"Megfogalmazhatatlan érzés volt, amelyeket nem lehetett szavakkal kifejezni. Az a bénító, kínzó fájdalom, ami Elena szívében ébredt e szavak hallatán, az egész testét átjárta, megfertőzve minden egyes porcikáját a halálos méreggel. Érezte, hogy lábai elvesztik erejüket, kicsúszik alóluk a talaj; a világ forogni kezdett körülötte, s minden elmosódott. Vége. Vége. Vége, ismétlődtek a szavak a fejében, de valójában nem tudta felfogni, mit is jelentett mindez.
- Damon... - nyögte
halkan, gyönge hangon, erőnek erejével kényszerítve magát arra,
hogy állva maradjon. Szemei már fénylettek a gyűlő könnyektől,
ajkai remegtek az előkívánkozó sírástól.
- Ne, Elena, ne
nehezítsd meg még jobban a dolgomat – kérte Damon, elfordítva a
pillantását a lányról. - Nekem is fáj, de ennek így kell
lennie, a te saját érdekedben.
-
Kérlek, Damon, ne hagyj el – nyöszörögte Elena, közelebb
vánszorogva a férfihez, megragadva a bőrdzsekije ujját, mintha
azzal magához láncolhatná. - Miért teszed ezt? Mondd, mit tettem,
hogy így eltaszítasz magadtól? Hát nem elég már a szerelmem..?
Vagy már te nem is...te nem is...nem is szeretsz?
- Nem
az én szerelmemmel van itt a gond – morogta Damon, lefejtve
magáról Elena ujjait. - Mindig is én voltam az, aki vakon imádott
téged, aki éveket várt rád, nem gondolod? Az én érzéseim
ugyanolyan erősek, de akármennyire is fáj ezt kimondani, ez nem
kölcsönös.
-
Miről beszélsz, Damon?! Hogy állíthatsz ilyesmit, amikor teljes
szívemből szeretlek? Neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, a
szívem...a tiéd vagyok! Te birtokolsz engem, akkora hatalmas van
felettem, amilyen senkinek se lehet soha rajtad kívül, nálad van
az egyetlen kulcs a szívemhez. Ráadásul tegnap még azt mondtad
nekem, hogy régóta nem kérdőjelezed meg az irántad érzett
szeretetem... Erre most meggondolod magad!
-
Nem meggondolom, Elena. Százhetvenegy év alatt elégszer tört össze a
szívem annyira, hogy most megpróbáljak mindebből úgy kiszállni, hogy
minél kevésbé zúzzon össze. Az
idők változnak, bármi képes egy pillanat alatt elromlani.
- De
mi nem romlottunk el, Damon! - erősködött Elena, újra megragadva
Damon kezét, kényszerítve arra, hogy ránézzen. - Fogalmam sincs,
mi ütött beléd, miért lettél ilyen ellenséges, azonban ezt nem
teheted meg veled...nem teheted meg velünk! Tudom, hogy az életünk
nem tökéletes, de ha azt gondolod, ilyen egyszerűen feladom ezt a
csodát, amit te hoztál az életembe, akkor nagyon tévedsz!
-
Semmi sem ütött belém. Egyszerűen csak összeraktam a kirakós
darabjait: először nem akarsz esküvőt, aztán meg Stefan karjaiba
omolsz. Vagy azt gondoltad, nem jövök rá?
- Hát
te hülye vagy! - fakadt ki Elena, miközben könnyei utat törtek a
felszínre. - Már nagyon régen nem szeretem Stefant. Az egyetlen
ember, akinek ilyen formán helye van a szívemben, az te vagy!
-
Persze.. - motyogta gúnyosan Damon. - Nekem csak a fájdalom jut, értsd már meg! És nem bírom ezt tovább elviselni.
-
Valaki biztosan megigézett – jelentette ki Elena, az utolsó
mentsvárába kapaszkodva. - Biztosan nem találkoztál mondjuk
Rebakah-val? Ő szereti csak úgy megigézni az embereket. - Damon a
teória hallatán hangosan, szárazon felnevetett.- Ezek szerint te azt hiszed, hogy nem lehetséges az, hogy én egyszerűen csak nem akarom ezt tovább csinálni? Mert, lássuk be, rengeteg mindent elkövettem már az életem során, de mindig őszinte voltam magamhoz és a létezésemhez, ahogy az emberekhez is. Ez a kapcsolat nem őszinte többé, mert ha az lenne, nem ölelgetnéd csak úgy az öcsémet.
- Damon... - kezdte Elena, azonban ismét félbeszakították.
- Ne, ne kezdd újra, ne tedd ezt még nehezebbé számomra. Én egy selejt vagyok, akinek mindig csak a maradék jut, valaki, akit soha nem tudnak elfogadni...valaki, aki sosem kapja meg, amire vágyik. Még most is szeretlek, persze, de ez az egész meg van mérgezve. A boldogság egy olyan életérzés, amelyet én nem érdemlek meg - fejezte be Damon, majd közelebb lépett Elenához, hogy egy búcsúzóul egy utolsó csókot nyomjon a homlokára. Ajkai sokáig időztek a bőrén, s legbelül érezte is, ahogy szíve újabb darabokra törik, de tudta, hogy ezt kell tennie. Ő nem érdemelt boldog befejezést.
- Ég veled, Elena - búcsúzott halkan, majd felegyenesedett, hogy otthagyja Elenát, aki csak állt, mint egy összezúzott roncs, figyelve, ahogy Damon elhagyja őt örökre."
Tovább a fejezethez >>
Remélem, azért nem akartok megölni! Így vagy úgy, de vannak még terveim az életben ;)
Reméltem is, h vannak még terveid, MF! Ha másért nem, az álmaidért érdemes élni. :)
ReplyDeleteA részlet szívbemarkolóan fájdalmas.
(És nem fogom tovább ecsetelni a dolgot, néha a kevesebb több. :) )
Alig várom a feltöltést, bár szombaton családi program miatt valószínűleg estig nem jutok a gép elé. :(
Nos ehhez egyenlőre nem tudok hozzászólni, meg fagytam! :)
ReplyDeleteSzal, NO Comment :D
De azért elolvastam és jelen vagyok! :)