2x18 A lepel lehullott

Meg is érkeztem a második évad tizennyolcadik részével (Hurrá, nem késtem!) Nagyon furcsa ezt így kimondani, hiszen olyan, mintha most kezdtem volna az első évadot - holott annak majdnem egy éve! Szóval, lassan, biztosan, de közeledünk a második évad fináléjához, ami, remélem, rengeteg kérdésre megadja a várt választ, ugyanakkor felveti újabb rejtélyek ezreit. Na de nem szaladok ennyire előre, foglalkozzunk egyelőre ezzel a résszel, amely folytatja az előző fejezet cselekményszálát.
Továbbá figyelmeztetnék mindenkit a fejezetben előforduló durva nyelvezetre.
Tehát, vegyünk egy újabb mély levegőt és ugorjunk be egyenesen a mély vízbe. Tessék!


XVIII. fejezet - A lepel lehullott


A nap már régóta fenn volt, a madarak fáradhatatlanul csicseregtek, sőt, már a hamisíthatatlan augusztusi kánikula is kezdett kiteljesedni, Damon és Elena viszont továbbra is ugyanúgy feküdt a kőfejtőt körülvevő fennsíkon, a fűben, ahol pár órával korábban kimerülten álomba merültek egymás karjaiban. Meztelenségüket mindössze Damon bőrdzsekije mérsékelte, szerencséjükre azonban egy lélek sem járt arrafelé, egyrészt, mert valamivel a városon kívül helyezkedett el, másrészt már évek óta egy elhagyatott, visszataszító helynek számított Mystic Falls lakóinak szemében.
Végül Elena szemei pattantak fel korábban, kicsit bágyadtan pislogva körbe, igyekezve befogadni a külvilág információit. Lassan visszaszállingóztak agyába az álomtalan éj, pontosabban hajnal során elfeledett gondolatok. Kicsit megfordult, vigyázva, hogy ne fejtse magáról a továbbra is alvó Damon bal karját, amellyel a mellkasa alatt fogta át őt. Most úgy feküdt, hogy tökéletes rálátása legyen a vámpír nyugodtnak tűnő arcára. Elena felsóhajtott, mert még mindig nem tudta megszokni a látványt, amit Damon nyújtott alvás közben. Békésnek, gondtalannak látszott, mintha egyetlen teher sem nyomná a vállát. Ilyenkor nagyon szerette nézni, ahogy mellkasa fel-le mozog egy-egy levegővételnél, ahogy tökéletes vágású rózsaszín ajkai kicsit szétnyílnak alvás közben, vagy ahogy hosszú, sötét szempillái még növelik arcának amúgy is elképesztő bájait. Olyan volt, mint egy ifjú isten, szép arcával és feltűnően formás testével, és Elena nem győzött betelni vele és a tudattal, még hat hónap után sem, hogy ez a férfi teljes egészében az övé volt. Felfoghatatlan tény volt ez, tudat, amely nagyon lassan jutott el a kiteljesedés állapotáig. És Elena úgy érezte, végre felfogta, mit is jelent az, hogy Damon az övé, csak az övé. Ez volt az, ami hirtelen felgyulladt benne nem sokkal korábban, ez volt a végső erőforrás, amely elegendő bátorságot adott neki ahhoz, hogy képes legyen legyőzni a szerelme fejében uralomra tűnő sötét démonokat, amik akarattal mérgezték a kapcsolatukat.
Arról persze, hogy ezzel a tortúráiknak még korántsem ért a végéhez, nem volt tudomása, ahogy arról sem, hogy nemcsak Damon elméjét bomlasztják testidegen, gonosz erők.
Nagyon szerette őt, és ha lehetséges volt, egyre erősebben hitt ennek az érzésnek a legyőzhetetlenségében. Soha nem akarta őt elveszíteni, mert nemcsak a szerelmét, a társát vesztette volna el Damon személyével, hanem a legjobb, leghűbb barátját is. Merthogy nemcsak a szerelme, hanem a barátsága is nagyon fontos volt a lánynak. A kapocs, amely csak a legbensőségesebb viszonyt ápoló barátok sajátja, egy olyan valami volt, ami soha nem volt meg közte és Stefan között, és ez egy volt a rengeteg ok közül, amiért annak a szerelemnek nem volt jövője. Mégis, a leginkább döntő tény az volt, hogy Damon és Elena is tudta, hogy őket egymásnak rendelte a végzet, és hogy egymásnál jobban senkit sem képesek szeretni.
Hosszú, egymásba folyó percek teltek el, amíg Damon is felébredt. Szemeit nem nyitotta ki, mindössze ajkán jelent meg jellegzetes félmosolya, melyet néhány szóval kísért.
- Azt mondják, illetlen dolog bámulni valakit, Elena - mondta, s habár hangja kicsit álmos volt még, kihallatszott belőle a megszokott játékosság.
- Nem bámullak - tiltakozott Elena mosolyogva, végigfuttatva egyik kezét Damon mellkasán. - Csak kiélvezem, hogy az enyém vagy. - Damon szemei abban a pillanatban felpattantak, értetlenül meredve Elenára.
- Ez mit jelentsen?
- Hát... - kezdte Elena bizonytalanul. - Azt hiszem azt, hogy ezentúl még jobban meg foglak becsülni, sokkal jobban fogom óvni mindazt, ami kettőnk között van. Soha nem éreztem még ennyire fontosnak a szerelmünket, pedig, azt hiszem, nem kell taglalnom, eddig is mit jelentett számomra. Megrémisztett, mennyire könnyen elveszíthetlek.
- Azt hiszem, az elvesztésedről és az attól való félelmemről könyvet tudnék írni - sóhajtott Damon, kicsit szorosabban ölelve magához a mellette fekvő lányt. - Pedig nem vagyok egy félős.
- Ja, persze, hiszen te rettentethetetlen vagy, és nem félsz semmitől.
- Csak attól az egytől félek, hogy egyszer elveszítelek. Végleg - hangzott a komoly felelet, amit egy rövid csönd követett.
- És amíg nem ismertél, mi volt a legnagyobb félelmed? - kérdezte Elena halkan, kíváncsian fürkészve Damon arcát.
- Nem igazán féltem semmitől. Egyszerűen elvesztette a jelentőségét. Gyarló emberi tulajdonságnak tartottam, gyengeségnek, ami nem passzolt egy hozzám hasonló...vámpírhoz.
- Komolyan nem féltél semmitől? Akkor sem, amikor nem voltak lekapcsolva az érzelmeid?
- Talán egy valami volt, de azt se nevezném félelemnek - tűnődött Damon. - Inkább egy fájdalmas beletörődés volt, ami még akkor ivódott belém, amikor ember voltam, és az érzés csak felerősödött azzal, hogy átváltoztam. - Itt egy pillanatra szünetet tartott, mire Elena kezének gyengéd simogatásával biztatta a folytatásra. - Mindig is úgy éreztem, hogy nincs helyem a világban, és tartottam tőle, hogy sosem találtam meg.
- Ez még mindig bánt?
- Már nem - rázta meg a fejét Damon, vakítóan kék szemeit összekötve Elena meleg, barna tekintetével. - Te itt vagy nekem, te vagy a helyem a világban - mondta, hangja tele súlyos, mély érzelmeivel. Elena nehezen bírta visszatartani könnyeit, ezért csak szeretetteljesen, odaadóan elmosolyodott, majd kicsit közelebb hajolva egy lágy csókkal köszönte meg az előbbi vallomást.
- Damon?
- Hm?
- Mesélj róla - kérte Elena, magáról értetődőnek véve, hogy Damon tudni fogja, kiről beszél.
- Kiről? - vonta fel a szemöldökét a férfi, szemlátomást nem értve a kérést. Elena türelmesen, végtelen kedvességgel válaszolt, a lehető legnagyobb odafigyeléssel ejtve ki a hangokat, tudva, hogy veszélyes földre tette be a lábát. Azonban továbbra is fontosnak tartotta a beszélgetést, mint egy jól működő kapcsolat alapját, és úgy gondolta, hogy könnyíteni Damon lelkén, ha valakivel meg tudna osztani olyan dolgokat, amik az eddigi életében csak csöndben nyomták a szívét.
- Az anyukádról. - Damon nagyot sóhajtott, elfordítva a tekintetét a lányról, s a távolba meredt, a lomhán vonuló bárányfelhők alaktalan karavánját vizslatva. Elena érezte, hogy válaszolni fog, csak erőt gyűjt, hogy képes legyen a lehető legkisebb fájdalommal előhívni a régmúlt poros, de feledésbe soha nem merülő emlékképeit. Így is lett.
- Rá hasonlítok - szólalt meg végül, lassan visszafordulva, hogy Elena szemébe nézhessen. - Valahogy nekem olyan volt, mint egy angyal, legalábbis valahányszor ezt a szót hallottam, nekem mindig ő jutott az eszembe róla, még akkor is amikor élt. - Lassan beszélt, kicsit merengve, mintha a kiejtett szavak lágy dallamán is érezni próbálta volna gyermekkora levegőjének, az akkor még meleg családi otthon markáns ízét. - Tőle örököltem nagyjából az összes külső jellemzőmet, és a belső tulajdonságaim nagy részét is, kivéve a vérmérsékletem, az apámé - folytatta, miközben szája szegletében egy rejtélyes, jókedvűnek tűnő mosoly játszadozott. - Gyönyörű volt, kívül és belül is, kedves, odaadó, jószívű anya volt, és mindennek tetejébe nagyon szeretett. Az apám...valahogy mindig neheztelt rám, mert ő nagyon büszke volt az olasz felmenőire, a latin habitusára, bennem viszont szinte semmit nem látott ebből viszont: sem a finom, jóformán hűvös eleganciát, a megrendíthetetlen udvariasságot, elszántságot, sármot. Anyám viszont azt mondta, hogy egyedül az olasz őseim tüzét örököltem, a nyughatatlanságot, a szenvedélyt, ami vezérelt. - Újabb, néhány lélegzetvétel erejéig tartó szünet következett. Elena szinte szívta magába Damon szavait, aki egyre inkább és inkább alámerült múltjának feneketlen kútjában. - Viszont anyám törékeny volt, és az egészsége ingatagnak számított. Ennek ellenére, mielőtt Stefan megszületett volna hét évvel utánam, úgy tűnt, nem lesz semmi baj... - Itt elcsuklott a hangja. - De mégis lett. Az utolsó hónap nagyon legyengítette, szinte végig magas lázzal feküdt az ágyban, alig bírt megmozdulni, mégsem hagyta el egyetlen panasz sem a száját. Végül pedig egy nap, éppen akkor, amikor rosszabbodott az állapota, már alig volt magánál a láztól, amikor Stefan megszületett. Apám a legjobb orvosokat hívatta hozzá a környékről, és az öcsém egészségesen meg is érkezett, de már aznap közölték apámmal, hogy az édesanyámnak csupán csak napjai vannak hátra. Egész véletlenül meghallottam az orvos szavait, és attól a perctől kezdve minden másodpercemet az ágya mellett töltöttem, igyekeztem tartani benne a lelket, fogtam a kezét, és közben rimánkodtam, hogy ne veszítsem el őt. Aztán egy hűvös, szeles őszi nap délelőttjén végleg elment, bár azt már te is láttad. - Damon lehalkította  a hangját, ismét a távolba meredve, hagyva, hogy újra átjárják az érzelmek. Hosszú percek múlva tudta csak folytatni. - A halála után minden megváltozott: apám teljesen magába fordult, a viselkedése drasztikusan megváltozott, mogorva, elutasító lett, és engem pedig teljesen kitagadott a kegyeiből, mert túlságosan anyámra emlékeztettem. Stefan ellenben pontosan olyan volt, mint ő, éppen ezért rá fordította minden figyelmét, mert benne látta a lehetőségeket, míg engem csak a néhai anyám szánalmas utánzatának látott, és meg se próbált úgy viselkedni, mint egy apa. Soha, egy cseppnyi szeretet sem kaptam többé tőle. Haragudott rám, mert őt látta bennem, és igazságtalannak érezte, hogy amíg ő halott, én még mindig életben vagyok - tette hozzá,, de hangjában nem volt harag. Már nem. - Persze engem se kellett félteni; amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek, sosem leszek a kegyeltje, nem fog úgy szeretni, mint Stefant, akkor szembefordultam vele, úgy érezve, hogyha ő nem teljesíti szülői kötelességeit irántam, akkor nekem se kell engedelmeskednem neki. Ettől persze csak még jobban gyűlölt, de nem érdekelt többé, mit gondol rólam.
- De azért...akármilyen is volt, nem szeretted? - kérdezett közbe Elena, aki eddig csöndben hallgatta a történetet. - Egy kicsit sem? - Damon elgondolkozott a kérdésen, láthatóan nyugtalanította valami.
- Azt hiszem, igen. A szívem mélyén mindig is szerettem - viszonozta végül, nem tévesztve szem elöl a barátnője tekintetében ébredő, csendes büszkeséget.
- Látod, ez is egy bizonyíték arra, hogy jó ember vagy - mondta a lány, miközben arcán egy sugárzó mosoly terült szét. - Mindig is mondtam neked, hogy akár mi is történt veled, akármennyi borzalmat tettét, legbelül mindig jó voltál. És én ezt láttam benned, nem azt az álcát, amit magadból mutattál - tette hozzá, meg sem próbálva elrejteni, mennyire büszke magára ezért.
- Szerencse, hogy neked ilyen menő röntgen-szemed van - jegyezte meg Damon nevetve. Elena az oldalára fordult, hogy jobban lássa Damont, s így most pont egymással szemben feküdtek.
- Még mindig nincs semmi öltetem a tegnappal kapcsolatban - szólalt meg végül. - Mármint, fogalmam sincs, ki juthatott be a fejedbe anélkül, hogy tudtál volna róla.
- Nagyon erősnek kellett lennie - töprengett Damon. - És sajnos azt kell, hogy mondjam, egyetlen ősre se terelhetjük a gyanút, mert ők simán megigéztek volna.
- Igen. Nekem is...fájdalmas és hosszadalmas volt bejutni az elmédbe, szóval nem egy egyszerű dolog. Másrészt pedig egyáltalán nem állt volna egyikőjük érdekében sem az ilyesmi, még Rebekah is, legalábbis úgy tűnik, de megbékélt. Más vámpír meg nagyon jöhet szóba, főleg..
- Öhm, Elena - szakította félbe Damon. - Nem hinném, hogy egy sima, mezei vámpír képes lenne valami olyanra, mint te. Mi több, soha senkiről nem hallottam, aki ilyesmit csinált volna, és ez alapján azt sem tudom biztosra mondani, hogy az ősök képesek hasonlóra.
- Azt akarod mondani, hogy amit én csináltam az...egyedi? - vonta fel a szemöldökét Elena.
- Elég valószínű. Gondolj csak bele, milyen fejet vágott Klaus, amikor látta, mit művelsz Connorral. Nem úgy tűnt, mintha sokadjára látná a dolgot.
- Oké, tételezzük fel, hogy csak én tudom. Akkor mégis ki mászott volna bele a fejedbe? Mert én biztosan nem...
- Nem vagyok Google, hogy mindent tudjak - morogta Damon. - Marhára idegesít, hogy valaki ilyen simán turkált a fejemben, érted? És még semmi konkrétat sem tudunk megállapítani, mert ezek alapján rajtad kívül senki sem képes bármi hasonlóra. Te meg biztosan nem lehettél. Eléggé elképzelhetetlenül hangzik, hogy először ráveszel, hogy hagyjalak el, aztán meg mindent megteszel, hogy ne tegyem. Ellentmondás, ellentmondás...
- Tehát nem jutottunk előrébb - sóhajtott fel Elena.
- Sőt, inkább tettünk még vagy száz kilométert hátrafelé a megoldástól. Most nagyjából olyan messze vagyunk tőle, mint a Mariana-árok a Mount Everesttől.
- Amúgy nem gondolod, hogy ennek a képességemnek, nevezzük annak, köze van ahhoz, hogy az igézet ellenére egyszer csak képes voltam emlékezni rád. - Damon összeráncolta a homlokát, ahogy lefuttatta magában a lehetőséget.
- De mégis hogyan?
- Hát, az jutott eszembe, hogy ugyanígy képes voltam belépni az elmédbe és onnan megszerezni az összes emléket - magyarázta Elena, azonban Damon a fejét rázta.
- Hiába lenne ez logikus, nem ez a válasz.
- Akkor mi?
- Nem tudom! - tárta szét a kezeit Damon. - Viszont ez biztos nem megoldás. Egyrészt, éreztem volna és emlékeznék rá, ha a fejemben járkáltál volna. Másrészt pedig, ha valóban az én emlékeimet vetted volna alapul, akkor nem emlékezhettél volna mindenre, vagy nem ugyanúgy. Az én szemszögemből láttál volna mindent, és nem a saját emlékeidet, érzéseidet nyerted volna vissza, hanem az enyéimet. És nem ugyanúgy élünk meg, látunk dolgokat, Elena, nem ugyanúgy emlékezünk. Te, ellenben a saját elméd törölt részét kaptad vissza, pontosan ugyanúgy, mint mielőtt elvették volna tőled.
- Mondasz valamit...
- Hát persze, hogy mondok valamit - forgatta a szemét Damon, arcán egy önelégült vigyorral. - Nemcsak ellenállhatatlanul szexi vagyok, hanem még zseniális is.
- És a földgolyó legnagyobb egoistája cím büszke tulajdonosa - tette hozzá Elena.
- És a világ legszebb nőjének elégedett birtokosa - fűzte tovább Damon, játékosan csiklandozva a lány hasát.
- Birtokosa? Ne haragudjon, hogy kiábrándítom, Mr. Salvatore, de nem birtokol engem.
- De hamarosan foglak.
- Hamarosan... - értette egyet Elena, majd egy szempillantás alatt már Damon testén feküdt, éhesen támadva le az alatta fekvő férfi ajkait. Hosszan csókolóztak; mindkettejük arcáról letörölhetetlen volt az öröm mosolya, mert akármi történt és akármi várt még rájuk, ezekben a pillanatokban tudtak igazán, határtalanul boldognak lenni és kiélvezni az egymás iránt érzett szerelem lángoló tüzét. Végül Damon volt az, aki elszakadt Elenától, éppen annyira, hogy egy lélegzetvételnyi távolság legyen kettejük között.
- Akármennyire is szeretném ezt folytatni, - kezdte - kifejezetten kényelmetlenül fekszem és a kavicsok felsértik a hátamat.
- Mintha nem gyógyulna meg egy pillanat alatt - grimaszolt Elena, karjaival továbbra is lenyomva tartva Damon vállát. - Damon Salvatore visszautasítja a szexet. Na, ezt is megéltem.
- Hé, ez nem igaz! - tiltakozott Damon, kiszabadítva egyik karját, hogy végigsimíthassa Elena hátát. - Csak gondoltam, hazamehetnék. Lezuhanyozhatnánk, meg ilyesmi - mondta egy kacsintás kíséretében.
- Hiú vagy - közölte Elena, miközben legördült róla. - És elkényelmesedett - sorolta, miközben felállt, hogy megkeresse ruháit. Azonban nem jutott messzebbre két lépésnél, mert Damon már mögötte is termett, karjaival szorosan átfogta a derekát, összepréselve testüket.
- Érzed, Elena, mennyire kívánlak? - suttogta a fülébe, mikor hallotta Elena kéjes sóhaját, ahogy érezte Damon vágyának bizonyságát a hátának préselődni. A lány nyakát csiklandozó lehelete csak még inkább feltüzelte a szenvedélyt, s mire Elena megszólalhatott volna, Damon már le is nyomta őt a földre, villámgyorsan fölé kerülve, hogy teljesítse a kérését.

XOXO

Végül, ha egy órával később is, de elindultak haza. Kora délután volt, nagyjából kettő és három óra között. A séta, ami hazafelé vezetett, hosszúnak bizonyult, tekintettel, hogy mindketten gyalog jöttek, de mivel nem siettek, jobbnak látták, ha nem vetik be természetfeletti képességeiket, és inkább simán gyalogolnak egy kicsit, normális emberek módjára. 

- Azt egyébként el fogod akár egyszer is mondani, miért ölelgetted akkor Stefant? - tudakolta Damon, megváltoztatva a beszélgetés addig könnyed témáját.

- Csak elmondta, miért volt távol olyan sokáig - hangzott a felelet, azonban Damon nem tűnt túl elégedettnek szűkszavúságával, ezért Elena folytatta. - Megmagyarázta, mi volt az oka, hogy nem jött el Tyler temetésére. Washingtonban volt, mert Meredith autóbalesetet szenvedett és nagyon súlyos volt az állapota. Annyira súlyos, hogy majdnem belehalt, és Stefan teljesen kikészült, hogy nem tud rajta segíteni, ezért úgy érezte, mellette van a helye és így nem tudott hazajönni a temetésre - magyarázta Elena. Damon szája egy keskeny vonallá szűkült, miközben a lányt hallgatta, s habár arcára volt írva, hogy nem hiszi el az öccse egyetlen szavát sem, nem kommentálta a mesét. Elena persze észrevette, hogy nem az együttérzéstől fintorog.

- Szóval, melyik részét nem hiszed el?

- Egyiket sem.

- És szabadna tudnom, miért? Istenem, Damon, őszintén szólva kezd már elegem lenni ebből az állandó viszályból, ami köztetek van. Stefan szemmel láthatóan semmi rosszat nem tett ellened, te viszont folyamatosan a szádat húzod. Megértem, hogy neheztelsz rá azért, hogy amikor Connor megtámadott bennünket, egyszerűen eltűnt, de próbáld magad túltenni rajta, légyszíves.

- Elena, én nem a számat húzom, hanem logikusan gondolkozom - viszonozta Damon. - Gondolj bele, az esküvő előtti éjjel még itt volt, aztán meg hirtelen eltűnt, egyetlen szó nélkül. Oké, tegyük fel, hogy tényleg Washingtonba kellett mennie, méghozzá sürgősen. De az nem magyarázza meg sem az arckifejezését, amikor megtudta, hogy Connor hallott, sem a tényt, hogy tegnap kicsit talán túl szorosan ölelt és nagyon messzire ment azzal, hogy csókolgatta a hajad, mintha még mindig az övé lennél. Ja, és akkor nem említettem azt a kis affért sem, amikor letámadott téged a hídon, közölve, hogy te öngyilkos akarsz lenni. Három héttel azután, hogy majdnem megtetted. Ez neked nem gyanús?!

- Nézd, Damon...

- Válaszolj a kérdésemre, Elena!

- Rendben, gyanús! Most jobb? - fakadt ki Elena. - Igen, nekem is feltűnt, hogy túlságosan ragaszkodóan lépett fel tegnap, amikor megölelt, ezt észre is vettem, és éppen el akartam tőle húzódni, amikor is te megjelentél az ajtóban, úgy nézve rám, mint valami eszelősre. És igen, nagyon zavart, hogy nem volt ott a temetésen, vagy az, hogy még egy üzenetet sem bírt hagyni. De tudod mi zavar leginkább? Az, hogy képtelenek vagyunk legalább egy cseppnyi bizalommal lenni egymás iránt, hogy az életünket állandóan rettegésben egy gyanakvásban éljük, hogy mindenben a hátsó szándékot, az el nem mondott titkokat keressük, olyannyira, hogy az igazság eszménye, mint olyan, megszűnt létezni! - Damon szemöldöke a homlokáig szaladt, Elena dühkitörését hallgatva.
- Jól van na, nem kell így felhúzni magad - nyugtatta meg. - Azt hittem, legalább veled őszinte lehetek., erre te meg leüvöltöd a fejemet. Azonban ez vagyok én, Elena, valaki, aki állandóan a háta mögé néz, várva, hogy mikor szúrják hátba, valaki, aki nem képes mindenkiben csak úgy megbízni vagy a legjobbat feltételezni akárkiről. Igen, hirtelen haragú és makacs vagyok, de elég sok mindent éltem át ahhoz, hogy ilyen legyen a természetem, és ha valaki, hát te pontosan tudod, miért! - A végére már üvöltésbe ment át mindaz, amit eredetileg normális hangerővel akart elmondani. - Tessék, most is ideges vagyok emiatt az egész miatt. Gratulálok.
- Damon... - Elena megragadta Damon karját, hogy visszahúzza maga felé, mire a vámpír kelletlenül, de visszafordult. Arca még mindig sápadt volt a dühtől, és nyaki ütőere is feltűnően lüktetett. A lány nem tudta mit mondjon, kereste a szavakat, így hát, mikor rájött, hogy gondolatai cserbenhagyták, egyszer csak magához rántotta Damont, és erőszakosan, hevesen, követelőzően megcsókolta. A srác először meglepődött, de hamar viszonozta a csókot, igyekezve ezzel az egyszerű érintkezéssel kiélni minden keserűségét, haragját, baját. Olyannyira belemelegedtek, hogy Damon vámpírsebességét és hatalmas erejével nekinyomta Elenát a legközelebb eső, vastag fához, ami óriásit reccsent a rámért nyomás erejétől, annyira, hogy majdnem derékba tört. Őket persze nem érdekelte, csak vadul csókolóztak tovább, egymás testét tapogatva, markolászva, igyekezve kiadni magukból a felgyülemlett feszültséget. Amikor kissé kezdtek lenyugodni, mozdulataik lassabbá, gyengédebbé váltak, egyre inkább a szerelemre koncentrálva a mardosó düh helyett.
- Sajnálom! - Ez volt Elena első szava, amint levegőhöz jutott. Damon ellenben a fejét rázta, a lány ajkára helyezett ujjaival megakadályozva őt abban, hogy folytassa.
- Nem. Én sajnálom - felelte. - Undorító vagyok és féltékeny. Ne haragudj.
- Semmi baj...a lényeg, hogy minden rendben van.
- Minden rendben van - visszhangozta Damon halkan, majd egy újabb, apró csókot nyomott Elena ajkaira, amelyek alaposan meg voltak dagadva az előző viharos feszültséglevezetéstől. Egymásra mosolyogtak, immár teljesen megnyugodva és folytatták az útjukat hazafelé.

Már benn voltak a városban, a Salvatore-házhoz vezető úton haladva, amikor Damon egyszer csak megtorpant, összeráncolva a homlokát.
- Érzed ezt? - nézett Elenára, aki lassan bólintott.
- Vér.
- És viszonylag friss - állapította meg Damon.
- Keressük meg - javasolta Elena, mire mindketten elindultak a szag, pontosabban számukra inkább csábító illat irányába. Csakhamar rátaláltak egy kihűlt holttestre egy olyan helyen, ahol sűrűbben nőttek a fák. A hullát egy hatalmas tócsa alvadásnak indult vér vette körül. Egy férfi volt, középkorú, nyakán egy méretes sebbel, testét, amit összeszaggatott ruha alatt látni lehetett, sebes volt, kék-zöld foltokkal tarkítva, ami dulakodásra utalt, közvetlenül a halála előttről.
- Jesszusom - szörnyülködött Elena, Damon mellkasába fúrva a fejét, így próbálva elfojtani előtörő vérszomját.
- Lélegezz mélyeket - utasította Damon, tekintetével a halott férfit vizsgálva. Túlságosan sok vér volt...túl sok. Elena közben lassan leküzdötte magában a ragadozót és óvatosan elszakította magát Damon pólójától.
- Szerinted ez mind az ő vére? - kérdezte, miután ő is megszemlélte a holttestet.
- Nem - rázta a fejét Damon. - Ha alaposan megszagolod, észreveszed, hogy két különböző vércsoportú...ami az áldozaté lehetett, azt A csoportúnak érzem.
- Viszont egy másik része meg AB - bólintott Elena, miközben közelebb lépdelt, hogy közelebbről is megnézze magának a halottat.
- Alapos támadás lehetett - folytatta Damon, leguggolva Elena mellé, és egy újabbat szippantott a vér aromájából. Gyanakodva belemártotta ujját a vértócsába, majd lenyalta azt. Szinte azonnal elfintorodott, és köhögni kezdett.
- Verbéna - fuldokolta.
- Tessék? - értetlenkedett Elena. - Vasfű van a vérben.
- Pontosan - válaszolta Damon. - Több áldozat volt, de azoknak a vámpírunk elvitte a testét...de ezét valamiért itt hagyta. Talán az is lehet, hogy némelyiket szimplán kivéreztette, és csak azokat ette meg, akiknek nem volt a szervezetében verbéna.
- Mit csináljunk? - kérdezte a lány, eltávolodva a hullától, nehogy megint rátörjön a kísértés.
- Felhívom a seriffet, hogy jöjjön ide - felelte Damon némi gondolkodás után. - Hogy azután mi lesz, fogalmam sincs. - Elena bólintott, belekarolva Damonbe, mintha tőle várna védelmet. - Haza kéne menned.
- Miért?
- Mert fölösleges itt maradnod velem, miközben egy méretes tócsa vér vesz körül. Különben én is csak megvárom Lizt, és megyek utánad, jó?
- Legyen... - egyezett bele kelletlenül Elena, bár nem szívesen hagyta magára Damon. Persze, nyilvánvalóan meg tudta volna védeni magát bárkivel szemben, de még ezt tudva sem volt képes legyőzni magában az ösztönös aggodalmat szerelme iránt. Ellenben nem volt mit tennie, így visszasétált a Salvatore-házba, gondolataiba merülve lépve át az egykor panzióként üzemelő épület küszöbét. Stefan, aki egész nap várta, rögtön felpattant, hogy üdvözölje.
- Elena! Azt hittem, már belevesztél az éjszakába - köszöntötte, arcán egy megjátszott mosollyal. - Megtaláltad Damont? Ugye ti ketten nem...? - kérdezősködött. Ugyan nem fejezte be a mondatot, Elena megrázta a fejét, sejtve, mire gondol.
- Nem, dehogy. Megtaláltam és megbeszéltük, mi volt a baj, szóval most már minden rendben.
- Valóban? És hol hagytad a vőlegényed? - folytatta Stefan, egyre közelebb és közelebb lépve Elenához, aki máris kihallotta a gúnyt a hangjából.
- Találtunk egy holttestet az erdőben. Ő ott maradt, hogy megvárja a seriffet. - Stefan majdhogynem rezzenéstelen arccal meredt Elenára, azonban közömbös arckifejezése és szemeinek eszelős csillogása elárulták.
- Úgy. - Ennyit mondott mindössze, de ez pontosan elég volt, hogy újabb gyanút ébresszen Elenában.
- Tudsz valamit a gyilkosságról? - kérdezte, összevonva szemöldökét, automatikusan hátrálva egy lépést. Stefan azonban rendületlenül követte, rendületlenül mosolyogva, ami megrémisztette az ajtó felé hátráló lányt.
- Kéne tudnom róla valamit? - suttogta, közelebb hajolva Elenához.
- Stefan, azonnal mondd meg, mit tudsz! - kiabálta Elena, ellökve magától Stefant. A vámpír megtántorodott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát, és egy szempillantás alatt újra Elena mellett termett, alig pár centire attól, hogy testük összeérjen.
- Tudod, mit tudok én, édes, drága, ártatlan, becsületes Elenám? - tudakolta tettetett kedvességgel, miközben kisimította a lány egyik tincsét az arcából. Majd olyan hirtelen sebességgel, amit emberi szem nem képes befogadni, a falnak lökte Elenát, és tiszta erejéből nekinyomta annak. Elena felüvöltött a hirtelen fájdalomtól, érezve, hogy egyik csontja eltörött valahol a medencéje környékén. - Azt, hogy egy mocskos ribanc szórakozott velem! - üvöltötte az arcába Stefan, befejezve előbbi mondatát. Az ifjabb Salvatore testvér arca eltorzult, s elővillantotta borotvaéles szemfogait.
- MIÉRT TETTED, TE SZEMÉTLÁDA? - ordította, a nyakánál fogva szorongatva a halálra rémült lányt.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz... - hörögte Elena, Stefan acélmarkának hála alig jutva levegőhöz.
- Ó, dehogyisnem tudod! Hónapokon keresztül játszadoztál velem, hülyét csináltál belőlem, ugráltattál, átvertél, kockára tetted az életemet!
- Mi a..bajod?!
- HOGY MI A BAJOM?! AZ A BAJOM, ELENA, HOGY EGY UNDORÍTÓ, SZÁMÍTÓ, ÖNZŐ KURVA VAGY! - mennydörögte Stefan, egy picit sem lazítva a szorításon. - Te mered jobbnak nevezni magad Katherine-nél? Te mersz rá egy rossz szót is mondani? Hát tudd meg, hogy ezerszer rosszabb vagy, mint amilyen ő valaha is volt! És bűnhődni fogsz, Elena Gilbert, mert lebecsültél, de most megtudod, kivel állasz szemben!
- Engedj el, Stefan... - nyögte Elena, tehetetlenül kapálózva. Halálra rémülten meredt az előtte álló, kiteljesedett, életveszélyes, vérszomjas ragadózóra, aki szemmel láthatóan csak arra várt, hogy darabokra tépje őt. - Fogalmam sincs, miről beszélsz...én...én nem..bántottalak...akarattal biztosan nem...a barátom vagy, Stefan...
- A BARÁTOD? IGEN??! Szóval még tagadod is, te kétszínű ribanc, te hazug, képmutató kis... - A mondat végét egy kísértetiesen állatias morgás jelentette. - De visszakapod, méghozzá százszorosan, amiért átvertél! - tette hozzá végül, majd egyetlen kézmozdulattal kitörte Elena nyakát, aki élettelenül rogyott a lábai elé.


A következő rész tartalmából...
Stefan kínzással próbálja kiszedni Elenából az igazat, aki azonban mindent tagad és nem tágít attól, hogy ő nem csinált semmit. Damon eközben észreveszi barátnője eltűnését, és hiába keresi mindenhol, nem találja meg. De aztán egy rég nem látott vendég megérkezésével rengeteg kérdésre megkapja a választ. Végül pedig Stefan egy véletlen folytán rátalál arra, aki valójában a játékszerének használta.

19. rész >>

Nos, 4000 szó fért ebbe a fejezetbe, amely afféle intermezzonak számít a történetünkben, átmenetnek két nagyobb esemény között. Ezt a kis vihar előtti csendet követően a következő két rész viszont letaglózó és katartikus lesz, ahol az évad legnagyobb kérdései kerülnek megválaszolásra. Addig is, írjátok le nyugodtan, mit gondoltok és mire számítotok. Nagyon örülnék neki, ha legalább egy kis benyomásról beszámolnátok. Rengeteget jelentene nekem.
TECHNIKAI INFORMÁCIÓ - Mostantól találtok az oldal tetején egy zenelejátszó sávot, benne 26 dallal. Gondoltam, kicsit fel lehet dobni vele a böngészést és az olvasást. A lejátszás automatikusan indul, de egy gombnyomással leállítható.