Ötödik köntösünk

Újra biztosíthatok mindenkit, hogy nem jár rossz helyen, nem írta be helytelenül a címet, és nem is a böngésző szórakozik, hanem pontosan a megfelelő weboldalon vagytok! :)

Már nagyon érett egy vadiúj kinézet, egy másik fejléccel, és ma végre, miután könnyes búcsút vettem német barátaimtól, hozzá is fogtam az átalakításhoz. Íme az eredmény.

Pár változást megemlítenék: az új sablonnak hála ezentúl "pipálással" is lehetséges lesz a véleménynyilvánítás, úgyhogy csak ajánlani tudom, hogy például ennek a bejegyzésnek az elolvasása után próbáljátok is ki :) Ez persze csak vicc volt. Emellett kicsit átalakítottam menüpontokat, a Delena Fanfiction menüpont ezentúl rendes nevén, azaz Végzet címszó alatt fut majd, míg az Összetörve is kapott egy saját menüpontot. A rövid történetek oldal Delena novellák néven folytatja pályafutását, továbbá a facebook oldalunk is menüsorból lesz elérhető ezentúl, amely oldalról visszakerült eredeti helyére, a fejléc alá.

A blogverseny tűkön ülő résztvevőinek pedig a türelmét kérem, amíg sikerül elkészítenem az okleveleket. Sajnos még mindig nem sikerült megszereznem a Photoshop CS4 Windows 8-as verzióját, úgyhogy ameddig az nincs meg, nem valószínű, hogy tudok eredményt hirdetni.

Remélem, mindenkinek tetszik ez az új köntös. Véleményeket, megjegyzéseket szívesen fogadok, hiszen bizonyára nem tökéletes.

Ölelés!
HexiTVD

Végzet - III. évad: Hivatalos ismertető

Egy hosszú, felejthetetlen nyár elmúltával csillapodni látszanak a kedélyek Mystic Falls városában. Stefan távollétében Elena és Damon életük legszebb hetein vannak túl: miután másodjára, egy hamisíthatatlan Caroline-féle esküvőn is kimondták a boldogító igent, meg sem próbálnak kitörni a maguk köré alkotott rózsaszín buborékból.

A város többi lakója is kezdi megtalálni a számítását: Caroline lassan, de biztosan megpróbálja túltenni magát Tyler fájó elvesztésén, Bonnie Matt és egy bizonyos szőkeség oldalán átlépi a főiskola kapuit, Logan és Jenna kapcsolata is kibontakozni látszik, míg Klaus végre megtalálja maradásának legfőbb okát.

Eközben Stefan egy új, erős ellenféllel társulva egy veszedelmes, titkokkal és rejtélyekkel teli terv kivitelezésébe fog, amelynek szerves része lesz Esther könyvének megtalálása.

Azonban a sötét titkokkal mérgezett városban nem tarthat sokáig a boldogság. Mindenkinek színt kell vallani, amikor lehull múlt leple, továbbá egy szívszorító döntés nemcsak könnyes, tragikus következményekkel jár majd, hanem a végső pusztulás szélére sodorja Mystic Falls városát, amelynek védelme ismét tragédiába csap át.

Még több könny, még több csalódás, még több dráma, még több tragédia, és még több szívmelengető pillanat - ez lesz a harmadik évad!

Végezetül jöjjön az első három epizód címe:

3x01 - Hosszú, forró nyár
3x02 - Piszkos kis titkok
3x03 - Kör dáma

Always and forever - 7. Tamora

Sziasztok! :) A fejezet címében benne van minden, ami fontos lesz most, szóval.... jó olvasást!

Napjainkban:

A fiatal nő göndör haja szinte úszott a levegőben, ahogy lendületesen sétált; barna, kitűzőkkel teleaggatott vászontáska lógott a válláról, sárga pólója és zöld térdnadrágja szinte rikítottak a kietlen pusztaságban, mely körülvette az elszigetelt, lepusztult szállót, ahová igyekezett.

Klaus épp az ablakon kibámulva iszogatott egy pohár bort, amit a pincében talált aznap reggel, így azonnal kiszúrta a boszorkányt, és nem volt nehéz rájönnie, ki tévedt oda. Egyrészt, mert épeszű embernek esze ágában nem volt a nagy semmi közepén bóklászni – pont ezért választotta az ősi ezt a helyet a találka helyszínéül-, másrészt, mert a nő pontosan úgy festett, ahogyan azt a férfi elvárta egy boszorkánytól.

Így aztán elégedett mosoly játszott ajkain, ahogy felhörpintette a pohara aljáról a maradék bort, és kényelmesen lesétált a földszintre, hogy fogadhassa a boszit.

Nem is kellett soká várnia, a nő igencsak kapkodhatta a lábait, ugyanis alig pár perc múlva nyílt a törött üveges bejárati ajtó, és fény szűrődött a helyiségbe, felkavart porszemek százait világítva meg. A nő felvont szemöldökkel szemrevételezte az igencsak pocsék körülményeket, majd pillantása megállapodott Klauson, és komoly arccal, de mosolygó szemekkel lépett közelebb.

- Helló, gondolom, te vagy a hírhedt Klaus – nyújtotta a kezét, amit az ősi – roppant udvariatlanul- nem fogadott el. A lány, hiszen így közelebbről látszott, hogy még a húszas évei közepét taposhatta, mintha észre sem vette volna az udvarias gesztus hiányát, leengedte kezét, és látványosan körülnézett. – Tudod, az szóbeszéd szerint te szereted a fényűzést és a kényelmet. Nekem nagyon nem úgy tűnik – húzta el a száját, majd vállat vont, mintha nem is igazán lenne érdekes a dolog. – Szóval, miért hívattál ide olyan gorombán, minden magyarázat nélkül? – érdeklődött mosolyogva.

- Nem véletlen itt találkozunk. Normális esetben valóban inkább a luxusszállodákat keresem, de most maximális diszkrécióra van szükségem – vetett rá jelentőségteljes pillantást Klaus. – Ugyanis több dologról is beszélni kívánok veled, és mindegyik abszolút bizalmas, ezt már most leszögezném – figyelmeztette a lányt.

- Oké, rendicsek, nálam biztos kezekben vannak a titkaid. Az üzlet az üzlet, kivéve, ha nagyon nem értek egyet vele. De ne aggódj, akkor időben szólni fogok – bólintott a boszorkány, majd újra körülhordozta pillantását, ami megállapodott a matrac nélküli, molyrágta kanapén. – Nincs véletlen valami olyan hely itt, ahol leülhetnék a testi épségem különösebb veszélyeztetése nélkül? – pillantott fel végül kedvesen a férfi arcába.

- Kövess, boszi, a szobám használható állapotban van. Ott tudunk beszélgetni – indult el Klaus felfelé a lépcsőn, és magában megállapította, hogy ez a lány van olyan szemtelen és nyílt, mint bármelyik másik boszorkány, akivel találkozott az évek során, de nála ehhez pluszba jött az a folytonos, pofátlan mosolygás. Remélte, hogy ha előadja, mit akar, kicsit komolyabban fog hozzáállni a dolgokhoz, mert ez a lazaság nagyon nem tetszett neki.

Mikor felértek a tulaj kis lakásába, Klaus lehuppant a terebélyes fotelbe, majd intett a lánynak, hogy ő is foglaljon helyet, kizárásos alapon a kissé mocskos, de legalább nagyjából épségben levő kanapén.

- Akkor talán kezdjünk is bele, ha nem bánod, boszi – hajolt előre a férfi, és a térdére könyökölt. – Először is, a legfontosabb, és egyben legbizalmasabb téma: Mikael.

Nem részletezte a dolgot, hagyta, hogy szavai megtegyék a hatásukat, leülepedjenek, érezhető legyen a név mögött rejlő többletjelentés. A boszorkány komor arccal fogadta a bejelentést, de nem úgy tűnt, mint akit megijesztett az ősök apjának említése.

- Mi van vele? – kérdezett rá enyhén felvont szemöldökkel a lány, mikor Klaus továbbra sem fejtette ki, hová akar kilyukadni.

- Elő akarom keríteni, és meg akarom ölni, ilyen egyszerű – rántotta meg a vállát, mintha egy csip-csup semmiségről lenne szó, ám a boszorkánynak azonnal feltűnt a mozdulatban rejlő merev feszültség, és megértette, hogy Klausnak milyen nagy jelentőséggel bír, ami itt most el fog hangzani. – Tudsz segíteni, vagy nem, ez itt a kérdés, boszi – nézett rá a férfi.

- Először is, elegem van, hogy folyton ’boszi’nak hívsz, van saját nevem is. A Tamora megteszi – mosolyodott el újra a lány, ami kezdte komolyan idegesíteni Klaust. Hogy tud valaki állandóan vigyorogni? Mint valami félkegyelmű. – Szóval, menni fog, nem? – kérdezte kedvesen, és nyilvánvalóan nem volt hajlandó továbbmenni, amíg Klaus nem mondja ki a nevét.

- Persze, bo…Tamora – morogta kelletlenül a férfi, és csak azért volt hajlandó ilyen szinten lealacsonyodni, hogy egy boszorkány diktáljon, mert bízott benne, hogy tud valamit Mikaelről.

- Máris jobb, nem? – bólintott elégedetten a lány, és végre hajlandó volt válaszolni. – Amúgy megeshet, hogy tudok valamicskét Mikael kapcsán. Nem tudom megmondani neked, hol van pontosan, de ha jól sejtem, nem is kell neked keresned őt, előbb-utóbb megjelenik. És ne kérdezd, hogy ezt honnan tudom – emelte fel a kezét, mikor látta, hogy Klaus már nyitja a száját. – Hogy hogyan lehet legyőzni, az már más tészta. Kutakodtam a témában, de még nem tudok semmi érdemlegeset.

- És honnan tudjam, hogy hihetek neked? – vonta kérdőre Klaus. Erősen kételkedett a lány szavahihetőségében.

- Sehonnan. A te dolgod, hogy elhiszed-e, vagy sem, az én lelkiismeretem tiszta, mint az ég egy felhőtlenül boldog nyári napon – vigyorgott Tamora szemtelenül, szemforgatást csalva ki Klausból.

- Nos, legalább ennyi előnye van, hogy beszéltél már a bátyámmal – közölte a férfi, mire a lány hirtelen megmerevedett, elpirult, és még az az átkozott mosoly is lefagyott végre az arcáról.

- Te tudod, hogy találkoztam Elijah-val is? – vonta kérdőre elhűlten a lány. – Ti… beszéltetek?

- Ja, találkoztunk, és… mondjuk, hogy még beszélgettünk is – hagyta rá Klaus. Azt nem részletezte, hogyan zajlott le a találkozó, és mi lett a végkimenetele. Úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog, miután a lány találkozott már az idősebb Mikaelsonnal, és Eljah rendszerint pozitív benyomást tett az emberekre. Márpedig ha a lány szimpatizál Elijah-val, nem lenne okos döntés közölni vele, hogy ki akarta nyírni a férfit.

- Akkor most már végre megbeszéltétek a nézeteltéréseiteket is? Bocsánatkérés, megbocsátás, öribari, meg minden? – villantott rá kissé kétkedő, de reménykedő pillantást a boszi. Mi a fene, vajon mennyit tud ez a lány? Elijah úton útfélen róla panaszkodott azoknak, akik hajlandóak voltak meghallgatni?

- Azt így nem merném kijelenteni – húzta el kelletlenül a száját Klaus. Nem tudhatta, tartja-e a kapcsolatot a boszorka a bátyjával, de ha nem, akkor sem mert meggondolatlan hazugságokba bocsátkozni. Ha a lány segíthet, nem lenne bölcs dolog már az elején átverni, ugyanis ha rájön, elbukta az egészet. Itt a ködösítés ideje. – Mondjuk, hogy elindultunk az úton – válaszolta végül. Ez gyakorlatilag igaz, mert Elijah bocsánatot kért tőle, és úgy tűnt, meg is bocsátott neki. Az már más kérdés, hogy Klaus nem hajlandó egy tapodtat sem mozdulni ezen az ösvényen.

- Na jó, egyelőre megelégszem ezzel – bólintott a lány, de látszott rajta, hogy kezdi sejteni, nem Elijah-n múlt a dolog. – Csak hogy tudd, a bátyád nagyon sokat emésztette magát miattad – tette még hozzá kis bosszúsággal, enyhén zavarba hozva Klaust, de ez pillanatok alatt haragba csapott át.

Mi az, hogy ez a boszorkány még bűntudatot akar ébreszteni benne? És Elijah komolyan mindenkinek elsírta a bánatát? Nem vall rá a túlzott nyíltság, főleg idegenekkel szemben. Ez kezd érdekes lenni, mindamellett, hogy rendkívüli módon dühítő is.

- Akkor talán térjünk át a másik témánkra, mert én a magam részéről már így is túl sokáig időztem ebben az ocsmány patkánylyukban – vette fel a beszélgetés fonalát Klaus. – Ha igazad van, és Mikael tényleg utánam jön, ha nincs, és nekem kell megkeresnem, az biztos, hogy mindenképpen szükségem lesz egy erős védővarázslatra a koporsók körül – közölte a lánnyal, aki értetlenül pislogott.

- Koporsók? Miféle koporsók? – meresztett nagy szemeket. Erről nem tudott. Milyen hullákat rejtegethet Klaus, és miért kell olyan nagyon őrizni őket?

- Igen, koporsók. Nekem fontosak. Hajlandó vagy levédeni őket valami hókuszpókusszal? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és nyilvánvalóan nem állt szándékában részletekbe bocsátkozni a tartalmát illetően. Tamora oldalát fúrta a kíváncsiság, de volt annyi sütnivalója, hogy ezt ne árulja el, hiszen akkor félő, Klaus a koporsók közelébe sem engedi, és esélye sem lesz kideríteni, mi lehet ilyen fontos az ősinek. Ami ráadásul minden valószínűség szerint halott.

- És hány darab van? - kérdezett végül mégis egy nem túl átlátszót, amit amúgy sem ártott tudnia. - Szakmai információ… - tette hozzá motyogva.

- Összesen öt, de egyelőre csak három igényel különösebb védelmet – válaszolta Klaus gyanútlanul.

Öt, vagyis lehet, hogy az ősi elkezdte az öt vadászt begyűjteni. Ez persze csak homályos feltételezés, de örömre adna okot. Végül is, mi mást akarhat pont öt darab koporsóval? Lehetséges, hogy van öt vérszomjas ősellensége, vagy öt idióta, akik fel merték dühíteni…

Az öt nem különösebben mágikus szám, már ami az áldozatokat illeti. A pentagramma természetesen az öt mágikus erejéhez köthető, és talán az egyik legjelentősebb jelkép a varázslatok terén, de az áldozatok száma általában hárommal osztható szám. Vagy hét. De az esetek többségében semmiképpen sem öt, úgyhogy ha minden igaz, attól nem kell tartani, hogy az ősi valami sötét varázslatra készülne a koporsókkal. Hát jó, ez esetben segít neki.

- Okés, ez menni fog. Nem mondom, hogy áthatolhatatlan a mágiám, de eddig remekül funkcionáltak az őrzővarázslataim – közölte megnyugtatásképp. – Van még valami? – érdeklődött kedves mosolyával.

- Hát, boszi, ez elég személyes jellegű…. – kezdett bele bizonytalanul Klaus, és fel sem tűnt neki, hogy már megint leboszizta Tamorát, ő pedig nem akarta most kijavítani, hiszen fontosabb volt, hogy a férfi megnyíljon neki.

Nem is tudta, mi ütött belé. Határozottan senkinek sem akart beszélni erről, de az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt mit csinálnia, így sokat gondolkodott, elmélkedett, ennek következményeképp gyakran törtek rá az emlékrohamok, ahogyan ő hívta őket magában.

Ezt normális esetben magában tartotta volna, de úgy tűnik, sikerült teljesen kikészítenie a tudatalattiját. És talán az is rátett egy lapáttal, hogy a boszorkány, az első benyomás és az állandó, idegölő mosolygás ellenére határozottan erősnek és jól informáltnak minősült. Akárhogy is, Klaus azon kapta magát, hogy meg akarja vele osztani, hogy kísértik a múltjának képei, hátha erre is tud valamit.

Azzal nyugtatta magát, hogy csak azért teszi, mert tiszta fejre van szüksége ahhoz, hogy becserkéssze a bátyját, és szembeszálljon Mikaellel. Valójában azonban talán kezdett bízni a boszi segítségében. És esetleg kezdett félni az emlékektől, hiszen azok olyan érzelmeket ébresztettek benne, melyekről azt hitte, már nincsenek meg benne, ha egyáltalán valaha léteztek is.

- Nyugodtan elmondhatod. Ígérem, köztünk marad – biztatta a lány, azzal az átkozott mosolyával. Hogy tud ilyen meggyőző lenni?

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez mágia, de… - kezdett bele újra Klaus. A fenébe is, most komolyan egy ismeretlennek, egy boszorkánynak fogja elpanaszolni elméjének árnyait. Valami nagyon nincs rendben vele, az egyszer tuti. De most már nem fog visszakozni, igenis kimondja. – Az utóbbi időszakban valamiféle… képek, víziók árasztják el az agyamat – sziszegte összeszorított fogakkal, próbálta kifejezni magát úgy, hogy ne tűnjön panaszkodó, nyavalygós kisgyereknek, aminek érezte magát a lelke mélyén.

A lány arcán meglepetés suhant át, majd öröm, végül gyorsan rendezte vonásait, így Klaus végül nem is volt biztos benne, hogy jól látta, hiszen a boszi arca most teljesen kifejezéstelen volt, leszámítva a halvány görbületet a szája sarkában. Vagy ő nagyon szórakoztató társalgópartner, vagy ennek a lánynak nem stimmel valami a fejében.

- És ezek amolyan jóslatok, a jövőben látod őket, vagy inkább álomszerűek, meghatározhatatlan időben? Esetleg a múltból emlékek? – kérdezősködött a lány kissé közelebb hajolva izgalmában. Az utolsó kérdésnél furcsán megremegett a hangja, ami Klausnak is feltűnt, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

- A múltamból vannak – közölte szűkszavúan. – Tudsz segíteni, boszi, vagy sem?

- Az attól függ – biccentette oldalra a fejét a lány, és újfent elsiklott a tény felett, hogy Klaus nem képes megjegyezni a nevét. – A saját emlékeid, vagy másoké? És milyen szemszögből látod őket? Valaki testében vagy, esetleg mellettük állsz? Vagy felülről nézed? – próbált minél több információt kicsikarni belőle Tamora.

- A saját emlékeim, és úgy látom, mint… mint valami filmet. Nem feltétlen mellettük állok, és nem is mozoghatok szabadon benne. Olyan… igen, pont olyan, mint egy film. Hol ezt mutatja, hol azt. Néha még olyat is, amit én akkoriban nem is láthattam – magyarázta összeráncolt homlokkal Klaus, ahogy visszaemlékezett rájuk.

- Nos, ez esetben kicsit összetett a dolog. Még annyit árulj el, hogy ezek milyen jellegű emlékek? És mit érzel közben, mikor látod őket? – fürkészte érdeklődő, nyílt tekintettel a boszi a férfi arcát.

- Muszáj mindez? – morogta Klaus, és még neki is feltűnt, hogy most tényleg egy nyafogó kisfiúra hajaz, úgyhogy összeszedte magát, és igyekezett közömbös arccal válaszolni az újabb kérdésekre. – Mindegyik valami… kellemes emlék – vallotta be kelletlenül. – És azokat az érzéseket érzem nagyjából, amit akkor érezhettem, mikor átéltem őket. Szóval, boszi? – vonta fel egy szemöldökét. Kezdte kellemetlenül érinteni, hogy ilyen sokat feltár a boszorkány előtt.

- Na jó, eddig elnéztem, de megint kezd idegesíteni. A nevem azóta is Tamora, és szeretem, úgyhogy örülnék, ha te is azt használnád – érkezett a felelet egy dühös homlokráncolás kíséretében, mire Klaus türelmetlenül bólintott.

Nem hitte, hogy olyan fontos ez a dolog, őt inkább az érdekelte, hogy meg tud-e szabadulni az emlékektől. Most komolyan leállnak a nevekről társalogni? Röhejes ez a lány, de komolyan.

- Az emlékeid terén pedig… hmm… ha engem kérdezel, ezek valamilyen céllal érkeznek – magyarázta a boszorkány. – Mintha neked kéne kezdened velük valamit. Talán változtatnod kell valamin, vagy belátnod valamit… Esetleg rávezetnek valamire. Mondanám, hogy a háborgatásod, kínzásod a céljuk, de ha nem rossz emlékek, akkor egyértelműen nem egy rosszakaród okozza őket – morfondírozott.

- Nem egy rosszakaróm, mi, bosz… Tamora? Egyrészt, ki a fene akarna nekem jót? Másrészt, nagyon is idegesítőek, szinte kínzóak az emlékek, és a lehető legrosszabbkor törnek rám, a legváratlanabb pillanatokban – tiltakozott Klaus vehemensen. Hát nem látja a kis csitri, hogy ez mennyire bosszantó, felháborító dolog?

- Nem azt állítottam, hogy egy nagy erejű boszorkány úgy döntött, édes álmokat bocsát rád, csupa jóindulatból, csak, hogy jól érezd magadat – rázta a fejét a lány. – Azt mondtam, hogy nem akar neked rosszat velük. Lehet, hogy nem is te állsz a középpontban, illetve nem csak te. Ki tudja, a mi fajtánk elég szeszélyes és beszámíthatatlan tud lenni – vont vállat huncut mosollyal.

- Akkor most azt próbálod bemesélni nekem, hogy tanulnom kéne belőlük; hogy figyeljek rájuk, és hagyjam, hogy valaki rávezessen arra, amit ő akar? – ordított Klaus kijőve a béketűréséből. Ez már tényleg a szemtelenség netovábbja. Még rosszabb, mint Elijah, aki arról akarta meggyőzni, hogy bocsánatot kell kérnie. Ezek ketten felháborítóak. Lehet, hogy a lány beszélte rá a fivérét erre a merész lépésre?

- Hát, igen, nagyjából – bólogatott Tamora. – Persze csak ha azt akarod, hogy vége legyen. Nem tudom, mi mást tehetnél ellenük – vont vállat, mint aki lezártnak tekinti a témát.

- Nem mondom, hogy sokat segítettél vele, boszi – húzta el a száját Klaus, szándékosan hívva boszinak a lányt, aki elégedetlenül elfintorodott, de nem tette szóvá a dolgot, csak a szemével üzente, hogy igenis észrevette.

- Ha hallgatsz rám, akkor hidd el, nagyon is sokat segítettem – vetett a férfira komoly pillantást Tamora, majd újra szétterült az arcán egy széles mosoly. – Nos, van még valami, vagy visszatérhetek végre a teendőimhez, el erről a szemétdombról? Nem mintha bajom lenne a választásoddal, vagy valami, de… attól tartok, ez már egészségügyileg elfogadhatatlan határokat súrol – hordozta végig csillogó tekintetét jókedvűen a helyiség penészes falain, rozoga, bogarakkal benépesített bútorain. – Esküszöm az a szék húsz centit arrébbmászott, amíg beszélgettünk.

- Végeztünk, elmehetsz – bocsátotta el Klaus, visszanyerve szokott higgadtságát, hűvös lenézését. De a lány már tudta, hogy a meggyőző felszín alatt még mindig ott rejtőzik egy másik Klaus, csak sajnos nagyon jól elrejtve. Úgy tűnik, az ősi azzal töltötte az elmúlt évszázadokat, hogy mind magasabbra, vastagabbra építse a valódi személyiségét körülvevő falakat, szinte áthatolhatatlanná téve őket. A kulcsszó a szinte. Tamora nagyon bízott benne, hogy van még visszaút, élt benne a reménysugár.

- Lennél szíves kikísérni? – villantott várakozásteljes pillantást Klausra a lány.

Az ősi már majdnem meglepődött ezen a határtalan szemtelenségen, de végül csak megadóan felállt és elindult az ajtó felé. Ez a lány hihetetlen.

- Akkor majd felhívjalak, ha megtudok valamit Mikael legyőzésével vagy megjelenésével kapcsolatban? – érdeklődött Tamora, és hozzátette: - Mert akkor azt ajánlom, add meg a telefonszámod, esetleg az email címedet, ugyanis semmi kedvem mindenféle kereső varázslatokkal tökölni, hogy aztán személyesen jöhessek utánad.

- Rendben, boszi… Tamora – javította ki magát, mikor a lány csúnya pillantást vetett rá, majd tollat és papírt kért, hogy leírhassa a számát. A boszi táskája feneketlennek bizonyult, ugyanis percekig kellett könyékig elmerülve turkálnia benne, mire talált egy működőképes tollat és egy kis noteszfüzetet, amibe Klaus feljegyezhette a kért adatokat.

- Okés, köszi. Ha kiderítettem valamit, hívlak, de te is nyugodtan keress engem, ha van valami – mosolygott Tamora. – Úgyis tudod a számomat, hála Elijah-nak. Bármikor felhívhatsz, ha szükséged van valakire, aki meghallgat, vagy segítség kell, akár az éjszaka közepén is – biztosította komolyan, hogy a férfi érezze, tényleg megteheti.

Nem igazán értette, mivel érdemelte ezt ki, ugyanis a boszorkányok többsége nem ajánlgat könnyelműen ilyesféléket minden kliensének. Igaz, ő sem akárki. De azért furcsa volt.

A lány még utoljára rávigyorgott, majd búcsúzóul intett, és egy vidám ’Helló, Klaus!’ kíséretében kilejtett az ajtón.

Az ősi még sokáig bámult utána, és próbálta megérteni, hogy lehet, hogy a lány bizalmat ébresztett benne, sőt, talán még egy kicsit kedvelte is, hogyha közben mégis annyira idegesítő volt örökös mosolygása, felháborító lazasága és szemtelensége. Érthetetlen.

Mikor néhány órával később már az országúton suhant, végre maga mögött hagyva a düledező szállót és szinte agyhalott állapotú, idősödő tulajdonosát, eszébe jutott, hogy bizony lehet, hogy nagyon rossz ötlet volt mesélni a lánynak a gyengeségéről. Már kezdte megbánni. Különben is, aznap még egy támadás sem érte, lehet, hogy már vége is, és akkor feleslegesen gyengült el. Ugyanis ő pillanatnyi elgyengülésként könyvelte el, hogy beszélt az emlékekről a lánynak.

Végül is, most már igazán mindegy, hogy jó ötlet volt, vagy sem. Megtörtént, már csak reménykedni lehet, hogy van olyan őszinte a boszi, mint amilyennek látszik, és köztük marad a dolog.

Ellenkező esetben szomorú véget érhetne a dolog, ami csomó véres melóval járna és természetesen egy rakat halottal, köztük Tamora hullájával. Ezt pedig senki sem akarhatja. Kivéve persze Klaust, aki mindig vevő egy kis gyilkolászásra, az öldöklés a kedvenc hobbija.

Már csak az a kérdés, hogy akkor vajon miért érzi most úgy, hogy sajnálná, ha véget kéne vetnie a boszorkány életének? Miért gondolja, hogy nincs oka kételkedni a lány szavaiban? Látott valamit a szemeiben, ami elgondolkodásra késztette, de nem tudta volna megmondani, mi is volt az.

Az a csillogás mondott valamit, azon túl, hogy nyilvánvalóan boldog, hisz állandóan mosolygott. Talán üzenni akart neki valamit. Hogy együtt érez vele? Hogy belelát Klaus lelkébe? Hogy megérti, mi készteti a sok szörnyűségre, melyeket elkövet?

A férfi akárhogy próbálta, nem tudta kitalálni, csupán abban volt biztos, hogy Tamora nem helyesli a módszereit. De hát ki tenné? Nem véletlen, hogy mindig Klaus nyer. Csak ő tud felülemelkedni olyan apróságokon, mint bűntudat és félelem. Ebben rejlik a nagysága.

Igen, a hűvös távolságtartás tökéletes taktika. Úgyhogy itt az ideje kizárni a fejéből az – egyelőre nem ismétlődő – emlékeket, és a következő lépésre koncentrálni. Agyat tisztíts, irány egy előkelő szálloda zuhanyzója, némi minőségi whisky és egy kényelmes ágy. A megfelelő pihenés is fontos, na!

 
Tudom, ebben a fejezetben nem volt emlékezős rész, de ez egyszeri alkalom. :) A következőben visszatérnek a megszokott múltas jelenetek is, és persze haladunk a jelenben. Vélemények az új szereplőről? Kinek szimpi? Mit gondoltok, milyen szerepe lesz még a jövőben? ;)

Következő fejezet >>

Összetörve - 10. rész

Itt az újabb fejezet! Nagyon kíváncsi vagyok, miképp reagáltok majd a fejleményekre, ezért inkább nem is előlegezek meg semmit azon kívül, hogy ez egy ún. "töltelékfejezet", amely hidat képez két nagyobb esemény között.
A zene, amit választottam hozzá, a REO Speedwagon dala, az 'Can't fight this feeling', amelyet örök kedvencem, a néhai Cory Monteith előadásában ajánlanék figyelmetekbe. Tökéletesen passzol nemcsak a fejezet, hanem az egész történet lényegéhez is, de aki tud angolul, az hamar rájön majd erre, amint elolvasta a részletet. A zenét meghallgathatjátok ITT.
Jó olvasást kívánok! :)


X. fejezet - Egy esély, más semmi

Elena

I cant fight this feeling any longer
And yet I'm still afraid to let it flow
What started out as friendship, has grown stronger
I only wish I had the strength to let it show

And even as I wander
I'm keeping you in sight
You're a candle in the window
On a cold, dark winters night
And I'm getting closer than I ever thought I might

And I can't fight this feeling anymore
I've forgotten what I started fighting for
It's time to bring this ship into the shore
And throw away the oars
Baby, I cant fight this feeling anymore
 

Szó szerint menekültem. Csak el onnan, el tőle, el ettől a szörnyű örvénytől, ami óhatatlanul is magába akart szippantani. Ugyanakkor tudtam, hogy hiába szaladok, fölöslegesen teszem, mert már régen megadtam magam. Azt hittem, képes leszek megmaradni erősnek, ellenállni az óriási kísértésnek, amely csábító szirénhangján egyre hevesebben édesgetett magához. És én végül valóban képtelen voltam nemet mondani.
Igen, egyszer már elutasítottam őt, holott valójában nem is közeledett felém, de még most is fenntartom, hogy ez volt a leghelyesebb döntés, amit akkor meghozhattam. Azonban azzal nem számoltam, hogy minden csak rosszabb lesz... Egyszerűen nem tudtam többé harcolni ellene. Ráadásul amióta megosztottam vele az ágyamat, még olajat is öntöttem a tűzre. De miután egyszer felajánlottam neki szuper széles ágyam másik felét, többé nem akartam nélküle aludni, annyira megbabonázott a közelsége, halk szuszogása, nyugodt, békés arckifejezése. Éjjelente álmatlanul forgolódtam, titokban egyre közelebb és közelebb bújva hozzá, olyannyira, hogy jóformán összeért a testünk. Még a sötétben is viszonylag jól ki tudtam venni arcának markáns kontúrjait, s habár nem merülhettem el szemének tengerében, mégis arról álmodoztam, milyen lehet, ha mindez igaz lenne. Ha a karjában nyomhatna el az álom minden éjjel, ha reggelenként csak feküdhetnék mellette, bűnbánat nélkül nézve azokba a gyönyörű szemekbe, ha akkor foghatnám meg kezeit, amikor csak akarom... Na igen, az álmodozásnak bizonyára én vagyok a koronázatlan királynője.
Tudtam, hogy mindaz, amit bennem kivált, ami az ő hatására játszódik le a testemben, a lelkemben, nem egészséges, hanem felemésztő, túlságosan is törékeny, amely bármelyik pillanatban semmivé válhat, mindössze egy fájó emléket hagyva maga mögött... Azóta tudtam, hogy kettőnknek nem szabadott volna találkoznia, hogy ő először kifejtette a véleményét a szerelemről. Számomra a szerelem mindig valami csodálatos, földöntúli volt, amely összeforrt a család és a szeretet fogalmával, addig ő undorral és gyűlölettel beszélt róla. Szerinte a szerelem árulás és ámítás, hazugság és átverés elegye, amely csak arra hivatott, hogy belülről ölje meg az embert, hosszú, fájdalmas kínok között vezetve el bennünket a halálig. Velem is történt már olyasmi, amit legszívesebben elfelejtettem volna, mégsem vesztettem el a szerelembe vetett hitem, mint ő. Hiszek a sorsban és a gondviselésben, vallva, hogy mindannyiunknak kezébe adják az esélyt, hogy megtaláljuk azt, akit nekünk teremtettek. Éppen ezért is volt egyértelmű számomra, hogy két ilyen embernek, mint mi, akik tökéletesen megtestesítik az "ég és föld" ellentétet, nem szabad együtt lennie. Engem sosem vonzottak az egyéjszakás kalandok, mindig is komoly, hosszútávú kapcsolatra vágytam, ellentétben Damonnel, aki kereken elutasítja azt, ami nekem fontos.
Így hát, akármilyen pusztító vágyat is éreztem iránta, nem szabadott engednem neki, mert a végén megint csak összetörik a szívem. De a baj az, hogy többé nem tudtam ellenállni neki.
Megfogadtam, hogy ez az út nem a vigasztalódásról, hanem az újrakezdésről fog szólni, hogy férfiakat mellőzve próbálom újra megtalálni önmagam. Kudarcot vallottam.

- Micsoda?! - kiáltotta kórusban Bonnie és Caroline. A házunk nappalijának kanapéján ültünk, egy derűs májusi délelőttön.
- Elutazom két hónapra - ismételtem higgadtan, határozottan.
- Egyedül? - meresztett nagy szemeket Caroline.
- Egyedül. - A két barátnőm egymásra nézett, majd vissza rám. Rögtön láttam rajtuk, hogy finoman szólva nem lelkesednek az ötletért.
- Hát te megőrültél! - jelentette ki Care. - Azért, mert szakítottál a pasiddal, nem kell rögtön elmenekülni!
- És pontosan hová szeretnél menni? - érdeklődött kicsit diplomatikusabban Bonnie, habár ő sem ugrándozott örömében.
- Rómába - vontam meg a vállam, mintha csak az időjárásról csevegnék. Arra számítottam, hogy teljesen kiakadnak majd, de azzal, hogy Caroline sikítva körbeszaladja a konyhát meglepetésében, és hogy Bonnie majdnem megfullad a félrenyelt narancslétől, nem kalkuláltam.
- Elena, most csak szórakozol, ugye?
- Úgy nézek ki? - kérdeztem, gondolatban jót derülve barátaim megrökönyödésén.
- Elena Gilbert, mit keresel te tök egyedül, ismétlem, egymagadban egy teljesen idegen kontinensen?! - kiáltozott Caroline, drámaian a homlokára szorítva kézfejét.  - Mármint, még az országot sem hagytad el soha életedben, nemhogy a kontinenst!
- Figyelj, Elena - kezdte Bonnie, jóval nyugodtabban, mint a szőke ciklon, szokása szerint érvekkel próbálva alátámasztani az álláspontját. - Megértjük, hogy nagyon magad alatt vagy, és hogy szeretnél változtatni, újrakezdeni, de nem hiszem, hogy ez lenne a helyes módja. Ha elmész, valóban egyedül leszel és mi nem leszünk ott neked, hogy segítsünk. Ki tudja, mi minden történhet ott veled, egymagadban, egy ismeretlen országban, rengeteg idegen ember között? Még a nyelvüket sem beszéled, Elena, és akkor nem beszéltem arról, hogy mekkora összeget kéne rááldozni ennek a kis kiruccanásnak a teljes költségeire.
- Igaza van - bólogatott hevesen Caroline. Felsóhajtottam, tudva, hogy nem lesz őket könnyű meggyőzni. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy ha engednek, ha nem, el fogok utazni.
- Van elég spórolt pénzem - jelentettem ki.
- De azt az egyetemre tetted félre, Elena - emlékeztetett Bonnie. - Ha azt kiadod, nem fogod tudni elvégezni az utolsó évet.
- Hát nem értitek? Amúgy sem tudnám - emeltem fel a hangom, felidegesítve magam azon, hogy megint nem vették figyelembe a nyilvánvaló tényeket. - Ti is tudjátok, hogy az egyetemi tandíj felét Stefan állta, egy negyedét pedig az ösztöndíj. Nekem sosem volt elegendő pénzem arra, hogy magamon tudjam viselni a költségeit. Most pedig, azután, ami történt, azt gondoljátok, hogy van pofám még Stefantól esedeznem támogatásért?
- De éppen ez az, Lena! A maradék pénzedből futotta volna a tandíjra - magyarázta Caroline. - Nem dobhatod ki azt az ablakon, csak azért, mert az életed lejtőre került.
- Az életem nem lejtőre került, Caroline! - csattantam fel. - Rajtakaptam a barátomat, akiben megbíztam, akinek odaadtam mindenem, hogy megcsal! Azt gondolod, hogy az a kép nem kísért azóta is minden alkalommal? És ez nemcsak hullámvölgy, hanem számomra sokkal több! Persze, lehet azt mondani, hogy én fújom fel a dolgokat, hogy én, a hisztérika csinálok nagy ügyet a semmiből, de azok után, ami az utóbbi években történt velem, ráébresztett, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Egy új kezdetre van szükségem, tiszta lapra, egy helyre, ahol nem ismer senki, ahol én is csak egy vagyok a tömegből. Az ördögbe is, még a nyelvemet sem fogják érteni! És pont ez kell nekem. Újra meg kell találnom önmagam, az életemet, amit elvesztettem a szüleimmel együtt. Ha ez azt jelenti, hogy nem tudom befejezni az egyetemet, legyen, de inkább leszek önmagam tiszta lelkiismerettel és egy élettel, de diploma nélkül, mint egy hazugság egy papírral a kezében. És ha tetszik nektek, ha nem, el fogok utazni Rómába három hét múlva, egyedül, és meg fogom találni, amit keresek! - Itt már úgy üvöltöttem, hogy a torkom teljesen kiszáradt az óriási hangerőtől. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugtassam magam, majd egy utolsó pillantás nélkül felpattantam a székemről, és felrohantam a szobámba.

Szinte kirobbantam a liftből, majd zihálva dőltem neki az folyosó falának. Azonban még a mély levegő sem segített ezentúl, ahhoz túlságosan is feldúlt voltam. A testem még most is égett a csóktól, amely felizzította a benne lakozó, szikrázó vágyó parazsat, ezzel lángra lobbantva minden porcikámat. Ez egyszerűen túl sok volt, túl felemésztő az én egyszerű kis szívemnek... És a legszörnyűbb az volt, hogy hiába volt az egész olyan helytelen, ennél helyesebbnek még semmit sem éreztem korábban. Eddig csak meséket, legendákat, fikciókat hallottam a végzetről, a tökéletességről, arról, amikor egy lélek két testben létezik..de ezt, hogy mindezt megtapasztalhatom majd, még a legvadabb álmaimban sem mertem remélni. Mindez azonban sokkal inkább volt tragikus, mint gyönyörű szerelmi történt, hiszen arról nem szólnak regék, hogy mi van, ha mindezt egy olyan emberrel találod meg, aki sosem lehet a tiéd, akivel sosem lehetsz együtt? Mert arról, hogy a történet vége nem feltétlenül boldog, nem szólnak a krónikák.
Mintegy végszóra kinyílt a a lift ajtaja, és egy feldúlt Damon viharzott ki rajta. Amint meglátott engem, az arcán észrevehető düh azonnal eltűnt és helyét bűnbánat vette át. Olyan nyomorultul festett, ahogy felém közeledett, mintha éppen most törték volna össze a szívét. Ami azt illeti, lehet, hogy valóban így is volt. Mégis, ez az a kisfiús pillantás, amely teli volt szégyennel és zavartsággal, csak még inkább arra késztette a testem, hogy akarjam őt, mint egy ötéves egy tábla csokoládét.
- Elena... - kezdte, lassan, elgyötörten közeledve felém, de én már nem figyeltem többé a szavait, csak hagytam, hogy közelségének részegítő köde újra magáévá tegye a józan eszemet, s amint odaért elém, megragadtam az arcát, szinte erőszakosan húzva őt magamhoz, összekapcsolva ajkainkat egy heves, követelőző csókban. Annak ellenére, hogy először meglepetésében nem reagált, mégis abban a pillanatban, hogy újra egybeolvadtunk, a mennyben éreztem magam, mintha megtaláltam volna azt a valamit, ami eddig hiányzott belőlem. Amint magához tért, rögtön visszacsókolt, tovább fokozva a szenvedélyt, amely már majdnem elviselhetetlenné vált. Akartuk egymást, minden lehetséges módon, ez nem volt kérdés, mégis az a jól ismert belső hang továbbra sem hagyott nyugodni, tetteink helytelenségét suttogva a fülembe, azonban Damont csókolni túl jó volt ahhoz, hogy hallgassak lelkiismeretem hívó szavára. Hagytam, hogy nekipréseljen a falnak, a derekánál fogva rántva még közelebb magához. Nem érdekeltek többé a következmények, a miértek, csak az, hogy az ő karjaiban lehettem. Soha nem voltam az a típusú lány, aki minden férfiban a testiséget kereste, a saját szükségleteit helyezve előtérben, de most életemben először éreztem ehhez fogható fizikai vonzalmat. Korábban is volt már, hogy vágyat éreztem a szexuális kapcsolatra, azonban nekem az mindig csak afféle "hab volt a tortán": ha volt, örültem neki, ha nem volt, az sem zavart. Egyszóval, tudtam nélküli élni. Most viszont, mintha az évek során felhalmozott, érdektelennek tűnő testi vágy egyszerre a felszínre tört volna, egy pusztító ár erejével söpörve el a korlátaimat és a gátlásaimat. Abban a röpke, felemelő pár percben, amikor Damon ajkai az enyémre tapadtak, nem éreztem magam annak a szerencsétlen, nyomorult, alapjaiban elcseszett nőnek, aki valójában vagyok. Sőt, végre szabadnak éreztem magam, élvezve a pillanat édes kiszámíthatatlanságát, mintha nem a szabályok egyszeriben elvesztek volna a ködben, s helyét az élet, az itt és most csábító élvezete vette át. Úgy éreztem, mintha bármire képes lennék, mintha a világ összes ereje bennem összpontosulna, és a mi lennénk földünk egyedüli mozgatórugói. A gravitáció, mint olyan megszűnt létezni, s az egyetlen dolog, amely még tartott, az Damon volt, s mérgezően finom ajkai, amelyek csókjaitól úgy éreztem, kihúzták alólam a talajt.
És mégis, hiába volt tökéletes, túlságosan is helytelen volt...
Lihegve szakítottam el magam tőle, rögtön érezve hiányának fájdalmát, azonban tudtam, hogy bűntudatom méteres hullámai szépen, lassan betemettek volna, ha nem válok tőle azonnal. Csak néztem rá, bután, értetetlenül, megpróbálva visszaállítani normálisra felfokozott légzésemet, és fogalmam se volt, mit mondjak neki. Szerencsémre ő is híján volt a szavaknak.
- Elena...én.. - hebegte, kissé elnyílt szájjal, mégis egy furcsa ragyogással a szemében állva a tekintetem. És abban a pillanatban ért el újra a felismerés csontig hatoló szele: rájöttem, hogy Damon legalább annyira élvezte ezt, mint én. És újra elkapott az érzés, hogy nem tudok többé küzdeni vonzereje ellen, valahogy biztos voltam benne, ha nem lépek azonnal, magába szippant, megtör, és én pedig elgyengülve engedek majd a kísértésnek. Így ismét nem volt más választásom, csak a menekülés.
- Elena! - kiáltott utánam Damon, és miután pár gyors, határozott lépéssel utolért, megragadta a karomat és kicsit sem finoman visszafordított maga fel.
- Engedj el... - nyöszörögtem erőtlenül. Közelsége újfent túlságosan kifacsarta ellenállásom utolsó, gyenge szalmaszálait.
- Elena, a fenébe, nem szaladsz el minden alkalommal, valahányszor megcsókollak - morogta idegesen, továbbra sem engedve el a karomat.
- De igen! - közöltem ellentmondást nem tűrően, minden igyekezetemmel karom kiszabadítására koncentrálva.
- A francba már! - üvöltötte Damon, reszkető kézzel beletúrva a hajába. - Van köztünk valami, Elena, ezt te is tudod, ezért kár lenne letagadni. Tudom, mit érzel, valahányszor közelében vagyunk. Sőt, pontosan el tudom mondani, mi megy végbe benned, valahányszor megérintelek - folytatta, immár halkabban, nyugodtabban, s mintegy bizonyításul óvatosan végigsimította az arcomat, újabb lángok ezreit gyújtva fel bennem. - És hidd el, ugyanazt a tüzet, ugyanazt a pusztító lángolást érzem én is. - Képtelen voltam felelni, ahhoz túlságosan is beleéltem magam a pillanat furcsa varázsába. Damon, velem ellentétben viszont pont, hogy megtalálta a hangját.
- Te is akarod, én is akarom, hát akkor minek küzdjünkellene? - tette fel a kérdést, amire egyetlen hang sem jött ki kiszáradt torkomon. Olyan magával ragadó, felemésztő szenvedéllyel beszélt, hogy ájuláshoz közeli lelkiállapotomban majdnem teljesen elfelejtettem, hogy hozzám intézte a szavait.
- Adj nekem egy esélyt, Elena! - szólalt meg újra, felbátorodva, és hirtelen jött önbizalma már ott csillogott kék szemeinek tükrében.
- Mit akarsz, mit tegyek? - viszonoztam remegő hangon. Fogalmam sincs, Damon Salvatore szótárában mi volt az "esély" szinonimája, de le mertem volna a fogadni, hogy az eredetitől teljesen eltérő dologról volt szó, amelynek minden bizonnyal köze volt egy ágyhoz, és nem állt semmilyen kapcsolatban az alvással.
- Adj nekem egy esélyt! - ismételte, s ahogy előbb az indulatok, úgy most a szenvedélyes hév is eltűnt hangjából, ami most esdeklő, könyörgő köntösbe burkolta magát. Hangja olyan volt fülemnek, mint toroknak a méz, érintése, mint az ápoló balzsam. Amikor látta, hogy nem válaszolok, jóval kétségbeesettebben vette fel újra beszédének fonalát. - Egy esélyt kérek, mást semmit. Adj egy hónapot, hogy bebizonyítsam, ami itt lebeg most is, hogy érdemes hallgatni az ösztöneinkre, hogy fölösleges küzdenünk az elkerülhetetlen ellen...Mindketten akarjuk ezt, akarjuk egymást, jobban, mint azt még magunknak is hajlandóak lennénk bevallani...de mégis érezzük minden egyes lélegzetvétellel. Megígérem, hogy nem fogod megbánni, csak engedj be, és ne taszíts el, kérlek - kérlelt, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve lassan a hevesen zakatoló szívemre helyezte jobbját. - Hallgass a szívedre, Elena. Az mindig megmutatja a helyes utat. - Hangja immár halk volt, elenyésző, mégis elég hangos ahhoz, hogy minden egyes szava mély gyökeret verjen a tudatomban és még jobban felszítsa a bennem dúló végzetes ellentétek harcát. Éreztem, tudtam, hogy ellenkezésnek nincs többé értelme, hogy mindazt, mi felszínre tört, nem száműzhetem többé vissza, úgy téve, mintha nem is léteznének. Holott azok az érzések nagyon is léteztek, ott száguldoztak a véremben, a levegő gyanánt töltve meg a tüdőm. Dönteni kellett, és már tudtam a választ.
- De te nem tudsz szeretni...és soha többé nem akarsz kapcsolatot - motyogtam, valamiért halogatva a beleegyezés isteni momentumát.
- Ez igaz - bólintott Damon. - És én nem is ajánlottam neked fel semmi komolyat, erős kötelékekkel. Én csak azt kértem, hogy adj nekünk egy esélyt.
- Ó, szóval azt akarod, hogy legyünk barátok extrákkal? - kérdeztem, összevonva a szemöldökömet. Kezdtem visszanyerni a magabiztosságom egy részét, bár azt be kell vallanom, hogy a lábaim továbbra sem álltak meg túl biztonságosan a földön.
- Micsoda? - nevetett Damon, őszintén derülve a kérdésemen. - Dehogyis! Az lehet, hogy jól áll Justin Timberlake-nek, de nem nekem. Damon Salvatore-t keményebb fából faragták.
- Akkor mi ez, ha nem kapcsolat és nem is barátság extrákkal? - tettem fel a költői kérdést.
- Valahol a kettő között - vont vállat Damon, láthatólag nem igazán foglalkozva ennek a valaminek pontos definíciójával. Látva kétkedő arckifejezésemet, komolyabban folytatta. - Nézd, Elena, nem az a fontos, hogy mit írsz a Facebook státusodba, hanem az, amit érzel - mosolyodott el, de hamar visszatért az előbbi komoly hanghordozásához. - Ez a valami, amint még mi sem tudunk meghatározni, erősebb, mint egy vonzalom, olyan volumenű, hogy jelen esetben egyikőnk sem tudná még tovább tartani magát. Hidd el Elena, megértem, hogy visszakozol, de ezt nem csak a tested akarja. Megígérem, hogy nem fogod megbánni. - Párat pislogtam, megpróbálva szabadulni átható pillantása őrjítő fogságából, ami ezúttal sem sikerült. Volt valami abban a hihetetlenül kék, tiszta szempárban, ami arra késztetett, hogy nem tudjam rajta kívül másra emelni a tekintetem.
- Mégis hogyan adjak neked egy esélyt? Hagyjam, hogy azt tegyél velem, amit csak akarsz? - tudakoltam összevont szemöldökökkel. Damon sóhajtott, majd egy nagyot nyelt, láthatóan keresve a szavakat. Volt egy sanda gyanúm, hogy még egyetlen nő sem adta magát ilyen nehezen, mint én.
- Holnap este elviszlek vacsorázni - jelentette ki végül, olyan szilárd elhatározottsággal, mintha meg sem adta volna a nemleges válasz lehetőségét. Na, nem mintha képes lettem volna nemet mondani.
- Ez most akkor egy randi? - érdeklődtem halkan, óvatosan formálva a hangokat. Randi Damon Szexisten Salvatore-ral, egy újabb tétel a hihetetlen tetteim listáján.
- Ha te annak nevezed, akkor igen - bólintott, ajka szegletében egy pajkosan táncoló félmosollyal. Olyan volt, mintha egyszeriben boldog lett volna ettől az egyszerű kis eseménytől, és hirtelen jött derültsége azonnal rám is átragadt. - Szóval, Elena Gilbert, eljönnél holnap este velem egy randevúra?
- Igen - feleltem, s valami rejtélyes oknál fogva rögtön érezni kezdtem az izgalom jelenlétét a testemben, amit még a tudat sem volt képes megváltoztatni, hogy pár másodperccel korábban egyeztem bele egy randiba az exbarátom testévérével. Az élet elég csúfondáros játékot űzött velem, az annyi szent. Azonban ahogy felpillantottam a fölém hajoló, elégedetten mosolyogó Damonre, el is felejtettem Stefant, és vele együtt a sors különös terveit, és a világ újból megszűnt létezni, egyedül Damont hagyva maga mögött.
- Nagyszerű - mondta lelkesen, majd kicsit előrébb hajolt, látványosan őrlődve azon, hogy megcsókoljon -e vagy sem, de aztán győzött a benne lakozó úriember, így csak megfogta a kezem és lassan a szobánk felé húzott. És végre, ha csak ideiglenesen is, de azt éreztem, hogy beforrt a mellkasomon tátongó, állandóan vérző sebhely.

XOXO

Egyre csak a plafont bámultam, tökéletesen éberen. Akárhogy is próbálkoztam, nem jött álom a szememre, pedig már vagy ezer bárányt összeszámoltam addigra. Az a módszer ezek szerint a világon semmit sem használ, de egy próbát mindenképpen megért.
Damon és én megegyeztünk, hogy az éjjelt a kanapén tölti, lévén elhatároztam, hogy a randi végéig semmi komolyabb közeledésre nem vagyok nyitott. Valahogy túl sok volt ez nekem egy napra, ezért akármennyire akartam is bódító közelségét, türtőztetnem kellett magamat. Egy napot csak kibírok, emlékeztettem a testemet, amely fittyet hányva figyelmeztetéseimre, egyre inkább késztetett saját ígéretem megszegésére.
Damonnek megint igaza volt, csak magunkat csapnánk be azzal, ha tovább küzdenénk a nyilvánvaló érzéseink ellen. Most, hogy valamennyire belementem ebbe a majdnem kapcsolatba, valahogy könnyebbnek éreztem magam, mintha levettek volna egy nehéz terhet a vállamról. Nagyon vonzódtam Damonhöz, és a tudat, hogy végre nem kell tovább elfojtanom ezt, megkönnyítette a helyzetemet, még akkor is, ha tudtam, valami olyanba mentem bele, amelynek a végén nagyon könnyen megint összetörhetem a szívemet. De most annyira beleéltem magam a pillanat új, izgalmas varázsába, hogy még ez sem tudott érdekelni. Elvégre ha nem vesszük véresen komolyan a dolgokat, ha komolyabb érzelmek nélkül próbálunk meg együtt lenni, akkora nagy tragédia már nem lehet belőle, nem igaz?
Újdonsült magabiztosságomtól felbuzdulva kipattantam az ágyból és kisétáltam a szobából, egyesen a kanapé irányába. Ahogy sejtettem, Damon is éberen feküdt, félig ülő helyzetbe, s még a sötétben is jól kivettem, hogy maga elé meredve, kifejezéstelenül bámulja a falat.
Egyetlen szót sem szólva közelebb léptem hozzá, hangok nélkül fejezve ki magam. Amint meglátott, felemelkedett ültében, meglepetten pislogva rám, mire én csak kinyújtottam a kezem. Lassan megértette, mire gondoltam, így ledobta magáról a takarót, s egyetlen alsónadrágban megállva előttem összekulcsolta jobbját az én kinyújtott kezemmel. Egy hosszúra nyújtott pillantás után visszaindultam a háló felé, egyetlen századmásodpercre sem engedve el a kezét, lassan vezetve őt végig a lakás sötétjén. Amikor megérkeztünk a hálószoba ajtajához, megálltam és felé fordulva szabad kezemet gyengéden a tarkójára csúsztattam, ezzel késztetve őt, hogy közelebb hajoljon hozzám. Pár másodpercig csak álltunk egymással szemben, belélegezve egymás hőn áhított közelségét, majd végül léptem, s lábujjhegyre állva ajkaimat az övéire tapasztaltam. Lassan, lágy gyengédséggel csókoltam, nem próbálva meg veszélyesebb vizekre evezve a közeledéssel.
Miután elváltunk, megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, amelyről tudtam, hogy látja majd, s újra megfogva a kezeit, behúztam az éjsötét szobába, ő pedig becsukta utánunk az ajtót.

XOXO

 - Külön kéne töltenünk ezt a napot - jelentette ki Damon teljesen váratlanul. Egymással szemben feküdtünk az ágyon, és egészen idáig egyetlen szót sem szóltunk, csak bámultunk egymásra rendületlenül. Értetlenül vontam fel a szemöldököm kijelentése hallatán.

- Pontosan miért is? - tudakoltam, kicsit mélyebbre fúrva a fejem a párnában. Hogy őszinte legyek, kicsit meg ijesztett, hátha máris visszavonta tegnapi ajánlatát, és már nem érdeklem egyáltalán.

- Csak mert szeretnék egy igazán különleges estét, és jobb lenne, ha keveset találkoznánk. Elvégre az első randi előtt nem igazán lógnak együtt az emberek, nemde? - Megkönnyebbülten fújtam ki az idegesség levegőjét, melynek helyét rögtön melegség vette át a szívemben. Első randi, ízlelgettem mosolyogva a szavak édeskés dallamát, melynek hatására újra aktivizálták magukat a hasamban repkedő pillangók, a megszokott rózsaszín pírral újból kifestve arcomat.

- Rendben - egyeztem bele. - De mégis mivel töltsem a napot?

- Amivel csak akarod - vont vállat Damon. - Menj, wellnessezz, használd ki a masszázsrészleget, ilyesmik. Biztosan Enresto is szívesen fogadna egy órán. - Meglepődtem, hogy Ernesto nevét említette, ugyanis szentül hittem, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva Damon nem szimpatizál a jógaoktatóval. Mégis, az ajánlat kecsegtető volt: egy teljes nap ejtőzés, masszázs, pezsgőfürdő, szauna, egy kis jógával megspékelve egy olyan ajánlat volt, amire lehetetlen volt nemet mondni.

- Jól hangzik - bólintottam lelkesen, amivel egy kis mosolyt csaltam Damon arcára. Mondanom sem kell, gyönyörűbb és tökéletesebb mosolyt festeni se lehetett volna, és az őszinteség, ami sugárzott róla, még ellenállhatatlanabbá varázsolta az összképet. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ő a legjóképűbb férfi, akivel valaha találkoztam. - És te addig mit csinálsz?

- Lássuk csak... - tűnődött Damon. - Meg kell szerveznem a világ legtökéletesebb randiját. Egyszóval akad dolgom bőven, ha le akarom venni a lábáról azt a bizonyos hölgyet - tette hozzá egy vigyor kíséretében, amelynek hatására majdnem elolvadtam. A ma este ígérete még inkább növelte szinte fokozhatatlan izgalmamat, amely így nagyjából már kezdte levetkőzni a józan várakozás gátlásait. Aztán Damon egyszer csak felpattant, és mielőtt kisétált volna a hálószobámból, hogy magamra hagyjon, még ennyit suttogott a fülembe:

- Készüljön, Miss Gilbert, ma a ma este felülmúlja minden álmát! - ígérte, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra és kisétált, egyedül hagyva engem cikázó gondolataim és remegő tagjaim társaságában. Akkor már biztosan tudtam, hogy nem fogom elfelejteni a mai napot.

11. rész  >>

És itt a vége ennek a rövidke kis fejeznek, ami csak 3700 szó hosszúra nyúlt. Sajnálom, hogy nem fért bele több, de pár óra múlva érkezik hozzám egy német cserediák, aki egy hétig nálam fog lakni. Ez pontosan azt jelenti, hogy semmi időm nem lesz írni, ezért is szerettem volna gyorsan kiadni a kezeim közül a fejezetet. Amint lesz időm, válaszolok a 9. rész kommentjeire is! Így előljáróban köszönöm mindenkinek, aki megosztotta velem véleményét, nagyra értékeltem minden egyes szavatokat!

Remélem, hogy tetszett ez a fejezet is! A következőben pedig végre megtudhatjuk, mi történt azon a bizonyos randevún. Szem nem marad szárazon, azt megígérhetem.

Ha ismét elnyertem a tetszéseteket ezzel a résszel, kérlek titeket, hogy pár szóban tudassátok velem a gondolatatokat! Minden vélemény nagyon jól esik, és mindig mosolyt csal az arcomra.

Tehát, a türelmeteket kérem nagyjából egy hétig, amikor is hozom majd a Végzet bónuszfejezetét. Köszönöm szépen :)

Ölelés!

Részletek az Összetörve 10. részéből

Mint az sajnos már megszokott, a fejezet ismét késik. Igyekszem azért két napon belül hozni, és hogy addig se unatkozzatok, két részletet mutatok meg nektek a következő részből.

"Tudtam, hogy mindaz, amit bennem kivált, ami az ő hatására játszódik le a testemben, a lelkemben, nem egészséges, hanem felemésztő, túlságosan is törékeny, amelynek bármelyik pillanatban semmivé válhat, mindössze egy fájó emléket hagyva maga mögött... Azóta tudtam, hogy kettőnknek nem szabadott volna találkoznia, hogy ő először kifejtette a véleményét a szerelemről. Számomra a szerelem mindig valami csodálatos, földöntúli volt, amely összeforrt a család és a szeretet fogalmával, addig ő undorral és gyűlölettel beszélt róla. Szerinte a szerelem árulás és ámítás, hazugság és átverés elegye, amely csak arra hivatott, hogy belülről ölje meg az embert, hosszú, fájdalmas kínok között vezetve el bennünket a halálig. Velem is történt már olyasmi, amit legszívesebben elfelejtettem volna, mégsem vesztettem el a szerelembe vetett hitem, mint ő. Hiszek a sorsban és a gondviselésben, vallva, hogy mindannyiunknak kezébe adják az esélyt, hogy megtaláljuk azt, akit nekünk teremtettek. Éppen ezért is volt egyértelmű számomra, hogy két ilyen embernek, mint mi, akik tökéletesen megtestesítik az "ég és föld" ellentétet, nem szabad együtt lennie. Engem sosem vonzottak az egyéjszakás, mindig is komoly, hosszútávú kapcsolatra vágytam, ellentétben Damonnel, aki kereken elutasítja azt, ami nekem fontos.
Így hát, akármilyen pusztító vágyat is érzek iránta, nem szabadott engednem neki, mert a végén megint csak összetörik a szívem. De a baj az, hogy többé nem tudtam ellenállni neki.
Megfogadtam, hogy ez az út nem a vigasztalódásról, hanem az újrakezdésről fog szólni, hogy férfiakat mellőzve próbálom újra megtalálni önmagam. Kudarcot vallottam."


"- Hát te megőrültél! - jelentette ki Care. - Azért, mert szakítottál a pasiddal, nem kell rögtön elmenekülni!
- És pontosan hová szeretnél menni? - érdeklődött kicsit diplomatikusabban Bonnie, habár ő sem ugrándozott örömében.
- Rómába - vontam meg a vállam, mintha csak az időjárásról csevegnék. Arra számítottam, hogy teljesen kiakadnak majd, de avval, hogy Caroline sikítva körbeszaladja a konyhát meglepetésében, és hogy Bonnie majdnem megfullad a félrenyelt narancslétől, nem kalkuláltam.
- Elena, most csak szórakozol, ugye?
- Úgy nézek ki? - kérdeztem, gondolatban jót derülve barátaim megrökönyödésén.
- Elena Gilbert, mit keresel te tök egyedül, ismétlem, egymagadban egy teljesen idegen kontinensen?! - kiáltozott Caroline, drámaian a homlokára szorítva kézfejét.  - Mármint, még az országot sem hagytad el soha életedben, nemhogy a kontinenst!
- Figyelj, Elena - kezdte Bonnie, jóval nyugodtabban, mint a szőke ciklon, szokása szerint érvekkel próbálva alátámasztani az álláspontját. - Megértjük, hogy nagyon magad alatt vagy, és hogy szeretnél változtatni, újrakezdeni, de nem hiszem, hogy ez lenne a helyes módja. Ha elmész, valóban egyedül leszel és mi nem leszünk ott neked, hogy segítsünk. Ki tudja, mi minden történhet ott veled, egymagadban, egy ismeretlen országban, rengeteg ismeretlen ember között? Még a nyelvüket sem beszéled, Elena, és akkor nem beszéltem arról, hogy mekkora összeget kéne rááldozni ennek a kis kiruccanásnak a teljes költségeire.
- Igaza van - bólogatott hevesen Caroline. Felsóhajtottam, tudva, hogy nem lesz őket könnyű meggyőzni. Ugyanakkor tisztában voltam avval is, hogy ha engednek, ha nem, el fogok utazni.
- Van elég spórolt pénzem - jelentettem ki.
- De azt az egyetemre spóroltad, Elena - emlékeztetett Bonnie. - Ha azt kiadod, nem fogod tudni elvégezni az utolsó évet.
- Hát nem értitek? Amúgy sem tudnám - emeltem fel a hangom, felidegesítve magam azon, hogy megint nem vették figyelembe a nyilvánvaló tényeket. - Ti is tudjátok, hogy az egyetemi tandíj felét Stefan állta, egy negyedét pedig az ösztöndíj. Nekem sosem volt elegendő pénzem arra, hogy magamon tudjam viselni a költségeit. Most pedig, azután, ami történt, azt gondoljátok, hogy van pofám még Stefantól esedeznem támogatásért?
- De éppen ez az, Lena! A maradék pénzedből futotta volna a tandíjra - magyarázta Caroline. - Nem dobhatod ki azt az ablakon, csak azért, mert az életed lejtőre került.
- Az életem nem lejtőre került, Caroline! - csattantam fel. - Rajtakaptam a barátomat, akiben megbíztam, akinek odaadtam mindenem, hogy megcsal! Azt gondolod, hogy az a kép nem kísért azóta is minden alkalommal? És ez nemcsak hullámvölgy, hanem számomra sokkal több! Persze, lehet azt mondani, hogy én fújom fel a dolgokat, hogy én, a hisztérika csinálok nagy ügyet a semmiből, de azok után, ami az utóbbi években történt velem, ráébresztett, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Egy új kezdetre van szükségem, tiszta lapra, egy helyre, ahol nem ismer mindenki, ahol én is csak egy vagyok a tömegből. Az ördögbe is, még a nyelvemet sem fogják érteni! És pont ez kell nekem. Újra meg kell találnom önmagam, az életemet, amit elvesztettem a szüleimmel együtt. Ha ez azt jelenti, hogy nem tudom befejezni az egyetemet, legyen, de inkább lesz önmagam tiszta lelkiismerettel és egy élettel, de diploma nélkül, mint egy hazugság egy papírral a kezében. És ha tetszik nektek, ha nem, el fogok utazni Rómába három hét múlva, egyedül, és meg fogom találni, amit keresek! - Itt már úgy üvöltöttem, hogy a torkom már teljesen kiszáradt az óriási hangerőtől. Vettem egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugtassam magam, majd egy utolsó pillantás nélkül felpattantam a székemről, és felrohantam a szobámba."

Tovább a részhez >>

Egy újabb díj

Helló mindenkinek :) Gondoltam, megosztom veletek, hogy egy újabb díjjal gazdagodtam, Wolfsgirl jóvoltából! Ezúttal is köszönöm neki!

  Szabályok:

1. Ha megkaptad a díjat, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható képet!

2. Őszintén válaszolj a kérdésekre!

3. Összesen öt személynek kell továbbküldened!

4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat!

5. A díjat visszafelé nem lehet adni!

A kérdések és válaszaim:

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?

A becenevem Hexi, és a legtöbben így is szólítanak, annyira hozzám nőtt ez a név. Egyébként Júlia a rendes nevem, de mint mondtam, a becenevemet jobban szeretem.

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?

Húha. Most egy konkrét dalt nem igazán tudok említeni, mindenesetre többször is előfordult már, hogy megríkatott egy szám. De szerintem nálam inkább a lelkiállapotomtól függ, mint a daltól. De ha nagyon kell választani, akkor legyen a Hurt Christina Aguilera-tól.

3. Félsz a sötétben?

Nem. Régebben se nagyon tettem, csak ha olyan körülmények uralkodtak, hogy nem éreztem túl kényelmesen magam egyedül egy sötét helyen. Különben egyáltalán nem zavar, sőt, számomra valamiért nyugodtságot jelent. 

4. Szerelmes vagy valakibe?

Ian Somerhalder ér? Na, viccen kívül a válaszom a nem felé hajlik, mert amit érzek, az még nem szerelem. Nem szívesen dobálózom ilyen szavakkal.

5. Mi volt a legcikisebb dolog, ami eddigi életedben történt?

Hát, akadt egy pár. Ha most felsorolnám mindet, hosszabb sztori lenne belőle, mint a Végzet. Legyen elég annyi, hogy az igazán kínos szerencsétlenkedések a lényem részévé váltak :)

6. Gondolatban öltél már meg valakit?

Nem is tudom...biztosan. Kár lenne letagadni, de különben nem vagyok egy fizikai erőszakot preferáló típus. Szeretem a békességet.

7. Szerinted a péntek 13 szerencsét vagy szerencsétlenséget jelent?

Aktuális kérdés, lévén éppen tegnap volt egy 13-i péntek! Egyébként nem hiszek benne. Úgy vélem, az, aki komolyan elhiszi ennek a napnak a karmáját, az be is vonzza a szerencsétlenséget. Számomra ez egy ugyanolyan nap, mint a többi, ugyanúgy meg kell próbálni kihozni belőle a legtöbbet. Ami a 13-as számot illeti, inkább szerencsésnek tartom.

8. Van olyan dolog, amit a szüleidnek sem árultál el?

Természetesen. A legnagyobb titkom ez az egész írás dolog. A szüleimnek fogalma sincs róla, és nem is tervezem, hogy felvilágosítom őket. Ez az én piszkos kis titkom, már ha annak számít. Ezen kívül bizonyára vannak még apróságok, de azok nem fontosak.

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek tartasz?

Nem. Amit hallgatok, az az én saját ízlésem szerint válogatom meg, és büszkén vállalom. Ha annyira azért nem szeretem, és tudom, hogy általában nem népszerű, akkor nem beszélek róla, de ha kérdezik, nem tagadom le. Nekem fontos, hogy önmagunkat adjuk, és tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Ugyanúgy tud tetszeni egy Debussy darab, mint egy Beatles szám, vagy egy Ed Sheeran dal. 

10. Kiskorodban sírtál, amikor szurit kaptál?

Egy bizonyos korig szerintem igen, de amióta nagyobb vagyok, biztosan nem. Tíz éve legalább nem sírtam egy-egy oltás alkalmával, de lehet, hogy még régebb óta. Viszonylag jól bírom a fájdalmat.

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?

Ejha, fogalmam sincs. Mindenképpen megpróbálnék megmaradni annak, aki korábban voltam. Szerintem fontos, hogy a pénz, a hírnév, a siker ne változtassa meg az embert. Ezt igyekszem a saját életemre, ha kisebb formában is, de alkalmazni.

12. Szoktál álmodozni?

Csak kétszer: amikor alszom, és amikor nem. Egy igazi álmodó vagyok, az életem egy nagy álom, jóformán bennük élek, ezekből táplálkozom, de szerintem ez az írásaimból is látszik. Komolyan hiszek ezeknek az erejében, és ezek inspirálnak, ösztönöznek a folytatásra olyankor is, amikor minden összedőlni látszik. Hiszek abban, hogy az álmaimért folytatott küzdelem eléggé megeddz majd az élet legnagyobb kihívásaira.

13. Járnál Chase Crawforddal?

Ha csak a külsőről szólna  szerelem, igen, de nekem nem csak egy helyes arc, vagy egy kidolgozott felsőtest a szempont, hanem sokkal inkább az is, hogy mi van belül. Sőt, talán az a leglényegesebb. Talán ezért is gondolják a srácok, hogy elég nehéz megközelíteni engem...

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/Lány? Neveik?

Nekem a gyermek születése valamiért felér egy csodával. Egészen varázslatos dolognak tartom ezt, ezért biztos, hogy nekem is lesznek majd egy nap. Sokat egyébként nem gondolkoztam még ezen,de szerintem két lány és egy fiú, mint a saját családomban.

15. Adni vagy kapni jobb?

Régebben biztos rávágtam volna, hogy kapni, de ma már egyértelműen adni szeretek. Az érzés, hogy valakinek örömet okoztál, amikor látod a csillogást a megajándékozott tekintetében - annál nem kell több.

16. Titkom?

Öhm...ha elmondanám, már nem lenne titok. Egyébként nincsenek kézzel fogható titkaim, csak egy, és arról is tud már egy embert, szóval nem igazi titok. A többi pedig csupa lelki, pszichés dolog, ami senkit sem érdekel.

17. Bakancslista?

Még sosem gondolkoztam ezen...De talán egy hőn áhított amerikai utazás, egy kiadott, sikeres regény...ez annak számít?

Akiknek küldöm:

Már annyi embernek küldtem díjat, hogy szerintem más ők is unják, úgyhogy most csak két embernek fogok. Az egyik, akinek nagyon szeretem a blogját, a másik, aki most kezdett bele egy új történetbe, ami nagyon izgalmasnak ígérkezik.

Cleo Farelly

Dorsee 

(ne haragudj, de megszoktam ezt a nevet!)