Always and forever - 14. A vihar

Helló mindenki! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én már égtem a vágytól egy kis akcióért, úgyhogy ez a fejezet a történések sűrűjébe repít minket, persze lesz benne izgalom és egy kis meglepetés is. Meg némi érzelem... ;)
Jó olvasást! 
Figyelmeztetés: durva nyelvezet!
Napjainkban:
- Showtime - vigyorgott fel a két ősire izgatottan Tamora, mikor lerakta a telefont. A szemében ugyan félelem és kétség csillogott, de nem hagyta, hogy az arcára is kiüljenek borús gondolatai, sőt, elhessegette őket, nehogy fennálljon az önbeteljesítés lehetősége.
- Tehát indulhatunk? - emelkedett ülésbe Elijah, aki eddig félig fekve hevert a kanapén. Tamora meg is lepődött a szokatlan lazaságon, de nem firtatta, lévén ezernyi fontosabb dolguk is akadt.
A lány szótlanul bólintott, mire Klaus is feltápászkodott a fotelből, zsebre vágta az óriási kijelzős, ultravékony mobilt, amin az utóbbi negyed órában babrált, és hátra sem nézve kisétált a házból. Ám mielőtt a boszorkány követhette volna, egy kéz gyengéd szorítását érezte a karján, így megállt, és kérdő tekintettel fordult vissza.
- Tamora, kérlek - szólította meg halkan Elijah. - Nem szeretném, ha te is veszélybe sodornád magad miattunk. Még kiszállhatsz, az apám még nem tudja, ki vagy, és ha szerencséd van, meghal, mielőtt megtudhatná. Ne tégy ostobaságot! - kérlelte, noha sejtette, hogy keményen ellenálló falakba ütközik.
- Egyrészt már késő, valószínűleg nyakik benne vagyok - rázta le Tamora a férfi kezét. - Másrészt komolyan azt hiszed, hogy hagynálak titeket egyedül továbbmenni? Kizárt! - tiltakozott hevesen, szemei dühös villámokat szórtak.
- Csak... csak - próbálkozott Elijah, de nem jutott eszébe egyetlen észérv sem. Kétségbeesetten bámult a lányra.
- Semmi csak. Amikor az öcséd felhívott, és találkoztunk, azonnal láttam, hogy igazad volt. Ő nem az a könyörtelen gyilkos, akinek mutatja magát. Klaus érzékeny művész, egy sebzett fiú, és talán túl erőszakosan védelmezi, ami az övé, és sajnos túl sok mindenre hiszi azt, hogy ebbe a kategóriába tartozik. Mióta Klaust ismerem, tudom, hogy ezt a csatát Mikael ellen együtt kell megvívnunk. Neked, neki és nekem. Nem lennék képes ülni valahol és tudni, hogy ti életveszélyben vagytok. Téma lezárva - jelentette ki Tamora, majd tett pár lépést az ajtó irányába.
- Na, mi van már? - hajolt be ekkor Klaus az ajtón, türelmetlenül keresve a tétovázás okát.
- A bátyád szerint le kéne lépnem, mert nem biztonságos - jéé, ez aztán az új információ! -, és hagyni titeket egyedül végezni a terv többi részét - közölte Tamora jeges hangon.
- Hát, boszi, el kell ismerni, a harctér nem nőknek való - vont vállat Klaus, és csak egy másodperccel később derült ki számára, mennyire rosszat mondott, mikor a lány remegni kezdett a dühtől, kezeit ökölbe szorította, és undorral mérte végig előbb őt, majd Elijah-t.
- Tudjátok mit? Ha olyan marha okosak vagytok, meg erős férfiak, meg minden, megérdemelnétek, hogy tényleg elmenjek - köpte, és úgy érezte, még soha nem volt ilyen dühös. - Felfuvalkodott, begyöpösödött, hímsoviniszta seggfejek vagytok! - tajtékzott. Szerencsétlen ősiek nem tudhatták, hogy gyenge pontra tapintottak, ráadásul pont a legrosszabbkor, mikor Tamora amúgy is síkideg volt. - Viszont nem adom meg nektek azt az örömöt, hogy igazatok legyen. Veletek megyek, és megvédem a kicseszett seggeteket az apátoktól! - állt meg a két férfi előtt sziklaszilárd elhatározással.
- Tamora, én nem így... - próbálkozott volna Elijah, de a lány egy hűvös pillantása elhallgattatta.
- Ahogy gondolod - duzzogott Klaus, amiért ilyen fejmosást kapott. A nők igenis a gyengébb nem, csak azt nem értette, mit puffognak folyton az ellenkezőjéről. Ez a boszi ebből a szempontból tisztára Rebekah kettő. Nagyon jól kijönnének.
Ezután mindhárman hallgatásba burkolózva léptek ki a házból, és a kocsiban is tüntető csend telepedett rájuk, míg Elijah a város szíve felé vitte őket.

Röviddel azelőtt, hogy elérték volna a célpontjukat, Tamora telefonjának csörgése élesen hatolt a kocsi fullasztó némaságába. Mire sikerült kibányásznia a táskája aljáról a mobilt, ahová dühösen bedobta, mikor beszállt az autó anyósülésére, már a szöveg is elindult, Klaus pedig tudta, hogy ismerős a férfi hangja, amint arról énekel, hogy a sötétben óvatosan kell kívánságokat tenni, mert nem tudhatod, mikor érnek célba, és addig is.... itt pedig Tamora fogadta a hívást, és nem derült ki, hogy időközben mit kéne tenni. És Klausnak sehogy sem ugrott be, ki a szám előadója.
- Igen?... Oké, rendicsek. ... Sok szerencsét! ... Nem.... Aha, szia! - tette le Tamora a telefont, majd mérgét lenyelve így szólt a fiúkhoz: - Tom odaért, és ha minden igaz, még Mikael is ott van. Eddig minden jól megy.
- Mi is megérkeztünk - parkolt le Elijah egy kis sikátorban, egy óriási konténer mögött, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést az autója.
- Ez lesz a kiindulópont, szóval remélem, megjegyeztétek, kinek hol a helye ezután - jegyezte meg Tamora, miközben felkaptak egy-egy táskát a csomagtartóból.
Beléptek az utolsó előtti koszos kis kapualjba a falba futó sikátor végében. A súlyos vasajtót szinte megette a rozsda, de meglepően masszívan tartott volna, ha Klaus vagy Elijah megpróbálja betörni. Erre azonban nem is volt szükség, mert a zár egy kód beütésére kinyílt.
- Nem túl feltűnő ez a modern kütyü itt a város talán leglepukkantabb részének legutolsó kis mocskos bugyrában? - adott hangot kétségeinek Klaus, miközben gyorsan besoroltak az ajtón, és visszakódolták maguk mögött.
- Remélhetőleg nem lesz, akinek feltűnhetne. És ha mégis, jobban járunk, mintha egyáltalán nem lenne zár, és bárki bejöhetne - érvelt Tamora.
Odabent két helyiséget találtak: egy nagy termet, amelynek bútorzata mindössze két matracból a földön a fal mellett, és a középen terpeszkedő asztalból állt; a másik egy apró fürdőszoba, mindössze egy WC-ből és egy csapból.
- Ajánlom Mikaelnek, hogy kapja be a horgot, és siessen, mert itt órákon belül penészmérgezést kapunk - fintorgott Klaus, aztán leült az egyik molyrágta matrac szélére, és ráérősen körbehordozta pillantását az ideiglenes szálláson.
- Én sem lelkesedem túlzottan a fennálló helyzet miatt, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni - dőlt neki Elijah az asztal szélének, aztán nekiállt megvizsgálni a rajta heverő tárgyakat. - Hát ezek meg mire jók? - emelt fel egy kicsi adóvevőt.
- Azok hasonlóak a telefonhoz, csak nem kell hozzá telefonszám, és nem tudják lenyomozni - magyarázta Tamora, majd felvette a másik kettőt is az asztalról, az egyiket a saját táskájába ejtve, a másikat Klausnak dobva oda. - Ha lenyomod azt a gombot ott a szélén a jobb oldalon, akkor halljuk, amit mondasz.
- Tehát ezzel fogunk kommunikálni - vonta le a következtetést Klaus, aztán rámutatott a nagy, barna bőrkötéses könyvre, amit Tamora akkor vett elő a táskájából. - Az gondolom valami boszi-könyv?
- Igen, ez a saját grimoire-om, ebben azok a varázsigék vannak, amiket én fejlesztettem ki - bólintott a lány, és gondosan az asztalra helyezte.
- A térképeket már nyolcvanszor átnéztük - folytatta a leltározást Klaus.
- És most várunk - közölte a következő, rettentően izgalmas napirendi pontot Tamora.
- És most várunk - helyeselt Elijah keresztbe font karral, a plafon repedéseit fixírozva.

Elijah már számtalanszor körbesétált a helyiségben, Tamora jegyzeteket készített a könyvébe, Klaus pedig látványosan szenvedve fetrengett a kényelmetlen matracon, és még mindig semmi. Kezdett túl feszült lenni a helyzet.
És akkor végre megszólalt a telefon. Mindhárman egyszerre kapták felé a fejüket, reményteli pillantással. A két férfi kíváncsian leste, amint Tamora felkapta, és beleszólt.
- Szia, Tommy! - köszönt, majd pár másodperc után diadalmasan elvigyorodott. - Okés, szuper! ... Ügyes voltál, innentől átvesszük. Vigyázz magadra, ciao! - És letette.
Egy szót sem kellett szólnia, nyilvánvaló volt a helyzet.
- Akkor induljunk - kapta fel Elijah az asztal mellől a táskáját és kézbe vette az adóvevőjét.
- Máris, de én előbb dobok egy sárgát, ki tudja, mikor lesz rá legközelebb alkalmam - tápászkodott fel Klaus is, mire Tamora csak a szemét forgatta, és elpakolta a grimoire-t.
- Figyelj, Tamora, én csak.... ne haragudj rám a délelőtti miatt - szólította meg Elijah a lányt, miután Klaus eltűnt az oldalsó helyiségben. Bár ez egyáltalán nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy az öccse hallja minden szavukat, kevésbé érezte feszélyezve magát.
- Hagyd csak, Elijah! - legyintett Tamora. Nem akart valami kényszerű magyarázkodást hallgatni, még mindig nagyon dühös volt az ősire. Mindkettőre. Csupán úgy döntött, későbbre tartogatja a haragját.
- Nem, komolyan! - állt elé határozottan a férfi. - Egyáltalán nem gondolom, hogy a nők alsóbbrendűek lennének. Talán fizikailag sebezhetőbbek, igen - ismerte el, de gyorsan folytatta, mikor látta, hogy Tamora közbe akar vágni. - De nem gyengébbek vagy kevesebbek. Rebekah a húgom, aki tökéletes mintapéldája a női erőnek és hatalomnak. Sosem vonnám kétségbe az egyenrangúságot - kereste a boszorkány pillantását Elijah. - De értsd meg, Mikael mindünknél erősebb, és te halandó vagy. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam esne bántódásod - vallotta be halkan Elijah, mélyen Tamora szemébe nézve, aki nem tehetett róla, hatással volt rá az ősi szónoklata.
- Én pedig azt nem bocsátanám meg magamnak, ha bármelyikőtöknek miattam esne bántódása - hárította el a további győzködést a lány, de már nem haragudott Elijah-ra.
- Csak vigyázz magadra! - kérte a férfi komoran, és egy pillanatra magához ölelte a lányt, akit teljesen letaglózott az ősi közelsége.
Karjai szorosan átfonták, testének melege a ruhákon keresztül is átszivárgott, illata megcsapta a lány orrát, megragadva ott, és miután a röpke érintésnek vége szakadt, és Elijah elhúzódott, zavartan zsebre vágva a kezét, Tamora orrát továbbra is a férfi közelségének elbűvölő illata töltötte meg.
- Mehetünk! - caplatott be Klaus a kis mosdóból, és úgy tett, mintha nem látná az árulkodó pírt Tamora arcán és a tétova téblábolást a bátyján. Nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel.
- Ha bármi történik veletek, azonnal jöjjetek vissza ide - figyelmeztette őket a boszi, miközben elhagyták az épületet, és a sikátor kijárata felé igyekeztek. - Akár felfedeznek, akár valami akadályba ütköztök, ami veszélyezteti a sikert vagy titeket, csak gyertek ide.
- Rendben leszünk - biztatta Klaus, és komolyan is gondolta, ő személy szerint elég optimistán látta a helyzetet. Tamora kínzottan elmosolyodott. Ő valahogy nem tudott megszabadulni a rossz előérzetétől.
- Akkor viszont mind bejelentkezünk a walkie talkie-n a következő állomásról. Aztán ha ott is minden rendben megy, újra találkozunk, és együtt várjuk be Mikaelt - összegezte Tamora még utoljára a tervet a szétválás előtt. Időközben elérték az utcát.
- Jajj, fiúk, legyetek óvatosak! - könyörgött Tamora, a mellkasát szorító kellemetlen érzést képtelen lévén elhessegetni.
- Mind legyünk azok! - bólintott Elijah, és jelentőségteljes pillantást vetett Klausra, aki híres volt hirtelen haragúságáról és forrófejűségéről.
- Sziasztok! - búcsúzott a boszi, és nem tudta megállni, megölelte előbb Klaust, aki meglepődött ugyan a gesztuson, de visszaölelt, majd Elijaht, jóval rövidebben és merevebben, mint a férfi öccsét.
- Viszlát! - szalutált Klaus játékosan, és kezdte igazán játéknak érezni az egészet, ahogy besorolt a jobbra tartó emberek közé.
Elijah balra indult, Tamora pedig átment az úton, és leintett egy taxit. Ő a város egy távolabbi részébe készült, és az ősiekkel ellentétben nem tudott hihetetlen sebességgel közlekedni.

- Itt Klaus, ismétlem, itt Klaus, Tamora jelentkezz! - recsegett az adóvevő, a boszi pedig azonnal felkapta, és válaszolt.
- Itt Tamora. Mi újság? - kérdezte szorongva.
- Semmi, csak unatkozom - vallotta be Klaus, mire a lány legszívesebben kiabált volna, de aztán vett egy mély lélegzetet, és úgy döntött, megpróbálja beleképzelni magát a férfi helyébe. Az segíteni szokott.
Klaus számára ez az egész valószínűleg csak egy újabb kaland, aminek persze élesben az életük a tétje, de akkor is csak egy játék. Lehet, hogy érti, milyen komoly a helyzet, de nem érzi. Valószínűleg nem is akarja. Akkor talán eszébe jutna, milyen régóta nyomja el Mikael, milyen sokszor bántotta, milyen erős és kegyetlen. Talán a nosztalgiázás nem tenne jót Klaus lelkiállapotának, nem most. Ez esetben az is érthető, miért unatkozik az ősi. Nem akar gondolkodni, mert akkor bizonyosan ide lyukadna ki, így inkább megpróbálja elterelni a figyelmét. Ez világos és elfogadható.
- Felhívlak - mosolygott Tamora elnéző fejcsóválás mellett a kis adóvevőjébe, és előkotorta a mobilját, majd tárcsázta Klaus számát. Ő el tudta volna ütni az időt, de a férfi nyilván társaságra szorult, és jobb híján a telefon tűnt a legkielégítőbb megoldásnak.
- Helló! - köszönt továbbra is mosollyal az arcán Tamora, mikor Klaus szinte azonnal felvette.
- Szia! - vigyorgott a férfi, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. - Tudsz róla, hogy ebben a lyukban egyedül az ülőgarnitúra helyezkedik el a minimum elvárható érték fölött? - érdeklődött kicsit cukkolva a lányt.
Nagyon jól tudta, hogy a boszi szervezte meg az összes ideiglenes búvóhelyüket, a végletekig kiaknázva minden kapcsolatát a városban, és rengeteg munkája volt abban is, hogy alig pár nap alatt mindenhová szerezzen valami bútort, odavitesse, és mindezt úgy, hogy az ősieknek semmi köze se legyen hozzá, mert az lenyomozható lett volna, és akkor az egész tervnek lőttek, miszerint Mikaelt összezavarva csapdába csalják.
- Fogd be, és örülj, hogy ott legalább az van - vágott vissza Tamora. Az ő szobájában mindössze néhány párna volt a földön, hiszen ő nem ragaszkodott a fotelhez vagy asztalhoz. A saját lakásában is inkább a földön ücsörgött vagy fetrengett, és az ölében vagy a földön írt vagy olvasott.
- Remélem, Elijah-nak nem valami luxuslakosztályt szereztél - morgolódott azért még egy kicsit, aztán inkább témát váltott. - Tamora, tudom, hogy Elijah bocsánatot kért azért, amit mondott. Úgyhogy most én is megteszem - kezdte. - Ne haragudj, de automatikusan úgy gondolok a férfiakra, mint az erősebbekre. Így nőttem fel - mentegetőzött. - Megígérem, hogy igyekszem átértékelni magamban a dolgokat, mert az eszemmel belátom, hogy igazad van, de légy türelmes - kérte. - És bocsáss meg! - tette hozzá.
Tamora sóhajtott. Fáradtan, lemondóan, megadóan, elnézően sóhajtott.
- Nem haragszom rád sem - mentette fel Klaust. Hogy is haragudhatott volna, mikor mindketten olyan édesen kértek bocsánatot. Tény, hogy rosszul esett neki, és érzékenyen érintette a dolog, de tudta, hogy ha teljesít és bizonyít, többé nem fogják megkérdőjelezni. Amíg nem ad okot rá, hogy gyengének higgyék, nem is fogják.
- Csak hogy emlékeztesselek, Elijah egy szóval sem utalt rá, hogy azért lennél hátrányosabb helyzetben egy harcban, mert nő vagy - jegyezte meg Klaus, és ő sem tudta igazán, mi volt a célja ezzel.
Talán nem akarta, hogy Tamora ne legyen biztos benne, Elijah mennyire tiszteli őt, vagy csak mert látta rajtuk, hogy kezdenek közelebb kerülni egymáshoz, és fontosnak tartotta Tamora boldogságát. Abban szinte biztos volt, hogy a bátyja kezd mély érzelmeket táplálni a boszi iránt, és gondolta, ad nekik egy esélyt. Megérdemlik. Akkor meg már rásegít a dologra, különben sosem történik semmi köztük.
- Most, hogy mondod... - mélázott el Tamora, és most tűnt csak fel neki, hogy Klausnak igaza van. Kis melegséget érzett a szíve táján. - Ez most nagyon rendes húzás volt tőled - ismerte el hálásan a férfinak.
- Tudom, tudom, király vagyok - bólogatott önelégülten Klaus, és bár Tamora ezt nem láthatta, nagyon jól tudta, hogy a férfi pontosan így tesz, kihallotta a hangsúlyából. Elnevette magát, és az ősi is vigyorgott. Tamorával olyan könnyű volt nevetnie. Átragadt rá a boszi jókedve.
- Kérdezhetek valamit? - vetette fel a lány tétován.
- Persze, kérdezz csak - biztatta kíváncsian Klaus.
- Mióta festesz? - szakadt ki Tamorából. - Láttam az egyik félkész művedet, mikor a múltkor nálatok jártam, és lenyűgöző.
- Rendes festékkel? Nagyjából a 12.század óta, amikor kezdett divatba jönni az olajfesték - válaszolt a férfi, meglepődve a kérdésen. - De ha a kezdetleges rajzok is számítanak, akkor gyerekkorom óta. Talán öt-hat éves lehettem, mikor az első rajzomat lefirkáltam - emlékezett vissza  a kis kunyhó padlóján kuporogva készített kis palatáblás rajzokra.
- Hát, akkor érthető a gyakorlatodból adódó zsenialitás  - látta be Tamora. - Viszont van az a része a dolognak, ami vagy megvan egy képben, vagy nincs, és nálad láttam. És ehhez nem elég a gyakorlás. Ösztönös tehetség vagy, Klaus, már amennyire én meg tudom állapítani - dicsérte meg az ősit Tamora, mert már azóta ért benne ez az elismerés, mióta az első pillantást vetette a lélegzetelállítóan élethű festményre.
- Melyiket láttad amúgy? - érdeklődött Klaus, próbálva nem túl sokkal növelni az egóját egy ilyen megjegyzés után. Nem tehetett róla, hízelgett neki a dicséret, különösen, ha számára fontos személytől kapta.
- Azt, amelyiken egy puszta van, meg középen egy kis kocsma. Ha jól sejtem, az első találkozásunk helyszíne ihlette - mosolygott az emléken. Sorsfordító volt az a nap. Hiszen lehet, hogy Elijah ültette el benne a családjukhoz való szoros kapcsolat magvát, de Klaus öntözte meg vízzel, mikor megerősítette szavaival és tetteivel, amit a bátyja mondott.
- Az emlékezetes alkalom volt - merengett a férfi, hasonló dolgokon agyalva, mint Tamora.
- Itt Elijah, hallotok? - reccsent meg az adóvevő mindkettőjüknél, mire a lány azonnal felkapta, és válaszolt.
- Tamora, hallak. Minden oké? - tartotta el a mobilt a szájától.
- Nálam igen. Indulhatunk? - tudakolta Elijah, és miután Tamora megadta az engedélyt, kijelentkezett.
- Tőled is elköszönök, menj! - emelte újra a füléhez a mobilt a lány. - Sok sikert, Klaus! - búcsúzott.
- Majd hívlak - köszönt el az ősi, és bontotta a vonalat.
- Hát kezdődik - lehelte maga elé komoran Tamora, és feszülten maga elé húzta a regényt, amit hozott, noha tudta, hogy egy betűvel sem fog előrébb jutni benne.

Alig pár órával később, valamivel naplemente előtt, Tamora fázósan húzta össze magán a kabátot, és sietős léptekkel átvágott az utcán, megcélozva a túloldali virágbolt sötét, elhagyatott kirakatát. Ekkor újra megszólalt a telefonja, de ezúttal még a Fall Out Boy sem tudta feloldani a hangulatát.
- Klaus! - vette fel, egyre nehezebben tudva leküzdeni a rossz érzést. - Mindjárt ott vagyok, te merre jársz?
- Ne menj be oda - utasította komoran Klaus. - Mindjárt ott vagyok, de a közeléből is tűnj el, valami nem stimmel, és nem akarok kockáztatni! - hadarta a férfi, majd minden további magyarázat nélkül lecsapta a telefont.
Tamora ijedten dermedt meg az út kellős közepén, és mozdulni sem tudott. Ekkor a virágboltból, aminek totálisan üresnek kellett volna lennie, motozást látott, és felszökött az adrenalinszintje, szíve a torkában dobogott, a mellkasa összeszorult a félelemtől. Az ajtó kinyílt, és valaki  kiszáguldott rajta, egyenesen felé, de csak egy csíkot látott belőle.
Ekkor valami oldalról nekiütközött, elkapta, és hirtelen már ott sem volt, csupán a hűs, késő délutáni levegőt különösen fagyossá olvasztó menetszelet érezte az arcán, a nyakán, a testén, amint a kabátját és a táskáját cibálta. Kapálózni, szabadulni akart, de képtelen volt mozdulni.
Aztán mire összeszedte volna magát, megálltak, de nem tudta felmérni, hol vannak, ugyanis a hirtelen lecsökkent sebességtől és az adrenalintól szédülni kezdett. Végül kitisztult a kép, és azon a rejtekhelyen találta magát, ahonnan délelőtt elindultak.
Ugyan az az asztal, két matrac, kis oldalsó mosdó. Az egyik sarokban Klaus táskája, a férfi maga pedig előtte állt, és zaklatottan fürkészte az arcát.
- Jól vagy? - érintette meg a lány vállát különösen gyengéden. Miután Tamora tétován bólintott, Klaus hátralépett, és idegesen a hajába túrt.
- Elijah nem válaszol, a virágboltról pedig tudtak Mikael emberei - foglalta össze a komplikációkat a férfi, mire Tamora szíve fájdalmasan dobbant, és kétszeres sebességgel kezdett verni.
- Klaus, ki kell mennünk megkeresni Elijah-t! - közölte, szinte hülyének nézve a férfit, amiért az nem rögtön ezt cselekedte.
- Most nem tehetjük - rázta a fejét az ősi, noha láthatóan neki sem volt ínyére a gondolat, hogy hátrahagyja a bátyját. - Nem tudjuk, Mikael hol van, hány embere van, és legfőképp, hogy mennyit tud - sorolta borúsan. Korábbi optimista játékosságának immár nyoma sem volt.
- De... de... és ha Elijah nem tud idejönni? - dadogta Tamora, óriási gombóccal a torkában.
- Bízzunk benne, hogy nemsoká idejön, vagy jelentkezik - ráncolta a homlokát Klaus gondterhelten, és járkálni kezdett, hasonló útvonalon, mint délelőtt Elijah.

Nem is kellett olyan sokat várniuk.
- Ő az! - kiáltott fel Klaus, majd felvette a mobilját. - Elijah!! Hol vagy? Gyere vissza azonnal a legelejére, Mikael piti kis kémei kiszagoltak valamit! - figyelmeztette aggódva.
Aztán döbbenetében leesett az álla. Szemei kétségbeesetten, félve, fájdalmasan csillogtak. Vállai megereszkedtek, majd tekintetébe összetörtség költözött. Mindez pár másodperc alatt lejátszódott benne, hogy aztán pusztító dühnek és jeges haragnak adja át a helyét.
- Rohadj meg! - üvöltötte a telefonba, majd a falhoz csapta a készüléket, ami így ezer apró darabra tört.
- Nála van! Elkapta Elijah-t! - tajtékzott Klaus, mire Tamora aggódóból egyenesen hisztérikussá változott.
Leroskadt a fal tövében, átkarolta a térdeit, és úgy tűnt, minden ereje elhagyta. Percekig maradt mozdulatlanul ebben az állapotban, de aztán tanúbizonyságot tett hatalmas lelki erejéről, mert felemelkedett, és elmasírozva a dühöngő, higgadt gondolkodásra gyakorlatilag képtelen Klaus mellett az ajtó felé indult.
- Hát te meg hova a francba mész? - kapta el a férfi a karját, és talán túl erősen szorította, mert a boszi összerándult, de nem jajdult fel, csak összeszorította a fogát.
- Engedj. El - sziszegte Klausnak. - Megkeresem őket. És kinyírom Mikaelt, ha csak egy ujjal is bántani merte Elijah-t! - villámlott a szeme gyilkos indulattal.
- Nem, nem mész ki, a rohadt életbe is! - tiltakozott Klaus. - Terv kell.
- Ja, igen, az most is kurva sokat segített - jegyezte meg szarkasztikusan Tamora, és jelentőségteljesen a karjára pillantott, amit Klaus vasmarka tartott fogságában. Már nem érezte a kezét, az ősi olyan erősen szorította.
- Nem mehetsz ki megöletni magad, téma lezárva! - közölte a férfi, és a lány tudta, hogy hiába akar kijutni, az ősi ereje ellen esélye sincs. Állati.
Ekkor azonban Klaus marka már nem tartotta olyan erősen a helyén, a férfi pedig hátratántorodott, szemei hirtelen a távolba révedtek.

10. század:
- Most azonnal állj meg, fiatalember, nem mondom többször! - kiabált Esther a kisfiú után, aki már a ház ajtajában járt, és úgy tűnt, nem is fog szót fogadni az anyjának. De aztán....
- Niklaus! - mennydörgött egy erőteljes bariton, mire a fiú megdermedt, és fejet hajtva kullogott vissza a szobába. Belülről azonban fortyogott.
- Elijah még nem jött haza! - vágta oda a szüleinek, mielőtt duzzogva visszavonult volna a testvérei közé a belső szobába.
Tudta, hogy ezért később még ki fog kapni, de most a legkevésbé sem érdekelte. A bátyja odakint volt a viharban, valószínűleg egyedül, és a szülei meg sem mozdultak. Sem az anyjától, sem az apjától nem ezt várta volna.
- Félek, Nik! - oldalgott oda hozzá Rebekah a csuhébabáját szorongatva. Klaus nem mondta, hogy ő is, mert attól nem érezte volna jobban magát a húga, de azt sem mondhatta, hogy ő nem, mert hatalmas hazugság lett volna. Így csöndben maradt, és inkább magához ölelte a remegő kislányt.
Időközben kint egyre komolyabban tombolt a vihar, a széllökések olyan hevessé váltak, hogy a ház résein besüvítve kísérteties hanggá változtak, az eső szakadt, mintha dézsából öntenék, és szinte másodpercenként villámok világították meg a sötétszürke felhőket, irtózatos égzengéstől kísérve.
- Na jó, elég volt!  - fakadt ki végül Klaus, és áttrappolt a szüleihez. - Ha így folytatjátok, Elijah is meghal, mint az első gyereketek. Hát ennyire nem számítunk nektek, még Elijah sem? - vonta kérdőre a szüleit, a leggátlástalanabb, de leghatásosabb érvet bevetve: az elsőszülött fiúgyermekük halálát, még a másik földrészen. Tudta, nagyon jól tudta, hogy messzire ment, de abban a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte. - Ha ennyire Finnt akarjátok örökösötöknek, akkor kénytelenek lesznek másképp próbálni, mert én most visszahozom Elijah-t! - kiabálta sírva, és nagy dírrel-dúrral kirohant a házból, mielőtt döbbent szülei bármit reagálhattak volna.
- Nik! - futott utána Rebekah az esőben, mielőtt még elérhette volna az utcasarkot. - Nik, várj meg! - botladozott a pocsolyák között, már az első méterek után csupa sárosan.
- Menj haza, Rebekah! - morgott rá Klaus, de megállt. Ahogy hátranézett, hatalmas villám szelte ketté az égboltot, megvilágítva a kislány rettegő, de elszánt arcát, két oldalt a fejéhez tapadó, az esőtől sötétszőke haját. Elég volt csak rápillantani, és a fiú inkább meg sem próbálta visszaküldeni, csak bólintott, mintegy beleegyezésképp, és megragadta kishúga kezét. - Akkor gyerünk!
- Hova megyünk? - lihegte Rebekah, a széltől és Klaus rángatásától szinte repülve a zuhogó esőben, szinte irreálisan gyakori villámlások közepette.
- A sámánhoz. Ha Elijah nem jutott időben fedezékbe, biztosan oda ment, mert rajta kívül csak Archie-ék hívták volna be magukhoz, de akkor meg haza is jöhetett volna, hiszen szinte mellettünk laknak - magyarázta Klaus, és Rebekah csodálattal nézett fel bátyjára. Hogy Niklaus milyen okos!
Tovább futottak-botladoztak a falun keresztül, több ízben is épphogy csak centiméterekkel kerülve el az óriási repülő faágakat, amiket az orkán erejű szél sodort feléjük. Már majdnem elérték a sámán kunyhóját, mikor az út szélén egy magas fába belecsapott a villám, az pedig kettéhasadt, és a nagyobbik fele dőlni kezdett - egyenesen feléjük.
Klaus felkapta a döbbenettől szoborrá dermedt Rebekah-t, és visszafelé sprintelt az úton, arra, amerről jöttek, a fa ugyanis az ellenkező irányba indult meg. Pár másodperc múlva hatalmas robajjal csapódott mögöttük a földbe a fél fa, és ők tágra nyílt szemekkel bámulták.
A különös zajra a környező házikók lakó kinéztek az ablakon, és meglepődve látták a két kisgyereket az út közepén. Ám Klausék nem tétlenkedtek, a fiú gyorsan kiheverte a sokkot - vagy talán még nem is fogta fel igazán-, és újra megszorítva Rebekah kezét, megkerülte vele a fát, hogy végre odaérjenek a sámánhoz. Nagyon remélte, hogy a bátyja tényleg ott van.
Ahogy a fatörzs mellett sétáltak, látták, hogy fényes fekete égésnyomot hagyott maga után a villám. Mikor elérték a csúcsát, azzal is szembesültek, hogy szegény Shimasani néni házának az oldalát letarolták az ágak.
- Szegény Yokinagymamája - sóhajtott Rebekah, vacogva, egyszerre remegve az iménti sokkhatástól és a hidegtől. Klaus beleegyezően hümmögött, és átsegítette húgát a fa vaskosabb ágain, amiket nem tudott átlépni. Szoknyácskája már csupa sár és szakadás volt, a fiú pedig azt látta adott pillanatban a legkevésbé jelentősnek, hogy még tovább rongyolódik-e a ruha.
Miután átmásztak a fán, a vihar úgy tűnt, kisebb erővel tombolt, de az is lehet, hogy már nem féltek annyira a szüntelen villámlástól és dörgéstől, mint mikor elindultak. Meglepően kimerítő volt ilyen időben átvágni a fél falun, és az izgalmak is megtették a hatásukat.
Mire bekopogtak a sámánhoz, reménykedve, átázva, Rebekah szinte hisztérikus állapotba került. Kapkodva szedte a levegőt, és sírás kerülgette.
Az öreg sámán ajtót nyitott, és nem tudta palástolni meglepetését a gyerkőcök láttán, ám azonnal beengedte őket.
- A bátyátokhoz jöttetek? - érdeklődött kedélyesen, és beterelgette őket a meleg kunyhóba. - Igazán nem kellett volna, a fiatalember remekül feltalálja magát - mutatott Elijah-ra, aki a tűz elé terített állatbőrön ült egy könyvvel az ölében, és noha nedves volt a haja és a ruhája, látszott, hogy biztonságban és kényelmesen megvan.
- Elijah! - sikoltott fel Rebekah, és a bátyja karjaiba vetette magát. A fiú leesett állal, értetlenkedve kapkodta pillantását öccse és húga között, de azért megölelte a nekirontó kislányt.
- Hát ti? - csodálkozott.
- Téged kerestünk - vont vállat Klaus, mi sem természetesebb, és letelepedett a tűz mellé. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne ölelje át ő is szorosan Elijah-t, de úgy érezte, az nem lenne túl férfias, főleg mások előtt. Így csak egy érzelmes vállveregetésben tudta részesíteni, de látta a bátyján, hogy megérti őt.
- Ez rendes tőletek, rég nem volt már ilyen népes társaságom, leszámítva a mesedélutánokat - jegyezte meg a sámánasszony, és visszaült a székre, kezébe emelve valami nagyon bonyolult és nagyon réginek tűnő kézimunkát. - A fiatalok már csak érdekből járnak hozzám - csóválta bölcs fejét szomorkásan, majd ujjai sebesen száguldozni kezdtek a munkáján.
- Köszönöm - hebegte Elijah, noha nem volt benne biztos, mit is kéne mondania ilyen esetben.
Aztán csak ölelte remegő húgát, és közelebb csúszott az öccséhez.
- Apánk meg fog büntetni - súgta Klausnak, félig kérdezve, félig figyelmeztetve. A fiú csak nemtörődöm módon vállat vont, szeméből azonban dac sütött.
- Egy szó nélkül kint hagyott volna téged - közölte a bátyjával kegyetlenül, haragosan, értetlenül. Milyen apa az ilyen? Milyen ember az ilyen? - Szóval nem érdemel meg sem téged, sem a családunkat, sem azt, hogy törődjek a véleményével - vonta le a következtetést Klaus, és dacosan összeszorította a száját.
Elijah egyik karjával elengedte Rebekah-t, és Klaust is magukhoz vonta. A kisfiú hálásan tapadt hozzájuk, a tűz melege és a világon a két legjobb testvére tökéletesen elég volt neki pillanatnyilag a boldogsághoz.
Eközben Rebekah elszundított Elijah ölében, a két fiú pedig már nem ölelkezve, de szorosan összebújva bámult a tűzbe.
- Hát csak felnőttél - lehelte Elijah szomorúan, fájdalmasan, mégis büszkén.

Napjainkban:
- Hé, Klaus, mi történt? - torpant meg Tamora, és nem tudott kiszökni azon az ajtón, míg Klaus összegörnyedt és felnyögött.
- Eh...emlék - nyögte a férfi, és felegyenesedett.
Hát persze!, kapott észbe Tamora. És most elszúrta a lehetőséget a menekülésre. Vagy talán még nincs késő? Próbált észrevétlenül az ajtó felé iszkolni, mielőtt Klaus összeszedhetné magát a rohamból.
- Várj! - egyenesedett fel az ősi.
- Nem, Klaus, kurvára nem vagyok hajlandó itt ücsörögni, és kint hagyni Elijah-t! - paprikázta fel magát újból a lány.
- Nem is kérnék tőled ilyet - ismerte be Klaus, rendesen meglepve vele a boszit. - Nyomás, keressük meg Elijah-t! - kapta fel a táskáját a padlóról, és türelmetlenül fordult Tamora felé, aki földbe gyökerezett lábbal bámulta a hirtelen változást. - Mi van, mégsem jössz? - cukkolta, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Dehogynem! - mosolyodott el a förtelmes helyzet ellenére a lány, és sietve kioldotta a zárat.
Az ajtó feltárult, és ahelyett, hogy a kihalt, lepukkant sikátor lehangoló látványával találták volna szembe magukat....
...ott állt valaki, akit egyáltalán nem vártak abban a percben.
Fekete csizma, farmernadrág, fekete bőrdzseki. Elegáns tőr a kezében, egyenesen nekik szegezve.
- Hol a bátyám? - hangzott számonkérően, és a szőke hajzuhatagot meglibbentette a késő esti szél.
- Rebekah?! -  ráncolta homlokát meglepetten Tamora.
- Rebekah?! - akadt el döbbenten Klaus lélegzete.

Igeen, Rebekah visszatért. :)) Örültök neki? Én személy szerint úgy érzem, sokat ki lehet hozni az ő karakteréből is.
És mit gondoltok a fejleményekről? Vajon hogy találják meg Elijah-t, és mekkora veszteségekkel járhat egy összecsapás az ördögi Mikaellel? Na és persze akkor mi is van most Tamora és Elijah, vagy esetleg Tamora és Klaus között? :) Hamarosan kiderül.
Várlak vissza benneteket, és a kommentek továbbra is a napom fénypontjai! ;)