte, hogy az elsők közt ér ide. Számos sikertelen kísérlet után, azonban fel kellett adjam és úgy döntöttem inkább felvonulok a szobámba és becsomagolom az ajándékokat, amiket gondosan elrejtettem mindenki elől. A csomagokkal a kezemben levonultam a pincébe, hogy zavartalanul csomagolhassak. Szerencsére a csomagolás volt az ajándékozás legegyszerűbb oldala, a megfelelő ajándékok kiválasztása sokkal több időt vett igénybe. Mikor végeztem, az összes dobozt betettem egy bőröndbe, amit direkt erre a célra rejtettem el a pincében. Felmentem a nappaliba. Az óra kilenc órát mutatott, azonban még mindig nem volt itt senki. Épp elkezdtem volna bosszankodni, amikor láttam, hogy nyílik az ajtó, majd Bonnie és Caroline lépnek be rajta. Láttam, hogy átfázva dideregnek az előszobában, így amíg ledobálták magukról a hó áztatta csizmájukat és a nagykabátokat, töltöttem nekik két bögre forró teát, amit még reggel készítettem.
- Jó reggelt! – kiabált Bonnie és Caroline kórusban.
- Jó reggelt! A konyhában vagyok! – kiabáltam vissza. Dideregve léptek be a konyhába, de amikor a kezükbe nyomtam a forró teát, rögtön jobb kedvre derültek.
- És a többiek? – kérdezte Caroline pár perccel később, még mindig a bögréjét szorongatva.
- Jeremy-vel ma még nem találkoztam, Damon pedig nem veszi fel a telefonját. – válaszoltam egy vállrándítás kíséretében. Aztán eszembe jutott Stefan… Isten tudja, merre van most és mit csinál Klaus-sal. Hetek óta nem hallottunk semmit felőlük. A tudat, hogy talán már sose jön vissza legbelül mardosta a szívemet és éreztem, hogy a reggeli jókedvemnek annyi.
- Minket meg kivertél az ágyból hajnalok hajnalán - jegyezte meg Caroline bosszúsan, kizökkentve a gondolataimból.
- Megint Stefan-ra gondoltál?- kérdezte Bonnie szomorkásan. Nem kellett válaszolnom, az arcom valószínűleg mindent elárult, mert a következő pillanatban szorosan magához ölelt.
- Köszönöm – préseltem ki a fogaim közt könnyeimmel küszköde.
- Jajj könyörgöm, legalább karácsonykor ne drámázzunk, most boldognak kéne lennünk! – csattant fel Caroline hangosan, aminek következtében mindhárman hangosan nevetni kezdtünk.
- Szóval… Mi a haditerv mára? – kérdezte, mint a téma szakértője – tudjátok, hogy ha buliról van szó, én vagyok a legalkalmasabb a szervezésre. – jegyezte meg büszkén
- Feltéve, ha nem alszol el. – tettem hozzá csipkelődve, de ennek is egy újabb hangos nevetés lett a vége.
- Mi ez a nagy nevetgélés – kérdezte a házba lépve Damon – Mi keményen dolgozunk Jeremy-vel ti meg itt nevetgéltek a konyhában? – jegyezte meg, közben tudomást se véve a cipőjéről csöpögő hóval megindult a nappali szőnyege felé.
- Ott és ne tovább! Ne merd összemászkálni a szőnyeget a lucskos cipőddel!- kiáltottam rá, amikor megláttam, mire készül. Nagy kerek szemekkel nézett rám, majd felhúzta az orrát és lerúgta magáról a cipőjét. Valamiért mégse tudtam rá haragudni. Az utóbbi időben ő tartotta bennem a lelket és csak neki köszönhetem, hogy még nem diliztem be Stefan eltűnése miatt. Eleinte idegesítő volt, hogy mindenhova követett illetve inkább elkísért, mostanra azonban el se tudtam volna képzelni máshogy a napaimat.
- Ha már a kemény munkánál tartunk, ti merre jártatok? – kérdezte Caroline, ismét kizökkentve a gondolataimból.
- Jó kérdés – helyeseltünk Bonnie-val egyszerre.
- Magánügy – válaszolta Damon flegmán, de amikor rám nézett arcán megjelent az a pimasz mosoly, amitől úgy éreztem rögtön nyakig vörösödök. A következő pillanatban Jeremy lépett be az ajtón és már készültem, hogy őt is óva intsem a szőnyegre lépéstől, azonban amikor hallottam, hogy bakancsai hangos csattanással földet érnek, megnyugodtam. Mikor belépett a konyhába neki is a kezébe nyomtam egy bögre teát, mert láttam, hogy alaposan didereg.
- Én nem is kapok? – kérdezte Damon tettetett sértődéssel a hangjában.
- Kérsz? – kérdeztem incselkedve
- Inkább valami töményebbet – válaszolta viccesen
- Persze és akkor ki fog vezetni? – folytattam a csipkelődést. Ez mostanában szinte állandósult köztönk és többnyire ilyenkor éreztem magam a leginkább elememben. Damon összefonta mellkasa előtt a karjait és morcosan rám nézett, de láttam a szemei csillogásából, hogy nem gondolja komolyan.
- Ha már mindenki ilyen jól szórakozik, akár el is kezdhetnénk a készülődést és indulhatnánk - jegyezte meg Caroline türelmetlenül.
- A készülődést elkezdhetjük, de az indulással még várnunk kell egy kicsit. – szólalt meg Jeremy kicsit még mindig vacogósan.
- Rick még nincs itt. – fejeztem be a mondatot helyette.
- Oké, akkor hol kezdjük?- kérdezte Bonnie
- Várj, hozom a listát! – válaszoltam izgatottan, és gyorsan elindultam a szobám felé, amikor félúton megcsapta a fülemet Jeremy hangja.
- Lista???- kérdezte elszörnyedve
- Aha, lista – válaszoltam nevetve. Már majdnem a szobámban voltam,a mikor éreztem, hogy valami elsuhan mellettem és a szobám felé tart. Egy pillanatra megtorpantam, majd amikor rájöttem, hogy ki lehetett az illető beszaladtam a szobámba…
- Bevásárlás, díszek összeszedése, ajándékok csomagolása, tiszta ruha… - olvasta hangosan Damon a listát, amit saját magamnak írtam. Próbáltam kitépni a kezéből, de olyan gyors volt, hogy nem tudtam elvenni tőle.
- Ez nem az a lista! Add vissza, Damon! – kértem, de közbe nem hagytam abba a viaskodást vele.
- Váltás póló, váltás nadrág, váltás fehérnemű…- olvasta tovább nevetve. A következő pillanatban magasan a feje fölé emelte a listámat – Na, vedd el, ha tudod!- tette hozzá még mindig nevetve. Megálltam előtte sértődött arcot vágva, de nem jött be a trükk, mert a lista még mindig a fejünk fölött lógott, és esze ágában se volt visszaadni. Elvesztem a szemeiben és úgy éreztem nincs senki a világon csak Ő és Én. Szívem egyre hevesebben vert, amikor Damon arca közeledi kezdett az enyémhez, szinte kiugrott a helyéről. Leengedte a kezét, amiben a lista volt és finoman közelebb húzott magához, a másik kezével pedig végig simított az arcomon. Már csak pár milliméter volt köztünk és majdnem összeért az ajkunk, amikor…
- Elena! Most írod azt a listát, vagy mi van már?- kérdezte Bonnie, Caroline és Jeremy kórusban.
- Máris viszem – válaszoltam. Próbáltam némi higgadtságot erőltetni a hangomba, de elég nehéz volt, úgy hogy közbe Damon csillogó szemei alig pár centire voltak tőlem. Mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakamba úgy éreztem magam. Felkaptam a másik listát az éjjeliszekrényről és leszaladtam a lépcsőn a többiekhez.
- Mi tartott eddig? – csattant fel Caroline idegesen
- Csak nem találtam a listát és Damon… - kezdtem magyarázkodni, de nem fejeztem be a mondatot, mert közben Damon is megérkezett és a kezembe adta a másik listát, majd rám villantotta pimasz mosolyát, amitől nyakig vörösödtem. Megráztam magam, és elkezdtem kiosztani a teendőket.
- Bonnie és Jeremy, kéne venni még pár dolgot a karácsonyi vacsorához...
- Ehhez is van egy lista? - kérdezett közbe Damon csipkelődve. Megpróbáltam úgy tenni mintha, meg se szólalt volna és folytattam.
- Caroline és Én összeszedjük a díszeket, amiket viszünk magunkkal és kéne majd valami zene is.
- És velem mi lesz? – szólt közbe ismét Damon, sértetten. Persze ezt csak színlelte.
- Ha megjön Rick, elmehettek fát venni – válaszoltam, s közbe megsimogattam a fejét, mintha tényleg egy duzzogó kisfiú lenne.
- Azt mi már elintéztük reggel- szólt közbe Jeremy
- És ez miért csak most mondjátok? – vontam kérdőre a két fiút
- Szerinted hol voltunk reggel? Amúgy meg nem kérdezted – válaszolta a tőle megszokott flegma stílusban. Karba tett kézzel fixíroztam az arcát, de ne volt hatással rá. Közbe újabb ajtó csapódás hallatszott az előszobából.
- Hahó, van itt valaki? – köszönt Rick vidáman
- A konyhában vagyunk - kiabáltuk kórusban.
- Na, hogy állunk?- kérdezte a konyhába lépve.
- A parancsnok épp az imént tartott eligazítást, amiről szépen elkéstél- magyarázta Damon csipkelődve, amint én némi szemforgatással „köszöntem” meg. Rick furcsán nézett ránk, végül egy intéssel az értésére adtam, hogy Damon csak hozza a formáját.
- És nekünk úgy tűnik, nincs semmi dolgunk- tette hozzá büszkén.
- Ha ennyire unatkozol, segíthetsz nekünk, vagy elmehetsz Bonnie-val és Jeremy-vel vásárolni. - jegyezte meg Caroline
- Bármit, csak vásárolni ne kelljen – kiáltott fel és maga elé kapta a kezeit érzékeltetve, hogy megadja magát.
- Mi akkor indulunk vásárolni, hazafelé pedig beugrunk Bonnie-hoz a csomagjaiért- vette át a szót Jeremy, majd elindultak Bonnie-val.
- Szerintem mi is elkezdhetnénk a díszek összegyűjtését. Enyém a pince, Caroline bocsi, de tied a padlás. – Caroline ezt egy nagy sóhajjal intézte el, majd elindult a lépcső felé. Én pedig elindultam a pince felé, gondoltam a fiuk majd lebokszolják egymás közt, hogy ki, hova megy, bár kicsit meglepődtem, amikor pár pillanattal később Rick ért utol, de azért neki is örültem. Már előkészítettem a dobozokat, így nem kellett feltúrni az egész helyiséget. Elkezdtük kipakolni a két „KARÁCSONY” feliratú dobozt, közbe egyfolytában Damon körül jártak a gondolataim. Próbáltam visszapörgetni és kockákról-kockára végig nézni, hogy hol lett a kapcsolatunk több mint barátság. Biztos voltam benne, hogy valami megváltozott köztünk, de nem tudtam megmagyarázni pontosan, hogy mi, azt meg pláne nem, hogy miért. Gondolataimból egy nagy csattanás rántott ki, megijedtem, de közbe rájöttem, hogy csak Rick lökte le véletlenül az egyik dobozt.
- Minden rendben?- kérdezte kicsit meglepetten
- Persze, csak kicsit elkalandoztak a gondolataim. – magyarázkodtam
- Damon? – kérdezte gyanakvóan. Ennyire egyértelmű lenne? Nagyot sóhajtottam, mivel nem jutott eszembe semmi „vészterv”, amivel megúszhatnám ezt a beszélgetést. Közbe azon gondolkoztam, hogy vajon Damon mit gondol a kettőnk kapcsolatáról.
- Látom beletaláltam a közepébe- jegyezte meg keserédesen. Bólintottam, majd visszafordultam a dobozokhoz. Sejthettem volna, hogy ennyivel nem úszom meg…
- És Stefan? – kérdezte és ismét fején találta a szöget…
- Nem tudom, mit érzek. Illetve lehet, hogy csak nem merem bevallani magamnak sem, hogy érzek valamit Damon iránt, és hogy már nem sírok Stefan után. – bár elég kegyetlenül hangozhatott, mégis megkönnyebbültem, hogy kimondtam. Rick nagyot sóhajtott, majd megszólalt.
- Hát tényleg nem egyszerű helyzet. De ha rám hallgatsz, nem agyalsz a „hogyan” és „miérten”, csak hagyd, hogy minden menjen a maga ütemében. Sodródj az árral és kicsit lazíts – végezetül rám kacsintott kedvesen. Könnyes szemekkel rámosolyogtam, ő pedig közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt, mintha tényleg az apám lenne.
Minden a tervek szerint ment és délre elkészültünk a díszek válogatásával. Rick-kel nyúzottan jöttünk fel a sötét pincéből és hunyorogva léptünk be a nappaliba, ahol Damon és Caroline már vártak ránk, két kisdobozzal, amikből kilógott pár színes boa. Melléraktuk az általunk összegyűjtött díszeket, majd fáradtan ültünk le a kanapéra. Jó érzés volt végre pihenni egy kicsit, bár így se volt teljes a nyugalmam, mivel Rick szándékosan pont úgy ült le, hogy csak Damon mellett legyen nekem hely. Kérdőn néztem rá, amire csak egy kedves mosoly volt a válasza. Damon illata szabályosan megigézett. Szívem rögtön hevesebben kezdett el verni, amint megéreztem, annyira egyszerű és mégis mámorító. Kezdtem félni, hogy ő is észreveszi, milyen hatással van rám a közelsége. Sajnos nem tartott túl sokáig a pihenő, mert alig 10 perccel később hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó, majd Bonnie és Jeremy léptek be hangosan nevetve. A nappaliban egy darabig méregettek minket, végül Bonnie úgy döntött véget vet a lustálkodásnak.
- Lassan indulnunk kéne, azt hittem, mire visszaérünk minden kész lesz és indulhatunk – Közben rosszallóan nézett ránk, mert eszünk ágában sem volt fel kelni. Damon morogva felállt, majd vigyázz állásba ugrott.
- Igenis, kedves Rabszolgahajcsár – mondta végtelen komolysággal és a végén még egy tisztelgést is megengedett magának. Ettől természetesen mindenki hangos nevetésben tört ki. Ez hatással volt mindenkire, mert bár nyöszörögve és elég lassan, de feltápászkodtunk a kanapéról és elindultunk a csomagjainkért. Damon utánam jött a szobámba, mivel ő még tegnap este elhozta a csomagját, hogy ma ne kelljen még azzal is bajlódnia. A lépcső legfelső fokán azonban megtorpantam és a hasamra szorítottam a kezemet, megfordultam és nagy szemekkel Damon-re néztem.
- Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Éhes vagyok…- jegyeztem meg tragikus arccal. Damon arca aggodalma egy pillanat alatt eltűnt, majd egy olyan grimasz ült ki rá, amit még életemben nem láttam rajta, de valószínűleg kétségbe vonta normálisságomat. Ettől viszont újfent elkezdtem nevetni. Damon megelégelte a toporgást és megfordított, majd a szobámba kormányzott. Pár perc alatt összeszedtem a csomagjaimat, és Damon kezébe nyomtam a sajátját. Lementünk a napaliba, ahol a többiek már szorgosan hordták a kocsiba a többi csomagot, végül kevesebb, mint fél óra alatt teljesen teleraktuk Rick autóját és az enyémet is.
- Azt hiszem, minden megvan - csapták össze a tenyerüket elégedetten a fiúk
 Hol van a fa? – kérdeztem aggódva
- Az szerintem már rég megérkezett a házhoz… - jegyezte meg Jeremy, miközben elsétált mellettem az utolsó csomaggal.
- Elküldettük a házhoz. Gondoltuk úgy egyszerűbb. – magyarázta Damon, amikor látta, hogy nem igazán értem amit Jeremy mondott.
 Aha… - válaszoltam és elindultam az autómhoz, de mire odaértem, Damon már büszkén ült a kormány mögött.
- Az, az én helyem – mutattam a vezető ülésre.
- Csak volt… - javított ki pimaszul, végül megadtam magam és beültem az anyós ülésre…
- Legalább tudsz enni útközben. – állt meg Jeremy a még nyitott ajtó mellett és az ölembe dobott két szendvicset. – Még Bonnie-val vettük az útra- tette hozzá. Miután Bonnie is beszállt hátra szép lassan elindultunk. Caroline és Jeremy pedig Rick autójába szállt be.
- Látod Elena, megint fölöslegesen aggódtál, négy körül már ott is leszünk, holnap pedig feldíszítjük a házat és minden rendben lesz – szólalt meg hátul kuncogva Bonnie. Elmosolyodtam és hátranyújtottam neki az egyik szendvicset. Kinyitottam a táskámat és kotorászni kezdtem benne, majd amint elhagytuk Mystic Falls-t kivettem belőle egy tasak vért és Damon ölébe csúsztattam. Az út hátralévő része csendesen telt, csak pár szót váltottunk Bonnie-val, Damon pedig a vezetésre koncentrált, bár néha összeakadt a tekintetünk egy-egy pillanatra. Bonnie-nak igaza volt, négy óra után pár perccel megérkeztünk a tóparti házhoz. Szinte azonnal kiszúrtam a ház előtt álló hatalmas fenyőfát, és amint megállt az autó kipattantam belőle és ujjongva körbeugráltam a fát, mint egy kisgyerek. A többiek jót nevettek rajtam, de nem érdekelt.
- Vigyük be a csomagokat, amíg Elena ki örömködi magát - jegyezte meg nevetve Rick. Bár nehezemre esett otthagyni a fát, de végül én is elkezdtem behordani a csomagokat a konyhába és a nappaliba. Mivel a házban csak három hálószoba volt, így a fiuknak a nappaliban kellett alvóhelyet csinálni, ami eltartott egy darabig. Hét körülre végeztünk a csomagok elpakolásával és az összes többi teendővel. Jeremy és Rick ledobták magukat a kanapéra, és elkezdtek beszélgetni a másnapi teendőkről, közbe elszántan kerestek valami nézhető műsort a tévében. Pár perccel később Bonnie és Caroline is csatlakozott hozzájuk, Damon-t viszont, mintha a föld nyelte volna el. Mivel nem volt kedvem tévét nézni, felvettem a kabátomat és kivonultam a teraszra. Gyönyörködtem a tájban, mindig lenyűgözött a látvány, akármilyen évszak volt. Kisétáltam a stégre és néztem a befagyott tavat, közben azon gondolkoztam, miért nem hoztam magammal a korcsolyámat. Imádtam télen itt korcsolyázni, amikor befagyott a tó, nyáron pedig úszni. Itt mindig meg tudtam nyugodni, bármilyen gondom is volt. A helyből csak úgy áradt a béke és a nyugalom. Pár perccel később Damon jelent meg mellettem, kezében egy bögre gőzölgő teával.
- Gondoltam jól esne – mondta kedvesen, s közbe a kezembe adta a bögrét.
- Köszönöm – válaszoltam mosolyogva, majd mint már annyiszor a nap folyamán elmerültem azúrkék szemeimben… Egyre biztosabb voltam abban, hogy már nem csak egy barát számomra, de még mindig vívódtam magammal, hogy a tudtára adjam-e. Mi van, ha ő még mindig csak az öccse barátnőjének tekint, és kötelességének érzi, hogy vigyázzon rám? Nagyot sóhajtottam, majd éreztem, hogy Damon a vállamra teszi a kezét, gyengéden végigsimít a hátamon, és finoman közelebb húzott magához. Alig egy centire voltunk egymástól, amikor komolyan megfordult a fejemben, hogy megcsókolom. Váratlanul azonban Stefan tolakodott a gondolataimba, s úgy éreztem magam, mint akinek egy vödör jeges vizet borítottak a nyakába. Lesütöttem a szemem, hogy elrejtsem bűntudatomat, amiért még ilyenkor is Stefan-ra gondolok… Damon azonban nem hagyta ennyiben a dolgot az álam alá nyúlt és maga felé fordította az arcomat.
- Mi a baj?- kérdezte szomorkás hangon
- Semmi, csak … - próbáltam elmagyarázni, mit érzek, de ez elég nehéz volt, mivel még én se voltam tisztában vele.
- Elena - sóhajtott fel, majd folytatta – Nem sirathatod örökké az öcsémet. Elment és egy jó darabig nem is fog visszajönni…
- Tudom…- hagytam rá. Úgy éreztem, amíg nem tudom, mit érzek valójában, fölösleges beszélnem róla. Közbe elindultunk vissza a házhoz, a terasz ajtaja előtt magamhoz szorítottam a bögrét, majd egy hajtásra kiittam.
- Köszönöm, ez tényleg jól esett – törtem meg a csendet, majd mielőtt végig gondolhattam volna, mit teszek, megöleltem és adtam egy puszit az arcára. Ő is megölelt viszont ő nem az arcomra adta a puszit, hanem a számra. Nem így képzeltem el az első csókot, mégis csodálatos volt. Beleremegtem és szorosan Damon-be kapaszkodtam, már amennyire lehetett bögrével a kezemben. A következő pillanatban azonban hangos csattanással kivágódott a terasz ajtó, mi pedig úgy rebbentünk szét, mint a galambok.
- Ti meg mit csináltok?- robogott ki Caroline az ajtón… Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, de Damon szerencsére kimentett.
- Fagyöngy… - vágta rá a tőle megszokott lazasággal.
- Hol? – kérdezte Caroline döbbenten. Lenyeltem feltörni készülő nevetésemet és bemenekültem a házba a többiekhez. Közvetlenül utánam Caroline lépett be szem forgatva, majd Damon a szokásos rosszfiús vigyorával. Az este hátralevő része eseménytelenül telt. Hosszas keresgélés után találtunk egy nézhető filmet, végül éjfél előtt kicsivel mindenki elindult aludni.



Reggel, amikor felébredtem, kellemes illatot éreztem, valószínűleg tea lehetett… Nem tudtam mennyi lehet az idő, de mivel teljesen kipihentnek éreztem magam, gyanítottam, hogy alaposan elaludtam. Kipattantam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam felkaptam magamra a ruháimat, és elindultam a konyha felé. A lépcső alján Damon várt, és a kezembe adott egy bögre teát.
- Köszönöm – mondtam mosolyogva - Mennyi az idő?- kérdeztem ásítozva.
- Tíz óra, de ne aggódj, nem maradtál le semmiről – válaszolta – Caroline mindenről gondoskodott – tette hozzá, majd hangosan felkacagott, amikor látta, hogy kikerekednek a szemeim. Bonnie jelent meg mellettem és ő is elnevette magát, amikor meglátta az arcomat.
- Jó reggelt hétalvó! – köszöntöt.
- Jó reggelt. Kérlek, mond, hogy Damon, csak viccel és nem Caroline intéz mindent - nyöszörögtem elgyötörten.
- Na, tessék, még fel se ébredt, de már reklamál! - lépett közénk Caroline.
- Ne aggódj, minden rendben van. A fiúk épp a fa behozatalával kínlódnak – válaszolta nevetve Bonnie. – Esetleg segíthetnél nekik – nézett Damon-re ellentmondást nem tűrően. Damon elindult kifelé, én pedig a konyhába indultam, mivel elég hangosan korgott a gyomrom ébredés óta.
- És mi mit csinálunk? – kérdeztem reggelizés közben.
- Hát … - kezdte Bonnie – Mivel Caroline és Én nem vagyunk túl jártasak a főzésben, úgy gondoltuk, hogy mi inkább a dekorációval foglalkoznánk. - Szépen alaposan elmagyarázta a tervet, azonban egy pici bökkenőnél fennakadtam
- Én meg egyedül fogom elkészíteni az ebédet? – kérdeztem némi aggodalommal. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó és egy fél fa türemkedett be rajta, majd „megszólalt” Rick hangján.
- Majd mi segítünk – hangzott az elgyötört hang a fából. Ettől nevethetnékem támadt és nem bírtam ki, hogy ne nevessem ki őt. Pár perccel később, amikor már az egész fa bejutott a házba, megjelent a hang tulajdonosa és végül Damon is.
- Alig várom, hogy megmutassam, micsoda mesterszakács vagyok – szólalt meg Damon végtelen büszkeséggel. Amire mindenki hangos nevetésben tört ki.
- Inkább rakjuk a helyéra a fát! – vette át a szót Caroline és elindult a nappali felé, hogy kiválassza a tökéletes helyet. A fiúk elgyötörten újra megragadták a fát és elindultak vele a nappali felé, közben mindent beterítettek a tűlevelek a házban.
- Kicsit jobbra, kicsit balra, sok, vissza, jaj nem igaz, hogy nem lehet egyből jó helyre rakni! - navigált egyre erőszakosabban Caroline, közbe Damon és Jeremy igazgatták a fát, de látszott rajtuk, hogy már nagyon unják. Felszabadultan sóhajtottak fel, amikor az „Itt tökéletes lesz” szavak elhagyták Caroline száját.
Miután a fa elfoglalta az őt megillető helyet előkerült a porszívó és gyorsan összeszedtünk az elhullajtott tűleveleket a lakásból. Rick-kel és Damon-nel a sarkamban elindultam a konyhába, Jeremy pedig a lányokkal elkezdte felrakni a dekorációt a nappaliban. Alig öt perc elteltével megállapítottam, hogy Damon főzőtudománya csak a zöldségpucolásra és a szeletelésre terjed ki. Ezen jót nevettem, majd rájuk bíztam az aprítást én pedig elkezdtem összeállítani a tésztát a süteményhez. Mire elkészültem vele a fiúk szépen feldaraboltak és megmostak mindent, így nekem csak a fűszerezés és a sütőkezelés maradt. Délre már a sült a pulyka a sütemény, pedig az ablakban hűlt. Dolgunk végeztével a nappali felé vettünk az irányt, hogy meglessük, hogy haladnak a többiek.
- Hisz ez gyönyörű- szólaltam meg ámuldozva. A polcokat ezüst és arany boák díszítették. A csillárról pici angyalkák és hópelyhek lógtak le. A kandallót pedig az izzósor vidám színei díszítették, mellette pedig a fa várta, hogy „ő” is fel legyen díszítve.
- Gondoltuk megvárunk titeket is a fával – szólalt meg kedvesen Bonnie és a kezembe adott egy doboz, amibe még azok a díszek voltak, amiket anyu készített. Leültem vele az egyik fotelba, ölembe vettem a dobozt és kiemeltem belőle az első díszt, amin az én nevem volt. Eszembe jutott, amikor anya először a kezembe adta ezt a díszt és elmesélte, hogy a születésemkor készítette, majd megmutatta Jeremy-ét is. Könnybe lábadt szemmel kerestem ki a dobozból Jeremy-ét, letettem a földre a dobozt, lassan odaléptem hozzá és a kezébe adtam a díszt. Ez volt az első karácsonyunk a szüleink nélkül, most még jobban hiányoztak, mint általában. Jeremy szorosan megölelt, majd együtt tettük fel a fára az első két díszt. Később a többiek is csatlakoztak hozzánk és szép lassan felkerültek a díszek a fára. Amikor végeztünk a díszítéssel mindenki fáradtan dőlt el a kanapén, én azonban egy kis magányra vágytam, így a vacsorára hivatkozva kivonultam a konyhába és hagytam, hogy potyogjanak a könnyeim. Hosszú idő után, most először nem Stefan miatt sírtam. Éreztem, hogy két kar körém fonódik és magához ölel, gondolkodás nélkül tudtam ki az, így gondolkodás nélkül megfordultam és szorosasan Damon-höz bújtam.
- Sss… - csitítgatott, mi közbe gyengéden simogatta a fejemet. Szép lassan megnyugodtam, de nem akartam elengedni őt, mert jól esett a közelsége. Kis idő múltával, azonban ő tolt el magától. Az arcomra tette mindkét kezét és mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy egy szót se kell szólnom, mert pontosan tudja, hogy nem Stefan miatt szomorodtam el.
- Odaég a vacsora - szólalt meg komoly hangon, majd elnevette magát.
- Még ráér. – válaszoltam alig hallhatóan és újra hozzábújtam. A következő pillanatban hangos sikítozás törte meg a csendet. Kibújtam Damon öleléséből és a nappali felé indultam. A sikoly tulajdonosa Bonnie volt, akit épp eltalált egy hatalmas hógolyó. Elnevettem magam, gyorsan felkaptam magamra a csizmámat és a kabátomat, majd csatlakoztam hozzájuk. Az első hógolyó gyúrásánál úgy éreztem lefagy a kezem, de hamar hozzászoktam a hideghez és így már nem okozott gondot. Szerencsére a többiek nem vettek észre, így az első dobásom teljesen váratlanul érte őket, utána azonban egyszerre indítottak ellenem sortüzet és valaki hátulról is eltalált… Megfordultam, de közbe már gyúrtam a következő hógolyót és Damon felé dobtam.
- Csalóóó! – kiabáltam, a mikor egy szempillantás alatt kitért a felé repülő hógolyó elől. De Caroline is bevetette nem kis erőfölényét és egy „vámpírbombának” keresztelt hatalmas és szélsebes hókupacot zúdított Damonre. Szerencsére, csak egymást bombázták ilyenekkel, minket szolidan dobáltak. Amikor már kellőképpen eláztunk a hótól bevonultunk a házba száraz ruhát váltani, és megterítettük az asztalt, majd hat óra körül nekilátunk. A vacsora jó hangulatban telt, beszélgettünk, nevetgéltünk. Caroline és Bonnie vállalták a mosogatást, mi pedig letelepedtünk a kanapéhoz, valami értelmes film megnézésének a reményében, de csak a szokásos karácsonyi műsor ment, amit minden évben végig nézünk, így hamar előkerült az Activity és két, háromfős csapatra oszlottunk. Legnagyobb meglepetésünkre a fiúk csapata brillírozott és csúfos vereséget szenvedtünk, de nem bántuk, mert közbe is nagyon jókat nevettünk, főleg amikor Caroline-nak kellett rajzolnia, mert ez eléggé távol állt tőle… Az este zárásaképp úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet DVD-n. Némi vitatkozás után a Kőkemény család című karácsonyi filmre esett a választás, mivel a fiúk akció filmet akartak, mi pedig valami vígjátékra gondoltunk. Alig kezdődött el a film, de már éreztem, hogy nem tudom végig nézni, de próbáltam minél tovább kitartani, végül a film közepe táján Damon vállának döntöttem a fejem és elaludtam.




Másnap reggel Damon ölében ébredtem, a jelek szerint ő még mindig aludt, mert nem reagált a mocorgásomra. Próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni és kiosontam a konyhába, hogy főzzek egy teát. Pár perccel később, kezemben a bögrével, visszamentem a nappaliba, Damont azonban már nem találtam ott. Úgy gondoltam ennél jobb alkalmam nem lesz, így letettem a bögrémet az asztalra és felosontam a szobámba az ajándékokért. Gyorsan összeszedtem őket, leszaladtam a lépcsőn és gyorsan a fa alá csempésztem őket. Azonban nem az én ajándékaim voltak az elsők a fa alatt, volt már ott egy, rajta egy kis cetli, amin az én nevem volt Damon kézírásával. Leültem a dobozok mellé és megfogtam a dobozkát. Forgattam, nézegettem, találgattam, mi lehet benne, de nem tudtam kitalálni.
- Leskelődünk? – suttogta a fülembe Damon. Észre se vettem, hogy a szobában van és ijedtemben, majdnem felsikoltottam. Damon halkan kuncogott a hátam mögött, majd a vállamra tette mindkét kezét.
- Nem nézed meg? – kérdezte s közben olyan közel hajolt hozzám, hogy az álla, már szinte a vállamon volt. Felemeltem a dobozt és közelebbről is megvizsgáltam, hogy vajon hol lehet a nyitja. Szép fehér szalaggal volt átkötve és pár helyen le is volt ragasztva. Finoman kikötöttem a szalagot és letépkedtem a ragasztó csíkokat róla. Amikor leemeltem a doboz tetejét halkan felkacagtam, mivel a dobozban csak egy cetli volt.
- „Nem nyert” ? – olvastam fel döbbenten a rajta levő szöveget. Damon elnevette magát, majd felállt és felém nyújtotta a kezét.
- Gyere, segítek – mondta kedvesen és felhúzott magához - Játszunk hideg-meleget! – tette hozzá egy kacsintás kíséretében. Felsóhajtottam, és a mellkasának döntöttem a fejemet, majd megadtam magam és rámosolyogtam.
- Rendben Mr. Salvatore. Vezessen! - Ötpercnyi hideg – meleg – langyos - jéghideg után Damon megszánt és mögém lépett, majd nagyot sóhajtott.
- Ez a játék sose volt az erősségem… - nyöszörögtem. Damon egyik kezével letakarta a szememet, a másikkal pedig megfogta az enyémet és picit előrébb tolt. Éreztem, hogy valamibe beleakad a kezem. Damon segítségével lehúztam a fáról a gömbformát, amit a kezemben tartottam. Amikor kinyitottam a szemem, egy ezüstszínű gömbdíszt tartottam a kezemben, amiből egy pici medál lógott ki. Megfogtam a medált és széles mosollyal az arcomon kihúztam a díszből egy gyönyörű ezüst nyakláncot. Damon kivette a kezemből a díszt, én pedig a tenyerembe fektettem a nyakláncot. Egyszerű ezüstlánc volt, rajta egy kis hópehely formájú medállal.
- Gyönyörű…- szólaltam meg nagy nehezen. Nem találtam szavakat arra, amit ebben a pillanatban éreztem. Damon-höz léptem és megöleltem.
- Köszönöm - súgtam a fülébe és arcon csókoltam. Derekamra fonta az egyik karját, mi közbe a másik kezével maga felé fordította az arcomat és megcsókolt. Vágytam erre a csókra, el se tudnám mondani mennyire akartam, hogy a tudtára adhassam, mit érzek iránta. Gondolkodás nélkül visszacsókoltam és még szorosabban öleltem magamhoz. Végtelenül gyengéd volt, finoman becézgette az ajkaival, az övével, végül nyelve gyengéden a számba siklott és én a mennyekben éreztem magam, mintha a világ leszűkült volna csak kettőnkre. Kis idő után szétváltunk és egymás szemébe néztünk. Nem volt többé kérdés, hogy mit érzek iránta, s hogy ő vajon mit érez, mert pontosan tudtam…
- Szeretlek – suttogtam és a mellkasához bújtam.
- Én is szeretlek - válaszolta ő is suttogva és magához szorított. Elengedett és kivette a kezemből a nyakláncot, amit az óta is a kezemben szorongattam. A hátam mögé lépett és a nyakamba akasztotta a láncot, majd ismét megölelt. Úgy ölelt magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Az arcomhoz érintette az övét és halkan a fülembe suttogott.
- Nem kell más karácsonyra…csak te.