Összetörve - 3. rész

Megérkezett az újabb rész! :) Tudom, ez is váratott magára, de remélem, azért megérte. Újabb Damon szemszögű fejezetet hoztam, azonban ez nem lesz annyira felszabadult, mint az első. Kezdünk belelendülni a sztoriba, ugyanis ezzel a résszel véget ér az úgymond "bevezető" rész, és belecsaphatunk a kalandba. Jó szórakozást! ;)

Összetörve

III. fejezet – Múlt

Damon

Sós illatot hordozott a szél. Fájdalmasan ismerős aromája volt ennek a fuvallatnak, amelyet már annyiszor volt alkalmam megízlelni. Mondhatnám azt is, hogy hazaérkeztem, hiszen korábban a második otthonomnak tartottam ezt a várost, azonban az élet úgy hozta, hogy már nem tudtam valójában, hol is van az otthonom. Huszonhat évesen, két és fél évtizednyi tapasztalattal hátam mögött nem volt egy olyan hely számomra, amit teljes szívemmel az otthonomnak nevezhettem volna. Mert hiába volt egy hatalmas házam az Atlanti-óceán másik oldalán, tele a legdrágább, legjobb minőségű berendezéssel, egy óriási terasszal és még sorolhatnám mivel, a szívem nem tartozott oda. Csak ezt eddig nem tudtam.

Kétségbeesés szaladt át rajtam, ahogy távolodni láttam őt. Nem igazán tudom megfogalmazni, mi minden járt akkor a fejemben, milyen érzések vették át az uralmat felettem. Mindössze annyit éreztem, hogy nem szabad hagynom őt elmenni.

Őrültség. Hiszen megfogadtam, hogy soha többé nem leszek szerelmes. Félreértés ne essék, akkor sem voltam az. A szerelemhez jóval több kell, mint pár órás ismeretség, az nem tud csak úgy varázsütésre létre jönni két ember között. Hosszú a szerelembe esés folyamata, rögös út vezet a kiteljesedésig, azonban amíg azt az utat végigjárja az ember, a cél közeledtével egyre inkább elveszti a fejét, a realizmusát, a józan gondolkodását. Csodálatos dolog tud az lenni, a vak imádat, amikor minden közömbössé válik az ember számára, s csak az érzés varázsa marad, a kontrollálhatatlan izgalom és telhetetlenség – és ez egy olyan valami, amit nem engedhetek meg többé magamnak. Mert miután felszáll a köd, s te visszacsöppensz a valóságba, nemcsak rádöbbensz, mekkora barom voltál, hogy mindent odaadtál és feláldoztál őrült rajongásod tárgyáért, hanem csak ekkor jössz rá, hogy apró darabokra tört a szíved a folyamat során. Átkozod magad a meggondolatlanságodért, hogy léha módon tálcán nyújtottad oda valakinek a lelkedet, aki aztán jó alaposan összetiporta. Soha többé nem lehetsz már egész, hiszen a szerelemmel és a szerelmeddel együtt a régi életet összes pozitív tulajdonsága távozik az életedből, s nem marad más belőled, mint egy elhagyatott test.

Hát ez vagyok én. Ezt művelte velem a szerelem. Áltatott, átvert, hazudott nekem, elvett tőlem mindent és földig rombolta az életemet. Azt gondoltam, az idő majd begyógyítja a sebeket, visszaadja a hitemet a szeretetben és a boldogságban, de mindez nem több ábrándozásnál. Egyre csak rosszabb lesz és nem tehetsz semmit, hogy megállítsd.

Mégis, csak álltam és bámultam Elena után. Más sem járt a fejemben, mint hogy utána kéne szaladni és megállítani. Mint mondtam, ez nem volt szerelem, nem is lehetett. Később, amikor higgadtan, racionálisan végiggondoltam a dolgokat, rájöttem, hogy ez vonzalom volt. Vonzódtam hozzá, és ezért nem akartam elengedni. Azonban ez a fajta érzés megtévesztőbb, mint az gondolnánk. Hajlamosak vagyunk összekeverni a fizikai és szellemi vonzalmat két ember között. Számomra viszont egyértelmű volt, hogy ez nemcsak testi vonzódás, nemcsak a kétségkívül gyönyörű látvány volt az, ami magával ragadott.

Persze ott, abban a pillanatban mindez meg sem fordult a fejemben, csak az érzésre figyeltem fel, amit a tudat keltett bennem, hogy talán soha többé nem látom. Olyan volt, mintha a pár órás ismeretségünk máris mély nyomokat hagyott volna bennem. És valójában így is történt. Hirtelen nem tudtam, mit kéne tennem, nem értettem, miért nem tudok elengedni egy lányt, akit alig ismerek.

Fel sem fogtam, mit is csináltam voltaképpen, csak hagytam, hogy a szavak akadálytalanul gördüljenek ki a számon:

- Elena, várj! - kiáltottam utána, és éreztem, hogy a lábaim visznek előre, egyenesen felé. Ő már egy taxinál állt, a kis fekete gurulós bőröndje mellett, s meglepetten fordult hátra, s hosszú, barna haja szó szerint szállt a szélben, ahogy felém fordult.

Először nem tudtam, mit mondjak neki, csak bámultam rá, teljesen elmerülve csokoládészín szemeinek végtelen csillogásában. Igen, rá emlékeztetett, de az érzelmek, amiket bennem keltett, tökéletes ellentétei volt mindannak, amit korábban érezni véltem.

Március 22-e. Tizennyolc éve ez az én „sötét napom”. Ilyenkor mindig távol maradtam az emberektől, magamba zárkóztam, és emlékeztem. Mindent visszapörgettem magamban, az utolsó kis emlékfoszlányig, dédelgetve az összes drága pillanatot. Ezen a napon egyáltalán nem mutatkoztam, nem mentem emberek közé, nem beszéltem senkivel, egyszóval megszűntem létezni a külvilág számára. Otthonról is elmentem már kora hajnalban, amikor Katherine még aludt, hogy ne keljen magyarázkodnom, vagy egyáltalán találkoznom vele. Mert ez a nap a miénk volt; az enyém és édesanyámé.

Mindig ugyanazt és ugyanúgy tettem: elsétáltam a régi házunkig, az erdőn keresztül vezető ösvényen járva, ahol annyit játszottam gyerekkoromban. A ház még mindig állt, de egyre inkább elhanyagoltabbá vált az évek során: a vakolat leomlóban volt, mindent por lepett, a kert gondozatlan volt, mindössze a fű volt szépen, egyenesre nyírva. Apám nem tudta, mit kezdjen a házzal, mivel az én tulajdonomat képezte, ezért úgy döntött, sorsásra hagyja, amíg nem leszek nagykorú. Amikor eljött annak az ideje, elhatároztam, hogy felújíttatom és kicsinosítom a házat, azonban amikor a megvalósításra került volna a sor, mégis visszariadtam. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy hozzányúljak a házhoz, ahol a gyermekkoromat töltöttem, mert úgy éreztem, édesanyám emlékét tüntetném el vele, s ezt nem akartam. Ezért így maradt a ház, még mindig olyan, mint aznap, mikor el kellett hagynom.

Körbejártam az épületet, belélegezve az ismerős illatot – az otthon illatát. A hátsó kertnél egy vörös szalagot találtam, egy darabot abból a papírsárkányból, amit anyámtól kaptam hat éves koromban, s amit mindig együtt röptettünk délutánonként. Elmosolyodtam az emlék láttán, majd vigyázva, óvón a zsebembe csúsztattam.

Fogalmam sincs, meddig időzhettem ott, egyedül, körülvéve emlékek tömkelegével, de már dél lehetett, mikor visszatértem az ösvényre. Az utam a temetőbe vezetett, ahol megkerestem az egyszerű, márvány sírkövet, amelyen az édesanyám neve állt, egy idézet mellett:

A fájdalom elmúlik, az emlék halhatatlan.

Én választottam ezt az idézetet nyolc éves fejjel. Emlékszem, apám ellenezte, hogy egyáltalán beleszóljak anyám temetésének körülményeibe, de ragaszkodtam ehhez. Egy könyvben volt benne, amit még tőle kaptam hat éves koromban. Végül apám belement, azonban nem nézte jó szemmel, hogy ilyen fiatalon belemártom magam a dolgaiba.

Csak ültem a sír mellett, gondolataimba merülve. Sokszor beszéltem hozzá, meséltem neki, kiöntöttem neki a szívem. Tudtam, hogy habár válaszolni nem tud, mindenképpen meghallgat és figyel rám onnan föntről. Ezt pedig senki mástól nem kaphattam meg, csak tőle. Közel éreztem magam hozzá, még ennyi év távlatából is. Számomra ő sosem ment el igazán, mindig úgy gondoltam rá, mint egy őrangyalra, aki mindig vezet és kísér az életben, csak nem láthatom. S nem mondtam ki soha, borzasztóan hiányzott.

Másodpercek, percek, órák telhettek el, de én nem figyeltem az időt. Szerencsétlenségemre azonban valaki más igen.

- Damon Salvatore! - hallottam egyszer csak egy harsány, az idegességtől akkordokat magasodó hangot felcsattanni mögöttem. Ijedten fordultam hátra, megpillantva Katherine-t, a barátnőmet. Szép arca eltorzult volt az idegességtől, amit meg sem próbált elpalástolni, ahogy felém csörtetett tízcentis, méregdrága magassarkújában. - Még is mit képzeltél?

- Hogy kerülsz te ide, Katherine? - kérdeztem halkan, figyelmen kívül hagyva a számomra értelmetlen kérdését.

- Hogy hogy kerülök ide? Ez most komoly? - Katherine sápadt volt a benne dolgozó haragtól, hangja remegett. - Először is korán reggel arra ébredtem, hogy eltűntél Isten tudja hová, egyedül hagyva engem egyetlen szó nélkül! Mégis mit képzeltél?! - Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de Kat letorkollt azzal, hogy folytatta a felelősségre vonásomat. - Aztán persze bementem az irodádba, ahol az a szakadt ribanc titkárnőd...

- Rose a neve, és nem szakadt ribanc – javítottam ki hűvösen.

- Mindegy. Szóval a titkárnőd közölte, hogy ma egyáltalán nem jelentél meg a munkahelyeden, és minden értekezletet áttettél vagy lemondtál. Ja persze ezekről nem értesítettél engem, miért is kéne, hiszen ki vagyok én? Csak egy nő, akivel történetesen együtt élsz már majdnem egy éve! - füstölgött tovább. - Ezek után egészen véletlenül megláttam azt az alkoholista pasast, akit a barátodnak nevezel.

- Alaricról beszélsz esetleg? - sóhajtottam fel, a szemem forgatva. Már hozzá voltam szokva, hogy Katherine úgy beszél a barátaimról, mintha nem is emberek, hanem valamiféle alárendeltek lennének.

- Ő kegyeskedett beavatni, hogy március 22-én soha nem mutatkozol emberek között! Tőle kellett megtudnom, érted?! Velem ugyanis nem bírtál megosztani egy ilyen aprócska információt! Amúgy is, mi a francot keresel te itt ilyenkor, amikor otthon vár rád egy magányos nő, egyedül, a sorsára hagyva, miközben a barátja ahelyett, hogy vacsorázni vinné, a temetőben lopja a napot! - Hitetlenkedve pillantottam fel Katherine-re, aki mellkasán összefont kezekkel állt előttem. Küzdöttem a könnyek ellen, a tudattal, hogy képes volt nemcsak engem, hanem az édesanyám emlékét is így megalázni. Tudtam, hogy nem egy szent, de én sem voltam az, sőt! Mondhatni, két végén égettem a gyertyát, élvezve az élet örömeit, azonban ez volt a tiszta napom, amikor magamba szálltam és elgondolkodtam. Ez a viselkedés és életfilozófia (már ha nevezhetjük annak), amit Kathrine képviselt, hirtelen visszataszított. Őrülten szerelmes voltam belé, ez tény, de az én toleranciámnak is volt határa, és ő ezt most átlépte.

- Elég volt, Katherine – vetettem oda szárazon, felállva a sír mellől. - Elég volt, hogy életem legborzalmasabb napján is mindent megteszel, hogy tönkretegyél! Nincs benned egy cseppnyi megértés sem, téged csak a pénz és a fényűzés érdekel, ugyanakkor bele sem gondolsz, hogy talán nekem is vannak problémáim! Most jött el az ideje, hogy elfelejtsük egymást! - fejeztem be, szinte üvöltve, szembenézve vele. Látta rajta, ahogy megrémül a szavaim hallatán. Nagy, barna szemei riadtan csillogtak, félelmet sugározva. Gyűlöltem, amikor így nézett rám, mert tudta jól, hogy nem tudok ellenállni a pillantásának. Azt ugyan, hogy őszinte érzelmek voltak -e ezek, nem tudhattam, ahogy azt sem, hogy a személyem vagy inkább a pénzem elvesztésének gondolata zaklatta fel ennyire. Viszont akár komolyan gondolta, akár nem, elérte, hogy bűntudatom legyen az előbbi viselkedésem miatt. Katherine még mindig engem nézett, s tekintete csordultig volt szomorúsággal, ahogy nyugtatóan megfogta a kezem, mintha így akarná elérni, hogy ne váljanak el útjaink.

- Damon... - suttogta. - Ne haragudj... - Fogalmam sem volt, hogy reagáljak. Még mindig haragudtam a belépőjéért és a felelősségre vonó szavaiért, azonban megbánást is éreztem a hirtelen dühkitörés miatt. Akárhogy is, Kat nem érdemelte meg, hogy rajta töltsem ki az évtizedek alatt felgyülemlett keserűséget.

- Istenem, ne haragudj... - motyogtam, zavarban érezve magam, lévén nem voltam hozzászokva az ilyen helyzetekhez. Megszorítottam a barátnőm kezét, majd ennyit mondtam:

- Bocsáss meg. Remélem, még nem késtem el azzal a vacsorával. - Katherine arca rögtön felderült.

- Hát persze, hogy nem – vágta rá, le sem véve rólam azokat a barna szemeket. Azonban tudtam, hogy ez a kapcsolat nem őszintén boldog többé.

Ugyanaz a tekintet, mint Katherine-é, ugyanaz a szín, ugyanaz csillogás. Mégis két teljesen különböző szempárt láttunk. Elena tekintete meleg, szeretetteljes, önzetlen és kedves volt, míg Katherine szemeiből ridegség, önzés, és számító hűvösség sugárzott. Legszívesebben elmerültem volna abban a két gyönyörű, selymes barna színben, ami annyira elbűvölt, amint megláttam őt.

- Elena! - ismételtem, kiegyenesedve előtte. Ő csak nézett, valószínűleg nem tudta hová tenni ezt a hirtelen felkiáltást. Én ellenben éreztem, hogy végre helyesen cselekszem.

- Melyik hotelben laksz? - nyögtem ki egy épkézláb kérdést jó pár másodperc hebegés-habogás után.

- Ó... - vonta fel a szemöldökét Elena. - Nos, az a helyzet, hogy még nem tudom.

- Micsoda? - rökönyödtem meg, tágra nyílt szemekkel figyelve a lányt, ahogy gyönyörű arcát megszínezte a pír, amit olyan vonzónak véltem rajta.

- Az igazság az, hogy több hotel címét írtam fel, de egyikben sem foglaltam. Nem igazán vagyok elkapatva anyagilag – magyarázta lesütött szemekkel. Rögtön megértettem, és abban a pillanatban felgyulladt bennem a sajnálat lángja. Amíg nekem minden lehetőségem megadatott, addig ennek az okos, bájos, szép lánynak minden egyes centet alaposan meg kellett forgatni. Eltökéltem, hogy segítek rajta, így, vagy úgy.

- Lakj ott, ahol én – vetettem fel, bár ez inkább kérésnek hangzott. Elena megint elpirult.

- És te hol szállsz meg?

- A Hasslerben – válaszoltam, bele se gondolva, hogy Róma legdrágább hoteljéről beszélek.

- Nézd, Damon az a város legelőkelőbb hotelje...és hát én nem engedhetek meg magamnak effajta fényűzést. - Én hülye, elég gyenge indok volt, hogy magam mellett tartsam. De nem akartam elengedni őt.

- Kifizetem neked. Nem probléma – győzködtem. - Meg kell adni a módját annak, ha valai először jön Rómába. Másrészt elég bűntanya van a város szélén, ahová minden bizonnyal tartottál, és amit a helyedben jó messzire elkerülnék.

- Rendes tőled, hogy gondolsz rám, Damon, de nem engedhetem meg, hogy vagyonokat áldozz valakire, akit nem is ismersz.

- Akkor elintézem, hogy olcsóbban kapj szállást! A Hassler igazgatója országos cimborám, ráadásul a cégem intézi a biztosítását.

- Valóban?

- Igen – bólintottam, idegesen elmosolyodva. - Ha én kérem, biztosan hajlandóak mindössze a tizedét kérni az eredeti árnak. Csúcsminőség, megfizethető áron.

- Nem is tudom... - tétovázott Elena. Láttam rajta, hogy sok ez neki, hogy elég valószínű, nem kér belőlem.

- Kérlek. Bízz az ízlésemben és a jó kapcsolataimban. Ez egy kihagyhatatlan lehetőség – biztattam, észre sem véve, hogy megragadtam a csuklóját. Elena pillantása a kezünkre vándorolt, majd vissza rám. Szinte látni véltem a fogaskerekeket dolgozni a fejében.

- Rendben van – sóhajtott magadóan, arcán egy kis mosollyal. - Köszönöm a szívességed.

- Ugyan már – vigyorodtam el. - Enyém a megtiszteltetés, hogy tehetek érted valamit, ha már olyan bunkó módon fellöktelek a repülőtéren.

Kedvesen rámosolyogtam, vagy legalábbis próbáltam, ugyanis nem tudtam mire vélni az arcára írt érzelmeket. Rémületet láttam rajta, ami kétségbe ejtett. Teljesen lerohantam ezt a lányt, rá kényszerítve a társaságom, sőt, még az is lehet, hogy most azt gondolja rólam, hogy egy szatír vagyok, aki fiatal lányokat futtat vagy csábít az ágyába. Persze ezután a kirohanásom után nem is csodálkoztam, hogy ilyesmiket gondol rólam. Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy valami értelmetlen dadogással menteni próbáljam a helyzetet, amikor Elena hirtelen megszólalt.

- Valószínűleg ennek így kellett lennie, nem gondolod? - tudakolta kedvesen. - Én, habár nem hiszek a sors játékaiban, mégis úgy gondolom, mindennek így kellett történnie, így annak is, hogy frontálisan összeütköztünk a reptéren. - Elvigyorodtam, megengedve magamnak egy felszabadult sóhajt. Hát mégsem utált.

- Ez esetben kicsit lehetett volna kegyesebb hozzánk a sors és választhatott volna egy kevésbé fájdalmas apropót a találkozásunkra – viszonoztam, mire Elena felnevetett.

- Semmi sem tökéletes – állapította meg, majd beszállt a várakozó taxiba. Én még álldogáltam egy kicsit, emésztgetve az előbb történteket.

Megfogadtam, hogy ez az út a feledésé és a semmitevésé lesz, hogy még az egyéjszakás kalandjaimat is szüneteltetem majd a hirtelen jött vakációm idejére. Elhatároztam, hogy hétköznapi emberként fogok viselkedni, megfeledkezek a munkámról és átadom magamat Olaszország varázsának. Erre rögtön, még a megérkezésem előtt belebotlottam ebbe a lányba, aki történetesen szép, okos, intelligens, kedves és jószívű is volt, a legpazarabb mintája a tökéletes nőnek, akire minden férfi vágyik.

Nem akartam összetörni a szívét, habár erre még gondolni is korai volt, elvégre a világon semmi nem volt közöttünk. Azonban én nem vagyok jó alapanyag egy lehetséges barátsághoz, ezért nem is nagyon vannak szorosabb kapcsolataim ezen a téren. Alaric az egyetlen, akit a barátomnak merek nevezni.

- Szóval, végre eldöntöttem – közöltem, magasba emelve egy újabb pohár whiskyt. Mint a vizet, úgy döntöttem magamba a bourbont és a nyolcadik pohárnál, amit másfél órával azelőtt vettem a kezembe, elvesztettem a számolás fonalát. - Elutazom a nyáron! Bizony...el innen a fenébe.

- Micsoda? - kérdezte meglepetten Ric, aki talán még nem volt annyira tajt részeg, mint én, de már alaposan felöntött a garatra. - Itt hagyod a munkád? Meg engem? Te? Hiszen soha.. - Csuklás. - Soha nem mész el sehová... - Csuklás. - Szerelmes vagy a munkádba!

- Ja – hagytam rá, felhúzva a whiskyt, majd újratöltve a poharat. - De elegem van, szerintem megmondom neki, hogy szakítunk.

- Kinek?

- Hát a munkámnak.

- Vagy úgy... És hová akarsz menni? - érdeklődött Ric, elvesztve minden korlátját, és immár üvegből vedelte az alkoholt.

- Majd kigondolom, ha nem leszek ennyire részeg – morfondíroztam két nagy csuklás között.

- Lehet, hogy miután túl vagy a másnaposságon, elveteted majd az ötletet.

- Nem fogom! - tiltakoztam. - El kell tolnom a biciklit erről a kontinensről. A szerelem utolsó csíráit is el kell fojtani, ami csak a munkám miatt él még bennem. És Ric, itt megfogadom neked, ezzel az üveg Johnnyval a kezemben – itt magasba emeltem a félig üres Johnny Walkert, ami a bárpulton pihent -, hogy soha többé nem leszek szerelmes. Az nem az ilyen kemény fickóknak való, mint én!

Elnevettem magam, ahogy eszembe jutott az emlék, a pillanat, amikor elhatároztam, hogy elmenekülök a világ elől, ha csak egy rövid időre is.

- Damon, most akkor jössz vagy nem? - hallottam meg Elena hangját a taxiból. Ekkor vettem észre, hogy még mindig dermedten állok a kocsi ajtajánál, arcomon minden bizonnyal egy eszelős arckifejezéssel, ahogy visszaemlékeztem a másfél hónappal ezelőtt történt éjszakára, amikor úgy berúgtam, hogy utána három napig fogalmam sem volt hol vagyok, és amikor Alaric meg én úgy összehánytuk a lakását, hogy két hétig nálam kellett laknia utána, annyira nem lehetett megmaradni ott a bűztől.

- De jövök – határoztam végül el magam, és beugrottam az autóba, lehuppanva Elena mellé.

- A Hasslerbe – adtam meg a címet a sofőrnek, majd hátradőltem, lopva a szomszédomra pillantva, aki az ablakból figyelte az elsuhanó tájat.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el, olyan önelégülten, ahogy szoktam. Életem legizgalmasabb vakációja végre kezdetét vette.

4. rész >>>

Egyelőre ennyi fért ebbe a fejezetbe, remélem, mindenkinek elnyerte a tetszését. A következő újból Elena szemszögű lesz, de azután szerintem visszatérünk a harmadik személyre. Ezután veszi igazán kezdetét a történet, és végre jönnek a hamisíthatatlan Delena pillanatok, amelyeket mindannyian szeretünk.

Nagyon boldoggá tennétek, ha egy kommentben megosztanátok velem a véleményeteket! :)