Napjainkban:
A fiatal nő göndör haja szinte úszott a levegőben, ahogy
lendületesen sétált; barna, kitűzőkkel teleaggatott vászontáska lógott a
válláról, sárga pólója és zöld térdnadrágja szinte rikítottak a kietlen
pusztaságban, mely körülvette az elszigetelt, lepusztult szállót, ahová
igyekezett.
Klaus épp az ablakon kibámulva iszogatott egy pohár bort,
amit a pincében talált aznap reggel, így azonnal kiszúrta a boszorkányt, és nem
volt nehéz rájönnie, ki tévedt oda. Egyrészt, mert épeszű embernek esze ágában
nem volt a nagy semmi közepén bóklászni – pont ezért választotta az ősi ezt a
helyet a találka helyszínéül-, másrészt, mert a nő pontosan úgy festett,
ahogyan azt a férfi elvárta egy boszorkánytól.
Így aztán elégedett mosoly játszott ajkain, ahogy
felhörpintette a pohara aljáról a maradék bort, és kényelmesen lesétált a
földszintre, hogy fogadhassa a boszit.
Nem is kellett soká várnia, a nő igencsak kapkodhatta a
lábait, ugyanis alig pár perc múlva nyílt a törött üveges bejárati ajtó, és fény
szűrődött a helyiségbe, felkavart porszemek százait világítva meg. A nő felvont
szemöldökkel szemrevételezte az igencsak pocsék körülményeket, majd pillantása
megállapodott Klauson, és komoly arccal, de mosolygó szemekkel lépett közelebb.
- Helló, gondolom, te vagy a hírhedt Klaus – nyújtotta a
kezét, amit az ősi – roppant udvariatlanul- nem fogadott el. A lány, hiszen így
közelebbről látszott, hogy még a húszas évei közepét taposhatta, mintha észre
sem vette volna az udvarias gesztus hiányát, leengedte kezét, és látványosan
körülnézett. – Tudod, az szóbeszéd szerint te szereted a fényűzést és a
kényelmet. Nekem nagyon nem úgy tűnik – húzta el a száját, majd vállat vont,
mintha nem is igazán lenne érdekes a dolog. – Szóval, miért hívattál ide olyan
gorombán, minden magyarázat nélkül? – érdeklődött mosolyogva.
- Nem véletlen itt találkozunk. Normális esetben valóban
inkább a luxusszállodákat keresem, de most maximális diszkrécióra van szükségem
– vetett rá jelentőségteljes pillantást Klaus. – Ugyanis több dologról is
beszélni kívánok veled, és mindegyik abszolút bizalmas, ezt már most
leszögezném – figyelmeztette a lányt.
- Oké, rendicsek, nálam biztos kezekben vannak a titkaid. Az
üzlet az üzlet, kivéve, ha nagyon nem értek egyet vele. De ne aggódj, akkor
időben szólni fogok – bólintott a boszorkány, majd újra körülhordozta
pillantását, ami megállapodott a matrac nélküli, molyrágta kanapén. – Nincs
véletlen valami olyan hely itt, ahol leülhetnék a testi épségem különösebb
veszélyeztetése nélkül? – pillantott fel végül kedvesen a férfi arcába.
- Kövess, boszi, a szobám használható állapotban van. Ott
tudunk beszélgetni – indult el Klaus felfelé a lépcsőn, és magában
megállapította, hogy ez a lány van olyan szemtelen és nyílt, mint bármelyik
másik boszorkány, akivel találkozott az évek során, de nála ehhez pluszba jött
az a folytonos, pofátlan mosolygás. Remélte, hogy ha előadja, mit akar, kicsit
komolyabban fog hozzáállni a dolgokhoz, mert ez a lazaság nagyon nem tetszett
neki.
Mikor felértek a tulaj kis lakásába, Klaus lehuppant a
terebélyes fotelbe, majd intett a lánynak, hogy ő is foglaljon helyet,
kizárásos alapon a kissé mocskos, de legalább nagyjából épségben levő kanapén.
- Akkor talán kezdjünk is bele, ha nem bánod, boszi – hajolt
előre a férfi, és a térdére könyökölt. – Először is, a legfontosabb, és egyben
legbizalmasabb téma: Mikael.
Nem részletezte a dolgot, hagyta, hogy szavai megtegyék a
hatásukat, leülepedjenek, érezhető legyen a név mögött rejlő többletjelentés. A
boszorkány komor arccal fogadta a bejelentést, de nem úgy tűnt, mint akit
megijesztett az ősök apjának említése.
- Mi van vele? – kérdezett rá enyhén felvont szemöldökkel a
lány, mikor Klaus továbbra sem fejtette ki, hová akar kilyukadni.
- Elő akarom keríteni, és meg akarom ölni, ilyen egyszerű –
rántotta meg a vállát, mintha egy csip-csup semmiségről lenne szó, ám a
boszorkánynak azonnal feltűnt a mozdulatban rejlő merev feszültség, és
megértette, hogy Klausnak milyen nagy jelentőséggel bír, ami itt most el fog
hangzani. – Tudsz segíteni, vagy nem, ez itt a kérdés, boszi – nézett rá a
férfi.
- Először is, elegem van, hogy folyton ’boszi’nak hívsz, van
saját nevem is. A Tamora megteszi – mosolyodott el újra a lány, ami kezdte
komolyan idegesíteni Klaust. Hogy tud valaki állandóan vigyorogni? Mint valami
félkegyelmű. – Szóval, menni fog, nem? – kérdezte kedvesen, és nyilvánvalóan
nem volt hajlandó továbbmenni, amíg Klaus nem mondja ki a nevét.
- Persze, bo…Tamora – morogta kelletlenül a férfi, és csak
azért volt hajlandó ilyen szinten lealacsonyodni, hogy egy boszorkány diktáljon,
mert bízott benne, hogy tud valamit Mikaelről.
- Máris jobb, nem? – bólintott elégedetten a lány, és végre
hajlandó volt válaszolni. – Amúgy megeshet, hogy tudok valamicskét Mikael
kapcsán. Nem tudom megmondani neked, hol van pontosan, de ha jól sejtem, nem is
kell neked keresned őt, előbb-utóbb megjelenik. És ne kérdezd, hogy ezt honnan
tudom – emelte fel a kezét, mikor látta, hogy Klaus már nyitja a száját. – Hogy
hogyan lehet legyőzni, az már más tészta. Kutakodtam a témában, de még nem
tudok semmi érdemlegeset.
- És honnan tudjam, hogy hihetek neked? – vonta kérdőre
Klaus. Erősen kételkedett a lány szavahihetőségében.
- Sehonnan. A te dolgod, hogy elhiszed-e, vagy sem, az én
lelkiismeretem tiszta, mint az ég egy felhőtlenül
boldog nyári napon – vigyorgott Tamora szemtelenül, szemforgatást csalva ki
Klausból.
- Nos, legalább ennyi előnye van, hogy beszéltél már a
bátyámmal – közölte a férfi, mire a lány hirtelen megmerevedett, elpirult, és
még az az átkozott mosoly is lefagyott végre az arcáról.
- Te tudod, hogy találkoztam Elijah-val is? – vonta kérdőre
elhűlten a lány. – Ti… beszéltetek?
- Ja, találkoztunk, és… mondjuk, hogy még beszélgettünk is –
hagyta rá Klaus. Azt nem részletezte, hogyan zajlott le a találkozó, és mi lett
a végkimenetele. Úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog, miután a lány találkozott
már az idősebb Mikaelsonnal, és Eljah rendszerint pozitív benyomást tett az
emberekre. Márpedig ha a lány szimpatizál Elijah-val, nem lenne okos döntés
közölni vele, hogy ki akarta nyírni a férfit.
- Akkor most már végre megbeszéltétek a nézeteltéréseiteket
is? Bocsánatkérés, megbocsátás, öribari, meg minden? – villantott rá kissé
kétkedő, de reménykedő pillantást a boszi. Mi a fene, vajon mennyit tud ez a
lány? Elijah úton útfélen róla panaszkodott azoknak, akik hajlandóak voltak
meghallgatni?
- Azt így nem merném kijelenteni – húzta el kelletlenül a
száját Klaus. Nem tudhatta, tartja-e a kapcsolatot a boszorka a bátyjával, de
ha nem, akkor sem mert meggondolatlan hazugságokba bocsátkozni. Ha a lány
segíthet, nem lenne bölcs dolog már az elején átverni, ugyanis ha rájön,
elbukta az egészet. Itt a ködösítés ideje. – Mondjuk, hogy elindultunk az úton
– válaszolta végül. Ez gyakorlatilag igaz, mert Elijah bocsánatot kért tőle, és
úgy tűnt, meg is bocsátott neki. Az már más kérdés, hogy Klaus nem hajlandó egy
tapodtat sem mozdulni ezen az ösvényen.
- Na jó, egyelőre megelégszem ezzel – bólintott a lány, de
látszott rajta, hogy kezdi sejteni, nem Elijah-n múlt a dolog. – Csak hogy tudd,
a bátyád nagyon sokat emésztette magát miattad – tette még hozzá kis
bosszúsággal, enyhén zavarba hozva Klaust, de ez pillanatok alatt haragba
csapott át.
Mi az, hogy ez a boszorkány még bűntudatot akar ébreszteni
benne? És Elijah komolyan mindenkinek elsírta a bánatát? Nem vall rá a túlzott
nyíltság, főleg idegenekkel szemben. Ez kezd érdekes lenni, mindamellett, hogy
rendkívüli módon dühítő is.
- Akkor talán térjünk át a másik témánkra, mert én a magam
részéről már így is túl sokáig időztem ebben az ocsmány patkánylyukban – vette
fel a beszélgetés fonalát Klaus. – Ha igazad van, és Mikael tényleg utánam jön,
ha nincs, és nekem kell megkeresnem, az biztos, hogy mindenképpen szükségem
lesz egy erős védővarázslatra a koporsók körül – közölte a lánnyal, aki
értetlenül pislogott.
- Koporsók? Miféle koporsók? – meresztett nagy szemeket.
Erről nem tudott. Milyen hullákat rejtegethet Klaus, és miért kell olyan nagyon
őrizni őket?
- Igen, koporsók. Nekem fontosak. Hajlandó vagy levédeni őket
valami hókuszpókusszal? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és nyilvánvalóan nem
állt szándékában részletekbe bocsátkozni a tartalmát illetően. Tamora oldalát
fúrta a kíváncsiság, de volt annyi sütnivalója, hogy ezt ne árulja el, hiszen
akkor félő, Klaus a koporsók közelébe sem engedi, és esélye sem lesz
kideríteni, mi lehet ilyen fontos az ősinek. Ami ráadásul minden valószínűség
szerint halott.
- És hány darab van? - kérdezett végül mégis egy nem túl
átlátszót, amit amúgy sem ártott tudnia. - Szakmai információ… - tette hozzá
motyogva.
- Összesen öt, de egyelőre csak három igényel különösebb
védelmet – válaszolta Klaus gyanútlanul.
Öt, vagyis lehet, hogy az ősi elkezdte az öt vadászt
begyűjteni. Ez persze csak homályos feltételezés, de örömre adna okot. Végül
is, mi mást akarhat pont öt darab koporsóval? Lehetséges, hogy van öt
vérszomjas ősellensége, vagy öt idióta, akik fel merték dühíteni…
Az öt nem különösebben mágikus szám, már ami az áldozatokat
illeti. A pentagramma természetesen az öt mágikus erejéhez köthető, és talán az
egyik legjelentősebb jelkép a varázslatok terén, de az áldozatok száma
általában hárommal osztható szám. Vagy hét. De az esetek többségében
semmiképpen sem öt, úgyhogy ha minden igaz, attól nem kell tartani, hogy az ősi
valami sötét varázslatra készülne a koporsókkal. Hát jó, ez esetben segít neki.
- Okés, ez menni fog. Nem mondom, hogy áthatolhatatlan a
mágiám, de eddig remekül funkcionáltak az őrzővarázslataim – közölte
megnyugtatásképp. – Van még valami? – érdeklődött kedves mosolyával.
- Hát, boszi, ez elég személyes jellegű…. – kezdett bele
bizonytalanul Klaus, és fel sem tűnt neki, hogy már megint leboszizta Tamorát,
ő pedig nem akarta most kijavítani, hiszen fontosabb volt, hogy a férfi
megnyíljon neki.
Nem is tudta, mi ütött belé. Határozottan senkinek sem akart
beszélni erről, de az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt mit csinálnia, így
sokat gondolkodott, elmélkedett, ennek következményeképp gyakran törtek rá az
emlékrohamok, ahogyan ő hívta őket magában.
Ezt normális esetben magában tartotta volna, de úgy tűnik,
sikerült teljesen kikészítenie a tudatalattiját. És talán az is rátett egy
lapáttal, hogy a boszorkány, az első benyomás és az állandó, idegölő mosolygás
ellenére határozottan erősnek és jól informáltnak minősült. Akárhogy is, Klaus
azon kapta magát, hogy meg akarja vele osztani, hogy kísértik a múltjának
képei, hátha erre is tud valamit.
Azzal nyugtatta magát, hogy csak azért teszi, mert tiszta
fejre van szüksége ahhoz, hogy becserkéssze a bátyját, és szembeszálljon
Mikaellel. Valójában azonban talán kezdett bízni a boszi segítségében. És
esetleg kezdett félni az emlékektől, hiszen azok olyan érzelmeket ébresztettek
benne, melyekről azt hitte, már nincsenek meg benne, ha egyáltalán valaha
léteztek is.
- Nyugodtan elmondhatod. Ígérem, köztünk marad – biztatta a
lány, azzal az átkozott mosolyával.
Hogy tud ilyen meggyőző lenni?
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez mágia, de… - kezdett bele
újra Klaus. A fenébe is, most komolyan egy ismeretlennek, egy boszorkánynak fogja elpanaszolni elméjének árnyait. Valami
nagyon nincs rendben vele, az egyszer tuti. De most már nem fog visszakozni,
igenis kimondja. – Az utóbbi időszakban valamiféle… képek, víziók árasztják el
az agyamat – sziszegte összeszorított fogakkal, próbálta kifejezni magát úgy,
hogy ne tűnjön panaszkodó, nyavalygós kisgyereknek, aminek érezte magát a lelke
mélyén.
A lány arcán meglepetés suhant át, majd öröm, végül gyorsan
rendezte vonásait, így Klaus végül nem is volt biztos benne, hogy jól látta,
hiszen a boszi arca most teljesen kifejezéstelen volt, leszámítva a halvány
görbületet a szája sarkában. Vagy ő nagyon szórakoztató társalgópartner, vagy
ennek a lánynak nem stimmel valami a fejében.
- És ezek amolyan jóslatok, a jövőben látod őket, vagy
inkább álomszerűek, meghatározhatatlan időben? Esetleg a múltból emlékek? –
kérdezősködött a lány kissé közelebb hajolva izgalmában. Az utolsó kérdésnél
furcsán megremegett a hangja, ami Klausnak is feltűnt, de nem tulajdonított
neki különösebb jelentőséget.
- A múltamból vannak – közölte szűkszavúan. – Tudsz
segíteni, boszi, vagy sem?
- Az attól függ – biccentette oldalra a fejét a lány, és
újfent elsiklott a tény felett, hogy Klaus nem képes megjegyezni a nevét. – A
saját emlékeid, vagy másoké? És milyen szemszögből látod őket? Valaki testében
vagy, esetleg mellettük állsz? Vagy felülről nézed? – próbált minél több
információt kicsikarni belőle Tamora.
- A saját emlékeim, és úgy látom, mint… mint valami filmet.
Nem feltétlen mellettük állok, és nem is mozoghatok szabadon benne. Olyan…
igen, pont olyan, mint egy film. Hol ezt mutatja, hol azt. Néha még olyat is,
amit én akkoriban nem is láthattam – magyarázta összeráncolt homlokkal Klaus,
ahogy visszaemlékezett rájuk.
- Nos, ez esetben kicsit összetett a dolog. Még annyit árulj
el, hogy ezek milyen jellegű emlékek? És mit érzel közben, mikor látod őket? –
fürkészte érdeklődő, nyílt tekintettel a boszi a férfi arcát.
- Muszáj mindez? – morogta Klaus, és még neki is feltűnt,
hogy most tényleg egy nyafogó kisfiúra hajaz, úgyhogy összeszedte magát, és
igyekezett közömbös arccal válaszolni az újabb kérdésekre. – Mindegyik valami…
kellemes emlék – vallotta be kelletlenül. – És azokat az érzéseket érzem
nagyjából, amit akkor érezhettem, mikor átéltem őket. Szóval, boszi? – vonta fel
egy szemöldökét. Kezdte kellemetlenül érinteni, hogy ilyen sokat feltár a
boszorkány előtt.
- Na jó, eddig elnéztem, de megint kezd idegesíteni. A nevem
azóta is Tamora, és szeretem, úgyhogy örülnék, ha te is azt használnád –
érkezett a felelet egy dühös homlokráncolás kíséretében, mire Klaus
türelmetlenül bólintott.
Nem hitte, hogy olyan fontos ez a dolog, őt inkább az
érdekelte, hogy meg tud-e szabadulni az emlékektől. Most komolyan leállnak a
nevekről társalogni? Röhejes ez a lány, de komolyan.
- Az emlékeid terén pedig… hmm… ha engem kérdezel, ezek
valamilyen céllal érkeznek – magyarázta a boszorkány. – Mintha neked kéne
kezdened velük valamit. Talán változtatnod kell valamin, vagy belátnod valamit…
Esetleg rávezetnek valamire. Mondanám, hogy a háborgatásod, kínzásod a céljuk,
de ha nem rossz emlékek, akkor egyértelműen nem egy rosszakaród okozza őket –
morfondírozott.
- Nem egy rosszakaróm, mi, bosz… Tamora? Egyrészt, ki a fene
akarna nekem jót? Másrészt, nagyon is
idegesítőek, szinte kínzóak az emlékek, és a lehető legrosszabbkor törnek rám,
a legváratlanabb pillanatokban – tiltakozott Klaus vehemensen. Hát nem látja a
kis csitri, hogy ez mennyire bosszantó, felháborító dolog?
- Nem azt állítottam, hogy egy nagy erejű boszorkány úgy
döntött, édes álmokat bocsát rád, csupa jóindulatból, csak, hogy jól érezd
magadat – rázta a fejét a lány. – Azt mondtam, hogy nem akar neked rosszat
velük. Lehet, hogy nem is te állsz a középpontban, illetve nem csak te. Ki tudja, a mi fajtánk elég
szeszélyes és beszámíthatatlan tud lenni – vont vállat huncut mosollyal.
- Akkor most azt próbálod bemesélni nekem, hogy tanulnom kéne belőlük; hogy figyeljek
rájuk, és hagyjam, hogy valaki rávezessen arra, amit ő akar? – ordított Klaus
kijőve a béketűréséből. Ez már tényleg a szemtelenség netovábbja. Még rosszabb,
mint Elijah, aki arról akarta meggyőzni, hogy bocsánatot kell kérnie. Ezek
ketten felháborítóak. Lehet, hogy a lány beszélte rá a fivérét erre a merész
lépésre?
- Hát, igen, nagyjából – bólogatott Tamora. – Persze csak ha
azt akarod, hogy vége legyen. Nem tudom, mi mást tehetnél ellenük – vont
vállat, mint aki lezártnak tekinti a témát.
- Nem mondom, hogy sokat segítettél vele, boszi – húzta el a
száját Klaus, szándékosan hívva boszinak a lányt, aki elégedetlenül
elfintorodott, de nem tette szóvá a dolgot, csak a szemével üzente, hogy igenis
észrevette.
- Ha hallgatsz rám, akkor hidd el, nagyon is sokat
segítettem – vetett a férfira komoly pillantást Tamora, majd újra szétterült az
arcán egy széles mosoly. – Nos, van még valami, vagy visszatérhetek végre a
teendőimhez, el erről a szemétdombról? Nem mintha bajom lenne a választásoddal,
vagy valami, de… attól tartok, ez már egészségügyileg elfogadhatatlan határokat
súrol – hordozta végig csillogó tekintetét jókedvűen a helyiség penészes
falain, rozoga, bogarakkal benépesített bútorain. – Esküszöm az a szék húsz
centit arrébbmászott, amíg beszélgettünk.
- Végeztünk, elmehetsz – bocsátotta el Klaus, visszanyerve
szokott higgadtságát, hűvös lenézését. De a lány már tudta, hogy a meggyőző
felszín alatt még mindig ott rejtőzik egy másik Klaus, csak sajnos nagyon jól
elrejtve. Úgy tűnik, az ősi azzal töltötte az elmúlt évszázadokat, hogy mind
magasabbra, vastagabbra építse a valódi személyiségét körülvevő falakat, szinte
áthatolhatatlanná téve őket. A kulcsszó a szinte.
Tamora nagyon bízott benne, hogy van még visszaút, élt benne a reménysugár.
- Lennél szíves kikísérni? – villantott várakozásteljes
pillantást Klausra a lány.
Az ősi már majdnem meglepődött ezen a határtalan
szemtelenségen, de végül csak megadóan felállt és elindult az ajtó felé. Ez a
lány hihetetlen.
- Akkor majd felhívjalak, ha megtudok valamit Mikael
legyőzésével vagy megjelenésével kapcsolatban? – érdeklődött Tamora, és
hozzátette: - Mert akkor azt ajánlom, add meg a telefonszámod, esetleg az email
címedet, ugyanis semmi kedvem mindenféle kereső varázslatokkal tökölni, hogy
aztán személyesen jöhessek utánad.
- Rendben, boszi… Tamora – javította ki magát, mikor a lány
csúnya pillantást vetett rá, majd tollat és papírt kért, hogy leírhassa a
számát. A boszi táskája feneketlennek bizonyult, ugyanis percekig kellett
könyékig elmerülve turkálnia benne, mire talált egy működőképes tollat és egy
kis noteszfüzetet, amibe Klaus feljegyezhette a kért adatokat.
- Okés, köszi. Ha kiderítettem valamit, hívlak, de te is
nyugodtan keress engem, ha van valami – mosolygott Tamora. – Úgyis tudod a
számomat, hála Elijah-nak. Bármikor felhívhatsz, ha szükséged van valakire, aki
meghallgat, vagy segítség kell, akár az éjszaka közepén is – biztosította
komolyan, hogy a férfi érezze, tényleg megteheti.
Nem igazán értette, mivel érdemelte ezt ki, ugyanis a
boszorkányok többsége nem ajánlgat könnyelműen ilyesféléket minden kliensének.
Igaz, ő sem akárki. De azért furcsa volt.
A lány még utoljára rávigyorgott, majd búcsúzóul intett, és
egy vidám ’Helló, Klaus!’ kíséretében kilejtett az ajtón.
Az ősi még sokáig bámult utána, és próbálta megérteni, hogy
lehet, hogy a lány bizalmat ébresztett benne, sőt, talán még egy kicsit
kedvelte is, hogyha közben mégis annyira idegesítő volt örökös mosolygása,
felháborító lazasága és szemtelensége. Érthetetlen.
Mikor néhány órával később már az országúton suhant, végre
maga mögött hagyva a düledező szállót és szinte agyhalott állapotú, idősödő
tulajdonosát, eszébe jutott, hogy bizony lehet, hogy nagyon rossz ötlet volt
mesélni a lánynak a gyengeségéről. Már kezdte megbánni. Különben is, aznap még
egy támadás sem érte, lehet, hogy már vége is, és akkor feleslegesen gyengült
el. Ugyanis ő pillanatnyi elgyengülésként könyvelte el, hogy beszélt az
emlékekről a lánynak.
Végül is, most már igazán mindegy, hogy jó ötlet volt, vagy
sem. Megtörtént, már csak reménykedni lehet, hogy van olyan őszinte a boszi,
mint amilyennek látszik, és köztük marad a dolog.
Ellenkező esetben szomorú véget érhetne a dolog, ami csomó
véres melóval járna és természetesen egy rakat halottal, köztük Tamora
hullájával. Ezt pedig senki sem akarhatja. Kivéve persze Klaust, aki mindig
vevő egy kis gyilkolászásra, az öldöklés a kedvenc hobbija.
Már csak az a kérdés, hogy akkor vajon miért érzi most úgy,
hogy sajnálná, ha véget kéne vetnie a boszorkány életének? Miért gondolja, hogy
nincs oka kételkedni a lány szavaiban? Látott valamit a szemeiben, ami
elgondolkodásra késztette, de nem tudta volna megmondani, mi is volt az.
Az a csillogás mondott valamit, azon túl, hogy nyilvánvalóan
boldog, hisz állandóan mosolygott. Talán üzenni akart neki valamit. Hogy együtt
érez vele? Hogy belelát Klaus lelkébe? Hogy megérti, mi készteti a sok
szörnyűségre, melyeket elkövet?
A férfi akárhogy próbálta, nem tudta kitalálni, csupán abban
volt biztos, hogy Tamora nem helyesli a módszereit. De hát ki tenné? Nem
véletlen, hogy mindig Klaus nyer. Csak ő tud felülemelkedni olyan apróságokon,
mint bűntudat és félelem. Ebben rejlik a nagysága.
Igen, a hűvös távolságtartás tökéletes taktika. Úgyhogy itt
az ideje kizárni a fejéből az – egyelőre nem ismétlődő – emlékeket, és a
következő lépésre koncentrálni. Agyat tisztíts, irány egy előkelő szálloda
zuhanyzója, némi minőségi whisky és egy kényelmes ágy. A megfelelő pihenés is
fontos, na!
Tudom, ebben a fejezetben nem volt emlékezős rész, de ez egyszeri alkalom. :) A következőben visszatérnek a megszokott múltas jelenetek is, és persze haladunk a jelenben. Vélemények az új szereplőről? Kinek szimpi? Mit gondoltok, milyen szerepe lesz még a jövőben? ;)
Szia !
ReplyDeleteNagyon tetszett a rész, lehet hogy megtetszett Klausnak a lány, hátha a hatására egy kicsit megváltozik és nem csak a gyilkolászáson töri a fejét.
Mira
Szia! :)
DeleteÖrülök, hogy írtál! ^^ Hát, nem akarom lelőni a sztorit, de valóban hatni fog Klausra Tamora valamilyen módon.