Összetörve - 2. rész

Végre megérkezett a második fejezet! Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de remélem, megérte a várakozást. Én személy szerint kifejezetten élveztem az írását. Kéréseteknek eleget téve ez a fejezet Elena szemszögében íródott. Jó olvasást!


Összetörve - II. fejezet
Az Örök Város

Elena

- Tizenkilenc!

- Nem talált – kuncogtam, vigyorogva nézve Damont, ahogy azt találgatta, hány éves is vagyok. Már a New Yorkból Rómába tartó járaton ültünk, s bár ezen a gépen nem egymás mellé szólt a jegyünk, Damon elintézte ezt annyival, hogy a beszállókártya ellenőrzésnél valamit az ügyeletes ellenőr kezébe nyomott, s amiről szinte biztosan állíthattam, hogy egy százdolláros bankjegy volt.

Igazából nem tudtam, mit gondoljak róla, nyilván azon kívül, hogy őrjítően jóképű és szexi volt, és abból a pár órából, amit eddig együtt töltöttünk a repülőn, azt is kiderítettem, hogy nemcsak nagyon vicces és kedves, hanem piszkosul gazdag is, annak ellenére, hogy valami érthetetlen okból a turista osztályon utazott.

Nem is akartam volna letagadni, mennyire vonzó volt, és éppen ezért lepődtem annyira, hogy egyáltalán hajlandó volt hozzám szólni. Már csak azért is, mert elég volt ránézni: minden tekintetben helyes volt; szemei megigézően kékek voltak, ajka íve tökéletes, haja fénylő fekete, és a szűk, V-nyakú póló alatt minden bizonnyal egy gondosan kidolgozott, izmos test rejtőzött. Ha azt mondom, hogy a pasi két lábon járó szex volt, akkor nem túlzok. Ezzel szemben én teljesen átlagos voltam. A hosszú, egyenes barna haj és barna szem minden volt, csak nem különleges, ezen pedig nem segített a tény, hogy talán már túl sovány is voltam addigra. Mi több, minden pénzemet ebbe az útba fektettem, tehát maximum a templom egerével vehettem fel a versenyt gazdagság terén. Egyszóval, ég és föld volt kettőnk világa, ezt hamar megállapítottam, és nem is tévedtem.

- Akkor húsz – közölte diadalmasan Damon, azonban önelégült arckifejezése rögtön megváltozott, amint megráztam a fejem.

- Megint csak nem.

- Esküszöm, nem gondoltam volna, hogy húsz fölött vagy. Ezek szerint huszonegy?

- Pontosan – bólintottam.

- Ne vedd sértésnek, de kevesebbnek gondoltalak – felelte Damon, tisztán meglepődve, hogy három évvel több voltam, mint amennyinek kinéztem. Zavarodottsága ellenben nem tartott sokáig. - Nos, ebben az esetben nyugodtan meghívhatlak egy pohár pezsgőre, nem igaz?

- Öhm..hát én nem igazán iszom – motyogtam feszengve.

- Ugyan már! - legyintett Damon. - Csak egy pezsgő!

- Legyen – egyeztem bele sóhajtva. Damon rögtön oda is hívta az egyik stewardesst, hogy leadja a rendelést.

- Megtenné, hogy hozna nekünk egy-egy poharat abból a patinás pezsgőből? - kérdezte, arcán egy angyali mosollyal. A stewardess azonban, habár egészen nyilvánvalóan remegett, ahogy meglátta Damont, nem teljesítette a kérést.

- Uram, a helyzet az, hogy azt a pezsgőt csak a business class utasai részére szolgáljuk fel.

- Ó – Damon lebiggyesztette az ajkát. - Feltehetek egy gyors kérdést?

- Csak bátran – mosolygott rá a nő, és le mertem volna fogadni, hogy azt gondolja, a szomszédom majd a telefonszámát kéri el.

- Mondja, szereti Ön Benjamin Franklint?

- Hogy kit?

- Benjamin Franklint – viszonozta Damon nyugodtan, arcán továbbra is egy szívdöglesztő mosollyal. - Híres fizikus és politikus, ő találta fel a villámhárítót.

- Azt hiszem, tudom ki az... - válaszolta a megrökönyödött stewardess, éretlenkedve bámulva Damonre.

- Szóval, van itt nekem egy ilyen sötét zöld papír féleségem – folytatta Damon, a zsebében turkálva. Csakhamar előhúzott egy újabb százdollárost, kifeszítve bemutatva azt a leesett arcú légiutas-kísérőnek. - És úgy tudom, ez a fess fiatalember – itt már nem bírtam visszatartani a nevetést – ég a vágytól, hogy a magáé lehessen – tette hozzá, sokatmondóan kacsintva a nőre. Az egy ideig értetlenül bámult, majd lassan kezdte felfogni, mit is akart tőle Damon.

- Hozom a pezsgőt! - biztosított bennünket fülig elvörösödve, mire Damon egy elégedett mosollyal az ajkain csúsztatta szoknyája hátsó zsebébe a bankót.

- Ezek után lefogadom, hogy két üveggel hoz – mondta, jót vigyorogva azon, hogy még mindig jó hangosan nevettem. Valóban, a stewardess nemsokára visszatért, kezében egy kis kocsit tolva maga előtt, amin egy jéggel teli vödör és benne két üveg pezsgő volt.

- Már itt is van! - jelentette, arcán a világ legerőltetettebb mosolyával, átnyújtva nekünk egy-egy karcsú, hosszúkás műanyag pezsgőspoharat. Gyorsan kinyitotta az egyik üveget, majd mindkettőnknek töltött egy keveset, mielőtt visszahelyezte volna azt a jégkockák közé. - A második üveg légitársaságunk ajándéka az Önök számára – tette hozzá, és egy rövidke pillanat erejéig látni véltem, hogy kacéran Damonre kacsintott, aztán ellibbent. Azon gondolkoztam, vajon Damon nadrágjába szeretett -e volna szabad bejárást, vagy csak ugyanennek a nadrágnak a farzsebébe, ahol minden bizonnyal további bankók lapultak Benjamin Franklin arcképével.

- Szóval, – kezdtem, Damonhöz hasonlóan magasba emelve a poharamat – mit is ünneplünk?

- Nem is tudom...igyunk Rómára? Vagy a szabadság édes ízére? Esetleg életed második repülőútjára? - töprengett Damon, ajkán egy halovány mosollyal. Istenem, ez az ember maga volt Adonisz!

- Igyunk erre a véletlen, de szerencsés találkozásra – javasoltam végül, igyekezve elrejteni az előkívánkozó elpirulást. Ez volt az egyik tulajdonság, amiért gyűlöltem magam, ugyanis képes voltam bárhol, bármikor fülig pirulni – akkor is, ha nem kellett volna

- Egészségedre! - mosolygott rám Damon úgy, hogy éreztem, menten leolvadok a székemről. Egyenesen a szemébe néztem, ahogy poharaink lágyan összekoccantak, és abban a pillanatban belém hasított a fájdalom, hogy ilyen hamar el kell válnom tőle. Ugyan alig ismertem, mégis olyan vonzalmat éreztem iránta, mintha én lennék az egyetlen fémtárgy egy hozzá hasonló mágneshez. És hiába ült olyan közel hozzám, arca hiába volt alig húsz centire az enyémtől, s hiába hallottam a gép zajának ellenére szíve dobogásának ütemes melódiáját, még soha nem éreztem magam ennyire távol valakitől, akit szeretnék elérni.

Azonban ahelyett, hogy érzéseimet szavakba öntöttem volna, viszonoztam a mosolyát, majd belekortyoltam a sápadt aranyszínű, gyöngyöző italba, mintha az megoldás lenne az elfuserált életem minden kérdésére.

Elefántcsontszínű, elegáns papír volt, rajta dőlt betűs, fennkölt írással: Columbia University. Már több levelet is kaptam az egyetemtől, mi több, nekem magamnak is volt ilyen borítékom és levélpapírom, hiszen a diákoknak jártak az efféle apróbb „szuvenírek”, mégis, most jobban izgultam, mint amikor a felvételi értesítőt tartottam a kezemben, holott az képzeltem, annál nagyobb felfokozottságot nem érezhetek. Ebben a kis levélkében volt a döntés a jövőmről és a kulcs a régóta dédelgetett álmaimhoz. Zakatoló szívvel, aprólékos óvatossággal nyitottam fel a borítékot, ügyelve, hogy ne rontsam el a pillanat nagyszerű ünnepélyességét. A pulzusom az egekben volt, amint kihúztam a gondosan összehajtogatott levelet. Mielőtt széthajtottam volna, vettem egy mély levegőt, s lehunytam a szemem, azt kívánva, hogy azt lássam benne leírva, amire annyira vártam. Végül erőt vettem magamon, és kihajtogattam a levelet.

Tisztelt Miss Gilbert,

örömmel értesítjük, hogy a 2013-as Talentum Nemzetközi Tanulmányi Ösztöndíj elbírálásáért felelős bizottság értékelése alapján pályázata továbbjutott a címért folytatott versengés ötödik, azaz utolsó fordulójába.

Továbbá értesítenénk Önt, hogy az ösztöndíj elnyerése érdekében szíveskedjen egy új, kifejezetten a pályázatra készített irodalmi munkát vagy tanulmányt eljuttatni a bizottsághoz, ami kísérőként fog szolgálni idáig benyújtott dokumentumai mellé. Ennek beadási határideje 2013. július 31.

Amennyiben a bizottság nem kapja meg a várt iratot, a szabályok értelmében nem folytathatja tovább a versenyt, tehát elesik az ösztöndíj megszerzésétől.

A pályázat eredményéről 2013. augusztus 4-én értesítjük.

További sikereket és kitartó munkát kívánunk Önnek!

Üdvözlettel,

Columbia Egyetem, tanulmányi tanszék

Legszívesebben sikítottam volna örömömben, miután ezerszer újra és újra elolvastam a levelet. Már az ötödik után kívülről fújtam az egészet, mégis, annyira jó volt ismételten átélni azt a fajta boldogságot, amelyet a sorok látványa nyújtott nekem. Hirtelen azt éreztem, hogy soha nem voltam még ennyire boldog. Egyetlen kis lépés választott el attól, hogy valóra válhassanak a legszebb álmaim.

Magamból kikelve, az öröm lázától égve rohantam le a házunk lépcsőjén. Fogalmam sem volt, kinek mondjam el először, de csakhamar rájöttem, hogy ki az, akinek minimum tartoztam annyival, hogy elsőként értesítsem a hírről, ami talán megváltoztatta az életemet. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a nap, ami olyan szépen, fényesen indult, hamarosan a pokol legmélyebb bugyrában végződik, beteljesítve a legsötétebb rémálmot, amire még csak gondolni sem mertem.

- Elena, hé, Elena? - hallottam meg egy sürgető, kissé aggodalmasnak tűnő hangot. A szemhéjaimat ólomsúlyúnak éreztem, ahogy az álmomból lassan ébredezve megpróbáltam felnyitni őket. Először nem futotta többre hunyorgásnál, azonban ez is elég volt arra, hogy visszanyerjem az érzékeim feletti kontrollt. Valami kényelmes, mégis furcsán kemény szöveten éreztem a fejem. Olyan volt, mint egy vaskos párna, ami tökéletesen illeszkedett a nyakam vonalára. Arra azonban, hogy párna lett volna a közelemben, nem emlékeztem. És aztán megcsapott a felismerés szele, amint végül kinyitottam a szemem: Damon vállán nyugtattam a fejem valószínűleg már órák óta, nekem legalábbis annyinak tűnt az idő, amit öntudatlan alvással töltöttem. Ami azonban még furcsábbnak tűnt, az Damon balja, ami gyengéden simogatta a jobb karomat, ami történetesen az ölében pihent. Rögtön, mint akibe áramot vezettek, felpattantam, kiszakítva magamat ebből az intimnek nagyon könnyen nevezhető pozícióból. Ennyire még soha nem szégyelltem magam, és legnagyobb meglepetésemre ezúttal is fülig pirultam. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy paradicsom.

- Úristen, ne haragudj! - hadartam lesütött szemekkel, magamban azért imádkozva, hogy ne lássak meg egy nyáltócsát Damont feltehetően méregdrága felsőjén, ami annyiba kerülhetett, mint az egész ruhatáram összesen. - Én nem is tudom, mit mondjak...mentségemre szóljon, teljesen kivetkőzőm magamból, ha alszom. A múlt héten például arra ébredtem, hogy az ebédlőasztalon fekszem, és nem emlékeztem, hogy kerültem oda. - Na, ezt még úgy hozzá kellett tennem. Azaz, Gilbert, csinálj csak még nagyobb hülyét magadból! - Öhm...hát erre gondolom nem voltál túlságosan kíváncsi...

- Ja, semmi gond – felelte egyszerűen Damon, egy nagyot nyújtózva a székében. - Egyáltalán nem zavartál, csak azért keltettelek fel, mert elkezdtél kicsit hangosan...motyogni. - Jesszusom, gondoltam, valószínűleg egy egész repülőgép röhögi most halálra magát mindazon a zöldségen, amit összehordhattam álmomban. Ha eddig úgy néztem ki, mint egy paradicsom, akkor most nagy eséllyel hajaztam egy fej lilahagymára. - De nyugi, nem hallotta senki – tette hozzá Damon vigyorogva. - Igazából én se értettem túl sokat belőle, ha ez segít rajtad.

- Tényleg sajnálom...

- Ugyan már! Nem akarod megtudni, én milyen körülmények között ébredtem már fel, úgy, hogy a legkisebb gondom talán az volt, hogy fogalmam sem volt, hol is vagyok tulajdonképpen. - Na, ha valamit, ezt el tudtam képzelni. Bele se mertem gondolni, hány nővel volt már dolga Damonnek élete során, pedig le mertem volna fogadni, hogy nem volt több, mint huszonöt, legfeljebb huszonhat.

Sütött róla, hogy az élet napos oldalát úgy ismeri, mint a tenyerét. Tipikusan olyan volt, mint egy valódi aranyfiú, akinek mindene meg volt, amit csak akart, az ölébe hullott; mégis, amikor a szemébe néztem, egy olyan furcsa érzelem alig kivehető kavargását véltem észrevenni benne, ami szöges ellentétben állt minden eddig felsorolt tulajdonsággal. Egyedül volt és megbántott, magára maradva a fájdalommal, ami belülről emésztette, s habár nem mutatta, fájt neki minden lélegzetvétel, mintha minden egyes alkalommal egy kardot döfnének az oldalába. Darabokra volt törve, s annak ellenére, hogy minden megadatott neki, úgy érezte, hogy nincs nála magányosabb ember az egész világon.

Persze lehet, hogy ez az egész csak az én képzelgésem, vagy egyszerűen túl sok könyvet olvastam már ahhoz, hogy a fantáziám még beleférjen a normalitás keretei közé. Ez utóbbi valószínűbbnek tűnt, tekintettel arra, hogy néha már egyes tárgyakba is képes voltam érzéseket belemagyarázni. És még én csodálkozom, hogyha valaki őrültnek nevez...

Sötét éjszaka volt, mire elértük az Öreg Kontinens területét. A gépen világító kis monitorok, amik különböző felbontású térképeket mutattak, már egészen közel jelezte gépünket az Itáliai félsziget légteréhez. Lopva kipillantottam az ablakon, követve Damon tekintetét, aki szintén a kilátást fürkészte. Néhány áttetsző vattapamacsnak tűnő felhő függönyén keresztül már látni véltem az olasz csizma íves, karcsú partszakaszát, amit a napszak miatt sötét színűnek látszó tenger fodros hullámai mostak. Ismét átjárt az az izgató borzongás, amikor eszembe jutott, mennyire közel is vagyok Rómához. Damon hirtelen elfordította fejét, és egyenesen rám nézett, arcán egy kissé fáradt, ám továbbra is lélegzetelállító mosollyal.

- Mindjárt megérkezünk – mondta, s mintegy kijelentése alátámasztásaként felvillantak a plafonon lévő kis ikonok, jelezve, hogy be kell kötni a biztonsági öveket. Már csak fél órát kellett várnom, de mégis úgy éreztem, ez hosszabb volt, mint az előző tíz és fél óra. A gép lassan ereszkedni kezdett, s ahogy egyre közelebb értünk a földhöz, egyre többet lehetett látni a városból és annak környezetéből. Nem bírtam elhinni, hogy valóban itt vagyok.

A leszállás hátramaradt része már-már kínos csendben telt el. Valahogy elszomorított a gondolat, hogy el kell búcsúznom ettől görög istennek tűnő pasitól, akit alig fél napja ismertem. Még a vezetéknevét se tudtam, mégis fájt a gondolat, hogy soha többé nem látom. Igen, minden bizonnyal megőrültem, inkább ezt okolva a rossz érzésemért, elhessegetve a gondolatot, hogy esetleg gyengédebb érzelmeket táplálok iránta. Ez hülyeség, nem igaz? Mármint, hogy lehet belezúgni valakibe, akit alig ismersz? Ezzel nyugtattam magam, tegyük hozzá, nem túl nagy sikerrel.

Csakhamar eljött a landolás pillanata, utána pedig szépen, lassan bedöcögtünk a számunkra kijelölt parkolóhelyre. Újabb percek teltek el, mire ki lehetett szállni. Damon előzékenyen leemelte a kézitáskáimat, majd szótlanul követett a kijárat felé, végig a mobilfolyosón. Egyetlen szó nélkül mentünk egymás mellett, azon gondolkodva, mit is mondjunk egymásnak. Azonban szavak nem jöttek az ajkainkra, mindössze pár, sóvárgó pillantásra futotta, amikor egyikőnk éppen nem nézett oda.

Olyan furcsa volt ez a helyzet. Két, teljesen idegen ember nem akar elbúcsúzni egymástól. Fogalmam sem volt, mit kéne mondani. Szimplán elköszönni, és kellemes időtöltést kívánni neki? Más nem nagyon jutott az eszembe. Akkor is ezen rágódtam, amikor immár bőröndjeinkkel a kezünkben kiléptünk a terminálból, egyenesen az olasz hajnalba.

Abban a pillanatban megcsapott egy kellemes, friss illatú mediterrán szellő, ami olyan mámort ébresztett bennem, amit csak a szabadság tud. Úgy éreztem magam, mint egy börtönéből szabadult rab, aki hosszas fogság után először láthatja a napot. Felemelő, szárnyakat adó érzés volt, olyan valami, ami eddig még soha nem járta át a testemet.

Damon mellettem mély levegőt vett, belélegezve ezt a különleges levegőt. Arca ellenben sem boldog, se felszabadult nem volt. Eljött a búcsú pillanata.

- Hát akkor... - kezdtem, kicsit közelebb lépve hozzá. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. - Ő nem felelt, csak szomorkásan bólintott, ajkán egy egészen kis mosollyal.

- Örülök, hogy megismerhettelek – mondta végül, egyenesen a szemembe nézve, mire én rögtön azt éreztem, elájulok attól a parázsló tekintettől.

- Én is – válaszoltam, lesütve a szemem, újból azon imádkozva, hogy ne piruljak el. És ekkor két ujj puha érintését éreztem az államon, ahogy Damon elém lépett, s gyengéden felemelte a fejem. A szívem úgy zakatolt, mint egy késésben lévő gyorsvonat, ahogy újból a szemébe néztem. Olyan volt, mintha hipnotizált volna azzal a két, végtelennek tűnő óceánnal.

- Érezd nagyon jól magad – suttogta halkan, majd ajkát nagyon lágyan, szinte észrevehetetlenül a homlokomhoz érintette. Ahogy hűvös leheletét a bőrömön éreztem, minden porcikám, mint a kocsonya, remegni kezdett. Ajkai pár hosszú, csöndes másodperc erejéig időztek még a homlokomon, s mikor visszahúzódott, alig bírtam visszatartani az előkívánkozó, helytelenítő morgást. Ehelyett viszont összeszedtem magam, megragadtam a cuccaim, s utoljára elköszöntem tőle.

- Viszlát, Damon - mondtam alig hallhatóan, majd megfordultam, és elindultam a taxik irányába, érezve, hogy valami nagyon fontosat hagytam magam mögött.

- Ég veled, Elena - hallottam még a hangját, ami csakhamar elenyészett a szélben.

3. rész >>

Drámai befejezés? Talán. Remélem, tetszett ez a fejezet, habár korántsem lett olyan hosszú, mint a Végzet valamelyik része. Elena szemszögéből kicsit könnyebb volt írni, mint előzőleg Damon hangján, de azért továbbra is áll a kihívás. 
Gondolatoknak, véleményeknek, észrevételeknek továbbra is örülök.