Sorstalanság - Ismertető

Drága Olvasóim!

Hát, ez a nap is eljött: visszatértem! Nagyon köszönöm az előző bejegyzésre kapott 28(!) pipát. Annyira jól esett, hogy azt leírni nem tudom! :) 
Ráadásul azzal a meglepetéssel érkeztem most, hogy a Végzet új része előtt még elhoztam az új történetem ismertetőjét. Ez a fanfiction a Végzettel párhuzamosan fut majd, és május végétől indul el, a címe pedig: Sorstalanság. Többször említettem már, hogy régóta foglalkoztat ez az ötlet, és végre eljutottam a megvalósításágit. A téma természetesen Delena (mi más!), ezúttal azonban teljesen más felfogásban, mint eddig bármikor.
Új történethez persze ismertető is dukál, amit ezúttal rendhagyó módon tárok elétek. Nem is lövöm le a poént, csak olvassátok el ezt a rövidke bemutatót arról, hogy mi vár majd rátok ebben a történetben. Tessék!


Villám cikázik át Chicago szürkébe öltözött egén, egy rövidke, de annál feltűnőbb pillanatig fényárba borítva a zsúfolt utcát. Az emberek jól észrevehetően megszaporázzák a lépteiket, néhányan kinyitják ernyőiket, ahogy bőrüket súrolják az első, nyirkos esőcseppek. Megint másik fejükbe húzzák a kapucnijukat - hiába, hisz a süvítő szél csakhamar, játszi könnyedséggel bánik el velük. Kisgyerekek futkároznak utcán, kik nevetve, kik rémülten a dörgés erőteljes hangjától, s ők ijedt arcukat anyjuk szoknyájába rejtik el, hátha az megvédi őket a vihar nyilaitól.

Én, mintha észre se venném, csak megyek előre...előre! Túlzás az; inkább bolyongok céltalanul, utcáról utcára, lámpától lámpáig, és csak mosolygok. Magam sem értem, hogy miért, hiszen semmi okom sincs jókedvre, sőt, a napra sem emlékszem már, amikor utoljára volt értelme egy mosolynak. Aztán eszembe jutnak emlékek, még túlságosan friss, mély sebek, és hirtelen elkomorodok. Óvatosan nézek végig a mellettem elsiető emberek gyakorta gondterhelt arcán, egyetlen pillantás alatt olvasva le arcukról, vajon mi jár a fejükben. Furcsa belegondolni, hogy ennek a rengeteg embernek, ezernyi különböző céllal, számtalan álommal, reménnyel, mégis van egy közös tulajdonsága: mindegyiküknek van egy története, ami csak az övé, senki másé. Egy történet, amelyet az életével ír, s melynek minden oldala egy-egy emlék, minden sora egy-egy nap, egy külön regéje egy egyedi létezésnek. S habár ők, emberek, annyira különböznek egymástól, kívül, belül, s annyi különböző vonás ül az arcukon, mégis mindegyik lelkében ott él egy történet, amely minden lélegzetvétellel tovább íródik. Persze nem tudni, kinek milyen véget ér majd a személyes regénye, hiszen a folytatást már a sors szüli....mert a sorsodban ott van leírva az egész életed.

Nekem is van egy történetem. Nem igazán mesébe illő, nem tökéletes, és a nincs a végén boldog befejezés. Nincs benne szőke herceg fehér lovon, sem fényűző királykisasszonyok, akiknek kezéért lovagok százai versengenek. Csupán mese, nem egyéb: törékeny vallomás arról, hogyan találtam meg elveszettnek hitt sorsomat az ő kék szemeiben, s hogyan vesztettem el örökre. Lehet, hogy nem vidám vagy magával ragadó, mégis, ez az én történetem: szomorú, kilátástalan, reménytelen, de az enyém. Hallgasd meg hát, ezt az egyszerű mesét egy lányról, aki csak sodródik az élet árjával, egyedül, magányosan, sorstalanul.

Tovább az első részhez >>>

Tudom, nem sokat árult el, de a következő, első rész, jóval mélyebb lesz ennél. Azért posztoltam ezt ilyen korán, mert kíváncsi vagyok arra, mit gondoltok: érdemes folytatni ezt a történetet? Pár fejezet persze megvan belőle, de örülnék neki, ha leírnátok az első benyomásotokat. Sokat segítenétek vele!
Addig is, köszönöm a támogatást, amivel körülvesztek. Rengeteget jelentetek nekem, szinte többet, mint a legtöbb ember az életemben. És ez nagy szó!
Tehát, ha lehet, írjatok pár szót a történetről, ha tehetitek. Köszönöm.
Ölelés!