Összetörve - 4. rész

Itt is van a legfrissebb rész, remélem mindenkinek tetszeni fog majd. Sajnálom, hogy nem tudtam korábban hozni, de tegnap sikeresen kitöröltem az egész fejezetet és elölről kellett kezdenem az egészet. Bár lehet, hogy ez nem akkora baj, mert szerintem, habár 400 szóval rövidebb lett így, jobbra sikeredett, mint az eredeti.

Újból Elena lesz a narrátorunk, bízom benne, hogy lesz akkora sikere, mint amilyen Damonnek volt! :)

IV. fejezet – Egy oldal a naplómból

Elena

Kedves Naplóm,

hát itt vagyok végre. Rómában, Olaszország szívében, Európa és a világ kultúrájának egyik legnagyszerűbb bölcsőjében. Végre valóra válhatott az álmom, eljuthattam Európába, csak mindössze annyi a bökkenő, hogy egyáltalán nem így terveztem. Azt a pénzt, amit az egyetem utolsó előtti félévére tettem fel, teljesen felélem ezzel az utazással, és, a másfél hónappal ezelőtt történteknek köszönhetően, nem lesz többé lehetőségem, hogy befejezzem az egyetemet. Ezzel az álommal, amelyet megvalósítottam, minden reményem elvesztett egy másik, a legnagyobb álom valóra váltásához. Soha nem fogom tudni elvégezni az egyetemet, és nem is lehet író belőlem. Elestem az ösztöndíjtól, amelynek ugyan még nem járt le a beadási határideje, azonban a legutolsó beadandó pályamunkám förtelmesre sikeredett.

Ez van. Minden túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Elragadtattam magam, elhittem, hogy mindazok után, ami engem ért, még lehet boldog befejezése a történetemnek. Inkább nem panaszkodom többet; az az idő már elmúlt.

Mindezek mellett van egy olyan érzésem is, hogy az életnek még vannak tervei velem. Caroline már biztos sikítva felkiáltana, hogy „Pasi van a dologban, nem igaz?”, és én bólintanék. Megismertem valakit, ráadásul tipikus filmbeli találkozás volt ez: először összeütköztünk a repülőtéren, majd a véletlen úgy hozta, hogy nem csak egymás mellé szólt a jegyünk, hanem a célunk is megegyezett. Aztán egyszer csak itt találtam magam, Róma legpuccosabb hoteljének egyik szobájában, az ablakpárkányon ülve, a naplómat írogatva. Bámulom az ébredező várost, a világosodó ég alján megjelenő, gyönyörű, narancs-rózsaszín foltokat, amelyek különböző figurákra, állatokra emlékeztetnek, és azon gondolkodom, hogyan is kerültem ide. Ja igen, megvan, Damon jóvoltából, merthogy így hívják őt, a rejtélyes férfit, akibe belebotlottam alig egy nappal ezelőtt. Ő ajánlotta fel, hogy lakjak ebben a hotelnek csúfolt luxuspalotában, ráadásul még azt is elintézte, szegényes anyagi helyzetemre tekintettel, hogy röhejes áron jussak hozzá ehhez a szobához, amely gondolom, különben egy normális ember teljes jövedelmébe kerülne egyetlen éjszakára.

Most egy pillanatra újra magam előtt látom Bonnie-t és Caroline-t, ahogy a történetet hallgatják, és szinte látom mindkettejük arcán a logikus következtetés mosolyát. Caroline vigyorog, szemei izgatottan csillognak, míg Bonnie inkább kedvesen, örömtelien mosolyog. Hallom, ahogy azt mondják: „Tetszel neki.” és nevetek, mert ugyan tudom, hogy ez lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy egy vadidegen, görög félistennek tűnő pasi, aki úgy fest, mintha most jött volna a Hollister legújabb reklámkampánynak fotózásáról, csak úgy pezsgőt rendel nekem a repülőn, csak úgy utánam rohan a taxiállomáson, hogy ne menjek el, mintha aggódna értem, és ezek után még el is visz a város legdrágább hotelébe. Azonban ez a logika, a legegyszerűbbnek tűnő megoldás, de valaki, aki ismer, az tudja, hogy az ilyesféle dolgok nem részei az életemnek.

Szóval, szerintem teljesen más indítékai voltak Damonnek ezzel a hihetetlenül jószívű gesztusok sorozatával. Látom rajta, hogy óriási fájdalommal kell megbirkóznia minden nap, s szörnyű dolgokon ment keresztül, olyanokon, amelyeket legszívesebben elfelejtene, ha tudna, ezek azonban meghatározták a múltját és a jelenjét, egy életre mély sebeket hagyva a szívén. Hiába mutatja magát egy gazdag, öntelt, ördögi mosolyú, pimasz playboynak, belül jóval több ennél, apró darabokra tört, súlyosan sebzett lélekkel, mely elfogadást és szeretetet keres; mindhiába. Ezért viselkedett így velem, mert látta rajtam, milyen vagyok, látta, milyen sötét titkokat rejtegetek, s egy sorstársa ismert bennem. S úgy gondolta, ha segít nekem, azzal nemcsak nekem tesz jót, hanem ő maga is jobb emberré válik majd általa, amely hozzásegítheti mindahhoz, amiről eddig csak álmodni mert.

Persze az is lehet, hogy ez mind baromság és csak a fantáziám túl élénk ő pedig nem több egy közönséges szoknyapecérnél, aki a fiatal, egyedülálló lányokra pályázik. Ahhoz viszont túlságosan szomorúak a szemei, hogy ezt valóban elhiggyem róla.

- Szép jó napot! - köszöntötte Damon a recepciós pultnál álló nőt, aki ijedten pillantott fel a kávéja kifejezéstelen arccal való bámulásából, olyan arcot vágva, mint aki nem érti, hogy lehet valaki ennyire friss és életerős hajnali háromkor. Aztán, amikor meglátta Damont, ahogy ott állt előtte, mint valami Armani modell a széltől csapzott, kócos hajával, egy kisfiús félmosolyt táncoltatva tökéletes ajkain, feltűnően elakadt a lélegzete a látványtól, és nem bírta elrejteni az előtörő elpirulást, ami egy kicsit szimpatikussá tette őt a szememben. Végre egy sorstárs, aki hozzám hasonló módon képes volt bárhol, bármikor elpirulni, kellemetlenül érezni magához az ehhez hasonló helyzetek egyikében. Végül, sikerült kissé magához térnie, s gyorsan le is sütötte a szemeit, feljebb tolva orrán fekete-piros téglalap alakú szemüvegét, miközben idegesen túrt bele gondosan összefogott szőke hajába.

- Jó..jó reggelt! - nyögte ki végül. - Miben segíthetek Önöknek?

- Szobát szeretnénk kivenni hosszabb időre – válaszolta Damon, hanyagul a pultra támaszkodva, ezt látva az időközben kicsit hitperventiláló recepciós azonnal beletemetkezett az előtte lévő számítógépbe, sebesen nyomogatva a billentyűzet gombjait.

- Egy vagy kétágyasat parancsolnak? - kérdezte, egy pillanatra kidugva fejét a monitor mögül. Damon erre zavartan hátrafordult, pillantásával az enyémet keresve, láthatóan erősen gondolkodva a válaszon.

- Két egyágyasat, és ha lehet, egymáshoz közel – fűzte hozzá, alig hallhatóan. A recepciós felvonta a szemöldökét, nem teljesen értve a helyzetet, de nem szólt semmit, csak keresgélt tovább a számítógépen, a homlokát ráncolva fixírozva a képernyőt.

- Sajnos csak egyetlen lehetőséget tudok felajánlani, ugyanis csak két olyan egymás mellett lévő szobánk van jelenleg, amelyek üresek is. Viszont az egyik egy-, a másik kétszemélyes. Jelent ez valamilyen problémát Önöknek? - tudakolta udvarian, mire Damon csak a fejét rázta, engem fürkészve a szeme sarkából, ami kicsit engem is idegessé tette. Az a pillantás...! Meg tudtam érteni szerencsétlen recepcióst.

- Nem, nem probléma – felelte Damon, kedvesen elmosolyodva. A nő erre egy-egy papír nyújtott felénk.

- Rendben van. Akkor megkérem Önöket, hogy ezeket töltsék ki, illetve szíveskedjenek biztonsági okokból megmutatni a személy igazolványukat. - Elvettem a papírt, odanyújtva a személyimet neki, majd hozzákezdtem a nyomtatvány kitöltésével. Most rajtam volt a sor, hogy a szemem sarkából figyeljem Damont, nem győzve ámulni gyönyörű, elegáns kézírásán. Azonban túl bonyolult írás volt ahhoz, hogy bele tudjak olvasni a személyes adataiba, ráadásul túl messze is volt tőlem ahhoz, hogy egyáltalán bármi érdemlegeset kiszedjek abból, amit leírt.

- Nagyszerű – mondta a recepciós, mikor visszaadtuk neki a kitöltött papírokat. - Mielőtt átadnám a kulcsukat, felhívnám rá a figyelmüket, hogy még az első itt töltött napjuk letelte előtt kifizetendő a szobafoglalási alapdíj, amely két napi teljes ellátás díját foglalja magába, s melynek összege egy fő részére 320 euró. Ezután minden itt töltött nap költsége 209 euró lesz, melyet a kijelentkezéskor kell rendezni. - Megállt bennem az ütő. 320 euró?! De hiszen az rengeteg pénz volt, ráadásul két napért...úgy terveztem, hogy nagyjából ennyi pénzt szánok majd az egyhavi szállásomra. Mielőtt azonban egyetlen szót is szólhattam volna, Damon megelőzött.

- Ez csak természetes.

- Kitűnő. Itt vannak a kulcsaik. Mindkét szoba az hatodik emeleten található, erkéllyel, amelyek a Spanyol Lépcsőre néznek. Kellemes itt tartózkodást és időtöltést kívánok Önönknek.

- Köszönjük – vigyorodott el Damon, majd egy kicsit közelebb hajolt a pulton, a nő irányába. - Felicity, ugye? - érdeklődött, a recepciós névtábláját vizslatva. - Megtenne nekem egy szívességet?

- Hát persze, uram, állok rendelkezésére – felelte a Felicitynek nevezett recepciós, aki már alig állt a lábán, ahogy Damon a tekintetébe fúrta azt a gyönyörű pillantását. Miért éreztem azt, hogy a nő arra számít, hogy Damon majd a szobájába hívja meg?

- Értesítse kérem Mr. Toccit arról, hogy a virginiai barátja jött látogatóba. - Felicity tátott szájjal bámult Damonre, aztán, amikor rájött, hogy kicsit nevetségesen fest, gyorsan becsukta azt, igyekezve visszanyerni hűvös önuralmát.

- Az igazgató úrra céloz?

- Pontosan.

- És ne mondjak neki semmi többet?

- Nem, ő érteni fogja ezt – mosolyodott el Damon. - További szép napot! - búcsúzott, a lift felé terelve. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam Felicity arckifejezésén, ahogy utánunk nézett.

- Mi ilyen vicces? - kérdezte Damon, miután rásózta egy londinerre a csomagjainkat.

- Semmi – viszonoztam, továbbra is kuncogva. Damon a szemét forgatta, de láttam rajta, hogy ő is jó hangulatban van. Éppen, amikor szóba akartam hozni az enyhén szólva magasnak mondható költségeket, Damon újból megelőzött. Esküszöm, nem elég, hogy úgy néz ki, mint aki most lépett ki a GQ Magazin címlapjáról, még a gondolatokban is tud olvasni. Az élet igazságtalan, határoztam el, hogy képes ennyi jó tulajdonságot ruházni egyetlen emberre, miközben másoknak még egy teljes fogsor sem adatott meg.

- Ne aggódj a pénz miatt, rendben? Megígértem, hogy beszélek az igazgatóval, és be is fogom tartani, oké? - Mélyen a szemébe néztem, és nem tudtam nem hinni neki.

- Oké – feleltem. Ekkor már a szobák előtt álldogáltunk, kínos csendben, kerülve egymás pillantását. Én zavartan markolásztam izzadt tenyeremmel a bőröndöm fogantyúját, miközben kitartóan bámultam a padlószőnyeget, míg Damon zsebre vágott kézzel hintázott a talpán, ide-oda fordítva a fejét. Tulajdonképpen még mindig nevetségesen furcsa helyzet volt ez, ha jobban belegondol az ember, hiszen ez a köztünk lévő kapcsolat még az „ismerősök” státusát se nagyon ütötte meg, ezért inkább neveztem volna magunkat idegeneknek, akik alig ismerek egymást, lévén, hogy még mindig fogalmam sem volt a vezetéknevéről sem. Ugyanakkor letagadhatatlan, hogy volt köztünk egy különös, megmagyarázhatatlan feszültség, is amely olyan volt, mintha egy elektromos mező lenne köztünk, ami serceg és pattog, éreztetve a nem mindennapi vonzalmat. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy „működött a kémia”. Vicces, hogy mindig kiröhögtem azokat, akik így írtak le egy két ember között létrejött kapcsolatot. Most meg, amikor valamilyen szinten a részesévé váltam, egyáltalán nem tűnt akkora baromságnak.

- Hát...akkor jó éjszakát... - préseltem végül ki magamból, megragadva a szobám kilincsét. Damon csak állt és hümmögött valamit egy ideig, mielőtt értelmesen is megnyilvánult volna.

- Elena, lenne kedved reggelizni?

- Most? - viszonoztam meglepetten.

- Nem, dehogyis! - nevetett Damon, mire én azt kezdtem találgatni, hogy az ostoba válaszom, az arckifejezésem, vagy a hajnali reggeli ötlete dobta fel ennyire a hangulatát. - Mondjuk nyolc-fél kilenc körül. Megfelel? Ha jól emlékszem, isteni palacsintát sütnek. - Nem akartam lehervasztani azzal, hogy mostanában általában egy tál salátát vagy egy szendvicset ettem nagyjából egész nap, ezért lelkesen bólintottam.

- Megfelel – mondtam, megengedve egy halvány mosolyt, ahogy a szempilláim alól felpillantottam az előttem álló modern Casanovára, aki rögtön egy elégedett kis félmosollyal hálálta meg a gesztust.

- Akkor negyed kilenckor az étteremben – búcsúzott, tovább gurítva bőröndjeit a szobája felé. - Addig is szép álmokat – tette hozzá. Kinyitottam az ajtómat, de még mielőtt beléptem volna, visszafordultam Damon elfojtott nevetését hallva. Kíváncsian dugtam ki a fejem, figyelve, mi volt ilyen nevetséges, de csak annyit láttam, hogy Damon kuncogva, önelégülten vigyorogva bámulja a szobája ajtaját. Vállat vontam, arra gondolva, hogy biztosan csak eszébe jutott valami vicces.

Aztán, amikor behelyeztem a zárba a szobakulcsom, rájöttem, miért bámulta annyira azt az ajtót. Megláttam, hogy a kulcsomra a 68-as szám volt vésve, s egy pillanatnyi gondolkodás után rájöttem, hogy az övé ezek szerint a 69-es. Esküszöm, pont ezt néztem ki belőle, elvégre süt róla, hogy nők százait (többre nem is merek gondolni) cipelhette az ágyába. Aztán a végén még kiderül róla, hogy egy örök életre cölibátust fogadott. Na jó, egy ilyen külsejű pasi úgy sem tenne ilyesmit. Most viszont muszáj lesz abbahagynom, mert mindjárt negyed kilenc és találkoznom kell Damonnel. Hülyeség lenne azt kérni tőled, hogy kívánj sok sikert? Naná, hogy, hiszen egyrészt nem is tudnál, másrészt meg nincs is mihez. Oké, hivatalosan is hülye vagyok. Legyen ez hát a végszó.

Becsuktam a naplót és gondosan bezártam az éjjeliszekrény fiókjába, amely az általam látott leghatalmasabb ágy mellett volt elhelyezve. Azt állították róla, hogy kétszemélyes, bár én úgy vettem észre, hogy én durván nyolcszor beleférek.

Felkaptam magamra egy kardigánt és hanyagul átvetettem a nyakamon egy vékony kendőt, és elindultam az étterem irányába. A hotel tele volt emberekkel: decens brit turistákkal, amerikai üzletemberekkel, japán városlátogatókkal és szexi, sötét hajú, tüzes olasz férfiakkal. Nem bírtam megállni, hogy ne vessek egy-egy elismerő pillantást rájuk, ahogy némelyik vigyorogva, eredeti, minőségi olasz luxusmárkájú ingben feszítve ment el mellettem. Azonban mindez feledésbe merült, amikor az étterembe lépve megpillantottam Damont. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne adjak ki magamból egy kissé erotikus sóhajtást, ezerrel azon erőlködve, hogy ne mutassam, mennyire nyálcsorgató látványt nyújtott. Egy fekete színű, szűk, rövid ujjú pólót viselt, amelynek a nyakánál voltak gombjai, s amelyek begombolásához Damon nem vette a fáradságot, így bárki szabad belátást nyerhetett izmos felsőtestének felső negyedéhez. Az ehhez viselt sötét színű, szintén szűk farmer csak fokozta az összhatást, amelyre tökéletesre formázott arca tette fel a képzeletbeli koronát. Ha azt mondom, őrülten helyes volt, akkor közel sem járok a valósághoz. Ekkor vettem csak észre, hogy egy negyven és ötven év között lévő, sportos külsejű, öltönyös férfihoz beszélt, akit egészen addig nem tudtam hová tenni, amíg oda nem mentem hozzájuk.

- Itt is van! - szólalt meg Damon, és nagyot dobbant a szívem, amikor valamiféle boldogságot véltem felfedezni a hangjában. - Elena, engedd meg, hogy bemutassam egy jó barátomat, Francescot, aki nem mellesleg ennek a lélegzetelállító helynek az igazgatója.

- Elena Gilbert – fordultam felé mosolyogva, mire ő viszonozta a mosolyomat, megrázva a kezem. Annak ellenére, hogy sötét hajába itt-ott vegyült már némi ősz színű tincs is, egy makulátlan külsejű, hamisíthatatlan latin férfi állt előttem, akit kiállása és külseje miatt inkább néztem volna filmsztárnak, mint egy luxushotel mindenható vezetőjének. Valamiért szerintem tisztára olyan volt, mint egy fiatalabb kiadású George Clooney.

- Francesco Tocci. Örülök, hogy megismerhetem, Elena! - üdvözölt barátságos, mély hangján. - Remélem, eddig meg volt elégedve a szállodánkkal.

- Teljes mértékben – feleltem udvariasan, habár igazából nem nagyon volt még alkalmam arra, hogy ütősebb véleményt formáljak a helyről.

- Nos, Damon, meg kell dicsérjem az ízlésed – folytatta Francesco, ezúttal Damon felé fordulva. - Igazán gyönyörű ifjú hölgyet hódítottál meg! - Először elpirultam a bók hallatán, és csak másodpercekkel később esett le, hogy ez az ember azt hiszi, Damon a pasim. Mielőtt még pánikrohamot kaphattam volna és idegességemben elkezdtem volna az amerikai dollár inflációjáról hadoválni valamit, Damon szokása szerint közbelépett, lazán átkarolva a derekamat. Érintése hatására szinte tűz gyulladt a helyen, ahol megérintett.

- Köszönöm! És csak egyetérteni tudok – tette hozzá, mint egy tökéletesen képzett színész. Az összhatás növelése végett még egy lágy, borzongatóan édes csókot az arcomra. Alig másodpercekkel még nem tudtam eldönteni, hogy gyűlöljem -e ezért Damont, vagy nevessek -e ezen a kis színjátékon, de amint ajkai hozzáértem az arcomhoz, minden gondolatom elszállt, és csak ő maradt benne, uralva a lelkem, az elmém és a testem. Pedig, az Isten szerelmére, csak egy sima puszi volt, mégis, elektromosság cikázott át a testemen, s már éreztem is, hogy beindulok. Ez az azért elég durva. Így hát, magamban könyörögve a lábaimnak, hogy ne hagyjanak el, ugyanis azok remegtek, mint a kocsonya, inkább csak szégyenlősen elmosolyodtam, viszonozva a gesztust, és Damonhöz hasonlóan a derekára tettem a kezem, érezve a pólója alatt feszülő íves izmokat. Francesco elmosolyodott, bizonyára elragadó párocskának tartva minket.

- Hát, ezek után csak tiszta szívből kívánni tudom, hogy érezzétek nagyon jól magatokat a Hasslerben. Most sajnos mennem kell, de úgy hiszem, még találkozunk – köszönt el, majd sarkon fordult és kisétált az éttermemből. Damon nagyot fújt, majd lassan lejjebb csúsztatta a karját, azonban nem engedett el, hanem óvatosan egy kétszemélyes asztal felé terelt. Kihúzta nekem a széket, hellyel kínálva, én pedig már nem győztem követni mindazt, ami nagyjából három perc alatt történt.

- Ne haragudj ezért – szólalt meg bocsánatkérően, amikor ő is helyet foglalt. - Csak egyszerűen nem tudtam erre mit válaszolni, és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak.

- Semmi baj, hiszen csak színjáték volt – viszonoztam látszólag könnyedén, de nem tudtam megállítani az agyamat attól, hogy továbbgondolja ezt az egészet. Átfutott rajtam, milyen lehet tényleg, igazából a barátnőjének lenni, milyen lehet fogni a kezét, érezni az érintését a testem minden pontján, megcsókolni őt nem egyszer, nem százszor, milyen lehet úgy elaludni, hogy közben a karjai védelmezően átölelnek, milyen lehet az érzés, ahogy a teste eggyé válik az enyémmel. És ez volt az a pont, amikor belülről már szinte sikítottam gondolatban, félrenyelve a kávémat. Esküszöm, én megőrültem. Egy vadidegen emberről fantáziáltam...jesszus.

- Jól vagy? - kérdezte Damon, hangjában némi aggodalomból, ahogy figyelte a kávéval való küzdelmemet.

- Persze, persze – nyugtattam meg, majd, hogy kicsit eltereljem a vérvörös arcomról a figyelmét, előrukkoltam egy újabb roppant bölcs megjegyzéssel. - Tudom ám, hogy csak azért csináltad, nehogy ez a Francesco elcsábítson – közöltem vigyorogva, azonban amint megláttam Damon arckifejezését, odafagyott a vigyor az arcomra. Olyan fejet vágott, mintha lelepleztem volna, erre utaltak tágra nyílt szemei és egy kicsit elnyílt ajka, illetve a tény, hogy megállt a csésze a kezében, amit éppen a szájához emelt. Habár ez az állapot nagyjából egy másodpercig tartott, már meg is fogalmazódott bennem a kérdés: Létezik, hogy tényleg féltékeny volt? Gyorsan elhessegettem a gondolatot, magamban szitkozódva, hogy megint elszaladt a fantáziám. Úgyhogy meg is fogadtam, hogy amint hazaérek, felkeresem a pszichiátriát és jó alaposan kivizsgáltatom magam.

- Haha, persze! Látod, most lebuktam – felelte végül nevetve, egy mosolyt préselve az ajkaira, amit én próbáltam már csak a saját érdekemben is őszintének gondolni, bár egyáltalán nem volt az. - Szóval, kíváncsi voltam, kapható vagy -e egy kis városnézésre? - váltott témát Damon nagyon-nagyon okosan. Ez a pasi egy zseni, pontosan tudja, hogyan vágja ki magát.

- Naná! - vágtam rá, valóban fellelkesülve az ötleten. Alig vártam, hogy mindent megnézhessek ebben a varázslatos városban, még részletesebben megismerjem a történetét, az embereket, az épületeket. Végső soron ezért jöttem, nem igaz?

- Király. Csak gondoltam, hasznomat tudnád venni egy idegenvezető szerepében.

- Komolyan? Ennyire ismered a helyet?

- Természetesen – hangzott a megszokott önelégült válasz. - Nagyjából ez a második otthonom. Ja, és nem kérek egy fillért sem, ellentétben olasz kollégáimmal, akik jóval kevesebbet mutatnak és hozzá elkérik az egész pénztárcádat. Szóval, benne vagy?

- Jól hangzik – válaszoltam, és nem bírtam ki, hogy ne érezzek egy új, furcsa izgalmat, hogy ezután minden bizonnyal az elkövetkező három-négy napot Damon társaságában fogom tölteni. Azt hiszem, megütöttem a lottóötöst. Legalábbis akkor még ezt gondoltam, nem tudva, hogy nem csak pár napról van szó, hanem annál jóval többről.

- Akkor reggeli után mehetünk is – zökkentett ki Damon hangja a gondolataimból, egy lehengerlően cuki mosolyt küldve nekem az asztal másik oldaláról. És ahogy belenéztem abba a két, végtelen óceánba, amelyhez a szemei hasonlítottak, ismét remegni kezdtem. Istenem, mibe keveredtem?!


5. rész >>>

És itt a vége. Remélem, tetszett! A következőkben rengeteg Delena várható, és azok, akiknek még nem volt alkalmuk látogatást tenni az isteni Rómában, egy kis kalauzolást is tartok erről a nagyszerű városról, saját emlékekre építve.
Felicity karaktere amúgy az Arrow cínű sorozatból származik, szóval ha kíváncsiak vagytok rá, akkor üssétek be a Google-ba, hogy: Felicity Smoak. Imádom a csajt! ;)
Ha van véleményetek, kérlek, osszátok meg velem, mert ezzel segítitek a munkám és a fejlődésem. És a múzsának is nagy-nagy szüksége van rá! :)Köszönöm szépen! XOXO