Részlet a 17. fejezetből

Amikor megáll az idő - ezt a címet adtam a soron következő résznek. Vajon mi lehetett az oka? Ebből az egy részletből ugyan nem derül ki, de szerintem sokatoknak dereng, mire utalhat ez a cím. Egyébiránt azért csak egy kivágást olvashattok a fejezetből, mert a többi rész felfedésével lelőttem volna a poént, így legyen elég ennyi! A hétvégén mindenképpen jön az új fejezet, előzetesen így szombat dél környékére ígérem be. Az izgalom ezúttal is garantált, úgyhogy ízelítőül jöjjön is pár sor a 17. fejezetből!


"Megfogalmazhatatlan érzés volt, amelyeket nem lehetett szavakkal kifejezni. Az a bénító, kínzó fájdalom, ami Elena szívében ébredt e szavak hallatán, az egész testét átjárta, megfertőzve minden egyes porcikáját a halálos méreggel. Érezte, hogy lábai elvesztik erejüket, kicsúszik alóluk a talaj; a világ forogni kezdett körülötte, s minden elmosódott. Vége. Vége. Vége, ismétlődtek a szavak a fejében, de valójában nem tudta felfogni, mit is jelentett mindez.

- Damon... - nyögte halkan, gyönge hangon, erőnek erejével kényszerítve magát arra, hogy állva maradjon. Szemei már fénylettek a gyűlő könnyektől, ajkai remegtek az előkívánkozó sírástól.

- Ne, Elena, ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat – kérte Damon, elfordítva a pillantását a lányról. - Nekem is fáj, de ennek így kell lennie, a te saját érdekedben.

- Kérlek, Damon, ne hagyj el – nyöszörögte Elena, közelebb vánszorogva a férfihez, megragadva a bőrdzsekije ujját, mintha azzal magához láncolhatná. - Miért teszed ezt? Mondd, mit tettem, hogy így eltaszítasz magadtól? Hát nem elég már a szerelmem..? Vagy már te nem is...te nem is...nem is szeretsz?

- Nem az én szerelmemmel van itt a gond – morogta Damon, lefejtve magáról Elena ujjait. - Mindig is én voltam az, aki vakon imádott téged, aki éveket várt rád, nem gondolod? Az én érzéseim ugyanolyan erősek, de akármennyire is fáj ezt kimondani, ez nem kölcsönös.

- Miről beszélsz, Damon?! Hogy állíthatsz ilyesmit, amikor teljes szívemből szeretlek? Neked adtam mindenem, a testem, a lelkem, a szívem...a tiéd vagyok! Te birtokolsz engem, akkora hatalmas van felettem, amilyen senkinek se lehet soha rajtad kívül, nálad van az egyetlen kulcs a szívemhez. Ráadásul tegnap még azt mondtad nekem, hogy régóta nem kérdőjelezed meg az irántad érzett szeretetem... Erre most meggondolod magad!

- Nem meggondolom, Elena. Százhetvenegy év alatt elégszer tört össze a szívem annyira, hogy most megpróbáljak mindebből úgy kiszállni, hogy minél kevésbé zúzzon össze. Az idők változnak, bármi képes egy pillanat alatt elromlani.

- De mi nem romlottunk el, Damon! - erősködött Elena, újra megragadva Damon kezét, kényszerítve arra, hogy ránézzen. - Fogalmam sincs, mi ütött beléd, miért lettél ilyen ellenséges, azonban ezt nem teheted meg veled...nem teheted meg velünk! Tudom, hogy az életünk nem tökéletes, de ha azt gondolod, ilyen egyszerűen feladom ezt a csodát, amit te hoztál az életembe, akkor nagyon tévedsz!

- Semmi sem ütött belém. Egyszerűen csak összeraktam a kirakós darabjait: először nem akarsz esküvőt, aztán meg Stefan karjaiba omolsz. Vagy azt gondoltad, nem jövök rá?

- Hát te hülye vagy! - fakadt ki Elena, miközben könnyei utat törtek a felszínre. - Már nagyon régen nem szeretem Stefant. Az egyetlen ember, akinek ilyen formán helye van a szívemben, az te vagy!

- Persze.. - motyogta gúnyosan Damon. - Nekem csak a fájdalom jut, értsd már meg! És nem bírom ezt tovább elviselni.

- Valaki biztosan megigézett – jelentette ki Elena, az utolsó mentsvárába kapaszkodva. - Biztosan nem találkoztál mondjuk Rebakah-val? Ő szereti csak úgy megigézni az embereket. - Damon a teória hallatán hangosan, szárazon felnevetett.
- Ezek szerint te azt hiszed, hogy nem lehetséges az, hogy én egyszerűen csak nem akarom ezt tovább csinálni? Mert, lássuk be, rengeteg mindent elkövettem már az életem során, de mindig őszinte voltam magamhoz és a létezésemhez, ahogy az emberekhez is. Ez a kapcsolat nem őszinte többé, mert ha az lenne, nem ölelgetnéd csak úgy az öcsémet.
- Damon... - kezdte Elena, azonban ismét félbeszakították.
- Ne, ne kezdd újra, ne tedd ezt még nehezebbé számomra. Én egy selejt vagyok, akinek mindig csak a maradék jut, valaki, akit soha nem tudnak elfogadni...valaki, aki sosem kapja meg, amire vágyik. Még most is szeretlek, persze, de ez az egész meg van mérgezve. A boldogság egy olyan életérzés, amelyet én nem érdemlek meg - fejezte be Damon, majd közelebb lépett Elenához, hogy egy búcsúzóul egy utolsó csókot nyomjon a homlokára. Ajkai sokáig időztek a bőrén, s legbelül érezte is, ahogy szíve újabb darabokra törik, de tudta, hogy ezt kell tennie. Ő nem érdemelt boldog befejezést.
- Ég veled, Elena - búcsúzott halkan, majd felegyenesedett, hogy otthagyja Elenát, aki csak állt, mint egy összezúzott roncs, figyelve, ahogy Damon elhagyja őt örökre."

Tovább a fejezethez >>

Remélem, azért nem akartok megölni! Így vagy úgy, de vannak még terveim az életben ;)