Összetörve - 18. rész

Sziasztok! Utolsó alkalommal üdvözlök mindenkit az Összetörve legújabb fejezeténél. Tudom, hogy a menetrend szerint most egy Végzet résznek kéne jönnie, de inkább úgy döntöttem, előbb hozom a befejező részt. Mély sajnálattal láttam, hogy előző rész nem mozgatott meg túl sok embert, mindössze négyen hagytak kommentet, és csak egy páran pipát, annak ellenére, hogy két nap alatt rögtön százan látták a bejegyzést. Ez számomra pontosan azt jelenti, hogy csökkent az érdeklődés a történet iránt, ezért azt a döntést hoztam, hogy az Összetörve epilógusa NEM LESZ KÖZZÉTÉVE. Mint ahogy azt ősszel is megmondtam, nekem csak akkor éri meg csinálni ezt az egészet, ha kapok visszajelzést. Mivel ez most nem ütötte meg a megszokott szintet, el kell tekintenünk az epilógustól, amelyet egyébként nagyon szerettem volna megosztani veletek. De hát ilyen az élet, és valószínűleg amúgy sem érdekelt volna túl sok embert. A történet pedig anélkül is befejezettnek mondható.
Habár ez az utolsó fejezet, a történetet még egy epilógus fogja lezárni.
Elmondanám még azt is, hogy YouTube-on megtekinthető a fanfiction teljes dallistája, benne az összes számmal, amit valaha ajánlottam az olvasáshoz. Igyekeztem mindegyik dalhoz videót betenni, de ahol a videó nem tartalmazta a teljes számot, ott betettem egy Audio verziót is. A lejátszási lista megtekinthető ITT.
Az utolsó fejezet azért is különleges, mert ehhez két zeneszámot is választottam. Az egyik, amely keretbe foglalja a részt, az Adele Best For Last című dala, a másik pedig, amit Elena hallgat majd a repülőn, egy Elvis Presley sláger, a Can't Help Falling In Love.
Nos tehát, jó olvasást kívánok, még egyszer, utoljára!

XVIII. fejezet - Hallgass a szívedre

Elena

Wait, do you see my heart on my sleeve?
It's been there for days on end and
It's been waiting for you to open up
Yours too baby, come on now
I'm trying to tell you just how
I'd like to hear the words roll out of your mouth finally
Say that it's always been me

This made you feel a way you've never felt before
And I'm all you need and that you never want more
Then you'd say all of the right things without a clue
But you'd save the best for last
Like I'm the one for you

- Akkor sosem gondoltad komolyan, hogy szeretni fogsz, hogy velem maradsz?

Hideg remegés futott végig a gerincem vonalán, miközben a megmaradt lelkierőm aprócska morzsáimmal próbáltam rávenni labilis testemet arra, hogy ne most mondja fel a szolgálatot, hogy ne engedjen most összeomlani. Még ne. 

Nem mertem a szemébe nézni, mert nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy az a fájdalmasan kék szempár még egyszer magával ragadjon a vakmerő álmok országába, amely elől menekültem. Mert hiába mondtam komolyan, hogy szeretem, hogy vele maradok, nem hallgathattam arra, amit a szívem diktált. Többé nem.
- Azt mondtam, amire vágytam...De meg kellett tanulnom, hogy a vágy és a valóság általában nem keresztezi egymást - ismertem be, konokul a földre szegezve a pillantásomat. Másodpercekig csend uralkodott a szobában, és nem hallottam mást, mint a saját, egyenlőtlen légzésemet, és Damon szívének eszelős zakatolását, alig pár méterre tőlem. Hirtelen megéreztem, ahogy puha kezei óvatosan körülzárják az enyéimet, öntudatlanul is közelebb húzva engem. Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan is kéne levegőt venni, olyannyira magával ragadott érintésének melege, amely mint minden alkalommal, most is szikrák ezreit lobbantotta lángra égő testemben. A belső, kegyetlen ördögöm újra hozzáfogott mézesmázos beszédéhez, egyre csak azt suttogva a fülembe, hogy ne engedjem el azokat a kezeket. És milyen igaz, a kísértés maga ott állt előttem, kétségbeesetten válaszolva nekem:
- De én is arra vágyom, Elena. Nem akarom, hogy elmenj, értsd meg... - Hangja el pillanatra elcsuklott, és amikor folytatta, talán gyöngébbnek hallatszott, mint valaha. - Szükségem van rád, mert...mert nem tudom, mit tennék nélküled. - A szívem tájékán érzett sajgó, égető érzés egyre csak erősebb lett, uralma alá vonva szinte az egész testemet. Szükséged van rám, visszhangoztak szavai a fejemben, olajként tüzelve fel kínzó tépelődésem. Amíg a lényem egyik része megpróbált lelket önteni belém, biztosítani arról, hogy helyesen cselekszem, amikor megpróbálom elengedni a férfit, akit szeretek, míg az a bizonyos másik részem sikítva könyörög, hogy ne hagyjam el Damont, és én hirtelen megint azt érzem, hogy nem fogok tudni dönteni. A fülemben még ott csengtek utolsó, erőtlen szavai, amikor végül engedtem a felemésztő kísértésnek, és még egyszer, utoljára belenéztem a szemébe. Soha nem láttam még valakit ilyen törékenynek abban a pillanatban, mint őt, és ráébredtem, hogy akármit teszek is, az a rengeteg, sebezhető érzelem, amely egytől egyig ott úszott csillogó topázszín szemében, örök nyomot hagy majd a szívemben. El kellett hagynom őt, de szemének világító kristálya nem engedett, a szerelem eltéphetetlen láncaival szorítva engem magukhoz. Jóformán érezni véltem, ahogy a gyengeség szétárad bennem, bekebelezve testem minden tehetetlen porcikáját, és rögtön tudtam, hogy ha most nem acélozom meg magam, akkor örökké rabja leszek ennek a szenvedélyes, aranyszívű, porrá zúzott férfinek, aki kezeiben tartotta a szívemet.
- Elmegyek, Damon... - erőszakoltam ki számon a szavakat, amelyek olyan nehezen gördültek le az ajkaimról, mintha a döntésem mázsás súlyát tényleg magukkal cipelnék -, hacsak nincs valami, amit mondani akarsz nekem. - Amint kimondtam, tudtam, hogy hiba volt, hiszen tisztában voltam a válasszal. De ha már így is, úgy is el kellett búcsúznom tőle örökre, akkor nem tudott ártani egy ilyen kérdés. Ugyanakkor nem tudtam legyőzni a remény csalfa sugarát, amely oly könnyedén lopta be magát a tekintetembe és a szívembe, elhitetve velem, hogy a lehetetlen talán mégis lehetséges lehet, hogy az az egyetlen szó, amely mindent megváltoztatna, el fogja hagyni Damon száját. Azonban ő csak állt velem szemben, mint egy szomorú kisfiú, az élet nagy fájdalmával a tekintetében, és ajkai némák maradtak. Hát persze, gondoltam, már megint ostoba voltam. Hogyan is várhattam el tőle, hogy feleljen egy olyan kérdésre, amikor jól tudtam, hogy soha többet nem akart róla hallani? Íme, önzőségem újabb tanúbizonysága, lázas vágyalmaim diadalmas bukása.
Elérkezett az idő, suhant át a tudatomon a bénító gondolat, s én összeszedtem minden erőmet, csendben imádkozva, hogy átvészeljem a szörnyű pillanatot, és lassan, magamban memorizálva az elválás keserű érzését és soha el nem feledhető percét, elengedtem a kezeket, amelyek érintését örökké érezni fogom, majd megragadtam a mellettem várakozó koffer fogantyúját. Eljött a búcsú pillanata.
- Én is így gondoltam - ismertem be halkan, szinte suttogva.
Tekintetemmel a földre fókuszáltam, ahogy lassan magam mögött hagytam a szoborként álló Damont, és csak ekkor realizálódott bennem, hogy végleg elhagyom őt. Az embert, akibe oly könnyedén beleszerettem és akit sosem fogok elfelejteni, amíg csak élek. Habár nem akartam hátranézni még egyszer, nem tudtam megállni, hogy az ellenkezőjét cselekedjem. Így, amikor pillantásunk utoljára összefonódott, már nem érdekeltek a búcsú könnyei, a gyönyörű, örök emlékek, hanem csak őt láttam, egy férfit, aki összetörve állt előttem, megroppanva az élet nyomorainak súlyától, szemében a tehetetlenség csípős könnyeivel, ajkain az utolsó csókom emlékével...és hirtelen valóban nem volt több, mint egy férfi, akinek képét gondosan megőriztem a fejemben, akinek minden szavára és érintésére emlékezni fogok évekkel később is, egy férfi, aki feláldozta magát az élet oltárán, aki hiába küzdött a sorsa ellen, és akit úgy hagytam el, hogy jobban szerettem, mint bárki mást.
- Ég veled, Damon - leheltem, és jóformán hallani véltem szívem utolsó darabjainak szétválását, ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, örökre elválasztva engem Damontől.

Why is it every time I think I've tried my hardest
It turns out it ain't enough, you're still not mentioning love
 

What am I supposed to do to make you want me properly?

And I think that I know things may never change
I'm still hoping one day I might hear you say

Igazából azt vártam, hogy a szememben ülő könnyek azonnal utat törnek a felszínre, de legnagyobb meglepetésemre nem jött rám a sírógörcs, amire számítottam. A magam csendes módján örültem is neki, hogy nem lesz feltűnő, ha kijelentkezek. Egy furcsa, áthatolhatatlan fátyol borult rá, amely nemcsak az érzékeimet tompította el, hanem a külvilágtól is elzárt áttetsző burkával. Olyan érzés volt, mintha a fájdalomzsibbasztó hatásának köszönhetően nem is ezen a világon lennék...mintha nem élnék, csupán léteznék. Már nem is emlékszem, hogyan jutottam le a lobbiba, de egyszer csak ott álltam a recepciós pultnál, szemben egy aggódó tekintetű Felicity-vel, aki értetlenül pislogott a bőröndjeivel.
- Elmegy, Elena? - kérdezte.
- Igen, el - erősítettem meg, igyekezve némi színt erőltetni a hangomban.
- De Mr. Salvatore még hat napot lefoglalt... - kezdte Felicity, de amikor meglátta az arckifejezésemet, rögtön befejezte a mondatot. - Akkor adom a számlát - mondta gyorsan, és belemélyedt az előtte elhelyezett számítógép képernyőjébe. Én addig előkotortam a bankkártyámat, remélve, hogy az a csekély összeg, ami rajta van,talán elég lesz, hogy fedezze az ittlétem amúgy is limitált költségeit.
- Kész is van - jelentette ki Felicity, majd elém tolt egy hosszú, elegáns fejlécű papírlapot, rajta a kifizetendők listájával. A pulzusom egyre nőtt, ahogy átfutottam a felsorolt tetemes összegeget, de a szívem mégis akkor akart megállni, amikor a tekintetem a horrorisztikus végösszegen állapodott meg: 8320 euró, azaz 11350 dollár. De még mielőtt ott helyben elájultam volna, szemet szúrt a lap alján lévő, nagy, fekete betűkkel nyomott írás: "FIZETVE"
- Fizetve? - vontam fel a szemöldököm, mire Felicity hevesen bólintott.
- Az utolsó dollárig - helyeselt.
- Ne haragudjon, de biztos ez? Nem lehet, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe? - erősködtem.
- Higgyen nekem, Elena - viszonozta Felicity. - A számlája fizetve van. - Már hogy lenne fizetve, amikor én egyetlen dollárt sem se költöttem még ebben a szállodában? Aztán hirtelen megértettem, miről beszélt Damon, amikor a kedvező árakat említette....ő már kifizette a számlán feltüntetett, kisebb fajta vagyont, és a világon semmit sem kért cserébe. Damon. A szívem újfent elszorult a gondolattól.
- Hát, azt hiszem, nekem mennem kell - szólaltam meg végül. - Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Felicity - tettem hozzá, egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Hasonlóképp, Elena. És...nagyon sajnálom - felelte a recepciós. Értetlenül néztem rá, azon gondolkodva, hogy mégis mit sajnálhat. De amikor szomorkás arcára néztem, belém hasított a felismerés: Felicity, a hotel szétszórt szórakozott recepciósa tökéletes megfigyelőképességének hála már az elejétől kezdve tudta, hogy Damon és én úgy érkeztünk ide, mint két idegen, nem pedig mint két szerelmes, ahogy azt állítottuk magunkról.
- Öhm....én is...én is sajnálom - dadogtam, totál zavarban. - Köszönök mindent, Felicity.
- Jó utat, Elena - búcsúzott Felicity, halványan mosolyogva rám, ahogy sarkon fordultam és magam mögött hagytam a hotelt.

XOXO

Kifejezéstelen arccal bámultam a cipőmet, miközben lassan araszoltam előre a check-in pult előtt kígyózó, végtelennek tetsző sorban. Mégis, még az az áttetsző fátyol, amely hályogként nehezedett a tudatomra, sem tudta megakadályozni, hogy ne érezzek fájdalmat, valahányszor egy boldog családot, vagy ölelkező szerelmeseket pillantottam meg. Ilyenkor még az érzéketlenség maszkja sem tudta megakadályozni, hogy ne hasítson belém a reménytelenség fokozatosan terjedő, bénító érzése, amely egyre csak azt harsogta, hogy én sosem lehetek olyan boldog, mint az előttem álló emberek.
Mégis, miért van az, hogy mások megtalálhatják az igaz szerelmet, a valósi boldogságot, miközben én állandóan zsákutcában találom magam, amelyből már nem jöhetek ki egészben? Mit tettem én, amiért a sors nemcsak a szüleimet, de a jövőm összes lehetőségét is elvette tőlem?
- Hölgyem, a bőröndjét kérem - ébresztett fel merengésemből egy dallamos olasz akcentus hangja, és én rögtön feleszméltem, a futószalagra helyezve a kofferemet. - Kérem a jegyét - nézett rám újból a pult mögött ülő, sötét hajú nő, miközben monitorján ellenőrizte a csomagom súlyát. - Huszonnégy kiló - állapította meg -, ez pontosan a határon belül esik - tette hozzá, majd egy öntapadós cédulát ragasztott a bőrönd fogantyújára, rajta a "JFK" felirattal. Ezután megnézte a jegyemet és az útlevelemet.
- Vannak további csomagjai? - tudakolta, mire nemet intettem a fejemmel, figyelve, ahogy a bőröndöm megindul a futószalagon, egy gumifüggönnyel takart ablak irányába.
- Rendben van, jó utat kívánok - mosolygott rám a nő, miközben visszaadta az okmányaimat és a jegyemet.
Mikor ezzel megvoltam, elindultam először az útlevél -, majd biztonsági ellenőrzés irányába, újfent beállva egy hosszabb sorba. Szerencsére itt már jobban pörögtek az események, így hamar sorra kerültem, feladva a két kézitáskám átvizsgálásra. Ezután viszont még nagyjából egy óra állt rendelkezésemre, lófráltam egy kicsit a terminál bevásárlórészlegében, vettem egy csomag cukorkát a vámmentes áruk boltjában, végül pedig beültem egy utolsó cappucinora, mielőtt visszasétáltam volna a járatom kapujához. Próbáltam száműzni az agyamból a bénító, szívfájdító gondolatokat, érzéseket, ugyanakkor tudtam, hogy nem leszek képes sokáig megmaradni abban a stádiumban, amelyben semmit sem érzek. Az elmúlt alig öt hét minden eseménye, örömre, bánata, álmatlan éjszakája kegyetlen tájfunként csap majd le rám abban a pillanatban, amikor a legkevésbé sem várom, ebben biztos voltam, ahogy abban is, hogy ha egyszer szembe kell néznem mindennek a testi-lelki következményével, az letaglózóbb hatással lesz rám, mint bármi más az életem során. De még akkor, a tagadás hazug állapotában semmi sem fájt annyira, mint amilyen valójában volt, és így megkíméltem magam attól, hogy görcsös zokogásban törjek ki egy zsúfolt reptér kellős közepén.
- A Delta Airlines New Yorkba tartó Boeing-737-es járatára megkezdjük a beszállást. Kérjük az utasokat, hogy fáradjanak az A23-as kapuhoz - hallatszott a hangosbemondó eltéveszthetetlen felszólítása, én pedig automatikusan felálltam, gyorsan felhajtva a maradék kávémat, mivel azt nem vihettem fel a repülőgépre, majd beálltam a várakozó emberek közé. Csakhamar rám került a sor, amikor is a pultnál ellenőrizték a beszállókártyámat és az útlevelemet, és csak ezután engedtek ki a transzferbuszhoz.
Furcsa érzés fogott el, amikor néhány perccel később felfelé igyekeztem a gép lépcsőjén, és nem tudtam megállni, hogy még egy pillantást ne vessek a körülöttem elterülő, csodálatos városra. Talán soha többet nem jövök vissza, jutott eszembe, ezért gondolatban elbúcsúztam a várostól, az országtól, a rengeteg gyönyörű helytől és maradandó emléktől, és attól a férfitől, akit nem sokára magam mögött fogok hagyni. Végül egy sóhajtással engedtem a sorsnak, és felléptem a fedélzetre.

Mindössze egyetlen könnycsepp szaladt végig az arcomon, amikor a magasba emelkedve figyeltem Rómát, amely egyre kisebbé vált így a távolból, és csak ekkor fogtam fel igazán, hogy egy újabb fejezet zárult le az életemben. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megtapasztalom az "elsöprő nyári szerelem" népszerű közhelyét, mégis, ahogy a felhők függönyében elveszni láttam a város ismerős képét, rá kellett jönnöm, hogy mindez valóban csak egy futó kaland volt, egy rövid ideig tartó, pusztító lángolás, amelynek sosem volt igazi jövője, és abban a pillanatban, hogy a fehér fellegek bezárultak alattunk, elengedtem az utolsó, harmatgyenge szalmaszálat is, ami a városhoz és Damonhöz kötött.

XOXO

- Elena, Elena - szólongatott egy túlontúl ismerős hang, valahonnan közelről. - Elena, ébredj fel! - Álmosan nyitottam fel ólomsúlyú szemhéjam, amely még húzott vissza az álmok világába. Viszont amikor bágyadtan hunyorogva ébredezni kezdtem, és megpillantottam a mellettem ülő férfit, rögtön olyan ébernek éreztem magam, mintha egy liter kávét ittam volna meg egyetlen szuszra.

- Damon? - kiáltottam fel meglepetten, hitetlenül meredve a mellettem lévő ülésre, amely meg mertem volna esküdni, hogy üres volt. - Hogy kerülsz te ide?

- Rám gondoltál, azt kívántad, hogy legyek itt - vont vállat Damon, kedvesen mosolyogva. - Így hát itt vagyok. 

- Akkor...ez most csak egy álom? - kérdeztem értetlenül.

- Ha akarod, álom, ha akarod, nem - érkezett a válasz. Szuper, most már az álmaim szereplői rébuszokban is beszélnek, gondoltam. Mi jöhet még?

- És te itt akartál lenni?

- Nekem nemigen van beleszólásom abba, hogy te mit akarsz álmodni. Viszont remélem, tudod, hogy mekkorát csalódtam benned.

- Csalódtál? - ismételtem rémülten, kellemetlenül feszengve az ülésemben. - Mégis miért?

- Mert megígérted, hogy nem hagysz el, hogy velem maradsz addig, amíg én megtűrlek az életemben, és te megszegted az ígéreted.

- Én a helyes utat választottam, hidd el...

- Mindig csak egy helyes út van - szakított félbe Damon, angyali türelemmel sima arcán. - Vagy nem emlékszel, mit mondtam neked? 

- Hallgass a szívedre, Elena...az mindig megmutatja a helyes utat - idéztem korábbi szavait. Ő elégedetten bólintott, jelezve, hogy jól emlékszem.

- Akkor hát miért tetted ezt velem? - szegezte nekem az újabb kérdést.

- Azt hittem, hogy neked jobb lesz így... - dadogtam megkövülten. 

- Miből gondoltad, hogy jobban fogom érezni magam attól, ha összetöröd a szívem? Megbíztam benned, megbocsátottam, hogy végig hazudtál nekem, és amikor azt hittem, hogy végre együtt lehetünk, akkor elhagytál.

- Én...én nem is tudom...

- Fölösleges magyarázkodnod - legyintett Damon. - Ugyanazt tetted velem, mint Katherine, ugyanúgy kihasználtál, mint ő tette, sőt, pontosan ugyanúgy hagytál el, mint mindenki más, aki valaha fontos volt az életemben.

- Ez nem igaz - tiltakoztam könnyes szemmel. - Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy szeretlek!

- Ha tényleg szerettél volna, akkor most nem repülnél vissza Amerikába.

- Annyira sajnálom, Damon - suttogtam remegve, gyáván lesütve a szemem. Mindenben igaza volt, az utolsó szóig. Egy szívtelen, könyörtelen érdekhajhász vagyok, semmi több. - Jót akartam cselekedni, úgy dönteni, hogy mindkettőnknek a legjobb legyen.

- Még mindig nem érted, Elena?! - csattant fel Damon. - Én veled akartam lenni, csak te önző módon nem voltál képes beletörődni abba, hogy képtelen vagyok téged viszontszeretni. Neked semmi más nem számított, csak az, hogy halld azt az egy nyomorult szót a számból, amit megesküdtem, hogy soha többé nem mondok ki! 

- Nem akartalak arra kárhoztatni, hogy egy olyan valakivel éld le az életedet, akit nem is szeretsz - hüppögtem, s a hangom jóformán elhalt a benne lappangó, szívszorító fájdalomtól. 

- Éppen ellenkezőleg, Elena, te elvetted tőlem az esélyt, hogy boldog legyek - vetette ellen Damon, majd egy levegővételnyi után kimondta a halálos ítéletemet. - De tudod, az igazság az, hogy meg sem érdemled, hogy bárki szeressen téged - közölte ellenségesen, majd egy utolsó pillantás után egyszerűen szertefoszlott, mint a gyárkéményből felszálló, gomolygó füst.

- Damon! - kiáltottam utána, de válaszul csak saját sikolyom visszhangja érkezett.

- Damon...Damon - motyogtam félálomban, mielőtt egy turbulencia okozta erős rázkódásnak köszönhetően fel nem ébredtem a szemem előtt játszódó, borzalmas rémálomból. Hogy csillapítsam egyenlőtlen légzésemet, gyorsan megragadtam az átlátszó tasakba csomagolt fülhallgatót, amit bizonyára a stewardess tehetett a mellettem lévő székre, míg én aludtam, és kibontottam, hogy becsatlakoztassam a szék karfáján lévő rádióba. Miközben kerestem a működő csatornát, pillantásom a két ülésnyivel előttem található, kisméretű tévére esett, amelyen egy térképet mutattak, rajta a járat jelenlegi pozíciójával. Abban a pillanatban éppen javában szeltük át az Atlanti-óceánt, ami megmagyarázta a légörvényt, amely olykor dobott egyet a repülőgépen. Ekkor egy szívemnek kedves, régről ismerős dallam csendült fel a fülemben, amikor megtaláltam az első csatornát. Egy pillanat alatt emlékek ezrei merengtek fel az agyamban, felidézve néhány keserédes, elfelejtett életképeket. 

Wise men say only fools rush in
but I can't help falling in love with you
Shall I stay
would it be a sin
If I can't help falling in love with you  

A gyermekkoromat idéző, mély, kellemesen selymes hang könnyeket csalt a szemembe, ahogy mély átéléssel énekelte édesanyám legkedvesebb dalát. Hirtelen magam előtt láttam, másfél évtized távlatából, ahogy a szüleim szerelmesen mosolyogva egymásra, lassan táncolnak egymás karjaiban, míg az öcsém meg én mosolyogva néztük őket...vagy amikor néha rajtakaptuk őket, kicsit idősebb korunkban, ahogy szorosan összebújva ültek a kanapén, miközben a háttérben ez a dal szólt.

Like a river flows surely to the sea

Darling so it goes

some things are meant to be

take my hand, take my whole life too

for I can't help falling in love with you

És élénken élt bennem az a pillanat is, amikor zokogva álltam kettejük közös sírja felett, lehajtott fejjel ölelve a nagynénémet, miközben valahol, a távolban felcsendült a dal. Kettejük dala, a zeneszám, amely nemcsak az ő örök és megmásíthatatlan szerelmüket, hanem a gyermekkorom legbékésebb perceit is jelképezte, és amely a soha el nem múló szeretet szimbólumává vált számomra az évek során.

Like a river flows surely to the sea

Darling so it goes

some things are meant to be

Damonre gondoltam, akinek talán én is eszembe jutottam, valahol a kilométerek messzeségében, és ekkor olyan erővel hasított belém a fájdalom, mint soha korábban. Hiába próbáltam meg letagadni, most már hiába volt minden...Elszúrtam, meghoztam a lehető legrosszabb döntést, amellyel nemcsak a saját, hanem a szeretett férfi szívét is összetörtem. Szinte látni véltem szemének utolsó pillantását, ahogy életének tragédiája, porrá zúzott lelkének utolsó foszlányai ott csillogtak tiszta tekintetében, a legkékebb szempárban, amelyet sosem fogok elfelejteni.

Take my hand, take my whole life too

for I can't help falling in love with you

for I can't help falling in love with you

Ahogy a szám bensőséges, édesen melankolikus dallama elhalt a fülemben, átszakadt az a gát, amelyet oly nagy erőfeszítéssel emeltem az érzelmeim elé, és ahogy az a rengeteg érzés egyszerre utat tört a felszínre, eltörött az a bizonyos mécses. Én pedig ezúttal nem ellenkeztem, nem tiltakoztam, csak hagytam, hogy a könnyeim forró, bőséges forrása kiélje magát, és bíztam benne, hogy talán kimossa szívemből életem bűnét, azt a felemésztő szerelmet, amelynek nem bírtam ellenállni, és amely beleköltözött a lelkembe egy egész életre szólóan. Szerencsémre a bussiness class ezúttal néptelen volt, így nyugodtan átengedtem magam az előkívánkozó összeomlásnak csábító karjainak.

XOXO

Amikor nagy sokára sikerült álomba merülnöm, már közel jártunk az USA keleti partjához, ezért alig fél órával azután, hogy lehunytam a szemem, a pilóta recsegő hangja rázott vissza a jelenbe.

- Hölgyeim és uraim, megkezdjük a leszállást New York City John F. Kennedy repülőterére. Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket és az üléseiket helyezzék függőleges állásba. A célállomáson jelenleg kellemes, derült idő van, a hőmérséklet pedig 75 °F körül mozog. A New Yorkba érkezőknek örömteli időtöltést, a továbbutazóknak további kellemes utazást kívánunk. Köszönjük, hogy a Delta Airlinest választották, és reméljük, nem sokára viszontláthatjuk Önöket más járatainkon is. - Fáradtan sóhajtottam fel, miközben becsatoltam az övemet. Arra gondoltam, milyen kevés választ már el csak az otthonomtól, a barátságos kisvárostól, ahonnan azért menekültem el, hogy gyógyírt keressek a sebeimre. És íme, ha lehet, talán még nagyobb sérülésekkel tértem vissza.

Nagyjából másfél órát töltöttem el a New York-i reptéren, az átszállásomra várva, amely azonban csak helyi idő szerint fél nyolckor szállt fel, ezért miután rendbe hoztam az arcomat, amelyen hosszú fekete csíkok éktelenkedtek az elfojt szemfesték miatt, úgy döntöttem, hogy hazatelefonálok, ha már úgyis otthoni földön vagyok.

- Szia Jenna, én vagyok az, Elena - üdvözöltem a nagynénémet, amikor meghallottam a hangját a vonal másik oldalán.

- Elena, szia! Hogyhogy megint felhívtál? Megkaptad a levelet?

- Nem, nem kaptam meg - válaszoltam. A levél, jutott eszembe, hiszen az még úton van Rómába! Sebaj, legalább nem kell szembenéznem még egy kudarccal, amit ráadásul írásban nyújtottak be nekem.

- Ó, pedig már meg kellett volna érkeznie! - jelentette ki Jenna. - Biztosan rosszul írtam rá a hotel címét, vagy valami ilyesmi...még csodálkoztam is, hogy mégis hogy kerültél te egy ilyen exkluzív hotelbe...

- Jenna...nem a te hibád, hogy nem kaptam meg a levelet - szakítottam félbe az eszmefuttatását.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy már nem vagyok Rómában.

- Micsoda? - kérdezte meglepetten Jenna. - Akkor mégis hol vagy?

- New Yorkban, a JFK-n - sóhajtottam.

- De hát még lett volna vagy egy heted ott, nemde?

- Ez igaz....de...öhm...tudod, elég volt. A jóból is megárt a sok - füllentettem.

- Valami baj van, Elena? - tudakolta gyanakodva a nagynéném. Ilyen szempontból nagyon hasonlított Caroline-ra: mindig is túl jók voltak a megérzései.

- Nem, nincsen semmi baj - bizonygattam. - Csak már nem éreztem olyan jól magam, és mivel a jegyem bármikor beváltható volt, összecsomagoltam, és eljöttem. 

- Értem - felelte Jenna, de kihallatszott a hangjából, hogy nem győztem meg túlzottan a légből kapott mesémmel. - Akarod, hogy kimenjünk eléd a reptérre?

- Köszönöm Jenna, de szerintem fogok egy taxit - hárítottam el az ajánlatot. - Most viszont mennem kell, mert nemsokára indul a gépem. Otthon találkozunk.

- Jól van, 'Lena. Jó utat és vigyázz magadra!

- Úgy lesz - ígértem, és letettem a telefont. Még egy óra és végre otthon leszek, gondoltam, miközben elindultam a kapu irányába.

A második repülőút gyorsan és eseménytelenül telt el. Szerencsére a távolság alig volt több, mint háromszáz mérföld, így a kis utasszállító hamar maga mögött hagyta a várost, amely sosem alszik, és egy röpke óra leforgása alatt már landoltunk is Richmond repülőterén. Amikor kiléptem a gépből a sötét éjszakába, rögtön megcsapott az otthon jellegzetes illata, amelyet már egy hónapja nem éreztem, és csak ekkor éreztem először az elmúlt hetek során, mennyire hiányzott nekem a kis virginiai város, ahová tartozom. Ugyanakkor, akárhogy akartam is, nem tudtam a fejemből kiverni Damont, és az arcát, amikor utoljára jártam. Azon tűnődtem, vajon mit csinálhat most, vagy mit tett, miután elmentem, és csak remélni tudtam, hogy ezúttal nem törte össze a berendezést. Talán, jutott eszembe, kiélvezi azt a kis időt, amit még Rómában tölthet, sőt, könnyen lehet, hogy már meg is feledkezett rólam, és talált valaki mást, akivel eltöltheti az idejét. Akárhogy is, minden nyomorúságom ellenére szívből kívántam neki, hogy legyen boldog. 

A kis transzferbusz hamar megtelt utasokkal, akiket vissza kellett szállítani a terminál épületéhez. Mindenki mással ellentétben, én nem tolakodtam a kiszállásnál, bár nem is igazán figyeltem, mit csinálok. A fátyol, ami még az induláskor borult rám, újból elfüggönyözte előlem a külvilágot, hűvös érzéketlenséget ültetve az arcomra. Olyan érzés volt, mintha elkábítottak volna valami nagyon erős szerrel, és most a bódulattól kábán kóvályogtam volna a repülőtér folyosóin. 

Miután újból ellenőrizték az útlevelem és a vízumomat, a csomagtérbe vezetett az utam, ahol futószalagon utazva érkeztek meg a gépből kipakolt bőröndök. Az én gigantikus kofferem az utolsók között tűnt fel a fekete gumiszalagon, amikorra a terem szinte már teljesen kiürült, és miután nagy nehezen leemelten onnan, végre elindulhattam a zöld út felé, amely nagy, világító betűkkel mutatta az utat a kijárat felé. A terminál érkezéseknek kialakított részét egy automata ajtó választotta el a zöld folyosótól, így amikor az kitárult előttem, szokás szerint egy csomó ember előtt találtam magam, akik valamilyen családtagra várakozóan álltak a korlátnál. Némelyiküknek még egy-egy tábla is volt a kezében, rajta annak az illetőnek a nevével, akinek a gépét várták. A tekintetem végigsiklott a különböző embereken, és néhány névvel, amelyet a táblákon pillantottam meg. Viszont ahogy továbbra is kifejezéstelen arccal kifordultam a korlát mellől, egy nagyon furcsa plakátot pillantottam meg valakinek a kezében, amely némileg kirántott a révületemből:

Meg tudsz nekem bocsátani?

Kíváncsian pillantottam fel a férfire, aki nem pár lépésnyire állt tőlem, és amikor a tekintetünk találkozott, azt hittem, menten elájulok. Damon volt.

But, despite the truth that I know
I find it hard to let go and give up on you
Seems I love the things you do
Like the meaner you treat me more eager I am
To persist with this heartbreak, running around
And I will do until I find myself with you and

Make you feel a way you've never felt before

Az összes levegő egy másodperc leforgása alatt elszállt a tüdőmből, mintha megfulladtam volna, miközben belenéztem abba a gyönyörű, azúrszín szempárba, amelyről azt gondoltam, hogy soha többé nem látom már. Vajon csak álmodom?, jutott eszembe, azonban amikor ő tett pár, hezitáló lépést felém, tudtam, hogy ez csakis a valóság lehetett. Damon tényleg ott állt előttem, kezében azzal a nagy kartonnal, rajta négy rövidke szóval, egy kérdéssel, amit minden bizonnyal nekem akart feltenni. A szívem sprintet futott, ahogy a távolság lecsökkent közöttünk, és már éreztem is, ahogy csillagszóró módjára pattognak közöttünk a szikrák, ünnepelve a viszontlátás örömét.

- Damon - leheltem, továbbra is arról győzködve az agyam, hogy higgyen a szememnek, de az valahogy nem akart engedelmeskedni. - Hogy...kerülsz te ide?

- Utánad jöttem, Elena - kezdte ő, és a hangjában csengő bizonytalanság annyira távol állt attól a magabiztos, pimaszul vigyorgó görög istentől, akit nem sokkal korábban ismertem meg ezen a repülőtéren, mint Kiszel Tünde az Oscar-díjtól.

- De mégis hogyan értél utol? - értetlenkedtem, nagyot nyelve, ahogy még közelebb lépett felém, egyre csak a táblát szorongatva. 

- Találtam egy másik útvonalat, ami kicsit gyorsabb volt - válaszolta ő, arcán egy egésze halovány mosollyal, amely csak szelleme volt az ő lehengerlő mosolyainak, mégis, rögtön melegség járta át a szívemet a látványtól. - Ez amúgy most nem is fontos....Elena, fogalmam sincs, hogyan mondjam el, mennyire sajnálom. Tudom, hogy mindaz, amit tettem és mondtam, pontosabban nem mondtam, elég okot adnak neked arra, hogy haragudj rám, de szeretném, ha tudnád, mennyire megbántam mindent. - Pár másodperc erejéig elnémult, mintha arra várna, hogy félbeszakítsam, de amikor látta, hogy én csak állok, mint a cövek, szájtátva bámulva rá, folytatta. - Most biztos arra gondolsz, hogy ugyanolyan szánalmas vagyok, mint az öcsém, aki hasonlóképpen szaladt utánad, a bocsánatodért könyörögve, és nem is fogok kifogásokat keresni, amivel jobbá tehetném magam nála, mert felesleges. Az igazság az, hogy először, amikor azt mondtad, hogy elmész, akkor nemcsak megrémültem, hanem el is keseredtem, mert az ígéreted magjai már kicsíráztak bennem, és a gondolat, hogy a közös jövő víziója ilyen könnyen kicsúszik a kezeim közül, a dühöt is felébresztette bennem. És ahogy kisétáltál, éreztem, hogy a világom alkotóelemeire esik szét, és átjárt az a bénulás, amit már átéltem, valahányszor elhagyott valaki, aki fontos volt nekem. - Még csak pislogni sem tudtam, olyannyira megdermedtem ott egy helyben állva, hallgatva ennek a gyönyörű férfinek a szavait, ahogyan kétségbeesetten próbálja elérni, hogy megbocsássak neki. Ó, ha megtaláltam volna a hangomat!

- Annyira önző voltam és beszűkült, hogy fel sem fogtam, mit veszítettem el veled, és ahelyett, hogy rögtön utánad mentem volna, a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, holott neked bizonyára sokkal jobban fájt az, hogy el kellett engedned. Hiszen tudom, hogy szerettél. Nevetséges, hogy én voltam az, aki azt mondta neked, hogy hallgass a szívedre, amikor én magam sem fogadtam meg önnön tanácsomat. - Damon vett egy mély levegőt, majd tett még egy apró lépést felém, és folytatta. - Emlékszel, amikor a kívánságok faláról meséltem neked? Arról a rengeteg ember, aki odament, hogy kívánjon valamit, és ha az teljesült, hálából minden egyes beteljesült vágyért csináltattak egy táblát, rajta a kívánsággal? Azt mondtam neked, hogy te is kívánj valamit, és én így tettem. Azt akartam, hogy végre, annyi év után megtaláljam az otthonomat. Az igazság pedig az, hogy amikor végignéztem, ahogy kimész azon ajtón, eszembe jutott, hogy soha nem látlak többé....akkor jöttem rá, hogy a kívánságom valóra vált, hogy tulajdonképpen megtaláltam az otthonomat: téged. - Könnyek szöktek a szemembe szavai hallatán, de még mindig képtelen voltam megszólalni. Damon ezt bizonyára rossz jelnek vette, mert egyre könyörgőbbre vette a hangját. 

- Amikor mi ketten egymásba botlottunk egy hónappal ezelőtt, akkor nem voltunk többek, mint két összetört ember, aki vigaszt keresett. Most, alig öt héttel később itt állok előtted, tudva, hogy benned nemcsak az otthonomat, a vigaszomat, a reményt találtam meg, hanem a nőt is, akivel le akarom élni az életem hátralevő részét is. Észre sem vettem, hogy az eltelt idő alatt te tulajdonképpen kigyógyítottál minden bajomból, adtál egy új értelmet az életemnek, kihúztál a sötétségből, ami körülvett....de mégsem ez az, amiért a leghálásabb vagyok. Nem...van még valami..még egy valami, amit neked köszönhetek, és átkozom magamat, amiért csak most jöttem rá erre, ahelyett, hogy rögtön engedtem volna az érzés csábításának, megkímélve ezzel mindkettőnket a fölösleges könnyektől és fájdalomtól, de csak most jött el az ideje, hogy tényleg a szívemre tudjak hallgatni. Elena, tudom, hogy már késő, tudom, hogy már összetörtem a szíved, de el kell hinned nekem, ha azt mondom, hogy el kellett veszítenem téged ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy vannak dolgok, amiért érdemes összetörni..., hogy rájöjjek arra... - Damon hangja itt elcsuklott, és csak ekkor vettem észre, hogy a várakozás feszültsége miatt még a levegőt is visszatartottam. Így, miután vettem én is egy mély levegőt, csak lehunytam a szemem, csendben rimánkodva, hogy mondja ki azt az egy szót, amellyel az egész világot nekem adná.

- Hogy rájöjjek arra, mennyire szeretlek! - kiáltotta el magát Damon, és hangjának hirtelen jött szilárdsága felnyitotta a szemeimet, hogy láthassam a kinyilatkoztatás földöntúli sugárzását az arcán. - Mert szeretlek, Elena, és valószínűleg már akkor is szerettelek, amikor majdnem betörted a fejem azzal, hogy nekem rohantál azon a reggelen. A tiéd voltam attól a pillanattól fogva, hogy a szemedbe néztem, és soha nem állítottam igazabbat, ha azt mondom, hogy egyetlen másodpercre sem bántam meg, hogy beléd szerettem. Talán késő már...és ha így van, megértem, de ha mégis tudsz nekem adni még egy utolsó esélyt, megígérem, hogy nem fog úgy eltelni nap, hogy én ne tudatnám veled, mennyire szeretlek. - Ahogy Damon hangja elhalt, az a két könnycsepp, ami idáig a szememben ült, egyszer csak kiszabadult, lassan szánkázva végig az arcomon. Legszívesebben sikítottam volna örömömben, ahogy a megkönnyebbülés egyetlen századmásodperc alatt átvette a szomorúság helyét a szívemben. Hirtelen minden szépnek, örömtelinek tetszett, a világnak egy csapásra értelme lett, a testembe is visszatért az élet, és már az arcomon is éreztem az elpirulás első jeleit. Damon szeretett engem! Engem, a szegény, szerencsétlen, árva, összeroncsolt Elenát, aki túl könnyelműen adta el a bizalmát és túl vakmerően esett szerelembe, mégis, ez az isteni lény, aki túl jó volt embernek, ott állt előttem, és azt mondta, hogy szeret. 

- Elena? - csendült föl újra Damon ezúttal bizonytalan hangja, ahogy egy újabb kis lépésnyit közeledett felém. Egyszeriben fogalmam sem volt, hogyan is kéne összerakni egy értelmes mondatot, ezért kinyögtem a legelső szót, ami eszembe jutott, még ha totál őrültnek hangzott is:

- Igen!

- Igen? Igen...mi? - értetlenkedett Damon. És ahogy akkor belenéztem szemének végtelen, opálszín szemébe, meglátva bennük a remény varázslatos ragyogását, megtaláltam a hangom.

- Igen, megbocsátok! És igen, én is szeretlek! - Damon arcára, amint megemésztette, amit mondtam, egy óriási, fülig érő, sugárzóan briliáns mosoly ült ki, amelyre rá volt írva minden, amiről alig pár perccel ezelőtt tanúbizonyságot adott: boldogság, öröm, megkönnyebbülés és nem utolsó sorban, szerelem. 

- Na, mi lesz? Csókold már meg, öcsi! - Szólalt meg valaki hirtelen a tömegből, és ahogy oldalra fordultam, észrevettem, hogy a fél terminál körbeállt minket, tűkön ülve várva, mi fog történni.

- Csókot, csókot! - skandálta egy emberként a sokaság. Elkaptam Damot pillantásán, aki még mindig egy helyben állt, de arcán már egy sokat mondó, ravasz kis mosoly csillogott, és nem is teketóriáztunk, hanem egyszerre indultunk el, áthidalva a köztünk lévő ötméteres távolságot, hogy testünk és lelkünk végre találkozhasson. És amikor ajkai az enyémre tapadtak, egy pillanatra még hallani véltem a körülöttem ébredő üdvrivalgást, de aztán el is vesztem Damon karjaiban, és csak őt éreztem, az ő kezeit a testemen, az ő édes ajkait az enyéimen. Az életem szilánkjai végre összeforrhattak, a testem sebei begyógyulhattak, és a szívem se vérzett tovább. Hazaértem.

Amikor elváltunk, a tömeg még mindig tapsolt és kurjongatott, rögtön elpirulásra késztetve engem. Azonban hiába próbáltam Damon mellkasába rejteni az arcomat, ő felemelte a fejem, hogy újra a szemembe nézhessen.

- Szeretlek - suttogta.

- Akárcsak én - viszonoztam, és mielőtt megint elmerültem volna szemeinek kékjében, ő inkább újfent megcsókolt, azzal a lángoló szenvedéllyel, amiért beleszerettem. Éppen ezért néztem rá olyan furcsán, amikor hirtelen eltolt magától.

- Van még valamim a számodra - magyarázta, miközben benyúlt dzsekije zsebébe, és előhúzott belőle egy kis, fehér borítékot.

- Az ösztöndíj - állapítottam meg, és hiába tudtam, hogy az, amiért harcoltam, már régen elveszett, mégsem tudtam leküzdeni a hangomban bujkáló izgalmat.

- Bontsd ki - ösztönzött Damon. Lassan elvettem tőle a borítékot, majd jobb híján a körmömmel estem neki, feltépve a perforálásnál. Egy gondosan összehajtogatott, A/4-es papír esett ki belőle. A szívem egyre inkább zakatolt, ahogy kezembe vettem a levelet, és csupán Damon kezének lágy simogatása a hátamon tudta némileg enyhíteni az idegességemet. Óvatosan, mintha valami nagy értékű kincset tartanék a fejemben, kihajtottam és olvasni kezdtem.

Tisztelt Miss Gilbert!

Örömmel értesítjük Önt, hogy a Talentum Nemzetközi Tanulmányi Ösztöndíj elbírálásáért felelős szakmai zsűri egyhangú véleménye alapján az Ön pályázatát győztesnek nyilvánítottuk. Az ünnepélyes eredményhirdetés...

Nem is olvastam tovább, hanem helyette inkább Damonre emeltem ragyogó arcomat, hogy még azelőtt közölhessem vele a hírt, hogy szétrobbanok az örömtől.

- Damon, nyertem! Megnyertem! - kiáltottam fel.

- Micsoda? - derült fel Damon arca, és azonnal elvette tőlem a papírost, hogy ő is átfussa a levelet. Ő sem jutott tovább az első sornál, mert alig három másodperc múlva hasonló lelkesedéssel üvöltött fel.

- Úristen, Elena! Megcsináltad!

- Igen, megcsináltam! - ujjongtam. Ekkor Damon se szó, se beszéd felkapott, a karjába vett és pörögni kezdett velem. - Olyan büszke vagyok rád! - mondta, arcán a legőszintébb öröm vigyorával, majd belém fojtva a választ újra megcsókolt, ha lehet, még hevesebben, mint az előbb.

Ahogy ott álltunk egymás karjaiban, félszáz ember gyűrűjében ölelve egymást, hosszú idő után először éreztem újra teljesnek magam. Amikor elhagytam az otthonomat, még csak egy összetört lány voltam. De most, a visszatérés pillanatában már nem voltam többé egyedül, hanem velem volt Damon is, a férfi, akiben megtaláltam a másik felemet, akit mindennél jobban szerettem, és akivel együtt indulhatok el az álmom megvalósításának útján.

Merthogy vannak álmok, amik mégis valóra válnak.

And be all you need so that you'll never want more
And you'll say all of the right things without a clue
And you'll be the one for me and me the one for you 

Epilógus >>

És íme, az Összetörve hattyúdala. Nagyon remélem, hogy lecsökkent érdeklődés ellenére is tetszett azoknak, akik kitartottak mellettem és a történet mellett. Bízom benne, hogy mindenki választ kapott a kérdéseire, felvetéseire. Mindenképpen vessetek egy pillantást majd a YouTube dallistára, amelyet készítettem. A napokban valamikor meghallgatható lesz az összes Összetörve szám az oldal zenelejátszójában is.

Sajnálom, hogy az Epilógus nem kerül napvilágra, azonban úgy gondolom, elégszer hangsúlyoztam azt, mennyire fontosak nekem a vélemények. 

Ez hát a vége a történetnek. Remélem, örömötök lelitek majd más írásaimban is. Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott.

Ölelés!