Összetörve - Epilógus

Sziasztok! Ugyan egyszer már azt mondtam, hogy a történet befejezettnek mondott, a sors mégis rácáfolt eme állításomra. Ezúton is szeretném megköszönni nektek azt a rengeteg támogatást, amit május óta nyújtotok nekem ezzel a történettel kapcsolatban, a rengeteg szeretetet, toleranciát és biztatást. Illetve köszönöm annak az egy embernek, aki nemmel voksolt az epilógusról indított szavazásban. Ő is nagyban hozzájárult, hogy létrejöhessen ez a búcsúfejezet.
Az Epilógust egy olyan embernek ajánlanám, aki borzasztóan fontos volt számomra és a közelmúltban elvesztettem őt. Még mindig sokat gondolok rá. Ez neked szól hát, 'Szerencsenélküli'.
Röviden a címről: a "La vita è bella" egy olasz kifejezés, melynek jelentése: "az élet szép". Ennek is van valamennyi személyes kötődése, mégpedig az, hogy hét-nyolc évesen, amikor egyszer Floridában jártam, többször is elmentünk egy étterembe, amely ezt a nevet viselte. Ez volt az első olasz szó, vagy kifejezés, amit hallottam és azóta is emlékszem rá.
Mint azt bizonyára észrevettétek, ehhez a részhez is jár egy dal, amit nemcsak a fenti zenelejátszóban hallgathattok meg, hanem a YouTube-on lévő lejátszási listában is.
És most végre elmondhatom, hogy mi is ihlette az egész fanfictiont!
Mint ismeretes, nagy rajongója vagyok a Glee című sorozatnak, azon belül is a Finn-Rachel párosnak. Kettejük története majdnem annyira magával ragadott, mint Damoné és Elenáé. A második évad elején, talán a harmadik epizódban hallottam először a Paramore nevű együttes The Only Exception című számát, mégpedig akkor, amikor a Rachelt alakító Lea Michele énekelte ezt sorozatbeli (és később az életbeli) szerelmének, Finnek. A dal, mint az kiderül, egy olyan valakiről szól, aki nem hisz a szerelemben, és ekkor fogant meg bennem először az Összetörve ötlete. Kíséretként tehát csendüljön föl ez a bizonyos szám, mégpedig az említett Lea Michele előadásában, akit a mai napig csodálok.
Még egyszer, most tényleg utoljára, kívánom, hogy szórakozzatok nagyon jól! :)


Epilógus - La vita è bella 

 5 évvel később

When I was younger I saw my daddy cry
And curse at the wind.
He broke his own heart and I watched
As he tried to reassemble it.

A terem ajtaja egészen halkan megnyikordult, ahogy a résnyi nyíláson egy öltönyös férfi lépett be, karján egy kisgyermekkel. Halkan, óvatosan lopakodott beljebb, igyekezve észrevétlen maradni. Szerencséjére csakhamar megpillantott pár ismerős arcot az egyik középső sorban, mivel nem tudta, pontosan hol van a számára lefoglalt hely. Pont ekkor, egy sötét, göndör hajú férfi észrevette a közeledőt, és intett neki, mutatva az utat. A késő legnagyobb szerencséjére ekkor tapsvihar dördült fel, ahogy egy középkorú, kopaszodó férfi, kezében egy kis szobrocskával elhagyta a színpadot. 

- Elkéstél - súgta az öltönyös férfinek egy homokszín hajú fiatalember, aki a sor szélén ült.

- Nem, nem, éppen időben - felelte a megszólított, miközben beóvatoskodott a számára kijelöl helyre, a göndör hajú férfi és egy sötét szőke nő mellé, aki rögtön boldogan simogatta meg a kislány fejét. Miután a férfi gyorsan kezet rázott szomszédjával, üdvözölte a környezetét is, akik mosolyogva biccentettek irányába, nem akarva megzavarni a műsort. Közben újra felcsendült a műsorvezető hangja, aki megint magához ragadta a mikrofont.

- Most pedig, díjátadónk zárásaként következzen az a hölgy, aki két évvel ezelőtt elnyerte az Irodalmi Akadémia legrangosabb díját legelső regényével, és akinek legújabb művét szavazóink az idei év legjobb regényének nevezték meg, és aki még mindig piszkosul fiatal. Ez a valaki nem más, mint Elena Salvatore! - Ahogy a közönség újfent hangzatos tapsba kezdett, a férfi karjában eddig csöndben ülő kislány rögtön érdeklődve kapta fel barna fürtökkel borított fejecskéjét, izgatottan rángatva apja zakójának ujját.

- Ott van Anyu! - mutatott a fiatal nőre, aki megjelent a színpadon, arcán egy széles mosollyal és szemében azzal a huncut, mégis odaadó ragyogással, amelybe az öltönyös férfi beleszeretett még évekkel ezelőtt.

- Igen, ott van - helyeselt büszkén Damon Salvatore, miközben megcsókolta a lánya feje búbját.

- Úristen, Elena, ugye tudod, hogy most aztán mindent el kell mondanod! - jelentette ki izgatottan Caroline, miután nagy nehezen kiengedte karjai közül legjobb barátnőjét.

- Egyet kell értenem - bólogatott Bonnie. - Alig jelentkeztél, szóval lényegében semmit sem tudunk, úgyhogy muszáj lesz töviről hegyire elmesélned az egészet!

- Jó volt - summázta Elena, egy rejtélyes kis mosollyal az arcán.

- Jó volt?! - háborodott fel a szőke Caroline, aki szokása szerint nagyon felpörgött. - Elmész öt hétre Európa egyik leggyönyörűbb városába, ráadásul tök egyedül, és amikor hazajössz, mindössze annyira futja, hogy "jó volt?" - Elena, aki eddig rendületlenül fürkészte a Grill bejáratát, a szemét forgatva nézett barátnőire.

- Oké, oké - kezdte. - Nagyon, nagyon jó volt. Életem legjobb döntése volt, hogy beleugrottam ebbe a kalandba.

- Látszik is rajtad - jegyezte meg mosolyogva Bonnie, a maga nyugodtabb stílusában. - Jóformán ragyogsz. 

- Nagyon jót tett a lelkemnek ez az egy hónap.

- És őt ugye sikerült elfelejtened? - kérdezte óvatosan Caroline, mire Elena a legnagyobb meglepetésükre rögtön erélyesen bólogatni kezdett.

- De még mennyire! - helyeselt magabiztosan. Caroline, akinek a radarja és röntgenszemei csalhatatlanok voltak, rögtön megérezte, hogy van valami, amit Elena kifelejt a történetből.

- Mond csak, 'Lena, nem ismertél meg véletlenül olyan igazi, tüzes olasz macsókat? 

- Való igaz, rengeteg ott a jóképű férfi - tért ki diszkréten a válaszadás alól Elena, fél szemével továbbra is a bejáratot kémlelve.

- Belőled valóban harapófogóval kell kihúzni a szaftos részleteket? - reklamált a szőke lány. - Mondd el őszintén, hány egy éjszakás kalandot számoltál?

- Caroline... - dorgálta meg Bonnie zabolátlan barátnőjét.

- Ugyan már Bonnie, hiszen mindketten tudjuk, hogy Elena pont azért ment el, hogy elfelejtse azt a balféket. Ehhez pedig szerintem mindenképpen hozzátartozik az is, hogy új embereket ismerünk meg!

- Nem volt egyetlen egy éjszakás kaland sem - vallotta be Elena könnyedén, sokat tudóan mosolyodva el, arra gondolva, mennyivel több volt az, ami Damon és közte történt, mint egy éjszaka. 

- Ne már! - tátotta a száját Caroline. - Azt akarod mondani... - Szava ekkor elakadt, ugyanis tekintete a bejáratra vándorolt, ahol egy sötét hajú, fekete bőrdzsekit viselő, ördögien helyes férfit látott besétálni. - Odanézzetek! - Bonnie és Elena egyszerre néztek rá az újonnan jött idegenre, aki magabiztos léptekkel haladt a bárpult felé. 

- Nem csúnya, sőt - állapította meg elismerően Bonnie.

- Az nem kifejezés - vágta rá Caroline, jóformán nyálcsorgatva bámulva az ismeretlen férfit, aki időközben rendelt egy pohár whiskyt. Elena megpróbálta elrejteni a vigyort az arcáról, viszont nem tudta megakadályozni a benne ébredő féltékenységet, amikor körbenézve látta, hogy minden egyes nőnemű lény az étteremben Damont bámulja.

- Két lábon járó szex - sóhajtott fel Care, majd Elena felé fordult. - Na mit gondolsz, versenyre tud kelni az olasz sármőrökkel?

- De még mennyire - értett egyet Elena. Egyszer csak, mintha eszébe jutott volna valami szuper ötlet, felcsillant a szeme. - Fogadjunk, hogy egyetlen perc alatt el tudom csábítani? - Caroline és Bonnie meglepetten nézett össze, hiszen nem voltak hozzászokva effajta viselkedéshez barátnőjük részéről.

- Ez komoly? - tudakolta csodálkozva Bonnie.

- Teljesen!

- Hűha, nem gondoltam volna, hogy a szerény, visszahúzódó Elena Gibert hirtelen ilyen rámenős lesz! - jegyezte meg Caroline. - Honnan ez a hirtelen önbizalom?

- Egyike annak a pár dolognak, amit tanultam Olaszországban - vont vállat Elena. - Na, fogadunk, vagy sem?

- Ezt mindenképpen látnom kell! - közölte Bonnie, mire Caroline rögtön egyetértett.

- Gyerünk,Gilbert, mutasd meg mit tudsz! - unszolta ő is barátnőjét. Elena elvigyorodott, majd felpattant és tőle szokatlan magabiztossággal elindult a bárpult felé. Caroline és Bonnie kíváncsian, mégis győzelmük teljes tudatában figyelték az eseményeket. El sem tudták képzelni, hogy ennek a két lábon járó szexistennek a fejét bárki képes lenne egy perc alatt elcsavarni.

Eközben Elena, továbbra is szélesen mosolyogva, leült a férfi mellé egy bárszékre és rögtön szóba elegyedett vele. Az első fél percben a két lány látni vélte, hogy mozog a szája, sőt, egy ideig még hangosan nevetett is valamin. Aztán a dolgok, a két lány megrökönyödésére, kezdtek felgyorsulni. Elena keze megtalálta a rejtélyes férfiét, és közelebb húzódott hozzá, míg a pasas szabad keze Elena derekára vándorolt, közel sem ártatlanul simogatva meg az oldalát. Ahogy pörögtek a másodpercek, ők már egészen közel kerültek egymáshoz, szégyentelenül tapogatva a másik testét, félreérthetetlenül flörtölve egymással. A csattanó mégis akkor következett, amikor tíz másodperccel a fogadás lejárta előtt a férfi hirtelen megragadta Elena csípőjét, amelynél fogva még közelebb húzta magához őt, és megcsókolta. Bonnie és Caroline totál ledöbbenve bámulta a csókolózó párocskát, akik úgy tűnt, teljesen megfeledkeztek a külvilágról, és úgy elmerültek a másikban, mintha csak egy régi rutinról lenne szó. A két lány, akik életükben nem voltak még ennyire megdöbbenve, tátott szájjal figyelték őket, és lenyűgözöttségüket fokozta, hogy ők ketten egyszer csak elváltak, majd Elena megfogta a férfi kezét és egyenesen feléjük vezette őt. Sem Bonnie, sem Caroline nem akart hinni a szemének. Elena nem egész egy perc alatt rávette ezt a görög istennek tetsző férfit, hogy megcsókolja. Mindketten úgy érezték, azon nyomban lehidalnak.

- Caroline, Bonnie - szólalt meg Elena, amint visszaértek az asztalhoz. Arca ragyogott, szemei úgy csillogtak, mint soha korábban, ahogy megszorította a mellette álló férfi kezét. - Hadd mutassam be nektek a barátomat, Damont. 

- Sziasztok - üdvözölte őket Damon is, arcán jellegzetes félmosolyával, és alig bírta megállni, hogy ne nevesse el magát a két lányon, akik pontosan úgy festettek, mint akik menten elájulnak.

And my momma swore
That she would never let herself forget.
And that was the day that I promised
I'd never sing of love if it does not exist.

Damon gyönyörködve legeltette tekintetét a feleségén, aki éppen átvette díját a műsorvezetőtől. Még öt év távlatából is olyan hatással volt rá a szépsége, mint az első találkozásuk alkalámával. Ráadásul hosszú, formás lábai még hosszabbnak, még tökéletesebbnek tűntek a bő szabású, rövid, tűzpiros ruhában, amit minden bizonnyal azért vett fel, mert tudta, hogy Damon imádja rajta ezt a színt. A kis csábító, gondolta a férfi magában.
- Elena lélegzetelállítóan fest ma - suttogta a fülébe a szomszédja, a sötét hajú fiatalember.
- El a kezekkel, Ernesto - bökte oldalba szórakozottan Damon, mire társa csak nevetett. Eközben a kislány, aki továbbra is az apja ölében ült, egyre csak a nyakát nyújtogatta, hogy jobban láthassa az édesanyját.
- Szóval, Elena - csendült fel a műsorvezető hangja, amikor a közönség elcsendesedett, és a színpadon lévők is kényelmesen elhelyezkedtek a fotelokban. - Mi jár most a fejében, amikor a kezében tartja ezt a díjat?
- Ha abba most belekezdenék, nem hiszem, hogy holnapig a végére jutnék annak a felsorolásnak - nevetett Elena, miközben tekintetével gyorsan körülpásztázta a termet. - Mindent összefoglalva, fenomenális érzés másodjára is itt ülni, ezúttal egy közönségdíjjal a kezemben. Az egész még mindig olyan számomra, mint egy álom, és hogy őszinte legyek, ha tényleg az, akkor soha nem akarok belőle fölébredni.
- Tavaly az olvasók a legjobb új író kategóriában szavazták meg Önnek a győzelmet. Mennyivel másabb ez most?
- Rengeteg hasonlóságot érzek, természetesen. Egy éve ilyenkor ugyanúgy örültem annak, hogy itt lehetek, mint most. Ugyanakkor talán most már valamivel tapasztaltabb vagyok, mint akkor. Mindemellett nagyon nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a közönség az én regényemet választotta meg kedvencének.
- Ha már a regénynél tartunk - folytatta a műsorvezető. - Mi inspirálta arra, hogy papírra vesse ezt a történetet?
- Amint azt az utószóban is írtam, a regény egy igaz történetet dolgoz fel, természetesen, némi elferdítéssel. Évek óta játszottam a gondolattal, hogy könyvvé formálom ezt a megtörtént esetet, aztán egyik nap elhatároztam magam és elkezdetem.

- Damon? - pillantott be Elena a hálószobába, ahol a férfi éppen egy tükör előtt állva kötötte a nyakkendőjét.
- Igen?
- Kinyomtattam neked azt a vázlatot, amiről beszéltem...
- A legújabb regényed, amelyikről nem vagy hajlandó elmondani, miről szól? - mosolyodott el Damon, a tükörből nézve a nő szemébe. 
- Igen, az. Szeretném, ha elolvasnád - kérte Elena, miközben leült az ágy szélére.
- Esetleg így elöljáróban megtudhatnám, mi is a témája?
- Nem, nem..azt neked kell kitalálni - ingatta a fejét rejtélyesen Elena, megpaskolva nagy köteg papírt, ami mellette feküdt az ágyon.
- Mindenképpen el fogom olvasni - ígérte Damon, miután felvette a kéziratot az ágyról és nyomott egy puszit felesége arcára. - Összetörve? - olvasta fel csodálkozva az első oldal közepére írt, dőlt betűs címet.
- Ahogy mondod - helyeselt Elena. - Most pedig menj, mert még elkésel.
- Nem tudok elkésni - ellenkezett a férfi. - Én vagyok a főnök! - Elena nevetett, majd utoljára megcsókolta Damont, mielőtt kikísérte volna őt az ajtóhoz.

- Egyél még egy kicsit, Rosa - unszolta Elena a kislányát, aki azonban látványos undorral az arcán fintorgott az újabb kanál bébiétel láttán. Amikor látta, hogy nem lehet több pürét belediktálni a gyermek szájába, Elena feladta a próbálkozást, és inkább megtörölte a kislány arcát, majd kiemelte őt az etetőszékből, hogy átvigye őt a tágas nappaliba, ahol egy kis játékszőnyeg volt leterítve neki, rajta a játékaival. Rosa boldogan, kicsit bukdácsolva ugyan, odaszaladt a plüssállataihoz, miközben Elena fáradtan huppant le mellé a kanapéra, a kandallóban lobogó, melengető tűz közelébe, figyelve, ahogyan a kislány önfeledten játszik. Egy elégedett sóhajjal dőlt hátra, lustán iszogatva a kezében lévő gőzölgő kávét, kedvtelve figyelve Rosát. Ekkor, nem messze a nappalitól ajtócsapódás hallatszott és pár másodpercen belül Damon jelent meg a nappaliban, kabátban, kezében táskával. Elsőnek csak a kislányt pillantotta meg, aki pont beleesett látókörébe, míg a feleségét, aki a fal mellett húzódó kanapén ült, nem vette észre.
- Szia, szépségem! - köszöntötte vigyorogva a lányát, akinek arca rögtön felderült, amint meglátta. Damon odasétált hozzá és felemelte, hogy egy adhasson egy puszit az arcára. - Hol van Anyu, szívem? - Rosa, habár még nem igazán tudott beszélni néhány kevéssé értelmezhető, ugyanakkor aranyos gügyögésen és halandzsának tetsző szó kivételével, megértette a kérdést, és rögtön Elena irányába mutatott.
- Itt vagyok! - szólalt meg Elena is a szoba másik végéből. A férfi rögvest feléfordult és amint meglátta, mosolyogva el is indult felé, karjában cipelve a kislányt. Mielőtt ő maga is helyet foglalt volna a kényelmes szófán, gyengéden megcsókolta feleségét, mint minden este, amikor hazaért a munkából.
- Milyen volt a napod? - érdeklődött Elena, mikor odabújt Damon kemény, erős mellkasához. 
- Csak a szokásos - vont vállat Damon, miközben átadta Elenának a kislányt, aki már átkívánkozott az anyja karjaiba. - Reggel volt egy találkozóm az új kanadai ügyfeleinkkel, és nagyon tűnik, hogy össze fog jönni a szerződés velük. Különben csendes nap volt, az összes többi megbeszélésemet átettem a hét másik napjára, ezért volt némi szabadidőm, hogy elolvassam ezt - tette hozzá, előhúzva a papírköteget, amit Elena adott neki még aznap reggel.
- Tehát elolvastad - állapította meg óvatosan a nő.
- Még nem jutottam el a végére - pontosított Damon -, ahhoz viszont eleget olvastam, hogy még az én idegesítően lassú felfogásommal is rájöjjek, mit tartok a kezemben.
- Igen? - visszhangozta félszegen Elena. - Na és...öhm..mi a véleményed róla?
- Annak ellenére, hogy legvadabb álmaimban sem gondoltam volna róla, hogy egyszer majd a kettőnk történetét fogom látni papírra vetve - kezdte a férfi, veszélyes hanghordozással, némiképp megijesztve ezzel Elenát -, de az igazság, Elena, hogy soha életemben nem láttam még ennél gyönyörűbb írást.
- Komolyan?
- Teljesen komolyan, és nemcsak azért mondom ezt, mert a feleségem vagy és szeretlek, nem is azért, mert nagyra értékelem, hogy rólunk formáltad meg ezt a történetet. Persze, ez is fontos, de..korántsem minden. Tudod, ahogy leírva láttam azt a rengeteg érzést, azt a fajta szerelmet, vonzódást, elállt a szavam. Sosem gondoltam bele igazán, mit érezhettél akkor, amikor megismerkedtünk, vagy amikor belém szerettél, úgy, hogy éppen az ellenkezőjére kértelek. Annyira...megindító volt, még akkor is, ha nem a te a szádból, hanem egy kitalált szereplőtől hallottam mindezt, hiszen tudom, hogy ez a rengeteg érzelem a tiéd, és nem fikció. - Elena még szorosabban simult hozzá, miközben a férje halk szavait hallotta. Damon sosem volt az az ember, aki könnyedén mutatta ki az érzelmeit; pláne nem beszélt róluk túl gyakran. Olyankor azonban, amikor ha kis időre is, de elengedte minden félelmét, Elena minden alkalommal egy kicsit még jobban beleszeretett. 
- Minden igaz, amit leírtam - válaszolta őszintén. - Azokat az érzéseket, amelyekről Emily beszél a könyvben, én őriztem meg a szívemben attól a perctől fogva, hogy először találkoztunk. Mintha már akkor tudtam volna, hogy egyszer meg fogom próbálni megfogalmazni azt, amit nem lehet szavakba önteni.

- Ami igazából érdekelne engem, az a cím - folytatta a műsorvezető. - Elsőre olyan furcsának hangzik, hogy Összetörve, mégis, valahogy tökéletesen kifejezi azt, miről is szól valójában a regény.
- Igen, pontosan úgy van, ahogy mondja: a cím szimbolikus. Mindig is szerettem eljátszadozni a lehetőségekkel, amit a cím kínált és sosem elégedtem meg az egyszerűvel. Az "Összetörve" tulajdonképpen a két főszereplő legmeghatározóbb ismertetőjegye a könyv elején, hiszen mindketten magukon hordozták a múlt sérüléseit, nyomait valamilyen formában.
- A végén viszont nagyon erőteljesen, szinte katartikusan érkezik a kinyilatkoztatást, mégpedig Daniel szájából - egészítette ki a konferanszié, majd ránézett a kis papírra, amit a kezében tartott, és olvasni kezdte az idézetet:
- "Én hiszem, Emily, hogy nekem megérte összetörnöm azért, hogy benned otthonra leljek" - olvasta hangosan. - Lehet az állítani, hogy Daniel fogalmazta meg a regény valói szentenciáját?
- Minden bizonnyal - bólintott Elena. - Érdemes egyébként vetni egy pillantást az útra, amelyet Daniel jár végig a könyv elejétől a végéig, azt a lelki változást, amin keresztülmegy. Rövidnek mondható pályám egyik legnagyobb kihívása volt, hogy hitelesen mutassam be az ő pszichés fejlődését, a lehető leghitelesebben mutatva be az ő lelkét.
- Éppen ez az, amire ki szerettem volna lyukadni! Mit gondolsz, ez a rengeteg lélektani megfigyelés a könyvben mennyire változtat azon, hogy ez elsősorban a fiatalabb korosztálynak szól?
- Nos, a helyzet az, hogy én sosem szántam ezt a regényt egy meghatározott korosztálynak - felelte Elena. - Az írásban az volt számomra mindig a legvonzóbb, hogy a szereplőim lelkének legmélyebb zugaiba is szabad bejárásom lehet, hogy kedvem szerint alakítom az életüket, a személyiségüket, a vágyaikat. Talán ez a rengeteg pszichológia az oka annak, hogy elsősorban nem a kamaszokat céloztam meg vele. Persze, nyilvánvalóan az veszi a kezébe, aki akarja, csak véleményem szerint a tinik nem feltétlenül keresik az olyan könyveket, ahol az író sokkal inkább a szereplők belső útjára, fejlődésre fókuszál, mintsem az izgalomra, rejtélyekre vagy egy románcra. Mindig is azt mondtam, hogy az Összetörve nem egy szerelmi történet, nem egy közhelyes történet a szegény, árva fiúról és a gazdag lányról, akik egymásba szeretnek, hanem sokkal inkább arról szól, hogy két teljesen különböző előéletű embernek milyen utat kell bejárni ahhoz, hogy végre felfedezzék azt, amit mindvégig kerestek az életben.

But darling,
You are the only exception
You are the only exception
You are the only exception
You are the only exception

- Ennek ellenére elég népszerű a könyv a fiatalok között is - vetette ellen a műsorvezető. - Mi több, egy ideje arról pletykálnak, hogy az egyik nagy kaliforniai filmvállalat meg akarja Öntől vásárolni a jogokat. Készülhet tehát egy Összetörve-film? - A kérdést hallva Elena felnevetett.
- Sokszor kérdezték már ezt tőlem és egyelőre ugyanazt tudom válaszolni, mint eddig: jelenleg senkinek sem adtam el a jogokat, tehát a közeljövőben nem lesz film belőle.
- Ajánlatot sem kapott?
- Azt nem mondanám - válaszolta Elena rejtélyesen. - Legyen elég annyi, hogy nem tartom kizártnak, hogy majd egyszer a filmvásznon is látni lehet majd Daniel és Emily történetét. De remélem, mindenki megérti, hogy a személyes kötődés miatt nem tudok egyszerűen csak rábólintani egy ajánlatra.
- Ha már szóba került a film, az köztudott viszont, hogy az első regénye, a Falevél filmadaptációját napjainkban forgatják.
- Így igaz - erősítette meg Elena. - A tervek szerint nagyjából egy év múlva lesz majd látható a vásznakon, és mit ne mondjak, borzasztóan izgulok miatta.
- Ön írta a forgatókönyvet.
- Igen, én, a zenét pedig egy nagyon kedves barátom szerezte hozzá, amibe már volt szerencsém belehallgatni. Elárulhatom, csodálatos műről van szó.

- Szép jó estét kívánok minden kedves egybegyűltnek! - csendült fel Ernesto hangja a terem másik végéből, mire azonnal elcsendesült minden. - De legfőképpen szeretném köszönteni Elenát és Damont, hiszen miattuk vagyunk így együtt ezen a tökéletes napon. - Rövid taps csendült fel, majd Ernesto folytatta, kezében egy pohár pezsgővel. - Tudom, hogy a tanú szerepe az, hogy szavakkal próbálja meg kifejezni az érzéseit a friss házasok iránt, azonban én inkább egy rendhagyó módot választottam, hogy köszöntsem őket ezen fantasztikus alakalom apropóján, mégpedig egy olyan dallal, amelyről tudom, hogy nagyon közel áll mindkettejük szívéhez. Még mielőtt felkérnélek benneteket, hogy erre a zenére táncoljatok együtt először, mint férj és feleség, szeretném megköszönni nektek azt a rengeteg mindent, amit értem tettetek. Nélkületek sosem csinálhatnám azt, amit mindennél jobban szeretek, jelesül a zenélést, és nektek köszönhetem azt is, hogy a mellettem álló gyönyörű hölgyet a barátnőmnek mondhatom - mondta, majd egy mosolyt küldött a fülig pirult Felicity felé. - Tehát, ezzel a dallal kívánok nektek nagyon sok boldogságot, és emelem poharam arra, hogy kettőtök csodálatos története még hosszú évtizedekig íródjon a krónikák lapjain! - A vendégsereg üdvrivalgásba kezdett, majd követve Ernesto gesztusát, kortyoltak egyet a pezsgőjükből. A nagy sikerű tanú eközben már el is helyezkedett a versenyzongora mögött, amit bekészítettek a terembe, várva, hogy az ifjú pár kivonuljon a táncparkett közepére.
- Nos, Mrs. Salvatore, szabad egy táncra? - kérdezte mosolyogva Damon, felajánlva a kezét Elenának.
- Azt hittem, már sosem kérdez meg, Mr. Salvatore - felelte, arcán egy izgatott mosollyal, kezét a férfiébe helyezve. Miközben ők ketten kisétáltak a parkettre, fel is csendült a régről ismert, szeretett dallam első pár üteme, amelyeket nemsokára Ernesto hangja követett, ami talán sosem szólt még ilyen szépen:

You think I'm pretty 

Without any make up on

You think I'm funny 

When I tell the punchline wrong

I know you get me

So I let my walls come down, down...

- Mégis, árulja el, mi a titka? - szakította félbe Elena visszaemlékezését a műsorvezető. - Honnan jött az inspiráció egy húszas évei elején járó, aspiráló fiatal írónak, hogy akkora lélegzetvételű, drámai művet adjon ki a kezei közül, mint a Falevél?

- Az egész egy kósza ötletnek indult, azt hiszem. Néha az embernek eszébe jut egy gondolat, amely furcsa mód megfogja, magával ragadja; én is így voltam ezzel. Eredetileg csak egy novella lett az ötletből, amit a Talentum Ösztöndíj pályázatának utolsó fordulójára akartam beküldeni, de az élet közbeszólt, és a novella sosem lett elküldve. Jóval később, a férjem ösztönzésére kezdtem bele a folytatásba, és hát...ez lett belőle!

- Mennyire befolyásolta a munkáját és a sikereit az, hogy a férje Damon Salvatore, akit a Forbes Magazin idén a világ kilencedik legbefolyásosabb emberének nevezett, továbbá az ország egyik leggazdagabb befektetőjeként tartják számon?

- Amikor megismertem, még csak tizenhetedik volt azon a listán! - nevetett Elena. - A viccet félre téve, hiszem, hogy nélküle mindez nem sikerült volna. Az a rengeteg támogatás, tolerancia és szeretet, amit tőle kaptam, rengeteg mindent lehetővé tett. Én sosem az üzletembert, a jól menő mágnást láttam benne, hanem az embert, a férfit, akivel együtt akartam lenni - magyarázta, miközben tekintete újra a nézőtérre tévedt, Damont keresve. Amikor megpillantotta őt, küldött felé egy mosolyt.

- Ennyit a "nem-beszélünk-a-privát-életünkről" taktikátokról - morgott az Ernesto mellett ülő, barna hajú fiatalember.

- Nagyra értékelem a kommentet, Jeremy - súgta vissza Damon. Ekkor az ölében ülő kislány, aki eddig angyali nyugalommal, tágra nyílt szemekkel figyelte a történéseket, vadul mocorogni kezdett az apja ölében.

- Mit csinál Anyu? - suttogta aggódva Damon fülébe.

- Beszélget azzal a bácsival.

- Ki a bácsi? - kérdezősködött tovább a gyerek, de az apja tanácstalanul rázta a fejét. Rosa erre a tőlük balra ülő nőhöz fordult:

- Jenna néni, ki az a bácsi? - tette föl újra a kérdést.

- Nem tudom a nevét, Rosa.

Rosalyn Salvatore

1965 - 1995

A fájdalom elmúlik. Az emlék halhatatlan.

Damon lassan, némi bizonytalansággal lépett közelebb a márvány sírkőhöz, mintha hirtelen rémület ébredt volna benne huszonhárom évnyi csendes gyász után. Kicsit erősebbre vette a szorítását Elena kezén, aki hangtalanul követte, tekintetét hol a síron, hol a férjén nyugtatva.
- Szia Anya - kezdte Damon halkan, üdvözlésképpen, majd egy főhajtással adózott az elhunyt édesanyja emlékének. - Most először nem egyedül jöttem....hoztam magammal valakiket - mondta, és mintegy megerősítésül magához ölelte Elenát. - Anya, hadd mutassam be neked Elenát, a feleségem. A gyermek pedig, akit a szíve alatt hord, a kislányunk. - Damon halványan elmosolyodott, ahogy egy puszit nyomott a nő arcára. - Megtaláltam mindent, amit valaha kértem az élettől. Végre boldog vagyok...csak nem tudom elfelejteni azt, hogy te ezt már nem láthatod - tette hozzá. Elena, aki önmaga is könnyeket hordozott a szemében, csak ekkor látta meg, hogy a férfi szeme is nedves. Soha nem látott annál szomorúbbat, mint Damont az anyja sírja fölött.
- Nagyon szeretem fiát - szólalt meg hirtelen, az elhunytnak címezve szavait. - És megígérem, hogy szeretni is fogom, amíg csak élek. - Ezután lehajolt a sírhoz és óvatosan ráhelyezte a virágot, amit eddig a kezében tartott. Amikor visszalépett, Damon újra dereka köré fonta a karjait és csak álltak, csendben, megemlékezve valakiről, aki annak ellenére, hogy fizikailag nem lehetett velük, sosem tévesztette szem elől egyetlen gyermekét.

- Elárulod, hová megyünk? - érdeklődött Damon, amikor a temetőt elhagyva beültek a kocsiba.
- Még nem - érkezett a válasz, amit Damonnek ezúttal nem volt kedve tovább firtatni, így csak hagyta, hogy Elena vezessen. Az út nem nyúlt hosszabbra negyed óránál: hamarosan megérkeztek a város külső, kertvárosi részéhez, nem messze a saját, óriási házuktól a városhatárnál. Mindketten csendben voltak: Damon szomorkásan bámult ki az ablakon, az elsuhanó, csinos házakat figyelve, míg Elena, habár mélyen megérintették a temetőben történtek, egyre növekvő izgalommal nézte az utat.
- Megérkeztünk - szólalt meg Elena, amikor leparkoltak egy fehér, barátságos ház mellett, amelynek hatalmas kertje volt. A férfi szíve hatalmasat dobbant, amikor kiszállva felismerte az épületet.
- Elena... - dadogta, de száján nem jött ki több hang, ahogy megpillantotta a frissen felújított szülőházát. Azt a házat, amely több, mint két évtizedig parlagon állt, és csupán évente egyszer, pontosan március 22-én vette a fáradságot, hogy eljöjjön ide, megemlékezve a gyermekkoráról és az édesanyjáról. De a ház nem volt lepusztulva többé, sőt, talán szebb volt, mint újkorában. A kerítést kicserélték, a falakat lemeszelték és újra lefestették, az ablakokat kicserélték, a tornác deszkáit megjavították. - Mi ez...? 
- Damon - fordult felé Elena, a kezei után nyúlva. - Tudom, hogy mit jelent neked ez a nap, hogy min mész keresztül minden évben, amikor elérkezik ez a huszonnégy óra. Láttam, látom rajtad, hogy számodra ez a gyászt és a fájdalmat jelképezi, azonban én szeretném, ha mostantól valami más jelképe is lenne: a reményé. Egyszer említetted, hogy számodra mindig ez volt az igazi otthon, a ház, amit szerettél, éppen ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom neked visszaadni neked valamilyen formában - mondta, tekintetével a férje arcát fürkészve, amiről nem igazán tudott leolvasni semmi biztatót.
- Fogalmam sincs, mit mondjak - ismerte be Damon.
- Még nem is kell semmit mondanod - nyugtatta meg Elena. - Gyere inkább, nézd meg belülről is - ajánlotta fel, majd a kezénél fogva a lépcső felé vezette Damont, aki újfent képtelen volt bármilyen értelmes mondatot kinyögni. Csak hagyta, hogy Elena bevezesse a házba, ahol egykor olyan boldog volt és megmutassa neki, mi mindent változott meg azért, hogy egy nap újra itt élhessenek.
- Mikor kezdted el ezt az egészet?
- Nagyjából fél éve. Nem igazán volt ínyemre a hátad mögött tervezni ezt az egészet, de tudatában voltam annak, mennyire szeretted ezt a házat és meg akartam adni neked a lehetőséget, hogy ha némileg felújítva is, de beköltözhető állapotban legyen. Remélem, nem haragszol...de ha esetleg még sem jó így, akkor sincs baj, hiszen direkt nem rendeztettem be, még csak ki sincs festve meg semmi, mert arra gondoltam, hogy majd együtt....
- Ssss - hallgattatta el Elenát Damon azzal, hogy az ajkaira helyezte a mutató ujját. - Az, hogy nem találok szavakat, nem jelenti azt, hogy nem tetszik..., sőt, életemben ilyen szép meglepetést nem kaptam még senkitől. Elképzelni sem tudom, miért tetted ezt meg értem - vallotta meg töredelmesen a férfi, egy mosolyt csalva felesége arcára. - Fogalmam sincs, hogyan köszönjem ezt meg neked.
- Nekem elég köszönet az, ha boldognak látlak - jelentette ki Elena, mosolyogva simítva végig férje arcát, mélyen belenézve a könnyek áttetsző tükrétől ragyogó, kristálytiszta topázszín szemeibe, amelyekből csak úgy sugárzott a szeretet és az odaadás. És valóban, ahogy meglátta tekintetének tengerében ott úszni a gyönyörűséges fényt, ami összetéveszthetetlen volt bármi mással, tudta, hogy elérte a célját: valóban boldoggá tette őt azzal, hogy visszaadta kisgyermekkorának dédelgetett, boldog, biztonságos zugát. Nem bírta megállni, hogy lábujjhegyre állva ne nyomjon egy édes csókot a férfi mozdulatlan ajkaira, amelyek még így is csábítóbbak voltak a szirének csengő énekénél. - Van még valami, amit meg akarok mutatni neked  - szólt, amikor elváltak, majd újfent megragadva Damon kezét az emelet felé vették az irányt. A folyosó bal oldalán lévő, friss fehér ajtajú szobához vezetett az útjuk. Amikor megálltak előtte, Damon rögtön észrevette az ajtón lévő, furcsa feliratot. Egy név volt ráírva, rózsaszín, domború betűkkel:

ROSA

- Rosa? - olvasta hangosan, meglepetten a kis szócskát. Elena mosolyogva pillantott fel és bólintott.

- Az anyukádat Rosalynnak hívták - magyarázta, amikor meglátta, hogy Damon nem igazán érti, mire fel a név az ajtón. - És mivel még mindig nem tudtuk eldönteni, mi legyen a kislányunk neve, úgy gondoltam, az ő emlékére lehetne Rosalyn. Annak a becézése Rosa - tette hozzá, majd választ sem várva megragadta a kilincset és kinyitotta az ajtót. - Ez lehetne az ő szobája. Mindent idehozattam, amit megvettünk neki, és a festék a falakon...ez ugyanaz, mint amit együtt választottunk ki két hete. - Damon tátott szájjal lépte át a küszöbön és rögvest egy igazi kis gyerekparadicsomban találta magát. Körbenézve megpillantott mindent, amit Elenával közösen vásároltak a még meg nem született kislánynak: a tölgyfa rácsos ágyat, a krémszínű bútorokat, polcokat, szekrényeket, valamint pár plüssállatot és rugdalózót.

- Tetszik? - hallatszott hirtelen Elena hangja a háta mögött. Damon hitetlenkedve rázta a fejét, ugyanis még mindig nem bírta felfogni, mit is látott pontosan. Akkor érezte magát életében először apának, akinek más nem lebeg a szeme előtt, mint a gyermeke boldogsága és az, hogy mindent megadjon neki. Egy pillanatra már látta is maga előtt, ahogy a kislány ebben a szobában játszadozik a szüleivel, látni vélte, ahogy először mondja neki: "Apa", sőt, még azt is elképzelte, ahogy megteszi élete első lépéseit. 

- Damon? - szólalt meg ismét Elena, és itt már eljutott Damon tudatáig a kérdés. Hátrafordult, hogy szembenézzen kissé riadt arcú, gyönyörű feleségével, és hirtelen nem bírta visszatartani az örömkönnyeket. Lassan közelebb lépett Elenához, tenyerei közé véve szép, kipirosodott arcát.

- Egy igazi angyal vagy, Elena - suttogta. - Annyira szeretlek, hogy azt szavakkal elmondani nem tudom. És téged is szeretlek, kicsi Rosa - tette hozzá mosolyogva, miközben letérdelve egy puszit nyomott Elena gömbölyű hasára. - Alig várom, hogy megismerjelek.  

- Nagyon sokan mondták már előttem, de a családi háttér valóban a legfontosabb - hangsúlyozta Elena, a kérdésre válaszolva.

- Mióta ismerik egymást a férjével? 

- Már öt éve. Valamivel több, mint három éve házasodtunk össze, a kislányunk, Rosalyn pedig nemrég volt két és fél éves.

Maybe I know somewhere deep in my soul
That love never lasts
And we've got to find other ways to make it alone.
Or keep a straight face

 A szobát félhomály uralta, amikor Damon és Elena belépett az ajtón. A nő ámulva nézett körbe, belélegezve a kellemes, ismerős illatot.

- El sem hiszem, hogy elhoztál ide - közölte ábrándozva, miközben az ablakhoz sétált, hogy vessen egy pillantást a kivilágított Rómára.

- Hát, nászútra valami különleges dukál - nevetett Damon, hátulról átölelve újdonsült feleségét. - Úgy gondoltam, hogy jó ötlet lenne ott tölteni egy kis időt, ahol minden kezdődött.

- Nagyon jó ötletnek bizonyult - helyeselt Elena, elégedetten sóhajtva fel. Damon ekkor már más dolgokon törte a fejét: ajkai már Elena nyakát csókolták végig, remegések ezreit élesztve fel a testében, melyek úgy szaladtak végig a gerince vonalán, mint az elektromosság. Elena lehunyta a szemét, és elengedte magát Damon ölelésében, elveszve férje kényeztető érintésében. Innentől nem tartott sokáig, hogy a helyzet felforrósodjon és Elena csakhamar azon kapta magát, hogy ugyanabban a hálószobában, ugyanazon az ágyon fekszik, mint azon a bizonyos nyári éjszakán alig két évvel korábban. Ujjai Damon fehér ingére vándoroltak és lassan, nem sietve elkezdték kigombolni a zavaró gombokat, miközben a férfi apró csókot hintett el a vállán, az arcán, a hasán, miközben azon ügyködött, hogy kicsomagolja Elena testét a fehér nyári ruhából. Elena eközben végzett az inggel és a földre csúsztatta azt, növekvő szenvedéllyel szentelve a figyelmét Damon szabad, izmos felsőtestének. Kezei bebarangolták minden egyes jól ismert, tökéletes izmot, majd végigsimították a férfi karjait.

- Szeretlek, Damon - suttogta halkan Elena, amíg kezeit összekulcsolta a Damonével, bal kezén kitapintva az arany jegygyűrűt. Damon erre felfüggesztette az édes kínzást, hogy belenézhessen felesége vágytól csillogó, tágra nyílt barna szemeibe és viszonozza a szavat:

- Én is szeretlek, Elena.

- Ha nem tévedek - állapította meg a műsorvezető -, ők bizonyára most éppen itt ülnek a közönség soraiban, ugye?

- Igen, itt vannak - erősítette meg Elena. - Az egész családom elkísért ma.

- Nagyon büszkék lehetnek Önre, hogy huszonhat évesen ilyen elismert íróvá nőtte ki magát.

- Szerintem egy kicsit még nekik is hihetetlen ez az egész, akárcsak számomra, de ugyanúgy, mint a férjem, úgy a nagynéném, a testvérem és a barátaim is nagyon lelkes olvasóim, támogatóim. Mindig is sokat jelentett az, hogy egy emberként álltak a hátam mögött, hogy rengeteget segítettek nekem. Már csak miattuk is igyekeztem nem megváltozni, ugyanaz az ember maradni, aki korábban voltam. Nem akarom, hogy a siker megváltoztasson, egy más embert csináljon belőlem, aki nem én vagyok.

- A férjét egyébként sosem zavarta, hogy a könyvei Elena Gilbert név alatt jelennek meg?

- Nem, egyáltalán nem! - viszonozta Elena. - Sőt, igazából ez az egész az ő ötlete volt. Amikor a Falevél megjelent, akkor még nem voltunk házasok, csak jegyben jártunk, ezért az még Elena Gilbert néven jelent meg. Később pedig, amikor már felvettem az ő nevét és a kiadó megkérdezte, hogy változtassa -e meg a nevemet a könyvek címoldalán, akkor éppen Damon volt az, aki azt javasolta, hogy az olvasóknak maradjak Gilbert. Így lett az eredeti nevem afféle "művésznév".

 - Van még valami, amit meg akartam kérdezni így a vége felé - szólalt meg újra a műsorvezető. - Igaz -e, hogy Ön jelenleg az írás mellett azon az egyetemen is tanít, ahová Ön is járt?

- De még mennyire, hogy igaz! Borzasztóan megörültem, amikor felkértek, hogy legyek óraadó. Mindig is szerettem volna tanítani, átadni azt a szenvedélyt az irodalom iránt a diákoknak, amit én is érzek, és nagyon boldog vagyok, hogy ez valóra válhatott. Ez persze nem főállás, de nem tartom kizártnak, hogy később még az lehet belőle. Én semmi esetre sem bánnám.

- Ez azért érdekes, mert az ember azt gondolná, hogy az olyan jól menő írók, mint Ön, ténylegesen az írásnak szentelik az életüket.

- Nyilvánvalóan sokan vannak így ezzel, hiszen az írás egyáltalán nem olyan egyszerű munka, mint sokan gondolják, hiszen roppant időigényes elfoglaltság, de én sosem szerettem otthon ülni. Addig, ameddig azt csinálhatom, amit szeretek, a munka egyáltalán nem tűnik tehernek.

And I've always lived like this
Keeping a comfortable distance
And up until now I have sworn to myself
That I'm content with loneliness

- Helló! - kiáltott Elena, amikor belépett a ház ajtaján, jó pár bevásárlótáskát cipelve a kezében.

- Jövök - érkezett a felelet, és valóban, Damon szinte azonnal megjelent a hallban. - Te aztán bevásároltál! - állapította meg, miközben elvette a feleségétől a zacskókat.

- Üres volt a hűtő. Plusz, néztem ruhát Rosának Alaric és Jenna esküvőjére.

- Találtál valami szépet? - érdeklődött Damon, mikor ledobta magát Elena mellé a kanapéra.

- Igen, mindjárt meg is mutatom - válaszolta a nő, miközben elkezdett turkálni az egyik táskában. - Caroline hívott már?

- Ő nem, de Klaus igen. Ma este hozzák vissza Rosát. Állítólag nagyon jól érezte magát náluk. 

- Remélem is - mosolygott Elena. - Na. ez az - mutatott fel egy kis, fehér, ujjatlan csipkeruhát, amit a kislánynak vásárolt.

- Csinosnak tűnik - mondta. - Rosa biztosan örülni fog neki. Ó, egyébként sikerült megvenni azt a cipőt, amit kinéztél magadnak?

- Nem, sajnos - rázta a fejét Elena. - Viszont, amikor benn voltam a cipőboltban, vettem valami mást.

- Mit? - kérdezte Damon, mire Elena belenyúlt egy másik szatyorba és kivett belőle egy kis dobozt, átnyújtva azt Damonnek. A férfi kíváncsian nyitotta ki: egy pár picike gyerekcipőt talált benne.

- Öhm, Elena... - kezdte óvatosan, a kezében forgatva a cipellőt. - Nagyon szép darab, meg minden....de, attól tartok, hogy ez a cipő már túl kicsit lesz Rosának.

- Ki mondta, hogy Rosának vettem? - vette ellen látszólag közömbösen Elena, azonban az arcára felkúszott, túlontúl boldog kis mosoly elárulta. Damon, szokásához híven először értetlenül meredt rá, mert nem igazán tudta hová tenni a rejtélyes feleletet. Aztán egyszeribben felragyogott az arca, ahogy a kirakós darabjai egymásra találtak és egy lélegzetelállító képpé formálódtak Damon lelki szemei előtt.

- 'Lena, te komolyan....hogy mi...te meg én... - hebegte értelmetlenül, mire Elena nem szólt semmit, csak közelebb húzódott hozzá, hogy könnyebben el tudjon helyezkedni az ölében, majd, amikor ezzel megvolt, megragadta Damon remegő kezét és a még lapos hasára húzta azt.

- Igen, Damon, pontosan azt akarom mondani, amit te gondolsz - jelentette ki, biztatóan mosolyogva megdermedt férjére. - Nyolc hónap múlva újra apa leszel.

Because none of it was ever worth the risk

- Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy egy élmény volt Önnel beszélgetni, Mrs. Salvatore. Köszönjük, hogy itt volt, és további sikereket kívánok Önnen. Remélem, hogy jövőre is találkozunk a "Közönség Választ" - díjátadó alkalmából - búcsúzott a műsorvezető, majd felállva megrázta Elena kezét.

- Én köszönöm, hogy itt lehettem - válaszolta Elena.

- Hölgyeim és Uraim, Elena Salvatore! - kiáltott a műsorvezető, amire rögtön újra felhangzott a dübörgő taps. Elena integetett a közönségnek, majd távozott a színfalak mögé. - Nos, ezennel hivatalosan is estélyünk végére értünk. Nagyon köszönjük mindenkinek, aki idén is leadta a szavazatát egy-egy kategóriában. Továbbá elismételném, hogy egy negyed óra múlva az összes díjazottunk dedikálást tart a mellettünk lévő sajtóteremben. Reméljük, nagyon jól érezték magukat! A viszontlátásra! - Újabb tapsvihar következett, miközben a műsort vezető fiatalember színpadiasan meghajolt, majd eltűnt ugyanúgy a díszlet mögött, mint alig egy perccel korábban Elena.

- Vége van? - kérdezte hirtelen Rosa, amikor észrevette, hogy az emberek körülötte felállnak és a kijárat felé igyekeznek.

- Vége bizony - bólintott Damon, miközben megemelte a kislányt, hogy a karjába tudja venni őt, majd követte a mellette ülő Jennát, aki kifelé indult a sorból.

- Ugye nem baj, ha nem tudunk itt maradni a dedikálás végéig? - tudakolta Alaric, egyik karját átvetve Jenna vállán.

- Dehogy baj. Elena tudja, hogy itt voltatok, meg az interjúnak úgy is vége. Mindenesetre nagyon örülök, hogy eljöttetek - rázott kezet barátjával Damon, majd megölelte Jennát.

- Mondd meg Elenának, hogy nagyon büszkék vagyunk rá - kérte Jenna.

- Mindenképpen átadom - ígérte Damon.

- Cső, Damon - búcsúzott Jeremy is. A férfi mosolyogva veregette vállon fiatal sógorát, majd Ernesto-hoz fordult.

- Te is elmész?

- Muszáj lesz - sóhajtott a férfi. - Felicity gépe fél óra múlva száll le, szóval nem ártana időben odaérnem.

- Hát persze, haver. Majd találkozunk - vigyorgott Damon.

- Üdvözölöm Elenát. Szia, Rosa - búcsúzott el a kislánytól is, egy pacsira tartva oda a tenyerét.

- Szia, Ernesto bácsi! - köszönt el Rosa, boldogan belecsapva Ernesto tenyerébe.

Well you are the only exception
You are the only exception
You are the only exception
You are the only exception

A színházterem időközben lassanként kiürült, ahogy a tömeg kifelé igyekezett, tömött sorokban haladva az ajtó felé. Damon ellenben visszaült a helyére, ölében a mocorgó kislánnyal, és várt. Gondolatai elkalandoztak, ahogy az álmosan ásítozó Rosa hátát simogatta, ezért észre sem vette, hogy valakik odaléptek hozzá.
- Jó estét, bátyám - szólalt meg egy hang mellette. Damon pattant egyet ültében, ahogy felébredt ábrándozásából és felpillantott a két, fölé tornyosuló személyre.
- Stefan - köszöntötte a bátyját, némi gúnnyal a hangjában. Pillantása ezután az öccse mellett álló nőre vándorolt, arra a valakire, akit soha többé nem akart látni. - Katherine. Mégis mi a nyavalyát kerestek itt?
- Kíváncsiak voltunk Elenára - vont vállat Katherine. Damon nehezen tudta elrejteni az arcára kívánkozó undort. Habár már régóta tudta, hogy ők ketten együtt vannak, sosem bírta elképzelni, hogy ez a két romlott ember őszintén szeresse egymást. - Be kell vallanom, van tehetsége.
- Nem mondasz el sok újat - morogta Damon, tudat alatt is szorosabban ölelve magához a karjaiban nyugvó, elszenderedni látszó Rosát.
- Szóval ő Rosalyn - mosolyodott el Stefan, közelebb lépve, hogy jobban szemügyre vehesse az unokahúgát. A kislány a neve hallatára felnyitotta a szemeit és kíváncsian nézett Stefanra.
- Te ki vagy?
- A nevem Stefan, ő itt pedig Katherine - mutatkozott be Stefan, majd újra Damonhöz fordult. - Pontosan olyan, mint Elena...csak a szemei...
- Azok az enyémek - fejezte be helyette a mondatot Damon. Nem igazán szerette belátni, de volt valami más Stefan szemeiben, a szavai csengésében, egy olyan szelídség, ami korábban nem volt a sajátja.
- Igen - helyeselt Stefan. - Tudod, Damon, igazából azért jöttünk ide, hogy találkozzunk veled - ismerte be. - De mielőtt még elviharzanál, kérlek, hallgass meg. Megfogadtam a tanácsodat, és elmentem orvoshoz. Az elmúlt négy évben folyamatosan jártam terápiára, sőt, az elején egy fél évet még benn is töltöttem a pszichiátrián. Megváltoztam, bátyám. Kemény munka volt, de megváltoztam. Rengeteget dolgoztam, hogy összeszedjek annyi pénzt, amivel ki tudom fizetni azt az összeget, amellyel még tartozom neked. Még most is járok pszichológushoz, mert sosem leszek igazán egészséges, azonban már késznek éreztem magam, hogy szembenézzek veled és bocsánatot kérjek tőled. - Damon megfejthetetlen pillantással méregette Stefant, látszólag azon vitatkozva saját magával, hogy higgyen -e neki vagy sem.
- Örülök neked - jelentette ki végül. - Saját magadnak tettél szívességet azzal, hogy beláttad a problémádat.
- Azt hiszem, igazad van....csak tudod, rettenetes, hogy milyen viszony van kettőnk között.
- Ezért egyedül magatokat okolhatjátok emiatt - jegyezte meg epésen Damon.
- Tisztában vagyunk ezzel, Damon - válaszolt Stefan helyett Katherine. - Éppen ezért kezdeményeztük mi a békülést.
- Nem szeretném, ha Rosa úgy nőne fel, hogy nem tudná, ki a nagybátyja - tette hozzá Stefan.
- Ugyanez érvényes a következő gyermeketekre - szúrta közbe Katherine.
- Mégis honn a tudod, hogy lesz még egy? - értetlenkedett Damon.
- A nők észreveszik az ilyesmit - vonta meg a vállát a nő. - Nézd, Damon, tényleg úgy viselkedtem veled, mint egy undorító ribanc. Nem ezt érdemelted.
- Végre valamiben igazad van...
- A lényeg az - folytatta Katherine -, hogy Stefan és én mindent megtettünk, hogy változtassunk magunkon.
- Kérlek, bátyám, gondold át, hogy érdemes -e kizárni minket az életetekből - kérte Stefan. - Ha mégis úgy érzed, hogy meg tudtok bocsátani nekünk, akkor tudod, hol találsz bennünket - mondta, majd megfogta Katherine kezét és a elindult vele a kijárat felé. Damon döbbenten bámult utánuk, s fülében még ott csengett az imént lejátszódott beszélgetés. Akármilyen hihetetlennek is tűnt számára, mégis úgy látszott, hogy az öccse megváltozott. Lehet, hogy ha ez az egész évekkel korábban történt volna, azonnali elutasításra talált volna a kérésük, de ezúttal Damon valamiért azt érezte, hogy esetleg megérdemelnek egy esélyt. Elenára gondolt, és az jutott eszébe, hogy ő biztos meg tudna bocsátani nekik. Ezért talán neki is meg kéne próbálnia. Ekkor azonban Rosa hirtelen kiugrott a kezéből és mint egy vérbeli, aprócska sprinter futásnak eredt a színpad irányába.

I've got a tight grip on reality,
But I can't let go of what's in front of me here.
I know you're leaving in the morning when you wake up.
Leave me with some kind of proof it's not a dream.

- Anyu, Anyu! - kiabálta eszeveszetten, majd az anyja karjába vetette magát, aki éppen felé igyekezett.
- Szia, Kicsikém - nevetett Elena, amikor fölemelte a kislányt és mindkét orcájára nyomot egy-egy puszit. - Aput elhagytad valahol?
- Ő is itt van - szólalt meg Damon valamivel messzebbről. Elena arca újfent kivirult, amikor meglátta a férjét, aki mindennapos szokásához híven egy csókkal köszöntötte őt. Ám ezúttal nem lehetett szó többről, mint egy gyors csókról, mert Rosa ilyenkor mindig feltűnően igyekezett szétválasztani őket, hogy rá is odafigyeljen valaki.
- A többiek elmentek?
- El, de megkérték, hogy adjam át az üdvözletüket - válaszolta Damon. - Csodálatos voltál, Elena - fűzte hozzá gyorsan, ragaszkodóan ölelve át a feleségét. - És hogy érzed magad?
- A fiad ma nagyon rendesen viselkedett ma - újságolta Elena nevetve.
- Hiszen nem is tudjuk, hogy kisfiú lesz vagy kislány! - vetette ellen Damon.
- Bízz a megérzéseimben, Damon - legyintett Elena. - Ez a kis rugógép odabent mindenképpen kisfiú.
- Erről kérdezzük meg őt magát - javasolta Damon, majd térdre ereszkedett, két tenyerét Elena még kis hasára helyezve, ami még alig volt gömbölyű. - Szóval, kispajtás, kisfiúnak érzed magad vagy sem? - kérdezte. Elena nevett, ahogy Damon beszélni kezdett a hasához, hol simogatva, hol puszilgatva a kis dombocskát. Már akkor, amikor Rosát várták, világossá vált számára, hogy Damon tökéletes apa lesz, és ezt bizonyította is nap, mint nap. Soha olyan szoros kapcsolatot nem látott még apa és lánya között, mint azt, ami Damon és Rosa kötött alakult ki.
- Azt mondta, hogy majd megtudjuk, ha eljön az ideje - jelentette a férfi, amikor felállt. - Ami mikor is lesz pontosan?
- Két hét múlva - világosította fel Elena. - Rosa, szerinted kisöcséd lesz vagy kishúgod?
- Kisöcsi! - közölte izgatottan Rosa, mire Damon rosszallóan nézett a vigyorgó Elenára.
- Tessék, már ő is azt hiszi, hogy kisfiú lesz! - motyogta sértetten Damon.
- A nők megérzései csalhatatlanok, ugye Rosalyn? - fordult a kislányhoz Elena, mire az hevesen bólogatni kezdett. - Most viszont muszáj lesz mennem, ha nem akarom lekésni a dedikálást.
- Persze, menj csak - helyeselt Damon, miközben átvette feleségétől a kislányt. - Aztán majd otthon ünneplünk - suttogta halkan Elena fülébe, mielőtt sokatmondóan rákacsintott volna. Elena boldogan mosolygott rá a férjére és a karjaiban pihenő, békés kislányra és elkapta az az érzés, ami az utóbbi pár évben rendszeresen a magáévá tette: ő mindent megkapott, amire valaha is vágyott.
- Szeretlek, Elena - mondta halkan Damon, amikor búcsúzóul újra megölelte a feleségét.
- És én is szeretlek, mindkettőtöket - érkezett a felelet. Elena adott még egy puszit Rosa arcára, aztán kisietett a teremből. Damon mosolyogva nézett utána, majd egy pillanatra megállt és felnézett a plafonra. Azonban a színházterem freskói helyett ő a sötétlő, csillagos eget látta és egy fiatalasszony arcát, ahogy mosolyogva nézett le rá.

Büszke vagyok rád, fiam - szólalt meg az édesanyja hangja a fejében, s habár tudta, hogy ez nem több víziónál, mégis küldött egy mosolyt a mennyország legszebb angyala felé. És sosem gondolta rosszul, hogy odafentről mindig figyelte őt egy jóságos arc, egy szerető tekintet, amely végigkísérte őt minden útján.

És végül, akármennyi bajon kellett keresztülmennie, teljesülhetett minden vágya, végre boldog lehetett és ami a legfontosabb...megtanult igazán, tiszta szívből szeretni és ez a szeretet, amit a felesége iránt, aki megváltoztatta az életét, és a gyermekei iránt érzett, mint az örökké növő borostyán, körülölelte az egész életét. 

Mert mindig vannak olyan dolgok, amelyekért érdemes összetörni.

You are the only exception

You are the only exception

And I'm on my way to believing
Oh, and I'm on my way to believing. 

Vége

Kedves Olvasóim, íme a vége! Nagyon remélem, hogy tetszett az epilógus. Rengeteg munkám volt benne, szóval bízom benne, nem okoztam csalódást.

Most pedig név szerint szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott valamilyen formában: Vicky, Maresz, Hanna, Gigi, Cleo, Morwen, Mendy, Adrus, Bianca, Andi, LadyLoss, Botos Andrea és azok, akik Anonymous néven írtak nekem. Nélkületek biztosan nem sikerült volna.

Pár adat így a végére: az egész fanfiction húsz fejezete 85344 szó hosszúra nyúlt, ami 167 A/4-es oldalon fért el. Ez az utolsó fejezet pedig 7489 szó és 16 oldal hosszú lett. 

Nagyon fáj a szívem, hogy véget ért ez a kis történet. Remélem, megszerettétek és szívetekbe zártátok a történetem, mert nekem akkor már érdemes volt megírni.

Kérlek benneteket, hogyha elolvastátok ezt, most az egyszer, búcsúzóul hagyjatok nekem egy kommentet. A világot jelentené. Köszönöm!

HATALMAS NAGY ÖLELÉS A LEGESLEGJOBB OLVASÓKNAK!