A nap, ami mindent megváltoztat

Karácsonyi Damon & Elena Oneshot
Korhatár: 12
Megjegyzés: Mindaz, ami fontos háttér információ lehet:
- A történet a harmadik évadban játszódik
- Stefan Klausszal van, de nem tértek/térnek vissza Mystic Fallsba
- Jenna nem halt meg, hanem ember maradt, de tud a vámpírokról
- Alaric sem halt meg, ember, és nincs semmilyen vámpírgyűlölő alteregója
- Bonnie és Jeremy nem szakítottak
- Elena továbbra is ember, Jeremy pedig nem lát szellemeket
A történet NEM kapcsolódik az általam írt Damon&Elena fanfictionhöz.
A sztorit megtaláljátok a "Damon & Elena - Rövid történetek" menüpont alatt.



Damon&Elena
A nap, ami mindent megváltoztat

- Jó reggelt! - köszöntötte Jenna unokahúgát, aki éppen akkor lépett be a konyhába.
- Neked is - viszonozta mosolyogva Elena, majd csatlakozott Jeremyhez, aki éppen müzlit szórt a tányérjába. Nemsokára Alaric is megérkezett, aki lerendezte az esti menühöz szükséges bevásárlást. Lényegében minden adott volt egy tökéletes karácsony estéhez, kivéve egy valamit.
- Nos srácok, - kezdte Jenna, miután leült az asztalhoz - most már minden van, csak a karácsonyfa hiányzik. Van valami ötletetek, hogy honnan szerezzünk be egyet ilyen későn? Teljesen kiment a fejemből - sopánkodott a nagynéni. Jeremy és Elena egyszerre rázták meg a fejüket.
- Na mindegy, majd megkérem Ric-ket, hogy szerezzen gyorsan egyet - döntötte el Jenna. Elena feszengett. Volt valami, amit már régóta meg akart kérdezni Jennától, és már nem lehetett volna tovább húzni.
- Jenna, figyelj - kezdte kissé bizonytalanul. - Lenne valami, amit meg akartam beszélni veled.
- Igen?
- Az a helyzet..., hogy itt van ugye a karácsony...és mindenki a családjával vagy a barátaival és ünnepel. És hát arra gondoltam, hogy...meghívhatnánk Damont, hogy ne legyen egyedül - bökte ki nagy nehezen. Jenna felvonta a szemöldökét.
- Damont?
- Aha... Nem szeretném, hogy egyedül töltse az ünnepet. Szóval...mit gondolsz?
- Van valami köztetek? - Jenna gyanakvóan nézett Elenára.
- Nincs! - vágta rá Elena, fülig pirulva. Amióta Stefan elment, borzasztó sok időt töltött Damonnel, lényegében elválaszthatatlanokká váltak. Mindent tudtak egymásról, és tulajdonképpen a fiú volt Elena támasza ezekben az időkben. Rettentően sokat köszönhetett neki.
- Kérlek, engedd meg! - Elena szinte könyörgött. Ekkor lépett be a szobába Alaric.
- Mit engedjen meg? - kérdezte vidáman, majd egy puszit nyomott Jenna feje búbjára.
- Elena azt kéri tőlem, hogy engedjem meg, hogy meghívja Damont karácsonyra.
- Áh.. értem - bólintott Alaric. - Na és mit gondolsz, drágám? Szerintem nem rossz ötlet - Amint ez kimondta, vigyorogva rákacsintott Elenára.
- Ha annyira szeretnéd, akkor legyen - egyezett bele sóhajtva Jenna. - Végül is jut elég hal mindenkinek... vagy várjunk, Damon eszik egyáltalán...bármit is?
- Hát persze, hogy eszik! - forgatta szemét nevetve Elena. - Jaj Jenna, annyira, de annyira, köszönöm! - örült Elena és Jenna karjaiba vetette magát. - Ígérem, nem fogod megbánni!
- Remélem is. De tudod mit? Meghívhatod Damont, viszont cserébe nektek kell megvenni a karácsonyfát.
- Áll az alku! - lelkendezett Elena, majd felszaladt a szobájába és már hívta is Damont.

XOXO

- Tehát arra kérsz, hogy töltsem veletek a karácsonyt? - tudakolta Damon, miután leparkoltak egy karácsonyfapiac közelében.
- Pontosan.
- Nézd, 'Lena, nem kell aggódnod miattam. Tényleg el tudom foglalni magam, elvégre nem ez az első karácsony, amit egyedül kéne eltöltenem.
- Nézd, Damon - szakította félbe Elena, a srác hangsúlyát utánozva. - Én törődöm veled, éppen ezért nagyon szeretném, ha ott lennél. Fontos számomra, meg hát... hiányoznál.
- Tényleg? - kérdezte Damon, felvonva egyik tökéletes szemöldökét. Elena bólintott.
- Kérlek. A kedvemért, jó?
- Rendben van. A kedvedért - egyezett bele Damon nevetve, mire Elena vigyorogva a nyakába vetette magát. Damon felsóhajtott. Annyira jólesett neki a lány ölelése, hogy azt nem tudta leírni. Ugyanakkor viszont a szíve is fájt, hiszen az az erős és őszinte szerelem amit érzett, ami majd' megölte, viszonzatlan volt.
- Köszönöm! - mondta Elena, miután kibontakozott az ölelésből. Damon egy mosoly mögé rejtette a fájdalmát, majd kipattant a kocsiból, és kisegítette Elenát.
- Na akkor, most induljunk karácsonyfát keresni! - szólt és felajánlotta kezét Elenának, aki habozás nélkül elfogadta azt. Kéz a kézben mentek végig a piacon, és bárki, aki látta őket, jogosan gondolhatta, hogy ők együtt vannak. Holott nem volt köztük semmi több, mint nagyon mély barátság.
Miután kiválasztottak egy szép, karcsú fát, Damon odament az árushoz, hogy kifizesse. Ám amikor már menni készült, az eladónő utánakiáltott.
- Várjon! Nem vett szerencsesütit.
- Tessék? - fordult vissza Damon, aki nem kis meglepetést okozott azzal, hogy simán a vállára vette a nehéz fát.
- Minden vásárlónknak jár egy szerencsesüti - magyarázta kedvesen az árus, és egy zsákot nyújtott Damon felé. A vámpír tétovázott egy kicsit, végül mégis belenyúlt és kihúzott egy csomagot.
- Nem hiszek az ilyesmiben - dörmögte.
- Ó, pedig érdemes - bizonygatta az eladónő. - Boldog karácsonyt!
- Magának is - búcsúzott Damon és zsebre vágta a kis csomagot. 
Elena már a kocsinál várta. Ugyan először akadt egy kis nehézség, ugyanis a fa sehogy sem akart beférni a kocsiba, Damon végül mégis megoldotta a problémát azzal, hogy hátradöntötte a két hátsó ülést. Amikor látta, hogy Elena beszállt, gyorsan elővette a sütit a zsebéből és kibontotta. Egy kicsi, összehajtogatott papírlap hullott ki belőle. Damon széthajtotta és a következő feliratot olvasta rajta:
"Kívánjon valamit és valóra fog válni!" Valamiért úgy érezte, hogy most az egyszer bedőlhet egy ilyen értelmetlen babonának, így hát lehunyta a szemét és kívánt. Kívánt, még pedig valami olyat, amit már annyira régóta áhított.

XOXO

- Mit ne mondjak, ez gyorsan ment! - Jenna elismerően mérte végig a karácsonyfát, amit Damon akkor cipelt be a nappaliba. - Jó választás. Ric elugrott még pár ajándékért, Jeremy fogalmam sincs, hol mászkál, én pedig főzök, szóval akkor rátok vár az a feladat is, hogy feldíszítsétek
- Nem baj - rázta meg a fejét Elena. - Szívesen megcsináljuk, ugye Damon? - rámosolygott a fiúra, aki ettől végképp elolvadt.
- Öhm, hát persze! Ez csak természetes.
- Jól van. Aztán szép legyen!
Damon és Elena egyedül maradt a fával és egy tömérdek dobozzal, amik dugig voltak tömve a legkülönfélébb díszekkel.
- Na akkor, melyikkel kezdjük? - kérdezte Damon. Elena véletlenszerűen rábökött az egyik dobozra.
- Legyen ez.
Damon bólintott és felnyitotta a dobozt. Kiválogatták a már használhatatlannak bizonyuló darabokat, majd elkezdték díszíteni a fát. Amikor már majdnem készen voltak, Elena talált valamit.
- Jé, hát ez még megvan? - csodálkozva nézett egy aranyszínű díszre, ami minden bizonnyal a fa tetejére való volt. - Nem láttam ezt mióta... - elharapta a mondat végét, de Damon pontosan tudta, mire gondol.
- Nagyon hiányoznak, igaz? - tudakolta halkan, leülve Elena mellé a kanapéra.
- Igen... sosem fogom őket elfelejteni.
- Tudod, én hét éves voltam, amikor meghalt az édesanyám - kezdte Damon. - Borzasztóan szerettem őt, elvégre nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Aztán...megszületett Stefan, ő pedig elment...és mindig úgy éreztem, hogy az öcsém az oka az egésznek, és ezt sokáig nem tudtam megbocsátani neki. - Damon felsóhajtott, tekintete a karácsonyfát pásztázta. - Miután ez történt, bezárkóztam a szobámba és nem szóltam senkihez. Egy teljes hétig nem is ettem. Apám persze őrjöngött, de nem érdekelt. Igazából itt kezdett elromlani a kapcsolatunk, ami aztán az ő életének a végéig sem javult meg... Szóval ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy tudom, mit érzel. Ahogy azt is tudom, hogy azok, akiket igazán szeretünk, nem hagynak itt bennünket örökre. Velünk maradnak, a szívünkben - Damon lassan a lány szívére tette a tenyerét. - És ő a mai napig velem van. - Elena érezte, hogy egy könnycsepp gördül ki a szeméből. Abban a pillanatban egy teljesen más Damont látott magával szemben ülni. Olyan érzékeny volt, törékeny...olyan emberi.
- Apának és nekem volt egyfajta karácsonyi rituálénk - Elena tekintete az ölében fekvő díszre siklott. - Minden évben én tettem fel a fa tetejére ezt a díszt, de mivel sose voltam hozzá elég magas, Apa mindig felemelt, hogy felérjem. Még akkor is, amikor már 16 voltam. Sose felejtem el azokat a napokat...
- Hát, ez nem hangzik lehetetlennek - felelte mosolyogva Damon, majd a kezénél fogva felhúzta Elenát a kanapéról és odavezette a fához. - Egy ilyen hagyománynak nem kell feltétlenül véget érnie - magyarázta, majd kezeit Elena csípője köré fonta és óvatosan felemelte őt. A lány testének minden porcikája bizseregni kezdett, ahogy a srác hozzáért. Ahogy szemmagasságba került a fa tetejével, szépen ráillesztette a díszt, majd jelzett Damonnek, hogy leteheti, aki így is tett. Azonban annak ellenére, hogy Elena már a saját lábán állt, még mindig nem engedte el a csípőjét. Arcuk alig néhány centiméterre volt egymástól, s a levegő érezhetően vibrált körülöttük, ahogy egymásra néztek. Elena érezte, hogy egy belső hang egyre inkább bíztatja:
"Csókold meg!"
De ezt nem teheti. Stefan miatt. Stefan miatt, akit már nem látott egy fél éve és aki láthatóan nem is igyekszik vissza hozzá. Borzasztó volt bevallania saját magának, hogy azok az érzések, amit az ifjabbik Salvatore iránt táplált, napról napra halványultak. Azonban nemcsak ez az egy dolog aggasztotta, hanem azok az érzelmek is, amiket Damon jelenléte ébresztett benne. Félt beismerni, de nagyon kötődött hozzá. Jobban megbízott benne, mint bárki másban, sőt, az életét is rábízta volna, ha kell. Ahogy telt az idő, rá kellett jönnie, hogy képtelen lenne Damon nélkül élni, hiszen ő az, aki még az élete legrosszabb pillanataiban is meg tudja nevettetni; ő az, akire mindig számíthat; ő az, aki sosem hagyta el és mindig mellette volt, vigyázva rá. Hosszú ideje küzdött az érzés ellen, de tudta, hogy nem lesz képes sokáig harcolni. Valahogy még mindig benne volt a félelem, hogy a nehezebb utat választaná Damonnel. A rosszfiút.
"Csókold meg!" Elena igyekezett nem hallgatni a hangra, azonban Damon ajkai úgy vonzották őt, mint egy mágnes. Mindketten egyre közelebb hajoltak egymáshoz, de végül Elena megszólalt.
- Nem tehetjük ezt, Damon - hangja erőtlenül, bizonytalanul csengett.
- Miért, nem Elena? - kérdezte Damon, tekintetével foglyul ejtve a lányt, aki nem tudott válaszolni. Többé már nem volt mentsége. De ez esze nem hagyta, hogy a szívére hallgasson.
- Értem én, Elena - sóhajtott fel Damon, választ adva a saját kérdésére. - Mindig Stefan lesz az.
- Nem, Damon, te is tudod, hogy ez nem igaz... - Elena kétségbeesetten húzta vissza magához a távolodó fiút.
"Valld már be!"
- Elena, miért hívtál ide engem? Azért, hogy fájdalmat okozz? Vagy csak szimplán szánalomból?
- Damon, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen tudod, hogy én... - Nem tudta befejezni a mondatot.
- Hogy te mi, Elena? - Damon hangja száraz volt és megvetést sugárzott.
Elena tudta, mit kéne mondani. És nemcsak tudta, hanem érezte is. Hosszú hetek óta őrlődött, igyekezett rájönni, mit jelent mindaz, amit Damon iránt érez. A jelek árulkodóak voltak: akárhányszor meglátta, hevesebben kezdett verni a szíve, volt, hogy elvörösödött; akárhányszor hozzáért, elektromosság futott át rajta; gyakran róla álmodott. Mégis, nem merte bevallani magának mindezt, valami még mindig visszatartotta. A rengeteg, őket elválasztó falakból már csak egyetlenegy maradt, de úgy látszott, azt már nem lehet ledönteni.
- Tudom, Elena. Te törődsz velem. Törődsz velem, és semmi több.
"MONDD MÁR KI!"
Elena belenézett abba a gyönyörű azúrkék szempárba, s onnan már nem volt megállás.
- Néha tényleg arra vágyom, hogy törődjek veled. Hogy csak törődjek veled - kezdte Elena. Damon azonban félreértette. Szája egy keskeny vonallá szűkült, tekintete kerülte a lányét.
- Világos. De gondolom akkor azt is megérted, ha én most elmegyek.
Elena tátott szájjal nézte, ahogy Damon lassan elengedi és elindul az ajtó felé.
"A ROHADT ÉLETBE, MONDD MÁR KI!" - A belső hang már üvöltött. Elena pedig meghozta döntést.
- Damon, várj! - kiáltott a távolodó vámpír után. A fiú hátrafordult, tekintete mégis reménytelenséget tükrözött.- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Igen, néha azt kívánom, hogy bárcsak szimplán törődhetnék veled. De erre én nem vagyok képes.
- És miért, Elena? - kérdezte Damon. Elena vett egy mély levegőt és ugrott.
- Azért, mert szeretlek, te idióta!
Damonben megállt az ütő. Jól hallotta? Elena valóban azt mondta volna, hogy szeretlek? Hogy történhetett?
Elena pedig azt várta, hogy megbánja mindezt, de nem így történt. Olyan nyugalom, elégedettség, megkönnyebbülés lett úrrá rajta, mint még soha. Ez most tényleg helyes volt, és ezt ő is érezte. Sosem gondolta volna, hogy ekkora boldogságot okozhat neki egy ilyen egyszerű mondat. Mert azzal, hogy kimondta, rájött, hogy mennyire is szereti ő Damon Salvatorét.
Damon továbbra sem mozdult, arcáról sütött a fájdalom.
- Nem kell ezt mondanod, Elena. Nem kell sajnálnod.
- Miről beszélsz? - csattant fel Elena magából kikelve. - Komolyan mondtam, Damon! Én tényleg szeretlek.
Semmi válasz.
- Damon, higgy nekem - esdekelt Elena. Ekkor vette észre, hogy mennyire is szomjazza a fiú szerelmét, hogy mennyire vágyik arra, hogy a karjaiba vesse magát, vagy hogy megcsókolja. Rá vágyott, és senki másra.
- Damon Salvatore, azt mondtam, hogy S-Z-E-R-E-T-L-E-K, neked pedig nincs ehhez semmi hozzáfűznivalód?!
Damon kezdett magához térni. A francba, hát persze, hogy van!
- Elég sokáig tartott, hogy rájöjj - mondta végül, s alig, hogy kimondta, már ott is termett Elena előtt, s mire a lány föleszmélt, ajkát az övére tapasztotta. Kétség sem fért hozzá, hogy ez volt életük legjobb csókja. Tele volt szeretettel, érzelemmel, szenvedéllyel és törődéssel. Elena Damon nyaka köré fonta karjait, aki pedig a derekánál fogva húzta még közelebb magához. Hosszasan becézték egymást, egyre jobban és jobban belemerülve a csókba. Tökéletesek voltak együtt.
Végül Elena szakította meg a csókot, levegő után kapkodva. Damon mélyen a szemébe nézett, szemei úgy csillogtak, mint még soha.
- Én is szeretlek - suttogta a lány fülébe. Kicsit közelebb hajoltak egymáshoz, úgy, hogy a homlokuk összeérjen, s úgy vigyorogtak egymásra, mint két kisgyerek.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott - kezdte Elena, kezével a fiú hajában túrva. - Nem lett volna szabad... - De Damon elhallgattatta azzal, hogy ismét megcsókolta, ő pedig lángoló szenvedéllyel csókolta vissza. Jeremy, aki éppen akkor haladt el a nappali előtt, belesett, hogy megnézze, hogy áll a fa, és kicsit meglepődött, amikor meglátta a nővérét Damon karjaiban.
- Még, hogy nincs köztük semmi - mormogta nevetve, és inkább elindult a konyhába, magára hagyva a szerelmeseket, akik észere sem vették Jeremyt.
- Gyere, még van egy feldíszítésre váró karácsonyfánk - szólt Damon, miután elváltak egymástól. Elena bólintott, majd gyorsan felrakták azt a pár díszt, ami még megmaradt.
- Kész is! - jelentette Damon, elégedetten szemlélve a tetőtől talpig kidekorált karácsonyfát.
- Gyönyörű lett - jegyezte meg Elena, miközben átölelte Damont. Azonban ahogy egymásra néztek, el is felejtették a külvilágot és már csak ők számítottak. Az előző két csókot egy újabb követte, amely legalább olyan csodálatos volt, mint az előzőek. Damon egyszer csak felkapta Elenát és kanapéhoz suhant vele, még mindig nem szakítva meg a csókot.
- Szóval, akkor nem haragszol? - kérdezte Elena, miután befészkelte magát Damon ölébe.
- Miért haragudnék? - vonta fel a szemöldökét, miközben kisimított egy hajtincset a lány arcából.
- Hát, hogy ilyen sokáig tartott, amíg bevallottam - felelte Elena. - Az igazság az, hogy már régen tudtam, hogy szeretlek, de csak most mertem beismerni.
- Nem baj, hiszen tudod, ha kell, egy örökkévalóságon át várok rád.
- Akkor most már együtt leszünk ezentúl, ugye? - tudakolta Elena mosolyogva. Damon Salvatore, a pasim. Megnevettette a gondolat.
- Szeretnéd? - Damon érdeklődve fürkészte Elena arcát.
- Igen, azt hiszem.
- Akkor tekintsük ezt a napot a közös életünk első napjának - javasolta Damon, mire Elena vigyorogva bólintott és megajándékozta őt egy gyengéd csókkal. Boldogok voltak, boldogabbak, mint valaha.
- Szeretlek, Damon.
- Én is szeretlek, Elena.
És ajkaik ismét találkoztak, s olyan éhséggel falták egymást, mint soha korábban. Azonban ebben a pillanatban lépett be Jenna az ajtón.
- Elena, készen... - Amint megpillantotta az egymást ölelő párt, finoman szólva leesett az álla. Damon föleszmélt és eltolta magától Elenát, aki fülig pirulva nézett nagynénjére.
- Öhm, Jenna, mi csak... - mentegetőzött.
- Gyere a konyhába, Elena - vágott közbe Jenna és kivonult a nappaliba. Elena bűnbánóan Damonre pillantott, majd követet Jennát.
- Csak barátok, ugye? - szegezte neki a kérdést Jenna, amint beért a konyhába.
- Nézd, Jenna, én tényleg azt hittem, vagyis azt akartam hinni, hogy ő csak a barátom, de igazából jóval több annál. Csak féltem beismerni.
Jenna kérdően felvonta a szemölödkét.
- Már nagyon régóta szeretem őt, de Stefan miatt nem voltam képes a szívemre hallgatni. De nem tudom, sőt, nem is akarok tovább hazudni magamnak és letagadni az érzéseimet.
- Na és mi lesz Stefannal? - Jenna természetesen beletrafált.
- Nem tudom - vallotta be Elena. - Ő már rég elengedett engem, így most én is így teszek. Nem élhetek örökké a múltban. Igen, hiányzik, de már nem vagyok szerelmes belé. Többé nem.
- És Damon már nem egy seggfej? - érdeklődött nevetve Jenna, visszaemlékezve egy régebbi beszélgetésükre.
- Ó, de egy nagyon szerethető seggfej - felelte Elena, tudva, hogy Damon úgyis minden szavukat hallja. - Te is láttad, hogy mindig számíthattam rá, mindig velem volt és támogatott. Megváltozott, Jenna.
- Mondta bárki is, hogy kifogásolom? - tette fel a kérdést Jenna. - Ha boldog vagy vele, akkor én támogatlak, Elena.
- Tényleg? - A lány arca felragyogott, ahogy nagynénje nyakába ugrott. - Köszönöm, Jenna!
- Na, erre akkor iszunk! - Alaric lépett be a konyhába, kezében egy üveg whiskyvel és négy pohárral, nyomában a kajánul vigyorgó Damonnel.
- Hé, ti hallgatóztatok? - dorgálta meg Jenna Ric-et.
- Inkább ti beszéltetek túl hangosan! - kontrázott Ric, átkarolva Jennát. - Tehát, akkor iszunk vagy nem iszunk?
Elena Damonre pillantott, aki egy poharat nyújtott felé, arcán azzal a jól megszokott féloldalas mosollyal.
- Iszunk! - határozta el magát, mire Damon már öntött is mindenkinek a jó öreg skót whiskyből.
- Igyunk a két erre a két fiatalra itt - emelte a poharát.
- Álljon meg a menet, én kétszer olyan idős vagyok, mint ti együtt! - szólt közbe Damon nevetve. Alaric a szemét forgatta.
- Rendben, akkor igyunk Elenára és az ő ük-ük-ük-apjára! - pontosított Ric, gonoszul vigyorogva Damonre.
- Éljen! - Koccintottak és mindeni felhajtotta az italát. És ekkor Jeremy jelent meg a konyhában.
- Hé, engem kihagytatok? - méltatlankodott.
- Neked is szia, Jer - válaszolta Jenna. - Először is, hol voltál?
- Mi ez, inkvizíció? - kérdezte Jeremy, de látva Jenna komoly arckifejezését, folytatta. - Bonnie-nál, elbúcsúztam tőle, mert elutazott az apjához az ünnepekre. Egyéb kérdés?
- Jól van - bólintott Jenna.
- Szóval, én is kapok?
- Természetesen nem - vágta rá a nagynéni. - Ott a kóla a hűtőben. - Jeremy sóhajtott, de nem ellenkezett, és felhúzta az egész üveg kólát.

XOXO

- Köszönök mindent, Jenna - búcsúzott Damon vacsora után. - És azt is köszönöm, hogy elfogadsz minket..., hogy elfogadsz engem.
- Ami azt illeti, hálás vagyok neked, Damon - viszonozta Jenna. - Te tartottad őt életben, te voltál az egyetlen, aki képes volt lelket önteni belé, vagy mosolyt csalni az arcára - még a legrosszabb pillanatokban is. Tudom, hogy mennyire szereted, és bebizonyítottad, hogy megérdemled őt.
- Köszönöm még egyszer. Ígérem, nem fogod megbánni - tette hozzá Damon, majd hagyta, hogy Elena kikísérje.
- Nyitva lesz az ablak - jegyezte meg Elena, amint kiléptek az ajtón. Damon elmosolyodott.
- Mindjárt itt leszek, csak akadt még egy kis dolgom...de mielőtt még elmegyek, oda akartam adni neked ezt - mondta, és egy piros bársonydobozt bőrdzsekije belső zsebéből.
- Ó, Damon, igazán nem kellett volna...
- Csak nyisd ki, jó?
A lány felnyitotta a dobozt, amiben egy nyaklánc lapult, ami történetesen tökéletes mása volt annak az ékszernek, amit még Stefantól kapott kapcsolatuk elején.
- Azt hittem, ez elveszett - dadogta Elena. Tekintete felváltva siklott Damonre és a nyakláncra.
- Nos, ez nem is az, hanem egy másolat. Azt sajnos nem tudtam megtalálni, de mivel tudom, hogy mennyire ragaszkodtál hozzá, gondoltam, csináltatok egy ugyanolyat.
- Köszönöm - Elena lábujjhegyre állt és megcsókolta őt, gyengédségével teljesen magával ragadva a fiút.
- Ezt adtad nekem, holott tudod, hogy Stefanra emlékeztet... Mikor váltál ilyen ellenállhatatlanná, Damon?
- Az az igazság, hogy felőlem akár Klaustól is kaphattad volna, ha téged ez boldoggá tesz, akkor én kötelességemnek érzem, hogy visszaadjam neked valamilyen módon. Mert nekem csak az számít, hogy te boldog legyél, Elena - vallotta be Damon.
- Hogy voltam képes eddig ellenállni neked? - tette fel a költői kérdést Elena, mire Damon óvatosan az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, majd megcsókolta.
- Sietek vissza, szerelmem - mondta, és elillant. Elena ekkor vette észre, hogy végig a verandát díszítő fagyöngy alatt állt. Halkan kuncogni kezdett, majd visszament a házba.

XOXO

Damon visszament a Salavatore házba és gyorsan átöltözött valami kényelmesebbe. De akármilyen boldog volt, nem bírta kiverni az öccsét a fejéből. Így mielőtt visszaindult volna, elővett egy papírt, amit néhány napja a Liz Forbes, a seriff adott át neki. Stefa telefonszáma volt, ami hosszas kutatás után tudtak megszerezni. Sokáig gondolkodott rajta, hogy megossza -e Elenával az információt, azonban azok után, hogy Stefan felhívta Elenát a születésnapján, de nem szólt bele, nem volt biztos az ötlet helyességében. Most viszont elővette a papírt és tárcsázta a rajta álló telefonszámot. Sóhajtott, ahogy meghallotta a csengést. És aztán felvették. Valaki felvette, de nem szólt bele. Ez jellemző Stefanra - gondolta Damon, de nem azért hívta az öccsét, hogy illemórát tartson.
- Stefan. tudom, hogy ott vagy. Nem akarlak zaklatni, se könyörögni, hogy gyere haza. Nem várok tőled semmit. Azt szerettem volna mondani, hogy nem számít hol is vagy most, vagy mit csinálsz éppen, csak azt kívánom, hogy legyen boldog karácsonyod - mondta és letette a telefont.
Stefan, aki egy lepukkant san francisco-i bár pincéjében ült, körülvéve egy csomó megcsapolt lány tetemével, hosszú idő óta először érzett fájdalmat, s ahogy a bátyját hallgatta, egy könnycsepp gördült ki a szeméből.

XOXO

Elena már egy jó ideje várta, hogy Damon megérkezzen, azonban a fiú csak nem akart megjelenni. Amíg várt, gyorsan megmosakodott, átöltözött, de a vámpír még továbbra sem volt sehol. Az utóbbi időben többször előfordult, hogy ott marasztatlta Damont éjszakára, de ez most más volt. Idegesen járkált fel, s alá, sőt, végül még az ablakba is kiült, az utcát lesve, hogy mikor érkezik már meg a szerelme.
- Csukd be azt az ablakot, még megfázol - szólalt meg hirtelen egy ismerős hang a háttérben. Elena hátrafordult, és megpillantotta Damont, aki hanyagul feküdt az ágyán.
- Damon! - kiáltott fel és a karjaiba vetette magát. - Azt hittem, már nem jössz.
- Azt gondoltad, hogy egyedül hagylak éjszakára? Hát milyen barát az ilyen? - kérdezte nevetve, és szorosan magához ölelte a lányt.
- Hiányoztál - vallotta be Elena.
- Te is nekem - válaszolta Damon és maga felé fordította Elena arcát, hogy megcsókolhassa. - Tudod, már majdnem két évszázada élek, de ez volt az életem legszebb napja.
- Köszönöm, Damon.
- Mit köszönsz?
- Azt, hogy mindig mellettem álltál, mindig támogattál, hogy mindig szerettél. Azt, hogy vagy nekem - mondta Elena, és Damon vállára hajtotta a fejét, teljesen befészkelve magát a fiú karjai közé.
- Szeretlek, Elena.
- Én is szeretlek, Damon.
- Remélem, ezt jó sokáig fogom még hallgatni - mosolyodott el Damon.
- Örökké - felelte Elena és elaludt szerelme karjai közt.